Dr. Lugosi Győző halálára (1952-2021)

Dr. Lugosi Győző

Ma kaptuk a szörnyű hírt, hogy Győző barátunk, kiváló eszmetársunk 69 éves korában Covid-ban elhúnyt. Megrendülten és megdöbbenten állunk e tényt hallva, mély fájdalommal emlékezünk rá. Együttérzünk a családjával ezekben a szomorú órákban és napokban. Felidézzük életének fontos állomásait, ezzel tisztelegve emberi nagysága és tudományos teljesítménye előtt.

Lugosi Győző Budapesten az ELTE történelem–francia szakán szerzett tanári képesítést 1976-ban. Ezt követően egy évet ösztöndíjasként a párizsi École Normale Supérieure-ön tanult, illetve egyidejűleg – kezdő kutatóként – bekapcsolódott a Centre National des Recherches Scientifiques „Az Indiai-óceán nyelvei, kultúrái és társadalmai” elnevezésű kutatócsoportja és az École des Hautes Études en Sciences Sociales közös szemináriumának munkájába. 1982-től tanított az ELTE Új- és Legújabb kori (Jelenkori) Egyetemes Történeti Tanszékén, docensi beosztásban. 1983-ban szerzett egyetemi doktori, 2002-ben PhD-fokozatot. A régi Madagaszkár társadalmával kapcsolatos kutatásain kívül fő oktatói-kutatói témái a Közel- és Közép-Kelet 19–20. századi történelme, illetve a hidegháborús államközi rendszer történeti kérdései. 1994-től szerkesztője, majd felelős szerkesztője az Eszmélet című társadalomkritikai és kulturális folyóiratnak. 1994-től mintegy másfél évtizeden keresztül a budapesti Kossuth Klub igazgatója volt.

Emberfeletti munkát végzett, meggyőződésből, odaadásból, nemcsak hitt a Tőkén túl világában, hanem már a jelenben is megvalósította. Kicsiben, a maga odaadó módján.

Az Attac Magyarország Egyesület Lugosi Győző emlékét megőrzi, munkásságát a rendszerkritikai baloldal hagyománya részeként ápolni fogja.

Győzőtől búcsúznunk kell, de tudjuk, hogy szellemiségében velünk marad.

Az ATTAC Egyeztető Tanácsa nevében:

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

MANIFESTO OUT OF THE PROFIT ECONOMY BUILDING UP THE CARE SOCIETY

Italian platform of many individual social movements, including Attac Italia

Introduction

A virus has put into crisis the whole world: Covid 19 has spread around all over the planet in a very short time, has led half the world population to self-reclusion, has stopped productive, commercial, social and cultural activities and it still continues to claim victims.

Inside the social and sanitary emergency each of us has experimented the precariousness of existence, the fragiity and interdipendence of human and social life. We have had clear demonstration of which activities and jobs are really essential to life and community. We have been given proof of how frail the connection with life and different ecological systems is: we are not the planet’s owners, nor do we own the life it contains, we are part of life on the earth and on it we depend.

For decades we have had politics of cutting, privatization and corporatising, of profit driven globalization, and this has turned a serious epidemiologic problem into a mass tragedy, showing how essential and broad the social dimension of the right to health is.

The pandemic disease has highlit the fact that a system based on the market’s unique thought and on profit, on a predatory anthropocentrism, on the reduction of all living beings to mere goods, is not able to guarantee protection to anyone.

The pandemic disease is a proof of the systemic crisis in place, whose main evidences are determined by the dramatic climate crisis, caused by global warmth and by the gigantic social inequality, reaching unprecedented levels.

Climate emergency is nearing the irreversible breaking point of the geological, chemical, physical and biological balances that make Earth an habitable place: social

inequality has become more evident yet during the pandemic disease, showing clearly that the current economic, health and cultural system has an inclination to select between worthy lives and waste ones.

Climate justice and social justice are two faces of the same coin and they require a radical change of direction in an extremely short time, as regards the current economic model and its social, environmental and climatic aspects.

Nothing can be as it was before, for the simple reason that disaster was caused exactly by the previous condition.

Now more than ever, we have to counter a system subjecting everything to profit economy with the building up of a care society, which is self care and care for the other, for living creatures, for the common home and for the coming generations.

  1. Ecological society conversion

Climatic emergency is dramatically nearing the tipping point. Time at our disposal is running out: global warming is getting worse, fires are increasing, glaciers’ disappearing and coral reefs’death are getting faster, whole ecosystems and animal and plant species are disappearing, floods and extreme weather events are rising.

Our growing vulnerability to pandemics, too, has its deep cause in the destruction of natural ecosystems, in the progressive productive industrialization first of all in the food and agriculture sector, and in the quick rate of funds, goods and people moving. A production model based on toxic chemical and on intensive livestock farming has caused a vertical increase of deforestation and a drastic decrease of biodiversity. All this, added to a rising urbanization, to the mega-cities expansion and to pollution intensifying, has led to an abrupt habitat change for several animal and plant species. This has overturned well-established ecosystems, modifying their functioning and allowing greater proximity between wild and domestic animals.

A drastic change of direction in extremely fast times is absolutely necessary and mandatory.

We need to promote the social repossession of ecological reserves and of the food supply chains, saving it from agribusiness and large scale distribution, in order to guarantee food sovereignty, that is the peoples’right to healthy and culturally appropriate food, produced through ecologically sound and sustainable methods.

We need to start a deep ecological conversion of the technlogical and industrial system, starting from the collective decision on “what, how, where, how much and for whom” to produce; we have also to adopt an ecosystem-based and circular approach to processing cycles and to supply chains, from the extraction of materials to production, from enhancement to markets, to final consumption.

It is necessary for us to invert the course of international commerce and of financial investment, and to substitute the current untouchability of profits with human, environmental, economic and social rights inviolability. We need to make all rules on social and evironmental protection binding for every company, starting from corporation ones, instead of allowing them to act only voluntarily or in philantropic forms.

A new energetic paradigm, with immediate abandonment of fossil fuels, has to be based on energy that is “clean, territorial and democratic”, instead of “ thermic, centralized and militarized”. A healthy approach to land and mobility should stop

consumption of soil and useless and damaging large works and even less large ones, so that we can live in communities, cities and settlement systems that are places of dignified life, social relations and culture, interconnected in a sustainable way.

The power relation among human beings and every other form of life on the planet must be deeply reconsidered: we can not stand and watch the destruction of so many animal species and the brutal exploitation of several others, thinking we can stay free of the epidemiological, environmental, ecologic and ethical consequences.

We need an ecologic conversion, a cultural revolution that may inspire and promote a change both in economics and in lifestyles.

  1. Work, income and welfare in the care society

The pandemic disease has made more evident the fact that no economic output is possible without assuring the biological and social reproduction, as the eco-feminist thinking and the cosmogonic vision of native peoples have always maintained.

Social reproduction, meaning all the activities and the institutions necessary to guarantee life in its full dignity, means care of yourself and of others, care for the environment: and it is around these issues that the whole socio-economic model has to be reconsidered.

The pandemic desease has sunk the vulnerable groups of society more and more deeply into desperation, from migrants to homeless, from unemployed to disabled ones, from frail people to dependant ones; it has widened the condition of precariousness, causing millions of people to find themselves without any income.

A care society cannot exist without overcoming every condition of precariousness and ridefining the notions of social well-being, work, income and welfare.

The ecological conversion is a fight to give up all the activities which harm human co- existence, among them and with the Earth, to foster different activities providing self care, care of the other and of all the living system: life reproduction under the best conditions we can achieve.

Working activities must be based on a wide socialization of necessary work, together with a sharp reducing of the individual work-devoted time: in this way access to work will be the result of a solidarity redistribution, not of a cruel competition among people and countries. We need to build up a new scenery subjecting exchange value to use value and organizing production on the basis of social , environmental and gender needs.

If self-care, care for the other and for the environment are the goals of this new social pact, income is the social dividend of cooperation among everyone’s activities, and the right to a guaranteed income is the recognition of the central role of every individual’s activities in the construction of a society that takes care of everyone and leaves out noone, cancelling precariousness, exclusion and marginalization from people’s life.

The right to knowledge, to education, to culture, to correct information, to learning as a powerful factor of reduction of inequality, whose key reason is cultural poverty, has to be fully recognised.

A new universal welfare system has to be realized, and it must be based on the acknowledgement of personal affections’ community and of supportive mutualism, on a collective self-governing of services and on the care for the common house.

  1. Social Reappropriation of commons and public services

No protection is possible if the fundamental rights to life and to life quality are not guaranteed. Recognising natural commons, starting from water, essential good for life on our planet, and social commons requires putting the social, ecologic and gender paradigm in the place of the financial one; since natural commons and social ones, emerging and at civic use, are founding elements of life and of life dignity, of territorial cohesion and of an environmentally and socially oriented society.

If we want to protect commons and public services, which guarantee their access and availability, we have to take them immediately out of the market, and realize a decentralized, community-based and participative handling.

It is mandatory to socialize production of all basic goods, strategic to general interest purpose: from primary goods and services (foodstuffs, water, education and research, health and social services, housing); to those that make a considerable part of other economic activities possible (transport, energy, telecommunications, optical fiber); to long term investment choices of a scientific, technological and cultural type, able to modify people’s material and spiritual life over time and in a significant measure.

  1. Centrality of territories and local democracy

Up to now we have lived a growth totally based on the quantity and speed of the flow of goods, people and money, on the centrality of global markets and of intensive production, and on the subsequent unregulated hyperconnection of financial, productive and social systems. This has been the main vector which has allowed the virus to spread all over the planet at a rate never seen before, travelling in the body of specialized managers and specialized technicians, as well as in those of logistic and transport workers, and of turists.

Rethinking society organization involves relocating lots of production activities starting from territorial communities and their associated cooperation, which all have to become the core of a new transformative economics, environmentally, socially and ethically based.

Communities are the places where humans, other animals, land and landscape coexist, each with its irrepressible history, culture and identity. Globalization planer has tried to homologate differences and peculiarities, giving rise to resistances that have too often pushed towards a closed and exclusive communalism version. The challenge, also a cultural one, is to design future as a system of open, cooperative, inclusive and interdependent communities.

