Political situation in Hungary

Fidesz, the right wing ruling party won landslide victories three times (in 2010, 2014 and 2018), and got a supermajority in the unicameral Hungarian Parliament. Thereafter, it severely restricted societal controls. In 2010, Fidesz extended its power to a level that is unusual in liberal democracies, and appointed own loyalists to public institutions that are nominally independent from the executive power. Fidesz changed the electoral law transforming it towards a more majoritarian system and applied some gerrymandering. After 2010 the Fidesz governments have eliminated political and professional autonomy of most of the state institutions and transformed them into the instruments of the central government’s power undermining the system of checks and balances.

The capture of the state by influential groups – oligarchs and political players – has become the rule rather than the exemption across Central and Eastern Europe (CEE). Particularism, extractive institutions and favouritism seem to be overcoming universalism, inclusiveness and public integrity. In Hungary, an informal network including politicians, oligarchs and grey eminencies re-politicize the state in pursuit of political monopoly. Corruption has become centralized – and, in some cases, has been legalized.

Democratic checks and balances characterizing bourgeois democracies have been almost entirely eliminated, apart from the law courts. The judges have preserved their autonomy and their decisions have been still independent from the central government endeavours. But that’s also not a remedy for tackling corruption charges. The Achilles heel of the judiciary is the prosecution service, which prevents cases from being heard by law courts by making only very few indictments in those affairs in which pro-government players are involved.

A specificity of the Hungarian situation is that a strong tension between regulation and practice has developed since the ruling government captured the state in a steady process after 2010. On one hand, a large number of anti-corruption regulations have been in compliance with EU norms. On the other hand, execution and practice is particularistic and biased favouring loyalists and cronies. One of the most obvious examples for that is how the public procurement system works in paper (the regulation is in compliance with EU norms), and in practice (the implementation benefits the loyalists).

The split of the Hungarian society is more profound than any time in the recent thirty years. An obsession with centralization, populistic rhetoric, and the government’s measures have divided Hungary’s citizens on one hand into loyalists, cronies and clients, and, on the other hand, those whom the government portrays as foes, e.g. the representatives of the independent NGOs. Under the new law regulation for the civil society organizatons (CSOs) that was adopted in 2017 those CSOs which get more than EUR 23 thousand foreign funding per year have to declare themselves as “foreign funded organizations”. Another bill, the so-called “Stop Soros”, was approved on 20 June 2018 targeting and criminalising the work of those organisations which assist to refugees under the pretext of countering “illegal migration”. But despite these measures, and the populistic rhetoric and smear campaigns against civil society, still there has been a certain gap between words and actions. The campaigns usually lack administrative sanctions, or if they exist in paper, they are not implemented.

Media pluralism continued to decrease with more and more outlets espousing a pro-government line, either as a result of ownership by people close to the government or direct government influence. December 2018 saw the merger of nearly 500 mediaoutlets into one conglomerate loyal to the government, seriously impeding media pluralism in Hungary. Pro-government media continued to smear critical journalists and media outlets.

Prime Minister Viktor Orbán`s government continued its dismantling of democratic institutions and the rule of law in 2019 as well.

In February, the government resumed its policy of denying food to rejected asylum seekers in the transit zones on Hungary’s border with Serbia.

In March, Fidesz was suspended from the European People’s Party (EPP) for breaching the group’s values concerning rule of law and fundamental rights but was allowed to remain part of the EPP group in the European Parliament. An internal investigation is ongoing at time of writing.

In June, the government renewed its attacks on academic freedom by introducing a law, approved by parliament, that increases state control over the Academy of Sciences. The law gives the government greater influence over scientific research and funding.

In July, the European Commission launched legal action against Hungary over the practice and referred to the EU Court of Justice the 2018 law criminalizing support to asylum seekers by NGOs. The Commission escalated the case in October. The European Court of Human Rights ruled that the government’s decision in 2015 to deny a journalist access to a refugee reception center violated media freedom.

In November, the government proposed changes to the administrative courts that would allow state institutions to appeal unfavourable administrative court decisions to the Constitutional Court, where a majority of the judges are close to the ruling party. This could affect issues like corruption, elections, and police conduct. The measures were before the Hungarian parliament and was adopted in December 2019.

Hungarian politics in 2020 will be different from 2019 in a number of ways. After years of paralysis and disarray of the Hungarian opposition, they are back in the political game after a surprise victory at the municipal elections in October 2019.

The surprise result of the local elections is the single most important political event in a decade and their aftermath is closely watched for signs of where Hungary might be going. Today it is still too early to tell how exactly strategies and politics would change – either on Fidesz’ side or in the opposition.

The shock and surprise of the not complete victory had visibly shaken Fidesz politicians and the party is slow to draw conclusions.

PM Viktor Orbán may also be reluctant to openly commit to any new direction before Fidesz’ situation in the EPP is settled, one way or the other. On 20 March 2019, EPP made a decision to suspend the ruling party of Hungary, Fidesz, from its membership. EPP decided to set up an independent Evaluation Committee tasked not only with assessing whether the Hungarian government stopped with anti-EU campaign and resolved the status of the Central European University, but also thoroughly assessing the rule of law and the respect for EPP values. There have since been no follow-ups to this decision; the Evaluation Committee has not delivered any public conclusions, and Fidesz remains under suspension.

There is also the Article 7 procedure hanging above him, and – more importantly – the fate of the EU development funds and their continued flow to the regime.

According to the EU Fundamental Rights Agency Hungarian Roma continued to face discrimination in housing, education, and public health care. With the economy slowing, and his anti-immigration campaign losing steam, Orbán is seeking to mobilise his voters by targeting independent courts, the Roma minority, and the NGOs which help them. He has come under fire from the EU for his perceived erosion of the rule of law. Orbán suggested the state should disobey court orders to pay compensation to Roma children, who had been unlawfully segregated in the village of Gyögyöspata and provide training instead.

Hungary’s parliament will consider to accept an emergency bill end of March 2020 that would give Orbán sweeping powers to rule by decree, without a clear cut-off date. The bill seeks to extend the state of emergency declared earlier in March over coronavirus, and could also see people jailed for spreading information deemed to be fake news. The government has portrayed the move as a necessary response to the unprecedented challenges posed by the coronavirus pandemic, but critics immediately labelled the legislation as dangerously open-ended and vulnerable to abuse.

Sustainable Development Goals in Central and Eastern Europe

According to the 2019 Europe Sustainable Development Report (ESDR) further actions are still required to make CEE a sustainable region. ESDR identifies key priorities for the EU to achieve the Sustainable Development Goals (SDGs) set by the United Nations and implement the Paris Climate Agreement.

The new President of the European Commission Ursula von Der Leyen has already committed to a European Green Deal to achieve climate neutrality by 2050. As she stated in her manifesto: “This is the European way: we are ambitious. We leave nobody behind.”

The European Green Deal must include an EU-wide strategy to fully decarbonise the energy system by 2050, strengthen the circular economy, achieve greater efficiencies in resource use and dramatically decrease waste, as well as promote sustainable land-use and food systems by 2050.

The EU and its member states face the greatest challenges on goals related to climate, biodiversity, and circular economy, as well as in strengthening the convergence in living standards, across countries and regions. In particular, countries need to accelerate progress towards climate change, sustainable consumption and production, protection and conservation of biodiversity, and sustainable agriculture and food systems.

Furthermore, many countries are falling back on leaving no one behind, so the EU’s SDG strategy must place emphasis on strengthening social inclusion for all people living in its territory. Education and innovation capacities must be improved to raise living standards in poorer member states and accelerate the convergence in living standards.

Three CEE countries, namely Czechia, Slovenia and Estonia are closest to achieving the SDGs but non of them are on track to achieve the Goals by 2030.

The CEE countries face significant equity challenges characterised by greater poverty rates and material deprivation but also gaps across population groups in access to care, quality education, and infrastructure (including broadband internet connection). Women are also more often underrepresented in public institutions and report higher levels of insecurity.

Hungary`s performance in achieving the SDGs

Transparency International Hungary (TI) made an in-depth assessment of the SDGs and revealed serious deficiencies and challenges. According to TI the main reason is why some of the development goals are not or not sufficiently met has been the fact that corruption has become institutionalized and systemic in Hungary.

Overall, Hungary’s performance in achieving the SDGs is average. Hungary performs relatively well in the indicator measuring decent work and economic growth. However, significant challenges remain, in particular, in improving the quality of education.

Some key structural issues, which point to particular challenges for Hungary are the following:

• Employment increased and unemployment decreased in line with the good economic situation but not all groups benefited equally from labour market expansion. The number of women in work or training remains relatively low, also due to the limited availability of childcare. Outward migration and population ageing put pressure on the size of the workforce. A majority of firms in the industry and building sectors report labour shortages as a factor limiting production. The performance of the public employment services, including the targeting and efficiency of policies to help people find or stay in work, could be improved.
• The overall poverty situation has improved markedly in recent years but challenges remain. Income inequality has been increasing, inequalities in access to public services persist and the proportion of people experiencing difficult living conditions is among the highest in the EU and is particularly high among families with several children and the Roma. Poverty and social exclusion are concentrated in certain areas. Key elements of the social safety net have weakened over the past years. The low and shrinking supply of social housing is becoming a challenge against a backdrop of rapidly rising residential property prices.
• Educational outcomes are below the EU average and large differences between schools remain, hindering social mobility. The impact of the socio-economic background of pupils on their educational outcomes is one of the strongest in the EU. Concentration of disadvantaged and Roma children in certain schools has increased in the past decade, particularly in cities. The incidence of early school leaving is above the EU average, and especially high among Roma. The new strategy on vocational education and training aims to attract more students to vocational schools but makes it more difficult for them to switch to the general education path. The shrinking pool of applicants to higher education is likely to limit tertiary educational attainment rates, which holds back innovation and productivity growth. The shortage of teachers is increasingly challenging.
• Although improving, health outcomes remain worse than in most other EU countries, reflecting both unhealthy lifestyles and the limited effectiveness of health care. This is shown by Hungary’s high mortality rates from preventable causes. The public share of health spending in Hungary is considerably lower than the EU average. Consequently, an above-EU average number of Hungarians rely on out-of-pocket expenditure and are increasingly pushed to turn to private care to access health services, with repercussions on social equity as well as population health outcomes. The health system remains excessively reliant on hospitals to provide care services, with insufficient focus on primary care and prevention. Additional investment and reforms are necessary to rationalise the use of resources within the health system, reduce inequities of access and raise quality of care to EU standards.
• Environmental sustainability is a challenge. Hungary is targeting a modest reduction in greenhouse gas emissions from current levels by 2030, mainly through the phasing out of coal-fired power plants. The latest National Energy Strategy aims to increase electricity generation from low-carbon sources to 90% of the total by 2030. In addition to nuclear, Hungary intends to rely more on renewable energy sources, mainly solar energy; by contrast, wind energy does not have any role in the government’s current plans. The low energy efficiency of housing and polluting residential heating methods make air quality worse and both point to large potential environmental and health gains to be achieved by stepping up renovation rates. Greenhouse gas emissions from transport have increased strongly over the last five years and emissions are projected to continue increasing under current policies. The government intends to address transport emissions by promoting electromobility. However, questions remain concerning plans for building charging infrastructure and for promoting other alternative fuels. Identifying investment needs in green technologies and sustainable solutions, and securing adequate funding will be key to delivering on the climate and energy objectives and shaping a new growth model. Water quality and supply remain concerns. Hungary is only at an early stage of moving towards a circular economy and waste management needs to be improved to meet 2020 recycling targets. Institutional issues impede more effective implementation of environmental laws and policies. These environmental challenges require investment and institutional capacity building. The Commission’s proposal for a Just Transition Mechanism under the next multiannual financial framework for the period 2021-2027, includes a Just Transition Fund, a dedicated Just Transition scheme under InvestEU, and a new public sector loan facility with the EIB. It is designed to ensure that the transition towards EU climate neutrality is fair by helping the most affected regions in Hungary to address the social and economic consequences.

Sources

https://www.hrw.org/world-report/2020/country-chapters/hungary

https://ec.europa.eu/info/sites/info/files/2020-european_semester_country-report-hungary_en.pdf

Systemic Corruption Hinders Progress Towards Sustainable Development Goals

https://www.un.org/sustainabledevelopment/sustainable-development-goals/

The EU is not on track to achieve the Sustainable Development Goals

http://4liberty.eu/outlook-for-hungary-for-2020/

https://www.independent.co.uk/news/world/europe/hungary-roma-orban-protest-budapest-children-segregation-school-a9353431.html

https://www.theguardian.com/world/2020/mar/23/hungary-to-consider-bill-that-would-allow-orban-to-rule-by-decree

A year after suspending Fidesz, EPP still turning a blind eye to Serbian Progressive Party

A tömeggyilkos, háborús bűnös Horthy Miklós kormányzóvá választásának 100. évfordulóját ünnepli a Mi Hazánk fáklyás felvonulás keretében.

Az eseményt több Fidesz-kollaboráns szervezet és szélsőjobboldali képződmény támogatja.

Ha Te is úgy érzed, hogy nincs helye Magyarország fővárosában a náci masírozásnak, gyere el tüntetni!

Álljunk ki közösen az újfasizmus és a szélsőjobboldal ellen!

Helyszín: Budapest, Szabadság híd, Budai hídfő

Időpont: 2020. március 1. (vasárnap) 16:00

Soha többé fasizmust!

M E G H Í V Ó AZ ATTAC-MAGYARORSZÁG EGYESÜLET RENDKÍVÜLI KÖZGYŰLÉSÉRE

Kedves Tagtársunk!

Rendkívüli közgyűlésünket 2019. december 6.-án (pénteken) 17 órakor tartjuk a a Civilek Házában (Budapest, XIII. Váci út 50. – a Lehel téri piaccal szemben, az M3 metró közelében), amelyre várunk minden régi és új tagunkat. Amennyiben 17 órakor a közgyűlésen megjelentek száma nem éri el a taglétszám fele+1 főt, akkor 17,15 órakor a megjelentek számától függetlenül a közgyűlés szavazóképesnek tekintendő.

A közgyűlésre javasolt témák:

1.) A közgyűlés levezető elnökének, jegyzőkönyv-vezetők megválasztása

2.) Napirend elfogadása

3.) Új tagok felvétele

4.) Alapszabály módosítása

5.) Bejelentések, egyebek

Budapest, 2019. november 15.

Baráti üdvözlettel:

Benyik Mátyás

elnök

We publish an article by Hungarian philosopher Gâspâr Miklôs Tamâs who calls for support for the Kurdish cause, saying that especially Turks should support their Kurdish brothers and sisters, as neither oppression nor freedom have a race or an ethnicity.

The ongoing tragedy of a great people should preoccupy us all. When Hitler was asked by his acolytes whether posterity will be horrified by what the Nazis have done to the Jews, he answered, nobody remembers how the Armenians were killed in 1915. He was quite right, nobody much remembers the Armenian genocide (1.5 million dead) and the world is full of Holocaust-deniers, not to speak of those would like to complete it. The Kurds are – like the Armenians and the Jews were then – a stateless people. Kurds are scattered in Turkey, Iraq, Iran, Syria and other countries where they constitute a distinct, autonomous minority, with its own complex politics and culture, but without the protection even the worst states are extending to their denizens. They are bravely defending themselves against a host of enemies but, under international law, they have no rights, as the Armenians and the Jews had none, with the results we know.

The Armenians and the Jews were abandoned to their fate by the Western powers – at the infamous international conference of Évian-les-Bains (6-15 July 1938) with the exception of the Dominican Republic no state would accept Jewish refugees, the Jewish representative, Golda Meir was not even allowed to speak, and the Nazi press wrote, see, no one is willing to put up with the Jews – and so are the Kurds.

We all know about the murderous attack of President Erdoğan and his Turkish army on the Kurds of Syria. But this is not all. We should keep in mind what goes on in Turkey itself where a perfectly legal parliamentary party is treated in the following way, according to a recent report:

‘On 15 October 2019, the police raided the municipalities of Hakkari, Yüksekova, Nusaybin and Erciş, and detained the co-mayor of Hakkari, Mr Cihan Karaman, the co-mayors of Yüksekova, Ms Remziye Yaşar and Mr İrfan Sarı, the co-mayors of Erciş, Ms Yıldız Çetin and Mr Bayram Çiçek, and the co-mayors of Nusaybin, Ms Semire Nergiz and Mr Ferhat Kut. On17 October, the co-mayors Cihan Karaman, İrfan Sarı, Remziye Yaşar, Semire Nergiz and Ferhat Kut were arrested with the typical charges of “making terror propaganda” and “membership in a terrorist organization”. On 18 October, the Minister of Interior appointed “trustees” to replace the mayors of Hakkari, Nusaybin and Yüksekova, which increased the number of “trustee-run” HDP municipalities to eight. On 21 October 2019, the suspended co-mayor of Diyarbakır Metropolitan Municipality, Mr Adnan Selçuk Mızraklı was detained together with Kayapınar Municipality’s Ms Keziban Yılmaz and the co-mayor of Bismil Municipality, Mr Orhan Ayaz due to an “ongoing legal investigation” against them’ – and so on. These people are alive, but we should not forget for a second that the struggle is going on at all fronts, in spite of questionable ‘ceasefires’ and other Erdoğan tricks.

The Kurdish people is strong, but in the absence of an internationally recognised common state it cannot indefinitely defend itself in the face of some of the strongest armies on earth. As it does not own a sovereign state, the international legal rules against aggression – which is illegal – cannot be applied in its case. This obstacle could have been overridden by Europe, if it did not submit to Erdoğan’s blackmail, threatening to ‘unleash’ a plague of refugees on the continent, a thought unbearable to racist governments and to nations infected by the racist germ. The contemptible European Parliament has just voted down a proposal aiming to support rescue attempts in the Mediterranean, the majority is apparently in favour of people drowning while trying to escape from violent death.

