ATTAC Magyarország

Francine Mestrum: Globális egyenlőtlenség: Ne nézz fel!

Közzétéve 2022. szeptember 27. kedd | Szerző: Benyik Mátyás

Napjainkban az egyenlőtlenség a nemzetközi napirenden kiemelt helyen szerepel. A szegénységgel kapcsolatos felhajtás – a millenniumi fejlesztési célok – után az ENSZ-szervezetek és a Bretton Woods-i intézmények jelentős szerepet játszanak az egyenlőtlenség különböző dimenzióiról, valamint arról, hogy az egyenlőtlenség hogyan alakítja a mai világot és a fejlődési perspektívákat, ismeretek előállításában és terjesztésében.

Ebben az írásban azt szeretném megvizsgálni, hogy ezek az intézmények milyen ismeretet hoznak létre és terjesztenek az “egyenlőtlenségről”, és hogy ez a tudás hogyan fejlődött a kezdetektől – a második világháború vége és a dekolonizációs folyamat kezdete, valamint a hozzá kapcsolódó fejlesztési projekt óta.

A kutatás módszertana Michel Foucault diskurzusfogalmán alapul (Foucault, 1972), és az egyenlőtlenségről szóló, 2000 és 2020 között készült főbb dokumentumokban szereplő kijelentésekből indul ki, abból, hogy ezek hogyan érthetők meg és hogyan magyarázhatók.

Ez magában foglalja a különböző dokumentumok dekonstruálását és rekonstruálását, az intertextualitás kiemelését, a köztük lévő folytonosságok és diszkontinuitások feltárását, valamint a “diskurzus rendjének” – azaz a tudásmező meghatározásának -, illetve a tudás és a hatalom “diszpozíciójának” keresését.

Ebben a tekintetben az egyenlőtlenséget olyan diszkurzív és társadalmi konstrukciónak kell tekinteni, amely hatással lehet a valóságra – de nem esik egybe azzal, ahogyan az egyenlőtlenségről alkotott elképzelések sem esnek egybe a valósággal -, valamint az egyenlőtlenség elleni küzdelemre kidolgozott vagy nem kidolgozott politikákra. Ez a kutatás tehát nem az egyenlőtlenség anyagi valóságáról szól, hanem arról, hogy mit mondanak és írnak róla a tudásszociológia szemszögéből. Nem foglalkozik sem a politikákkal, sem a felhalmozott tudás kontextusba helyezésével, hanem csak magával a tudással. Magától értetődik, hogy ez a tudás nem önmagában áll, hanem az elmúlt évtizedekben olyan alternatív narratívákkal került szembe, mint a poszt-fejlődés és a világrendszer-elemzés.

Egy ilyen diskurzuselemzés azért fontos, mert megmutatja, hogy a főbb szereplők hogyan gondolkodnak egy adott problémáról globális szinten, milyen politikát szülhet ez nemzeti szinten, és milyen válaszokat eredményezhet – vagy nem eredményezhet -.

Az egyenlőtlenség definíciójának átgondolásával kezdem, amely többdimenziós jelenség, és az élet minden területét érinti, bár a legtöbb reakciót, sőt felháborodást kiváltó dimenzió a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség. A második részben megvizsgálom az egyenlőtlenség történetét a globális fejlesztési diskurzusban, mivel az első elméletek az “iparosodott” országok és az “elmaradott” országok közötti “szakadékon” alapultak. A harmadik részben a szegénység kérdésének megjelenésével foglalkozom, és azzal, hogyan változtatta meg a fejlesztési diskurzust, különösen a társadalmi fejlődéssel kapcsolatos gondolkodást. A negyedik rész a szegénységgel kapcsolatos kérdésekkel és kételyekkel foglalkozik, és azzal, hogyan nyitotta meg az egyenlőtlenségről szóló diskurzus új horizontját. Az ötödik pont elemzi és megpróbálja megmagyarázni az egyenlőtlenségről való új gondolkodást, bemutatva, hogy az ENSZ-szervezetek és a Bretton Woods-i intézmények hogyan követnek eltérő utakat. A hatodik pont röviden a számokkal foglalkozik. A következtetésben összefoglalom a megállapításokat, és egy utolsó – politikai – gondolattal zárom.

A módszertannal kapcsolatos további részletekért lásd Mestrum (2022).

1. Mi az egyenlőtlenség?

A definíció keresése rögtön rávilágít a problémára. Az egyenlőtlenség hihetetlenül tág jelentéssel bír – az anyagi egyenlőtlenségtől az esélyegyenlőtlenségig, az egyes kategóriákon belüli lehetőségek széles skálájával.

Egy nemrégiben megjelent szociológiai tanulmányban (Dubet, 2022) a szerző elmagyarázza, hogyan fejlődtünk először a kasztrendszerből – amelyben az egyenlőtlenségeket “természetesnek” és ezért megváltoztathatatlannak tekintették – az osztályrendszerhez – amelyben az embereket és a társadalmakat sors- és értékközösségként közelítik meg. Ma azonban, folytatja Dubet, az egyenlőtlenségek individualizálódnak. Mindannyian “egyenlőtlenek” vagyunk, mint feketék, mint nők, mint migránsok, mint fogyatékkal élők és így tovább. Mindannyian “interszekcionálissá” váltunk, és egy ilyen világban nem könnyű szolidaritási rendszereket kialakítani. Mert ezt világossá kell tenni: az egyenlőtlenség csak akkor kap figyelmet, ha túl nagynak és/vagy túl igazságtalannak tartják. A problémát nem lehet elválasztani minden ember “egyenlőségétől”, amely a nyugati modernitással bevezetett vízió. Az egyenlőtlenséget akkor vizsgálják, amint úgy ítélik meg, hogy következményei lehetnek az olyan politikai területekre, mint a társadalmi integráció vagy a gazdaság. A megoldást ezután azokon a szakpolitikai területeken keresik, amelyeket meg akarnak vagy meg tudnak változtatni.

Mégis, a leglátványosabb egyenlőtlenség, amely azonnal a legnagyobb felháborodást váltja ki, továbbra is a jövedelmek és vagyonok anyagi egyenlőtlensége. De kinek a részéről? Az országoké? Az embereké? És mit akarunk mérni? Az országok közötti, az országokon belüli vagy a globális, határok nélküli egyenlőtlenséget? Relatív (százalékos) vagy abszolút? Bruttó vagy nettó (az adókat és juttatásokat figyelembe véve)? És mit mér az egyének és a háztartások esetében? Fogyasztást vagy jövedelmet?

Az esélyegyenlőtlenségek esetében a skála még szélesebb. Szinte bármit mérhetünk: a nemek közötti egyenlőtlenséget, az oktatás, a lakhatás, a jogokhoz való hozzáférés, az oltások, a fogyasztás, a várható élettartam stb. egyenlőtlenségét.

Ez a tanulmány különösen azt fogja megvizsgálni, hogy a nemzetközi intézmények mivel foglalkoznak, milyen szempontoknak tulajdonítanak a legnagyobb jelentőséget, mert ez elárul valamit arról, hogyan látják az egyenlőtlenséget, és esetleg hogyan akarják kezelni.