This involves also the reterritorialization of political choices, with an essential role entrusted to town councils, towns and territorial communities, as they are places of real local democracy, whose inhabitants take a proactive part in collective decision making.

Through popular repossession of national and international institutions it will be possible to guarantee, defend and state equality of rights and relationships among the various areas of country systems, regional and continental systems and world system.

  1. Peace, cooperation, reception and solidarity

The pandemic desease has not respected any of the manifold geographical and social divisions, nor any of the human-built hierarchies: from borders to social class, going through the fake concept of race. It has demonstrated that real safety can not be built against and at the expense of others: to feel safe you have to make everybody safe.

To make this happen, it is necessary that every people is granted the right to a healthy environment, social equality, non-destructive access to natural resources.

We need to stop every policy of domination inside the relations between people, putting an end to every colonialistic politcs exercised through military domination and war, trade or investment agreements, exploitation of people, of living beings and of the common home. We cannot accept anymore our consumption levels to be supported by exploitation of other countries’ resources and on outrageously uneven exchange relations.; neither can we accept the existence of military alliances having as their goal the control and the exploitation of strategic areas and of their resources.

The care society refuses extractivism because it attacks native peoples, dispossesses the common natural resources and multiplies environmental devastation. For this reason the care society supports the self-determination of peoples and communities, fair trade, horizontal cooperation and the shared and jointly responsible custody of global commons.

War against migrants is by now one of the basic elements of the current global system. Whole areas of the planet- seas, deserts, border zones- have become open air giant graveyards, places where excruciating violence and oppression take place, where millions of human beings are denied each and every right and dignity.

The care society dismantles ditches and walls, and it does not build up fortresses either. It says no to dominion and recognizes cooperation among peoples. It faces and gets over institutional racism and economic and cultural colonialism, by means of which still today dominant powers enter into relationship with natural persons, cultural knowkedge and the planet’s resources.

The care society refuses every form of fascism, racism, sexism, discrimination and it builds bridges among people and cultures practicing hospitality, rights and solidarity.

  1. Science and technology at the service of life, not of war

Scientific research and technological innovation are essential for the construction of a care society allowing everyone a decent life, but they can be turned into destructive elements if they are put at the service of oppression and war, and not at the service of life. Directions and results have to be led back towards people’s empowerment, not social authoritarian control, towards wealth redistribution, not accumulation, towards peace and solidarity, not destruction of lives, society and nature.

It is particularly serious that atomic arms race and improvement of nuclear weapons’ targeting system are still going on, while international commitments to outlawing the use of the deadliest weapon get weaker. The knowledge and resources of a society can not be directed to make arms, keep armies, be members of alliances based on military dominion, take part in military missions and war, reject migrants, build up a digitably manipulatable and falsifiable reality.

Control on Big Data, Artificial Intelligence and digital infrastructures will decide the form of future institutions, and people have to be able to exercise digital sovereignty on every sensible aspect of their existence. A digital democratic future, where data are a public infrastructure and a common good under people’s control, has to be conceived.

  1. Finance at the service of life and rights

The pandemic desease has clearly shown that in order to to cure people The European Union has been obliged to suspend stability pact, fiscal compact and Maastricht benchmarks. This means these links are not only unnecessary, but also are against people’s life, dignity and care. Economic financialisation and society’s and nature’s commercialization are the causes of the deep social inequality and of the dramatic environment devastation.

Putting finance at the service of life and rights means taking back the produced social wealth, thus cancelling illegitimate and hateful debt and applying a strongly progressive tax system, able to go and get resources where they are, in the affluent social classes, in the large estates, in big business profits.

No ecologic and social transformation will be possible without putting an end to the only globalization the capitalistic model has succeeded in realizing totally: the one of uncontrolled movements of goods and capital. A borderless capital that can proceed without any constraint where it likes, determining the choices of the economic and social policy of States, thus compelled to compete one against the other, offering national and foreign investors benefits more and more harmful to their citizens’ and the environment’s rights.

To obtain this goal it is necessary to nationalize the banking system, turning it into a public service for savings, credit and investment, territorially run with the direct involvement of organized users, bank workers, municipalities and territorial productive sectors .

Without a new public and participative finance, no ecologic and social transformation of the economic and productive model will be possible, and long term decisions about society will stay in the power of financial lobbies and big multinationals.

We want a society that places life and its dignity at thecentre, that is able to be interdependent with nature, thatbuilds its productions on use value, its exchanges onmutualism, its relations on equality, its decisions onparticipation.

We will all fight together to make it come true

Kategória: Nincs kategorizálva | MANIFESTO OUT OF THE PROFIT ECONOMY BUILDING UP THE CARE SOCIETY bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Press Release of CEE Alliance for Solidarity with the Saharawi People

Co-President of CEE Alliance
Matyas Benyik, Co-President of the CEE Alliance for Solidarity with the Saharawi People

The Solidarity Conference of CEE Alliance was held via Zoom on 14th March 2021 between 18:00 and 19:30 CET with about 250 participants from 12 countries commemorating the 45th anniversary of the proclamation of the Saharawi Arab Democratic Republic (SADR).

Keynote speakers were invited from Russia, Poland, Hungary, Slovenia, Croatia, Romania, representing different civil society organizations (CSOs), mainly Western Sahara solidarity groups, peace and human rights activists as well as political parties.

CEE Alliance and all other CSO activists of the conference reaffirmed that they keep continuing their solidarity activities with the Saharawi people in its long-overdue process of decolonisation. They all strongly condemned the various Moroccan violations of the UN-backed cease-fire, the violations of human rights and the massive plundering of natural resources.

Co-President Matyas Benyik declared that

  • Morocco has no sovereignty over Western Sahara, it is a simple illegal occupying force;
  • Western Sahara is the property of the Saharawis;
  • Members of the CEE Alliance stand for the international legality and the Saharawi people’s rights;
  • we are supporting the international efforts aimed at achieving a peaceful and lasting solution based on the excercise by the Saharawi people of their inalienable right to self-determination and independence.

Mr. Oubbi Bachir, Ambassador in charge of Europe and the European Union. emphasized that since last November there is no ceasefire and the war resumed between Polisario Front and the Moroccon armies. For the Saharawis it is not a surprise that the cease-fire was broken, because MINURSO has failed due to the lack of holding the UN backed referendum, and because the political process has been paralised. By now a new reality has emerged, so a new format, or a new framework must be put in place according to the African Union resolutions. Polisario is ready to accept the direct negotiations with Morocco, but it continues the armed struggle at the same time.

Budapest, 19 March 2021.

Matyas Benyik

Co-President of CEE Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Press Release of CEE Alliance for Solidarity with the Saharawi People bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

STATEMENT

of the Eastern European Alliance for the Solidarity with the Saharawi People

On February 27, the Polisario Front marked the 45th anniversary of the Sahrawi Arab Democratic Republic, which it declared in 1976 to be the rightful government of the territory of Western Sahara. During the celebration the Polisario decried the continuing political impasse over the territory, which Morocco also claims.

The conflict dates back to 1975, when the departing colonial power, Spain, made a secret deal for the sparsely populated country to be partitioned between Morocco and Mauritania. France was also part of the deal: as a former colonial power in both Morocco and Mauritania, it had a strongly neocolonial relationship with both.

The partition was resisted by the Saharawi liberation movement the Polisario Front. It had begun an armed independence struggle against Spain a few years earlier, declaring the independence of the Saharawi Arab Democratic Republic (SADR). The Polisario Front achieved a number of victories, their troops even reaching the Mauritanian capital, Nouakchott. Mauritania and Western Sahara have been at peace since 1978, and Mauritania, like most African nations and the African Union, now recognizes the SADR.

However, Morocco, whose powerful armed forces were augmented by an increased flow of arms from the United States, Israel, and other Western countries, in particular France, was able to seize about 80 percent of the country, including all of the coast, population centers, and resources. More than half of the Saharawi population fled to refugee camps on the forty-one-kilometer-long border with Algeria, where they and their descendants still live. Algeria has allowed the SADR effective control of the refugee camps on the border, where at least 165,000 Saharawis live. While this population experiences extreme material deprivation — there is no electricity grid or running water in the camps, little agricultural potential, and virtually no economy — the camps are democratically run, highly egalitarian, and very socially cohesive. Cuban assistance has created a functioning health and education system, but UN food aid has not been adequate to meet nutritional needs.

During the 1980s Morocco constructed, with Israeli assistance, a 2700 km–long wall and minefield separating the occupied territories from the liberated zone under Polisario control.

After Morocco took control of Western Sahara, the Sahrawis faced mass displacement, and many now languish in desert camps, with few options but to depend on humanitarian aid. Now, they may be about to become even more vulnerable. Although Western Sahara has been in limbo for decades, a series of recent developments raises the specter of a new wave of violence, which could hurt the Sahrawis above all.

Last year, on November 13, the Polisario declared null and void the 1991 United Nations-backed ceasefire that ended a 16-year-long insurgency, leaving the SADR in control of about 20% of the territory and Morocco holding the rest. The Polisario cited Morocco’s deployment of troops in a UN-patrolled buffer zone to reopen an important road linking Moroccan-controlled areas of Western Sahara and neighboring Mauritania. The Polisario Front had blocked the road a month earlier, arguing that, because it did not exist at the time of the truce, it was illegal.

The cease-fire was violated by the Moroccans, when they launched a military operation against Saharawi civilians. The cease-fire is also redundant since the Moroccan army has opened breaches in the military wall, and in fact started building a new wall in the Guerguerat region.

The Western Sahara dispute has long been muddied by conflicting public perceptions. While the Polisario have worked hard to shape international public opinion in their favor, Morocco has remained largely silent. But Morocco’s quietly resolute approach has left room for the Polisario to pursue a wily policy of judicialization, using courts and legal mechanisms to shape answers to thorny moral and public-policy questions.

