Ma lenne 66 éves Hugo Rafael Chávez Frías, aki 1999–2013 között Venezuela elnöke volt. Chávez a dél-amerikai függetlenség hőse, a „bolivári forradalom” vezetőjévé vált. A forradalom fõ elemei közé tartozott a központosított gazdaság és az erõs katonaság, akik aktívan részt vettek a közprojektekben. Chávez ideológiája sokunk számára egyszerűen chavismo-ként ismert.
Chávez 1999 februárjában került hatalomra. Az első hivatali évben társadalmi támogatottsága magasra szökött és platformját – amely a korrupció felszámolását, a szociális programok kiadásainak növelését és az ország olajvagyonának újraelosztását – célozta széles körben elfogadták. Népszerűségét kihasználva Chávez egy új alkotmány kidolgozását kezdeményezte, amely példátlan ellenőrzést adott neki. Az új alkotmány új választásokat követelt az ország minden megválasztott tisztviselője számára. Ebben a 2000. évi „mega-választásban” Chávezt hatéves időtartamra választották meg. Emellett növelte hatalmát a Nemzetgyűlésben, de pártja elmaradt az abszolút ellenőrzéshez szükséges kétharmados többségtől. Ennek ellenére a Chávez-támogató többség elég nagy volt ahhoz, hogy olyan törvényt fogadjon el, amely lehetővé tette az elnök számára, hogy bizonyos törvényeket rendelettel hajtson végre.
2006 decemberében Chávezt harmadik alkalommal választották elnöknek, a szavazatok 63% -ával. Elindította a „21. századi szocializmus” programját. Államosította a kulcsfontosságú iparágakat, ideértve a villamos energiát és a telekommunikációt, valamint a magán-olajágazat maradványait.
2011 júniusában Chávez-t megoperálták Kubában. Rákjának sajátos természetét nem fedték fel, de miután július elején hazaért a Venezuelába, még kétszer tért vissza Kubába, hogy a kemoterápiát is elvégezzék nála. 2012 decemberében Chávez negyedik rákos műtéten esett át Kubában. Mielőtt elindult Kubába, Chávez Nicolás Maduro alelnököt jelölte ki utódjává, ha nem élné túl a műtétet.
Chávez az új évben Kubában maradt, hogy a műtét következményeként bekövetkezett tüdőfertőzésből meggyógyuljon.
Hugo Chavez nagyon ügyes politikus és figyelemre méltó stratéga volt. Karizmájával és szónoki képességével fél évszázad alatt vitathatatlanul többet tett a régió számos országának egyesítésére, mint bármely más latin-amerikai vezető, nagyrészt azáltal, hogy alaposan ismerte a tömegek elhanyagolt és frusztrált érzéseit.
Vjacseszlav Azarov az Ukrajnai Anarchisták Szövetsége nevű párt vezetője Ogyessza volt polgármesterjelöltje
2013 novemberében Janukovics ukrán elnök az alárendelt viszonyok okán elutasította az EU-val kötendő társulás aláírását, és a nyugati alapítványok által finanszírozott NGO-k tagjai (a nép csak „kedvezményfalóknak” titulálja őket) kivitték híveiket a Majdanra a megállapodás aláírásának követelésével. A baloldali szervezetek, köztük a mi Ukrajnai Anarchisták Szövetsége (UASZ) pártunk is, eleinte bizalmatlanul figyelték ezeket a tiltakozásokat. Mindenki emlékezett az első, 2004. évi Majdan következményeire, a Jusenko-rezsim kormányzására, a gazdaság és az egyszerű polgárok életszínvonalának zuhanására, a nacionalista ultrajobbos szervezetek térnyerésére.
Ezzel együtt, a harmadik világ országaiban sokszorosan bejáratott „színes forradalmak” technikája szerint az ukrán társadalomban a tiltakozások első szakaszában helyes jelszavak bukkantak fel az alulról jövő önszerveződés, a helyi irányítás elsőbbsége, ár- és tarifacsökkentések szociális követelése alapján. Ezért a baloldali szervezetek nem maradhattak távol, és jelen voltak a 2013 őszén a Majdan első szakaszának tiltakozásain. A munkában részt vettek többek között kijevi, vaszilkovi és korosztyeni anarchisták. Az anarchista szövetség főhadiszállásán, Ogyesszában, ahol két, egymással konkuráló tábor alakult ki: Majdan-pártiak és Majdan-ellenzők, az anarchisták a két mozgalom erőinek egyesítését célzó politikát folytattak a helyi hatalom társadalmi ellenőrzés alá vételére. Ez volt Ukrajnában az egyetlen eset, amikor a Majdan-pártiak és a Majdan ellenzői a mi kezdeményezésünkre közös követelésekkel fordultak a városi tanácshoz, hogy vessék alá politikájukat a városlakók érdekeinek.
A későbbi események megmutatták, hogy a demokratikus és szociális jelszavak csupán csalétekül szolgáltak a tiltakozó választók toborzásában. A Majdan második szakaszában, 2014 januárjától vezető szerephez jutottak a szélsőjobbos, radikális nacionalista szervezetek, mint a „Jobb szektor”, a „Fehér kalapács”, a „Szabadság”, az ukrán nacionalisták szervezete, amelyeket a baloldallal ellentétben gazdagon finanszíroztak az oligarchák és nyugati alapítványok, saját, harcosokat kiképző táboraik. Egy sor összetűzésben ezek kiszorították a tiltakozó táborból a baloldali szervezeteket, majd az állami fordulat támadó erejévé váltak. A radikális nacionalista harcosok nélkül a békés tiltakozó tömeg többsége nem lett volna képes a Janukovics-rezsim megdöntésére. Az UASZ csoportjai is elhagyták Majdant, de az anarchisták egy része saját kezdeményezésére ott maradt. A későbbiekben egyiküket, a korosztyenyi Szergej Kemszkijt egy mesterlövész megölte. Ő az Égi Százak (a 2013 decembere és 2014 februárja között lezajlott tiltakozó akciókban meggyilkolt áldozatok listája – a ford. megjegyzése) egyike.
A kulcsszerepet a fordulatban mégsem a szélsőjobbos harcosok játszották, hanem a nyugati követségek és nemzetközi szervezetek nyomása, amelyek visszatartották a hatalmat a tiltakozások erőszakos szétverésétől. Végül is a 2014. február 20-i majdani lövöldözést követően, amelyben a harcoló felek egymást vádolták, nyugati nagykövetek garanciája mellett megkötötték az elnök és a tiltakozók vezetői között a memorandumot a békéről, Janukovics visszavonta a rendőri erőket, de a majdanisták azonnal megsértették a megállapodást, elfoglalták a kormány épületeit, és Janukovicsnak menekülnie kellett.
A kijevi puccsot követően beindult az események láncreakciója Ukrajna régióiban. Oroszország kihasználta, hogy a Krím teljesen elutasítja a nacionalizmust és a Majdant, és a helyi lakosság által támogatva megszállta a félszigetet. A Majdan törvénytelen hatalma elleni tiltakozás gyanánt felkelt Donyeck és Luganszk, a zavargások leverésére a puccsisták csapatokat irányítottak oda, megkezdődött a „terroristaellenes hadművelet”, azaz a donbasszi háború. Dél-kelet Ukrajna más városaiban, ahol szintén erős Majdan-ellenes hangulat uralkodott, a tiltakozásokat gyorsan elnyomták. Legkegyetlenebb módon Ogyesszában számoltak le a Majdan ellenzőivel, ahol a Szakszervezetek Házában 48 embert égettek el.
A nem szabad választások eredményeként, hanem államcsíny útján hatalomra jutott új rezsim diadalát követően hamarosan megmutatta valódi arcát. Az egyszerű ukránok „európai értékekhez” és az EU magas életszínvonalához való csatlakozásának szépen hangzó jelszavai alatt a Majdan-rezsimnek valójában az volt a célja, hogy a nyugati tőke gazdaságilag elnyelje országunkat a hatalomra juttatott, függő helyzetben levő komprádor burzsoázia segítségével és a NATO-országok nagykövetségeinek ellenőrzése alatt.
Mindez jól követhető a 2014–2016 évek alatti neoliberális sokkterápia reformjain. Ukrajnát a nyugati kormányok és korporációk tartós ellenőrzés alatt akarták tartani, ezért célirányosan szétverték gazdaságunkat. A régi gazdasági kapcsolatok megszakadása keleten az Oroszországgal való konfliktus következményeként és a szabadkereskedelmi zónák feltételrendszere az EU-val ukrán vállalatok tömegének csődjéhez és bezárásához vezetett, s ezeket a cégeket fillérekért árusították ki nyugati befektetőknek. A bankrendszer szétverése megsemmisítette az ukránok utolsó megtakarításait. Giuliani (Trump ügyvédje) adatai szerint Porosenko elnök amerikai partnerei segítségével 100 milliárd dollárt vitt ki az országból, aminek 70 százaléka a pártfogóihoz került. Ilyen gazdasági visszaesés és vágtató infláció mellett a lakosság széles tömegeit fosztották meg munkájuktól és létezésük eszközeitől.
Az egyéb, az IMF diktálta reformok befagyasztották Ukrajnában a munkabéreket és a nyugdíjakat, mialatt az árak és a díjak hat-hétszeresükre nőttek. Ennek következtében a lakosság több mint 60 százaléka a szegénységi küszöb alá került. Az áremelkedést, a munka elértéktelenedését a szociális állam intézményeinek – a Szovjetuniótól megmaradt ingyenes oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás szférájának – lebontása kísérte. Mindez pótlólagos kiadással nehezedett a vészesen szegényedő ukránokra. Emellett az egészségügyi ellátás elérhetetlenné vált a lakosság tömegei számára, amelyek egyszerűen lemondtak róla megelégedve a sürgősségi segítséggel. Meglehet, a harmadik világ országaiban ez szokványos helyzet. De az ukránoknak, akik a majdani időkig igénybe vették a szovjet korszak szociális garanciáinak maradékát, ez szociális-gazdasági terük, létezési közegük sokkoló megsemmisítését hozta.
A kormány kénytelen volt létrehozni egy közösségi segélyező rendszert, de ezt csak az alacsony jövedelmű állampolgárok legalsó szintjére méretezték, azoknak, akik képtelenek voltak rezsit fizetni. Az emberek túlnyomó többsége a küszöböt csak kicsit meghaladó jövedelemmel bírt, kénytelenek volt a teljes árakat fizetni, így kizárólag a rezsiért és a táplálkozásért dolgoztak. A Majdanon beígért európai életszínvonal helyett az ukránok nyomort kaptak, s megfosztották őket szociális és munkajogaiktól. Ezen kurzus cinizmusának csúcsa az ismert „kedvezményfaló” Lesenkónak, abban az időben már a Rada képviselőjének a felhívása volt, amelyben arra buzdította a külföldi befektetőket, hogy invesztáljanak Ukrajnában, hiszen a kormány erőfeszítései nyomán a munkaerő annyira elértéktelenedett, hogy az ukránok arcuk verítékével is fognak dolgozni rongyos 300 dollárért, hogy éhen ne haljanak.
Nyilvánvaló, hogy a gazdasági rombolás és a munkaerő elértéktelenedésének politikája az árak emelkedése mellett a dolgozó ukrán tömegekben széles körű elégedetlenséget váltott ki. Hogy a tiltakozások ne zúduljanak az utcára, tönkretéve ezáltal a világ közvéleménye előtt a Majdan és a neoliberális reformok általános támogatottságáról kitalált képet, Porosenko rezsimjének kapóra jöttek a puccsban részt vevő szélsőjobboldali szervezetek. Kikiáltották magukat hazafiaknak, s megkezdték a harcot a szociális tiltakozás bármilyen megjelenése ellen gyakorlatilag elnyomva az országban a baloldali mozgalmat. Emellett sok szélsőjobbos állományon kívüli státuszban volt az erőszakszervezetekben, vagy a belügyminisztérium és a biztonsági szolgálat közvetlen ellenőrzése alatt dolgoztak. Kívülről ez úgy tűnt, hogy az utcai összecsapások az ukrán társadalom két álláspontjának ütközései, azaz formálisan ez demokratikus folyamat. Valójában a szélsőjobb formációk arcával kiterjesztették a rendőrállamot.