A kutatás a múlt történetének áttekintésével kezdődik, majd az ENSZ, annak leányvállalatai és a Bretton Woods-i intézmények által a 21. század elejétől, amikor az egyenlőtlenség a nemzetközi napirendre került, egészen 2020-ig közzétett dokumentumok elemzésével folytatódik.

2. A szakadék

Amikor – különösen az ENSZ-ben – megjelentek az első fejlődéselméletek, abból indultak ki, amit nagy problémának tekintettek: a fejlett és az “elmaradott” országok közötti “szakadékból”, más szóval az országok közötti egyenlőtlenségből. Ezt a szakadékot a dekolonizált országok “elmaradottságának” tulajdonították.

Bár a dekolonizáció előtt különböző alternatív elméletek születtek – gondoljunk csak az afrikai szocializmusról szóló eltérő tézisekre -, a szakadékkal kapcsolatban nagyfokú konszenzus alakult ki Észak és Dél között. Ez jól látható az ENSZ “A fejlődés évtizedeiről” szóló négy határozatában (ENSZ, 1961, 1970, 1980, 1990), amelyek ismételten megemlítik a “szakadékot”, amely folyamatosan növekszik, ahelyett, hogy csökkenne. Ezt elfogadhatatlannak tartják, mert veszélyezteti az ENSZ alapvető céljait: a békét és a nemzetközi biztonságot. 1990-ben megállapítja, hogy a célt nem sikerült elérni, és hogy a politikákat alapvetően ki kell igazítani.

Az ENSZ szociális fejlődésről szóló határozata (ENSZ, 1969) ugyanezt a mantrát ismétli, és a szükséges szolidaritásra, valamint a nemzeti jövedelem igazságos elosztására utal.

1969-ben McNamara, a Világbank elnöke megrendelt egy tanulmányt a húszéves “segélyezés” eredményeiről. A Pearson-jelentés (Pearson, 1969) szintén “növekvő szakadékról” beszél. De azt is megállapítja, hogy nem lehet cél az összes egyenlőtlenség megszüntetése. A jelentés azonban “erkölcsi kötelességnek” tekinti az egyenlőtlenségek és az egyenlőtlenségek csökkentését annak érdekében, hogy elkerüljük, hogy a végén olyan világba kerüljünk, ahol azok vannak, akiknek van, és azok, akiknek nincs.

Az 1970-es évektől kezdődően egy enyhe elmozdulás kezd kibontakozni, amire többféle magyarázat is létezik.

Érdemes emlékezni arra, hogy az ENSZ a kezdeti években soha nem beszélt “szegénységről”. Rendszeresen jelentéseket készítettek a déli országok szociális helyzetéről, megemlítve az oktatás, az egészségügyi ellátás, a lakhatás stb. hiányát. A megoldást erre a “fejlődés” jelentette, abban az értelemben, ahogyan azt az ENSZ számos határozatban megfogalmazta. A Világbank a maga részéről kezdetben nem akart semmilyen szociális projektet támogatni. (Kapur et al., 1997).

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), 1969-ben globális foglalkoztatási programot indított, mert megismerkedett az informális szektorral és a dolgozó szegényekkel Kenyában. A hangsúly egyre inkább a méltányosságra, az alapvető szükségletekre és az esélyegyenlőségre helyeződik (ILO, 1976).

Olyan kutatókkal, mint Tinbergen, Singer, Myrdal, Seers és Ul Haq, a hangsúly egyre inkább a társadalmi fejlődésen van. Az ENSZ-ben egy “egységes megközelítésre” törekednek, amelyben a gazdasági és a társadalmi fejlődés egyetlen koncepcióba integrálható (Arndt, 1987).

Délen az embereknek nem tetszett ez az elképzelés. A bandungi konferencia (1956), a kubai forradalom sikere (1959), a Populorum Progressio pápai enciklika (1967) és az 1968 májusa körüli megmozdulások után az emberek továbbra is ragaszkodtak a jövedelmek világméretű újraelosztásához. A cél egy másfajta gazdasági rend és nagyobb egyenlőség volt a “nemzetek közösségében”, nem pedig a belpolitikába való nemzetközi beavatkozás (Arndt, 1987).

Innen erednek az új nemzetközi gazdasági rendről (United Nations, 1974) és a nemzetek “gazdasági jogairól és kötelességeiről” (United Nations, 1974b) szóló ENSZ-határozatok, amelyek megállapítják, hogy a szakadék tovább nő, és hogy az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat meg kell szüntetni. Ez a célja a fejlődésnek és a nemzetközi gazdasági együttműködésnek, és így lehet fenntartani a békét és a nemzetközi biztonságot. Az UNCTAD (Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezet) 1972-ben Santiago de Chilében tartott harmadik konferenciája szintén rámutatott a jövedelmek nagyon rossz eloszlására.

Ennek ellenére a társadalmi fejlődés és a szegénység irányába történő elmozdulás folytatódik, részben a Világbank nyomására. Egy új jelentést rendeltek meg a “növekedés melletti újraelosztásról” (Chenery et al.,1974), és ez pontosan jelzi, hogy a szerzők mitől aggódnak. Az emberek hajlandóak a jövedelmek jobb elosztásáról gondolkodni, de anélkül, hogy veszélyeztetnék a növekedést. Ez csak akkor lehetséges, mondják, ha nem a növekedés eredményeit osztják újra, hanem magát a növekedést, vagyis a legszegényebb csoportok jövedelmének kell növekednie. Ezt pedig nem annyira az adóbevételek átcsoportosításával, mint inkább célzott állami beruházásokkal, növekedéssel és családtervezéssel lehet elérni. Más szóval központi növekedés szükséges az újraelosztás elkerülése érdekében. A szegények termelékenységét kell növelni.

Ez döntő lépés az országokon belüli, nem pedig az országok közötti egyenlőtlenség felé, és a szegénység központi kérdéssé válik.

Ez világosan tükröződik McNamara Világbank-elnöknek a Bretton Woods-i intézmények éves találkozóin elhangzott beszédeiben. “A gazdag országok vagyonát nem kell csökkenteni a szegény országok megsegítésére, csak arra kérik őket, hogy növekvő vagyonuk egy kis százalékáról mondjanak le” (McNamara, 1972). “A fejlődő világ szegénységének és növekedésének alapvető problémája nagyon egyszerű. A növekedés nem éri el a szegényeket, és a szegények nem igazán járulnak hozzá a növekedéshez” (McNamara, 1973). Ennek logikus következményeként a Világbank a vidékfejlesztésre kezdett összpontosítani (Világbank, 1975), de akkor még abból indult ki, hogy szociális védelemre van szükség ahhoz, hogy a szegényeket kiemeljék törzsi kötöttségeikből, és önálló piaci szereplőként bevezessék őket a modernitásba.

A szegénységre való összpontosítás logikus következménye volt az országok közötti jövedelemegyenlőtlenségről az országokon belüli jövedelemegyenlőtlenségre való áttérésnek, valamint annak a politikai döntésnek, hogy az egyenlőtlenséget a szegények növekedésének növelésével orvosolják.

Ez a szegénységi program nem volt hosszú életű. A Bretton Woods-i szabályok 1971-es amerikai felmondása, az olajválság és az azt követő déli államadósság-válság alaposan felborította a napirendet.