The law of occupation – a body of international humanitarian law – is not applicable. Of the 47 UN General Assembly resolutions on Western Sahara adopted since 1975, occupation was mentioned in only in 1979 and 1980, both of which were highly controversial. None of the 69 Security Council resolutions on Western Sahara makes any reference to occupation. These resolutions urged the parties to negotiate a political settlement, whether in the form of a straightforward independence referendum, as the Polisario demands, or an agreement to establish Western Sahara as an autonomous region, as Morocco has proposed. To that end, the Security Council has repeatedly extended the mandate of the UN Mission for the Organization of a Referendum in Western Sahara.

The Polisario Front is on the opinion that the UN hasn’t done enough to deliver the referendum. UN-led negotiations between Morocco and the Polisario, with Algeria and Mauritania as observers, have been suspended since early 2019. The status quo in Western Sahara – and the Maghreb more broadly – is not sustainable any more.

CEE Alliance is strongly condemns the various Moroccan violations, namely: the violations of the cease-fire, the human rights violations, and the massive plundering of natural resources.

CEE Alliance declares that

1.) Morocco has no sovereignty over Western Sahara, it is a simple illegal occupying force;

2.) Western Sahara is the property of the Saharawis;

3.) it stands for the international legality and the Saharawi people’s rights!

Budapest, 14 March 2021

Matyas Benyik, Co-President of

CEE Alliance for Solidarity with

the Saharawi People

Kategória: Nincs kategorizálva | STATEMENT bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

“A NATO és a patriarchátus” webes szeminárium 2021.03.07.-én vasárnap este 20:00 órakor

A Nemzetközi Nőnap alkalmából webes szemináriumot szervez a No to War, No to NATO Hálózat (www.no-to-nato.org),  a Nők Kanadai Hangja a Békéért, a Hawaii Békéért és Igazságért, valamint a Veteránok a Békéért 113-as Hawaii Alakulat, a Svédországi Nők a Békéért, a Finnországi Nők a Békéért, a Nők az Atomenergia Ellen és a Les Artistes pour la Paix. 

Csatlakozzatok a NATO patriarchális militarizmusának, katonai kiadásainak és 2030-ra szóló tervének elutasítása érdekében. Ray Acheson a Women’s International League for Peace & Freedom (WILPF) leszerelési programjának, nevezetesen a Reahing Critical Will-nek igazgatója. Ray a NATO megfigyelőcsoportjának “A NATO reflexiós csoportjának patriarchális militarizmusa” című fejezetéről fog beszélni: 

https://natowatch.org/sites/default/files/2021-02/peace_research_perspectives_on_nato_2030.pdf

Ray Acheson beszédét követően öt előadót hallgatunk meg röviden: Kristine Karch (Németország), Ann Wright (Egyesült Államok), Rae Street (Egyesült Királyság), Ingela Mårtensson (Svédország) és Tamara Lorincz (Kanada). 

Regisztráció: https://www.no-to-nato.org/2021/02/2021-03-07-zoom-webinar-11am-pt-2pm-et-8pm-cetnato-and-the-patriarchy-with-ray-acheson/

Az esemény Facebookon is elérhető lesz itt:

https://www.facebook.com/NotoWAR.NotoNATO

Kérjük, osszátok meg “NATO and the Patriarchy” eseményt a Facebookon: https://www.facebook.com/events/470286414009623 

A magyar nők készítsenek egy kis táblát:  „Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!” felirattal, amelyet felmutatnak, amikor csoportkép készül a webinárium során. A webes szemináriumon résztvevő férfiak tábláján „Nemet a NATO-ra”, illetve „Férfiak a NATO ellen” feliratot emelhetnének fel. 

Magyar Társadalmi Fórum

Kategória: Nincs kategorizálva | “A NATO és a patriarchátus” webes szeminárium 2021.03.07.-én vasárnap este 20:00 órakor bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Conmemoración de los 8 años de la siembra del Comandante Hugo Rafael Chávez Frías

https://www.attac.hu/wp-content/uploads/2021/03/PROGRAM-PROGRAMA-04.03.20212-1.pdf

A los ocho años de su desaparición física, hoy recordamos al Comandante Supremo HUGO CHÁVEZ FRÍAS, el eterno defensor de las ideas de justicia y paz para los pueblos venezolanos y todo el mundo progresista. Hugo Chávez fue una personalidad internacional relevante, querida, admirada y respetada por millones.

Las organizaciones non-gubernamentales de izquierda húngara nos unimos para conmemorar el octavo aniversario del viaje a la inmortalidad del Comandante Supremo. Su legado sigue vivo siempre en las fuerzas húngaras de izquierda.

En nombre de ATTAC Hungría expresamos nuestra solidaridad con el pueblo venezolano y nosotros condenamos profundamente la política de bloqueo de Estados Unidos y la Unión Europea.

Agradecemos la lucha de los pueblos venezolanos por la democracia y los derechos humanos.

iViva la revolución bolivariana! iViva los pueblos venezolanos!

Matías Benyik,

Presidente de ATTAC Hungría

Kategória: Nincs kategorizálva | Conmemoración de los 8 años de la siembra del Comandante Hugo Rafael Chávez Frías bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Meghívó a Budaörsi Olvasókörbe – 2010.03.10. 17 óra

Az Olvasókörünk célja, hogy mindenkinek lehetőséget adjon művészeti és olvasmányélményeinek a megosztására másokkal. Minden hónap 2. szerdáján találkozunk a budaörsi PostART kulturális színtér épületében. Cím: Budaörs, Clementis László utca és Ébner György köz sarok.

2021. március 10-én, szerdán, 17 órára elfogadta meghívásunkat Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország szakértő.

A járványra való tekintettel a PostArt helyett az interneten tartjuk meg rendezvényünket.

Akinek kérdése van a történészhez, az előre is elküldheti: toth.zoltan@jegyzo.tv címre.

Terveink

2021-re elfogadta a meghívásunkat Koncz Zsuzsa előadóművész, aki a pandémia megszűnése után személyesen jön el a Budaörsi Olvasókörbe.

Várjuk a további javaslatokat!

2021-ben is minden hónap második szerdájára tervezzük a rendezvényeinket. Júliusban és augusztusban kirándulni megyünk, kérünk javaslatokat helyszínre és idegenvezetőre.

Megvalósult programjaink

2014. szeptemberében alakult meg az Olvasókörünk. Beszélgettünk már Jókairól, Szabó Magdáról, Karinthyról, Örkényről, Ulickajáról, vendégünk volt Erdős Virág költő, Dr. Bodó Miklós és Ágh Attila professzorok. Spiró György és Kukorelly Endre írók, Horvát János tv-s személyiség. Kerékgyártó István író, Ágoston László (Moltopera) áriákat énekelt a könyvtárban. http://tothzoltan.blog.hu/2015/03/05/budaorsi_olvasokorben_a_moltopera.

2015. év nyarán a sukorói kajak-kenu pályán önkénteskedtünk mozgássérültek számára, majd egy sárkányhajóval hasítottunk a vízen. Augusztusban Krúdy Gyulára emlékeztünk az óbudai Vendéglátó Múzeumban. A „Civilek éjszakáján” gyógyító ételeket főztünk a Motiváció Alapítvány vendégeinek.

2016 januárjában vendégünk volt Faragó András és Dési János, akik az első köztársasági elnökről – Göncz Árpádról – készült könyvet mutatták be. Februárban Heller Ágnes beszélgetett velünk a jó és a rossz ember fogalmáról, az olvasónapló írásának a szépségéről. Márciusban Simon Attila Mozart dalokat énekelt. Áprilisban Sas József mesélte el az életének mókás és szomorú eseményeit, majd a Holocaust Emlékközpontban Várady Júlia könyvével ismerkedtünk meg. Indonéziában készült fotókat nézhettünk meg (Jáva és Bali) Kocsis András Sándor – olvasókörünk tagja – előadásában. Májusban újra sárkányhajóztunk Sukorón, Nagy János – olvasókörünk tagja – szervezésében. Budapesten, az V. ker. Deák Ferenc téri Evangélikus Templomban J. S. Bach műveiből hallgattunk meg egy hangversenyt, Tóth Mónika barokk hegedűművész, olvasókörünk tagjának meghívására. Júniusban Benda László, külpolitikai szakíró és tv-s személyiség válaszolt kérdéseinkre Dél-Kelet Ázsia kapcsán. A Budaörsi Könyvtár nyári szünetében meglátogattuk a Petőfi Irodalmi Múzeumot, ahol az állandó kiállítás mellett megnézhettük – idegenvezetővel – a múzeum zárt részeit, és az időszaki kiállítást az írók gasztronómiai élvezeteiről. 2016. július 31-én a Heti Betevő Egyesület budaörsi önkénteseiként 136 adag ételt főztünk az egyesület istápoltjainak.

http://tothzoltan.blog.hu/2016/07/07/heti_betevo_egyesuletnek_foztunk_budaorsi_onkentesek_2016_julius

2016 szeptemberében meglátogattuk Gergely Beatrix és 4 kollégája fotókiállítását, és meghallgattuk a Budaörsi Könyvtárban Bornai Tibor történeteit. Októberben Matuscsák Tamás a Tesla c. könyv és a Rejtő Jenő életrajzának írója a volt a vendégünk, és a Vigadóban barokk zenét hallgattunk a Miszla Barokk kamarazenekar előadásában. Novemberben Szabó T. Anna költő olvasott nekünk verseket, írásaiból részleteket. Decemberben Hábetler András operaénekes rengette meg a könyvtár falait áriákkal, majd 2017 januárjában énekes társaival együtt az Óbudai Társaskörét, amelyen szintén ott voltunk.