The situation could not be worse and the moral quality of the main ‘democratic’ players on the world stage is as despicable as it has always been in similar cases. I am sorry to add that ‘my’ government, the Hungarian one, was not even hypocritical, it supports openly and loudly Mr Erdoğan’s initiative. We have protested in Budapest against this and we shall protest again on the 7th of November, when the Turkish president will have the effrontery to visit Hungary in these circumstances and the Hungarian prime minister, Mr Orbán will be impertinent enough to welcome him. But this is just a detail.

The main thing is that all men and women of good will should support the Kurdish cause in the whole world – and even more important that Turks should support their Kurdish brothers and sisters, as neither oppression nor freedom have a race or an ethnicity. No national solidarity – or, to put it more clearly, complicity – is sufficient to excuse support for cruelty, injustice and murder. These are, of course, commonplaces, but they happen to be true.

It is a mere nothing that we are thinking of you and we are not forgetting you, as we have no power, this does not help. But believe me, these governments who have left you in the lurch, will pay for it: the hour of reckoning is nigh.

Also available:

Source:https://anfenglishmobile.com/features/the-importance-of-what-is-happening-to-the-kurds-38912

http://yeniozgurpolitika.net/kurtlerin-basina-gelenin-onemi-gaspar-miklos-tamas/ 

ANF Spanish
ANF German
ANF Kurdish (Kurmanci)
ANF Kurdish (Kurmancki-zazaki)
ANF Turkish
ANF Russian

Európában egyesegyedül Orbán Viktor magyar miniszterelnök helyesli Erdoğan török államának szíriai véres agresszióját.

Erdoğan ellen fölsorakozik mindenki: Európa, az árulás (csapatkivonás) után az Egyesült Államok, a Brit Nemzetközösség államai, Oroszország, Irán, Izrael, Szaúd-Arábia. A türk államok azonban támogatják: a posztszovjet közép-ázsiai zsarnokságok meg a türk jellegű, nyelvű, népességű és kultúrájú Magyarország – amennyiben Orbán miniszterelnök és Kásler miniszter őstörténeti és nyelvtörténeti állásfoglalása kötelező. (Erdoğan hadjárata ezért lehetséges, mert Európát a menekültekkel zsarolja: erről kiváló cikket közölt a Mércén Kapelner Zsolt, amelynek – ritkaság! – minden szavával egyetértek.)

Orbán úr láthatólag kiválóan érezte magát a posztszovjet diktátorok társaságában, szeretettel idézte föl, hogy Nurszultan Nazarbajev (volt?) kazahsztáni elnök egyben kun kapitány, ekkor a kunokat a magyar miniszterelnök az orosz történetírásban elterjedt „kipcsák” szóval nevezte meg. Mindannyiunkban van kipcsák vér, így a magyarországi államvezető. A hazánk által kitüntetett figyelemben részesített keleti keresztyénség – az örmények pl. – iránt a baltás gyilkosságig elmenően gyöngéd érzelmekkel viseltető azeri rezsim ugyanebből az alkalomból (a türk népek csúcstalálkozóján) kitüntette Szijjártó külügyminiszter urat, aminek Ramil Safarov vezérőrnagy bizonyára nagyon örül. (Ez az a muszlim Azerbajdzsán, amely államterületén a késő ókortól kezdve minden keresztyén emléket és régészeti leletet, fönnmaradó templomot és sírt lebont, porrá tör, rombol, megsemmisít, betemet, elrejt, szétzúz.)

Azt pedig, hogy Orbán, Szijjártó és a magyarországi kormányzat helyesli és támogatja a török fegyveres erők kurdellenes hadjáratát Szíriában, szívből megköszönte Erdoğan elnök, a nemzetközi élet másik páriája/hőse. Orbán úr mellesleg EU-tagságot fog kieszközölni Törökországnak és Azerbajdzsánnak, ha megszerzi az Európai Bizottság bővítési tárcáját (érdekes gondolat, hogy az EU bővítési politikáját szerinte Budapestről irányítják majd).

Akármilyen szörnyűséges is ez, akármennyire megalázó, a dolognak nem pusztán, nem is elsősorban nemzetközi aspektusai vannak. A türk csúcstalálkozóval egy időben nyílt meg a Kásler Miklós miniszter patronálta kiállítás (Attila örökösei: a hunoktól az Árpád-házig) a Természettudományi Múzeumban (nyilván azért nem a Nemzeti Múzeumban vagy a Néprajzi Múzeumban, mert ott történész szakemberek is dolgoznak), amely a kásleri szellemben a finnugor nyelvrokonságot genetikai kérdésként kezeli a szokott délibábos babonáknak megfelelően, és merészen állást foglal a hun eredetlegenda mellett.

Mi ez a hun-türk-kipcsák őrület?

Azon kívül, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelzi híveinek, hogy ő keleten nőtt törzsöke fájának („Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak”, Kölcsey: Töredék, 1831, ezt írta Kölcsey, az egyik legnagyobb magyar liberális, igen), de nem annyira romantikusan, mint amennyire a lehető legkorszerűbb Európa-ellenesség hangulatában.

A múltkor ki is jelentette arrafelé, talán Türkmenisztánban, hogy ott inkább otthon érzi magát, mint Nyugat-Európában – már amennyire valaki a nyugati és keleti kormányok katonailag biztosított vendégházaiban otthon érezheti magát, hiszen Orbán úr épp oly kevéssé járhat üzbég teázóba, mint párizsi kávéházba. Nyilván harminc éve nem sétált már semmilyen utcán úgy egymagában, testőrség nélkül. Mit tudhat a világról? Rejtély.

Ámde a törökségi népekkel (ahogyan valaha nevezték őket) való szellemrokonság mítosza történeti képződmény, és ennek a forrásairól kell beszámolnunk röviden ahhoz, hogy az országot a minapi megrendülés ellenére többséggel, habár bizonytalankodó többséggel vezető (szélső)jobboldal kissé kócos eszméit jobban megérthessük.

Előbb hasonlatot vagy analógiát keresünk hozzá.

A francia jobboldal történeti tipológiáját René Rémond klasszikus műve (Les Droites en France, 1954, kieg., bőv., jav., átdolg. kiad. 1982, több utánnyomás) állította föl. Rémond, akit a francia politika- és történettudomány egyik legnagyobb alakja – maga is konzervatív katolikus –, azt tartja, hogy minden változás és később rárakódott réteg ellenére, kinyomozhatóan három fő típusa van a francia jobboldalnak:

1. Az ellenforradalmi jobboldal, amelynek fő forrása a Bourbon-restaurációs legitimizmus: ez nem fogadja el (máig) a „sátáni” francia forradalom utáni viszonyokat. Legtipikusabb képviselője Joseph de Maistre (vö. Isaiah Berlin: „Joseph de Maistre and the Origin of Fascism”, 1960, nyomtatásban először a szerző esszékötetében: The Crooked Timber of Humanity, 1990), tőle származik a híres gnóma: „le rétablissement de la monarchie qu’on appelle contre-révolution, ne sera point une révolution contraire, mais le contraire de la révolution”, azaz: „a királyság visszaállítását nevezik ellenforradalomnak, ez azonban nem lesz ellenző forradalom, hanem a forradalom ellenkezője”. Innen ered a fasizmus (különösen a latin, „katolikus” fasizmus) alapeszméje, az „újjászületés”, azaz nem pusztán visszatérés vagy pláne új kezdet, hanem a nagy Georges Dumézil (ld. kül. Mitra-Varuna, 1948) által megállapított indoeurópai (árja) szociális szentháromság (papság, harcoló nemesség, dolgozók) – a vérségen alapuló rendiség (de vö. Louis Dumont: Homo hierarchicus, 1966, átdolg., bőv. ang. ford. 1980) – győzelme az egyenlőség fölött. (Vö. Ernst Nolte: A fasizmus korszaka, 1963, magyarul 2003, I. fej.)
2. Az „orléanista” jobboldal, amely a Lajos Fülöp-féle „júliusi” (1830) ún. polgárkirályság antidemokratikus liberalizmusát jelenti, a nagypolgárság (különösen az haute finance) szövetségét a dinasztiával, a hadsereggel, az arisztokráciával a már akkor fölrémlő szocialista veszedelemmel szemben, korlátozott parlamentarizmussal, szűken egyéni szabadságjogokkal, piaci uralommal és a hagyományos uralkodó rétegek politikai és kulturális előjogaival. Természetesen ennek volt az utóda a gaullizmustól elforduló Valéry Giscard d’Estaing arisztokratikus-reakciós liberalizmusa. (Ld. erről Pierre Rosanvallon Le Moment Guizot c. munkáját [1985], a modern francia történetírás e remekét, kül. a VII. és VIII. fej.)
3. A bonapartista jobboldal, amely a rendőrállam, a közigazgatás, a hadsereg, az államcélok szolgálatába állított tudomány, a gyarmatosítás, Franciaország kontinentális fölénye, az elvakult állampatriotizmus (grandeur, gloire) politikáját jelenti; van ennek rekatolizált (de Gaulle) változata és szekuláris (laïque) változata (Mitterrand, Macron), de az összes verzióban erős a technika és a fejlődés pozitivista, az „érdekegyesítés” ún. szociálharmonista, népjóléti-represszív ideológiája. Erről még mindig Marx híres munkája (1852) a legjobb forrás, krit. kiad.: Der achtzehnte Brumaire des Louis Bonaparte, kommentár: Hauke Brunkhorst, 2016. Máskülönben másutt is volt eset rá, hogy a jobboldal terjesztette ki a választójogot, és nem kényszerből, mint Disraeli 1867-ben a második reformtörvénnyel, vö. Gertrude Himmelfarb: Victorian Minds, 1968, 1995, XIII. fej. Innen származik a „tömegdemokrácia” kezdetben liberális elitista (majd fasiszta) szemrehányása a konzervatívok és szocialisták összefogása miatt – a fejük fölött.

Rémond elméletét bírálta a francia jobboldal másik nagy történetírója, Zeev Sternhell (Ni droite ni gauche: L’Idéologie fasciste en France, 1983, jav., bőv., átdolg. kiad. 1987, számos utánnyomás, fordítás), aki szerint legalább a Boulanger tábornok-féle populista-nacionalista puccsizmus (mindhárom jobboldali irányzat támogatásával, az Orléans-ház és a száműzött Napóleon herceg pénzadományaival; bonyolult história, 1889) óta a tömegpolitika (általános választójog követelése, munkásmozgalom, tömegsajtó, népszavazások, népjóléti intézkedések, tankötelezettség) megváltoztatta a jobboldal jellegét, amelyben összeolvadt a három fő irányzat, amelyet 1968-ig mindenekelőtt a szocialistaellenesség, az antiszemitizmus és a kolonializmus dominált. (Miközben fönnmaradtak a restaurációs, ellenforradalmi tradíciók is, amelyek intenzív életre kaptak a német megszállás [1941-44] alatt.)

Bár a magyar jobboldal története nem oszlik ennyire világosan elhatárolható hagyományokra, azért elkülöníthetők benne a főbb áramlatok.

1848 után a főleg főúri és klerikális Habsburg-legitimizmus (a magyar szélső konzervatizmus eredeti formája) végzetesen meggyöngült, és soha nem játszott ezután komolyabb szerepet, kivéve a tisztikarban – amely kimaradt a magyar és Habsburg-birodalmi politikából a Monarchia fölbomlásáig, ill. a politikai katolicizmus némely igen szűk köreiben –, ezért erre nem kell tekintettel lennünk. (A Trianon utáni legitimizmus más dolog.)

Az igazi modern magyar jobboldal tulajdonképpen a ’48-as és ’67-es parlamenti pártszerűségek de facto fúziójával (Tisza Kálmán szögre akasztja a bihari pontokat) jön létre, amely leginkább az „orléanista” verzióra emlékeztet a följebbiek közül: a domináns nagybirtokos arisztokrácia és középnemesség liberális a jogállami modernizáció és a polgárság fokozatos befogadása, a tőkés gazdálkodás elismerése tekintetében (ez egyben a nagy panamák kora, mint mindenütt Európában), ám élesen egyenlőségellenes és antipopuláris.

A hadsereg és a csendőrség segítségével tartja féken a nyomorgó parasztságot és a bontakozó szociáldemokrata munkásmozgalmat, erőteljes cenzúrát gyakorol az antimonarchista és szocialista sajtó fölött, brutálisan elnyomja a nemzetiségi mozgalmakat (amelyek ekkoriban főleg csak kulturális jogokra, autonómiára törekszenek, pedig „a nemzetiségek” együttesen többségben vannak a magyar anyanyelvű lakossággal szemben), oktatást, kultúrát, sajtót. Ugyanakkor féken tartja az antiszemitizmust, amely egyrészt a függetlenségi párt szélén jelentkezik (Bartha Miklós stb.), másrészt az osztrák keresztyénszociális-prefasiszta városi erők hatása alatt álló katolikus pártmozgalmakban és diákegyesületekben. (Fölöttébb antiszemiták a nemzetiségi mozgalmak is, különösen a román, vö. Octavian Goga, Ion Slavici, Liviu Rebreanu írásaival.)

Ekkor alakul ki a magyar jobboldalra jellemző demográfiai pánik – a nemzetiségek és a zsidók szaporodása miatti aggodalom: „kisebbség leszünk a saját hazánkban”, a főleg a magyar parasztság és középosztály körében terjedő egyke és a kivándorlás miatti félelem: „nemzethalál” – és a polgári baloldal (értelmiségi radikalizmus: Ady, Jászi, Nyugat, Huszadik Század), illetve a szociáldemokrácia „idegenszívű” kozmopolitizmussal való megvádolása, amelyet minden nyugatos modernizmusra (pl. a modern tudományra és művészetre) is kiterjesztenek. (Ne feledjük, a liberalizmus ekkoriban már és még jobboldali, a kései Deák-párti, ’67-es elit világnézete. Innen származik – máig – a magyar liberálisok egy részének lenéző ellenszenve a szláv és balkáni népek iránt, az egykori represszív nemzetiségi politika tudattalan következményeként.)

A föltörekvő alsó rétegek (az 1945-ig „idegennek” érzékelt, nemzetiségileg csakugyan vegyes, sokáig elsősorban német, szlovák, szerbhorvát nyelvű proletariátus és a társadalomellenes vak, éjszakai, sötét erőnek érzékelt, nagy mértékben írástudatlan, éhező parasztság) és a föltörekvő nemzetiségek miatti szorongás alakította a radikalizálódó magyar jobboldal világszemléletét.

A minta itt is (mint általában) nyugati volt: Franciaországban régóta elterjedt volt a büszke frank nemesség és az alázatos gall parasztság, Angliában a harcias normann nemesség és a „házias” szász közrendűek kontrasztjának történeti mítosza (a XIX. század utolsó harmadában már az alakuló modern fajelmélethez is alkalmazkodva). Magyarországon a vitéz „törökös” nemesség és a földet túró, hosszútűrő finnugor jobbágyság (képzeletbeli) viszonya volt a mítosz alapeleme. (Teljesen a francia minta nyomán.)

A „törökségi” eredet, a hun legenda és hasonlók – megtámogatva a romantikus, modernség- és nyugatellenes nosztalgiák történet- és néprajztudományi lecsapódásától – arra szolgáltak, hogy az egyenlőség problémája (az 1880-as évektől az első világháborúig az általános választójog kérdése állott a politika középpontjában, amely nálunk egyben nemzetiségi kérdés volt, hiszen tisztességes választási rendszer esetén nem magyar többség alakulhatott volna ki az országgyűlésben) történetmitológiai rejtelemmé változzék.

Eleink (az Árpádok) fegyverrel hódították meg a hazát („honfoglalás”), a haza mibenléte és karaktere tehát nem többségi akaratnyilvánítás kérdése – amely a parasztok, a munkások és az idegenek kezére adná a hont –, hanem történeti jog, az „úri szittyák” (Ady) joga. A katonai győzelem, a hódítás jogán. Pusztaszer, Werbőczy, unio trium nationum Erdélyben stb. A fölvilágosodás (II. József, darabontkormány) itt mindig idegen volt és mindig a nem magyar, nem nemes népességet preferálta a „történelmi osztályokkal” szemben, gondolta az establishment (a Tiszák) nem ok nélkül, bár annyiban alaptalanul, hogy ez nem volt se szándékos, se tudatos.

A „törökös” történeti romantika és a belőle lassacskán kifejlődő általános rasszizmus eredetileg az etnikailag „tisztának” vélt magyar nemesség kiváltságainak megőrzését szolgálta volna

(bár ekkor már gazdaságilag vesztésre állt a burzsoáziával szemben, és csak állami hivatalnokként vagy katonatisztként őrizhette úri életformáját), ám ellentéte nem a jámbor finnugor földműves volt már, hanem a szláv, a germán és a zsidó, akit az antinacionalista baloldal testesített meg, amelyet oly mértékben tartott nemzetellenesnek és „istenellenesnek” az uralkodó osztály, mint talán sehol a világon (a cári Oroszországot mindenesetre kivéve, vö. Dosztojevszkij: Ördögök, Joseph Conrad: Nyugati szemmel).

Természetesen ennek az időnek a „törökségi” mítosza a forrása Orbán Viktor és Kásler Miklós „hun-türk”, „kun-kipcsák” ideológiájának, amely – szemben az elődökkel – ma a közép-ázsiai diktatúrákkal és a török agresszióval való végzetes azonosuláshoz vezet, pedig hát hol van ma már a magyar nemesség? (Itt ma nem a valódi történelmi török probléma vetődik föl – az oszmán uralom csak Habsburg-segítséggel volt megszüntethető, evvel szemben viszont a „keleti” protestáns magyarok, mint Bocskay és Thököly, a szultán vazallusaivá lettek és elkövettek egyet-mást; „Európa” pedig az irtózatos ellenreformációs elnyomással köszönt be –, hanem a Habsburg-ellenességből fakadó „keleti” mitológia, amely kezdetben a liberális nacionalizmus irodalmi eszköze volt: Zalán futása, Buda halála stb., de ne feledjük Aranyosrákosi Székely Sándor kolozsvári unitárius püspök A székelyek Erdélyben c. szép hun hőskölteményét se [1823], ő találta ki Hadúrt.)