A külső adósságválsággal a “strukturális kiigazítás” és a “washingtoni konszenzus” (Williamson, 1990) hosszú időszaka kezdődött, amelyet az IMF és a Világbank kényszerített ki. Ez a költségvetési fegyelmet, a közkiadások szerkezetátalakítását, adóreformot, pénzügyi és kereskedelmi liberalizációt, privatizációt és deregulációt, valamint a tulajdonjogok védelmét jelenti. Ez végül a fejlesztési narratíva elhagyásához és a neoliberalizmusnak nevezett “pensée unique” bevezetéséhez vezet (Mestrum, 2002).

Nagyon gyorsan azonban komoly társadalmi panaszok merültek fel e “strukturális kiigazítások” következményei miatt kezdetben az ENSZ-családon belül, például az Unicef részéről, amely az “emberi arcú kiigazítást” szorgalmazta (Cornia, 1987; Unicef, 1989).

3. Szegénység

1990 új fordulópontot hozott. A Világbank közzéteszi első nagy szegénységről szóló jelentését (Világbank, 1990), az UNDP (ENSZ Fejlesztési Programja) pedig az első “emberi fejlődésről” szóló jelentését (UNDP, 1990). A fejlődő világban erre általában nagyon pozitívak a reakciók, mert azt a benyomást keltik, hogy végre meg akarják oldani a “strukturális kiigazítás” katasztrofális társadalmi következményeit. A Világbanknak azonban nem ez a célja, mivel úgy véli, hogy a strukturális kiigazítás szükséges, sőt elengedhetetlen a szegénység elleni küzdelemhez. Az olyan intézkedések, amelyek megakadályozzák a piacok megfelelő működését, nem a szegények javát szolgálják, állítja (Világbank, 1993).

Ami feltűnő, hogy az első szegénységről szóló jelentés idején a Banknak egyáltalán nem állt rendelkezésére olyan statisztika, amely új prioritását alátámasztotta volna. Másodszor, fontos megjegyezni, hogy a hetvenes évek elejével ellentétben a szociális biztonságot már nem tekintik a modernitás és a fejlődés felé tett lépésnek. Az új megközelítésben a szegénypolitika a társadalombiztosítást helyettesíti, hogy a szegény embereket a szükséges nyomás alá helyezze, és a nem szegény embereket rávegye arra, hogy gondoskodjanak magukról. Az egyenlőtlenség végül teljesen eltűnik a szemünk elől. “A szegénység nem egyenlőtlenség” (Világbank, 1990: 3), és a Világbank csak az abszolút és nem a relatív szegénységet vizsgálja. Elismeri, hogy nincs szó globális konvergenciáról (Világbank, 1995: 9), hogy a szegénység és az egyenlőtlenség közötti kapcsolat meglehetősen összetett, hogy az újraelosztás akadályozhatja a növekedést, hogy a túl nagy egyenlőtlenség is akadályozhatja, és hogy a piacgazdaságnak végül is szüksége van bizonyos fokú egyenlőtlenségre (Világbank, 1990: 162; Világbank, 1995: 122; Világbank, 1996: xii, 6, 32).

Az UNDP a maga részéről a követhető politikákat hangsúlyozza. Az emberi fejlődés indexét úgy számítja ki, hogy a bruttó hazai termékhez hozzáadja a várható élettartamot, a csecsemőhalandóságot és az írni-olvasni tudók arányát, és így egy teljesen más rangsoroláshoz jut az országok között. Ahol szocialista vagy szociáldemokrata politikát folytatnak, ott az országok – szociális vívmányaiknak köszönhetően – feljebb kerülnek a listán, míg a gazdag olajtermelő országok, mint például a Közel-Kelet országai, lefelé esnek a lépcsőn. Az üzenetet A. K. Sen (Sen, 1992) ihlette, az emberi fejlődés pedig arról szól, hogy az embereknek választási lehetőséget kell adni. A politika nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy ez megtörténjen.

Az UNDP-nél az egyenlőtlenség a napirenden kiemelt helyen szerepel, az 1992-es híres pohár pezsgővel (lásd a 6. pontot), bár konkrét megoldások nem kapcsolódnak hozzá, és a hangsúly az esélyegyenlőségen van.

Ennek az új diskurzusnak az egyik fontos jellemzője, hogy az országokról teljesen áthelyezi a hangsúlyt az emberekre, és ezeket az embereket egyenrangúként közelíti meg egy világban, egy emberiséggel. Sajnos, ezen emberek egy része azért szegény, mert nem tudott hozzájárulni a fejlődéshez és a növekedéshez. A kormányok azok, amelyek megfosztják az embereket azoktól a lehetőségektől, hogy ezt az egyenlőséget valósággá tegyék – diszkriminációval, a piacra jutás korlátozásával, a munkaerőpiac védelmével… – de hosszú távon minden különbséget meg kell szüntetni, kivéve a jövedelmi különbségeket, amint az majd kiderül. Minden ember arra hivatott, hogy autonómmá váljon és gondoskodjon önmagáról. A szegények a kialakulóban lévő homines oeconomici.

Ezt az elmozdulást az ENSZ 1986-os határozata készítette elő a fejlődéshez való jogról, amely ezentúl inkább egyénileg, mint kollektíven értelmezett emberi jog. Így a hangsúly az esélyegyenlőségen van, és a jövedelmi egyenlőtlenséget nem tekintik problémának.

Az 1990-es évek egész évtizedében óriási figyelmet fordítottak a szegénységre és különösen annak mérésére. A szegénység az összes nemzetközi intézményben és az ENSZ valamennyi globális konferenciáján központi kérdéssé vált. 2000-ben az ENSZ “millenniumi csúcstalálkozója” határozatot fogadott el “millenniumi fejlesztési célokkal”, amelyek közül az első a szélsőséges szegénység felére csökkentése 2015-ig (akkoriban napi egy USD alatti jövedelem) (United Nations, 1990).

4. Kérdések és kétségek

A szegénységről szóló diskurzus nagy sikere végül számos kérdést, kritikát és az egyenlőtlenség felé való elmozdulást eredményezett, amely téma napjainkban valóságos fellendülést tapasztal.

A Világbank 2000-ben tette közzé második nagy szegénységjelentését (World Bank, 2000), amelyet nagyon alaposan előkészítettek. Nagyszabású részvételi szegénységvizsgálatot végeztek (Narayan et al., 2000), és az egyenlőtlenségről egy egész sor tanulmány jelent meg a közgazdasági elmélet kérdéseivel. Kanbur & Lustig (1999) például azon tűnődik, hogy miért került ismét napirendre a téma. Érvelésük szerint a jövedelemeloszlás szerves része egy ország gazdasági sikerének vagy kudarcának. Az egyenlőtlenség hosszú távon talán nem változik olyan könnyen, de Kuznets (a fordított U-görbe közgazdásza, ami azt jelenti, hogy egy kezdeti emelkedő szakasz után az egyenlőtlenség csökkenni kezd) tévedett. Az egyenlőtlenség és a növekedés szorosan összefügg, és magától értetődő, hogy például az oktatáspolitika nagy szerepet játszhat. Ez adja meg az alaphangot.