A Majdan-rezsim rablópolitikájával való bármiféle egyet nem értés ilyen fokú elnyomását segítette a dekommunizációs törvény, valamint a Donbasszban folytatott háború. Formálisan a törvény elítélte a Szovjetunió és Németország totalitárius rezsimjeit, ám valójában a szélsőjobb szervezetek aktivistái náci szimbólumokkal és a rendőrség teljes passzivitása mellett, sőt olykor védelme alatt, megtámadták a baloldali akciókat a dekommunizáció és a szovjet szimbólumok elleni harc ürügyén. A háború pedig lehetővé tette, hogy bármilyen szociális tiltakozást a Kreml fondorlatának nyilvánítsanak, melynek célja az ukrán hátország aláásása, ami hazaárulásként üldözendő. Például így oszlatták fel erőszakosan gyűlésünket a vasúti tarifák emelése ellen, majd Ogyessza nácizmus alóli felszabadulásának napján, 2016. április 10-én a nagygyűlés után így kerültem kórházba többszörös lábtöréssel. Azt már említeni sem érdemes, hogy az „Európa-barát” hatalommal nem lojális polgárok hasonló megtámadását soha nem követte rendőrségi nyomozás.
Az üldözés és a nem hivatalos elnyomás következményeként, továbbá a szociális aktivitás finanszírozásának tényleges tilalma mellett a baloldali mozgalom Ukrajnában gyakorlatilag szétesett. Sejtek sokasága és egész pártok beszüntették tevékenységüket, hiszen féltették az életüket: egy részük elhagyta Ukrajnát, mások átálltak a szélsőjobb táborába.
Az ukrán társadalomban tapasztalható éles szembenállás másik irányává vált a majdani rezsim nyelvi és kulturális politikája. Habár az ország lakosságának jó fele orosz nyelvű állampolgár, akik nemzedékeken keresztül anyanyelvükön kommunikáltak, majd jogilag a független ukrán állam alapító polgárai lettek, ez az állam a puccsista hatalom képében totális támadásba kezdett kulturális jogaik ellen: ukranizálták az ügyintézést, az oktatást, a szolgáltatásokat és az információs teret. A 21. század Európájában a maga multikulturális és szabad fejlődésével a regionális nyelvek területén úrrá lett a kulturális monopólium visszataszító doktrínája. A szélsőséges nacionalizmus ezen politikája éles szembenállást váltott ki a más kultúrájú városokban és régiókban, ám ez a politika maga mellett tudja a külső irányítás támogatását mint annak elemét, hogy országunkból anti-Oroszországot alkossanak, olyat, aminek társadalma szöges ellentétben áll a sajátjukkal és kultúrája idegen számukra. Így az ukrán állampolgároknak nemcsak gazdasági, de kulturális érdekeit is áldozatul vetették oda a NATO geopolitikai terveinek.
A nacionalista uszítás és az utcai szélsőjobb terror, a tömegmédia teljes ellenőrzésének körülményei között a puccsisták 2014 októberében és 2015-ben levezényelték a parlamenti és helyi választásokat. Tisztaságukat és demokratikus jellegüket a nyugati finanszírozású NGO-k, valamint NATO-országok megfigyelői vizsgálták, amelyek nyíltan támogatták a majdani puccsot. Ezért törvényesnek nyilvánították a választásokat, az új hatalmi szerveket pedig legitimnek. De az összes manipuláció ellenére még a majdani rezsimtől függő szociológia sem tudta elfedni az állampolgári bizalom katasztrofális hiányát az állítólag általuk megválasztott hatalmi szervekkel szemben. 2018-ban az elnök támogatottsága 16 százalék volt, a kormányé 11 százalék, a parlamenté 8 százalék.
Ezért a Porosenko-rezsim látszólagos győzelme ellenére a soknemzetiségű ukrán társadalom felett semmilyen elnyomás nem tudta elfedni a hatalom által koldussá tett tömegek erős elégedetlenségét. A következmény: a 2019-es elnöki választáson a protest szavazásokkal egy médiaszemélyiség nyert, Zelenszkij, akinek köze nem volt a rezsimhez, ellenkezőleg, showman, komikus, aki évekig adagolt szatírával lépett fel a hatalom ellen. De az ukránok most is politikai csapdába kerültek, amikor a rosszul leplezett jobboldali terror diszkreditált hatalmát szeplőtelen „fehérgallérosokra” váltották le. Ők ugyanis még inkább függnek a külső irányítástól, a nyugati követségek ellenőrzésétől.
Zelenszkij 73 százalékos támogatottsággal nyert, ekkora (a Porosenko-rezsimmel szembeni összes elégedetlenséget felhalmozó) győzelem váratlan volt még a projektet szervezők számára is, ezért a haladéktalanul kihirdetett idő előtti parlamenti választás alá alapítottak egy virtuális pártot, Nép Szolgája néven egy értékelő, minősítő tévésorozat címe alapján, ahova politikai tapasztalat nélküli tökéletes kalandorokat toboroztak. De a tényleges irányítást ezen „új arcok” dekorációja mögött a nyugati alapítványok és analitikus központok végezték. A szélsőjobb csoportocskák utcai terrorja csökkent, de ténylegesen egyetlen valóságos harcost nem büntettek meg. Egy részük, mint a C14, arculatváltást hajtottak végre és áttértek alvó üzemmódba, amíg a komprádor rezsimnek újra szüksége lesz rájuk.
Porosenko kormányzása alatt az összes ellenzéki szervezetet, beleértve a baloldali mozgalmat, alaposan szétrombolták. Legfontosabb pedig, hogy egy oligarchikus gazdasággal és rosszul leplezett jobboldali diktatúrával rendelkező országban nincsenek sem erős szakszervezetek, sem független alapok, amelyek erőforrásokkal támogatnák a szociális tevékenység újjáélesztését, a baloldali mozgalom újjászületését az egyszerű ukránok munka- és szociális jogaiért. A parlamenti ellenzéki pártokat ugyanaz a nagytőke finanszírozza, mint a Majdan-tábor pártjait. Ezért sebezhetők a kollektív Nyugat nyomása alatt, és kénytelenek egyezkedni anélkül, hogy tényleges lépéseket tennének Ukrajna függetlenségének visszaállításáért és állampolgárai jólétének emeléséért.
A külső irányítás tetőzése és a baloldali térfél megtisztításának nyilvánvaló mutatója lett a föld értékesítéséről szóló törvény 2020. március 31-én. Annak ellenére, hogy ez volt Ukrajna utolsó stratégiai erőforrása, amelynek külföldi tőke kezébe kerülése Ukrajnát végleg gyarmattá teszi, az elitek egyezsége lehetővé tette, hogy – a karantén ürügyén – minden tiltakozás nélkül átvigyék a törvényt a parlamenten, és nem volt olyan független erő, amely harcba vitte volna az ukránokat a gazdasági megszállás ellen.
Ilyen politikai és szociális helyzetben, ráadásul súlyosbítva a világjárvány következményeivel és az ehhez kapcsolódó GDP-zuhanással, Zelenszkij rezsimje a 2020. októberi helyi választások előszobájában nem fél végrehajtani a soron következő tarifaemelést, folytatni az ország aktíváinak kiárusítását koncesszióba adva a kikötőket, előkészítve az ukrán vasutak egységeinek privatizációját. A pártja ideológiája által meghirdetett libertariánizmus valójában a legvulgárisabb és legprimitívebb természetű, amikor a társadalom megszabadítása az állami beavatkozástól azt jelenti, hogy kiárusítják az ország utolsó vagyoni eszközeit, egyidejűleg megszigorítva a munkajogi és szociális törvénykezést.
Ezért az előttünk álló, 2020. októberi helyhatósági választások, ha hoznak is valami elmozdulást, alapvetően nem változtatják meg a politikai helyzetet Ukrajnában. A Nép Szolgája párt egyszerűen megkapja a maga helyeit mint az elnök szervezete, a hatalom pártja. A feltételesen Majdan-ellenes parlamenti ellenzék az OPZZS (Ellenzéki Platform az Életért Párt) képviseletében magasabb százalékot ér el Délkelet Ukrajna helyi tanácsaiban. Új jelenség az emigráns médiaszakértő Sarij pártja (PPS, Sarij Politikai Pártja – a ford. megj.), amely az utcákon aktívan fellép Zelenszkij rezsimje és a Nemzeti Törzs szélsőjobbos aktivistái ellen. Egy sor tanácsban ennek a pártnak is van esélye frakcióalakításra. De a PPS alapjában a média politikai projektje, és eleddig helyben ez a párt nem mutatta be jelentős politikusait, akiket Sarij a helyi hatalomba vezetne. Ez visszafogja választóit.
Ameddig Ukrajna külső irányítás alatt áll, a civil társadalmat pedig nyugati alapítványok vezetik, a nyugati és a központi régiók tanácsainak többségét a majdani tábor pártjai foglalják el, mint pl. Porosenko Európai Szolidaritása vagy a Hangok. Ezek a régiók nacionalistábbak, választóik nem bíznak a feltételesen oroszbarát OPZZS-ben és a PPS-ben, baloldali pártok pedig nincsenek a helyi dolgozói érdekek védelmére. A helyi elitek pártjai néhány százalék erejéig szerezhetnek helyeket a saját városukban vagy megyéjükben, ezeknek a projekteknek az egyesítésére született egy kísérlet, az úgynevezett Propozíció, a polgármesterek pártja. Valamennyi új párt közös problémája a franchise elv, amikor a médiában bevezetett védjegy alatt eladják a helyi listákon a helyeket. Így aztán a politika nem változik az együtt gondolkodó csoportok erőfeszítése nyomán, a választást üzleti tervnek tekintik, amikor a vállalkozók fizetnek a mandátum megszerzéséért, hogy aztán a hatalmi részesedéssel növeljék bevételeiket.
A Majdan utáni Ukrajna hetedik évében meg kell állapítanunk, hogy a demokráciáért és az „európai választásért” vívott harc jelszavai alatt Ukrajnában puccs és az azt követő komprádor rezsim útján külső irányítással olyan politikai rendszert és szociális-gazdasági helyzetet alakítottak ki, ami teljesen ellenséges az állampolgárok túlnyomó többségének érdekeivel. Az ukrán állam ezekben az években céltudatosan elorozza az elmúlt időszak szociális vívmányait, szűkíti az állampolgárok jogait és szabadságát megfosztva őket attól a lehetőségtől, hogy kikerüljenek a nyomorból és jogtalanságból. A jogvédő és ellenőrző szervekben véghezvitt erőszakos hatalomátvétel után az ukrán társadalom elvesztette minden lehetőségét arra, hogy országában ellenőrizze a politikát, a választásokat, a hatalmat. Most ezt a nyugati követségek és elemző központok végzik, az úgynevezett kurátorok, továbbá a nyugati alapítványok által pénzelt NGO-k, azaz az ő érdekeiket szolgáló ügynökök.