Ám a történet folytatódik.

A forradalmak, az ellenforradalom (ezt maga a „kurzus” nevezte ellenforradalomnak) és Trianon után a jobboldaliság két új típusát jellegzetesen modern módon két jelentékeny értelmiségi fogalmazta meg: Szekfű Gyula és Németh László. Életművüket, föltételezem, ismerik olvasóink, de azért hadd idézzem föl a témánk szemszögéből fontos gondolataikat.

Itt egy időre elválik a közép- és kelet-európai jobboldal útja a nyugat-európaiétól, amennyiben az utóbbi fő világnézeti ellensége a szocializmus, az előbbié pedig (különös módon, hiszen leszerepelt) a liberalizmus, Németországban ez csak Szekfű könyve után jóval válik jellemzővé.

Szekfű Gyula a forradalmakért és a trianoni veszteségekért a zsidók asszimilációját bátorító, kiegyezés utáni liberalizmust teszi felelőssé, amelyet szerinte szervetlenül, a történeti realitásra tekintet nélkül honosított a szabadelvű középnemesség, amely figyelmen kívül hagyta, hogy a polgárosodás Kelet- és Közép-Európában elzsidósodást, sőt: zsidó kulturális hegemóniát (és gazdasági dominanciát) jelentett – de csak itt. Nyugati gondolatok szolgai, ám értetlen és kezdetleges másolását rója föl a történelmi középosztálynak, amelynek harcias osztrákellenes és nemzetiségellenes nacionalizmusát üresnek és esélytelennek ítéli meg (ebben is a zsidó sajtó zajos és üzleties sovinizmusát okolja főleg). Ebben a korban senki nem védte a magyar parasztot, az állítólag legtisztábban magyar elemét az összlakosságnak. A nemzetiségekkel és Ausztriával egyszerre folytatott tusakodás csak vereséggel végződhetett, nyilván együtt kellett volna működni a dinasztiával és Ciszlajtánia német népi elemeivel és a katolikus egyházzal a nyugatiaskodó zsidók ellen, és meg kellett volna egyezni a nemzetiségekkel, amelyek kétségbeesésükben a francia szabadkőművességhez fordultak, és apró darabokra törték a történelmi Magyarországot.

Németh László (nem jelentéktelen dolog, hogy a katolikus Szekfűvel szemben Németh protestáns volt) nemcsak a zsidó, hanem a germán-szláv asszimilációt is helytelenítette (ne feledjük, hogy a népi mozgalom Illyés „Pusztulás” c. esszéjével kezdődik a Nyugatban, amely a németség baranyai elszaporodása miatt aggódik, 1934) , és Szekfű antimodern antiliberalizmusát általános fölvilágosodásellenes modernizmussá általánosította, amennyiben ő volt Magyarországon az első jelentős jobboldali (völkisch) antikapitalista, nyugatellenessége egyben antikapitalizmus – ő a francia (és nem Horthy-féle) értelemben vett ellenforradalmár volt, a középkor magasztalója egyébként Babits Mihállyal, Szerb Antallal és Halász Gáborral, tehát ellenfeleivel egyetemben –, ezért következetes. Egyben ő az első jelentős jobboldali gondolkodónk, aki a baloldaltól is tanul. Így átveszi a gyűlölt radikálisoktól a dunai népek együttműködésének eszméjét, még Oroszországgal is kooperálna (összhangban a protonáci Tat-körrel, különösen Ferdinand Frieddel, akitől tanult, s aki megint népszerű a mai német szélsőjobboldalon) a liberális Nyugattal szemben. Semmiféle habsburgiánus érzület nem fér bele ebbe a keretbe. Ez a „a szláv-turáni parasztállam” propagandája, némi iróniával. A „minőségszocializmus” eszméje későbbi átvétel nála (egyenesen Hitlertől), erre most nem térek ki. Arra se vesztegetek szót, hogy a Németh László nácibarát korszakának mélypontját jelentő, gyalázatos szárszói beszédéből (1943) ma versengve idéz Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke (Fidesz) és Békés Márton, az Orbán-rendszer egyik tehetséges fiatal ideológusa. De hát Németh László már a Kádár-korszaknak is vezető szellemi alakja volt az 1945 előtti radikális jobboldal számos más vezető írástudójával együtt. (Bár a múltjukat eldugták, átírták, megszelídítették, pl. a régi írásokban a „faj”-t egyszerűen átírták „nép”-re: ezeket a meghamisított kiadásokat olvassa ma is mindenki.)

Szekfű Gyula „nagymagyar” (habsburgiánus, germán-katolikus, antiszemitizmusán kívül nem etnicista, hogy ezt az általam kitalált és bevezetett terminust használjam anakronisztikusan) és Németh László „kismagyar” (duna-medencei, kelet-európai, parasztmítoszos, Trianont hallgatólagosan elfogadó) fölfogása – a népi írók sose voltak irredenták, vö. Németh László: Magyarok Romániában, 1935 – ma is létezik. (A határrevíziós gondolat krízisére az erdélyi reformátusságban két eltérő reakció született, két nagy formátumú embertől: Makkai Sándor szerint a kisebbségi lét lehetetlen, László Dezső szerint a kisebbségi lét inspiráló.) Minekutána Szekfű később antifasiszta lett, az ő konzervatív európaisága folytatódik az Orbán-ellenes magyar konzervatívok körében (nincsenek sokan), ám Németh László nyugatellenessége és fölvilágosodásellenessége összeolvad az 1919 előtti dzsentri „törökösséggel” és hun legendával (és Révai József, az intellektuálisan legjelentékenyebb magyar kommunista vezető nacionálbolsevista [aki Szabó Ervint tette meg ellenségnek, ezt folytatja a jelenlegi jobboldal] nyugatellenességével, amellyel harmonizál), ezt jól mutatja mind Orbán orosz- és szerbbarátsága, mind a közép-ázsiai „türk” diktatúrák iránti vonzalma. Ez ma odáig ragadta őt (és barátait), hogy az egész világgal (mínusz közép-ázsiai „türk” diktatúrák) szemben állást foglaljon Erdoğan szíriai háborúja mellett.

Természetesen ez nemcsak „világpolitika” (Orbán és csapata híven követi a konzervatív, bismarcki eredetű német államdoktrínát a külpolitika elsőbbségéről), hanem válasz az ellenzék, különösen az eurofil ellenzéki sajtó nyugatos modernizmusára: a türk-hun-szittya-sumér délibábos ősködés a maga „mélymagyar” hangsúlyával (ebben, mint mindig, részt vesznek germán-szláv asszimilánsok a maguk faji sznobizmusával) viszont három célra is jó: taktikailag a barantázó-hadúrhívő-tarsolylemezes-kurultájos, neohungarista ultrajobboldal (részben paramilitáris) szubkultúráinak a megnyerése; stratégiailag a mi magyar különállásunk hangsúlyozása a germán/skandináv/normann, latin, kelta és szláv Európától (mi „Kelet népe” vagyunk, kvintesszenciálisan ázsiaiak, ezen a környéken árvák), amely nekünk idegen; ideológiailag pedig (s ez a fő) a valóságos magyar történelem zárójelbe tétele.

Az abszurd nyelvrokonsági és fajeredeti „viták” a történelmen kívüli magyarság képét vetítik föl a viharos égboltozatra: mindez semmit se mond azokról a dilemmákról, amelyek a reformkor óta foglalkoztatták a gondolkodó főket (másutt is Kelet-Európában, mindenekelőtt Oroszországban és Lengyelországban), s amelyek között fő helyen szerepel a polgári (tőkés) fejlődés (majd később a szocializmus) „szervességének” a problémája. A reformkor, ’48 és ’67 egyaránt valaminő szintézisre törekedett, és vezető elméi kivétel nélkül tagadták a törzsökös magyar nemesség születési előjogainak (adómentességének, kizárólagos politikai részvételének és hivatalképességének) feudális tanát (ezt jelenti 1848), bár némileg aggódtak a polgárság (és a modern proletariátus) etnikai és életformai „idegensége” miatt. (Az 1930-as években Németh László fölveti a forradalomért a „hígmagyar”, szláv Petőfi – és Kossuth – felelősségét, majd 1956 után meggondolja magát ebben.) Az Ausztriához fűződő viszony kérdése mára EU-kérdéssé alakult át (mindkettő a korlátozott szuverenitást jelentette, jelenti cserébe gazdasági és civilizációs előnyökért): a kiegyezés gondolatának nem a konzervatív-főúri-katolikus változata, hanem a Deák-Eötvös-féle liberális változata győzött; nem csoda, hogy mind a szélsőjobboldali, mind a bolsevik nacionalizmus a függetlenségi párt sovén szubkultúrájából származik (amelyet „szélbalnak” neveztek a szokásosan téves magyar címkézés szerint: de Szabó Ervin jól tudta, hogy Eötvös csoportja balra állt Kossuth-tól).

A kettő közötti kontinuitást jól mutatja egy drámai esemény: 1957 tavaszán, amikor folyik a neosztálinista megtorlás a forradalom leverése után, Kossuth-díjat kap Németh László és Szabó Lőrinc, a két legjelentősebb (korábbi) náciszimpatizáns magyar értelmiségi (két író a legnagyobbak közül), miközben ’56 kommunista és szociáldemokrata részvevői börtönben (vagy internáltságban) ülnek. (Ez Révai ideológiai öröksége.) De ez se változtat a „szocializmus” idegenségén, hiszen ez a szovjet szuronyokon nyugszik – és Németh László személyesen is kiegyezik a Szovjetunióval. A Kelettel. Majd az ő nyomában mindenki más is.

Az „államszocializmus” kádári háziasítása, megszelídítése, „elmagyarosítása” a növekvő kispolgári („kisemberi”) életszínvonal, létbiztonság, lakhatás, köznyugalom, polgárosulás, közművelődés, modernizáció, urbanizáció és szekularizáció jegyében megtörtént, hozzá képest immár a rendszerváltás számít „idegennek”. Ez Orbán számára föloldhatatlan paradoxon. Neki mint magyar jobboldalinak az „idegen” ellen kell küzdenie, de egyben „kommunistaellenesnek” kell lennie, a Kádár-korszakot mint reprezentatív múltat – ő, a rendszerváltás ifjú mellékszereplője – nem ismerheti el: ezért neki a teljes magyar múltat kell elutasítania Szt. Istvántól 2010-ig, konzervatív létére!

Széchenyit, Kossuthot, Eötvöst, Deákot (sőt: a valóságos Tisza Istvánt is) láthatatlanná kell tennie (nem szólva a kétszázötven éves magyar baloldalról): ezért az őstörténet ködében vágtázó nomád törzsfők maradnak csak, azaz a teljes históriátlanság. A történelem kiirtása a példakép Törökországban egyben népirtást jelentett: a keresztyén örmények és pontoszi görögök kiirtását. (Ezt próbálja utánozni a posztszovjet Azerbajdzsán.) Kemal Atatürk etnikai-modernista diktatúrája tiszta türk államot írt elő – ennek már csak a kurdok az akadályai –, de az etnikailag ma már eléggé egynemű Magyarországon (a maradék nemzetiségeket az 1960-as évekre már teljesen beolvasztották) pogromokra nincs szükség. Itt tisztán világnézeti küzdelmek folynak, az „idegent” tetszőlegesen lehet kinevezni, a történelemhiány a mostani jobboldalon lehetővé teszi, hogy kedden mi magyarok legyünk az igazi, a jobbik Európa, szerdán meg azt, hogy ázsiaiak vagyunk, semmi közünk Európához, csütörtökön keresztyének vagyunk, pénteken meg a keresztyénüldöző muszlim zsarnokságok hű szövetségesei, kipcsák harámbasák. Mindegy. Az egyetlen konkrétum: az ellenség. A mindenkori ellenség.

Minden tőkés berendezkedésnek – az ilyen, formális és informális hatalmat, államot és „mélyállamot” keresztező, sajátos perifériakapitalizmusnak is – az a dolga, egyben nehézsége, hogy a (nálunk jórészt külföldi tulajdonban álló) kapitalizmust elrejtse a népi-nemzeti egység fikciójának az omladozó, korhadó díszletei mögé,

hogy politikai autoritásra (nem pusztán legitimációra) tegyen szert. Mivel itt és most az 1920/30-as évektől eltérően nincsen totalitárius tömegmozgalom (nem is lehet, nincs is rá szükség), az ideológia eklektikus, hevenyészett.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni az ijesztő színvonalcsökkenést Szekfű Gyula, Németh László, Révai József óta (ez a három férfiú a forrása a mai „nemzeti világnézetnek”, bár evvel nincs mindenki tisztában, munkáik javarészt csak alig rémlő, „lesüllyedt kultúrjavak”) – s hiába próbálkozott más iránnyal néhány ember, pl. Kosáry Domokos, Benda Kálmán, a korai Szűcs Jenő, Hanák Péter, dr. Juhász Gyula (a történész), Ormos Mária, Szabó Miklós, Komoróczy Géza és mások, őket nem nagyon léptette ki szakmájukból a tágabb műveltségbe a recepció –, az intézményeket a parlamenttől az akadémiáig benövi a barbárság füve. (És nemcsak az ún. jobboldalon.)

Az európai csatlakozás nem járt civilizációs növekménnyel, a korábbi európai behatás (a cs. kir. intézményrendszerrel és a szupraetnikus osztrák, illetve voltaképpen Habsburg-szellemmel mint gyanakvóan vizslatott „fölöttes énnel”) szétporlott, fölidézhetetlen. Ha valaki azt képzelné, hogy a dekadencia: kifinomultság, vessen futó tekintetet a közép-európai „közéletre”, amely a közönségesség, a rossz modor, a rossz stílus és a rossz erkölcs negatív mennyországa.

Forrás:https://merce.hu/2019/10/22/tgm-a-mi-kipcsak-verunk/

“A magyar kormány tulajdonképpen már szakított a külvilággal, benne a magyar értelmiséggel és diáksággal” – ezt mondja Tamás Gáspár Miklós filozófus a Hírklikknek adott interjújában. Azzal kapcsolatban fogalmazta meg gondolatát, hogy miért nincs hatásuk a hazai és nemzetközi tiltakozásoknak. Azt is hangsúlyozza, hogy ezt a kormányt békés körülmények között nem lehet eltávolítani. Új, modernebb fasizmus van Magyarországon. De ennél nagyobb a baj; a klímaváltozás drámai helyzetet fog előidézni. Így beszél erről TGM: A gyerekeid meg fognak égni, mint kolbász a serpenyőben.

– Az interjú megjelenésének napján Orbán Viktor Tusnádfürdőn lép fel. Szerinted támadó, vagy inkább semleges beszédet mond majd: az Európai Unióval és az Európai Néppárttal kapcsolatos konfliktusa kérdezem ezt.

Fütyülök rá, mit hirdet meg Orbán Viktor Tusnádfürdőn. Nem tartom fontosnak. Ismerjük a műsorát: hol háborút hirdet, hol pedig megnyugtatja a közönséget. E kettő között szokott ingadozni, hiszen a represszív rendszerek e két elemből állnak: hol mozgósítani kell, de nem túlságosan, mert abból zavarok származhatnak, hol rendet és nyugalmat kell hirdetni. Egyszerre kell mozgósítani és csöndet teremteni.

– Nagy Zsófia, szociológus azt mondta, Orbán tudatosan választ ki társadalmi csoportokat ellenségnek, lehetőleg olyanokat, amelyeknek nincs ellenálló képessége. Ez a probléma is hidegen hagy téged?

Napóleon és a Szent Szövetség bukása óta, kétszáz éve ez az uralkodó osztály technikája. Előítéletek mindig voltak. De azóta a gyűlöletpropaganda az államigazgatás és az államélet fontos, hivatalos része. Az ideológiai manipuláció a modern állam egyik alapvető funkciója. Többnyire olyan csoportok ellen szokott irányulni, amelyeknek a tönkretétele a nem okoz súlyos problémákat. Ezek a faji és nemi különbségekkel szembeni létező előítéleteket használják föl (vagy akár a nemzedéki problémát: gondoljunk az ifjúság elleni uszításra 1968-ban), és ezt összekapcsolják a két klasszikus szociális érzéssel. Az egyik a kenyéririgység, a másik a kenyérféltés. A gazdag, befolyásos, tanult „idegeneket” morálisan utasítják el, a szegény, társadalmon kívüli, követelőző „idegeneket” pedig veszedelmesnek tartják. A modern tőkés állam érdeke, hogy a jogos társadalmi elégedetlenséget a legmagasabban és a legalacsonyabban álló – vagy ilyennek tetsző – csoportokra hárítsák át, ha ezek idegennek vagy erkölcsileg elutasítottnak számítanak. Ebből a technikából már tömeggyilkosságok, tömeges kitelepítések és polgárháborúk származtak és származnak ma is (gondoljanak a rohingyák ügyére vagy nemrég a jugoszláviai és ruandai népirtásokra), de az állam nem tanul.

– Annyira persze még sem érdektelen, ami zajlik. Legutóbb, amikor itt jártam nálad, akkor éppen a velünk szemben lévő CEU tönkretétele zajlott, most a Magyar Tudományos Akadémiáé…

Ez már megtörtént…

– Igen, megtörtént, csak azt akartam mondani, hogy ezek a kormányzati akciók semmiféle igazi ellenállásba nem ütköztek.