Cornia azonban egy 2004-ben megjelent figyelemre méltó munkájában rámutat arra, hogy az egyenlőtlenség akár összeegyeztethetetlen is lehet a szegénység növekedéssel való csökkentésének céljával, éppen azért, mert a növekedést ez az egyenlőtlenség lassítja (Cornia, 2004).

A Világbank saját második szegénységi jelentése egy fejezetet szentel a növekedésnek, az egyenlőtlenségnek és a szegénységnek (World Bank, 2000: 45). A jelentésben végig világossá válik, hogy kétségek merülnek fel: “kölcsönhatások összetett halmazáról” van szó (Világbank, 2000: 45), “nincs szisztematikus kapcsolat a növekedés és a jövedelmi egyenlőtlenségek” (Világbank, 2000: 52) …. …. “Bizonyítékot lehet találni” … “néhány politikára” … “néha a kutatások azt mutatják” … “a jövedelmek és a vagyon elosztását javító politikák kettős hatást fejthetnek ki” … “néha vannak nyerési lehetőségek” (Világbank, 2000: 56)… “a reformok néha a szegények előnyére, néha hátrányára válnak…” (Világbank, 2000: 67).

Ugyanebben a jelentésben a “kockázatkezelés” új keretrendszerét javasolják (Világbank, 2000: 141), amelyet korábban a Világbank kutatási osztálya “a szociális védelem új keretrendszerének” nevezett (Holzmann & Jørgensen, 1999). A Világbank tehát megszüntette a “szociális biztonságot” mint biztosítási mechanizmust, ahogyan azt a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1952 óta javasolja (ILO, 1952). A kockázatkezelés nagyrészt figyelmen kívül hagyja a szociális és gazdasági jogokat, és egy teljesen más logikára reagál.

Röviden, miközben a Világbank a szegénység csökkentésére akarja korlátozni magát, a szociális biztonságot a kockázatkezeléssel együtt a szociális védelem új koncepciójára akarja lefordítani (Mestrum, 2019), kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül az egyenlőtlenséget, különösen, hogy elérje azt az egyetlen nagy célt, a növekedést. A túl nagy egyenlőtlenség ugyanis akadályozhatja a növekedést. Ezt saját kutatási osztálya is bizonyítja (Ravallion, 2001). A Világbank kételyei a növekedés és az elosztási változások közötti kapcsolatra vonatkozó empirikus adatok hiányával is összefüggnek. Ilyen adatok nélkül nehéz politikai tanácsokat adni ügyfeleinek. A szegények profitálnak-e a növekedésből? Növeli-e a globalizáció a jövedelmi egyenlőtlenségeket? Ravallion (2001) szerint a nagyobb egyenlőség jót tesz a növekedésnek, és a növekedés csökkentheti a szegénységet.

Ráadásul ebben az időszakban rengeteg kutatást végeztek a növekedés és az egyenlőtlenség közötti kapcsolatról (Cingano, 2014), valamint a globalizációnak a világ egyenlőtlenségeire gyakorolt hatásáról. Az adatok hiánya és a sokféle módszertan azonban megnehezíti a határozott következtetések levonását (Ravallion, 2004; Mestrum, 2009).

Ettől az időszaktól kezdve egyértelmű, hogy az egyenlőtlenség témája nem rejtőzhet tovább a szegénység humanitárius szemlélete mögé. A 21. század elejétől kezdve a kutatások áradata indul meg, és maguk az ENSZ intézményei is különösen aktívnak bizonyulnak.

5. Az egyenlőtlenség a középpontban

A következőkben részletesebben megvizsgáljuk az ENSZ, annak leányvállalatai és a Bretton Woods-i intézmények által az egyenlőtlenségről e század eleje óta és 2020-ig közzétett dokumentumokat (az elemzett dokumentumok listáját és értelmezésüket lásd: Mestrum (2022). A dokumentumokat öt kérdés alapján elemeztük:

– Milyen egyenlőtlenségeket vizsgálnak?

– Milyen a jelenlegi helyzet?

– Miért van szükség az egyenlőtlenségek csökkentésére?

– Milyen kapcsolatot említenek a szegénységgel és/vagy a (fenntartható) fejlődéssel?

– Hogyan tervezik az egyenlőtlenségek csökkentését?

A következőkben a magyarázat néhány eleme következik.

5.1. Nincs konszenzus

A diskurzuselemzésből egyértelműen kiderül, hogy nincs globális konszenzus az egyenlőtlenség megközelítésével kapcsolatban, és nincs egy egyedi tudásterület sem. A vita még mindig fejlődik, bizonyos folytonossággal a Világbanknál, és egyfajta megszakítással az ENSZ-nél, amely megkérdőjelezi a kizárólag a szegénységre összpontosítást. A sokféle lehetőség miatt az adatokról sincs egyértelmű áttekintés, bár a különböző intézmények elegendő számadatot szolgáltatnak ahhoz, hogy képet kapjunk arról, hogy az egyenlőtlenség különböző dimenzióiban mekkora.

Amikor 1990-ben bevezették a szegénység csökkentésére vonatkozó menetrendet, a nemzetközi szervezetek között nagyon gyorsan konszenzus alakult ki. A szegénység valóban par excellence konszenzusos téma, és még ha különböző ideológiai elképzelések is állnak mögötte, könnyű megegyezni a szegénység elleni küzdelemben. A gyakorlatban ez a nemzetközi szegénységcsökkentés a neoliberális menetrend részévé vált, és ez ellen a különböző ENSZ-szervezetek elég gyorsan reagáltak azzal, hogy az egyenlőtlenségre összpontosítottak.

Az egyenlőtlenség minden, csak nem konszenzusos kérdés, és a Világbank számos tanulmánya folyamatosan azt ismételgeti, hogy minden piacgazdaságnak szüksége van bizonyos fokú egyenlőtlenségre. Végül is a liberális tézis mindig is az volt, hogy amíg mindenki fejlődik, addig nincs probléma az egyenlőtlenséggel (Economist, 2001). Branco Milanovic, aki sokáig a Világbanknak dolgozott, egy cikkben cáfolja ezt a tételt (Milanovic, 2003), számos példát hozva arra, hogy az emberek igazságérzetét hogyan sértheti a túl nagy egyenlőtlenség. Egyetlen egyén sem sziget, és nem él egy szigeten, ami azt jelenti, hogy mindenki jólétét mások jóléte – és jövedelme – határozza meg. Az, hogy az egyenlőtlenséget “érzékeny témaként” élik meg – még a kommunista rendszerekben is, ahogyan azt Milanovic nyugati munkája előtt tapasztalta -, azzal függ össze, hogy a szegénység és a nyomor látványa a gazdagok lelkiismeretéhez szól, a “hétköznapi” egyenlőtlenség azonban nem. A szegénypolitika a gazdagok rossz lelkiismeretének fájdalomcsillapítója, mondja Milanovic. “A szegénypolitika az az ár, amelyet a gazdagok hajlandóak megfizetni azért, hogy saját jövedelmük ne sérüljön” (Milanovic, 2003).

Senki sem vitatja, hogy az egyenlőtlenség csökken, és hogy egyértelműen jó irányba haladunk. Mindazonáltal a különböző megközelítések megfelelnek az ideológiai különbségeknek, amelyeket nehezebb elrejteni az egyenlőtlenség, mint a szegénység körül. A Világbank ragaszkodik neoliberális politikájához, amely az egyenlőtlenséget csak marginálisan kezeli, mert ez veszélyeztetheti mind a növekedést, mind a szegénység csökkentését. Az újraelosztás soha nem az igazi cél, bár ez minden bizonnyal így van az ENSZ-ben is, ahol az 1990-es politikai mantrákat kérdőjelezik meg. Ebben az értelemben a Világbank ragaszkodik a régi szimbolikus univerzumához, míg az ENSZ megpróbál visszatérni a szegénység és a fejlődés előtti korszakhoz.

Egyetértés van azonban abban, hogy nem csak a jövedelmek számítanak, hanem az esélyegyenlőség is, különösen az oktatás és az egészségügyi ellátás tekintetében.

5.2. A Világbank és az ENSZ nem jár az élen

A szegénység kérdésével ellentétben, amely 1990 előtt nem szerepelt a nemzetközi napirenden, az egyenlőtlenségről szóló diskurzus nem a globális intézmények kezdeményezésének eredménye. A Világbank még az ENSZ intézményeinél is jobban követi a világszerte egyre több kutató által végzett kutatásokat. A Világbanknál ezt nem teljes szívvel teszik. Az ENSZ hálásan használja ezeket a kutatásokat a “strukturális kiigazítás” és a szegénységi politika kritikájának alátámasztására. Az egyenlőtlenség az akadémiai kutatómunkának és maguknak az intézmények kutatási részlegeinek köszönhetően került a nemzetközi napirendre, nem pedig az intézmények kérésére (Mestrum, 2009).

5.3. Az egyenlőtlenség minden formájával foglalkozunk

Az egyenlőtlenség minden lehetséges formáját tárgyalják a különböző dokumentumok, gyakran anélkül, hogy tisztáznák, hogy pontosan mit is értünk ez alatt. A megközelítések és mérések ilyen sokfélesége jól megfelel a Világbanknak, mivel így nem kell kifejezett választást hozni.

5.4. Ne nézz fel!

Valójában a Világbanknál nagy a folyamatosság. Amit már Chenery 1974-es munkájában (Chenery et al., 1974) megállapítottak, azt ma is megismétlik. Az országokon belüli egyenlőtlenséget az alul lévők jövedelmének növelésével kell csökkenteni. Ily módon – a szegénység elleni küzdelemhez hasonlóan – olyan szociálpolitikákat lehet megvalósítani, amelyek nem érintik a felső rétegek jövedelmét. Ne nézz felfelé! És természetesen az alul lévők jövedelmét soha nem lehet annyira megemelni, hogy az a csúcshoz közelítsen.

Az adózás, amely széles körben elismert eszköz a felső jövedelmek korlátozására, a Világbankban csak ritkán ismerik el. Nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, de folyamatosan azt ismételgetik, hogy az adók lassíthatják a növekedést, és ezért óvatosságra int. A jövedelmek újraelosztása nincs napirenden.

Ugyanez vonatkozik a juttatásokra is. Természetesen segíthetnek, de nem szabad, hogy olyanok részesüljenek belőlük, akiknek nincs rájuk szükségük. Egy nemrégiben megjelent könyv (Grosh et al., 2022) módszereket is jelez, hogy még jobban és még pontosabban “célozhassanak”, miközben egy egész szakirodalom megkérdőjelezi ezek hatékonyságát (Kidd & Athias, 2019). De ahogyan azt már a korai szegénységi diskurzusban is megállapították, a Világbank még mindig úgy véli, hogy nem a jövedelemnek kell az első helyen állnia (Mestrum, 2002).

5.5. Az ENSZ a washingtoni konszenzus ellenében

Az ENSZ különböző intézményei között teljesen más a hangnem. Elsősorban, különösen a Szociális Fejlődés Kutatóintézeténél (UNRISD) és a világ szociális helyzetéről szóló jelentésekben van implicit és explicit kritika a szegénységi politikákkal szemben. Az ENSZ napirendje, amelyet az 1990-es évek számos globális konferenciája hozott létre, valóban messze túlmutat a szegénység csökkentésén. A legjobb példa erre az 1995-ös ENSZ-konferencia a “Szociális fejlődésről” (United Nations, 1995). Három egyformán fontos fejezetet tartalmaz: szegénység, foglalkoztatás és társadalmi integráció. A millenniumi célok 2000-ben történt elfogadásával ez nagyon felhígult. Az UNRISD esetében a kritika némileg burkoltabb, de nem szabad félreérteni.

A neoliberális globalizációs politikákat különböző ENSZ-dokumentumok is tárgyalják, beleértve a WTO kereskedelmi politikáját is. Az 1990-es évek szegénységcsökkentési dokumentumai egyértelműen nem tartalmaznak semmilyen változtatást a “washingtoni konszenzushoz” képest. A nagy “megújulás”, amelyet Wolfensohn elnök vezetett a Világbankban, Joe Stiglitz-cel a gazdasági osztály élén (Világbank, 1996), valójában nem állt másból, mint a különböző reformok sorrendjének újraszabályozásából. A Világbank és az IMF mind a mai napig olyan megszorításokat követel, amelyek súlyosan gátolják a társadalmi fejlődést (Ortiz & Cummins, 2021).

5.6. Egyenlőség és igazságosság

Minden intézmény esetében a gazdasági növekedést említik elérendő célként, az egyenlőtlenség pedig az, ami ezt a növekedést akadályozza. A Világbank esetében ez, az esetleges társadalmi konfliktusokkal együtt, az egyenlőtlenségek kezelésének fő oka.

Az ENSZ-nél és különböző alárendelt szervezeteinél a növekedés egy a sok egyéb cél közül. Az ENSZ továbbra is védi fejlesztési menetrendjét, amelyet ma a fenntartható fejlődési célok tartalmaznak, de amely egyértelműen a szociális fejlődésre és a szociális védelmi rendszerek megvalósítására vonatkozó szakaszt tartalmaz.

A Világbank és az IMF számára fontos az egyenlőtlenségek olyan szintre való csökkentése, amely lehetővé teszi a növekedés akadálytalan folytatását, és senki sem érzi magát igazságtalanul kezelve. Természetesen senki sem tudja meghatározni, hogy mi lehet az egyenlőtlenség “igazságos” szintje. Még az emberi fejlődés és a legmagasabb szintű, azaz a várható élettartam, az írni-olvasni tudás, a csecsemőhalandóság és így tovább szempontjából “egyenlőség” esetén is előfordulhat, hogy a jövedelmek még mindig olyan messze vannak egymástól, hogy az valóban társadalmi tiltakozáshoz vezet.

5.7. Amiről nem beszélnek

Végül fontos rámutatni arra is, amiről a különböző dokumentumok nem beszélnek: honnan ered a nagy egyenlőtlenség, a nemzeti és a nemzetközi egyenlőtlenségek közötti kapcsolat, ami az 1970-es években téma volt. Nem esik szó a szociális védelemről sem, amely a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet napirendjén kiemelt helyen szerepel, és amely jelentős különbséget tehet a bruttó és a nettó egyenlőtlenség között. Nyugat-Európában az “adózás előtti” és az “adózás utáni” (transzferekkel együtt) különbség nem kevesebb, mint 29% a 10% leggazdagabbak és az 50% legszegényebbek között (Blanchet et al., 2019: 45). A szociális védelemről mégis csak érintőlegesen, adatok nélkül esik szó. Végül egy másik fontos pont, amelyet Milanovic és Ravallion mutatott be: igen, az egyenlőtlenség rossz hatással van a növekedésre, de különösen a szegények növekedésére. A gazdagok számára az egyenlőtlenség különösen pozitívan hat a gazdasági növekedésükre (Vander Weide & Milanovic, 2014; Ravallion, 2001).

5.8. Az egyenlőtlenség szükségességéről

Az egyenlőtlenség témája nem önként választott téma a nemzetközi intézmények számára, de arra használják, hogy kiemeljék politikai döntéseiket: a Világbank és az IMF számára a növekedés, a növekedés és a növekedés, és ehhez szükség esetén hajlandóak minimális adókat és juttatásokat bevezetni. Nincs eltérés attól, amit már az 1970-es évek elején megállapítottak: az egyenlőtlenség számít az országokon belül, és annak csökkentéséhez a szegényeknek is hozzá kell tudniuk járulni a növekedéshez. Az egyenlőtlenség nem igényel más politikát, mint a szegénységgel kapcsolatos politika. A magasabb jövedelmű csoportok hozzájárulása nem szükséges.

Az ENSZ intézményei némileg tágabb szemléletet képviselnek, és a társadalmi igazságosság érveit is felhasználják. Az egyenlőtlenség témája segít a megszorítások és a szegénységi politikák bírálatában. Az ENSZ-nek van egy szélesebb körű fejlesztési menetrendje, amelyet ki akar emelni. Az új világrend vagy a béke és a nemzetközi biztonság régi témáinak minden említése azonban eltűnt.

5.9. Az egyenlőtlenség, egy politikai téma

Mindez azt erősíti meg, hogy az egyenlőtlenség – sokkal inkább, mint a szegénység – politikai kérdés, amely ideológiai döntéseket igényel (Nederveen Pieterse, 2002). Az egyenlőtlenséget sehol sem problematizálják. Az egyenlőtlen hatalmi pozíciókat megemlítik, de nem elemzik. A “fejlesztésről” a “szegénység csökkentésére” való áttérés, és így elkerülhetetlenül az országokról az emberekre való áttérés a napirend szűkítéséhez vezet. Eltűnik a belső fejlődés és a nemzetközi kapcsolatok közötti kapcsolat.

5.10 Egy új nemzetközi menetrend?

Az ENSZ hangsúlyozza ugyan a multilaterális intézmények és a globális megközelítés fontosságát, de a ténylegesen javasolt intézkedések csak az országokon belüli egyenlőtlenségekre vonatkoznak. A gazdag országok felelőssége tehát szóba sem kerül.

6. Mit mondanak a számok?

Ha a nemzetközi intézmények nem tudnak tiszta áttekintést adni a rendelkezésre álló adatokról, akkor ez a hozzájárulás sem lesz képes erre.

Három olyan grafikont szeretnék bemutatni, amelyek kevés magyarázatra szorulnak: 1) az UNDP 1992-es pezsgőspohara; 2) ugyanezek az adatok tíz évvel később; 3) Milanovic híres elefántgörbéje a globalizáció hatásáról.

6.1. Az UNDP pezsgőspohara

A leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti 5 osztályos megoszlás

Forrás: UNDP, 1992

Ez a “pezsgőspohár” azt mutatja, hogy az egyenlőtlenség a világ népességének akár 60 %-át kitevő csoport esetében meglehetősen csekély. Az egyenlőtlenség a negyedik, 20 %-os csoportban kezd növekedni, és a “gazdagok” felső csoportjában nagyon nagy lesz. Annak idején az UNDP azt javasolta, hogy ezt a pezsgőspoharat cseréljük le egy tejes pohárra, amelynek az alja valamivel keskenyebb, mint a teteje.

6.2. A pezsgős pohár túlcsordul

Forrás: Ortiz & Cummins, 2011: 21.

Az 1990-es év pezsgőspohara nem vált tejes pohárrá, épp ellenkezőleg. Tíz évvel később az egyenlőtlenség olyannyira megnőtt, hogy szinte teljes egészében a leggazdagabb 20%-os csoportban, még inkább a leggazdagabb 10%-os csoportban, és már “túlcsordult” a leggazdagabb 1%-os csoportban.

6.3. A globalizáció elefántja

Forrás: Milanovic, 2016

Ez az elefánt a globalizáció közel húsz évének hatását mutatja a jövedelemnövekedésre, 1975-1990 között. A világ lakosságának 5%-a, a legszegényebbek 5%-a a nagy vesztes, az ő jövedelmük nem nőtt. A nagy nyertesek a jövedelmi piramis tetején (az elefánt ormánya) vannak, ők az igazán gazdagok és az új globális középosztály (különösen Kínában, Indiában és Ázsia többi részén). A legfelső 1% reáljövedelme 60%-kal nőtt. A többi vesztes a 75 és 90 percentilis között van, a gazdag országok felső középosztálya. Milanovic szerint ez a jövedelmi pozíciók legnagyobb eltolódása az ipari forradalom óta (Milanovic, 2016).

6.4. A jelenlegi kutatási boom

Az országok közötti egyenlőtlenségek tekintetében röviden utalhatunk az UNCTAD “legkevésbé fejlett országok” osztályozására. Kezdetben, 1971-ben 25 olyan ország volt, amelynek nemzeti jövedelme és emberi fejlettségi szintje különösen alacsony, 1991-ben már 52, és 2021-re hat ország kerülhet ki ebből a kategóriából. Így 46 ország maradt, vagyis majdnem kétszer annyi, mint 50 évvel ezelőtt. Ami mond valamit a fejlesztési politika kudarcairól.

Az elmúlt 20 évben óriási mennyiségű kutatás született az egyenlőtlenségről (Scheidel, 2017; Stiglitz, 2013; Lansley, 2012; Piketty, 2019 … és még sokan mások). Ezeknek a kutatásoknak köszönhető egyébként, hogy a téma a globális napirendre is felkerült, ellentétben a szegénység témájával, amelynek a nemzetközi intézmények vették át a vezetést. A napvilágra került számos szám és az ezzel kapcsolatos növekvő felháborodás miatt a nemzetközi intézményeknek nem volt más választásuk, mint hogy helyet adjanak a témának a saját diskurzusukban, majd később a politikájukban is. Néhány esetben, mint például a Világbank, fontos kutatások születtek saját kutatási részlegeikben, mint például Ravallion és Milanovic munkája.

Néhány híressé vált intézmény jövedelmekről és vagyonokról szóló jelentéseit ma már nagy figyelemmel követik: az Oxfamtól (2022) a CapGemininin (2021), a Crédit suisse-on (2021) és a Forbes-on (2021) át, egyesek számára vádaskodásként, mások számára a vagyonkezelés szempontjából.