2017. januárjában Olvasókörünk vendége volt Baranyi Ferenc költő és Dinnyés József zenész. Telt ház előtt vastaps köszöntötte, majd az előadás végén búcsúztatta a művészeket. Februárban Turczi István költő, műfordító olvasott fel verseiből a könyvtárban, a közös fényképet megnézhetik a blogunkon. Simon Attilát hallgattuk meg a Fészek Klubban mozART előadásában. A MU Színházban megnéztük az „Emlékeink 1956-ról” c. előadást, amelyben olvasókörünk tagjai is szerepeltek. Márciusban Péterfy Gergely író volt a vendégünk az Olvasókörben. Áprilisban Bitó László orvos és író életével és könyveivel ismerkedhettünk meg. A Kamaraerdei Ifjúsági Parkban a Budaörsi „Esély” Szociális Központtal közösen 50 rászorult gyermek és szüleik számára főztünk a „Családi Nap” -on ünnepi ételt és Szabó T. Anna költő, valamint Simon Attila színész verselt és dalolt számukra. Májusban Ághné Dr Ring Évával beszélgettünk a magyar történelem XVI-XVIII. századi migrációs eseményeiről. Május 31-én, ismét részt vettünk a Sukorói Sárkányhajózáson, amelyet mozgássérülteknek szerveznek Olvasókörünk támogatásával. 200 főnek főztünk budaörsi paprikáskrumplit. Június 7-én „Színház az egész világ!” címmel Magyar Fruzsinával, dramaturggal beszélgetünk az Olvasókörben a színházi foglalkozásokról. Júliusban a Vendéglátóipari Múzeumba látogattunk, az „Ügynök a bárpultnál” c. kiállításra. Augusztusban az Uránia Filmszínházban néztük meg az „Ötven tavasz” c. francia filmvígjátékot. Szeptemberben Gerendás Péter zenész, énekes, zeneszerző volt a vendégünk, akinek a dalain pirosra tapsoltuk a tenyerünket. Októberben az Örkény Könyvesboltban Kocsis András Sándor festő és szobrászművész Kiállítását nézzük meg együtt, a művész tárlatvezetésével. Horvát János tv-s személyiség Kuba – Castro után címmel tartott előadást. Mozgássérülteknek rendezünk kulturális estet Nagy János szervezésében: Babinszky László költő és Simon Attila zenész részvételével. Novemberben Galkó Balázs előadóművész Erdei Ferenc Néprajzi ínyesmesterség c. könyvéből olvasott fel részleteket, majd József Attila verseket hallgattunk. Erdei Ferenc életútjáról Varga Gyula, a Kaposvári Egyetem tanára emlékezett meg. Decemberben Dési János újságíró új közéleti könyveit mutatta be az Olvasókörben.

2018-tól a Civil Rádió minden olvasóköri rendezvényt közvetít az interneten.

2018. januárjában Kóra Zsuzsa pedagógus egy alternatív pedagógiai módszertant mutatott be az olvasókör tagjainak. Februárban vendégünk volt Radnóti Sándor esztéta és Heller Ágnes filozófus, akikkel a világban fellelhető filozófiai iskolákról beszélgettünk. Márciusban Wolf Péter zeneszerzővel beszélgettünk a könnyű- és a komolyzene ellentmondásos helyzetéről és a zeneoktatás iskolai hiányosságairól. Áprilisban Szabó János költő, tavaszi verseiből olvasott fel nekünk, zongorán kísérte Gárdos Éva zongoraművész. Májusban vendégünk volt Gábor György, aki „Mi az azonosság és a különbség Mózes törvényei és Jézus Hegyi-beszéde között?” címmel tartott előadást. A gyermeknapot a Budaörsi Uszodában ünnepeltünk 50 gyermek részvételével, majd Sárkányhajóztunk Sukorón, ahol 200 gyermeknek főztünk ebédet. Júniusban Szentpéteri Nagy Richard politológus volt a vendégünk, aki az Alaptörvény lehetséges módosításairól tartott előadást. Júliusban Bolgár György újságíróval beszélgettünk, nem a Klubrádióról, hanem a Shakespeare-i és a Woody Allen-i drámáiról. Augusztusban Vácott meghallgattuk Beer Miklós előadását püspöki jelmondatáról, valamint Ferenc pápa támogatóinak és ellenzékének a vitáiról. Szeptemberben ismét vendégünk volt Heller Ágnes filozófus, akinek előadását a Budaörs Tv is közvetítette. Októberben Hábetler András operatársulatának (Fá-re-mi-dó) első előadásán vettünk részt, az újonnan épített Újpesti Kulturális Központban. A PostArtban vendégünk volt Ráday Mihály műemlékvédő építész. Novemberben ismét vendégünk volt Spiró György író, aki a Shakespeare életútját mutatta be és a drámáit elemezte nekünk. Részt vettünk Kocsis András Sándor könyvének bemutatóján az Örkény könyvesboltban. Elfogadtuk a meghívást Bitó László „Sámson a vadon fia” c. könyvének a bemutatójára. 2018. év zárórendezvényére elfogadta meghívásunkat Dr. Vörös Imre v. alkotmánybíró, aki a történeti alkotmány és az alaptörvény összefüggéseit mutatta be.

2019. januárjában az olvasókörben debütált az RTP gitárzenekar egy oratóriummal, továbbá Szabó János költő a verseiből olvasott fel nekünk. Februárban Kamarás István vallásszociológus, az Isten bohócai szerzetesrend megalapítója volt a vendégünk, akivel az új könyvéről beszélgethetünk: Ferencpápisták egyházreformjai Csereháton. Februárban az Örkény könyvesboltban megnéztük (a Budaörsi Olvasókör tagjának) Gergely Beatrixnak fotókiállítását. Márciusban Huncik Péter pszichiáter, író, politikus, aki „Rezervátum vagy integrálódás a határon túli magyarok sorsa?” címmel tartott előadást. ÁprilisbanSzunyogh Szabolcs író, meseíró, szerkesztő Bibliai mesék címmel beszélgetett az olvasókör tagjaival. Májusban Iványi Gábor, a John Wesley Főiskola lelkész-elnöke az egyházi szervezetek történelmi átalakulásáról tartott előadást. Júniusban Mécs Imre 1956-os halálraítélt volt a vendégünk, aki Nagy Imre mártír miniszterelnökről emlékezett meg. Júliusban Tóth Zoltán „Két kor gyermeke” és „Civil a konyhában” c. könyvei kerültek bemutatásra. Augusztusban Pitti Zoltán közgazdász beszélgetett velünk az önkormányzatok gazdasági helyzetéről a 2019. évi választások előtt. Szeptemberben Parti Nagy Lajos író, költő a könyveiről beszélgetett velünk, és verseit olvasta fel. Októberben Szegvári Katalin újságíró, tv-s személyiség új könyvét mutatta be.Megemlékezünk Göncz Árpád köztársasági elnökről a róla elnevezett sétányon. Október 23-án megkoszorúztuk az 56-os forradalom emlékművét. Novemberben Lendvai Ildikó „Csendes ulti” és „Civilkönyv” c. könyveit mutatta be. Decemberben Hegedűs D Géza, színművész olvasott fel részleteket Kertész Imre Nobel-díjas író esszéjéből.

2020. januárjában Horváth István diplomata, volt bonni és bécsi nagykövet volt a vendégünk, aki a rendszerváltás külpolitikai feltételeiről beszélgetett velünk. Februárban Kárpáti János külpolitikai szakújságíró volt a vendégünk, akivel az Európai Unió aktuális problémáiról beszélgethettünk. Március 15-én virtuálisan megkoszorúztuk a budaörsi Kossuth szobrot. A Budaörsi Távolvasókör keretében találkoztunk áprilisban Spiró Györggyel és májusban Bokros Lajossal. Májusban elmaradt A Sárkányhajó Fesztivál is. Júniusban Dés László zeneszerző volt a vendégünk az internet útján. Júliusban Székesfehérváron voltunk a helyi olvasókör vendégei, majd a belváros nevezetességeit tekintettük meg. Augusztusban Budapesten a Wekerle munkás-lakótelepet néztük meg Szunyogh Szabolcs vezetésével. Szeptemberben a járvány második hulláma miatt az interneten keresztül beszélgettünk Komáromi Zoltán háziorvossal az egészségügyi rendszer működéséről. Októberben Göncz Árpád emlékestet rendeztünk az interneten. Novemberben Markó Béla költővel és politikussal beszélgettünk versekről és az Erdélyi magyarok életéről. Decemberben Kéri László jogász, politikai elemző összefoglalta nekünk a 2020. év társadalmi, politikai és gazdasági eseményeit.

2021. januárjában két vendégünk is volt: Dr. Gáspár Lajos, az orvostudomány kandidátusa, aki a járvány megelőzéséről tartott előadást, és Turczi István költő, aki kéréseink alapján verseiből olvasott fel a rendezvényen. Februári vendégünk Beregi Péter színész volt, akivel a pályafutásáról beszélgettünk és „színész-sztorikat” mesélt nekünk.

Megjegyzés: A Budai Olvasókör alapítója és vezetője Dr. Tóth Zoltán választási szakértő, aki a Magyar Társadalmi Fórum Összehangoló Tanácsának tagja.

Kategória: Nincs kategorizálva | Meghívó a Budaörsi Olvasókörbe – 2010.03.10. 17 óra bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Beszámoló a 2021. évi Társadalmi Világfórumról

Társadalmi Világfórum 2021

A Társadalmi Világfórum (TVF) 2001-ben Porto Alegre-ben/Brazíliában indult útjára. A fokozatos nemzetköziesedés a TVF-et minden földrészre és hazánkba is elhozta. Forradalmi volt az a gondolat, hogy teret kell nyitni a társadalmi mozgalmaknak, valamint szerepet kell adni a redszerkritikus értelmiségieknek, akik tapasztalatokat és ötleteket cserélhetnek egymással, hogy megvitassák a neoliberalizmus hegemóniája elleni fellépést. Ennek a gondolatnak jelentős globális hatása volt. Az Egyesült Államok Irak elleni háborújának fenyegetésével szemben 2003-ban hatalmas, globálisan összehangolt felvonulásokra került sor világszerte, így hazánkban is. A Világbank, az IMF, a WTO stb. ülései idején ugyancsak soktízezres tüntetések voltak. Az ilyen jellegű kezdeményezések azonban idővel elcsendesedtek.