Ráadásul a követségek és alapítványok egyáltalán nem átallják nyilvánosan diktálni akaratukat az állítólag független Ukrajnában. Nyíltan támogatják ezt vagy azt a tisztviselőt vagy aktivistát. Olyannyira, hogy 2020. június 18-án, a Porosenko volt elnök elleni megszüntető rendszabályokról döntő bírósági ülés előtt, az USA nagykövetsége úgy nyilatkozott, hogy a politikai leszámolás megengedhetetlen az igazságszolgáltatás segítségével. Másnap pedig a G7-nagykövetek felszólaltak a nemzeti bank vezetőjének, Szmolijnak a leváltása ellen, aki milliárdok országból történt kisíbolásában volt részes. Erről beszélt Trump ügyvédje is. A külső irányítás Ukrajna belügyeibe való beavatkozása odáig fajult, hogy az utolsó IMF-memorandum szerint a kormánynak csökkenteni kell az iskolák számát az országban.
A „minden vízcsapból ez folyik” állami agitprop továbbra is a Majdan utáni demokratikus vívmányokról tudósít. A valóságban a demokráciát, azaz a nép hatalmát Ukrajnában fikcióvá változtatták, itt a nagytőke rosszul leplezett diktatúrája kormányoz, s a rendőrállam informális meghosszabbításaként működő szélsőjobbos utcai bandákra támaszkodik. Mi jobboldali totalitárius társadalomban élünk, ahol a szociális-gazdasági és politikai viszonyokat külső irányítás, külföldi befektetők érdekei szerint alakítják. A globális piacon Ukrajnának az olcsó munkaerő és ültetvény beszállítói szerepét szánták a transznacionális korporációk számára. Ezért meg kell szabadulni a külső irányítás alól, ez a lépés elengedhetetlen ahhoz, hogy államunkat a nyugati kurátorok igényei helyett a saját állampolgáraink érdekeinek megfelelő irányba orientáljuk.
Ilyen körülmények között a választópolgárok maximális követelése egy baloldali politikai projekt lehetne, amely védi a bérmunkások és a lakosság szociálisan védtelen kategóriáinak jogait, megismerteti a kölcsönös segítés, az együttes túlélés módszereit a válság idején. Azonban a neoliberális reformok egyik fő következménye a média és financiális erőforrások végleges monopolizálása az oligarchia kezében és nyugati kurátorok kontrollja alatt, az országban nincsenek erős szakszervezetek és független szociális alapok, a végletekig elszegényedett lakosságot pedig ilyen projekt nem képes ellátni díjakból, felajánlásokból. Bár a tönkretett Ukrajnában komoly felpörgés esetén egy baloldali program a szavazatok akár 30 %-át megszerezheti, de ez a politikai befektetők részéről teljesen más nézőpontot igényel az ország perspektíváit illetően: önálló és kezdeményező dolgozó tömeget, amely képes felfuttatni a termelést és kiszabadítani a gazdaságot az adósságcsapdából.
Azarov Vjacseszlav Valentyinovics 1964-ben született Ogyesszában. 1985-től villamos műszerészként dolgozott a halászati és kereskedelmi flotta hajóin. 1999-ben egyike volt az Ukrajnai Anarchisták Szövetsége alapítóinak, a politikai végrehajtó bizottság elnöke. Az Ukrajnában és Kanadában megjelent, az anarchizmus elméletévell és történelmével foglalkozó kutatások szerzője. 2014-2015-ben Ogyessza város polgármesterjelöltje
Kategória:Nincs kategorizálva| Vjacseszlav Azarov: A Majdan totalitárius öröksége bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Vadállati önzés és ostobaság: így segít Európa. Illetve így nem segít. Felháborodni sem érdemes.
Az Európai Unió most zárult csúcsértekezlete a kései kapitalizmus orrfacsaró illatú bomlási tünetei közé tartozik, de – ahogyan várható volt – ezek a tünetek a korábbiaknál is viszolyogtatóbbak.
Ezen az értekezleten azt kellett volna eldönteni a költségvetés mellett, hogyan segítsék meg a koronavírus-válságtól leginkább sújtott, súlyosan eladósodott dél-európai országokat. A segélycsomag két részből állott volna, vissza nem térítendő támogatásokból és kölcsönökből. Köztudomásúlag Európa leggazdagabb országai közül öt – Hollandia, Ausztria, Dánia, Svédország, Finnország – különféle irányzatú kormányai egyszerű fösvénységből, anyagiasságból, önzésből kiindulva meg akarták akadályozni a bajba kerültek támogatását. Ugyanezek a kormányok követelik a pénzbeli juttatások jogállami kritériumokhoz kötését, ami a jelenlegi körülmények között nyilvánvaló képmutatás.
Orbán Viktornak igaza van: Mark Rutte holland miniszterelnök minden hivatkozása az európai alapelvekre teljesen hiteltelen; azok szavalnak most jogállamról és egyenlőségről, akik megtagadták a legelemibb szolidaritást a szövetségeseiktől – ami egyébként a legridegebb tőkés gazdasági számítás szerint is tiszta elmebaj.
A jogállami elvekben megtestesülő erkölcsi és intellektuális fölényt aligha képviselhetik olyanok, akik tanúságot tettek a legrövidlátóbb, legdurvább önzésükről és az elemi politikai tudás hiányáról.
A gazdag kis államok fiatal ragadozók által irányított (részben „baloldalinak” bélyegzett) kormányai megmutatták, hogy „Európa” immár nem jelent az égvilágon semmit, amint ezt (bár tárgyilag téves érvekkel) a magyarországi szélsőjobboldali (többségi) sajtó félóránként leszögezi.
Mivel jobb ez a magatartás a tönkrement Olaszországgal szemben, mint a menekültek tengerbe fullasztása volt? (Ma már a közel-keleti és afrikai menekültek abban a helyzetben sincsenek, hogy egyáltalán nekivágjanak a hullámsírba vezető útnak.)
Orbán Viktor magyar miniszterelnök sokkal nagylelkűbb németaföldi kartársánál, ő hajlandó mélyen a nyugati hatalmak zsebébe nyúlni, hogy a szenvedő mediterrán országokat istápolja.
De az bebizonyosult, hogy a nyugati kartársak se jobbak se Orbánnál, se általában a Deákné vásznánál.
A jogállamiság, az emberi jogok, a civil társadalom, a különféle közszabadságok és autonómiák nemzetek fölötti, intézményes védelme merő tréfa – rossz tréfa –, amelyet jelentékeny hatalmi tényezők egyáltalán nem vesznek komolyan, legföljebb bizonyos nyugati régiók helyi hagyományaként, kulturálisan begyökérzett szokásként, amelynek a kiterjesztése a magunkfajta barbárokra: időfecsérlés.
A viszonylag nagylelkűbb politikát folytatni óhajtó Angela Merkel nemsokára távozik – a németországi politikai fejlemények megjósolhatatlanok –, mai partnere, Emmanuel Macron pedig (minden idők egyik leggyűlöltebb francia vezetője) nem ura a politikájának, amelyet dühödten elvet a többség.
Nemcsak „elvek” nem érvényesülnek a mostani Európában, hanem az eddig létező tekintély is összeomlott, amikor a legrégebbi szabadsághagyományú Nagy-Britannia távozott közülünk, produkálva egyébként a saját szégyenletes politikai dekadenciáját.
Kiben lehet bízni?
Természetesen senkiben, és különösen nem lehet bízni a teljesen kiüresedett, képmutató Európai Unióban, amelyet még látszatra se ment meg az a nyamvadt kompromisszum, amellyel ez a jelenlegi mizéria végződött.
Minden nemzetközi szervezet válságban van, mindenekelőtt az ENSZ és szakosított szervezetei (amelyek – megkurtított költségvetésük, főleg az amerikai támogatás elmaradása miatt – máris fájdalmasan hiányoznak), amint az 1945 utáni, 1989 után kissé átbarkácsolt (mindig jócskán hazug) konszenzus szétmállott.
A kései kapitalizmus pontosan olyan undorító látványt nyújt, amilyennek a kritikai társadalomtudomány – politikai befolyás nélkül ugyan – leírja, és épp oly kevéssé van alternatívája, mint amennyire időleges sikerei (a technikai, infrastrukturális és népjóléti fejlődés) idején volt.
A nem létező „nemzetközi közösség” és szánalmas helyi lerakata, az Európai Unió máris megfeledkezett az eufemisztikusan „klímaváltozásnak” (!) nevezett környezeti katasztrófáról, képtelen józanul és hatékonyan kezelni az egyáltalán nem megoldhatatlan koronavírus-válságot, és belesüllyed abba, aminek ezt a világrendszert végül is mindenki tartja: a vadállati önzés és ostobaság prózai poklába.
Ezen belül az, hogy az Orbán vezette magyarhoni oligarchia simán kisajátítja a helyi gazdaság legnyereségesebb részeit (s ha nem nyereségesek, hát majd állami juttatások azzá teszik őket) és szétbuherálja az emberi önrendelkezés gyöngécske maradékait: csakugyan részletkérdés. Hogy olyan országokat, mint Bulgária, Csehország, Szlovénia, haramiák irányítanak: csekélység. Rablóvezéri, olykor csirketolvaj tempóik ellenére alig emberellenesebb a politikájuk, mint az öltözködésükben és testbeszédükben elegánsabb északi nagymenőknek, akik álmukból ébresztve is fújják a liberális-humanista katekizmust, amelyből árva szót se hisznek.
Politikai dimenzió híján még olyan nagyszabású mozgalmak se hoznak változást, mint a francia sárgamellényesek hatalmas tüntetéssorozata volt; a hivatalos politika beállt az immár tartalmatlan ellentétek sáncfalai mögé; a politika (tehát hatalom) nélküli társadalom azonban – állam nélkül – képtelen leszámolni azokkal a dolgokkal, amelyekkel évtizedek óta hangosan elégedetlen. A rendszer szinte egyöntetű közutálatnak örvend, hatékony rendszerellenzék azonban nincs. Nyomokban se.
Föllobbannak kezdeményezések (antiglobalista lázongások, radikális ökológia, antirasszizmus), majd ellobbannak. A sztálinizmusok tapasztalata után (nem szólva a szociáldemokrácia kudarcáról) a lázadó ifjúság érthetően idegenkedik a szervezet eszméjétől és a szerveződéstől. Intézményesség híján azonban nem lehet ellenállni, hogy sikerről, ne adj’ Isten győzelemről ne is szóljunk. Ennek a dilemmának pillanatnyilag nincs megoldása, a tőkés ellenfél hanyatlása (félig-meddig már bukása) ellenére. Bizánc is évszázadokig túlélte magát, ameddig külső agresszió romba nem döntötte.
Pokoli egy helyzet, arra azonban nem ok, hogy bárki ragaszkodjék elavult, például „európai” illúzióihoz. Európa, az európai egység vagy szorosabb együttműködés nem lett volna rossz gondolat, de hát a cinikus és korlátolt államvezetések, a gyönge szövetségi bürokrácia vezetői, az etnicista közvélemények, a szuverén államok módjára gőgösködő nagyvállalatok, érdekcsoportok, maffiák, a zuhanó színvonalú médiák szétverték.
Nem érdemes már azt a szemrehányást tenni a magyar kormánynak, hogy önös húzásai és gesztusai „nem európaiak”. De. Európaiak. Épp oly silányak és kisszerűek, mint más politikai akciók, manőverek és trükkök bárhol másutt Európában.
Lassacskán fölháborodni és viszolyogni se érdemes, ahogyan a vacak lesz a mérvadó és a tipikus ezen a földrészen is, ahol minden nemeslelkű kezdeményezés szétrohad, ahol minden gondolatot ronggyá fecsegnek, s ahol a hagyományos mentsvárak – mint a művészetek – se érnek olyan sokat, mint gondolnánk.
Az interjú az Eszmélet 126. számában (2020. nyár) jelenik meg
Bartha Eszter
Miért beszélgetünk ma éppen Leninről?