A legobjektívebb adatok a Párizsi Közgazdasági Iskola kutatói által létrehozott tudományos adatbázisban találhatók: World Inequality Report (Párizs; World Inequality Database, 2022), valamint a Világbanknál (Világbank).

A World Inequality Report szerint a globalizáció három évtizede után az egyenlőtlenségek rendkívül magasak, és a nyugati imperializmus 20. század eleji csúcsához hasonlíthatók. A COVID-19 válság tovább súlyosbította a helyzetet. Az adatok azt mutatják, hogy az 1990-es évek közepe óta a leggazdagabb egy százalék az összes további vagyon mintegy 38%-át szerezte meg.

A Közel-Kelet és Észak-Afrika régiója továbbra is a legegyenlőtlenebb a világon. Sok ország gazdagabb lett, de kormányaik sokkal szegényebbek. A jövedelmi és vagyoni skála csúcsán továbbra is nagy az egyenlőtlenség. A nemek közötti egyenlőtlenség csak nagyon lassan csökken. A környezeti egyenlőtlenség nagyon nagy mind a gazdag és szegény országok között, mind pedig azokon belül (World Inequality Report, 2022).

7. Következtetés

Hogy az egyenlőtlenség kérdése mennyire kényes a liberális intézmények számára, az a davosi Világgazdasági Fórum kockázati jelentéseiből is kitűnik (WEF, 2014). 2014-ben a “nagyfokú jövedelmi egyenlőtlenség” a negyedik helyen szerepelt az azonosított főbb globális kockázatok között, de a jelentés nem pazarol rá több szót. Az egyenlőtlenséget szinte minden WEF-jelentésben röviden megemlítik, és feltételezhető, hogy a téma az évente megrendezett számos panelbeszélgetés valamelyikén is szóba kerül, de nem tartozik a fő témák közé. Talán azért, mert nem tekintik jelentős problémának, és mindenesetre, amíg a jövedelmek újraelosztása továbbra is tabutéma ezeknek az intézményeknek, nem tudnak megoldást találni rá. Ezekben az intézményekben nincs helye a jólét előállításának alternatív elképzeléseinek.

Az egyenlőtlenség, ahogy ez az áttekintés néhány globális intézményről világosan mutatja, politikai probléma, amellyel kapcsolatban – a szegénységgel ellentétben – nem lehet elsimítani az ideológiai különbségeket. Az ember vagy hajlandó gondolkodni az újraelosztásról és az adózásról, vagy nem. Vagy készek vagyunk kockáztatni a gazdasági növekedést, vagy nem. Vagy készen állunk a gigantikus felső jövedelmek csökkentésére, vagy nem. Vagy készen állunk arra, hogy a fejlődés és a gazdaság alternatív elképzeléseiről gondolkodjunk, vagy nem.

Az ENSZ és a Bretton Woods-i intézmények közötti implicit vitánál is jobban tükröződnek ezek a különbségek a kutatók és a társadalmi mozgalmak munkájában. A tét végső soron a társadalom modellje és a jövő világának alakítása. A globális intézmények számára ez a követhető vagy követendő fejlesztési modell kialakítását jelenti. A jólétet minden esetben, az egész világon kollektíven termelik, az eredmények elosztásának módja ezért kollektív politikai vita kell, hogy legyen (Piketty, 2021).

Ha Európában nem tört volna ki háború, lenne okunk az optimizmusra. Az éghajlatváltozásról szóló vita lassan, de tagadhatatlanul halad előre. A globális adóztatásról szóló vita is, az elmúlt években megtettük az első lépéseket a minimumadóval kapcsolatban.

A nagyfokú egyenlőtlenség semmiképpen sem új valóság, hanem új probléma, mert a felvilágosodás gondolkodása minden ember egyenlőségét helyezte előtérbe. De ahogy Graeber és Wengrow érvel (Graeber & Wengrow, 2021), ez egy csúszós fogalom, mert társadalmaink egyáltalán nem tudják, hogyan kellene kinéznie egy egyenlő társadalomnak. Az egyenlőtlenség eredetének kérdése szerintük irreleváns. A jogi egyenlőség fikció, ezért a nagy egyenlőtlenség könnyen erőszakosnak hat. Amit ezek a kutatók megállapítanak, az az, hogy még a távoli múltban is egyes társadalmak korlátozták vagy lehetetlenné tették az egyenlőtlenséget, míg mások nem. Ebből arra következtetnek, hogy van választási lehetőségünk, hogy a jelenlegi rendszernek valóban van alternatívája. Az, hogy van-e és mekkora szolidaritás, Piketty szerint is (Piketty, 2021), politikai választás marad, és a társadalmi küzdelem tárgya.

Fordította: Debreceni János

**************

Bibliográfia:

Arndt, H.W. (1987). Economic Development. The History of an Idea. Chicago and London: The University of Chicago Press.

Blanchet, T., Chancel, L., Gethin, A. (2019), How Unequal is Europe? Evidence from Distributional National Accounts 1980-2017, WID. World Working Paper 2019/06.

CapGemini (2021). World Wealth Report 2021. CapGemini.

Chenery, H. et al. (1974). Redistribution with Growth. Published for the World Bank and the Institute of Development Studies. London: Oxford University Press.

Cingano, F. (2014). ‘Trends in Income Inequality and its Impact on Economic Growth’, OECD Social, Employment and Migration Working Papers, No. 163, OECD Publishing. http://dx.doi.org/10.1787/5jxrjncwxv6j-en

Cornia, G.A., Jolly, R. & Stewart, F. (eds). (1987). Adjustment with a Human Face. Protecting the Vulnerable and Promoting Growth. A Study by Unicef. New York: Oxford University Press.

Cornia, G.A. (2004). Inequality, Growth, and poverty in an era of liberalization and globalization, UNU-Wider and UNDP. Oxford: Oxford University Press.

Credit Suisse (2021). Global Wealth Report 2021. Geneva: Crédit Suisse.

Does Inequality Matter?”. The Economist, 14 June 2001. Does inequality matter?

Dubet, F. (2022). Tous inégaux, tous singuliers. Repenser la solidarité. Paris: Seuil.

Forbes (2021). Forbes World’s Billionaires List. Forbes Billionaires 2022: The Richest People In The World

Foucault, M. (1972). L’ordre du Discours. Paris: Gallimard.

Graeber, D. & Wengrow, D. (2021). The Dawn of Everything. A New History of Humanity. New York: Farrar, Straus and Giroux.

Grosh, M. et al. (2022). Revisiting Targeting in Social Assistance. A New Look at Old Dilemmas. Washington: The World Bank.

Holzmann, R. & Jorgensen, S. (1999). Social Protection as Social Risk Management. Social Protection Discussion Paper 9904. Washington: The World Bank

ILO (1952). C102 – Social Security (Minimum Standards) Convention. 1952, No.102)

ILO (1976). Employment, Growth and Basic Needs. Geneva: ILO.

IMF (2017). Fiscal Monitor. Tackling Inequality. Washington: International Monetary Fund.