A nyitott tér, a közös gondolkodás gondolata marginális szereplőnek bizonyult 2006 után és a TVF sokáig nem volt hivatkozási pont. Az elmúlt években azonban legalább három nagy tömegmozgalom tudott milliókat mozgósítani szerte a világon: az éghajlatváltozás elleni küzdelem, a nemek közötti egyenlőség és a rasszizmus elleni küzdelem. Ezekből globális kollektív szereplőként a TVF teljesen kimaradt. A TVF alapgondolata azonban, nevezetesen, hogy meg kell haladni a fennálló rendszert, sem erejét, sem érvényességét nem veszítette el. Eldőlni látszik tehát az az immár két évtizede vitatott kérdés, hogy a TVF nemcsak egy nyitott tér, hanem cselekvési tér is egyben. Cselekedni szükséges, mivel a világ rossz irányba tart. Ma nemcsak a neoliberális kapitalizmus negyven éve tartó pusztító következményeivel nézünk szembe, hanem a pénzügyi piacok egyre nagyobb uralmával és a gyors éghajlatváltozás fenyegetésével is, amely lehetetlenné teheti az emberi életet a Földön. A tömeges szegénység és az egyre növekvő egyenlőtlenség, a rasszizmus és a diszkrimináció élesen megosztja társadalmainkat.

A TVF 2021 januárban ünnepelte létrejöttének 20. évfordulóját. A világfórum rendezvényeire január 23.-31. között virtuálisan került sor. A TVF-en 144 országból mintegy 10 ezer résztvevő regisztrált egyénileg, illetve valamely tagszervezet nevében, – sokan mások Facebookon követték nyomon a tematikus konferenciákat és a vitákat. A kelet-és közép-európai régió, benne a magyar fórummozgalom részvétele ezen a TVF-en – ellentétben a korábbi összes világfórum rendezvénnyel – kiemelkedőnek bizonyult.

A nyitónapon, 2021 január 23.-án délben Óceániában, a földgömb túlsó oldalán virtuális felvonulásokkal kezdődött el az idei Világfórum. A virtuális menet a bolygó összes időzónáját bejárta Keletről Nyugatra. A nyitónapi videókban a világ minden tájáról, különböző helyszínekről készített beszámolókat láttunk, érdekes történeteket ismerhettünk meg, aktivistáktól kezdve szakszervezetek képviselőivel és vezető értelmiségiekkel találkoztunk az interneten, például Noam Chomskyval vagy Lula ex-elnökkel A nap végén a virtuális menet Hawai-on kötött ki, amelyet az Egyesült Államok 150 éve rohant le és foglalt el.

A TVF tanácskozásainak első napját a békének szentelték. A Fórum első nagyobb panelvitájának témája a társadalmi és az ökológiai átalakulás érdekében szükséges általános leszerelés kérdése volt. A vitában a Nemzetközi Békeiroda, a Béke Világtanácsa és a következő konfliktuszónák szervezeteinek képviselői vettek részt: Palesztina, Kurdisztán, Szíria, Ukrajna, Azerbajdzsán/ Örményország és egyes ázsiai konfliktusgócok, pl. India és Japán.

Reiner Braun, a Nemzetközi Békeiroda vezetője, Owen Tudor, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (ITUC) alelnöke, Jan Kavan, a Cseh Köztársaság volt külügyminisztere és az ENSZ Közgyűlésének exelnöke, a pakisztáni Malala Yousafzai, a Nobel-békedíj kitüntetettje és mások is bevezető előadásokat tartottak. Először a TVF történetében a békemozgalom erőteljesen volt jelen a világfórumon és nemcsak elhatárolódott a Davosban rendszeresen összegyűlő globális gazdasági és politikai elittől, hanem az égető problémák megoldására koncentrált.

Az új megközelítés a TVF -et megnyitó előadóknak kiválasztásában is tükröződött. Nemcsak Lula, hanem Yannis Varoufakis, a görög baloldali politikus és volt pénzügyminiszter is beszédet mondott.

A baloldali gondolat a TVF 2021 első sajtóközleményében is megjelenik, amely kimondja, hogy „a Társadalmi Világfórum a legátfogóbb mozgalom a neoliberális kapitalizmus elleni küzdelemben, amely egyesíti a társadalmi, szakszervezeti, kulturális, antiimperialista, feminista, környezetvédelmi, őslakos és más progresszív mozgalmakat”.

A TVF programjaiban a Magyar Társadalmi Fórumban együttműködő szervezetek közül többen mi is részt vettünk, pl. egy panelbeszélgetés moderátoraként Zalka Vera, az ATTAC tagja, vagy Farkas Péter a Társadalmi, Béke- és Környezetvédelmi Mozgalmak (TBKM) Nyilatkozatának szerkesztésében, illetve rajtuk kívül még tovbábbi személyek: Droppa György (a Szervezők a Baloldalért- a SZAB kativistája) beszédet mondott a holokauszt relativizálása Magyarországon címmel: https://www.attac.hu/2021/01/droppa-gyorgy-relativising-a holokauszt/

Felolvastuk Krausz Tamás történésznek, az Eszmélet folyóirat szerkesztősége elnökének írását az antiszemitizmusról:

Benyik Mátyás, az ATTAC elnöke előadást tartott a társadalmi és állampolgári jogokért folytatott hazai küzdelmekről:

A TVF megújulását célzó törekvés különösen annak a mozgalomnak volt köszönhető, amely az éghajlattal, az ökológiával és a környezettel foglalkozó tematikus napot szervezte. Itt az előadók csaknem fele a fiatal generáció képviselője volt.

A virtuális TVF legfontosabb eredményének a TBKM Nyilatkozatát tekinthetjük, amely egyedül volt képes a különböző mozgalmak konvergenciáját megteremteni. A mozgalmak közgyűlésének munkája olyan dokumentum létrehozására irányult, amely összegzi a világ mai helyzetét és kiutat mutat a Föld és az emberiség mai, pusztulással fenyegető állapotából. A teljes összhangban elfogadott zárónyilatkozat hangsúlyozza:

  • egyesíteni kell a TVF erőit, hogy növekedjék a világmozgalom jelentősége, szélesebb körűvé váljon az ismertsége;
  • a jelen történelmi válságot súlyosan megterheli a gazdagság és a hatalom rendkívüli koncentrációja, a munka és a megélhetés bizonytalansága;
  • mind a vidéki, mind a városi közösségekben helyben kell kezdeményezni, hogy az ott élők ellenőrizhessék a föld, a lakhatás és az erőforrások használatát, hasznosítását, így létrehozva a demokratikus gazdaságot.

A világszervezet mozgalmai a nélkülözhetetlen társadalmi átalakításokat csak a különböző regionális és területi, cselekvő hálózatok kialakításával találhatják és valósíthatják meg. A világfórum mélyen elkötelezett a széleskörű támogatást élvező, az interszekcionális egyenlőségre alapozott társadalmi, ökológiai, gazdasági és politikai átmenetért küzdő mozgalom megteremtése mellett. Alapértéknek tekinti a Földhöz, a természethez és a közöségek részvételi demokráciájához kapcsolódó jogokat.

Mindezek elérése érdekében a 2021-es virtuális Társadalmi Világfórumon résztvevő mozgalmak úgy döntöttek, hogy a közeljövőben kialakítják a közös tevékenységek globális napirendjét. Ennek alapján a Magyar Társadalmi Fórum rövidesen kidolgozza és közzéteszi hazánk részvételének módját és eseményeit, s mozgósít a jövőben szervezendő programokra.

A TBKM Nyilatkozat elkészítésében Farkas Péter és alulírott is aktívan részt vett. Krausz Tamás szövegjavaslatát „Közép- és Kelet-Európai Nyilatkozat a TVF keretében szervezett Társadalmi Fórummozgalmak részére” címmel befogadták és csatolták. Jelentősége miatt ezt a nyilatkozatot szó szerint szeretném idézni:

“1. Egy rendszerellenes, antikapitalista baloldal keresi a helyét, cselekvésének ideológiai mozgatóit, hiszen Kelet-Európa a világrendszer talán legreakciósabb része lengyel-magyar-balti-ukrán centrummal. Itt a lakosság nagy többsége a liberalizmus és a nacionalizmus által elbutított tömegekből áll. A trumpizmus nemzetközi jelenség. (Ezt tükrözi a Kelet – és Közép-európai értelmiség zömének felsorakozása is a tekintélyelvű hatalom mögött, lenyelik még az egyetemek privatizálását is). Mivel nincs társadalmi tömegmozgalom, ezért kár saját magunkat okolni. Csak ok-okozatban érdemes gondolkodni!

2. Az első feladat éppen szellemi, politikai és erkölcsi értelemben leszakadni a liberalizmusról és önálló cselekvővé válni. A kapitalizmus megmentésén dolgozni abban a reményben, hogy a régióban (vagy bárhol) ez “megjavítható” – régi-régi illúzió.

3. Mivel a szituációnak és az egész világrendszert jellemző “strukrúrális válságnak” (Mészáros István) nincsen nemzeti megoldása, ab ovo fel kell kapcsolódni a nemzetközi szocialista útkeresésekhez. Azt hisszük, hogy ezt csináljuk 32 éve… Az eredmény még nem felmérhető, de nemcsak rajtunk múlik, sőt mi csak egy opciót kínálunk.

4. Az opció, „tertium datur” (Lukács György), amelyet az államszocializmus és a kapitalizmus között kell feltételeznünk, elvben három lépésből áll:

a.) segíteni egy széles társadalmi mozgalom feltámadásában, amely felmondja az eddigi társadalmi-gazdasági hierarchiát és egy alkotmányozó gyűlés keretein belül – jogi és politikai értelemben – utat nyit a közösségi tulajdon és szerveződés előtt az élet minden területén, főleg persze a termelés és a fogyasztás terén;

b.) egy többszektorú vegyes gazdaság, amelyben a piaci, az állami és a közösségi szektorok egy ideig egymás mellett léteznének, de az állam a tőkefelhalmozás “ellenőzése” útján a szocialista közösségi-társadalmi kezdeményezéseket támogatja;

c.) a kapitalizmus nagyon is várható (“nagyon csúnya”) beomlása eleve nemzetközi szolidaritást tételez fel, hiszen nemzeti keretek között a tőke és az őt képviselő hagyományos állam minden szocialista-közösségi, nem magántulajdonra épülő kezdeményezést szétzúz.