Krausz Tamás
A XX. század, ahogyan Bertrand Russel fogalmazta, Lenin és Einstein százada volt. Nem tette hozzá, hogy a XXI. századból sem fognak hiányozni. Harminc év telt el az államszocializmus összeomlása és a Szovjetunió felbomlása óta, de Kelet-Európa és Oroszország liberálisai és nacionalistái ma is egyként, vad gyűlölettel emlékeztek meg róla születésének 150. évfordulóján. Pontosan tudják, miért: Leninnek mint az orosz forradalom vezérének a neve elválaszthatatlanul összeforrott a kapitalizmussal szembeni gyakorlati alternatívával. Majakovszkijt, a forradalom költőjét parafrazálva: azt mondom, Lenin, azt mondom, szocializmus – azt mondom, szocializmus, azt mondom, Lenin. Vlagyimir Iljics Lenin „kiírhatatlan” a szocialista hagyományból.
Bartha Eszter
Azt azért nem tagadhatjuk, hogy Lenin a globális baloldal számára is megosztó történelmi személyiség. Miért?
Krausz Tamás
Bizonyos értelemben megosztó figura, mert egyfelől gondolatilag, politikailag kérlelhetetlen antikapitalista, másfelől viszont igen pragmatikus politikus, aki az adott történelmi szituációban mindig azokat a lehetőségeket vette figyelembe, amelyek a hatalom fennmaradása szempontjából döntő kérdések voltak. Vérbeli forradalmár volt, nem szalonszocialista, -kommunista. Vállalta a korszak ellentmondásait, amelyek nem voltak megoldhatók. Természetesen ma már sok minden nem érvényes politikai megoldásaiból, hiszen egy teljesen más történelmi periódusban élünk. Nyilvánvaló, hogy az orosz forradalom és a bolsevik párt története nem megismételhető. A vizsgálódási és cselekvési módszere az, ami az elemzés számára rendkívül fontos. Persze az már önmagában is ellentmondás, hogy Leninről, a kérlelhetetlen antikapitalistáról, akkor és úgy beszélgetünk, amikor nincsenek a világban erős és szervezett antikapitalista tömegmozgalmak. Mindezt szinte paradigmatikusan mutatja a mai amerikai antirasszista tömegmozgalom korlátozottsága – mind a céljaiban, mind az eszközeiben. Ez az ellentmondás, ez a konfliktus. Ebben az értelemben ugyanakkor Lenin öröksége nagyon is felértékelődik, hiszen sikerének „titkával” barátai és ellenfelei 100 éve küzdenek ilyen vagy olyan formában.
Bartha Eszter
Lenint a mai baloldaliak közül mégis sokan értetlenül szemlélik…
Krausz Tamás
Azok, a magukat baloldalinak nevező emberek, akik a kormányhű propagandistákhoz hasonlóan Lenint az erőszak és terror narratívájába igyekeznek belegyömöszölni, maguk is – akarva, akaratlanul – az oligarchikus kapitalizmus leghűségesebb „emlékezetpolitikai kiszolgálóivá” váltak. A demokrácia zászlaja alatt minden hamisítást „benyelnek” és terjesztenek, ami csak elképzelhető. Lenin éppen olyan szimbólum lett, mint a vörös csillag, a sarló és a kalapács – Ukrajnában a banderista rezsim gyakorlatilag be is tiltotta Lenin nyilvános fotóját. Ezért nem lehet még tisztességesen eltemetni sem, hiszen ma ezt a követelést a rezsim szélsőséges támogatói erőltetik. Az ilyen baloldaliak nem értik, elfelejtik, talán sosem tudták, hogy Lenin valójában nagyon komolyan vette Marxot és a marxista elemzési módszert, a tudományokat, az elmélet és a gyakorlat egységét. Az általa megszervezett bolsevik párttal együtt komolyan belefogott egy, céljaiban az egész világra kiterjedő, antikapitalista forradalom kirobbantásának és a világ – de legalábbis az orosz társadalom – átalakításának, humanizálásának nagyszabású kísérletébe. Társadalmi táboruk, aktivistáik – és itt több mint 10 millió emberről beszélek! – 1917-ben ott szervezkedtek a munkás-, katona és parasztszovjetekben. Ők voltak Lenin és a bolsevizmus közvetlen társadalmi háttere. A cél világos volt: az „állam elhalásának” és a piaci-kapitalista rendszer meghaladásának folyamatában megvalósítani a társadalmi önkormányzás rendszerét.
Bartha Eszter
Az államszocializmus és a Szovjetunió végül mégis elbukott – igaz, jóval Lenin halála után.
Krausz Tamás
Lenin – szimbolikusan szólva – legyőzte minden ellenségét, a fehérgárdistákat, a katonatiszti diktatúrákat és a külföldi nagyhatalmak katonai intervencióit. Egy dologgal nem tudott megbirkózni, ami erősebbnek bizonyult nála: a szocializmus történelmi feltételeinek hiányával Oroszországban. Ebből nőtt ki a sztálini diktatúra, amelyhez természetesen nem lehet és nem is ajánlott visszatérni.Lenin számára az alapprobléma az volt, hogy rendkívül kis számú volt a városi ipari munkásság 1917-ben. Döntő többségük paraszt volt, nem forradalmi munkás. Napjainkban a bérből és fizetésből élők a világtársadalom döntő többségét alkotják. Éppen ma lenne aktuális egy ilyen mozgalom létrejötte, amely átvenné az üzemek és a nagyvállalkozások irányítását, de ezek csak azok az emberek, tömegek lehetnek, akik ott dolgoznak. Mindennek megértésében ma is komoly szerepet játszhat Lenin hagyatéka. Lenin elemzési módszere szigorúan történeti és osztályállásponton nyugodott, ez volt az egyik fontos momentum, ami a fiatal Lukácsot e módszer mellé állította. Számára a radikalitás mindig összefüggött a lehetségessel. Nem akarta megdönteni vagy bevezetni a kapitalizmust ott, ahol nem lehet, de a szocializmus bevezethetőségét sem tekintette lehetségesnek, csak egy történeti folyamat végeredményének.Azt kell látni, hogy egy antikapitalista ellenmozgalomnak vagy offenzív mozgalomnak feltétlenül hagyományra kell épülnie. Ebbe a hagyományba tartozik – szimbolikusan szólva – a lenini örökség a maga 55 kötetével is, amelyek többsége konkrét elemzést ad arra, hogy miképpen lehet a fennálló világot megváltoztatni. Nem alkalmazkodni kell a kapitalista viszonyokhoz, hanem meghaladni azokat. A cél a termelési és életfolyamatok társadalmi ellenőrzésének előkészítése, hiszen az igazi demokrácia ott kezdődik, Lenin legalább is így vélte, ahol egy társadalmi méretű, globális kiterjedésű, politikai hierarchiáktól mentes rendszer jön létre, ami feltételezi a szociális egyenlőség gazdasági megalapozását.
Bartha Eszter
Hát, döntően nem ez a Lenin-kép él a mai generációk tudatában. A lenini hagyományt is szisztematikusan igyekeznek szétzúzni, és nem csak a politikai jobboldalon. Legutóbb Te magad is támadások célpontjába kerültél, nem először, mert megpróbáltad megvédeni a következetesen antifasiszta, antikapitalista kísérletek pozitív történeti emlékezetét.
Krausz Tamás
Az új kelet-európai rezsimek – óriási ideológiai apparátusaikkal, pénzzel és manipulációkkal – mindent lejáratnak a szocializmus történetében, kriminalizálják az államszocializmus teljes történetét. Ami persze érthető. Józan ésszel ugyanis ki hinné el, hogy a Horthy-rendszer a maga 3 millió koldusával, 1 milliós világháborús halottjával különb rendszer lehetett, mint a 40 évig működött államszocializmus. Ha nem kriminalizálnák az 1945 és 1989/90 közötti időszakot, szembe kellene nézni azzal a ténnyel, hogy az államszocialista rendszer utolsó 30 éve – reális szociális összehasonlításban – messzemenően jobban teljesített, mint az oligarchikus kapitalizmus első 30 éve. És ez semmiképpen nem utal sem nosztalgikus, sem apologetikus következtetések felé! Lenin óta lehet tudni, hogy a félperiférián az alternatívák nagyon leszűkülnek. Igazán jól látható ez a pandémia körülményei között, amikor a nagy nyugati és hazai tőkés társaságokat 100 milliárdokkal támogatják meg, anélkül, hogy pontosan tudni lehetne, mi fog történni ezzel a pénzzel, hány munkahelyet teremtenek majd ezekkel a tőkeinjekciókkal. A veszteség közös, az egész társadalmat sújtja – a nyereség viszont egyedül a magántőke sajátja. Erről pedig az osztályállam gondoskodik, függetlenül attól, hogy a világrendszer centrumában vagy (fél)perifériáján vagyunk. Ha pedig válság van, a tőke és állama azonnal korlátozni kezdi még a polgári értelemben vett demokráciát is, szélsőséges, fasisztoid mozgalmakat kezd pénzelni, hogy elhárítsa a baloldali, antikapitalista alternatívát. Ennek érdekében hadakozik az antifasiszta hagyomány ellen is. Ezért azok az „emlékezetpolitikusok”, számos történészt is beleértve, akik a „fasizmus és kommunizmus” azonosításában sántikálnak, ezt a szélsőjobboldali fordulatot készítik elő, „normalizálják” a náci, a fasiszta, a szélsőjobboldali hagyományt és rendszereket.
Bartha Eszter
Mik a magyar sajátosságok az emlékezetpolitika terén, ha egyáltalán vannak ilyenek?
Krausz Tamás
A primitivizmus. Bár ez sem kizárólag magyar sajátosság. Most nem arra gondolok, hogy például Wass Albertet előléptették „nagy írók” közé, hanem az általános elbutulásra. A magyarországi emlékezetpolitikai háttér jellemző vonása az e téren is megnyilvánuló hatalmi önkényeskedés, amelynek már egy egész rezsimje figyelhető meg. Példaként említem, hogy egy hatalomba helyezett orvos, a nem ismeretlen onkológus, Kásler, miniszteri pózba merevedve egyszerűen, félresöpörheti az akadémiai történettudományt a „magyar őstörténet” terén, mégpedig a kormánypárti mítoszteremtés jegyében. A színvonalat mutatja, hogy egy másik idős, nem vicc, „baloldali” orvos, aki a sors furcsasága folytán a XI. kerületi polgármesteri székbe került, deklarálta, hogy Hitler 1938-ig jó válságkezelőnek bizonyult. Ezek szerint – mint holokauszttúlélő leszármazottja – még sohasem hallott, például, a nürnbergi törvényekről (1935). Ez a magyar szamárkodás egyik csúcspontja. E két példa csak jelzi a politikai önkényeskedés és színvonaltalanság mélységeit. Magyarországon mindenki ért a történelemhez, mint a futballhoz. Ez a helyzet ráolvasással nem változtatható meg, túllépni ezen is csak a rendszer teljes átalakításával lehetséges. Mindez csak következmény. A rendszer egyszerűen nem javítható. A helyi és világméretű humanista rendszerváltozás még sokáig kitolható, de ennek áraként csak elmélyül a tőkerendszer mai formaváltozatainak globális válsága, amely rendszerint (világ)háborúkkal szokott lezáródni.
Bartha Eszter
Mint történész, kivel hasonlítanád össze Lenint?