Kanbur, R. & Lustig, N. (1999). Why is Inequality Back on the Agenda? Paper prepared for the Annual Bank Conference on Development Economics, April 28-30. WP 99-14. New York: Cornell University. (99+) Free PDF Download – Why is inequality back on the agenda | Nora Lustig – Academia.edu

Kapur, D., Lewis, J., Webb, R. (eds) (1997). The World Bank. Its First Half Century. Washington: Brookings Institution Press.

Kidd, S. & Athias, D. (2019). Hit and Miss. An assessment of targeting effectiveness in social protection. Development Pathways. Working Paper March.

Lansley, S. (2012). The Cost of Inequality. London: Gibson Square.

McNamara, R.S. (1972) (1973) Annual Address to the Board of Governors. Washington: The World Bank.

Mestrum, F. (2002). Globalisering en armoede. Over het nut van armoede in de nieuwe wereldorde. Berchem: EPO.

Mestrum, F. (2009). Why we Have to Fight Income Inequality. In: Kohonen, M. and Mestrum, F. (2009). Tax Justice. Putting Global Inequality on the Agenda. London: Pluto Press.

Mestrum, F. (2019). The World Bank and its New Social Contract. The World Bank and its New Social Contract – Global Social Justice

Mestrum (2022). Annex to ‘Global Inequality. Don’t Look Up’, consulted via Global Inequality: Don’t Look Up – Global Social Justice.

Milanovic, B., (2003). Why we all do care about inequality (but are loath to admit it), World Bank Development Research Group. Why We All Do Care About Inequality (But are Loath to Admit it) by Branko Milanovic :: SSRN.

Milanovic, B. (2011). The Haves and the Have-nots, A brief and idiosyncratic history of global inequality, New York: Basic Books.

Milanovic, B. (2016). Global Inequality. A New Approach for the Age of Globalization. Cambridge and London: The Belknap Press of Harvard University Press.

Narayan, D. et al. (2000). Voices of the Poor. Can Anyone Hear Us? New York: Oxford University Press for the World Bank.

Nederveen Pieterse, J. (2002). Global inequality: bringing politics back in, Third World Quarterly, Vol 23, No 6, pp 1023-1046.

Ortiz, I. & Cummins, M. (2011). Global inequality: beyond the bottom billion – a rapid review of income distribution in 141 countries, Social and Economic Policy Working Paper. New York: United Nations Children’s Fund, April 2011, p. 21.

Ortiz, I. and Cummins, M. (2021). Global Austerity Alert. Looming budget cuts in 2021-25 and alternative pathways. Working Paper, Initiative for Policy Dialogue et al.

Oxfam International (2022). Inequality Kills. Oxford: Oxfam GB.

Paris School of Economics. Thomas Piketty – PSE-Ecole d’économie de Paris (parisschoolofeconomics.eu)

Pearson, L.B. (1969). Partners in Development. Report of the Commission on International Development. New York: Praeger Publishers.

Piketty, T. (2019). Capital et Idéologie. Paris: Seuil.

Piketty, T. (2021). Une brève histoire de l’égalité. Paris: Seuil.

Ravallion, M. (2001). Growth, Inequality and Poverty: Looking Beyond Averages, PRWP 2558, Development Research Group, World Bank (multi0page.pdf worldbank.org)

Ravallion, M. (2004). Competing Concepts of Inequality in the Globalization Debate, WB PRWP 3243, March.

Scheidel, W. (2017). The Great Leveler. Violence and the History of Inequality from the stone age to the twenty-first century, Princeton: Princeton University Press.

Sen, A.K. (1992). Inequality re-examined. Oxford: Clarendon Press.

Stiglitz, J.E. (2013). The Price of Inequality. New York: W.W. Norton & Company.

UNDP (1990). Human Development Report 1990. New York: United Nations.

UNDP (2013). Humanity Divided. Confronting Inequality in Developing Countries. New York: United Nations.

UNDP (2019). Human Development Report 2019. Beyond Income, Beyond averages, Beyond Today. Inequalities in Human Development in the 21^st Century. New York: United Nations.

UNICEF (1989). The Invisible Adjustment. Poor women and the economic crisis. New York: United Nations.

United Nations (1961). UN Development Decade: a programme for international economic cooperation. A/RES/1710(XVI).

United Nations (1969). Declaration on Social Progress and Development. A/RES/2542(XXIV).

United Nations (1970). Strategy for the second UN Development Decade. A/RES/2626(XXV).

United Nations (1974). Declaration on the Establishment of a new international economic order + Programme of Action. A/RES/3201(S-VI); A/RES/3202(S-VI).

United Nations (1974b). Charter of Economic Rights and Duties of States. A/RES/3281(XXIX).

United Nations (1980). International Development Strategy for the 3^rd UN Development Decade. A/RES/35/56.

United Nations (1986). Declaration on the Right to Development. A/RES/41/128.

United Nations (1990). International Development Strategy for the fourth UN Development Decade. A/RES/45/199.

United Nations (1995). Report of the World Summit for Social Development, Copenhagen 6-12 March. A/CONF.166/9.

United Nations (2000). Millennium Declaration. A/RES/55/218.

United Nations (2005). Report on the World Social Situation. The Inequality Predicament. New York, United Nations.

United Nations (2010). Report on the World Social Situation. Re-thinking Poverty. New York: United Nations.

United Nations (2013). Report on the World Social Situation. Inequality Matters. New York: United Nations.

United Nations (2014). Reducing Inequality for Sustainable Development. World Economic and Social Survey. New York: United Nations.

UNRISD (2010). Combating Poverty and Inequality. Structural Change, Social Policy and Politics. Geneva: UNRISD.

Van der Weide, R. & Milanovic, B. (2014). Inequality is Bad for Growth of the Poor (but not for that of the Rich). World Bank Policy Research Working Paper 6963 July.

WBG Strategy (2013). World Bank Group Strategy

WEF Global Risks 2014. Global Risks 2014 – Reports – World Economic Forum (weforum.org)

Wilkinson, R. & Pickett, K. (2010). The Spirit Level: Why Equality is Better for Everyone. London: Penguin.

World Bank (1975). The Assault on World Poverty. Problems of Rural Development, Education and Health. Baltimore and London: The John Hopkins University Press.

World Bank (1990). World Development Report. Poverty. Washington: The World Bank.

World Bank (1993). Poverty Reduction Handbook. Washington: The World Bank.

World Bank (1995). World Development Report. Workers in an Integrating World. Washington: The World Bank.

World Bank (1996). Poverty Reduction and the World Bank. Progress and challenges in the ’90s. Washington: The World Bank.

World Bank (1999), A Proposal for a Comprehensive Development Framework, 21 January 1999. (http://www.worldbank.org/cdf/cdf-text.htm World Bank Document

World Bank (2000). World Development Report 2000/2001. Attacking Poverty. Washington: The World Bank.

World Bank (2005). World Development Report 2006. Equity and Development. Washington: The World Bank.

World Bank (2016) (2018) (2020). Poverty and Shared Prosperity Report. Washington: The World Bank.

World Bank: shared prosperity data: Shared Prosperity: Monitoring Inclusive Growth (worldbank.org)

World Inequality Database. Home – WID – World Inequality Database

World Inequality Report (2022). World Inequality Report 2022 – WID – World Inequality Database