Ezek lennének a társadalmi méretű önkormányzó társadalom kialakításának első lépései.

Most még sajnos nagyobb kockázat nélkül lefolytatható a mit tegyünkről a vita, mert még nincsen nagyobb társadalmi tömegmozgalom, amely kezébe akarná venni saját életfeltételei fölötti ellenőrzést. Alulról nézve Orbán vagy a neoliberálisok, Putyin vagy Navalnij, Porosenko vagy Zelenszkij típusú választásnak semmilyen jelentősége sincs. Főleg azóta, hogy Ukrajnában a Majdanon a narancsos forradalom keretében a liberalizmus és a szélsőjobboldal politikai szövetsége jött létre amerikai támogatással, sőt közvetlen beavatkozással. A legsikeresebb szovjetköztársaságból a legsikertelenebb rendszerváltó köztársaság lett. Az okokat nem itt kell bemutatni. Mindenesetre jó, ha gondolkodunk. Mi legalább gondolkodunk, nem toljuk a szekerét a kapitalista pártoknak, noha minden antifasiszta erővel összefogunk számos kérdésben, hiszen az itt vázolt opcióval szemben, legalábbis kezdetben, nagyobb az esélye egy új, fasiszta karakterű szélsőjobboldali elburjánzásnak, aminek már tanúi vagyunk, mert a tőke társadalmi felhajtóerői a baloldallal szemben végső soron még mindig kitalálták az ellenszert. A Közép- és Kelet-európai társadalmi mozgalmakat a Társadalmi Világfórum részének tartjuk.”

A TBKM Nyilatkozat teljes szövege, az aláíró szervezetek és egyének névsora magyarul elérhető az alábbi linken:

Budapest, 2021. február 27.

Benyik Mátyás

Kategória: Nincs kategorizálva | Beszámoló a 2021. évi Társadalmi Világfórumról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Annamária Artner: Samir Amin and Eastern Europe

Eastern Europe does not fit into the historical role of the periphery as understood by Amin

Annamaria Artner, ex-Chairperson of ATTAC Hungary

Introduction

If one had to epitomise what Samir Amin left to us, it would arguably be the globalisation of the theory concerning the struggle of the oppressed. Amin’s activism for the globalisation of the anti-imperialist resistance and the struggle for an alternative society dates back to 1973, the year in which he founded the Third World Forum. His theoretical work on the globalisation of Marx’s theory of capitalism began even earlier, in 1970, with his first book, entitled The origins of underdevelopment – capitalist accumulation on a world scale. Many other works followed, including an elaboration of his theories concerning the family of tributary formations. The introduction and description of these tributary social formations have not only further developed the Marxian typology of society, but have also helped overcome the Eurocentric view that prevails even amongst Marxist scholars.

Since Samir Amin’s death, a multitude of tributes have been published. Complementing those, this article approaches Amin’s theories from the perspective of a geographical region that was not Amin’s primary focus. This region is Eastern Europe. Amin’s view of Eastern Europe goes unmentioned even in those studies that offer the most comprehensive picture of his work (e.g. Kvangraven 2019). I use the term Eastern Europe as Amin used it, referring to the seven smaller European countries of the former Eastern bloc led by the Soviet Union. I will examine, first, what Amin thought about Eastern Europe in general, then what relevance his theories about the centrality of periphery, the long transition, and the role of nationalism and Eurocentrism have had in the region. By discussing these issues, I aim to present the global relevance of the ideas of the great African thinker and underpin his concept of the revolutionary potential of the global South, including the African periphery.

Amin on Eastern Europe

Although the developing countries, or the Third World, stood in the spotlight of Amin’s mind, he understood well that the problems of the South (the periphery), the North (the centre) and the East (the Soviet bloc) were deeply interrelated. The East presented the dilemma of the socialist transition, which was connected to the problem of delinking (cutting the exploitative links with the global capital and submitting the external relations to domestic needs: Amin 1985), the precondition for an alternative, independent development of the Third World. Therefore, Amin monitored the development of Eastern Europe and evaluated it within the framework of the transformation of the world system.

After the Second World War, Amin visited Eastern Europe several times, but he was somewhat disappointed due to his experiences in Yugoslavia and Hungary in 1948–49, and in the subsequent decades he returned there only rarely. As he admitted, between 1948 and 1956 he held ‘perfectly Stalinist positions’, but later he became more critical towards the Eastern European states. He characterised them as ‘capitalism without capitalists’ (Amin 1998) and analysed them in relation to his concept of the long transition (Amin 2016). His view about the region was influenced by Mao’s critique and the vision of certain African and Asian communist thinkers (Amin 2006a).

According to Amin, Eastern Europe was originally ‘a buffer zone’ for the Soviet Union. Later Moscow attempted to establish pro-Soviet regimes there but its effort ‘came up against various difficulties that it never really overcame’, and ‘[t]he Hungarian uprising in 1956 demonstrated how weak the system remained’ (Amin 2006a, 47).

Amin identified the systemic change of 1989 in Eastern Europe as a ‘re-compradorisation’ of the region that modified the structure of the capitalist world order. The so-called ‘Second World’ (the Soviet or ‘socialist’ bloc) disappeared, and its countries fell back within the global hierarchy. By then, these countries had ‘achieved sufficient modernisation in terms of global competitiveness’ and had become part of what Amin called ‘the new Third World’, together with East Asia (China, the two Koreas, Taiwan) and the larger states of Latin America (Amin 2006a, 179). At the same time, the less advanced countries of Asia and Africa had fallen to the position of the ‘fourth world’ (Amin 1990, 69).

Amin’s critical stance towards Eastern Europe was of a left-wing nature and by no means aimed at the dissolution of these experimental social systems and their alliance. Moreover, he detected the reactionary tendencies within the region in advance of the collapse:

socialism is itself in crisis in the countries of the East, and the Third World countries who look to them for aspiration, and the socialist countries themselves are obliged to yield to a harrowing revisionism and are seeking reintegration in the expansion of a world economy. (Amin 1990, 1)Elsewhere he warned:

it would probably be foolish and dangerous to set the aim of ‘detaching’ Eastern Europe from the Soviet alliance. Unfortunately, this is the sinking of too many politicians of Western Europe, of left and right, sharing the same ‘anti-Soviet’ or ‘Russophobic’ position. The dangerous aspiration may find an echo here and there in Eastern Europe, with a fatal attraction by virtue of Europeanness to a West that must be described as capitalist. The aspiration does not serve the socialist forces and tendencies within these national and popular societies, but rather the capitalist and reactionary forces that operate there. The slide towards anti-Russian nationalism – notwithstanding the justifications that the ‘big brother’ provides – as it occurs in Poland, is a reminder of the limitation of this ‘revolt’ that, despite its worker element in some regards, is also fed on religious fundamentalism. (Amin 1990, 227)On the one hand, the problems of the Eastern European transition have mostly derived from the region’s (semi-)peripheral position within the world system. On the other hand, this same (semi-)peripheral position was the very reason for the success of the proletarian revolution of Russia.

The centrality of the periphery in the historical progression

For Amin, the Eastern European socialist experiment was one example of the revolutionary capabilities of the periphery, but it ultimately failed, because its model was not consistently anti-capitalist. The first proletarian revolution that succeeded in overcoming the counterattack of the capitalist class and fracturing the hegemony of global capitalism took place in semi-feudal Russia, which was – in Lenin’s words – ‘the weakest link’ in the chain of imperialism in 1917. Amin called this Russia a ‘backward self-centered center’ (Amin 2016, 17–18) but also a ‘semi-periphery’ (Amin 2003). After the Second World War, further revolutionary changes took place in even less developed countries, like China. However, the developmental paths were not the same.

Eastern Europe followed the Soviet or ‘Bolshevik’ route, which, according to Amin, was better suited to more advanced economies like East Germany. In the second half of the 1980s ‘the rhythms of growth’ died down, which led to the collapse of the Eastern European socialist systems. By contrast, China followed the road better suited to an economically backward nation; it solved the ‘peasant problem’ without violence, avoided terror in its approach to politics, and tenaciously pursued relative income equality. China also maintained a high rate of long-term growth (Amin 1992, 35).

Amin thought that Maoist China was on the right track, while ‘Bolshevik’ Eastern Europe had lost focus when, after reaching a relatively high level of development, it was gradually integrated into the capitalist world system. This was the consequence of the market-type reforms that were introduced in Eastern Europe, pioneered by Hungary in 1968, specifically ‘the re-establishment of the market mechanisms and the ideology that goes with this: economism’ (Amin 1976, 344, emphasis added). Until Deng Xiaoping’s very similar reforms in 1979, China withstood the temptation of ‘adapting production relations to the spontaneous development of the productive forces’ (Amin 1976, 378). The successes during the Mao era and the more cautious and gradual marketisation of the economy explain why China’s embrace of globalised capitalism after 1979 increased the population’s standard of living, and avoided the collapse and destruction that befell Eastern Europe (Amin 2006b).

History teaches us that basic social transformations have always started from the peripheries of declining systems. The present world order led by the imperialist triad (the USA, the European Union and Japan) has been in a protracted structural crisis for decades. These and the experiments of Eastern Europe and China convinced Amin that the periphery played a central role in the historical struggle to overcome capitalism.

Since the socialist revolution did not take place at that time at the centre, and since capitalism continued to develop and became monopolistic, the world conditions of the class struggle altered. This was clearly expressed by Lenin in a line that has now been taken over by Maoism, namely, that, ‘in the last analysis, the outcome of the struggle will be determined by the fact that Russia, India, China, etc., account for the overwhelming majority of the population of the globe.’ This meant that the central nucleus of the proletariat henceforth lay at the periphery and not at the centre. (Amin 1976, 360)However, this cannot erase the dilemma of ‘what to do’ after a revolution, wherever it happens.

The long transition

To change social structures takes time and relentless (class) struggle against the material and cultural reminiscences of the former regime. To misunderstand the nature and underestimate the difficulties of this transition period might lead to failure, as happened in Eastern Europe.