Ez nem egészen igaz. Nincs olyan egyetem, akadémia, tudós társaság, rektori konferencia, írói egyesület, amely ne lépett volna föl a rombolással szemben. Kormányok tiltakoztak, elképesztő ellenállás volt, de a magyar kormánynak nem számított, mert a magyar kormány tulajdonképpen már szakított a külvilággal, benne a magyar értelmiséggel és diáksággal. Hogy mit szól az összes brit, német és francia akadémia, a Sorbonne, Cambridge, Oxford, Harvard és Yale, a francia vagy a német kormányt (két nagyhatalom kormányát!) visszarettentené az ilyen durva lépéstől. Orbánt nem. Nem azért, mert erős, hanem azért, mert olyan helyzetbe hozta Magyarországot, hogy többé nem tartozik a civilizált világhoz. Neki már mindegy.

– De a magyar társadalom tagjainak miért mindegy?

Egyáltalán nem mindegy. Hatalmas demonstrációk és tiltakozások voltak. Minden értelmiségi szervezet elítélte ezeket a lépéseket, beleértve a konzervatívokat is. Nincs olyan magyarországi, de nincs olyan erdélyi, vajdasági magyar egyetem, tanszék, tudós társaság se, amely ne protestált volna a leghatározottabban; Szibériától Kaliforniáig mindenki tiltakozott. Még tüntetések is voltak.

– Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarországon nincs olyan erő, amely képes lenne eltéríteni Orbánt a szándékától, képes lenne elsöpörni ezt a kormányzatot…

Elsöprésnek semmi esélye nincs, semmilyen tekintetben és semmilyen módon. A diktatúrának éppen ez a lényege: békés módon nem lehet leváltani, az a lényege, hogy nincs benne kihívó, aki vagy amely esélyes lenne a sikerre. Akkor min csodálkozunk?

Harminc évvel ezelőtt, a rendszerváltáskor ezt persze nem gondoltuk volna. De kilenc éve, 2010 óta új rendszer van, nem az, amelyik ’89-ben létrejött. Nem érdemes a korábbiról beszélni, az más rendszer volt. Az alkotmányos-szabadelvű, plurális jogállam volt, ez meg nem az.

– Nem érdemes arról beszélni, amiért te magad is tevőlegesen harcoltál?

Nem. Megbukott, vége. 1989-től 2010-ig élt. Lezárt fejezet. Fontos korszak volt, de hát lezárult. Ráadásul olyan korszak, amelyet történeti értelemben a ma élők elutasítanak, megvetnek, elítélnek. Mert (nem jogtalanul) a privatizációval, a munkanélküliséggel, a megszorításokkal, a folyamatos vitákkal azonosítják.

– Ilyenkor szokták mondani, hogy mi nem ülhetnénk itt és nyugodtan szidnánk a kormányt, ha valóban diktatúra lenne…

Ez nem igaz. Mi az ördögnek nyugtalanítanák magukat Orbán Viktor és barátai amiatt, hogy miket beszélünk, amikor ez semmiféle fenyegetést nem jelent a rendszerre. Nem őrültek meg. Mi az égvilágon semmiféle veszélyt nem jelentünk rájuk.

– Mi lennénk a fügefalevél?

Még az se. Teljesen irreleváns a szerepünk.

– Akkor ebben a miliőben mit tegyen a gondolkodó ember?

Ebben a kétszáz évben, amióta az elnyomó jellegű modern állam létezik, összesen, ha húsz év volt, ami szabadnak mondható. Húsz a kétszázból. A többi száznyolcvanban is éltek és alkottak emberek. Nincs ebben se újdonság: az ember végzi a munkáját, megpróbál szabadon viselkedni és kritikusan gondolkodni, a többit pedig rábízza a gondviselésre.

– Ezt nem mondod komolyan.

De halálkomolyan mondom.

– Azért nem hiszem, mert azt látom, hogy benned nagy szenvedély van.

Bennem rengeteg szenvedély van, ugyanakkor nem vagyok naiv, nincsenek illúzióim. Ez a rendszer belső erőkkel leválthatatlan. Itt nincs mit csinálni, ha az ember betartja a jelenlegi szabályokat. Békés változásra nincs remény.

– Pont az ellenkezőjét szokták mondani: azt, hogy külső erők nem, kizárólag belső erők tudják elérni a változást.

Külső erők képesek csak rá, de azok meg nem akarják.

– Miért nem?

Mert rend van. Magyarországgal nincs baj. Szomáliával van baj. Szudánnal van baj, Csáddal, Irakkal, Etiópiával. Azok bajok, ott dörögnek a fegyverek. Magyarországon undorító ugyan, ami történik, de rend van. Majd itt is lesz összeomlás, zűrzavar, radikális változás, amikor késő. De hát én ezt se kívánom senkinek, ahogyan ezt a piszkos rendet se, amelyet a kapzsiság, az anyagiasság, a félelem és a sovinizmus tart össze.

– Akkor tehát az Európai Unió jogállamiságért folytatott harca valójában nem létezik?

Persze, szeretnék, ha jogállam lenne, de a kelet-európai jogállamnál is jobban szeretik azt, hogy reggel haboskávét ihatnak az ágyban, nem pedig lövészárokban kell megdögleniük. Ki akar háborút? Ki akar konfliktust? Ki akar szegénységet? Senki. Márpedig, ha egy országot komoly nyomás alá helyeznek, az veszedelmes konfliktusokat okoz. Az Európai Unió úgyis a megszűnés felé tart. Senki nem akar problémákat, pláne akkor, amikor a Nyugat nélkülünk is tele van gondokkal.

– Azt állítod tehát, hogy a Néppárt fellépése a Fidesz ellen…

Jaj, ne is említsed az Európai Néppártot; semmi jelentősége nincs. Az európai pártcsaládok kizárólag a magyar sajtóban léteznek, Nyugaton ismeretlenek. Ez valamiért magyar mánia lett, persze: ez is az Orbán-mánia és az Orbán-fóbia egyik aspektusa. Ismétlem: másutt senkit se érdekel. És joggal. Nincs jelentősége.

– Abból a szempontból, legalább is számunkra fontos, hogy meg akarja regulázni a Fideszt.

Tettek rá gyönge kísérletet. Ennyire telt.

– Mert szerinted már el is bukott ez a kísérlet?

Nem tudom biztosan, de azt hiszem, igen. Bizonytalan, meddig folytatódik még ez az egész sumákolás.

– Érdektelen?

Ha elítélik a Fideszt, pontosabban: a magyar kormányt, még pontosabban: az Orbán-rezsimet, akkor mi lesz? Nem fogják Magyarországot kizárni az Európai Unióból, bár ez lenne az egyetlen komoly retorzió. Lehet kellemetlenkedni különféle halvány jogi procedúrákkal és állandó dorgálásokkal, de hát ez semmi, már unalomba is fulladt. Alapvetően mindenki stabilitást akar, mert a Nyugatban nincs erő ahhoz, hogy változást vigyen végbe Kelet-Európában, hiszen a saját társadalmában sem tud elérni semmit, kivéve a szétesést, a dekadenciát, a politikai halált. Rettenetes világhelyzetben vagyunk, és ez kedvez a destruktív erőknek. Nem Magyarországban van a legrosszabb diktatórikus rendszer, Törökország, másként ugyan, de igazán borzasztó. Tudod, mi a nagy különbség Törökország és a Magyarország között? Ott van ellenállás, itt meg nincsen.

– Tehát Budapestből nem lesz Isztambul.

Tételezzük fel, hogy Karácsony Gergőt megválasztják főpolgármesternek, és ellenzéki többségű is lesz a fővárosi közgyűlés meg a kerületek. Rég elvették a fővárosnak minden lényeges hatáskörét. Mást nem tud majd csinálni, mint siránkozni, hogy miért ne ad neki pénzt Orbán erre meg arra. Isztambulnak rengeteg pénze és hatalma van. Törökországban szörnyű dolgok történnek, börtönbe zárnak újságírókat, ellenzékieket, ugyanakkor az alapjogokat nem korlátozták jogilag. Van cenzúra, de az kevésbé veszélyes, mint az összes befolyásos médiák kisajátítása vagy megszüntetése. Szabad újságok fehér foltokkal: ez már a Monarchia idején is volt, mégis olyan, akkor forradalmi lap jelenhetett meg, mint a régi szocdem Népszava. Szerkesztői folyton a váci fogházban ültek, mint mai török kollégáik, de a nyilvánosság szabad volt. Ezek a sajtópörök és kicenzúrázott cikkek apró tűszúrások voltak ahhoz a mai helyzethez képest, amelyben maga a cenzor szerkeszti az állami tévét, és állami gyűlöletpropagandát harsog egy kivétellel minden lap, száz portál, blog, kamuoldal stb. Itt mindenki gúzsba van kötve, Törökországban még nem mindenki. Ott veszélyes lépéseket tesznek az egyéni szabadság korlátozására, dutyiba kerülhet az ember, de az elnök hatalma nem totális. Nálunk fordítva van: nem visznek el senkit (nem is szeretném, ha elvinnének), de a miniszterelnök azt tesz, amit akar.

– De 1988-ban csak elvittek…

Pár órára.

– De azért csak üldöztek.

Engem zaklatott, megfigyelt a titkosrendőrség, amióta az eszemet tudom.

– Most viszont már le se hallgatnak.

Minek, hát látják az e-mailjeimet, üzeneteimet, cseteléseimet.

– Látják?

Persze, hogy látják, miért ne látnák, ha akarják. De szerintem nem érnek rá olvasni őket. Nem vagyok én olyan fontos. Gondolatok nem jelentenek veszélyt erre a rendszerre, nem úgy, mint a létező szocializmusra, amelynek volt államdoktrínája, és amelyben az értelmiség vezető szerepet játszott. Ez a szerep elavult, sehol se létezik már. Általános válság van most, és Magyarország ebben tényező és példa. A válságnak különböző formái vannak. Az egyik, amelyikben óriási zaj van, és ég az Országház; a másik, amelyikben senki nem csinál semmit, mindenki magányosan gubbaszt, és a hatalmasok bármit megtehetnek.

– Politikai, vagy gazdasági válság van?

Gazdasági válság 2008 óta folyamatosan van, amiből 2010 után a jobboldali magyar kormánynak a középosztály egy részét sikerült kiráncigálnia, ez kétségtelen. Lelassult válság ez, nem annyira heveny már, mint volt 2008-ban. Ettől még lassú recesszió van az egész világgazdaságban. A magyar kormány propagandája ezt most kezdi fölismerni, hogy Magyarországon is lassulás lesz, különösen, ha a klímaválság miatt az autóipart is megeszi a fene. Egész Európában válság van, recesszió, tönkremenés. És a klímahelyzet gyorsabban romlik, mint bárki gondolta volna. Ám ahhoz, hogy ezt akár csak le is lassítsák, olyan nemzetközi együttműködés kellene, amilyen a sovinizmus, fajgyűlölet, államok dezintegrációja miatt – hiszen ma ez a jellemző, no meg a háborúk a szegény országokban egyelőre – elképzelhetetlen. A politikai válság, mint mindig, összefügg a gazdasági és a kulturális válsággal.

– Akkor mi a jövő?

Nincs. Nincs egyetlen állam, amelynek komoly, tekintélyes, bátor és stabil vezetése lenne.

– Franciaország?

A történelem legnépszerűtlenebb elnökével? Közutálatnak örvendő ember, akit a csendőrség és a hadsereg véd a palotájában.

– Nem lehet bízni Macronban?

Ki bízik benne? Bízik benne bárki? Most hallom először. Macron értelmes ember, de átmeneti figura, aki hibát hibára halmoz, akinek minden kezdeményezése kudarcba fullad.

– Pedig sokan bíznak a német-francia megállapodásban.

Hát persze: két gazdag, erős, művelt, nagy hagyományú ország, amely jó viszonyban van egymással. Jelentős országok, de most először a német vezetés is zavarban van, mert Merkel a mai szisztémában pótolhatatlan, pedig pótolni kellene, mert nincs jól és nem is akar maradni. És vele bukik mindaz, ami eddig volt. És eddig se volt rendben semmi. Macron ellen pedig majdnem az egész Franciaország lázad. Ő elég ügyesen játszik a társadalom kifárasztására, megosztására – amiben szégyenletes mértékben támogatják a szolgalelkűvé vált nagy médiák – , de hát ez semmire se elég.

– Ennyire jövőtlennek látod, ami előttünk áll?

Ez nyilvánvaló. Mindenki tudja. A nyugati sajtóban se olvasok semmi mást. A kampec – ezt olvasom.

– Mi a kivezető út?

A fasizmus.

– Nem mondod komolyan.

Hogyne mondanám komolyan.

– Még egyszer belelépünk ugyanabba?

Nem, ez nem olyan lesz. A klasszikus fasizmus fölélesztése, amire például Bolsanaro tesz kísérletet Brazíliában, lehetetlen. A régi fasiszta diktatúrák totalitárius módszereit nem lehet és nem szükséges visszahozni.

– A diktatúrák is modernizálódnak?

Ezelőtt majdnem húsz évvel jelent meg „Posztfasizmus” című esszém, kilenc nyelven, még magyarul is. Már akkor láttam, hogy a fasiszta rendszereket az erőszakos, totalitárius eszközök mellőzésével, demokratikus díszletek között is meg lehet valósítani. Akkor (2000-ben) ez még meglepő állítás volt. Nagyon sajnálom, de tökéletesen igazam lett. Sajnos.

– Mit jósolsz, azon kívül, hogy kampec. Mert az önmagában kevés.

Kevés? Az kevés, hogy a gyerekeid meg fognak égni, mint kolbász a serpenyőben? Az semmi?

– A klímaváltozásra utalsz?

Igen, arra. Amit meg lehetne oldani. Ha lennének a nagyhatalmaknak vezetőik. És ha volna olyan politikai rendszer, amelyik képes racionálisan cselekedni, hogy megmentse az emberiséget. Tessék megnézni, meghallgatni Donald Trumpnak bármelyik szónoklatát. Például most kedden. Egy színesbőrű, bevándorló szülőktől származó kongresszusi képviselőnőt gyalázott teljesen alaptalan, koholt, légből kapott vádakkal, üvöltő, lelkes, magából kivetkőzött közönsége előtt. Így nálunk a leglepukkantabb soroksári késdobálóban se lehet beszélni. Hol látunk nívót? Az igazi totalitárius diktatúrában, Kínában. Ott bezzeg nem beszélnek így, és ott van színvonal, minőség, nyugalom, jövőkép, ráció, vannak tervek, van a tudománynak ereje, tekintélye. Lenyűgöző a technikai és gazdasági fejlődés. Ez pillanatnyilag a legsikeresebb állam, miközben a legrettenetesebb diktatúra, amelyben a szabadságnak egy atomja se létezik. Mindannak az ellentéte, amiben hiszek. Igaz, semmi nem tart örökké, ez a rémes mai korszak is elmúlik, de a klíma- és társadalmi válság miatt nincs időnk. Ha nem így lenne, azt mondanám, jó, rendben van, meghalunk, de majd az unokáink csinálnak valamit, ami ennél jobb lesz. Csak hát az ENSZ kutatásai szerint már a tizennégy éves kislányom nemzedéke rövidebb ideig fog élni, mint az én háború utáni nemzedékem

– A klímaválság miatt?

Meg az éhezés miatt. Nyilván a legrosszabb az afrikaiaknak lesz, de itt is tragédia várható. Az emberek a legközelebbi nyaralást tervezik, miközben ami vár rájuk, az a forróság, tornádó, aszály, erdőtűz, kiszáradt folyó, emelkedő tengerszint, éhség, szomjúság, háborúk, polgárháborúk, százmilliók menekülése. Miért vándorolnak ki innen emberek? Természetesen azért, mert pontosan látják, hogy itt nincsen semmiféle jövő. Tökéletesen igazuk van. (Csak azt felejtik el szegények, hogy másutt sincs.) Szomorú dolog, de hát a magyarországi kivándorlás csak most kezdődik.

– Igen?

Igen. Romániának a lakossága tíz évvel ezelőtt 23 millió volt, most 17. Újabb adatok szerint ez is túl derűlátó számítás, állítólag nem 5-6, hanem 9 millió ember hiányzik Romániából. Egész járások vannak, ahol nem lakik már senki, összedőlt falvak, leomló templomok, lelakatolt vasúti megállók tele patkánnyal. Közben államok dolgoznak, hogy még súlyosabb legyen a helyzet. Azokról a kormányokról beszélek például, amelyek megvétózzák a klímaegyezményeket… Például a magyar kormányról. Meg az amerikairól. És amelyek nem írják alá az ENSZ migrációs csomagját.

– De miért nem írja alá Orbán ezeket?

Meggyőződésből.

– Mi a meggyőződése?

Sok mindent mond, amit nem hisz, de kétségtelenül őszintén a migrációt, azaz a faji-geopolitikai kérdést tekinti az egyetlen problémának. Hogy ideköltözhetnek sötétbőrű, szegény, más vallású, más anyanyelvű emberek. Ami persze csakugyan nagy gond, de nem ok, hanem okozat.

– Mert ha a klímaegyezményt aláírja, akkor idejönnek?

Nem. Hanem mert az aláírással erősítené azokat a nemzetközi szervezeteket, amelyek migrációs ügyben nyomás alá helyezik. Neki a saját logikája alapján vissza kell utasítania mindenfajta együttműködést. Visszautasította a máltai újságírónő meggyilkolásával kapcsolatos kooperációt, az ujgurok elnyomása elleni nyilatkozatot meghiúsította. A magyar kormány minden nemzetközi szervezetben a bojkott, az akadályozás, a vétó álláspontjára helyezkedik, nem egyedül, Trump elnök nyilvánvalóan ebben még nagyobb bűnös. Ez a rezsim a létező nemzetközi, szövetségi struktúrák megsemmisítésére törekszik. Az ENSZ szakmailag kiváló, de amit mond, pusztába kiáltott szó, ilyen hatalmas intézményrendszernek gyakorlatilag semmi befolyása nincs már. Nyugodtan bezárhatnák az egész kócerájt, senki nem hallgat rájuk. Az UNESCO próbálja megmenteni a magyar épített örökséget, amelyet a magyar nemzeti kormány tönkretesz. Teljesen hiábavaló. Mindent lerombolnak.

– El tudsz engedni valamilyen pozitív gondolattal?

Persze. Az emberek szeretnének szabadok és boldogok lenni, és a maguk módján el fogják utasítani azt, ami itt zajlik. Sokakat meg lehet félemlíteni, könnyű a gyűlölet légkörét megteremteni, ám ennek is van belső morális és intellektuális határa. Meddig hiszi el a nép, hogy mindenért a zsidók, az arabok, a cigányok, a pirézek, a nyugatiak, a liberálisok, a marxisták, a szabadkőművesek, a muzulmánok, a melegek, a földönkívüliek, a pacifisták, a feministák és a gyíkemberek a hibásak? Ha lenne időnk, nem aggódnám annyira. Mert hát Istenem, vannak és voltak rossz korszakok a történelemben, és elmúltak. De most elmúlunk mi magunk. Illetve nem mi, hanem a szerencsétlen gyerekeink és unokáink. Szétrohad vagy kigyullad körülöttünk (és bennünk) minden.

– Hát ennyit arról, hogy pozitív gondolatokkal engedsz el.

Nem tudok mást ajánlani a tisztelt olvasónak, csak azt, hogy siessen. Ha a modern kapitalizmus fönnmarad a maga gazdasági, társadalmi, technikai, politikai, kulturális, erkölcsi és – mindennek a következtében – ökológiai válságával, akkor csakugyan nem érdemes törődnünk a jövőnkkel, mert ebben a rendszerben nincs jövő.

Forrás:https://hirklikk.hu/kozelet/tgm-magyarorszagon-undorito-ugyan-ami-tortenik-de-rend-van/352967?fbclid=IwAR0oWVD0kv16PqZbHjBuDXN4g274Iix1oPkM9-jB3KrhAxpC0mm9KaxKxs0

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, hanem az autoritáriusból a totalitárius szakaszba tartó fokozatos átfejlődés a célja – írja lapunknak Tamás Gáspár Miklós filozófus.

A nem létező köztársaság nem létező elnöke aláírta a Magyar Tudományos Akadémia szétmángorlását célzó törvényt, a törvényt kihirdetik – az Alkotmánybíróság valamit még piszmog rajta –, az alternatív iskolákat új törvénymódosítás hozza lehetetlen (és érthetetlen) helyzetbe.

A Természettudományi Múzeumot kivágják Budapestről (voltaképpen megszüntetik), a Néprajzi Múzeumot működésképtelenné tették, az Országos Széchényi Könyvtárat is elhelyezik valami rémes helyre, a műemlékvédelmet fölszámolták, a CEU-t elüldözték, a Corvinus (ex-Marx) közgazdasági egyetemet a tudományos alapon több ezer (!) éves magyar-kínai barátságról deliráló jegybankelnöknek és körének adományozták, vö. még MMA, PIM, 56-os Intézet, POSZT, Politikatörténeti Intézet stb., stb. – már írtam ezekről itt, de másutt is, korábban is, nem ismétlem meg. Az MTA problémáiról ld. pl. Kenesei István akadémikus írásait az ÉS-ben. Megjelent olyan vitairat is (Havas Ádámtól), amely – bár persze ellenzi a kormányzat lépéseit – mind az Akadémiával, mind az Akadémia védőivel szemben kritikus, ez roppantul üdvös szerintem.

Ezúttal én az ügy hatalmi összefüggéseivel foglalkozom.

Mi mindezeknek az ügyeknek a lényege?

Azon kívül, hogy az uralkodó szélsőjobboldal a plurális, alkotmányos államra jellemző autonómiákat mindenütt megszünteti és minden potenciális ellenállási fészket és gócot fölszámol – s ennek a látható, „pozitív” jeleken kívül láthatatlan, „negatív” jelei is vannak: a ki nem adott könyvek, a meg nem rendezett kiállítások, a meg nem született művek, híres alkotók érthetetetlen közéleti elhallgatása, látszatellenzéki személyiségek és projektek (manipulatív, megtévesztő) ajnározása stb. –, óriási erőpróba folyik. (Csak futólag érdemes megemlíteni, hogy a snájdig-haptákosan nacionalista kormányzat töri-zúzza-tapossa a nemzeti örökséget és a nemzeti kultúrát, érezhető – barbár, filiszteri – gyűlölettel.)

Mind a Közép-európai Egyetem, mind a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának fölszámolásának láttán bámulatosan intenzív és hatalmas kiterjedésű (hazai és európai) tiltakozás alakult ki. A szolidaritás szinte teljes körű volt. A magyarországi – és a külhoni magyar – értelmiség szinte teljes köre fejezte ki fölháborodását (vagy legalább a fönntartásait és a kritikáját), a külföldi egyetemek, akadémiák, tudós társaságok, kutatóintézeti hálózatok, tudományos és irodalmi-művészeti folyóiratok, állami aktorok – mint az Európai Unió, külföldi kormányok, nagy pártok, egyházak – és más tekintélyes nemzetközi szervezetek, intézmények, érdekképviseletek gigászi, harsogó kórusa intette a magyar kormányt, hogy coki.

No meg a támadó, gúnyolódó, elképedt világsajtó.

Eredmény? Zéró.

„Diktatúra ide vagy oda, nincs az akadémikusoknál nagyobb hatalom” – nyilatkozta Almási Miklós akadémikus. Ez csakugyan így volt 1945 és 1989 között, de ma Almási professzor tévedése hiánytalan. Tökéletes.

A szovjet típusú (tévesen „szocialistának” vagy pláne „kommunistának” elkeresztelt) rendszerekben az értelmiség az uralkodó osztály része – egyik legfontosabb része – volt, hiszen ez a tervező-fejlesztő államban nem is lehetett másképpen. Akkora hatalom és tekintély, amekkora mondjuk Kodály Zoltáné volt a korábbi rezsim zenei életében, értelmiségi kezében nem lehet a kapitalizmusban. Illetve csak ott, de ott se épp ekkora mértékben – mondjuk Franciaországban –, ahol az állam hagyományosan erősebb, mint a tőkés országok átlagában. A rendszer vezetői közül számosan voltak a bölcsészettudományok, a műszaki, orvos- és természettudományok jeles (és kevésbé jeles) képviselői, köztük számos akadémikus. Még a bukás előtt közvetlenül is olyan emberek, mint Schultheisz Emil, Pál Lénárd, Kapolyi László, Tétényi Pál, Vámos Tibor, Berend T. Iván, Hollán Zsuzsa, Straub F. Brúnó. Olyan (a háború előtt) valóban nagy tudós és író, mint Erdei Ferenc (1910-1971).

Az értelmiség hatalma és befolyása azért is csökkent – vagy szűnt meg –, mert az ideológiatermelés kettévált: a tömegek számára a reklám- és a szórakoztatóiparból, a bulvársajtóból merített módszerekkel profi manipulátorok dolgoznak (ne feledjük, hogy a hidegháború alatt a „Congress for Cultural Freedom” nevű kamuszervezet fedésében a CIA szervezte már a kommunistaellenes bestsellerek tömegsikerét meg az „absztrakt expresszionizmus” európai exportját, és ez csak a kezdet volt). A nyugati uralkodó osztály az 1970-es évek neokonzervatív fordulata, az antiintellektuális, antiracionális és fölvilágosodás-ellenes roham hatása alatt egyszerűen leszámolt a filozófiával, a teológiával és a társadalomtudományokkal mint „a polgári világnézet” forrásaival. Miután „a jövő”, „a haladás”, „a fejlődés”, „a jogkiterjesztés”, „a közérdek”, „a közjó” és „a közüdv” egytől egyig amolyan totalitárius kígyóméregnek számított, az „elmélet” és a „tudomány” helyét átvette „a hagyomány”, „az identitás”, „a kontextus” és – a totális szubjektivizmus és az agresszív relativizmus diadalaként – az ún. értékválasztás, amely különösen a magyar nyelvterületen futott be ragyogó és meg nem érdemelt karriert (amúgy színtiszta értelmetlenség).

A mindenkori helyzethez tetszés szerint gyömöszölhető eszmegyurma csak alacsonyrendű változata a mindenkori konzervatizmus és reakció jellegzetes irracionalizmusának, amely – „posztmodern” álnéven – egy időre áthatotta a komolytalan álliberalizmust és a méltóságteljes, érdemdús kapitulációra vágyakozó luxusbaloldalt (az 1970/80-as években).

Ezt érezte cutting edge hiperradikalizmusnak a szegény, szerény, kissé eltájolt kelet-európai „demokratikus” értelmiség színe-virága 1989 után, nem is sejtve, hogy a legsötétebb szentszövetségi romantika leárazott, sorozatgyártott, műanyag maradványain rágódik. (Emlékeznek még „a nagy narratívák haláláról” szóló, a párizsi uraságtól rég levetett diszkó- és diszkontteóriákra?)

Az 1968 óta eltelt fél évszázad a modern történelem leghosszabb (nem annyira konzervatív, mint amennyire) reakciós, minden ellenállást semlegesítő korszaka volt – s evvel akar mint „baloldali hegemóniával” leszámolni az orbánkultúra, holott amit menő antikapitalizmusnak hisz (ezt is a legrosszabb fajta liberálisoktól plagizálta), az az ellenforradalmi periódusok kényszerű hedonizmusa és elnyűtt, kedvetlen mindenben-kételkedése, amire aztán a tartalmatlan vakhit és a pszeudoterrorista, műfasiszta csapkodás következik. Erő! Állam! Katonai vitézség! Férfiasság! Sport, testi erő! Fölbőgő motorok! Golyózápor! Az ősök kultusza! – Ez itt az újdonság, amelyet 1930-ra már Ernst Jünger is kezdett halálosan unni.

De hát ez a harmadkézből való pszeudokvázi az, ami van. Ez van – maga a frázis a penészedő Kádár-rendszer hervadtvirág-korából származik: „ez van, ezt kell szeretni”… –, ez a vacak.

Ámde a vacak nem ártalmatlan és nem gyönge.

Mögötte ott van annak a mind skolasztikus, mind karteziánus-fölvilágosító eszmének a bukása, amely erkölcsi, logikai, teológiai, filozófiai és kísérleti-tapasztalati-reáltudományos elemzéssel kereste az igazságot, s ebből az igazságból gyakorlati és politikai (helyes vagy helytelen, de nyilvános és ellenőrizhető, megvitatható) következtetéseket vont le.

A jelenlegi rezsim vezércsillaga „az, ami nekünk, magyaroknak jó”, ám azt, hogy mi a jó (vagy akár ez a pusztán „nekünk jó”) se szorul definícióra, meghatározásra, tisztázásra. Azt érezni kell. S notóriusan bizonytalan az is, kit és mit „éreznek” magyarnak. S aki nem úgy érzi, mint a kurrens hatalmi apparátus vezetői, az nyilván nem magyar vagy nem jó, vagy egyik se.

Félreértés ne essék, ezt a későliberális és posztliberális „ellenzék” is hasonlóképpen fogja föl: aki mást is akar, mint materiális javakat (életszínvonal, egészség, gondozás, biztonság, áruválaszték, olcsó szolgáltatások, utazás, „békén történő hagyás”), az elavult mítoszokban hisz. Miért? Mert „mi mind” így gondoljuk. Helyesen gondoljuk? Maga a „helyes” fogalma diktatórikus. Gondoskodni kell róla, hogy az „értékválasztás” (?!) – ami persze fogyasztói választás – szabadon megtörténhessék. Ki az a „mi”? „Mi” fogyasztók, kocogók, kerékpározók, rollerezők, toleráns vegánok, kutyások, aloe vera kedvelők, kuszkusz- és tabouleh-evők. „Nekünk” az eksztázis maximuma az Aperol Spritz. Akik baba ganoush-sal kenjük meg a teljes kiőrlésű pirítóst. „Mi”, akik egyre hajlamosabbak vagyunk a Momentumra szavazni, s akik meghatódunk a Honeybeast keserédes dalain. (Ezeknek a preferenciáknak jó részét, sejhaj, bizony magam is osztom, különösen az arab kaját illetőleg, bár ennek a „mi”-nek nem vagyok a tagja. A kulturális polgárháború senkit se kímél, habár a Momentum-korjelenség bája és varázsa rám csöppet se hat.)

Nyilván nem fogom összekeverni a posztliberális vegazöld utópolgárságot a posztfasiszta féldiktatúrával. A megosztott korszellemnek mindazonáltal vannak közös elemei – sajnos.

A tudománnyal és a kultúrával szemben ezért érezhetők – „szekértáborokon átívelő”, mondaná a magyar politológus (?!) – közös kétértelműségek és halk fönntartások. Amikor Palkovics László akadémikus – összhangban a posztolók és kommentelők tízezreivel – azt állítja, hogy a tudománynak euróban kiszámolható hasznot kell hajtania, és hogy a tudományos igazság garanciája az üzleti siker (persze azt, hogy a tudományos kutatás kormány alá rendelése mennyiben „üzleti modell”, nem magyarázza meg), akkor előállítja a neoliberalizmus kezdetleges paródiáját, de még csak nem is mond igazat. Ugyanis az általa benyújtott – és a Magyar Országgyűlés által szégyenszemre elfogadott – törvény célja a merev bürokratikus szabályozásnak, a kritikai gondolkodás delegitimálásának, majd kiszorításának és a délibábos, retrográd mitologizálásnak az az elegye, amely a Harmadik Birodalom tudománypolitikájára volt jellemző. (Mielőtt bárki félreértene: az Orbán-rezsim nem náci jellegű, növekvő alapterületű barna foltjai ellenére.)

Ám a rezsim érdeke nem a barantázó pántürk ősdilettánsok „helyzetbe hozása” (ez csak comic relief és könnyebbség az ostrom alatt álló személyzeti osztálynak), nem is az Akadémia ingatlanvagyona. Hanem az autoritáriusból a totalitárius szakaszba tartó fokozatos átfejlődés. A nálunk a végrehajtó hatalomban: különösen a Miniszterelnökség és a miniszterelnöki kabinetiroda apparátusában, de legfőként Orbán miniszterelnök különös elméjében (és nem a Magyarországon semmiféle szerepet nem játszó „állampártban”) összpontosuló államhatalom fokozatosan megszünteti az összes többi tekintélyt.

Korábban – 2010 előtt – a kormánytöbbségnek voltak riválisai, mindenekelőtt a jogszolgáltató vagy jogi természetű szervek: mindenekelőtt az Alkotmánybíróság, de nem volt lényegtelen a Legfelsőbb Bíróság (Kúria), ombudsman, ügyészség, Állami Számvevőszék, de még a kodifikációval foglalkozó igazságügy-minisztériumi mandarinok se. Mindezeknek volt alkotmányosan védett és alátámasztott tekintélyük. Ilyen tekintélyforrás volt – kissé bizonytalanabb körvonalakkal, de rendkívül erős társadalmi befolyással – a Magyar Tudományos Akadémia is (előbb még a Magyar Írók Szövetségének volt rövid ideig hasonló, bár gyöngébb és még homályosabb természetű tekintélye).

Köztudomású, hogy a jogi szervezetek – különösen a vitatott bírói törvényhozás – tekintélyét (általában a hatáskörét is) lerombolta a rezsim. Az írószövetség gyakorlatilag megszűnt, politikailag szétverték, de ránehezedett a magas művészet általános (világméretű) tekintélyvesztése, zsugorodó népszerűsége is – ha eltekintünk (és tekintsünk el) a megakiállítás- és fesztiválipartól –, ehhöz adódik a művészet (irodalom) Kelet-Európában hagyományos közéleti hangsúlyának elhalkulása.

Az alkotmányos védettségű, a tág értelemben vett államhoz tartozó (állami tekintélyű), de az államnak csak az egyik részét alkotó kormánnyal szemben autonóm instanciák (fórumok, intézmények) sorra megszűnnek.

Ez nem egyszerűen a magyar országvezető (a kormányfőnél sokkal több „miniszterelnök”) hatalmának további kiterjesztését jelenti, hanem az állam átalakítását, alkotmányos természetének megváltoztatását.

Ha sikerül még a civil társadalom korporatív átszervezése is (pl. a fasiszta Sajtókamara fölújításának a keresztülvitele), akkor a társadalmi tekintélynek immár csak egy törvényes, elismert forrása marad: Orbán Viktor és legszűkebb köre, a velajat e-fakíh, ahogyan ezt az Iráni Iszlám Köztársaságban nevezi az ottani alkotmány. (Hallom, hogy nemsokára református püspökké választhatják Balog Zoltán volt minisztert és kormánybiztost: az ilyen jelzések is mutatják „a jó irányt”.)

Ilyen körülmények között immár az egyesített és konszolidált autoritárius államnak tekintélyi riválisai nincsenek (hiszen a jelentéktelen országházi és helyhatósági ellenzék, illetve a pusztán kisebbségi értéklistát illusztráló független médiamaradék és kultúracsonk a civil társadalomhoz, nem a törvényi fölhatalmazással rendelkező államhoz tartozik), csak külföldön.

Ugyanis vannak olyan nemzetközi és föderális intézmények, amelyeknek van joghatóságuk Magyarországon, és nem is mindegyik döntésükhöz szükséges (bár a legtöbbhöz igen) a magyar kormányzat beleegyezése. Különösen éles konfliktus adódhatik a különféle nemzetközi és európai bíróságok ítéleteiből (az ENSZ Közgyűlés, az Európai Parlament stb. határozatait aránylag könnyű figyelmen kívül hagyni).

Mindenesetre a lehetséges tekintélyi riválisok az országhatáron kívül vannak – ez napnál világosabban bizonyítja, hogy az alkotmányos-szabadelvű-plurális jogállam megszűnt Magyarországon, ha ezen nem pusztán azt érti valaki, hogy a rajtakapott utcai zsebmetszőt elviszi a rendőr –, ezért válik oly fontossá az Orbán-rezsim számára az ún. külpolitika. „A magyar külpolitika” ma a hazánkban is törvényerővel rendelkező nemzetközi szerződések vagy szokásszerű joggyakorlatok hatálya, ereje, illetve a hatalomkorlátozó nemzetközi procedúrák alól próbálja mentesíteni a magyar tekintélyi államot, ez a fő (olykor az egyetlen) funkciója.