Krausz Tamás
Éppen ez az, hogy senkivel. A polgári történetírásban szokás a nagy „birodalomformáló-alapító” vezetők egybevetése, s akkor Atatürktől Gandhiig és tovább kínálkoznak az analógiák – mint a „nemzeti modernizáció” nagy alakjai. Ez egy közismert séma, de lapos… Sokkal fontosabb a különbség, az az egyediség, amely miatt félrevezetők ezek az analógiák. Hadd mutassak rá néhány ilyen mozzanatra! Először is, Lenin a kor legmagasabb szintjén álló társadalomtudományi elmélet, a marxizmus alapján gondolta végig kora nagy kérdéseit, és jutott el tőlük az októberi, antikapitalista forradalomig, amellyel neve elválaszthatatlanul összeforrt. Másodszor, az általa felvázolt nagy kérdések máig aktuális kihívást jelentenek az egész világ számára. 30 évvel a Szovjetunió felbomlasztása, szétverése után sem került le hagyatéka a napirendről. A világtörténelemben ennyi sarat még biztosan nem öntöttek politikai szereplőre, mégis, még Oroszországban is – ahol Lenin diszkreditálása a sajtó napi feladata – a lakosság 60 százaléka stabilan pozitívan értékeli történelmi teljesítményét. Még Putyin sem vállalja fel, hogy eltávolítsa őt a mauzóleumból. Ezen érdemes elgondolkodni. Harmadszor, nemcsak modernizálta a nemzetállamot és Oroszországot, hanem utat nyitott a „tőkén túl” világa felé – gondolati, gyakorlati-politikai és kulturális-gazdasági értelemben. Neve egybeforrt a kapitalizmussal szembeni alternatívával. Hagyatékának forrásai: a klasszikus humanista kultúra, a francia felvilágosodás, Marx és a marxizmus, a „nagy orosz realista” irodalom és kultúra, Csernisevszkij, Tolsztoj, Gorkij, Plehanov – valamikor ezek közismert dolgok voltak. Lenin tudta, a Keletnek, Oroszországnak – nincsen „nyugati megváltása”. A gyarmatosítás (és a mai posztkolonializmus) nem egyszerűen az „egyenlőtlen fejlődés” terméke, hanem a tőkés kifosztás és rablás, a rabszolgaság, az elnyomás legrémesebb, genocídiumokra épülő világrendszere.
Bartha Eszter
Miképpen lehetséges Leninnek ezt az eltorzított megítélését még a tudományban is fenntartani?
Krausz Tamás
Nem bonyolult a válasz. Az elmúlt 30 évben uralkodóvá tették a tudományban is azt, ami uralkodó magában a világrendszerben. Az elemzés kiindulási és végpontja, „normatívája”, hogy Lenin vagy a szovjet, orosz stb. fejlődés mennyiben felel meg a nyugati centrum fejlődési struktúráinak és érdekeinek. Hát, Lenin nagyon nem felelt meg, sőt – tudatosan – éppenséggel az ellenkezőjének akart megfelelni, mint ismert, a marxi tudományos szocializmus elkötelezettje volt. Számára egyértelmű volt a válasz arra a kérdésre, hogy egyáltalán fejlődhet-e a nyugati úton Oroszország. Régen, még az én pályakezdésem idején sem volt ez kérdés. A mai mainstream liberális szerzők olyan Oroszország-képet propagálnak, olyan tudományt és kultúrát részesítenek előnyben, amely fenntartja a globális hierarchikus struktúrákat, amelyek ellen Lenin egész életében tiltakozott. Ez a szellemi (gazdasági-politikai-kulturális) alávetés legtöbbször a kulturális magasabbrendűséggel igazolja magát, egyfajta kulturális rasszizmus köntösében jelenik meg, hol nacionalista, hol liberális köntösben. Lenin értékelése ma is véget nem érő, vad politikai harcok tárgya, hiszen ő a világon a legismertebb antikapitalista a szimbolikus politikában. Ha őt nap mint nap diszkreditálják, azzal az antikapitalista alternatíva felszámolását segítik elő. Elegendő a nagy polgári Lenin-életrajzokat e szempontból megnézni, Pipes vagy Robert Service munkássága szinte paradigmatikusan képezi le a mainstream kereteit.
Bartha Eszter
Nálunk is minden oldalon szinte elvárás szidni Lenint…
Krausz Tamás
A hatalom kegyeltjei közé való felemelkedéshez a belépőjegy, az íratlan szabály, hogy a „marxistagyanús” történetkoncepciókkal, a marxista-kommunista maradványokkal már fiatalon le kell számolni. Ez az első feladat. Ha nincs elegendő tudományos arzenál, akkor pedig elegendő elutasítani a „régi sémákat”, a polgárháború nem osztályháború volt, fehérek sem voltak, Lenin egy kisstílű, szifiliszes hatalommániákus volt… Az új rendszer egyre növekvő számú önkéntes csahosai hamar ráéreznek a gazdák ízlésére.
Bartha Eszter
Mi a magyarázata annak, hogy a fiatal generáció jó része is, aki bekapcsolódik a társadalomtudományok művelésébe, rögtön szükségét érzi annak, hogy elhatárolódjon a valóban antikapitalista baloldaltól, belerúgjon Marxba, Leninbe, az osztályharc elméletébe, a kommunisták bármely irányzatába – vadul, bután és agresszíven? És vállalnak bármilyen primitív elméleti bírálatot is.
Krausz Tamás
Három magyarázatot látok erre a tendenciára Magyarországon, de a szomszédoknál is. Az első a 30 éves nacionalista és liberális agymosás, a rendszer lezárása a baloldali antikapitalista kritika gyakorlata irányába. Jobbra viszont nyitott a rezsim. Másodszor, és a fentiekből következőn, a magyarázóelméletek számára a legkézenfekvőbb választás a legitimációs ideológia liberális vagy/és nacionalista ágai, legyenek azok bármilyen primitívek. Ha úgy tetszik, ismétlem magam, ez az anyagi-pénzügyi fennmaradás előfeltétele. És végül van egy szubjektív oldal: a karrier szempontjából a legtökéletesebb választás az antimarxista, antiszocialista, a kriminalizációs történetmagyarázat vagy az új pozitivizmus. Ez utóbbi látja maga előtt a képletes elefántot, amelyet a régebbi korok történetírása hagyott rá. A pozitivista módszer: keresni kell az elefánton egy szemölcsöt, és azt kell vizsgálni, mint az elefánt fontos részletét, amit a marxisták nem elemeztek vagy elhibáztak… A végén a szemölcs lesz az elefánt legfontosabb részlete, sőt maga lesz az elefánt. Csak hát éppen a résszel, a partikulárissal szemben az egész vész el, amire az én fiatalkoromban még természetes volt rákérdezni.
Bartha Eszter
Az elmélethez visszakanyarodva: mit tartasz Lenin legfontosabb elméleti teljesítményének?
Krausz Tamás
Lenin rendkívüli jelentőségű történeti és elméleti felismerése volt, hogy Oroszországban és a második jobbágyság régiójában általában, vagyis Kelet-Európában, így Magyarországon is, a nyugati fejlődéstől eltérőn a burzsoázia nem rendelkezik önálló történelmi egzisztenciával, s így a kapitalizmus könnyen megdönthető, ha alapját, a cárizmust elsöpri a forradalom. Az 1905-ös forradalom tapasztalatai megerősítették ezt az elemzést, hiszen nem véletlen, hogy az orosz burzsoázia a cárizmus szolgálatában állt, annak politikai toldaléka volt. 1917 októbere mindezt ezerszeresen visszaigazolta. E felismerésnek napjainkban is óriási a jelentősége. Az 1989-es rendszerek, mindenekelőtt persze az oroszországi, ismét a politikától függő burzsoáziát, oligarchiát hoztak létre, amely sem politikailag, sem kulturális értelemben nem játszik önálló történelmi szerepet mint „nemzeti burzsoázia”. Mindennek megfelelően, a lenini elemzés szerint, az olyan szociáldemokráciának nincs stabil történelmi talaja a (fél)perifériás régióban, amely ezzel a burzsoáziával kíván együttműködni. Így van ez ma is. Nem véletlen, hogy ebben a régióban jött létre az államszocializmus, s miként volt második kiadása a jobbágyságnak, most van folyamatban a kapitalizmus második kiadása, és semmiképpen sem zárnám ki, hogy a jövőben az államszocializmus második kiadása is visszatérhet, noha mi elvben a szocializmus antibürokratikus, demokratikus-önkormányzó formájában hiszünk, és annak lehetőségei előtt nyitnánk utat. Akik továbbra is a szociáldemokrácia második kiadásán munkálkodnak, nem sokat értenek a kelet-európai fejlődés történelmi sajátszerűségeiből, politikai értelemben zsákutcában tévelyegnek újra és újra, immár 30 éve egy nem létező „svéd modell” igézetében. 2020-ban erre a burzsoáziára polgári demokráciát építeni…, nos, ez a vicc kategóriájába tartozna, ha nem lenne halálosan komoly.
Bartha Eszter
Mi lehet a jelenlegi helyzetben a valóban antikapitalista baloldal feladata?
Krausz Tamás
A szocialista múlt, benne Lenin egész öröksége, napjainkban természetesen nagyon ijesztő, még a radikális baloldalon is rémületes félelem uralkodik e tárgyban. Ugyanis cselekedni kéne, de éppen cselekedni senki sem akar! Bármiképpen is ítéljük meg a múltat, tagadhatatlan, a kapitalizmus adott történeti formáját egyszer megdöntötték. Mármost ha valaki differenciált álláspontot alakít ki a szocialista vagy államszocialista múlttal kapcsolatban, annak a jövőre vonatkozóan bátran meg kell fogalmaznia a célt: a kapitalizmus meghaladása a radikális baloldal napi feladata, vagy ha nem, akkor nem érdemli meg ezt a nevet. Hiszen gyakorlati útkeresésről van szó.
Bartha Eszter
A nagy forradalmakat mindenhol éhséglázadások előzték meg. Látod ennek ma bármilyen politikai realitását?
Krausz Tamás
A járványt követőn már látszanak az új kapitalista válság körvonalai. A világ perifériáin lehetnek antikapitalista kiindulópontok. Afrikában ma milliók közvetlenül az éhhalál szélén állnak. De a 2008-as válság is megrengetett olyan országokat, mint Argentína, Oroszország vagy az USA. Csak éppen a fennálló rendszer erősebb volt és ma is az, mert nem volt olyan mozgalom, amely formát adhatott volna a tömegek kibontakozó energiáinak. És megjelentek a Trumpok, Johnsonok, Bolsonarók, Orbánok, Porosenkók és Zelenszkijek, akik levezették a globális kapitalizmussal szembenálló tiltakozási potenciálokat a maguk politikai demagógiájával, nacionalista-rasszista ideológiájával, miközben a „kapitalizálódott” baloldal lejáratódott, mert hozzákapcsolódott a neoliberális projektekhez. Azt kell látni, hogy ezek a populista figurák politikai ikertestvérek. Nézd meg Ukrajnát, ott egyenesen egy új népet akarnak létrehozni, kerül, amibe kerül. Hová vezet ez? A fasizmus rehabilitálása, a rasszizmus, a ruszofóbia stb. minden kelet-európai és a legtöbb nyugati rendszer szellemi poggyászában is megtalálható. Preventív ellenforradalmi mozgalmak ezek, amelyek következetesen és elszánt gyűlölettel tipornak el minden baloldali alternatívát és útkeresést, és szörnyű háborúkba vezetik az emberiséget, ahogyan azt a XX. században és a XXI. század első két évtizedében már sokszor láthattuk. Ha nincs antikapitalista alternatíva, csinálni kell, mert a kapitalizmus kihívás nélkül még vadabb módon tartja majd fenn magát. Ez a lenini üzenet, ha úgy tetszik.Bartha EszterAhogyan Loginov is megállapítja, van az értelmiségben, vagy legalábbis annak jelentős csoportjaiban, egy komoly félelem a néptől és az erőszaktól.Krausz TamásIgen, ez sokszor tipikus értelmiségi magatartás: addig forradalmárok, amíg a fennálló viszonyok gyakorlati átalakítására nem kerül sor. Jelentős értelmiségi csoportok integrálódtak a fennálló rendszerbe, ezért nem vállalják a napi szellemi-politikai megütközést magával a tőkerendszerrel.
Bartha Eszter
Te milyen megoldásokat javasolnál a mai antikapitalista lázadóknak?
Krausz Tamás
A világkapitalizmus ugyan nagyon megváltozott, de az alapvető kérdések ma is hasonlóak, mint Lenin idején voltak. A mai korban érvényes válaszokat kell megtalálnunk, illetve ezek részben már megvannak. Fontos tanulság, hogy ma a kapitalizmus meghaladása nem az utcán dől el, nem fegyveres harcok útján (bár ez utóbbit sem zárhatjuk ki!), hanem a termelés terén, a munkahelyeken, legyenek ezek a munkahelyek bárhol, az ott kibontakozó népmozgalmak kezében van a „tőkén túl” világának lehetősége. A radikális értelmiségi mozgalmak, csoportok és pártok feladata éppen az volna, hogy erre ráébressze a termelők száz- és százmillióit, ha e mozgalom szellemi (elméleti, kulturális, ideológiai stb.) feltételeinek kialakításán ügyködne. Azok a kis csoportok, amelyek megállnak a saját nárcisztikus, öntetszelgő „elméleteiknél”, és az álmaiknak megfelelő jövőképek nevében utasítják el a forradalmi múltat, összemosva azt az államszocialista rendszer nevében elkövetett bűnökkel, tulajdonképpen a status quo, vagyis a világkapitalizmus fenntartásában segédkeznek. Ugyanakkor az is világos, hogy Lenin és kora gyakorlatilag nem tudott túljutni azon a dilemmán, hogy a társadalmi-gazdasasági egyenlőtlenségeket politikai egyenlőtlenségek útján számolja fel. Fontos ma is tudatosítani, hogy lehetséges és fontos túllépni a polgári politikán, hiszen a valódi szabadság egyszerre politikai, gazdasági és szociális kategória. Máskülönben a szabadság fogalmának semmi értelme sincs. Ez egyébként Lenin Állam és forradalom című kis könyvecskéjének alfája és omegája.
Bartrha Eszter
Igen problematikusnak látom ezeknek a kis politikai csoportoknak a tömegekkel való kapcsolatát.
Krausz Tamás
Napjainkban nemcsak Magyarországon jellemző, de nálunk is van olyan tendencia, hogy a kis antikapitalista csoportosulások, szervezetek egymással konkurálnak a dolgozó osztályok feje fölött, ami alulról nézve úgy tűnhet fel, mintha e csoportok a hatalmi elitek részei lennének. E konkurencia alapja a befolyásszerzés, végső soron egy „piacszerző” működés, cselekvési struktúra, a lájkokért folyó harc. Ezt a konkurenciát sok dolog színezi még, természetesen mindenekelőtt a fennálló hatalom elnyomó intézkedései, a cselekvési tér beszűkülése, a történelmi hagyományból is fakadó szektásság, egyfajta emigráns magatartás. Nem csoda, ha az új nemzedéken belül is jellemzővé válik a politikai naivitás és egy sajátos, narcisztikus önelégültség, önimádat, ami meggátolja az intenzív tanulást, és izolál, elszakít az életképes hagyományoktól és egymástól. A létrejövő új szektásság jelenségében kifejeződik a társadalom alsó osztályaitól, a munkásságtól, vagyis a bérből-fizetésből élő alsó osztályoktól, a munkanélküliek tömegeitől való egyfajta félelem, hiszen sem a cselekvési programok, sem pedig a társadalmi tömegekben való tevékenység nem vert gyökeret. Összefüggés van két alapvető jelenség között: a munkásságtól, a dolgozóktól való félelem és a képtelenség arra, hogy a liberalizmussal szakítsanak. Mindez együtt gátolja a szocialista közösségi hagyomány valódi elsajátítását, a társadalmi önszerveződésre való képességek kialakulását. A piac látszólag egyesít, valójában a konkurenciaharc, a szembenállás forrása. Piaci alapon sohasem jön létre nemhogy az antikapitalista erők egyesítése, de egy hatékony piacpárti „baloldal” sem, hiszen éppen a piacon létrejövő egyenlőtlenségektől kellene a társadalom széles rétegeit kulturális-gazdasági „védelemmel”, alternatív gazdálkodási képességekkel, illetve azok elsajátításának módjaival felruházni. Ez a döntő tapasztalat az 1989 óta eltelt 30 év alatt.
Bartha Eszter
Visszatérünk a kiindulóponthoz: miért van itthon oly nagy szükség a Lenin-ellenes fröcsögésre, mintha a liberális mainstream ebben komoly versenyre kelne a szélsőjobbal?
Krausz Tamás
Ez arról a szerkezetről szól, amely 1989 után szilárdult meg: a régi, ún. demokratikus ellenzék, amely a NER-be őfelsége liberális ellenzékeként integrálódott, mindig hagyományának tekintette a kibékíthetetlen antikommunizmust, amely minden időben a rendszer fő áramához csatolta őket. Ezt ma is tapasztaljuk, a fő ellenfél az antikapitalizmus, mind az emlékezetpolitikában, mind pedig a tudományos és politikai legitimáció területén. Ukrajnában a liberális értelmiség egyenesen a helyi nácikkal, Bandera híveivel lépett szövetségre 2014-ben.Mint fentebb hangsúlyoztam, Magyarországon a liberális Lenin-bírálat a legközönségesebb történelemhamisításra épül, és nem elkülöníthető a NER embereinek „kritikáitól”, amelyek – a liberálisokhoz hasonlóan – Lenint egyfajta Frankensteinként mutatják be.
Bartrha Eszter
Lenin, ha ma élne, akkor mit javasolna az antikapitalista baloldal támogatóinak, aktivistáinak?
Krausz Tamás
Mindenekelőtt felhívná a globális és a helyi antikapitalista civil (és nem civil) szervezetek tagságának figyelmét arra, hogy a világ népeit a kapitalizmus korábban soha nem látott válsága fenyegeti, amelynek csak egyik eleme a Covid-19. A gazdasági, környezeti, erkölcsi pusztulást soha nem látott munkanélküliség kíséri, mindenfelé az erőszak és a háborúk fellobbanása fenyeget. Erre a helyzetre kell felkészülni. Hangsúlyozná, hogy ne higgyünk az ún. baloldali pártoknak, amelyek egy évszázad óta azzal szédítik az embereket, hogy felépítik – a tőkével kompromisszumban – a „jó kapitalizmust”. Ehelyett világháborúk, népirtások és válságok sora következett el, és következik be a nem is olyan távoli jövőben. Emberek milliárdjai, öregek és fiatalok, védtelenek voltak mindezzel szemben – elegendő, ha a XX. század borzalmas vérzivataraira gondolunk. Ma sincsen másképpen. Azonnali cselekvésre van szükség! Mindez az emberektől azt kívánja meg, hogy vegyék át a „hatalmat” a saját „civil parlamentjeiken” (dolgozói, szakmai, munkás- és lakóhelyi tanácsok stb. hálózatán) keresztül. Ez egy alternatív társadalmi hatalom kiépítésének útja a háború és az erőszak elkerülése érdekében, a munkásmozgalom régi humanista értékeinek jegyében. „Dolgozók parlamentjeinek” ezreire van szükség a lakóterületeken és a munkahelyeken, amelyek magukhoz vonzzák a legjobb, dolgozókhoz hű, a tőkétől már független szakembereket. Kezdjék meg a többszektorú vegyes gazdaság kiépítését, amelyet csak a tőke radikális korlátozásával lehet megvalósítani! Egyes számú törvény: „ütött a tőkés magántulajdon végórája” (Marx). Ez az új gazdálkodási forma három alapvető szektort foglal magában: a hagyományos piaci szektort, az állami-közösségi szektort és a társadalmi önkormányzás szektorát (szövetkezetek, önkéntes gazdasági – termelői és fogyasztói – társaságok stb.). Mindenütt alapvető fontosságú a helyi sajátosságok figyelembevétele. A munkahelyek elfoglalása nem politikai forradalom. Vége a politikai forradalmak időszakának! A társadalmi forradalom korszaka köszönt ránk! Ennek alternatívája az értelmetlen háborúskodás, a népek egymás ellen uszítása, a tőkés elnyomás és az elnyomó rendszerek elvtelen kiszolgálása. Gondolkozzatok, szervezkedjetek! Lehetséges egy – a tőke és az állam „gyámkodása” nélküli – jobb világ! Valahogyan így beszélne ma Lenin…
Ez év márciusának végén, tehát a koronavírus miatti korlátozások harmadik hetében az Összkép című online magazin szerkesztősége levelet intézett „a magyar szellemi, üzleti, és állami világ néhány fontos szereplőjének” – vagyis jórészt az uralkodó elit tagjaihoz. Ebben arra kérték a megszólítottakat, hogy vázolják elképzeléseiket, várakozásaikat arról, hogy milyen irányba halad, és milyen lesz majd a világ a járvány után. A levélben jelezték azt is, hogy a válaszokat anonim módon fogják kezelni: „Egyrészt nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy kinek mi a hivatalos álláspontja. Másrészt jobb, ha az érvek, gondolatok értelmezésénél nem zavar minket a nyilatkozó pozíciója, vagy az illetőről alkotott véleményünk. Egyszerűen ne az alany legyen a fontos, hanem az állítás”.
Jelen írásomban magam is kísérletet teszek a beérkezett 52 írás elemzésére. Számomra hiányosságként jelenik meg a nyilatkozók személyének és pozícióinak titkossága, mindazonáltal a szövegek így is módot adnak a nyilatkozók attitűdjeinek, habitusának elemzésére és bemutatására.
De mire jó ez?
Nyugalmi helyzetben – Bourdieu nyomán – a habitusok az őket szülő struktúrák tudattalan újratermelésének szolgálatában állnak – a struktúrák határozzák meg a habitusokat. Azokban az időszakokban azonban, amikor a társadalmi változások nyomán a régi struktúrák meginognak, a habitusok átmenetileg kiszakadnak fogságukból, elkezdenek önálló életet élni, és az újonnan kialakuló struktúrák egyik döntő alakítójává válhatnak. Különösen azok habitusai bírnak ilyen erővel, akik az adott társadalom hatalmi pozícióit töltik be.
Nos, a koronaválság pontosan ilyen helyzetet jelent – ezért a jövőre nézve nagy jelentősége lehet a társadalmi elitek habituális beállítódásának és várakozásainak. A beérkezett, a jövő perspektíváit felvázoló 52 szöveget ezekből a szempontokból elemzem.
Összkép
A habitus egyik leképeződése a világnézet. Ilyen nézőpontból a vizsgált aktorok közül 33-en neoliberálisok, 7-en ökoszociálisak, 6-an szocialisták, 6 válaszoló világnézetére pedig nem derült fény. Mindazonáltal a különbségek mellett számos közös vonás lelhető fel a vizsgált nézetrendszerekben.
Ami először feltűnik, az a higgadtságra, tárgyilagosságra való törekvés. Ez különösen annak fényében feltűnő, hogy közvetlenül a járvány magyarországi elterjedése előtt, február második és március első felében az azonnali.hu hasábjain képet kaphattunk egy hasonló társadalmi csoport jövőképéről. Ezen prognózisok szerzőinek sorai szinte kivétel nélkül erős szorongásról tanúskodnak és apokaliptikus látomásokat vetítenek elénk: klímakatasztrófa, a globalizáció és a technológiai fejlődés következtében az ember kontrollvesztése a társadalmi és természeti folyamatok felett, az értékek végső válsága, politikai és gazdasági válságok sorozata, az autoriter rezsimek előretörése, egyre véresebb háborúk. Mintha a megszólalók legalábbis tudattalan lelkifurdalást éreznének habzsoló társadalmi természetük miatt.
Ezzel szemben a mostani szövegekben mintha valamiféle megnyugvás tükröződne: már nincs miért aggódni, mert bekövetkezett és most már biztos, hogy fokozódni is fog a régen várt „rossz”. Idézet egy ökoszociális szereplőtől: „…azt is érezzük, szerintem sokan, hogy nem csak elkerülhetetlen volt valamiféle sokkoló, drámai esemény, hanem valahol, furcsamód, kívánatos is; van bennünk egy ösztönös felismerés, hogy tényleg egy túlpörgetett, hedonista, fenntarthatatlanul rohanó világban élünk, kiszipolyozva nem csak a természetet, a bolygót, de saját magunkat is. Az ingerküszöbünk az egekben volt, már csak nagy és ’bombasztikus’ dolgoktól tudtunk elégedettek lenni – az is csak rövid ideig, mert egyből kellett a következő impulzus.”
Mit látnak, mire számítanak elitünk prominensei?
Sorrendben a következőeket: új lendületet kap a digitalizáció, ugrásszerűen elterjed a home office és a távmunka, a gazdasági szervezetek és magánszemélye tartalékolási hajlama erősödni fog, lelassul, vagy le is áll a globalizáció, a termelésben rövidülnek az értékláncok, ezzel összefüggésben drágul a termelés, növekszik az állam szerepe, növekednek az egészségügyi kiadások, tartós recesszió és infláció jön, az emberek kevesebbet fognak utazni, felborul a világrend, a nemzetközi szervezetek tovább veszítenek súlyukból, Kína erősödik, az Egyesült Államok világhatalmi szerepe gyengül.
És mindezek egy természeti törvény erejével hatnak… Elvi alternatívák az egyes szereplők jövőképében nem igen rajzolódnak ki.
A neoliberálisok
A válaszolók eme legnépesebb csoportjának közös jellemzője, hogy a járványnak szinte csak a gazdasági vonatkozásait taglalja, a szélesebb társadalmi, emberi következmények jórészt kívül esnek érdeklődésükön.
A neoliberalizmusra jellemző technokrata szemlélet jól tetten érhető gondolatmeneteikben: „A szakemberek, tudósok tekintélye remélhetőleg újból megnőhet, ami szerencsére egy nagyon negatív trendben jelentene legalább átmenetileg valamiféle fordulópontot. A jelenlegi válság megmutatta, hogy a társadalomnak milyen nagy szüksége van a szakértőkre.”
Jellemző, hogy a válságban sokan közülük valamiféle versenyhelyzetet látnak, melyet országunk a maga javára fordíthat, tehát még nyerhetünk is rajta: „Próbáljunk meg a nyertesek táborába kerülni!” „ Ha nagyon optimista akarok lenni, akkor ezzel a járvánnyal hosszútávon akár nyerhetünk is gazdasági, társadalmi és környezeti szempontokból is”.
Találkozhatunk némi szociáldarwinizmussal is: „Nem mindenkinek lesz lehetősége, kitartása és talán szerencséje is egy ilyen komoly változásra, de nem is kell feltétlenül mindenkinek ezt megtennie. Várható egy komoly szelekció, ahol a megújulás, és fejlődés képes vállalkozások kitörhetnek, és bár sokan lemaradnak majd, de az innovatív gondolkodású és bátorságú mentalitás a hiperugrás lehetőségét hordozza magában.”
A kormányok által nyújtott, a mindennapi embereket is érintő mentőcsomagokban többen is a populizmus veszélyét vélik felfedezni. Ami azonban a hosszú távú következményeket illeti, azt az adott rendszer keretein belül nagyon is reálisan látják: „Előfordulhat, hogy a gazdasági visszaesés/válság vagy a járvány félrekezelése együttesen felerősíti a populista hangokat a világban. Pár évvel ezelőtt már volt egy ilyen hullám, akkor az elhalt. Most újra előjöhet a nacionalizmus, a populizmus, hiszen nagyon sokan a globalizált világban látják a vírus elterjedésének okát, és annak gazdasági hatásait is ahhoz kötik. Szóval ez lehet talán a legfontosabb politikai változás. Habár most mindenki arról beszél, hogy miféle mentőcsomagokat kell bevezetni a gazdaságok életben tartására, ennek hosszú távú következményeiről gyakran elfeledkezünk. Az újból megugró adósságállományokat valahogy le kell építeni, vagyis előállhat egy hasonló helyzet, mint a 2008-2009-es válság után, amelyet 2012-ben egy adósságválság követett. Könnyen lehet, hogy a 2020-as koronavírus válságot 2023-ban egy adósságválság követ.”
Még erősebben, és Magyarországra is vonatkoztatva: „A populista tendenciák elmúlt évekbeli megerősödését a nagy országok politikai elitjei arra vezetik vissza, hogy a 2008-as pénzügyi válságot nem az igazságos tehermegosztás szempontjai szerint kezelték (tényleg nem), ezért most biankó csekkeket ígérnek a tömegeknek. Mi ez, ha nem a populizmus újabb diadala? Egy kis ország ezt nem engedheti meg magának, mert előbb-utóbb elveszti gazdasági és pénzügyi függetlenségét. Hosszú távon vagy egy másik nagy országtól vagy egy nemzetközi szervezettől kell majd segítséget kérnie.”
Ez a hang azonban nem egyeduralkodó. A számos nagytőkés által is támogatottan a „tömegeknek” nyújtott bőkezű mentőcsomagok motivációját egyikük így fogalmazza meg: „Nem lehet vállalkozás-barátkozni úgy, hogy pár órára bejelentett emberek százezrei élnek állandó szociális veszélyben.”
Szocialisták és ökoszociálisok
Bár a kisebbséget alkotják, ez a csoport markáns társadalomkritikát fogalmaz meg. Szerintük a koronaválság csak éles fényt vetett a tőkeuralomra, és annak álcáira, a növekvő egyenlőtlenségekre és a természeti erőforrások pusztításának következményeire, korlátaira.
A burzsoázia most örülhet: „Jól jön a járvány a nagytőkének. Elhitetik, hogy nem az irracionálissá növekedett buborék pukkant ki, nem a bankok felelőtlen magatartása, nem a féktelen mohóság, hanem a vírus döntötte be a világgazdaságot. A gyengék tönkremennek, a gazdagoknak lesz mit bagóért felvásárolni. És kezdődhet a ’talpraállás’ elölről.”
A növekvő egyenlőtlenségek a „szabad verseny” mozgástörvényeiből fakadnak, a vírus ezt csak felerősíti: Barabási Albert László, valamint Sheith és Sisonda kutatásai alapján a „szabad piacon” is a Máté-effektus érvényesül – akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik. „A verseny végső soron koncentrációhoz és nem ’szabad piaci’ szerkezethez vezet.”
A természet pusztítása elérte végső határait: „Azt gondolom, hogy eltávolodtunk a természettől és nem szerencsés ezt tovább feszíteni. Manapság egy gyerek nem tudja, mi az, hogy tojás és hogyan készül, csak annyit tud, hogy az áruház melyik polcán található… A jelenlegi helyzet megtanított arra bennünket, legalábbis remélem, hogy nem feltétlenül a GDP folyamatos növekedése, az EURO árfolyama, a tőzsdék indexei, vagy éppen a high tech technológiák ész nélküli majmolása lehet csak az ember célja és nem tekinthet úgy az életfeltételek alapjaira (étel, ital, levegő, termőföld, egészség), hogy azok bármikor, bárhol megvásárolhatóak. A vírus sok mindent megoldott az emberek helyett. Egyetlen egy ember, egyetlen egy szervezet, egy ország sem volt képes annyit tenni a földanya pusztulásának megállításáért, mint a vírus.”
Epilógus
Feltűnő, hogy a válaszolók egyike sem veti fel egyéni vagy társadalmi csoportjának felelősségét a kialakult kritikus helyzetért. Csupán prognózisok fogalmazódnak meg, arról nem nagyon esik szó, hogy akár egyéni, akár csoport szinten mit lehetne, kellene tenni az előrelátható, szinte tragikus folyamatok visszafordításáért, vagy mit lehetne tenni a pozitívnak ítélt várható változások felerősítéséért. Pontosabban: csak a neoliberálisok fogalmaznak meg, de döntően csak technikai jellegű javaslatokat – például, hogy „nem szabad hagyni, hogy elszálljon a hiány” – a lényegi folyamatokat azonban mindez nem érint. Senki sem beszél arról, hogy ő mit fog cselekedni.
Bibó István a múlt század közepén fogalmazta meg híres tételét a magyar elit meghasadottságáról, mely mintázat történelmi folytonosságot mutat. E szerint ez az elit két szembenálló magatartásmintát mutat fel. A kettéválás oka az a hazug konstrukció, melyben a magyar élet leledzik. Hozzáteszem: a hazugság lényege annak folyamatos bizonygatása a politikai elit részéről, hogy kis, félperifériás országunknak létezik számottevő önállósága, mozgástere sorsának alakításában.
Az egyik oldalon állnak a hamis realisták, akiknek taktikailag minden lépése igazolható, csak éppen lépéseik láncolata visz csődbe – tevékenységük kimerül a hazug konstrukció ide-oda tologatásában. A másik oldalon a túlfeszült lényeglátók, akik felismerik ugyan a konstrukció hamisságát, de országunk végzetszerű kiszolgáltatottsága miatt nincsenek, nem is lehetnek taktikai javaslataik az adott rendszerből való kitörésre. Ők duzzogásba, a meg nem értett próféta szerepébe menekülnek.
Most csak az elmúlt harminc évet tekintve: egyik oldalon álltak a késő-kádári technokraták (a Kádár-korszak hivatali apparátusából örökölt piaci fundamentalisták), majd az őket váltó, eredetileg pénzügyi nacionalisták (Sebők Miklós kifejezése) – akik mára, elődeikhez hasonlóan „átmentek neoliberálisba”. Ezek az elitek minden erőfeszítésük ellenére csak sodródni tudnak – ők a hamis realisták, akik a csődbe vezetnek. A másik oldalon a szellemi hatalom peremén a rendszerkritikai értelmiség, amely felismeri, hogy az adott társadalmi rendszer keretei között nem léteznek valós megoldások – annak megváltoztatására azonban a feladat gigantikus jellege miatt nincsenek, nem is nagyon lehetnek taktikai javaslataik.
Úgy vélem, a fenti mintázat lelhető fel az uralkodó elit most megszólaltatott tagjainak világnézetében, ezen keresztül attitűdjeiben, habitusában – pontosabban ezek szerkezetében. A hamis realisták a többségben lévő neoliberálisok, a túlfeszült lényeglátók pedig a jelentős kisebbséget alkotó szocialisták és az ökoszociálisok. Bár mint írtam, szövegeikben utóbbiak is higgadtságra törekednek, soraikból mégis átüt valami a meg nem értettségből fakadó indulatból.
De most már térjünk vissza a Bourdieu habitus-tézise kapcsán megfogalmazott alapkérdéshez! Ha igaz az, hogy a koronaválság következtében alapjaiban rendültek meg a társadalmi alapstruktúrák (COVID-19 – válság – alternatívák című, nemsokára megjelenő tanulmányomban ezt próbálom igazolni), akkor azt kellene látnunk, hogy az elitek, kiszabadulva a struktúrák fogságából, a korábbinál szabadabb, aktív alakítójává váltak attitűdjeiknek, habitusuknak – és ezáltal az általuk a jövőben teremtett új struktúrának. De nem ezt látjuk. A neoliberálisok beállítódásai a meglévő struktúrák fogságában maradtak, látens létező tervük annak toldozgatásában-foltozgatásában merül ki. De a lokális szintet tekintve a szocialisták és ökoszociálisok sem tudtak kitörni korábbi, passzív magatartásmintáikból.
Ebből pedig két dolog következik: az egyik az, hogy a hatalmat elsősorban birtokló neoliberális elit alkalmatlan a kialakult válság kezelésére, és a kivezető út, utak irányának felmutatására. A másik: a pusztán nyomokban jelenlévő szocialista és ökoszociális elit csak egy globális rendszerkritikai szellemi térben mozogva, és mozgalomhoz kapcsolódva lehet képes arra, hogy rátaláljon az adott rendszer meghaladásának eszköztárára. Nem csak globális, de lokális szinten is. Eme feladat betöltése azonban már egy új, most felnövekvő és a jelenleginél élénkebb fantáziával megáldott baloldali ellen-elitre vár.
Felix Jaitner, former representative of Transform Austria now lives in Berlin and works as an editor for Eastern Europe and the post-soviet space for the left newspaper “Neues Deutschland”. Yesterday (Saturday 20 June 2020), they were planning a special edition on Hungary. As far as he is informed, Orban´s temporary emergency measures ended. Therefore, they would like to take a look on what is going on in Hungary, and to what extent the emergency measures have shaped societal relations. Against this backdrop, he was particularly interested in the role of the political opposition (and especially the left: parliamentary and non-parliamentary).
For preparing myself on 17 June 2020 I wrote a Question and Answer to Felix Jaitner as follows:
Question 1 What is going in Hungary?
Answer: The state of emergency was set to end today by the government. Yesterday Gergely Gulyás, Orbán`s Chief of Staff said:” The government had special power to pass laws, but this is over”.
The Hungarian government with its supermajority in the unicameral Parliament could do what it wanted for 3 months, it could deviate from any law or suspended its application if it could justify that it was necessary to control the epidemic. There was always a reason, the virus threat proved to be a good disguise for further concentration of power.
By ending the law of empowerment we can see the new face of Orbán`s power: there will be school guards, hospital commanders, the garbage collection business will be taken over by Orbán`s close friends/clients of the System of National Cooperation (NER).
Question 2 What extent the emergency measures shaped societal relations?
Answer:Some of the measures of the law will continue to live on, e.g.
a.) medical epidemological preparedness will take effect, which means the operational staff will continue to operate;
b.) the government may impose shop opening restrictions as well as a ban on visits, if necessary;
c.) in the event of a so called health crisis the government may take epidemological restrictive measures instead of the chief medical officer. In this situation even the army will be able to be envolved in the defense with the right to use weapons;
d.) The law empowers the government to determine the rules for holding events. This may apply not only to concerts or festivals, but also to demonstrations falling within the scope of Assembly Act.
Question 3 The role of the political opposition, especially the left?
Answer: The Hungarian opposition is extremely weak and fragmanted. There are significant shifts from the hetherto leading Hungarian Socialist Party (MSZP) to the Democratic Coalition (DK). The previeously quite strong LMP (Politics Can Be Different) after a split has been weakened. New parties came into the fore, like Momentum. On the extreme right the Better Hungary Movement (JOBBIK) is falling apart, many leaders and members are leaving the party. Paralelly with this change the extreme right radical Our Home (Mi Hazánk) is getting strength.
On the non-parliamentary side the most important for us is the Workers Party 2006 – European Left. And a new party, Former MEP Tibor Szanyi`s Yes Solidarity Movement (ISZOM) emerged.
We keep close connection with Civil Society Organisations, like: Roma Parliament, ATTAC Hungary, Hungarian Antifascist League (MAL), Karl Marx Society, Eszmélet periodical,Latin-America Society. Organizers for the Left (SZAB) – organizing the traditional Leftist Island Festival at Horány (abt 25 kms North of Budapest)
Budapest 17th June 2020.
Matyas Benyik, Chairman of ATTAC Hungary
The interview was published yesterday and available here:
Akárcsak elődje, Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is az „egész nép”, a „nemzet” képviselőjének tekinti magát, és vadul keresi a módját annak, hogy a nemzeti egység megteremtőjének szerepét eljátszhassa. A nemzeti egység, mint tudjuk, nem más mint az új uralkodó osztályok és politikai képviseleteik tartós kompromisszuma a társadalmi ellentételek, a társadalmi egyenlőtlenségek megoldatlanságának elfedése, „feloldása” érdekében. Karácsony mindenkinek tetszeni akar, csak éppen annak a többségnek nem, amely őt posztjára megválasztotta.
Emlékezetpolitikájában jobboldalibb akar lenni a szélsőjobboldali, neohorthysta Fidesznél? Hasonló fejlemények játszódtak le, játszódnak le Ukrajnában és a balti államokban, Lengyelországban és Csehországban. Legutóbb Prágában is – az ukrán modell alapján – összefogtak a liberálisok a ruszofób nacionalistákkal. Kijevben a liberális elnök és az őt támogató értelmiség végleg megtért az ukrán tömeggyilkos nácizmus hagyományához: Bandera és Suhevics hivatalosan is nemzeti hősök az új elnök, a humorista Zelenszkij számára is. Prágában is liberálisok döntötték le Auschwitz és Prága felszabadítójának, Konyev marsallnak a szobrát, hogy helyette a Hitler mellé állt náci kollaboráns vlaszovistáknak állítsanak emléktáblát hálából Prága felszabadításáért.
Alig több mint féléve van hatalmon Karácsony Gergely, és máris rátért a fentebb említett „kelet-európai útra“. Különféle, a hatalom vonzásában, a korszellemnek megfelelően tevékenykedő értelmiségiek ötletei alapján Budapest felszabadításának 75. évfordulóját „sikeresen” a náci kitörésről való megemlékezéssé silányította – a nemzeti egység jegyében. Majd nem kevésbé emelkedett értelmiségiek nyomására Magyarország és Európa náci uralom alóli felszabadításának 75. évfordulóját a magyar nők szovjet katonák általi megerőszakolásának megemlékezésévé stilizálta, erre vonatkozóan még emlékmű állítására is ígéretet tett. Mindezt anélkül, hogy a főpolgármester és ötletadói megemlítették volna, hogy a magyar megszálló csapatok mintegy három éven keresztül szovjet területen részt vettek a náci népirtásban, beleértve gyermekek és nők szisztematikus lemészárlását is, hogy a megerőszakolásokról ez alkalomból most ne tegyek említést. Karácsony mindezzel nyilván a jobbikos-fideszes „támogatóit” próbálta kielégíteni, bizonyára úgy gondolkodott, ha egy jobboldali emlékezetpolitikát erőltet rá Budapestre, akkor a jobboldal elnézőbb lesz vele szemben, a baloldal meg úgy sem tehet mást, mint hogy elfogadja ezt a nacionalista politikát, sőt – félelmében – majd mindenféle szamár érvekkel még meg is támogatja őt.
Karácsony legújabb döntése szinte karikaturisztikus, ő rendelte el – a Fideszen is túltéve – hogy a „trianoni gyásznapról“ egész Budapest méltó módon megemlékezzen. Miről is?
Ahogyan Karácsony és szellemi környezete a Győzelem 75. évfordulóján úgyszólván azonosan ítélte meg a náci és a szövetséges oldal áldozatait, most azt a „bűnt” követi el, persze a nemzeti egység nevében, hogy ismét belelovalja magát és a lakosság erre fogékony részét egy „összmagyar önsajnálatba”, a Fidesz és a Jobbik elődei által már régen megalapozott sérelmi indulatba. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy jelezze: Trianonért nem a nagyhatalmak önmagukban, nem az „idegenek”, nem a kommunisták a felelősek, hanem mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok és hatalmi elitjeik – milliók halálát okozó – bűnös háborús politikája.
Az elmúlt 30 év emlékezetpolitikai történetében, azt hiszem, egyetlen progresszív dolog történt, Karácsony elődje, Demszky Gábor kiállt a világhírű marxista filozófus, Lukács György szobrának elbontása ellen, amelyet nem régen, 2017-ben éppen jobbikos kezdeményezésre fideszes támogatással döntöttek le Újlipótvárosban, a Szent István parkban. Karácsony baloldali szavazóit a szobor visszaállításával kompenzálhatta volna, de nem tette. Vannak olyan barátaim, akik még mindig hisznek a karácsonyi csodában.
Artner Annamária, az ATTAC Magyarország első elnöke
A Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelye 2019. október 1-jén konferenciát szervezett a KRITIKAI HÉT eseménysorozat keretében, amely a politikatörténeti és a politikaelméleti nézőpont összekapcsolása mentén vizsgálta a rendszerváltás és a baloldal viszonyát. A program első felében arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi volt a baloldal helyiértéke a rendszerváltás folyamatában. A második részben arra vállalkozunk, hogy az egyes baloldali szereplők előtt álló kihívásokat és dilemmákat mutassuk be, hiszen sikerek és kudarcok megítélése, az utólag már világosan látszó lehetőségek és korlátok számbavétele közelebb vihet a történések megismeréséhez.
PROGRAM
Egry Gábor megnyitója
SZEREPLŐK ÉS TRENDEK. A BALOLDAL RENDSZERVÁLTÁSA Hubai László: A Baloldali Tömörülés platform útja és dilemmái Ágh Attila: A második rendszerváltás és a 21. század reformkörei Farkas Péter: Politikai törekvések a Marxista-Leninista Egységplatformban Pásztóy András: Rendszerváltás és szakszervezetek: meghatározó és elmulasztott döntések Vajnai Attila: Baloldali, munkáspárti népszavazási kísérletek a rendszerváltás folyamatában Vita
ELMÉLETEK ÉS DISKURZUSOK. A BALOLDAL A RENDSZERVÁLTÁSBAN – DE MELYIKBEN?
Éber Márk: Rendszerváltás globális összefüggésben Artner Annamária: Milyen baloldal? Merényi Miklós: A képviselet politikuma: képviseleti igények a rendszerváltás idején Feró Dalma – Kiss Viktor: A rendszerváltás és a liberális hegemónia kiépítése Földes György: Két elmaradt modellváltás – és tanulságai Vita
Kategória:Nincs kategorizálva| Artner Annamária: Milyen baloldal? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
May 2, 2020, marks the 6th anniversary of the fascist-led massacre of scores of progressives at the House of Trade Unions on Kulikovo Square in Odessa, Ukraine. To date, not one of the perpetrators of this heinous crime has been punished. The Ukrainian government has never allowed an independent international investigation. Relatives of the victims are still being repressed.
On this sacred day, the Odessa Solidarity Campaign joins with its friends and allies around the world to demand justice for the victims and their families.
We echo the words we saw scrawled on a wall in Odessa:
WE DO NOT FORGET – WE DO NOT FORGIVE!”
For more information, please read through the posts on this website. Share the information, and help build the movement for Justice.
Día de Acción Mundial de Solidaridad con Venezuela
Los Partidos, organizaciones e individualidades abajo firmantes, levantamos nuestras voces en solidaridad con el pueblo venezolano que hoy es víctima de un brutal asedio y criminales sanciones por parte de las potencias imperialistas. Hoy 19 de abril del 2020, al conmemorarse el 210 aniversario del grito de independencia del pueblo Venezolano contra la dominación del otrora imperio español, manifestamos nuestro firme respaldo a las luchas del pueblo venezolano por preservar su independencia y a ejercer su derecho a la soberanía y autodeterminación.