Based on the 1936 constitution of the Soviet Union, which declared that the Soviet Union had already reached the level of ‘socialism’, Eastern European countries accordingly called themselves ‘socialist countries’. Critical voices outside the official political circles used the expressions ‘state socialism’ or ‘state capitalism’, while, as mentioned above, Amin described these countries as ‘capitalism without capitalists’, referring to the power of the political class. To make things worse, the Western media, politicians and pro-capitalist scholars called the Eastern European regimes ‘communist’.

These confusing labels suggested that Eastern Europe belonged to one form of society (socialism) or the other (capitalism). Neither was true. The socio-economic system of Eastern Europe was transitional, in the Marxian sense: on the way from capitalism to socialism, bearing both individualistic-capitalist and communal-socialist features, as well as dictatorial and democratic elements. According to Marx (1875, Part I), the first phase of the communist society will emerge only ‘after prolonged birth pangs from capitalist society’. Based on this concept, Amin described how complicated the social relations of this transition are:

[T]he ‘post-capitalist’ period will be a very long historical phase marked by permanent conflict between free poles determining society’s internal trends, local capitalism (responding to the needs shown by the development of the forces of production), socialism (expressing the anti-capitalist aspirations of the mass of the people), and statism (produced by the autonomy of the authorities in the light of capitalist and socialist forces and expressing at the same time the aspirations of the new class in control of the state). (Amin 1990, 72)However, Amin went further. He extended the meaning of the long transition to the prolonged evolution of the world system. ‘The question that the Russians posed in 1917 is … a question that is now posed to the whole of humankind.’ The transition is a permanent fight and ‘the revolt of the peoples who are victims of this development, which is necessarily unequal, has to continue as long as capitalism exists.’ The emergence and the fall of the Soviet Union and the Soviet system in general is a part of the transformation of the world system. The world system, which is now predominantly capitalist, and characterised by ‘the internal conflict of all the societies in the system between the trends and forces of the reproduction of capitalistic relations and the (anti-systemic) trends and forces whose logic has other aspirations – those, precisely, that can be defined as socialism’ (Amin 2016, 17–19, emphasis added).

All this means that the heart of the long transition is the class struggle, which makes the transition bifurcate, with two possible outcomes: either a reversion back to capitalism or a progression forward to socialism. The political and theoretical leadership of Eastern Europe lost this focus when they gave up the fight against the capitalist-individualistic and market-oriented tendencies of their societies. This mistake serves as an important lesson for future revolutionary forces that may attempt to travel the treacherous path of transition.

Amin’s consequent anti-capitalist and anti-imperialist stance led him to extend the meaning of ‘transition’ to those social experiments, which had been rejected by the European ‘democratic’ or ‘humanistic’ socialists (as they call themselves), particularly after the systemic change in 1989. Amin admitted that China, Cuba and North Korea were ‘self-styled “Marxist” experiences, originating, like the Soviet experience, from a radical revolution inspired by the doctrines of the Third [Communist] International’ (Amin s.a.). Although Amin knew that these sporadic efforts were insufficient, and that a much broader alliance of people, a Fifth International, was needed to change the world, he continued to appreciate all forms of anti-imperialist effort for independence on the part of any nation.

Given that independence from the imperialist centre is a precondition for any progressive socio-economic change and real development on the periphery, Amin thought that nationalism could play a positive role in overcoming capitalism. This sounds paradoxical from an Eastern European perspective, since in this region nationalism has always been used to serve capitalist interests, as can be seen in the recent developments in Ukraine and in Belarus.

The role of nationalism and Eurocentrism

Amin several times cited Mao’s slogan: states want independence (i.e. the ruling classes try to improve their positions in the capitalist world system); nations want liberation (i.e. ‘historical blocs of potentially progressive classes’ fight for ‘development’ and ‘modernisation’); and the people want revolution (i.e. ‘the dominated and exploited popular classes aspire to socialism’) (Amin 2006b). He believed that any fight against the ‘generalised monopolies’ of global capitalism must begin with the recovery of national sovereignty (Amin 2012, 2013). Since he had taken part in the anti-imperialist movements of Africa and Asia, Amin was of the view from the very beginning that the national bourgeoisie could not lead the struggle for genuine national sovereignty: by the middle of the twentieth century the national bourgeoisie, everywhere in the world, had ‘thrown the national flag into the rubbish bin’ (Stalin’s phrase cited by Amin 2016, 74). The victory of the Chinese Revolution confirmed ‘that for the majority of the peoples of the planet the long road to socialism could only be opened by a “national, popular, democratic, anti-feudal and anti-imperialist revolution, run by the communists”’ – here Amin is also quoting Mao’s words. This sentiment was reflected in the communist-made proposals for the Bandung programme and that of the Non-Aligned Movement, which

focused on the essential need to reconquer control over the accumulation process (development that is auto-centred and delinked from the world economy). …  Bandung did not originate in the heads of the nationalist leaders (Nehru and Sukarno particularly, rather less, Nasser) as is implied by contemporary writers. Bandung was the product of a radical left-wing critique that was at that time conducted within the communist parties. (Amin 2016, 74, 73)However, this progressive nationalism envisioned by Amin seems to be impossible to achieve in Eastern Europe, as I explain below.

Systemic causes of the difference between the nationalism of the periphery and that of the semi-periphery

To illuminate the different content of nationalism in different groups of countries in the global capitalist hierarchy, we must consider first the role of the peripheries in the global accumulation of capital. To make the explanation easier, two schemes will help us. Figure 1 illustrates the position of the groups of countries in the global hierarchy with the rising China. Figure 2 symbolises the flow of values and ideologies between the centre, the periphery and the semi-periphery.

Figure 1. Global hierarchy of capitalism. Abbreviations: CoC: the centre of the centre (‘the Core’); EU10: the 10 most developed countries of the European Union; PIIGS: Portugal, Ireland, Italy, Greece, Spain; CEE11: 11 Central and Eastern European member states of the European Union; BRICS: Brazil, Russia, India, China, South Africa; IC: internal centre – the elite; IP: internal periphery/semi-periphery – smaller capitals, wage labourers, the poor, etc.

Source: The author’s own construction.Display full size

Figure 2. Global cycles of accumulation – flows between the centre, the periphery and the semi-periphery.

Source: The author’s own construction.Display full size

The centre can drain national labour from all types of the periphery. The global periphery is witnessing exploitation from both the centre and the semi-periphery while having no possibility to exploit others – with the exception, of course, of its own labour class. By contrast, the semi-periphery is in a dual position: in relation to the centre, it functions as a periphery, while in relation to the periphery, it plays the role of a centre. Therefore, the semi-periphery is not only being exploited but is also itself exploiting other nations.

In this hierarchic world economy, the countries are strongly interdependent, but in an asymmetric way, similarly to the nature of the interdependence between the rulers and the working people in every class society. The nations and classes at the lower end of this asymmetric interdependency are, overall, more dependent than those at the higher end. Nationalism implies national independence, and the relative position of a nation on the scale of global asymmetric interdependency determines the degrees of this independence. This is why the nature of nationalism differs between different country groups.

Being on the tip of the global hierarchy, as the vanguards of economic development in the last couple of centuries, the centre nations are proud of their historic achievements (forgetting the price that other nations paid and are paying for it), so their nationalism is the expression of their pride and honour (Connelly 2020, 788). One form of this positive self-reflection of the centre is Eurocentrism, which forms part of the ideology of capitalism, and means, in fact, the supremacy of the European centre, i.e. Western Europe, without taking into consideration that its capitalism was hammered out with the weapons of racism, colonialism and genocide (Amin 2009).

On the exploited periphery, i.e. in the entire Third World, nationalism tends to have a fundamentally anti-imperialist character inasmuch as it strives for political and economic independence, i.e. independence from the exploitative mechanisms of the generalised monopolies of global capitalism. This delinking, Amin stressed, is the first step on the road to a people-friendly indigenous development. The nationalism of the periphery is inevitably anti-imperialist and promulgates delinking; for this, it could play a historically progressive role in the long process of overcoming capitalism.

The semi-periphery holds a middle and insecure position, caught between the two extremes. To accelerate their indigenous development by adjusting it to domestic needs, the countries of the semi-periphery cannot give up all of their exploitative international relations. They need delinking only in relation to the centre, not from the periphery. This is because the periphery feeds the development of the semi-periphery, directly or indirectly, i.e. also through feeding the centre, which might provide some benefits to the semi-periphery. Both the ruling and the middle classes of the semi-periphery enjoy the fruits of exploitation of the global periphery. Therefore, to defend their status, the self-reflection and nationalism of the semi-peripheral countries have always been spiced with a bit of hate, racism and xenophobia – the ideologies that have paved the way for the coloniser (mostly European) nations up to the position of a global centre. This applies notably to the integrated (semi-) periphery (Artner 2018), e.g. the Eastern European member states of the European Union, which are net receivers of the structural funds of the EU and define their national identity within the framework of Eurocentrism. This will be discussed next.

Specificities of Eastern Europe

The historical and geopolitical specificities of the Eastern European countries predispose them to evolve regressive forms of nationalism.

Because of its geographical location, Eastern Europe has gained key geopolitical importance in history as a territory of the rivalry of empires. For this reason, at the beginning of the twentieth century, Mackinder concluded that whoever rules Eastern Europe ultimately commands the whole world (Mackinder [1919] 1942, 106). Eastern Europe has become a cultural, social and military buffer zone between ‘two worlds’: on one hand they have the rapidly developing and ‘open’ West, which has expanded its reign over the rest of the world, and, on other hand, they have the massive, slower-moving East which still wields great power and has proved untenable to lasting occupation by foreign nations. (The Hungarian poet Endre Ady employed the symbol of a ferryboat to depict the uncertainty of this situation: Hungary as a ferryboat on a river floating endlessly between the two banks, East and West).