A Magyar Tudományos Akadémia szétbarmolása is mutatja, hogy a tekintélyelvű (autoritárius) államalakulat nem föltétlenül konzervatív: hiszen ezúttal szembemenetel a jogszokással és az államjogi hagyománnyal. (A hagyomány fölújítása nem tradicionalizmus, csak a hagyomány folytatása az.)

A jogi instanciák befolyásának, relevanciájának a lerombolása és a kultúra/tudomány autonóm közületi intézményeinek a megsemmisítése (kisajátítása) ugyannak a folyamatnak a két oldala: nem pusztán a nyers hatalomnak, hanem az állami-alkotmányos és szellemi tekintélynek az egy kézbe kaparintása. Ezen még fognak kicsinyég farigcsálni itt-ott, hébe-hóba, de nagyjából befejezettnek lehet nyilvánítani az egész hóbelevancot.

Ha az állami autonómiák pluralitása megszűnt, a per definitionem alkotmányos-állami tekintély nélküli civil társadalom nem vetélytársa az új tekintélyi (a totalitárius küszöbön meg nem botló) államnak.

Ha a civil társadalom viszont kinyújtja a kezét az államhatalom felé, annak a neve: forradalom.

Ilyesminek semmiféle jele nem tapasztalható.

Az Orbán-garnitúra Európa-ellenes harca (az összes groteszkségeivel együtt) igen logikus és következetes: a totális hatalmat nem lehet (nem szabad) megosztani senkivel, aki a maga tekintélyét nem ugyanabból a forrásból vezeti le. Ezt ösztönösen sokan érzik: valószínűleg ezért tulajdonít ekkora jelentőséget a közvélemény a jelentéktelen Európai Parlamenten belüli lényegtelen kakaskodásoknak, amelyekről ilyen részletességgel kizárólag az egyébként provinciális magyar sajtó számol be. Mivel ez a sajtó – nem érthetetlenül – a maga egészében Orbán Viktorról szól (elvégre belőle áll a magyarországi közélet), most ezt kiterjeszti Orbán új terepére. A magyar miniszterelnök országát (államát) már pacifikálta, most biztonságba kellene helyeznie olyan tendenciák elől, amelyeket saját közegében már legyőzött.

De mivel az Európai Unió nem reális föderáció, nem szövetségi állam, komolyabb jogi konkurenciát nem támaszthat az egyneműsített magyar tekintélyi államnak.

A magyar miniszterelnök az utóbbi két esztendő tudományos, egyetemi és kulturális ügyeiben bebizonyította, hogy a szinte teljes európai értelmiség e

llenében is hiánytalanul érvényesítheti az akaratát. Az értelmiségről beszéltem csupán, amely a közelmúltig még képes volt önmegjelenítésre és érdekérvényesítésre. A többi társadalmi csoport – bár próbál küzdeni időnként – már mintegy húsz éve elvesztette ezt a képességét a diadalmas komprádor kapitalizmussal szemben.

Nem kell lecsukatni különféle lázadókat, akik Magyarországon nem találnak jogcímet a lázadásra – viszonylag nyugodtan ülnek a ketrecükben, amely még csak le sincs lakatolva, és halkan morognak.

Hogy mit? Nem hallom.

Forrás: https://hvg.hu/itthon/20190716_TGM_Vege

BALOLDALI SZIGETFESZTIVÁL

23. (ideiglenes) változat

2019. augusztus 30.–szeptember 1.

Horány, Parti út 16.

Regatta Szabadidőközpont

Felhívjuk a figyelmet, hogy néhány előadóval az egyeztetés még tart, ezért változhat az előadó személye. Ezeket a neveket sárgával emeltük ki.

Augusztus 30. péntek

11:00 órától folyamatosan beléptetés és regisztráció a bejáratnál.

Nagyterem előtere

12:45–12:55 Társadalomtudományi és baloldali könyvesbolt megnyitása.

Megnyitja: Debreceni János SZAB-aktivista. Üzletvezető: Péntek Zoltán.

12:55–13:15 Megnyitó

Róna Judit SZAB-aktivista, Vajnai Attila, az Európai Baloldal elnöke.

Nagyterem

13:15–14:10 Ady él. Debreceni János beszélget Payer Imre József Attila-díjas költővel.

14:10–16:00 Forrongó Latin-Amerika

Levezető elnök: Kupi László, a Latin-Amerika Társaság elnöke.

Előadók: Venezuela ellenáll: José Reinaldo Camejo Díaz, a Venezuelai Bolivári Köztársaság nagykövete;

Hatvanéves a kubai forradalom: Alicia Elvira Corredera Morales, a Kubai Köztársaság nagykövete;

Latin-amerikai helyzetkép: Maite Mola, az Európai Baloldali Párt alelnöke;

A brazíliai választások után: Szilágyi Ágnes Judit történész;

A caracasi Népek Nemzetközi Közgyűlése: Leire Azkargorta európai koordinátor.

Kérdések, hozzászólások.

16:00–16:30 Kávészünet

Nagyterem

16:30–17:30 A karikatúra szerepe kultúránkban, vetített képekkel

Levezető elnök: Halász Géza karikaturista.

Előadók: Marabu (videóbeszélgetés), Pápai Gábor, Grafitember karikaturisták.

17:30–18:30 Antifasizmus és a spanyol polgárháború

Levezető elnök: Róna Judit SZAB-aktivista.

Előadók: Székely Gábor professzor emeritus ELTE, Zalai Anita főiskolai docens, SZTE.

18:30–19:30 Vacsora

Közben: latin-amerikai zene.

Szervezi: Baki Ferenc SZAB-aktivista.

19:30–21:00 Filmklub

Az elhallgatott forradalom (La revolución no será transmitida) című, a 2002-es puccsról szóló venezuelai dokumentumfilm magyar és angol felirattal.

Bevezeti: José Reinaldo Camejo Díaz, a Venezuelai Bolivári Köztársaság nagykövete.

Duna-terem

19:30–21:00 A kelet- és közép-európai civil mozgalmak együttműködése

A Prágai Tavasz 2 Hálózat (PS2) megbeszélése angol nyelven tolmácsolás nélkül.

Résztvevők: Leo Gabriel (Ausztria), Mirek Prokes (Csehország), Tord Björk (Svédország), Benyik Mátyás (Magyarország).

Duna-part

21:00–22:00 Tábortűz és büfé

Tűzmesterek: Róna Péter és Róna Tibor SZAB-aktivisták.

Augusztus 31. szombat

8:30-tól folyamatosan új vendégek regisztrációja a bejáratnál.

Nagyterem

9:00–9:45 Mikor kezdünk felkészülni 2022-re? Tóth Zoltán választási szakértő előadása.

Témafelvezető: Debreceni János SZAB-aktivista.

9:45–11:15 Az együttműködési formula, az írástudók felelőssége

Levezető elnökök: Hegyi Gyula újságíró és Giczy György teológus, újságíró, politikus.

Előadók: Beer Miklós váci püspök és Tverdota György irodalomtörténész, egyetemi tanár.

Duna-terasz, fedett rész

11:15-től egész nap kávézó-teázó, társalgó.

Nagyterem

11:15–12:15 Beszélgetés idén megjelent könyvek szerzőivel

Levezető elnök: Gagyi Ágnes, Helyzet Műhely.

Székely Gábor–Pankovits József: A nemzetközi munkásmozgalom története. Évkönyv 2019

Artner Annamária: Marx 200

Farkas Péter (szerk.): A rendszerváltás fekete füzete

Ladányi János: Önpusztító nemzeti habitus

Király Júlia: A tornádó oldalszele

Gagyi Ágnes: A válság politikái

A szerzők dedikálják műveiket.

12:15–13:15 Ebéd

13:15–14:15 Író–olvasó találkozó. Moldova Györggyel beszélget Vajnai Attila.

A beszélgetés után a szerző dedikálja könyveit.

Duna-sziget terem

13:30–14:15 Ökodigitális városok

Baja Ferenc volt környezetvédelmi miniszter előadása.

Felvezeti: Józsa István, az MSZP környezetvédelmi tagozatának volt elnöke.

14:15–15:15 A környezeti demokrácia érvényesülése és az energiaszegénység leküzdése

Levezető elnök: Tordai Bence, Párbeszéd.

Előadók: Horváth Aladár, a Roma Parlament Egyesület vezetője, Szanyi Tibor EP-képviselő, Vajnai Attila, az Európai Baloldal elnöke, Baja Ferenc volt környezetvédelmi miniszter.

Nagyterem

14:15–14:20 Hazám. Videó József Attila versére.

14:20–16:00 Történelem és jelenkor

Levezető elnök: Róna Tibor SZAB-aktivista.

Előadók:

A Komintern és a Kommunista Internacionálé száz éve: Székely Gábor történész, egyetemi tanár;

Magyar Tanácsköztársaság 100: Krausz Tamás előadásából (videóbejátszás);

Kambodzsa tragédiája: Balogh András történész, diplomata, egyetemi tanár;

Az arab tavasz után kialakult helyzet: Lugosi Győző történész, egyetemi docens és Sógor Dániel történész (https://amaraia.com).

Horthy-feltámasztási kísérletek a rendszerváltás után: Nagy András nyugalmazott főiskolai tanár.

Kérdések, hozzászólások.

Tükörterem

Magyar, angol, orosz, spanyol szinkrontolmácsolással.

15:15–16:45 In memoriam Szergej Marhel

Az ukrán választások és a NATO

Bevezeti: Marija Zaharenko, a Békeszerető Emberek Nemzetközi Platform (BENP) képviselője.

Előadók:

Vaszilij Volga, Ukrajna Baloldali Erői Szövetségének vezetője: A baloldali mozgalom állapota  Ukrajnában;

Anasztaszija Marhel, a BENP ifjúsági politika részlegének vezetője: Szergej Marhel nyomában;

Jefemiscs Nagyezsda Mihajlovna, az ukrajnai Uráli Népek Szövetségének elnöke: EU-vizsgálat a kisebbségi jogok megsértéséről;

Ljubov Saparenko, a BENP ukrán régiójának vezetője: Az ukrajnai helyzet a 2019-es választások után;

Mihail Tjaszko, a Kárpátaljai Ruszinok Világszövetségének elnökhelyettese (Csehország);

Gyenyisz Vasziljev, az ukrajnai lengyel diaszpóra képviselője;

Oleg Muzika jogvédő, a BENP német részlegének vezetője: A BENP politikája a jövőben.

16:45–18:30 Együttműködési kísérletek a világban

Levezető elnök: Benyik Mátyás SZAB-aktivista.

Előadók: Maite Mola (Spanyolország), Leo Gabriel (Ausztria), Mirek Prokes (Csehország), Tord Björk (Svédország), Marija Zaharenko (Ukrajna), Valentina Skafar (Szlovénia), Szanyi Tibor (Magyarország).

Nagyterem

18:30–20:00 Az élet mint olyan… Szatirikus politikai összeállítás Radványi Ervin írásaiból

A Hevesi Sándor Színtársulat produkciója Rácz Ferenc vezetésével.

20:00–21:00 Vacsora

Duna-terasz

21:00–21:30 Megemlékezés és emléktábla-avatás

Nagyváradi Szűcs Mihály, a MEASZ alelnöke, valamint Róna Judit, a SZAB aktivistája jelképesen felavatja Ságvári Endre antifasiszta ellenálló emléktábláját. Emlékezés antifasiszta mártírokra.

Közreműködik: Kemény András, Marija Zaharenko és a Ságvári Kórus.

Nagyterem

21:30–23:30 Filmklub. Az ifjú Marx. Játékfilm.

Bevezeti: Farkas Péter közgazdász, a Marx Károly Társaság elnöke.

Szeptember 1. vasárnap

7:00-tól új vendégek regisztrációja a bejáratnál folyamatosan.

7.00–9.00 Kulturális kerékpáros körtúra a szigetmonostori munkásmozgalmi emlékház megtekintésével.

Szervezi: Jean-Marie Cador.

Nagyterem

09:00–09:45 Okosfalvak

Szanyi Tibor EP-képviselő előadása.

Felvezeti:Somi Klára SZAB-aktivista.

9:45-10:30 Munkásmozgalmi múlt. És a jövő?

Előadó: Droppa György SZAB-aktivista.

10:30–11:30 Önkormányzati választások

Levezető elnökök: Vajnai Attila, az Európai Baloldal elnöke, Hegyi Gyula, az MSZP alelnöke.

Előadók: Gy. Németh Erzsébet, a XVII. kerület polgármesterjelöltje, DK; Karácsony Gergely főpolgármester-jelölt, Párbeszéd; Máté Antal, Nyírbátor polgármesterjelöltje, független.

11:30–12:15 Klímaváltozás és kapitalizmus

Bemutatkozik a Fordulat című társadalomelméleti folyóirat.

Előadók: a szerkesztőség tagjai.

12:15–13:15 Érdekvédelem Magyarországon

Levezető elnök: Tóth Andrásné, Egercsehi volt polgármestere, az Európai Baloldal alelnöke.

Előadók: Artner Annamária főiskolai tanár (A tőke és a munka viszonya Magyarországon ma), Földiák András, a SZEF volt elnöke (Társadalompolitikai műhelyekre van szükség), Somi Klára SZAB-aktivista (Szolidaritás a bebörtönzött Szima Judittal), Szöllősi Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének volt elnöke (A kitaszítottak védelmében).

13:15–14:00 Ebéd

14:00–14:45 Bemutatkozik az Új Írás irodalmi és művészeti, társadalmi folyóirat

A műsort vezeti: Farkas László, Új Írás.

Közreműködnek a lap munkatársai: Molnár Réka, Baranyi Ferenc, Szakonyi Károly, valamint Papp János színművész.

14:45–14:55A fesztivál zárása

Vajnai Attila, az Európai Baloldal elnöke, Somi Klára SZAB-aktivista.

1. A rendezvényen való részvétel regisztrációhoz kötött.
3. Előzetes jelentkezés a részvételi napok, valamint a szállás- és étkezési igények részletes megjelölésével. Somi Kláránál, a somiklara@yahoo.com e-mail címen, illetve telefonon. (+36)30/855 7975.

Költségek

A háromnapos részvétel teljes költsége: 11 000 forint: szállás 2 éjszakára, 4–8 ágyas szobákban, 6 étkezés és terembérleti hozzájárulás.

Akik önálló szobát szeretnének, vagy nem kérnek teljes ellátást:

1. 1 ágyas: 15 000 Ft/éj/fő
2. 2 ágyas: 7500 Ft/éj/fő
3. 3 ágyas: 5000 Ft/éj/fő

A többi szállás ára:

1. 4 ágyas: 3750 Ft/éj/fő
2. 5 ágyas: 3000 Ft/éj/fő
3. 6 ágyas: 2500 Ft/éj/fő
4. 7 ágyas: 2200 Ft/éj/fő
5. 8 ágyas: 2000 Ft/éj/fő
6. Sátorhely: 1000 Ft/nap
8. Étkezés: reggeli, ebéd, vacsora 1000 Ft/fő/étkezés, előzetes rendelés alapján.
10. A résztvevőktől napi 500 Ft terembérleti hozzájárulást kérünk.
12. A jelentkezés visszaigazolása után a terembérleti hozzájárulást, a szállás- és étkezési díjakat az ATTAC Magyarország Egyesület számlaszámára kérjük átutalni:
13. 16200144-00025948 MagNet Bank
14. Kérjük, az átutalásnál a közlemény rovatba írják oda a regisztrált személyek neveit és a „Horány, részvételi díj” megjegyzést!
15. Regisztrálni és fizetni a helyszínen is lehet, készpénzzel, de ez esetben nem tudjuk garantálni a szálláslehetőséget. Az előzetes regisztráció az étkezési igény teljesíthetőségét is jelentősen növeli. Aki vegetáriánus étkezést szeretne, kérjük, jelezze.

A Baloldali Szigetfesztivál címe: Regatta Szabadidőközpont, Horány, Parti út 16.

Megközelítés. Távolsági buszjárattal Budapest, Újpest Városkaputól Dunakeszi, horányi révig (20 perces menetidő).

Figyelem! A buszok döntő többsége Dunakeszi sportpálya állomásig viszi utasait, nem kanyarodik le a révhez. A sportpályától a rév kb. 15 percnyi sétaútra van (https.//www.volanbusz.hu/hu/menetrendek/vonal–lista/vonal/?menetrend=2005).

A Szentendrei-szigetre komppal lehet átjutni. Onnan tízperces sétával (550 méter) érhető el a szabadidőközpont.

1. Kompmenetrend
2. Dunakeszi Rév utcából
3. Munkanapokon. 5.35-től minden óra 15, 35 és 55, utolsó komp. 20.35.
4. Hétvégén, ünnepnap. 6.35-től minden óra 15, 35, 55, utolsó. 20.35.
5. Horányból
6. Munkanapokon. 6.25-től minden óra 05, 25, 45, utolsó komp. 20.25
7. Hétvégén, ünnepnap. 6.25, utána minden óra 05, 25, 45.

Kompjegyárak:

Felnőtt	300,–
Gyermek (6–14), nyugdíjas	200,–
Személygépkocsi (vezető nélkül)	1.100,–
65 éves kortól	Díjtalan

Autóval. A Dunakesziről induló autós- és gyalogoskomppal vagy Szentendre irányából a tahi hídon keresztül is be lehet jutni a Szentendrei-szigetre (Leányfalu, Tahitótfalu, Szigetmonostor érintésével).

Segítségre van szükséged? Eltévedtél? Telekocsit keresel?

Hívd a SZAB–aktivistákat:

Benyik Mátyás +36/30/2524326

Debreceni János +36/30/9199753

Droppa György +36/30/7001372

Róna Judit +36/30/3361182

Róna Péter +36/70/6148862

Róna Tibor +36/70/6148885

Somi Klára +36/30/8557975

Tamás Gáspár Miklósnak elege lett az ellenzékből.

Előbb hátba szúrták Bajnai Gordont. Aztán hátba szúrták Botka Lászlót. Aztán hátba szúrták Karácsony Gergelyt.

Utódlási gondjai között Tiberius „sűrű könnyhullatás közepette átölelte kisebbik unokáját, és a másik vad tekintetének láttára így szólt: »Ezt te fogod megölni, téged meg majd más.«” (Tacitus: Annales, V-VI, 46.)

Korábban megjegyzi a mester, hogy mennyire más a római köztársaság hősi idejéről írni, mint kora alantasságairól. „Hajdanán, a népuralom idején, vagy midőn a senatorok kezében volt a hatalom, ismerni kellett a sokaság természetét, és hogy miként lehet mérséklettel vezetni, s akik a senatus és az optimaták gondolkodását legjobban kitanulták, a helyzethez értők és bölcsek hírében állottak: éppen úgy most, amikor megváltozott a köz állapota, s a római állam olyan, mintha egy ember uralkodnék…, kevesen tudják belátásukkal a tisztes dolgot az aljastól, a hasznost az ártalmastól megkülönböztetni, a többség mások tapasztalataiból okul. Mindez amennyire hasznos, épp oly kevéssé szórakoztató. Mert [a köztársaság dicsősége] leköti és fölélénkíti az olvasók figyelmét: mi szörnyű parancsokat, szüntelen vádaskodásokat, álnok barátságokat, ártatlanok vesztét és a pusztulásnak ugyanazokat az okait soroljuk egymás után; ellenünk hat a dolgok egyformasága és a csömör.” (Annales, IV, 33, Borzsák István fordítása.)

Igen: a dolgok egyformasága és a csömör – ez korunk krónikásának a végzete. Ez nem méltó a historikushoz, amint Tacitus is mondja; és nem méltó az önérzetes honpolgárhoz.

Nem újdonság, sőt: klasszikus kultúránk alaptétele, hogy

a zsarnokság megrontja az erkölcsöket, és megfordítva: a közerkölcsök megromlása zsarnokságot idéz elő, és lerombolja az önmegtartóztatáson, a mértékletességen, a méltányosságon és az egyenlőségen alapuló erényes rendet, a köztársaságot;

ezt még az ókori auktorokkal ismerős Rousseau (úgyszólván kortársunk) is így gondolta. A vagyon, az élvezetek és a hatalom hajszolása szétveri a közösséget.

Milyen is a valódi baloldal? 

Jól sejtik a valódi baloldal – nem a baloldalnak nevezett eklektikus „ellenzék” – ellenfelei és gyanúsítói, hogy a köztársasági baloldal voltaképpen puritán: például ma elvárná tőlünk a fogyasztásunk mérséklését a klímakatasztrófa megelőzése érdekében, elvárná a leggazdagabbaktól, hogy többet adózzanak a szegények javára, elvárná az eddig hatalmaskodó férfiaktól, hogy egyenlő felekként bánjanak a mostanáig alárendelt helyzetű nőkkel a nemi kapcsolatokban (amihez az kellene, hogy megváltozzunk, ami kényelmetlen és fáradságos), elvárná, hogy nagylelkűen bánjunk az idegenekkel, és áldozatot hozzunk olyan emberek javára, akiket nem ismerünk – röviden: hogy lemondjunk előnyökről, és vállaljunk hátrányokat az erény (azaz az egyetemes egyenlőség tana) kedvéért. A köztársasági erény nem kedvez az olyan sugallatok követésének, mint a „laisser faire, laissez passer”, se az „anything goes”, magyarán: ellenzi az önzést, különösen az érdem nélküli kiváltságot és a puszta szerencsének köszönhető sikert, továbbá az engedékenységet az önös viselkedéssel szemben.

Némi joggal tartanak arisztokratikus konzervatívok attól, hogy az egyenlőségi (köztársasági, más néven „demokratikus”) rend konformizusra nevel, és gyanakszik a kiemelkedő egyéniségekre és a nehezen szabályozható nagy tehetségre. (Ezt se Tocqueville találta ki, hanem a görögök vették észre.) A kiemelkedő embereket az a vélelem illette, hogy uralomra törnek és megvetik polgártársaikat. A hagyományos (művelt és gazdag) eliteket mindig valamiféle „szentségtöréssel” szokták vádolni a demokráciákban: a leghíresebb a megcsonkított hermák ügye volt Athénban (a legjobban talán Plutarkhosz írja le Alkibiadész-életrajzában, 18-22), amelyet összekötöttöttek az elusziszi misztériumok állítólagos meggyalázásával – lenyűgöző história, amelyet máig vitatnak, akár a szerkezetileg hasonló Dreyfus-ügyet, a Reichstag égését, s ahogyan vitatni fogják még évtizedekig azt, hogy csakugyan Soros György szervezte-e a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai muszlim menekültek európai beáramlását (mindegyik vád ezekben az ügyekben átlátszó koholmány, de mélyen érinti a közösség érzelmeit, ezért soha nem lesz tisztázható tény- és észszerűen; ismerek embert, aki hasonló indítékból ma is hisz a Buharin és Trockij elleni „koncepciós” vádakban, pedig megrögzött antikommunista).

Ez esetben azonban az egalitárius demokraták (máskor meg a vallásos puritánok) a fényűző, kicsapongó, föltűnősködő és eredetieskedő, érzékenykedő és kényeskedő hősöket és zseniket, Akhilleuszokat és Alkibiadészokat a bűn üldözéséből élő irigy följelentőkkel, karrieristákkal, dilettánsokkal és kémekkel helyettesítik: ennek a fölismerésével se kellett Carlyle-ra, Taine-re és Büchnerre várni, tudta ezt már Arisztophanész és Platón, de alapjában már Homérosz is.

Akárhogy is, de a köztársaságot (amely egy kicsit mindig „erényterror”, hiába) a túlhatalom tönkreteszi, különösen ha ez egoizmussal, gőggel és anyagi előnyszerzéssel párosul,

de akkor is, ha a köztársaságot (demokráciát, amely ráadásul homonoia görögül, azaz nemcsak egyenlőség, hanem egyet gondolás) puritán-erényes (egalitárius) renddé szervezik át (Marat, Robespierre, Mao, Ho, Kim).

A mi esetünk az előbbi természetesen.

Lassan egész nemzedék nő föl ebben a féldiktatúrában, amelynek a legfőbb erkölcsrontó aspektusai

1. az informalitás, a jognak mint manipulációnak, propagandának és politikai fenyegetésnek a fölhasználása, a közintézmények autonómiájának megtörése és (csoportos) magáncélra való fölhasználása,
2.  embereknek a rendszerbe való bevonása megvesztegetéssel, államigazgatási funkciókkal (mint zsákmánnyal és a hűség jutalmával), törvényesített, de önkényes-igazságtalan javadalmakkal és kivételezetteknek ingyen juttatott jószágokkal,
3. különféle társadalmi csoportok lekenyerezése, elbizonytalanítása, függő helyzetbe hozása, embergyűlölő ideológiákkal való mérgezése, 
4. a demokratikus nyilvánosság fölszámolása, hamis pluralisztikus látszatokkal,
5. a nemzeti kultúra és tudomány, az épített, írott és gondolati kulturális örökség szétverése és a megmaradt csonk primitív meghamisítása,
6. mindennek elárasztása a kommersz, gagyi tömegkultúrával (beleértve a csaló látványsportot), amely a szó szoros értelmében elveszi honfitársaink eszét.

Aggasztó jelenségek

Ennek a züllött rendszernek – amely eredményesen biztosítja a középosztálynak és a munkásság fölső rétegének a mérsékelt jólétet; a közmunkával „kielégített” mélyszegény underclass csöndben van; az utcai petty crime vonatkozásában rendet tart az állam; a választók több mint fele pedig a megosztott, szétszórt ellenzékkel szemben békében is szilárdan, nyugalmasan kormányon tartja a hihetetlen vagyont és százezernyi klienst szerzett Orbán-csoportot – a morális és intellektuális hatása igen nagy mértékben kiterjed a politikai ellenzékre, amely kénytelen volt ebben a szisztémában elhelyezni magát, ha valamilyen csekély mértékben túl akarta élni a nehéz éveket. Az Orbán-rezsim a viszolygó, megvető hallgatás hullamerevségébe kényszerítette (olykori kivételekkel) az értelmiséget (eltekintve persze az értelmiségi önérdek védelmétől, ami önmagában keveset ér; de ismétlem, vannak fölöttébb érdemdús kivételek, bár mind ritkábban).

Nehéz meghatározni azt a pillanatot, amikor az eddig is aggasztó jelenségek – az ellenzéki pártok huzakodása az anyagi vagy szimbolikus koncért – teljes dekadenciává álltak össze (tartózkodnám az olyan hangzatos terminusoktól, mint az „árulás”). Mostanáig is voltak „politikának” álcázott, pusztán üzleti vállalkozások (elég föltűnően az MSZP budapesti kerületi szervezeteinek némelyikében), amelyek befolyásolták ellenzéki pártok (és érdekképviseletek) politikai „vonalvezetését” (vagyis az Orbán embereivel való elvtelen kiegyezést, pénzért), ha nem is mindig botrányos mértékben. De ez olyasmi, amit párton belüli reformerek viszonylag könnyen ki tudnak küszöbölni, ha akarják, s erre is volt példa.

Amit viszont nem lehet kiküszöbölni, az az Orbán-rendszer (s hozzá hasonlók a kelet-európai és közép-ázsiai „létező szocializmus” – Kelet-Németország atipikus kivételével – mindegyik utódállamában létrejött korrupt, antidemokratikus-antiliberális-antiszociális rendszerek; Kína külön, bár szintén sajnálatos eset, amelyről itt nem eshetik szó) általános mentalitásához való szinte teljes alkalmazkodás. A domináns liberális politikaértelmezés mindezt az 1989 előtti, letűnt tervező-újraelosztó rendszerre próbálja rákenni (jó példa erre az „államosítás” szó használata akkor, amikor állami tulajdont szerveznek ki különféle érdekcsoportoknak, mint most tudományos, oktatási és kulturális intézményeket, amelyek eddig is állami tulajdonban voltak!); ez az értelmezés, különösen zsurnalisztikus változata merő ostobaság.

Hamis fikció irányítja az ellenézket

Ennek a mentalitásnak az erős kényszere szociális értelemben nem érthetetlen – minden diktatúrában gyöngék a megtűrt ellenzéki erők, hiszen emiatt diktatúrák a diktatúrák – , az „uralkodó eszmék” igazi elvetéséhez akkora radikalizmus lenne szükséges, amekkorát a jelenlegi korszellem egyszerűen nem enged meg. Ezért az ellenzék a képviseleti kormányzat és az alkotmányos jogállam megszűnésére panaszkodik, miközben a gyakorlatában úgy viselkedik, mintha ez még fönnállna: retorikáját ez a maga egészében hamis fikció irányítja. Mintha például „választásokról” lehetne beszélni úgy, hogy az országlakosok többsége nem juthat hozzá a releváns információkhoz. (Ennek az oka nemcsak a médiák háromnegyedének a kisajátítása a kormányzó szélsőjobboldal által: az igazságkeresés és a valóságismeret rangjának csökkenése – társaslélektani és morális okokból – szintén hozzájárul.)

A magyarországi politikai ellenzék – gépiesen-passzívan visszatükrözve az Orbán-rezsim logikáját – minden egyéb szempontot mellőzve a hatalommaximálás egyetlen elvét követi az extrém hatalomnélküliség állapotában.

Miközben programíró stábok a légüres térben lejátsszák a nyugat-európai pártspektrum politikai eszméinek és stílusának a halovány utánzatait (elaborátumaikat senki nem olvassa, főleg a pártok vezetői nem, akik számára készülnek), a pártszervezetek – követve az egykori „Fidesz” példáját – sorra megszűnnek, kiüresednek, anélkül, hogy ezt a médiák észlelnék. (Orbán az utolsó mozgalmi kezdeményezést, a „polgári köröket” megszüntette, veszedelmesen népi és közéleti, olykor szélsőséges jellegük miatt: az egykori Fidesznek mint pártmozgalomnak a de facto eltűnése a politikailag elbutult Magyarországon senkinek se nagyon tűnt föl; a pártot az apparátusokra metszették vissza, főleg a bizarrul elnevezett „önkormányzatokra”. A „Fidesznek” semmilyen belső élete nincs; nincsenek irányzatai; előre megdizájnolt kampánygyűlések és rituális „események” helyettesítik a párt politikáját. Ez pusztán bürokratikus hatalmi gépezet ma már. A politikai részvételt az elvadultan szélsőjobboldali portálok és tévéműsorok passzív fogyasztása pótolja.)

Tartalmatlan küzdelmekben aratott sikerek

Ezt a struktúrát miniatűr formában leutánozzák a kis ellenzéki pártocskák, amelyek kizárólag az egymás elleni, világnézeti és politikai értelemben tartalmatlan küzdelemben arathatnak sikereket, s ezt a mechanikusan ismétlődő műsort nagy gaudiummal fogadja a hatalom, amelynek az ellenzék a paródiája, meg a szervilis jobboldali közönség, amely számára a gyöngeség a jó szórakozás forrása az ismert szadisztikus modorban.

A hatalmi megszállottság a hatalomgyakorlásra és a hatalmi visszaélésekre egyaránt képtelen állapotban: ez egyszerre viszolyogtató, szánalomra méltó és komikus. Hogy mindennek társadalomszerkezeti okai vannak, nem ad a politikai játékosoknak semminő erkölcsi fölmentést.

A zsarnoksággal szemben az egyébként világszerte pusztuló „polgári” játékot játszani – választásokkal és szimbolikus gesztusokkal, szónoklatokkal és interjúkkal – inadekvát és reménytelen, de még ezt a tragikomikus szerepet is lehetne tisztességgel alakítani. Jelképesen meg lehetne mutatni, hogy az egyébként világszerte haldokló parlamentarizmus, helyi adminisztráció, érdekvédelem stb. mire volt, mire lehetett volna jó. Már ha valaki ebben hisz. A régimódi liberális-demokratikus hitet titokban – ez jó nyilvános titok – a Nyugat beavatkozásába vetett többnyire kimondatlan, kétségbeesetten reménykedő (hiábavaló) hit váltotta föl. Már ez is ellentmond a nyilvánosan meghirdetett, „alkotmányhű” elveknek, hiszen ez rejtetten forradalmi gondolat: a „haladó nyugati világ” majd kívülről megdönti a „bitorlót”. (Nem fogja. Már csak azért se, mert nem létezik.)

Mini-Orbánok tipornak

Miközben ilyen radikális és esztelen bizakodásoknak van foganatjuk az ellenzék körében, maga az ellenzéki pártpolitika az autoimmun betegségek alakját ölti: a szervezet saját sejtjeire mint ellenséges betolakodókra reagál. Mini-Orbánok tiporják szét – az eltérő nagyságrendje miatt láthatatlan, fölfoghatatlan – ellenség helyett a szövetségeseket, orbáni kíméletlenséggel (amelynek áldozatul esett az MDF, a MIÉP, az MDNP, a régi KDNP, a FKgP, a Jobbik és ezerféle konzervatív egyesület, számos egyházi vezetés stb.). Emlékezzünk rá, hogy a valaha egyik legígéretesebb magyarországi politikai kezdeményezésnek, az LMP-nek mi lett a sorsa: a Párbeszéd-csoport (Karácsony, Scheiring, Jávor, Szabó Timea) kiválása, Schiffer András kiszorítása, majd Szél és Hadházy kiszorítása, Ungár Péter fölbukkanása és a legutóbbi megsemmisítő vereség.

A széthúzás, hűtlenség, illojalitás, árulás, orgyilkos hátba döfés, paranoia és téboly a magyarországi ellenzék minden szektorára jellemző.

Mindeközben az üres hatalmi diskurzus – az üres ellenzéki összefogás vagy az üres ellenzéki egység hangoztatása formájában – a szó szoros értelmében az őrületbe kergette az ellenzéki „közönség” nagyobbik és a még szabad sajtó kisebbik részét.

Rondaság

Ehelyett a legvisszataszítóbb viaskodás folyik tét nélkül, apró célokért. A legnevetségesebb formák között. Miután Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára elképesztő pártja az ellenzékiek közül a legtöbb mandátumot (négyet) szerezte meg az európai választásokon (a „Fidesz” így is növelte képviselői számát, tizenháromra), mintegy győzelmet (!) hirdetett, majd formális és nyilvános ígérete ellenére ellenjelöltet indított a saját addigi budapesti főpolgármester-jelöltje ellen, elkövetve a legaljasabb szószegést, amelyet – különösen ebben a helyzetben – el lehetett követni. (A Momentum hasonló gesztusa nem kevésbé problematikus, bár látszatra oké.) A három főpolgármester-jelölt nem érdemek nélküli ember, evvel azonban nyilvánvalóan tönkretették őket. De miért mentek bele ők is ebbe a rondaságba?

Nem taglalom a részleteket.

Az ellenzéki pártok, a maguk elvont, Orbánéval párhuzamos hatalommániájával, erkölcsi és anyagi korrupciójukkal, a híveik iránti együttérzés teljes hiányával – elvárják tőlük a legmerevebb, legszolgaibb engedelmességet ezer taktikai manőver megaláztatásán keresztül – egyszerűen érdemtelennek mutatkoznak a becsületesebb, méltányosabb, szabadabb viszonyokat óhajtó ellenzéki választók bizalmára.

Hiszen ezek a választók – legalábbis eleinte – 2010 sokkja után elutasították a hitszegő Orbán kegyetlen, züllött, ártalmas és nemzetközileg is kártékony rendszerét, a vezetés mélységes erkölcstelenségét és sötét (egyben hazug, őszintétlen) ideológiáját, s ugyanezt kapják vissza a „saját” pártjaiktól, ráadásul amatőr, tehetségtelen változatban.

Ez a közönség ma már ott tart, hogy különösebb berzenkedés nélkül elfogadja Gyurcsány pimaszul, kihívóan nyílt hazugságait s a többiek sumákolását.

Van különbség Orbán és az ellenzék között?

Miben különb hát az ellenzék Orbán százszor elátkozott, vakbuzgó, kritikátlan, minden tényre süket – megtévesztett és manipulált – táboránál? Nem ér semmit az utcán tiltakozni Orbán önkényes és elnyomó politikája ellen, ha az ellenzék kicsiben, a saját körében elfogadja ugyanazt a hatalomtechnikát és ugyanazt az erkölcsöt. (Nem beszélve az etnicizmus, a nacionalizmus és az idegengyűlölet szégyenletes „ellenzéki” variánsairól.)

Azt írta nekem egy távoli ismerősöm (bocsánat a szexizmusért), hogy „a fél ország szerelmes Cseh Katkába és Donáth Annába”. Lehet. (Elvégre Karácsony Gergő is sokaknak tetszik.) Ez az attitűd azért lehetséges, mert a két remek fiatal nő eddig nem nagyon mondott semmi konkrétumot, és semmilyen tekintetben nem borzolja gondolatokkal az ellenzéki közönség előítéleteit. De a tény tény marad: a pártjuk úgyszintén hátba döfte az eddigi jelöltet. Ezen nem segít, hogy a Momentum láthatólag gyanútlan ellenjelöltje minden jel szerint rendes, értelmes átlagember, aki az orientál-liberál tájszólást beszéli a Facebookon. Ezek a dolgok már nem számítanak. Csak a semminek a szinonimái.

Ha már a hétköznapi tisztesség minimumában se lehet bízni, akkor vége a dalnak.

Nagyméretű és drámai erőszak, hazugság kormányon, kisméretű és komikus erőszak, hazugság ellenzékben.

Közöny

A politikai ellenzéket immár tágabban fölfogva, magát az ellenzéki közvéleményt – amelynek az alakításából (a XVIII. század óta először) értelmiségünk 2016 után látványosan kivonta magát, a riadt konzervatív válságtanácskozások csak rávilágítanak erre a hiányra – se lehet teljesen fölmenteni a felelősség alól. Nem azt értem ezen, hogy a közvélemény mint olyan spontánul alakítson ki politikai eszméket (ez lehetetlen). Pusztán arról van szó, hogy – a „demokrácia” szó közkeletű jelentését félreértve vagy nem ismerve – magát „demokratikusnak” tartó, ún. balliberális gyülekezet észrevétlenül még a civilizációnk alapjai miatt aggódó, elemi defenzívát is félretette, és (hasonlatosan Orbán Viktor híveihez) még az állagőrző munkát is az alig létező, amúgy meg inkompetens ellenzéki főnökségre bízná. A megmaradt, egyre nehezebb föltételek között dolgozó, csekély számú szabad médiák szűnni nem akaró leleplező buzgalma a süket csöndbe hullik, honfitársaink a bizonytalan körvonalú, tompa elégedetlenségen túl nem érdeklődnek saját társadalmuk és államuk iránt.

A Lukács Archívum, a CEU, az MTA, az 56-os Intézet, a Politikatörténeti Intézet, a Corvinus Egyetem, a Petőfi Irodalmi Múzeum „ügye” (mindegyikben a törvénysértés, a szerződésszegés, a visszaélés és a színtiszta romboló szándék a középponti elem) közismert. Különféle erejű tiltakozások voltak és vannak, többnyire szépek, olykor képtelenek.

Létezik-e még magyar állam?

De ha ezeket az ügyeket együtt nézzük a valamiért kevésbé ismert két másikkal (legalább ennyire fontosak, talán még fontosabbak) – a magyarországi műemlékvédelem teljes megszüntetésével (!) és a nemzeti bibliotéka, az Országos Széchenyi Könyvtár helyrehozhatatlan, végleges tönkretételével, és a két történet visszhangtalanságával – , akkor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy létezik-e még egyáltalán a magyar nemzet és a magyar állam azon túl, hogy van esetleges népsokaság és a közrendet úgy-ahogy fönntartó intézményes erőszak. S ha ehhöz még hozzátódítjuk a független bíróságok elleni kormányzati támadást (ugyancsak visszhang nélkül), akkor kérdéseink elmélyülnek.

S ekkor látjuk az európai választásokon, nálunk is újjászületett, harmadosztályú tucatliberalizmus (vö. írásommal a Mércén) értékét, amelynek ebben a vészterhes pillanatban se látszik szerves viszonya a történeti civilizációnkhoz azon kívül, hogy az ük- és dédszüleink által megépített városban (amelyhez az égvilágon semmit nem adtunk hozzá) kerékpár- és gyalogosbarát zónákat alakítanának ki pár közlekedési jelzőtábla kihelyezésével. Ez fog majd versenyezni Brunelleschi és Bramante teljesítményével.

Jogon kívül gyilkolnak

Egyik oldalon a magyar műveltséget hevesen gyűlölő szélsőjobboldali államhatalom – amely nem államosít, hanem a jogállamból a szabályokkal nem nyűgözött „mély államba” tereli át a kulturális, tudományos és oktatási intézményeket, hogy meggyilkolja őket a jogon kívüli szférában – , a másik oldalon pedig a bizonytalan, közönyös, se múltat, se jövőt nem ismerő ellenzéki közvélemény, amelynek a kultúrája „szabadidős tevékenység”, sorozatfüggés, nyaralás, utazgatás, szabadságfogalma kimerül a lazább, megengedőbb nemi erkölcsben, „európaisága” pedig a rizottó, a polenta, a szusi, a ramen, a vindalú és a „kézműves sörök” fölfedezésében. (Jó, belefér a bécsi Monet-kiállítás.) Ehhez még hozzájön egy-egy különösen ostoba, amúgy lényegtelen „fideszes” nyilatkozat kedélyes szidalmazása mint világnézeti-elméleti munka.

A pusztulás némán megy végbe, a korábbi robbanástól rég megsiketült közönség alig észlel valamit, pedig tudja ködösen, hogy óriási a baj.

Ennek az egyik – bár távolról se az egyetlen – oka az az illúzió, hogy van ellenzék, hogy vannak választások. A politikai ellenzék kis pártjai akaratlanul a békés diktatúra infrastruktúrájának a részévé váltak – bár dühödten szidalmazzák Orbán Viktort – , épp azáltal, hogy ugyanazt a logikát és erkölcsöt követik, amelyet az ellenfél vezetett be.

Inkább nyerjen Tarlós!

Hát inkább ne legyen ellenzék! Nyerjen Tarlós, nyerjen Orbán, nyerjenek a Kocsis Máték – nagy dolog az eleve lefutott versenyben nyerni!… – , de anélkül, hogy a szabadság, az egyenlőség, a kultúra pártján álló honpolgárok bűnrészessé váljanak ebben az egész szörnyűségben.

Gyurcsány valaha igazat mondott: őszintén bevallotta, hogy hazudott, és ez a kijelentés igaz volt. Mindenki tudta, hogy hazudik, de ebből nem volt baj. Csak abból lett baj, hogy igazat mondott a hazugságairól. Most azt füllenti, hogy igazat mond. Ez sokkal rosszabb, de ebből nincs botrány.

Minek az egypártrendszert többpártrendszernek hazudni? Minek az ellenállást pitiáner – ráadásul kilátástalan – hatalmi pozícióvadászattal bemocskolni? Minek kompromittálni azt, ami valamikor a szabadabb jövő csírájává válhatnék? Azt, ami az elutasítás és az utópia összekapcsolásával legalább a szabadság álmát élesztheti föl. Minek belekeverni a közönyt és a kapitulációt, a bizniszt és a törtetést, amikor ezt a társadalmat amúgy is a morális szétesés és az önkéntes szolgaság kísértete fenyegeti?

Hagyjuk abba. Ilyen körülmények között – nem szabad választáson – szavazgatni értelmetlen.

A dolog végül is egyszerű.

Az örök békéhez fűzött egyik széljegyzetében (L Bl F 15) írja Immanuel Kant:

„A republikanizmus… a nép joga, hogy ha úgy találja, nem törvényesen jártak el vele, a minisztertől avagy magisztrátustól [a kormánytól vagy a bíróságtól] az engedelmességet megtagadja mindaddig, ameddig az ellenkezőjéről meg nem győzik.” (Mesterházi Miklós fordítása.)

Ezt teszi a zsarnokság

Ez a meggyőzés csak úgy történhetik, hogy valóság a fölvilágosodás, tehát létezik a cenzúra és babona által nem korlátozott kritikai nyilvánosság (ennek előföltétele a tudomány és művészet szabadsága, a libertas philosophandi, ahogyan hajdanában nevezték). Ameddig az erényes köztársasági rendnek ez az alapföltétele nem teljesül, addig az engedelmesség szabad honpolgár számára merőben lehetetlen (mivel a kormányzat meggyőző ereje csak a szabad nyilvánosságban érvényesülhet). Az engedetlenség veszedelmeinek mérlegelése a politikán kívüli állapotban az egyéni lelkiismeretre bízott dilemma.

A „politika” szó mai magyar köznyelvi jelentése ahhoz a hatalmi-üzleti mesterkedéshez áll közel, ami a republikánus közélet egyenes ellentéte. Ebben az állapotban honpolgár nincs, csak a személyes élvezeti, biztonsági és uralmi érdekeire redukált „empirikus” egyén. Ezt teszi a zsarnokság – még ez a vértelen zsarnokság is – a köztársaság egykori honpolgáraival. Az állapot nem a néhai honpolgárok hibája, de kikecmeregni belőle csak úgy lehet, ha nem titkoljuk magunk előtt, hogy ebbe az állapotba kerültünk.

Az első lépés ebben az irányban: eltakarítani az útból ezt a szétzüllött, viszolyogtató, haszontalan ellenzéket – undorodom tőle csakugyan – , és tiszta szemmel, józan ésszel meglátni a zsarnokságnak azt a sivatagát, azt a nemzeti pusztulást, amelyben élünk.

Forrás:https://index.hu/velemeny/2019/06/14/tgm_tamas_gaspar_miklos_ellenzek/

The EU parliamentary elections in Hungary brought an expected landslide victory for Prime Minister Viktor Orbánʼs Fidesz-KDNP alliance, with surprisingly strong results from the liberal-leftist Democratic Coalition (DK), led by Ferenc Gyurcsány (ex-PM and ex-Chairman of Socialist Party MSZP) and the newcomers, like the Momentum Movement, but very poor results for the joint election list of MSZP and the micro-party Dialogue (Párbeszéd), as well as the far-right Movement for a Better Hungary (Jobbik), and the green Politics Can Be Different (LMP).

Practically, we cannot talk about opposition in Hungary, as the neoliberal capitalist economic policy of PM Orbán has been made known to neoliberal constraints by politicians who have become neoliberal; and the anti-fascist opposition tried to give the fascist response to the hysterics of the influx of Ukrainian pensioners and Ukrainian migrant workers, as well as to the fascist hatred of the government. The opposition did the same thing as Fidesz does, namely it did not want to offer either an alternative or want to confront.

Fidesz won 52 percent of the votes, resulting in 13 seats in the European Parliament, almost two thirds of Hungary`s 21 MEP seats.

Opposition voters do not care for MSZP, LMP, and Jobbik anymore, as together, they barely received 15% of the votes. The sole survivor seems to be former Prime Minister Ferenc Gyurcsány, who might represent the era before 2010, but his party DK is the real surprise of this election with their 16% result securing four seats in the European Parliament. According to Gyurcsány the stake of this election was Fidesz’s two-thirds majority, which they have lost along with a million voters. Gyurcsány noted that DK’s campaign was about ”real things,” they did not walk into the trap Fidesz set by pushing the topic of migration. DK`s lead candidate was Klára Dobrev (Gyurcsány`s wife), who promised to work for a United States of Europe. She also mentioned that she will further the cause of protecting the environment, and she will focus on social issues.

Momentum participated in the EUP elections for the first time received almost 10 percent of the vote, resulting in two EUP seats. It will join the Alliance of Liberals and Democrats for Europe (ALDE) grouping in the new European Parliament.

The joint list of MSZP-Párbeszéd`s support crumbled down, however, with the coalition receiving 6.7 percent of the vote, resulting in just one seat. Despite the very poor performance MSZP’s leaders refuse to resign

The right-wing opposition party Jobbik with about 6.5 percent of the votes, also achieved just one seat. The party almost disappeared, but voters didn’t move to the openly racist Our Homeland Movement (Mi Hazánk Mozgalom). Jobbik has lost a tremendous amount of support in little over the year – after receiving more than a million votes in 2018, only 220 thousand people voted for them on 26 May 2019, but it is hard to tell for which party all those people traded Jobbik. Our Homeland Movement formed by dissenters leaving Jobbik about a year ago, only received 113 thousand votes (3.3 percent). Jobbik has never been strong in Budapest, but even sarcastic Two-Tailed Dog Party managed beat them in the capital. Right after the EUP election, Jobbik’s spokesman Gyögy Szilágyi told journalists that the party’s greatest success was the fact that it still alive. In the meantime Jobbik`s leaders have resigned.

Perhaps the biggest loser of the EUP elections was LMP, which fell out of the EP with little more than 2% of the votes. LMP does not plan to cede its operation, and they are ready to elect their new leaders in June. It is uncertain if the party’s now resigned leadership will enter into the contest for the available positions.

New political player in the political arena

The rise of the DK and the Momentum, the collapse of MSZP and Jobbik, and the loss of the LMP created a new political situation. The great success of Momentum is mainly due to the infinite demand for (young) “new faces”, as well as to the fact that suspicion of its collusion with the Orbán apparatus has never been touched. At the same time, it is obvious that there was nothing more than re-setting the opposition cake. Those opposition parties could gain bigger shares at the expense of others who were visible in the campaign and had a clear message in response of Fidesz about what Europe (and what Hungary) they wanted.

The situation is different as the great surprise of the election with Momentum, almost 10 percent and 2 mandates. The party has a past, but it is a blank page. The big question is what a young organization in terms of age and voting base can start with the sudden, unexpected opportunity.
Momentum led by András Fekete-Győr became a kind of ”escape party” in the EP election: many anti-government voters who were disappointed in their former party chose the party as a fresh force. It was a bit similar to the last year`s parliamentary election when many voted for Jobbik because they saw it as a possible challenger of Fidesz. By today those Jobbik voters have largely disappeared.

The Momentum might become a persistent middle party and perhaps a Fidesz challenger, if it is not only able to cut out a larger slice from the opposition cake, but also will acquire larger groups of the disillusioned, insecure, and party-free voters.

Many of them do not know much about the party`s program, its values, and being dissapointed with the Jobbik, the LMP, or even the MSZP , too might have been caught in the Momentum now. To keep theses voters may be more difficult in the long run than their acquisition.

Retaining and expanding the voting base does not go without gestures, for example, towards the advocates of green politics. It is encouraging that the party president András Győr-Fekete said to the news portal 24.hu that Momentum is more patriotic than DK and he is relying on about 15 million Hungarians (out of which 5 millions live abroad). The kind of liberalism that eventually abolished the Alliance of Free Democrats (SZDSZ) is still a dead end today.

For the Momentum it is worth studying, what kind of tools had been used by Fidesz, when it felt a threat from Jobbik as a challeger. And also what the influential people of the pre-2010 left-liberal regime had done with the LMP when it refused to behave accordingly. Momentum stepped in a political arena playing now in a league where every new party and beginner politician wants to be, where the stakes are real, the rules are tough, and the opponents are ruthless.

The Momentum began to grow out of a narrow student organization two years ago, when they suddenly found the ownerless Olympics referendum initiative. The topic and the opportunity were grasped by Momentum with good situational recognition and finally Fidesz was forced to retreat. Momentum started a civil campaign, collected 266,000 signatures and Fidesz was obliged to withdraw its Olympic tender instead of holding a referendum. This entry into the Hungarian political space promised that if they did not fail, they would be able to enter the Parliament quickly after becoming a party.

The Momentum is now an urban, liberal, socially sensitive, patriotic formation, striving for a medium-term political journey.

Ex-MEP Tibor Szanyi Calls for a New Leftist Movement

Socialist Party Chair Bertalan Tóth was MSZP’s lead EUP candidate, but he would not pick up his mandate. Last Saturday at the party board meeting an overhelming majority decided that István Újhelyi one of its two MEP candidates will go to the European Parliament instead of former MEP Tibor Szanyi.

Szanyi announced on Monday, on 3rd June that he would launch a new, leftist movement in Hungary dubbed Holnapelőtt (The Day Before Tomorrow). In an open letter, Szanyi called on „anyone who believes that life on Earth can be saved” to join his movement aimed at „creating a political home for advocates of social solidarity, young people of the radical left”.

Szanyi criticised vehemently his opposition Socialist Party, which has recently won merely a single seat in the European Parliament, calling it a „degenerating, insider club”. He insisted that the Socialists no longer have political ideas, „they are scraping for the brass farthings here and there”. He added, however, that „if they need me, they will elect me chairman”.

Szanyi said the Socialist Party is referred to as a „corrupt gang”, in which „leaders are fighting for an ever-diminishing haul trodding on the membership”. The party hardly has any new members, a lot more „walking away”, he said, adding that the Socialists have also lost their former support among leftist intellectuals.

We can only agree with Tibor Szanyi that with the current opposition, it is impossible to change the ruling Fidesz government and we have to confess: it is even unnecessary. There is no need for a change of pro-capitalist government if everything remained unchanged as it was in the past, and the new one would commit the same mistakes and sins in politics, economy and society.

Our task is to build up a new left, but the first thing to do is to replace the current incompetent opposition.

Budapest, 4 May 2019

Matyas Benyik, Chairman

ATTAC Hungary Association