Due to its historical role as a buffer zone, the formation of independent nation states has been delayed in Eastern Europe. The countries of the region have been dominated by various large empires (Roman, Mongol, Ottoman, Habsburg, German, Russian) over the many eras of their history, while the mostly peasant population has tried to survive by cultivating the land and preserving the traditions. It can be said that feudalism has prevailed for too long here, leaving an insecure populace: the frequently changing ruling classes and international relations have resulted in a fear of annihilation and an inward-looking mentality. Connelly (2020, 788) claims that the Eastern European nationalisms are fed by the ‘fear of disappearance from history’, which is in sharp contradiction to the pride that characterises the nationalisms of the centre.

The perpetual insecurity and the continuous need to fight for survival have proven to be useful tools by which the ruling elites control the people: the class-based social conflicts can be masked, and the autocratic governance can be justified by narratives about an imaginary, heroic, national fight against a real or fabricated common enemy.

Although in the transition-to-socialism period (from after the Second World War until 1989) nationalism was discouraged in most Eastern European countries, it did not disappear. Most of the local intelligentsia had been influenced by nationalism, the concept of liberal (social-) democracy or narodnicism (agrarian socialism with nationalistic and liberal features), or some combination of these. Hence, they were very critical towards the Soviet system and felt more sympathy towards the West, which they accepted as superior to the East and to which they desired to belong. ‘The fall of socialism was decided as soon as the ruling socialist elite throughout Eastern Europe fell back on Eurocentrism, “normalization” and the idea of “peaceful coexistence” during the 1960s’, concludes Attila Melegh in his book about the ‘East–West slope’, defined by him as the essence of the narratives that are ‘based on the idea of gradually diminishing civilization toward the “East”’. Melegh considers that this view helped to destroy socialism, and claims that without this discourse ‘there would not have been a rapid and “consensual” burial of socialism and reintegration of centrally planned socialist economies and societies into a hierarchically organized world economy. Evidence of the discursive effect of the East–West slope in the fall of socialism can be found at both a political and a structural level’ (Melegh 2006, 2, 189–190).

The concept of the West ‘as a positive moral entity’ has been deeply ingrained in the intellectual history of Eastern Europe. It is symbolic that in Hungary ‘the most important literary journal of the twentieth century – published from 1908 to 1941 – was called Nyugat (“West”)’ (Böröcz 2006, 118). Böröcz, rightly, extends the notion of Eurocentrism to include the whole global centre with his use of the word ‘Whiteness’, which

has nothing to do with skin pigmentation per se. It has to do with an insistence on global privileges and the linking of such claims to a west European moral-geopolitical identity and a putatively higher political, ideational and moral value system. (Böröcz 2020)Accepting this viewpoint, Eastern Europeans cannot see ‘our collective histories of suffering as part of the history of global capitalism’ (Böröcz 2020).

Therefore, Eurocentrism or Whiteness, accommodating also Russophobia and anti-communism, provides a framework for Eastern European nationalism. During the systemic change at the end of the 1980s and into the 1990s, this Eurocentric nationalism was intensified and used for the benefit of the centre capital. The awakened nationalisms helped to divide the region further into an even greater number of small states through the dissolution of the Soviet Union, Yugoslavia and Czechoslovakia. Amin realised early on, as already cited, that ‘the slide towards anti-Russian nationalism’ was accompanied by ‘a fatal attraction’ to the ‘European’ and capitalist West, and inevitably led to the ‘re-compradorisation’ of Eastern Europe. The fate of most Eastern European nationalisms is open fascism, and it often is the ‘liberal democratic’ governments who make the bed for this. They do this not only through their inequality-increasing policies but also by strongly beating the anti-communist tam-tam and gradually rehabilitating political and cultural supporters of the pre-World War II nationalist-fascist regimes.

The critical voices of some Eastern European governments (e.g. in Poland or in Hungary) towards the European Union also remain within the framework of Eurocentrism. Their criticism is a part of the fear-based nationalist narrative that rejects anything and anyone that/who allegedly threatens the subsistence of their Europeanness. The Hungarian prime minister, Viktor Orbán, frequently criticises the institutions of the European Union, whenever those threaten to limit his political power, but has several times declared that Hungary is European and Christian, and the future of Europe is building in Eastern Europe (Orbán 2017; Veres and Borsodi 2020). We must also remember that the Eastern European member states (and particularly their elites) enjoy net financing from the EU of up to 2.5–3% of their gross domestic product, and that in 2019 Hungary was the second biggest net receiver.

As long as the national bourgeoisies and the upper middle class of the Eastern European integrated periphery benefit from the EU budget and the connections with the European (mostly German) transnational capital, they will not claim national sovereignty or undertake delinking, as that would mean leaving the Union. Neither do the left-wing political forces find this option fruitful; instead, they tirelessly rely on the feasibility of a social democratic-type reform of the European centre of global capitalism, i.e. the European Union.

Conclusions

Eastern Europe does not fit into the historical role of the periphery as understood by Amin. The Eurocentric nationalism of the region serves global capitalism instead of the anti-capitalist fight. These features played an important role in the failure of the long transition to socialism and the subsequent integration of the Eastern European countries into the European centre. As a result, today, Eastern Europe seems unable to make a progressive social turn that would go beyond capitalism.

Samir Amin was a radical anti-imperialist fighter on behalf of the less developed, peripheral countries, while Eastern Europe has always been between two worlds. The regional elites are dependent on the elites of the West and identify themselves as belonging culturally to Western Europe, a part of the global centre. From Marx we know that the ideas of the ruling class are the ruling ideas in the society. For this, it is not surprising that for the majority of Eastern European people, Western Europe has usually been the symbol of development, while the East (Russia) and the South (beginning with the Balkans) have usually been associated with underdevelopment and treated as inferior. In Eastern Europe, Russophobia is the twin of Eurocentrism.

Furthermore, in Eastern Europe, the social reforms have usually come from above or from outside, and the revolutions have usually been weak. The opportunity to transcend capitalism arrived from the direction (the East) usually identified with underdevelopment. This identification had a negative effect on the popularity of revolutionary thinking before as well as after the 1989 systemic change in the historically Russophobic region. Never having been colonised like most of the Third World, Eastern Europe became hostage to Eurocentrism – inclined to white supremacy and racism, with its nationalisms tending to culminate in fascism. In so doing, it rejected opportunities to explore alternative ways to move from capitalism to a socialism different to the ‘democratic–European’ model.

The nations of the periphery are the most immediate victims of the historical capitalist exploitation. So, if there is still hope for the transition from capitalism to socialism, Amin rightly predicted, the forces of change must emerge from the global South.

Acknowledgements

I am grateful to the blinded peer reviewers for their thorough criticisms and suggestions and to Jörg Wiegratz and Clare Smedley for their dedicated work that helped to improve this paper.

Disclosure statement

No potential conflict of interest was reported by the author.Note on contributor

Annamária Artner is a political economist, a senior research fellow at the Institute of World Economics of the Centre for Economic and Regional Studies (ELKH), and a college professor at Milton Friedman University, Budapest. Her main research interests are labour markets, the world system, global capital accumulation and crises.Previous articleView latest articlesNext article

References

Forrás: https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/03056244.2021.1881769?scroll=top&needAccess=true

Kategória: Nincs kategorizálva | Annamária Artner: Samir Amin and Eastern Europe bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

M E G H Í V Ó a Magyar Társadalmi Fórum (MTF) 2021. február 27.-i II. virtuális tanácskozására

A Magyar Társadalmi Fórum február 27-én 15 órától online interaktív fórumot szervez idei tervezett tevékenységéről. A részvételhez előzetes regisztráció szükséges. Várjuk visszaküldött regisztrációdat.

 Regisztrációs lap 2021. február 27

Név: ………………………………………………..

E-mail-cím: ………………………………………

Telefon: …………………………………………..

Lakcím irányítószáma: …………………….

Szervezet: ………………………………………..

(ha van)

Miként kapcsolódnál a Fórum munkájába?

·         Általános, folyamatos kapcsolat                                                            □

·         Egyes akcióprojektben való részvétel                                                    □

·         Kimenő kommunikáció                                                                          □

·         Helyi MTF csoport létrehozása                                                              □

·         Helyi, regionális kapcsolatépítés                                                           □

·         Helyi, regionális témafigyelés                                                               □

·         Egy konkrét szociális témakövetés, éspedig:  ………………………………………….      □

·         MTF nemzetközi kapcsolattartás: ………………………….… nyelven (nyelveken)    □

·         MTF nemzetközi kapcsolatépítés                                                                       □

·         Egyéb, éspedig: ……………………………                                                                   □

(Több válasz is megjelölhető, de kérjük, legalább egyet jelölj meg!)

Az MTF tanácskozás-sorozata keretében a szervezetet érintő és a szimpatizánsokat foglalkoztató aktuális témákat beszélünk meg, teret adva az információcserének, és segítve a folyamatok jó irányba haladását.

A február 27-i online találkozónkon beszéljük meg a következőket:

  • Hol tart most a Fórum újjászervezése? Mi várható?
  • Milyen feladatok adódnak a hálózat kiépítésében?
  • Hogyan alakuljon a Fórum idei programja – építve a Világ Társadalmi Fórum (WSF) 2021. január 31-i Nyilatkozatában javasoltakra?

A Világ Társadalmi Fórum idei programjavaslata:

Március 8. a Nők Jogainak Nemzetközi Napja

Április 7. Egészségügyi Világnap

Június 5. a Környezetvédelem Világnapja,

Augusztus 6. Hirosima Napja,

Szeptember 28. a Biztonságos Abortuszok Nemzetközi Napja,

Október 2. az Erőszakmentesség Nemzetközi Napja, Gandhi születésnapja,

Október 7. a Tisztességes Munka Világnapja,

Október 16. az ENSZ Étkezési Napja

November 20. a brazíliai Fekete Tudatosság Nemzeti Napja

November 29. a Palesztin Néppel Való Szolidaritás Nemzetközi Napja.

A jelentkezéseket debrecenijanos2@gmail.com e-mail-címre várjuk. A visszaigazolás tartalmazza majd az online fórum Zoom-belépési kódját.

Magyar Társadalmi Fórum

Kategória: Nincs kategorizálva | M E G H Í V Ó a Magyar Társadalmi Fórum (MTF) 2021. február 27.-i II. virtuális tanácskozására bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva