Charter of Principles of Global Attac

Az ATTAC logója

Context

Free trade agreements, investment deals, and the debt system, are tools used all over the planet to build the power of international finance. These tools are supported by non democratic multilateral agencies such as the IMF, WTO or World Bank, to carry out an offensive against citizens, to dominate democracies and to prevent attempts to build social justice and sustainability. The logic of profit is extended to all aspects of life on the planet, discarding products, talents, emotions or nature unless they can be bought and sold in the marketplace. At this time, Attac reaffirms its complete rejection of murderous and earth-destroying capitalism, which uses the state apparatus to benefit banking and large international corporations, while trampling on the rights of citizens and emptying the word democracy of any meaning.

Why a Charter of Principles

Born in France in 1998, from an editorial in the newspaper Le Monde Diplomatique which issued a call to ‘disarm financial markets’, Attac originally had three major objectives: a tax on financial transactions, a ban on tax havens, and the end of free-trade agreements. Since that time, our network hasn’t stopped growing. We now want to reconceptualize and update our demands in an ever harsher neoliberal context.

Who we are: our structures

Attac is an international movement fighting against neoliberal capitalist globalization and working for social, ecological and democratic alternatives. We are part of the ‘alter-globalization’ movement which brings together social movements at international and local levels.

Attac means “Association for the Taxation of Financial Transactions and for the Action of Citizens”.

Attac is a citizen space for reflection and democratic debate, which develops political strategies in order to transform the current reality. We seek not to govern, but to mobilize, to strengthen citizens’ demands, and to create links between those creating the concrete alternatives which get us closer to the better world we want.

Attac is a network of autonomous associations (most of them with “Attac” in their name), which build an independent power base. Internationally, Global Attac (or Globattac) is a non-hierarchical and horizontal network. Every local group of citizens is welcomed to join us in our fight.

What we do: our actions

Because ATTAC is a worldwide network, our activities are diverse. We provide and produce popular education, books and reports, events, activist information, and support to local projects. The results are as varied and rich as our network.

We view popular education and social mobilization as an integral part of political action by rebellious citizens in their search for freedom, equality and solidarity. We aim to build a sustainable world where all human beings live in dignity.

What we stand for: our principles

1. We demand more democracy and that finance be put at the service of the people.

We aim to disarm the financial markets and deconstruct the neoliberal narrative. We reject the increasing concentration of wealth and the subordination of people and their rights to the dictatorship of the markets. Capitalism’s inherent inequalities prove that it is bad for humanity. Profits must never decide how we live, rather power must return to the citizens, who have both the right and the duty to resist and create alternatives.

2. We stand for a sustainable economy, which ensures the right to a decent life for all the inhabitants of the planet.

We defend the right of peoples and nations to exist and to develop, by building the material and cultural resources for a decent standard of living. This implies safeguarding human rights while respecting individual cultures. We further believe that our existence must be sustainable over time and ecologically respectful towards the planet, thus fulfilling our responsibilities both to nature and to future generations. Against an economy obsessed with production, that devastates nature and the climate, we demand the transformation of infrastructure, transport, buildings and social relations along ecological lines in order to attain social and environmental justice.

3. We reject the patriarchal system and its culture.

We reject patriarchy as an ideology and as a form of political, economic, religious and social organization that helps capitalism profit from the largely invisible work of women, and that spreads insecurity and inequality. We fight against all forms of violence, discrimination and inequality experienced by women, and for equality between men and women, and between different peoples. We insist on the integration of the feminist struggle as part of the struggle against the domination of capital.

4. We reject any kind of racism and the denial of rights to immigrants.

Immigrants are turned into scapegoats for the social crises which capitalism generates. We fight against the discrimination which immigrants face, and demand their equal rights. Borders don’t exist for investments or financial transfers. Rather borders exist to keep poor people away from rich countries. Free trade is only a very partial vision of freedom.

5. We reject militarism and we propose a culture of pacifist cooperation between peoples.

We fight against and denounce the rise of totalitarian neoliberalism, an economic and cultural system that aspires to be the only economic model on the planet. It ignores international conventions and regulations to intervene militarily anywhere in the world to defend its interests and its access to raw materials and natural resources. It uses the ‘war on terror’ as a pretext for this intervention when, in fact, neoliberalism itself has a major historical responsibility for the appearance, expansion and reinforcement of terrorism. It also uses the ‘war on terror’ to destroy democratic achievements and protections and impose a de facto state of emergency which relies on fear, lies and media manipulation.

6. We promote the social economy, based on solidarity, and support the movement to reclaim the ‘commons’.

We call for more citizen participation focusing on economic justice, ecological sustainability, and democratic processes. We’re convinced that business can and should be managed in a more democratic way, as shown by cooperatives. We stand for the right of citizens to access the ‘commons’ in accordance with their needs, rather than the logic of profit.

What we demand

  1. Demanding more direct democracy

We want to reconquer and extend the democratic space lost by citizens, to the sole benefit of financial power. We demand respect for democratic decisions, and the extension of citizens’ rights to participate through direct democracy, including through citizens’ control of finance.

  1. Controlling capital movements and redistributing financial profits

We demand the control of capital movements, by the application of a global tax on financial transactions (FTT) to redistribute wealth and reduce inequalities.

  1. Fighting against speculation and tax evasion

We demand a ban on tax havens and effective measures to fight tax evasion and speculation.

  1. Defending the public sector

We defend the public sector. This includes public services such as education, health and transportation, but also public banking and a public system of retirement provision. Furthermore, we advocate for the recognition of ‘natural commons’, allowing resources like water, seeds, land, education and healthcare, as well as the ‘information commons’, to be communally managed and shared, rather than appropriated by private interests.

  1. Levying progressive taxation

We defend progressive taxation to ensure global public goods and services can be provided and wealth is fairly distributed. We particularly call for progressive taxes on capital, including corporate profits, to eliminate the privileges of a few.

  1. Rejecting the system of debt and the ideology of austerity

We denounce the debt system and demand the suspension of payments on, and the auditing of, public debt. We demand that priority be given to fulfilling the economic and social rights of people, rather than subordinating these rights to debt payments. The debt crisis, which has drowned many countries in the European periphery, is part of the same crisis which has drowned many African, Asian and Latin American countries for decades, and continues to mortgage the future of those countries today.

  1. Rejecting neoliberal agreements

We reject neoliberal trade and investment agreements in which the rights of investors overrule the fundamental rights of citizens, threatening democracy and the sustainability of the planet.

  1. Transforming an economy based only on production

We reject the current ‘productivist’ model, which exploits labour and natural resources for profit. We want to replace this model with a society based on democracy, equality, solidarity and ecological sustainability. In particular, this means relocalizing economic activities.

  1. Denouncing the domination of the global South through the extraction of wealth

We denounce the current production model which demands the extraction of value from many countries of the global South, particularly through forcing them to produce raw materials (in monocultures, huge mining projects, unconventional oil and gas, infrastructural mega-projects). This generates huge profits for transnational corporations by exploitation labour and natural resources. It has the backing of most governments despite the social and environmental damage.

  1. Contributing to a just transition

We aim to contribute to a just transition away from the current capitalist model of production, distribution and consumption, which leads to the loss of control over our ‘commons’, deepening inequalities and ecological debts. To this end, we encourage alternatives, some already underway, like food sovereignty, financial control, energy democracy. These alternatives can achieve the fairer integration of peoples based on solidarity, complementarity and cooperation.

xxxxx

Remark: The above text is revised by Nick Daerden during the WSF in Montreal.

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Bagi Zsolt: TGM, a diabolikus marxista – cikk az ÉS-ben

Az ATTAC Magyarország alelnökeTamás Gáspár Miklós 70 éves. Ünnepi szavak kellenek, az életmű áttekintése és magasztalása. De talán éppen ez lehetetlen, ezt teszi lehetetlenné maga az életmű: áttekinteni és magasztalni az egészet. Nem mintha ne lenne benne folytonosság, de sokkal, sokkal érdekesebb a megszakítottsága. Mindenkinek megvan a maga TGM-je, én se beszélhetek másról, mint a magaméról, kockáztatva, hogy elvész az „általános TGM”, az áttekintés és az életmű egysége.

Az életművet azok a választások tagolják, amelyek politikai nézeteiben végbementek; de nem csak a korai baloldali irány konzervatívra váltása, majd az újra balra fordulás nagy fordulópontjairól beszélek itt. Ha Lukács György életét egyetlen választása határozta meg, amikor a kommunizmus mellett döntött, és amellett mindhalálig kitartott, akkor TGM útja a választás állandó lehetőségéről és annak állandó feladatáról beszél. Lukács választása a „Párt” nevét viselte, TGM választása a „mozgalom” névre hallgat. Ha nem lenne ilyen alternatíva a magyar baloldali gondolkodásban, azt kellene hinnünk, hogy marxistának lenni, baloldalinak lenni, sőt kommunistának lenni valóban egyet jelent – legalábbis is itt Magyarországon és tágabban Kelet-Európában – a pártossággal, a kollektivizmussal, a „realizmussal”. TGM a biztosíték arra, hogy létezik – itt is – elkötelezettség intézményi túlhatalom nélkül; demokratikus részvételiség „tipikusság” (az általános alá vetettség) nélkül; valamint politikai és esztétikai irrealizmus, az adott lehetőségeknek alá nem vetett gondolkodás.

Amikor azt mondom, én csak saját Tamás Gáspár Miklósomról írhatok, az persze azt jelenti, hogy a jelentős baloldali gondolkodóról írok. Nagy „fordulata” fiatal baloldali irodalomelmélészként ért, és eleinte nem kevés gyanakvással figyeltem. TGM mégiscsak az a filozófus volt, akit Roger Scruton mint Lukács György ellenszerét ajánlgatott könyve magyar kiadásának előszavában: a konzervatív gondolkodás hazai képviselője. Lassan vált nemcsak a magyar, de a kelet-európai baloldal ikonikus alakjává, legalább annyira tanulmányai, mint publicisztikája és aktivista tevékenysége nyomán.  Egy mozgalmár esetében mindig szoros az összefüggés az elméleti és a gyakorlati tevékenység között, és soha nem meglepetés a nézetek állandó felülvizsgálata. Egy mozgalmár nem rendszert alkot, hanem pillanatnyi eszmetöredékeket sző egybe. TGM politikai publicisztikája éppoly fontos, mint tanulmányai (a 2004-es Szegény náci gyermekeink a harmadik Magyar Köztársaság talán legfontosabb  politikai esszéje, amely alapvető megszűntének megértéséhez), de mint minden filozófus esetében, csak összefüggésében értelmes.

Baloldaliként eleinte kifejezetten antimarxista gondolatai voltak, csak később definiálta magát marxistaként. Hogy mit jelent TGM marxizmusa, azt persze nem abból tudjuk meg – mint ahogy oly sokan teszik –, hogy felütjük az értelmező kéziszótárt, vagy a tudományos szocializmus visszaköszönő közhelyeire támaszkodunk, hanem abból, ha elolvassuk szövegeit. Elsőnek talán a Telling the truth about classt, e hatalmas kulturális panorámát a munkásmozgalom és a baloldali gondolat történetéről. A szöveg egyik legalapvetőbb fogalmi ellentétpárja a rousseau-iánus és a marxista szocializmus megkülönböztetése nyomán születik meg. Marxistának lenni TGM számára mindenekelőtt azt jelenti, nem Rousseau szocializmusát követni. Marxistának lenni azt jelenti, történetileg kell meghaladni a kapitalizmust, ami azt is jelenti, ki kell használni azt, fel kell használni, hogy meghaladjuk; de azt is jelenti, hogy semmit nem lehet természetesnek venni vagy morálisan felértékelni, ami azt alkotja (éppen, mert történitleg kell meghaladni): nem lehet azt gondolni, hogy az elnyomottak különleges értéket képviselnek, mert az elnyomást kell megszüntetni, nem lehet azt gondolni, hogy a munkáskultúra magasabb rendű, mint a polgári, mert a munkásosztály célja önmaga felszámolása, nem lehet azt gondolni, hogy a munka értékes és ünneplendő, mert a munkát el kell törölni. „Marx a fausti démonizmus poétája: csak a kapitalizmus tárja fel a társadalmit, és a végső  leleplezés, a végső apokalipszis, a végső reveláció csak úgy érhető el, ha keresztülgázolunk az elidegenedés homályán, amely, ha történetileg tekintjük, egyedülálló energiáját, diabolikus erejét tekintve. Marx nem „opponálja” ideológiailag a kapitalizmust, azt Rousseau teszi. Marx számára az történelem, Rousseau számára a gonosz.”

Ennek az alapállásnak következményei mindig mindenkit meglepnek, aki nem olvas TGM-et, például amikor azt gondolják, egy marxistának megértőbbnek kellene lennie az elnyomottak kultúrájával szemben, és nem lenne szabad ebben a – fausti, már-már ördögien etikátlan – modorban elmarasztalni életmódjukat. Legutóbb épp a kapitalizmus gyermekeiét, akik TGM hiperbolikus retorikával előadott lesújtó nézetei szerint megsemmisítik a közöset, jelen esetben a nemzeti kultúrát. Valójában nincs ebben semmi önellentmondó: a diabolikus marxizmus szerint nem lehet azt sem gondolni, hogy a nyelv, az irodalom romlása demokratikus nyelvhasználatot eredményezne, mert a kultúra romlása (azaz a társadalmi romlása) éppenséggel a kapitalizmus absztrakt, elidegenítő és eljelentéktelenítő logikájából fakad, a társadalmi individualizációjából, abból, hogy a közöset egyéni kényünknek-kedvünknek szolgáltatjuk ki.

Diabolikus retorikával írni mindig is közfelháborodást fog okozni, de mennyivel szegényebb lenne a mi számunkra rendelt közös, ha kizárólag a híg moralizálás uralkodna a magyar bölcseleti nyelven! Köszönjük, Gazsi, Isten éltessen!

Forrás: Élet és Irodalom-PUBLICISZTIKA – LXII. évfolyam, 47. szám, 2018. november 23.

Kategória: Nincs kategorizálva | Bagi Zsolt: TGM, a diabolikus marxista – cikk az ÉS-ben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Magyarország a legreakciósabb ország a Földön – Interjú az Indexben

DSC 0954
Tamás Gáspár Miklós a rendszerváltó liberális értelmiség meghatározó alakja volt. Az első szabadon választott parlamentben az SZDSZ-ben politizált, a kétezres években baloldali fordulatot vett, közéleti kérdésekben rendszeresen publikál hazai és külföldi lapokban. Interjú a novemberben hetvenéves filozófussal az ébredező magyar marxizmusról, a nemzetközi fasizálódás okairól és a kozmopolita mucsaiságról.

Néhány erős állítás az interjúból:

  • A magyar értelmiség teljesen elhallgatott közéleti kérdésekben, ez a diktatúrák egyik jellemzője.
  • A Fidesz szélsőjobboldali káderértelmiséget próbál létrehozni, ami menni fog természetesen.
  • Jól látja a kormánysajtó, hogy a nyugati egyetemekről hatalmas mennyiségben térnek haza fiatalok, akik nem liberálisok, hanem baloldaliak, marxisták.
  • Magyarországon elképzelhetetlennek tűnik a jóléti fordulat, mert a magyar gazdaságpolitikát nagy mértékben a nyugati autóipari cégek határozzák meg, nekik pedig nem érdekük ilyesmi.
  • A szélsőjobboldal világszintű terjedésének oka, hogy a kék- és fehérgalléros dolgozói osztály félti a 2008-as válság után ingataggá vált helyzetét.
  • Magyarország a legreakciósabb ország a földön, sehol sem azonosulnak a második világháború veszteseivel, csak itt.
  • Orbán 2013-ban még hallgatott a tanácsára, a filozófus most is javasolt valamit a kormányfőnek.

Nincs tévéje, nincs fenn Facebookon…

Van egy Facebook-oldalam!

De azt nem ön szerkeszti.

Nem, egy Amerikában élő kollégám.

Tehát nincs közvetlen tapasztalata a kommunikációs és tudatipar köré szerveződő világról. Hogyan tudja így kritizálni a fennálló rendszert?

Látok egyebet. A lányom tizenhárom éves, ismeri a youtubereket, az influencereket meg isten tudja, micsodákat, szóval én is nagyon tájékozott vagyok. Meg hallgatok rádiót, az internet csodálatos, tudom hallgatni a Deutschlandfunk és az Ö1 esti adásait: hangjátékok, hosszú fölolvasások, Brahms.

Sokan mondják, hogy az értelmiség elvesztette az információs monopóliumát, és ma már trollok és kommentelők magyarázzák el egymásnak a világ dolgait. Annak, hogy mit ír ön, kisebb a súlya, mint az internet előtti korban.

Szamárság. Egyrészt az internetnek köszönhetően sokkal nagyobb közönségem van, mint bármikor korábban. Másrészt az értelmiség hatása érzékelhető módon nem változott semmit.

Megváltoztak a közlési formák, de ez egy örök probléma. Annak idején Platón azon aggódott, hogy ha mindent leírnak, az tönkreteszi a jó szóbeli kultúrát. Teljes volt a kétségbeesés a nyomtatás bevezetésekor is, meg amikor megjelent a tömegsajtó. Ugyanez történt a rádióval, a filmmel, a tévével és most az internettel is.

Tehát alaptalan, hogy az internet elterjedésével csökken a színvonal? 

Ha belenéz az 1920-as, 30-as évek bulvárlapjaiba, sokkal butábbak és fölületesebbek voltak, mint amit ma olvasunk az interneten. Aggódom magam is, mert a szöveg háttérbe szorul a kép és az instant kommunikáció mögött, de tudatában vagyok, hogy az aggodalom a kommunikációs alakzatok miatt állandó a kultúra történetében. Több egyetemista van a világon, mint volt. Diákok tízezrei olvasnak olyan elméleti szövegeket és magas irodalmat, amelyeket ilyen tömegben soha nem olvastak az emberek. Hogy az intellektuális diskurzus figurái kisebb szerepet játszanának, én nem észlelem. Nyilván vannak változások, nyilván vannak bulvárhősök, de mindig voltak.

Mégis azért valahol az látszik, hogy a rendszerváltás klasszikus értelmiségi szereplői kikoptak a képernyőkről és napilapokból, ön talán az egyik utolsó, aki továbbra is rendszeresen szerepel.

Annak, hogy ennyire elszigeteltnek látszom, annak nagyon egyszerű az oka. A magyar értelmiség elhallgatott közéleti kérdésekben.

Miért?

Miért? Jó vicc. Hát a diktatúra miatt.

Akkor akár hangosabbak is lehetnének.

Csakugyan? Diktatúrában hangosak szoktak lenni az emberek? Ezt nem tapasztaltam, pedig éltem néhány diktatúrában. Ez itt most viszonylag puha diktatúra, de az emberek félnek a következményektől, és úgy érzik, hogy reménytelen a helyzet. Az utóbbi a fontosabb.

Azok, akik ezelőtt tíz évvel teleírták az újságokat politikai relevanciájú szövegekkel, azok ma nem produkálnak ilyen szövegeket, mert úgy érzik, hogy nem érdemes. Ez egy szimptómája a diktatórikus vagy zsarnoki helyzeteknek.

Beszélt erről ezekkel az emberekkel?

Nem szoktam erről személyes szemrehányást tenni senkinek. De talán tennék, ha beszélgetnénk erről.

Akkor honnan tudja, hogy emiatt nem írnak?

Látom, hogy az írásaikból süt a reménytelenség. Maga a hallgatás, mit jelent? Mikor mondták gondolkodók, hogy a közélet alantas, és a belső életbe való visszahúzódás az érték? A sztoikusok mondták ezt a hellenisztikus királyságok zsarnoki világában, és a római birodalom még annál is zsarnokibb és félelmetesebb világában. Ezek a dolgok összefüggenek.

Ön szerint a Fidesz demokratikus választásokon nem legyőzhető? Mi az ön diktatúra-definíciója?

Már rég nincsenek demokratikus választások Magyarországon. Milyen demokratikus választások azok, ahol nincs demokratikus nyilvánosság? Nevetséges. De nem ez az egyetlen kritérium. Voltak olyan történelmi időszakok, amikor az embereknek elég nagy volt a mozgási szabadságuk, például a francia forradalom előtti ötven évben Franciaországban, vagy a XVII. században Németalföldön. Időnként lecsukták az akkori másként gondolkodókat, de egyébként elképesztő burjánzó, szabad irodalom volt. Ugyanezt lehet elmondani az 1970-es évek végétől jó néhány szocialista országban. Formálisan fönnálltak a zsarnoki fölépítmények, csak már nem voltak igazán hatékonyak, vagy hagyták a burjánzást, mert a vezetők elvesztették a maguk hitét. Szabadabb világok voltak, mint a mostani. Ki ír ma olyan szabadon, mint Diderot írt?

Például ön?

Hát persze.

Mi különbözteti meg önt másoktól, akik nem írhatnak ilyen szabadon?

Az, hogy én nem vagyok része eleven ellenzéki kultúrának, egy magányos ember vagyok. Diderot nem volt magányos.

Mikortól datálja itthon a diktatúrát?

Diktatúra akkor van, amikor a nép észleli a diktatúrát. Ez itt hat-hét éve történt meg. A középosztály sokkal többet tud, mint amennyi megjelenik a sajtóban.

Ott vannak például az elbocsátások a közigazgatásban. Ez politikai tisztogatás, mint mindenki tudja, de senki nem meri szóvá tenni. Akik nem igazán fanatikus hívei Orbán Viktornak, azokat elbocsátják.

Azért egy elég nagyra nőtt, túlburjánzott rendszerről beszélünk.

Ez teljes tévedés, a közigazgatásban káderhiány van. A modern államot rendkívül nehéz igazgatni, és ehhez rengeteg emberre van szükség. Amikor elbocsátják a természetvédelem, a műemlékvédelem, a szociálpolitikai igazgatás, a menekültügy szakembereit, akkor nem a túlzott bürokrácia szűnik meg, hanem egy-egy közigazgatási ágazat: az állam megy tönkre, pontosabban az állam civilizációs funkciói. Mi az értelme, hogy a Corvinus tulajdonosa (állami pénzből föltöltött) magánalapítvány lesz? Az egyetemi tanárok nem lesznek köztisztviselők, ennek folytán percek alatt el lehet őket bocsátani, mint bármelyik cégnél. Ennek a lehetőségnek nagy fegyelmező hatása van az alkalmazottakra.

Azt mondják, épp így kerülnek ki az eddig nehézkes bürokrácia alól, és ez teszi lehetővé az egyetem fejlesztését.

Tudom, hogy ezt mondják, de füllentenek. Arról van szó, hogy a hatalmat egyre dinamikusabbá teszik, és szélsőjobboldali káderértelmiséget neveznek ki. Menni fog. Rengeteg pénzük van, óriási hatalmuk van, s egyre könnyebben szoknák hozzá a beosztottak, az alárendeltek. Az ellenzéki attitűdök visszahúzódnak a panaszkultúrába, amely pusztán defenzív.

Az antikapitalista pozíció teljesen meg fogja változtatni a helyzetet

Az ön felfogása szerint mi egy értelmiségi szerepe vagy feladata egy ilyen politikai környezetben?

Távol álljon tőlem, hogy magamat tekintsem mintának, ez nyilván vérmérsékleti kérdés is. Én lázadásra és ellenállásra vagyok beállítva. Mindenki nem élhet így. Szerencsés ember vagyok. A szabadsághiány és az elkerülhető szenvedés léte hideg dühöt, keserű gúnyt váltott ki belőlem mindig. A részvét – amint a francia forradalom óta tudjuk – nem ártatlan érzés.

Valamit csak gondol erről.

Azt gondolom, hogy ez átmeneti állapot, és lesz, sőt kezd lenni igazi rendszerellenzék, fundamentális oppozíció, amely nem a kormánynak, hanem a rendszernek az ellenzéke. Ez a pozíció antikapitalista, baloldali, egyre több fiatal részese van. Lehet észlelni, ha valaki figyeli a jeleket, és nyilvánvaló, hogy teljesen meg fogja változtatni a helyzetet.

Ez nem a liberális kritika, amely a nyugati, részben csak elképzelt vagy elmúlt liberális demokráciát tekinti etalonnak, és még mindig arról beszél, hogy „eltorzult a demokráciánk”, mert még mindig érez közösséget a tőkés állammal, mert fennállnak teljesen formálisan és üresen a parlamenti külsőségek, és még mindig vannak állítólagos választások. Szemernyivel jobb választások, mint a Kádár-rendszerben, de alig. A radikális szembenállás artikulációja természetesen meglesz, virágozni fog, nem nekem kell profetikusan meghirdetnem: alakul. Nem teljesen függetlenül tőlem, de azért nagyrészt igen. A nyugati egyetemekről hatalmas mennyiségben térnek haza a marxisták, ezt jól látja a Magyar Idők. Teljesen igazuk van, ma Nyugatról nem liberálisok térnek haza, hanem baloldaliak, sőt: marxisták, huhú.

És ezt nem tudja megállítani a kormány? 

Ezek gondolati változások. Ha csak nem vezetnek be radikális cenzúrát, tehát nem viszik el például a Mérce szerkesztőit, és nem zárnak börtönbe embereket, akik a kormány álláspontjával ellentétes nézeteket hirdetnek, akkor nem. De akkor sem: elkötelezett emberek elnyomása és üldözése ellenállást szokott kiváltani.

Természetesen a kormány nagyon jól tudja, hogy ezek jelenleg néhány száz, esetleg ezer ember körében lezajló folyamatok. De hála istennek még nem jöttek rá, hogy eddig minden, ami új, néhány száz vagy néhány ezer ember körében kezdődött el. Soha nem a teljes nép körében indulnak meg a változások. Hány ember volt a demokratikus ellenzék hatókörén belül az 1980-as évek második felében? Néhány ezer ember.

Tehát ön szerint a jelenlegi rendszert egy marxista politikai közösség fogja leváltani?

A rendszert csak a nép változtathatja meg. A fölvilágosodás se döntött meg semmit, de a forradalmi nép – a fölvilágosodás tanítványa – igen. Én csak azt észlelem, hogy az ellenállásnak kialakulnak új gondolati formái. És az ebben már benne élő emberek olyan könyveket olvasnak, olyan gondolatokkal foglalkoznak, amelyek a legtöbb honfitársunk számára egyelőre ismeretlenek. Ahogy az 1980-as években is közismeretlenek voltak a főleg angolszász jogfilozófiai, alkotmányelméleti gondolatok, amelyek a magyar köztársaság kialakításában később fontos szerepet játszottak. Meg föl is kellett újítani hagyományokat: Bibót, Eötvöst. Így szokott ez lenni. Majdnem mindig vannak ellenálló szellemi gócok. Közülük jó pár elvész és elsüllyed. Persze.

Ez a baloldali közösség tehát már nem a liberális demokráciát tekinti elérendőnek, de akkor mit?

A szocializmust. A kommunizmust.

Egy korábbi interjújában még azt mondta, a legtöbb amit most akarni lehet, az a 70-es évek jóléti államaihoz való visszatérés, ami egy liberális demokrácia volt.

Igen, ez az, ami a rendszeren – az európai kapitalizmuson – belül még megvalósítható. A szociáldemokrácia reformmozgalom volt, amely együtt tudott élni a parlamenti demokráciával, bár nem könnyen. Elképzelhető, hogy egy jóléti állami fordulat végbemegy, de föltehetőleg csak Nyugaton. De ne feledjük, milyen brutálisan verték szét a szociális államot, a szakszervezeteket az 1980-as, 90-es években.

A félgyarmati, perifériaországokban, mint Magyarországon, ahol a gazdaságpolitikát nagyon nagy mértékben autóipari nyugati befektetők határozzák meg, itt jóléti fordulatot végrehajtani nem lehet, mert azzal egyet kellene értenie az Audinak meg a Mercedesnek.

Itt vagy a harmadik világban nehezebb bevezetni, mert ha ezek a cégek elmennek, nagyjából megszűnik a magyar gazdaság. Ezért van szükség Indiában és Brazíliában félfasiszta kormányokra. Ameddig ez a struktúra fönnmarad, addig a kis méretű modern szektora a gazdaságnak neoliberális irányítás alatt lesz.

Hogy érti ezt?

A magyar gazdaságnak három szektora van. Egy modern, amely nyugati tulajdonban van, és egy honi szektora, amely a hazai komprádorburzsoázia és félfeudális nagyúri rendszer irányítása alatt van. És van a harmadik szektor, ahol mindenki éhen hal, ahol voltaképpen nincs „gazdaság”, csak a társadalomból kizuhant, magukra hagyott emberek vannak. Ez ismerős Latin-Amerikából, és hasonló rendszerek alakultak ki Kelet-Európában is. Sok tekintetben semmi nem változik.

Gondoljunk bele: mivel bírálja a Nyugat Kelet-Európát ma? Emberi jogok. Mivel bírálta a Nyugat Kelet-Európát Brezsnyev idején? Emberi jogok. Mi változott? Semmi.

A kontraszt történelmi okokból hasonló volt a modernitás kezdete óta. A nyugati társadalmak mindig liberálisabbak, szabadabbak, nyitottabbak voltak, mint a keleti társadalmak, és ez továbbra is így van. És ez elég lehangoló.

Azért idő közben ott volt a rendszerváltás például Magyarországon, amikor ön aktív politikai szereplő volt. Abban, hogy nem változott semmi, van önöknek felelőssége?

Ugyan! Ez teljesen egységes történeti folyamat, amely lejátszódott mindenütt, mi inkább a balekjai voltunk ennek a dolognak. Nem a mi illúzióink miatt ment ripityára a kelet-európai (és dél-európai) ipar és az egyenlőségelvű szociálpolitika – bár ezek az illúziók is károsak voltak, ezt belátom. Ártatlannak nem érzem magam, és igen későn (a múlt század legvégén) ébredtem föl, de tisztelt kollégáim még ma se.

Az is egy népszerű vélemény, hogy a mostani közállapotok részben egy elitellenességből is táplálkoznak, és itt nálunk konkrétan ez alatt az önt is magába foglaló rendszerváltó elit értendő, akik eszerint a kritika szerint a köznép számára érthetetlen, távoli módon kommunikáltak, burokban…

Színtiszta hülyeség. Hatalmas tömegrendezvényeken szónokoltam százezreknek. Miféle burok?

Ha viszont itt senkinek nincs felelőssége, mert szerkezetileg törvényszerű, ahogy a dolgok alakulnak, akkor hogy lehet a Fidesz politikusainak felelőssége abban, hogy mostanra milyen politikai berendezkedés alakult ki?

Ezeket nem tartom értelmes kérdéseknek. Annak ellenére, hogy a rendszerváltás alapeszméi tévesek voltak, beleértve a saját nézeteimet, morálisan jó osztályzatot adhatunk azoknak az embereknek, akik lázadtak az elnyomás ellen, és akartak valami újat, még ha naivan, esetleg tévesen is. Az viszont, hogy valaki tudatosan, sok pénzért részt vesz az elnyomó rendszer kialakításában és működtetésében, az morálisan elvetendő, ez evidens.

Kétségkívül ugyanazok a típusok járnak sikerrel, sőt: olykor ők alkotnak maradandó remekműveket olykor, akik együtt élnek az elnyomó rendszerrel, de valamilyen óvatos distanciát is tartanak tőle. Én ezt a típust nem kedvelem, de be kell ismerni, hogy ez vált be Kelet-Európában, ez sikeres életstratégia. Meg hát az egész világtörténelemben kivétel volt a szabadság.

Én arra vagyok ítélve, hogy mindig kisebbségben legyek, ezt már rég tudom, időnként egész elképesztő mértékben vagyok kisebbségben. Például most volt az SZDSZ alapításának harmincadik évfordulója, engem nem hívtak meg, ami jót tesz a reputációmnak, de rosszat a közérzetemnek.

Tudja, miért nem hívták meg?

Ezek véletlenszerű és mégsem véletlenszerű dolgok. Azért, mert nem találták meg a telefonszámomat. És ez jellemző és elkerülhetetlen.

Az alsó-középosztály félti szerény privilégiumait

Térjünk vissza a formálódó újbaloldali körökhöz! Ezek hatékonyabbak lehetnek, mint a Fidesz most már hagyományos ellenzékének tekinthető pártok? 

A jelenlegi szélsőjobboldali kormányzattal szembeni liberális demokratikus ellenállás hatástalan, mert nem tud olyasmit kínálni ennek a társadalomnak, aminek a többség örülne. A többség ilyen rendszerekben mindig ellenséges a (bármiféle) kisebbségekkel. A mostani pártrendszerben a liberális/szocdem/zöld pártok szociális és gazdaságpolitikája csak árnyalatokban tér el a kormányétól. A mai kormány csak azokkal szemben alkalmaz megszorításokat, akik védtelenek, de velük aztán jócskán. Ugyanaz, mint a neoliberális politika, csak stratégiai jellegű, ami lényeges dolog.

Az, hogy a hajléktalanokkal nem bánjanak ilyen embertelenül, a nyomorgó kisnyugdíjasokkal, a betegekkel történjék valami, a falusi gettókban élőket pedig segélyezzék: ezek népszerűtlen dolgok. A liberálisok sokkal humánusabb, jótékonyabb, az underclasst, a szubproletariátust segítő államot képzelnek el, ez viszont nem kell a még állásban lévő, dolgozó többségnek. Pláne, hogy a segítségre szoruló szegények nem nagy, de nem is jelentéktelen része a gyűlölt cigánysághoz tartozik. A segély Amerikában is a feketék miatt népszerűtlen: mindig minden etnikai kisebbséget dologtalannak és enyveskezűnek tekintettek a történelemben, ez a séma örök.

Hogyan lehetne elérni, hogy szolidárisabbak legyen az emberek?

Sehogy, ez ki van zárva, mert ellenkezik a többség osztályérdekeivel. Miért van sikere Trumpnak, Salvininek, Orbánnak? És majd meglátják, hogy milyen szépen fog fasizálódni a CDU perceken belül. Azért, mert van egy meglehetős jólétben élő kék- és fehérgalléros dolgozói osztály, amelynek a 2008-as válság után ingataggá vált a helyzete, és próbálja őrizni a viszonylag jó társadalmi és gazdasági helyzetet más igénylőkkel szemben. Ez a magyarázat a migránsellenességre is.

A menekültproblémával versenyhelyzet állt elő. A kelet-európai országok Nyugatra emigráló dolgozóinak versenytársai a közel-keleti és afrikai menekültek, bevándorlók és vendégmunkások. Életbevágó kérdés a kelet-európai országoknak, hogy a mi „migránsaink” keressenek Nyugaton, ne a “négerek”. Kemény verseny van a nyugati munkahelyekért, ezt képviseli Orbán Viktor is. Abban a pillanatban, hogy a munkásosztálynak privilégiumai lesznek, a munkásosztály is konzervatív és reakciós osztállyá válik, mint Herbert Marcuse leírta már 1968-ban. Hát mi itt az újdonság?

Miért nem vettek részt munkások az Egyesület Államokban és Németországban a ’68-as mozgalmakban? Azért, mert ezekben az országokban a munkásosztály helyzete sokkal jobb volt, mint Franciaországban és Olaszországban. Nekik nem kellettek ezek az őrült diákok, akik bevonták volna a szűk munkaerőpiacra meg a versengésbe a kisebbségeket meg a proligyerekek iskoláztatására költötték volna az adóbevételeket. Versenyhelyzet volt a munkaerőpiacon, különösen az alsó szegmentumaiban. Ez ma is így van. Az egyenlőségi és zöld törekvések fenyegetik azt a nagyon kevéske kis privilégiumot, amivel az alsó-középosztály rendelkezik.

Ma Franciaországban a környezetvédelmi adóval megterhelt dízelolaj-árak miatt tüntetnek a rossz tömegközlekedés miatt autóba kényszerülő dolgozók (tehát közvetve a globális fölmelegedés mellett), továbbá a bevándorlók ellen, amiben támogatja őket az Európa-ellenes, Le Pen-féle szélsőjobboldal és a Mélenchon-féle nacionalista baloldal. Ugyanakkor Macron népellenes politikájával szemben igazuk van. Közben Pozsonyban a szlovákiai – szlovák és magyar – fiatalság a „sorosozás”, vagyis az antiszemita összeesküvés-elmélet ellen tüntet: de ezek főleg diákok és ifjú értelmiségiek; ugyanők demonstráltak a nacionalizmus ellen Ljubljanában, ahol én is beszédet mondtam. Ez az egész nagyon nincs jól.

Akkor a helyzet megváltoztathatatlan?

Nyugaton azért lehetne változtatni jóléti állami politikával, mert elég gazdagok hozzá, és a jómódban élő középrétegeknek meg a munkásosztály felső részének is lehet ajándékokat osztogatni, hogy eltántorítsák őket a szélsőjobboldaltól. De pillanatnyilag a szélsőjobboldal az egész világon védi a szerény privilégiumokkal rendelkező középrétegek érdekeit, a többiek kiszorításának leghatékonyabb módja pedig a rasszizmus. Ezt nem lehet könnyedén legyőzni, pláne olyan viszonylag szegény országban mint Magyarország, pláne ilyen diktatórikus viszonyok között.

A most éledező újbaloldalnak a potenciális végpontja egy ugyanolyan rosszul működő szocializmus, mint történt korábban is?

Ennek a kis éledező radikális baloldali közegnek nem az a funkciója, hogy hatalomra kerüljön és megváltoztassa a rendszert. Elindíthat olyan szellemi folyamatokat, amelyek megváltoztathatják az ellenállás természetét, és a diskurzus fontos összetevőit. Ez nem kormányprogram. Nem arról beszélek, hogy szervezzünk tömegpártot és váltsuk le a Fideszt. Ez egyrészt lehetetlen, másrészt így nem kívánatos. A parlamentáris rendszer megbukott. Kétségkívül jobb volt a parlamentáris rendszer, mint a mostani puha diktatúra. De vége, és ez nem föléleszthető. A „valóságosan létező szocializmus” nem volt szocialista, nem fog visszatérni, és ne is térjen.

Ön egyébként mikor lett marxista és milyen felismerés vezetett idáig?

2000 körül. Rá kellett jönnöm néhány közhelyre, amit tudhattam volna. Be kellett látnom, hogy azok a verziói az államéletnek, amelyek tapasztalhatók, azok puszta intézményi és jogi elemzéssel nem leírhatók, és egy totális társadalmi analízisre van szükség. Ez pedig a marxizmus, nincs más.

Lát arra esélyt, hogy itthon normálisan lehessen beszélni Marxról? A NER minden erejével azon van, hogy úgy állítsa be, ha valaki Marxra hivatkozik, az gyakorlatilag sztálinista.

Nem tehetek arról, hogy elmaradott országban élünk.

De azokban az országokban, ahol az antifasizmus része a nemzeti kultúrának, ott nem lenne lehetséges, hogy a hatalom úgy beszéljen Marxról, ahogy nálunk. Nem lenne lehetséges Görögországban, a volt jugoszláv államokban, de még Csehországban vagy Szlovákiában se. Azért, mert ezeken a helyeken az antifasiszta mozgalmakban a kommunisták játszották a vezető szerepet. Nem véletlen, hiszen a kommunisták voltak a fasiszták ellenfelei, a fasizmus azért jött létre, hogy leverje a nyugati szocializmusokat. Ez nem sikerült – hiszen a szocializmus, a kommunizmus: eszme – , de sikerült az eszme hordozóinak kikiáltott zsidókat (és sok százezer baloldalit) kiirtani. Ám az eszme él.

Lukács György Történelem és osztálytudat című könyvét nagyon kevesen olvassák Magyarországon, de románul, szerbül, törökül, perzsául, kínaiul, japánul mindenki olvassa, aki Hegelt, Dosztojevszkijt, Webert olvas. Majd itt is így lesz, Magyarország elkésett ország az Orbán-rendszer (és a korábbi liberális hegemónia) miatt, de ez nem fog örökké tartani.

Írtam régen a Magyar Narancsba egy nevezetes cikket, amelynek az volt a címe, hogy „Az utolsó tengelyhatalom”. Ez Magyarország. Hiszen melyik az az ország, ahol azt mondják, hogy elvesztettük két világháborút? Ilyet a mai Németországban sem mondanak, pedig… Baj, hogy Hitler elvesztette a háborút? Megbízhatóan zsidóbarát történészek azt írják Magyarországon a második világháborúról, hogy „csapataink”, „honvédeink”, „visszavonultunk”. Képzelje el, hogy azt írja egy történész Németországban, hogy unsere Wehrmacht. Az biztosan náci. Igazi, keményvonalas náci. Ez még az AfD-ben is tűrhetetlen lenne. Csak Magyarországon azonosul az elitek egy része a második világháború veszteseivel. Se Ausztria, se Németország, se Románia (a hadijog szempontjából „vesztes” államok), senki más, csak mi.

Mi lehet ennek az oka?

Ez a legreakciósabb ország a Földön.

Akkor végül is igazolva látja azt a rendszerváltáskori tézisét, amely szerint “mucsa és félelem, vagy szabad demokrata többség”?

Igen. Aztán persze akkor azonnal meghamisították, amit mondtam, mert én a Mucsát természetesen nem az országra (tehát például magamra) értettem, hanem arra, ha a kisgazdák, satöbbi hatalomra kerülnek. Magyarország nem mucsaibb, mint bármely ország, mert minden ország szörnyű, mint ahogy minden állam is az. Az emberiség mint olyan, elég borzalmas.

Konkrétan mit takar a mucsaiság?

Vidékiességet meg elmaradottságot. Por és sár. De egyébként pontosan ugyanilyen mucsainak tekintem ezt a szervetlen, mesterkélt, provinciális nyugati másolatot, ami uralkodik a budapesti társadalmi élet bizonyos szakaszaiban. Mi vidékibb, mint az utánzás? Az a legvidékibb. Úgyhogy a kozmopolita mucsaiság szintén rendkívül jelentős szerepet tölt be az életünkben, enné meg a fene. A rendszerváltás idején pedig illúzióim voltak. Azt gondoltam, hogy mindenféle fényes modernizációk fognak lejátszódni, ha csak meg nem tapad Torgyán József és a hozzá hasonlók. De nem lett volna fényes akkor sem, ha ők nincsenek. Lengyelország és Csehország se jobb nálunk sokkal, pedig ott kezdetben mindenféle demokratikus géniuszok kerültek az élre. Úgyhogy ezt is rosszul láttam.

Egyfelől azt mondja, hogy az elmaradottság az Orbán-kormánynak is következménye, másrészt pedig, hogy ez egy mélyen lévő alapbeállítódás. Hogy jönnek ezek szinkronba?

Egy tehetséges zsarnoki típusú ember és köre kihasznál bizonyos kulturális adottságokat.

Zárszóként, Orbán 2013-ban az ön írásának hatására elment a szatmárnémeti temetőbe és vitt egy szál virágot az izsáki rendőrségen halálra vert férfi sírjára. Tegyük fel, hogy a kormányfő most is olvassa, mit javasolna neki?

Vonuljon vissza a politikától, és vigye magával az egész pereputtyát. Sok boldogságot kívánok.

Könnyedebb témák

Használja-e még a sétapálcáját?

Nem, mert nem fáj a derekam. Szerencsére ennek már 23 éve.

Miért comic sansszal írja a leveleit?

Mivel?

Ez egy betűtípus, ami cikinek lett kikiáltva az interneten. Azt gondoltam, hogy ez valamiféle kiállás lehet a kulturálisan elnyomott csoportok mellett. 

Viccnek indult, aztán rászoktam.

De honnan indult a vicc?

Én is hallottam, hogy ez cikinek számít. Egyébként nekem eléggé tetszik ez a betűtípus.

Látta a TGM egy robot című videót Youtube-on?

Igen.

Ott mi történt pontosan?

Egy rosszul sikerült torokköszörülés.

Forrás: https://index.hu/belfold/2018/11/20/tamas_gaspar_miklos_interju/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Magyarország a legreakciósabb ország a Földön – Interjú az Indexben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Krausz Tamás: Sobibór 75

 

 

Egy szovjet hős: Alekszandr Aronovics Pecsorszkij (1909–1990)

1943. október 14-én – a náci haláltáborok történetében a treblinkai mellett az egyetlen és sikeres, tömeges szökéssel járó – felkelés tört ki a sobibóri megsemmisítő táborban. Abban a haláltáborban, melynek gázkamráiban mintegy negyedmilló zsidó férfit, nőt, gyermeket és szovjet hadifoglyot pusztítottak el. A haláltábor felszámolásának folyamatában – az SS-katonák számára is megdöbbentő módon – a fegyvertelen, de szervezett foglyok belevágtak a felkelés reménytelennek tűnő, nagy küldetésébe, melyben közel hatszázan vettek részt. Közülük több mint ötvennek sikerült is megszökni és életben maradni – a többieket legyilkolta az SS. Mondanunk sem kell, hogy Magyarországon még a zsidó szervezetek sem emlékeztek meg e dicső eseményről.

  A felkelés vezetője és kitervelője egy szovjet hadnagy, Alekszandr Aronovics Pecsorszkij volt. A művészetek iránt érdeklődő, de végül közgazdasági diplomát szerző fiatalember élettörténetét sokáig csak nagyon kevesek ismerték. Noha 1949-ben és 1951-ben kitüntették, a Szovjetunióban igazi figyelmet sohasem kapott.

  A hivatalos szovjet emlékezetpolitikában egyetlen népet sem emeltek ki a népek sokaságából, sőt igyekeztek – a szovjet történelem háborús korszakának „elvárásai” alapján – a szovjet nép egészének hőstetteit és áldozatait hangsúlyozni: „békés szovjet állampolgárok” ez a felirat szerepelt a lemészárolt zsidók emlékművén is. Mégis, két dolog kétségtelen. Egyrészt, hogy a döntő terhek az orosz népre hárultak a világháborúban, másrészt pedig, hogy az áldozatok között kiemelkedett a zsidó nép vesztesége a holokauszt miatt. A Szovjetunió 27 milliós emberveszteségének hozzávetőleg 10%-a (más adatok szerint ennél is több) zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár volt, miközben a lakosságnak csak nagyjából két százaléka volt zsidó nemzetiségű akkoriban.

  A szovjet történelem etnonacionalista átírása, módszeres meghamisítása együtt jár a mai emlékezetpolitika tudatosan „deszovjetizáló” és „dekommunizáló” törekvéseivel. Ha ezt a történelmet a „főnökök”, a főtitkárok, a vezető hivatalnokok történeteként, azok „bűntörténeteként”, csak az erőszak és a GULAG történeteként fogjuk fel, nemcsak egyszerűen egyoldalúságot követünk el, hanem történelemhamisítást is, alkalmazkodunk a korszellem etnonacionalista „előírásaihoz”, vagyis észre sem vesszük, és máris az ő nyelvükön, a hatalom nyelvén beszélünk. Sose higgy a hamis prófétáknak, még akkor sem, ha piros vagy nemzeti színű zászlót lengetnek is!

  Találjuk hát meg Alekszandr Aronovics hőstettének forrásait!

Pecsorszkij nem csupán megszervezte barátaival, elvtársaival a felkelést és a menekülést, hanem utána csatlakozott a belorusziai partizánmozgalom Scsorszról elnevezett osztagához. Amikor a szovjet hadsereggel egyesültek, Pecsorszkijt – a hadifoglyokkal szembeni, akkoriban szokásos bizalmatlanságnak megfelelően – gyakorlatilag egy büntetőzászlóaljba irányították, amelyet „rohamlövész-zászlóaljnak” neveztek. A harcokban megsebesült, négy hónapot töltött kórházban, itt ismerkedett meg második feleségével. A felkelés történetét 1945-ben vetette papírra, amely akkor napvilágra is került.

  Az 1961-ből származó munkahelyi jellemzéséből, amely a Don-menti Rosztov egyik üzemében készült, az az érdekes dolog olvasható ki, hogy a munkáskollektíva, a „kommunista munka brigádja” milyen elismerően, kicsit patetikusan fogalmazva, szeretettel nyilatkozott róla, kiemelve a következő tulajdonságait: közösségiség és szolidaritás, emberszeretet, az emberek „kulturális felemelésének” vágya, a rászorulók iránti odaadás. Ilyen melegséggel írt ő is azokról a társairól, akikkel együtt raboskodott a megsemmisítő táborban.

Pecsorszkij hőstette – történetileg meghatározható értelemben – maga is a szovjet oktatás, kultúra, a szovjet mentalitás jellemzőit tükrözte. Pecsorszkij szerepében kifejeződött egy lelki és meggyőződésbeli szilárdság és hazaszeretet, milliókat mozgósító antifasiszta szellemiség. A hozzá hasonló emberek sokasága vitte sikerre a Nagy Honvédő Háború igaz ügyét. Lev Szimkin író, aki tanulmányozta a felkelés vezetőjének életét, így nyilatkozott: „Igen, ő maga volt a megtestesült szovjet ember. A zsidók háború előtti nemzedéke, amely a szovjethatalom idején nőtt fel, az internacionalizmus eszméit saját eszméinek tekintette.”   Az író megjegyzi, hogy Alekszandr Aronovicsnak sosem jutott eszébe elhagyni a Szovjetuniót, akkor sem, amikor zsidók sokasága indult el az új haza, Izrael felé…

Az olyan ember, mint Pecsorszkij, aki látva, hogy az SS-őrök szórakozásból lövik le a foglyokat, képes volt megszervezni a felkelést (melynek során sikerült 11 német SS-t és jó néhány ukrán őrt is likvidálni), olyan emléket hagy maga után, amely nemigen manipulálható. Legfeljebb elhallgatni lehet, mint például a mai Magyarországon. Az ilyen embernek lehet bárhol a hazája, akár több hazája is lehet, mert sohasem felejti el, hogy az emberiség része is. Természetes tehát, hogy Pecsorszkij egész életében ápolta a szovjet ellenállás tradícióját, amelynek megmutatta eltakart arcát is, „zsidó utcáját”, és sohasem gondolt arra, hogy a két hagyomány egymással szembeállítható. Összetartozó dolgok voltak ezek és azok is maradnak mindörökké. Vaszilij Groszman, a híres író, aki vöröskatonaként érkezett az akkor már gyakorlatilag elhagyatott Sobibórba, azonnal felismerte a tábor jelentőségét az utókor számára: hiába tüntették el a nácik a nyomokat, még a föld alól is előkaparták rémtetteik bizonyítékait.

Mi sem hagyjuk veszni Pecsorszkij igazságát.

Kategória: Nincs kategorizálva | Krausz Tamás: Sobibór 75 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Szalai Erzsébet: A félfeudális hatalmi rend Magyarországon. Az Orbán-rezsim természetrajza és működése. – cikk a HVG-ben

Szerintem a címben megfogalmazott kategóriával írható le a jelenlegi magyarországi hatalmi szerkezet – a NER – lényege, és lényegi működési módja. Kornai János autokrácia, Bozóki András és Hegedűs Dániel, valamint Filippov Gábor hibrid rendszer fogalma is találó erre, de azok főként csak a politikai hatalmi viszonyok leírására koncentrálnak. Én olyan fogalmat alkotok, mely egyfelől magába foglalja a gazdasági és kulturális aktorokat, azoknak a politikai aktorokkal alkotott szövevényét is, másfelől utal azokra a múltbeli strukturális mintázatokra, melyekkel a jelenlegi hatalmi szerkezet kontinuitást mutat.

A hatalmi szerkezet ágensei a következők: domináns pozícióban a politikai elit csúcsa – a továbbiakban uralkodó rend (Orbán Viktor vezetésével) –, a hazai kliensburzsoázia, a nagy, állami támogatottságú exportáló multinacionális vállalatok menedzserei és tulajdonosai, és a nemzeti-konzervatív technokrácia (Matolcsy György vezetésével). Alárendelt pozícióban a fennálló hatalommal lojális, az az által kitartott média és értelmiség, valamint a kliensség és a szuverén pozíció között lebegő nagyburzsoázia.

Ez a konglomerátum félfeudális rendet alkot. Max Weber nyomán rendiségének lényege, hogy tagjait formális és informális kapcsolati háló integrálja, valamint közös ethosz, értékrendszer és magatartásminta jellemzi. Félfeudális jellege a benne uralkodó erős formális és főként informális hierarchikus viszonyokból, az eme hierarchia csúcsán elhelyezkedő vezető (király) szinte korlátlan hatalmából adódik – legalábbis a rend egy részén belül.

A rend azért nem teljességgel feudális, hanem félkapitalista, mert az integráns részét képező burzsoázia és menedzsereinek tevékenysége valamiféle visszaigazolást, visszajelzést kap a piacról. Weberi értelemben így a hatalmi rend egésze is osztályvonásokkal bír – és ilyen vonásokkal bír marxi értelemben is: a hatalmi rend az ország szinte teljes tulajdonának birtokosa.

A király (Orbán Viktor) hatalma a rend részét képező burzsoázia felett mindazonáltal nem totális – a kliensburzsoázia komolyan függ tőle, de a nagy exportáló multinacionális cégek vezérkara erős alkupozícióban van vele szemben. Ez abból adódik, hogy zömében ezen cégek exportja húzza a gazdaságot (ők biztosítják a GDP – a nemzeti termék – dinamizmusát). És döntően ők azok a gazdasági szereplők, akiknek tevékenysége megmérődik, nem is akárhol, hanem a világpiacon, ezen belül döntően a német piacon.

*

De történetileg nézve hogyan alakultak a hatalmi renden belüli erőviszonyok, és milyenek ma?

Az új magyar kapitalizmus korábbi, laissez faire szakaszát kezdetben a késő-kádári technokrácia (a létezett szocializmus hatalmi hierarachiájában felnövekvő, a piacgazdaság totalizálását és a teljes külpiaci nyitást zászlajukra tűző, döntően fiatal pénzügyi szakemberek – Békesi László, Bokros Lajos stb.), majd „gyermeke”, a nagyburzsoázia, azon belül is döntően a multinacionális cégek tulajdonosainak és menedzsereinek dominanciája jellemezte a politikai elit, vagyis az mindenkori uralkodó rend felett. A felnövekvő hazai nagyburzsoázia nagyjából a 2000-es évek elejétől féltékenyen figyelte a multinacionális szektor privilegizált helyzetét, és egyre inkább a nemzeti tőke nevében fellépő Fidesz mögött sorakozott fel – majd 2010-ben hatalomra is segítette azt. Az új uralkodó rend azonban ezért csak részben mutatkozott hálásnak, és hozzákezdett a tulajdonviszonyok radikális átalakításához, és egy hozzá feltétlenül hű kliensburzsoázia létrehozásához – ezért kellett meggyengítenie, majd szinte teljességgel felszámolnia a fékek és ellensúlyok rendszerét. Míg a rendelkezésre álló tetemes állami tulajdont privatizáló késő-kádári technokrácia és az általa dominált uralkodó rend „osztogatott”, addig a fideszes uralkodó rend és hűséges technokráciája „fosztogat”.

A 2010 előtti időszakban a médiát és az értelmiségi közéletet alapvetően a késő-kádári technokráciához, majd a nagyburzsoáziához lojális liberális értelmiség uralta – ez azonban nem jelentette más szellemi irányzatok kizárását. A liberális értelmiség legerősebb fegyvere ezen szellemi áramlatokkal szemben a körükbe tartozók teljesítményének elhallgatása volt. A fideszes uralkodó rend győzelmével azonban szinte azonnal megindul a médiaviszonyok radikális átrendezése és a másként gondolkodók elleni nyílt, egzisztenciájukat is érintő támadás, melynek célja a teljes kiszorításuk. Az uralkodó rend a megtűrt értelmiségtől feltétel nélküli lojalitást követel, valamint azt, hogy az folyamatosan legitimizációs érveket és ideológiákat szállítson számára.

Az autonómiájára valamit adó nagyburzsoázia helyzete pillanatról pillanatra változik.

*

Már 2010-től megkezdődik az a folyamat, melynek során Orbán Viktor és szűk köre, az uralkodó rend kísérletet tesz a nagyburzsoázia politikai elit felett gyakorolt korábbi hatalmának megtörésére, vagyis a két hatalmi csoportosulás közötti  dominanciaviszonyok megváltoztatására. Mivel Orbánék nem zabolázhatnak meg minden egyes nagyburzsoát, ezért versenyeztetik és kijátsszák azokat egymás ellen. Ennek egyik fő eszközét a közbeszerzési pályáztatás működési módja jelenti. Különösen pontosan jellemzi a versenyeztetési, kijátszási mechanizmus lényegét a döntően a multinacionális vállalatok körében alkalmazott stratégiai megállapodások rendszere. Itt nem érvényesül semmiféle normativitás, az állam a közvélemény és a piac által átláthatatlan kritériumok alapján, ad hoc emel ki cégeket, és köt velük egyedi megállapodásokat. Ezeknek titkos záradéka, mely a vállalatoknak nyújtott állami kedvezményeket tartalmazta, egészen 2017-ig feltárhatatlan volt. (Az LMP-s Szél Bernadett perelte ki az adatokat az illetékes hatóságoktól).

A burzsoázia egy része lázong alárendelt szerepe ellen – de csak az Orbán szűk köréhez, az uralkodó rendhez kötődő Simicska Lajos, valamint időnként Csányi Sándor és Demján Sándor veszi a bátorságot a nyílt konfrontációhoz. A G.naptól Simicska frontális támadást indít Orbán ellen, eszközül használva ehhez médiabirodalmát. A csata ez év nyarán dől el, amikor a fenyegetett Simicska bedobja a törülközőt, és megválik médiaérdekeltségeitől. Megmutatva ezzel azt is, hogy a „független” sajtó mennyit is ér a burzsoázia számára, és léte mennyire függ a hatalmi renden, ezen belül a nagyburzsoázián belüli erőviszonyoktól, pontosabban azok változásától.

Simicska megtörésével Orbán és uralkodó rendje, valamint technokráciája megvalósítja azt a – tulajdonképpen 1998 óta dédelgetett – tervét, hogy felülkerekedjen a nagyburzsoázián, Bourdieu kifejezésével élve, politikai tőkéjét szinte teljes mértékben gazdasági tőkévé konvertálja.

Azért csak szinte valósítja meg, mert a multinacionális cégek vezérkarai és a Csányihoz hasonló eredetű és típusú gazdasági hatalommal rendelkező nagyburzsoák továbbra is őrzik Orbánékkal szembeni alkupozícióikat. Helyzetüket alapvetően csak komoly, döntően világpiaci átrendeződés változtathatja meg.

*

De miért nem uralkodó osztályról, hanem csupán hatalmi rendről beszélek, melynek vannak osztályvonásai? Hiszen a rendek teljes egészükben működhetnek osztályként is. Röviden azért, mert miközben a hatalmon lévők megszerveződnek, a társadalom, ezen belül a munkásság nem szerveződik osztállyá. Egy osztályos társadalmak pedig logikailag nem léteznek.

A társadalom, ezen belül a munkásság önszerveződésének elmaradása alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt a munkásság nem látja a tőkét, a burzsoáziát és annak az ő életében betöltött szerepét, mert a burzsoázia elbújik a mindenkori kormányok háta mögé, és onnan irányit. Az államhatalommal hajtatja végre például a szociális szféra – oktatás, egészségügy – megcsapolását, melyről azt képzeli, hogy azt ő finanszírozza. Másrészt a munkásság – tehát mindazok, akik kizárólag munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és nincsenek magas vezetői pozícióba – rendkívül megosztott, érdekellentétek által tagolt. Más oldalról megközelítve: a világ globalizáltságának jelenlegi állapotában a munkásság már nem lehet nemzeti, de még nem lehet nemzetközi sem.

Mindezért nemzeti szinten a kapitalista tőke-munka viszony az úr-szolga feudális viszony álruháját ölti. Ettől pedig még nagyobb a kizsákmányolás, mintha a tőke-munka viszony nyíltan megjelenhetne a társadalmi egyének tudatában, így a kizsákmányoltak felvehetnék a harcot kizsákmányolóikkal szemben.

*

2018 tavaszán a magyar társadalom enyhe többsége a fennálló hatalmi rend ellen szavaz, a Fidesz-KDMP kétharmada az általuk manipulált politikai rendszer következménye. Mindazonáltal az Orbán uralta hatalmi gépezet még mindig fennálló erős támogatottsága nem magyarázható kizárólag az általa szított gyűlöletkampánnyal: bár regnálásának eddigi időszaka alatt az egyenlőtlenségek jórészt töretlenül növekednek, az utóbbi két-három évben majd minden társadalmi réteg helyzete javul. Persze a legszegényebbeké csak alig érzékelhetően, a nagyon gazdagoké pedig kiugróan.

A hatalmi rend mára kívülről is bebetonozódott. Fő bázisa egyfelől az orosz politikai elit és burzsoázia, másfelől a német nagytőke – de az Orbán–Trump-közeledés a jövőt illetően az amerikai politikai elit (és burzsoázia?) támogatását is előrevetíti. Helyzetét hazánk félperifériás adottságaiból adódóan csakis a geopolitikai, geogazdasági helyzet olyan változása ingathatja meg, mely ellene hat autoriter hatalmi rezsimek további előretörésének. A belső viszonyok oldaláról pedig kizárólag az ellenzéki pártok és civil szervezetek lokális, elsősorban vidéki hálózatainak kiépítése gyengítheti meg hatalmát.

Forrás: https://hvg.hu/itthon/20180927_szalai_erzsebet_felfeudalis_hatalmi_rend_magyarorszagon

Kategória: Nincs kategorizálva | Szalai Erzsébet: A félfeudális hatalmi rend Magyarországon. Az Orbán-rezsim természetrajza és működése. – cikk a HVG-ben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Püföljük az Orbán-dobot? – cikk a HVG-ben

Az ATTAC Magyarország alelnökeAz ellenfelek, ahogy lenni szokott, egyre inkább hasonlítanak egymásra. Vélemény.

A szélsőjobboldali bürokrácia, mélyállami-informális klikkek és ideológai apparátus által irányított magyar államot elmarasztaló Sargentini-jelentés elfogadása után – viták helyett – a magyarországi „közélet” még mélyebbre süllyedt, mint korábban. Pedig a boldogtalan közvélemény ezt nem tartotta volna elképzelhetőnek.

Még lejjebb?

Lehetetlen – gondolta úgyszólván mindenki.

A szánalmas összellenzéki tüntetésen, az üres gorombáskodással és rekedt üvöltözéssel töltött parlamenti ülésen, a szélsőjobboldali-kormányzati terrormédiák tragikomikus őrjöngése közepette, az ellenzéki portálokon terjengő olcsó gúnyolódás és káröröm láttán világos lett: a legpesszimistábbak balsejtelmei derűs kabarétréfák – a politikai valósághoz képest.

És ekkor föllép a világot jelentő deszkákra Gyurcsány Ferenc országgyűlési képviselő úr (kétszeres [volt] miniszterelnök), hogy előadja az ellenállás paródiáját. Erről mindenkinek ajánlom Szily László beszámolóját, a magyar zsurnalisztikai sírva vigadás nagyszerű és maradandó dokumentumát. Gyurcsány (volt) miniszterelnök úr gyéren látogatott és értelmetlen rendezvényén a mai miniszterelnök kolléga arcképével ékesített műanyag dobokat osztottak szét, hogy a megjelent DK-párthívek Orbán úr portréját botokkal ütlegelhessék, lábbal rugdoshassák és zászlórúddal szúrhassák le.

Szimbolikus lincselés.

A tehetetlenség és az erőszak gesztusa egyszerre: ez mutatja a „demokratikus” ellenzék állapotát. Évtizede rimánkodik, könyörög, eseng az ellenzéki észjárású közvélemény, kérve kérvén Gyurcsány képviselő urat, hogy legyen szíves eltűnni a magyar politikából, mert nevetségessé teszi 1. az ellenzékiséget, 2. a demokratikus ideálokat, 3. volt és jelenlegi pártját meg 4. saját magát.

Mindhiába.

Nem Gyurcsány miniszterelnök úr az egyetlen, aki szertefoszlatja a magyar parlamentarizmushoz fűződő – egyébként is oktalan és céltalan – illúziókat. A parlamentarizmus (képviseleti kormányzat) egyszerűen lehetetlen szabad nyilvánosság nélkül, ezt pedig az Orbán-rezsim kíméletlenül (és a magyar társadalom közönye mellett) szétverte már. A szervilis közigazgatás és a majdnem száz százalékig orbanizált regionális (helyhatósági) irányítás mellett még a látható érdekcsoportok viaskodása is elült, a civil társadalom tekepályák és bicikliutak nívóján képes önmaga megjelenítésére. A devizaadósok ügye, a kilakoltatási hullám, a segély elvonása a közmunkások családtagjaitól, a magyar értelmiség elleni totális támadás (CEU, akadémia, Corvinus-privatizálás, társadalomtudósok, írók és művészek leprázása stb.), az NGO-k jogfosztása, a bíróságok függetlenségének szétzúzása, a munkajog represszív és autoritárius átalakítása: mindennek nincs politikai jelenléte és relevanciája a nyilvánosságban, ha négy-öt internetes portáltól eltekintünk. Ez utóbbiak azonban a nagyvárosi fiatal középosztálynak egy részét érik el csak, és anyagi (valamint „civilizációs”) okokból kénytelenek engedményeket tenni a bulvárnak és behódolni a növekvő kulturálatlanság ércbe öntött szabályának.

A körülmények nem teszik lehetővé a parlamentarizmust, amely jó esetben se sokkal több, mint az uralkodó osztály frakcióinak rendezett versenye az állam irányításáért, s ez az állam még ún. demokratikus irányítás mellett is a beati possidentes állama, nem pedig a misera plebs contribuens politikai eszköze, amint persze sohase volt az.

Mostantól kezdve határozottan le kell szoknunk róla, hogy a megszokás kényelménél fogva a – nem létező, tagság, szervezet és világnézet híján szűkölködő – „pártokról” beszéljünk, amelyeknek a politikai jelentősége zéró.

Az ellenzékiség a mai magyarországi társadalomban (és a külhoni magyar kisebbségek enklávéiban) egyenletesen szórt, világnézetileg ellentmondásos magatartás és érzület, semmi egyéb. Egyetlen megmaradt kiváltsága a morgás joga, a ius murmurandi. Ebben az alaktalan, légnemű közegben fognak előbb-utóbb megjelenni az eljövendő baloldali mozgalmak csírái, kezdeményei. Nyilvánvalónak tetszik, hogy az emberi jogi, parlamenti, joguralmi, „piacgazdasági”, pluralista illúziók kritikájára szükség lesz: egyelőre csak a történeti valóság néma bírálata érvényesül.

A – pontatlanul – „liberális demokráciának” nevezett alakzat már megint képtelen volt megakadályozni a tekintélyuralom berendezkedését.

Még akkor is, ha valamilyen véletlen folytán az Orbán-rezsim választási vereséget szenvedne valamikor, a viszonyok gyökeres megváltoztatása lehetetlennek tetszik, mert a jelenlegi politikai „garnitúrát” mélységesen megmérgezte a vereség és a tehetetlenség tartós tapasztalata – és a fasisztoid demagógia irigyelt sikere. Ellenzéki médiahősök tucatjai képzelődnek ún. karizmatikus vezető megjelenéséről „a mi oldalunkon”, sőt: olyan ellenzéki „narratíváról” (?) ábrándoznak, amely a maga csaló egyszerűsítésével és népszerűsködésével méltó vetélytársa lehet a regnáló szélsőjobboldal hazugságainak és uszításainak, udvariasabban kifejezve: mítoszainak.

Az ellenfelek, ahogy lenni szokott, egyre inkább hasonlítanak egymásra, a különbség hovatovább pusztán annyi, hogy egyikük erős, a másikuk meg gyönge.

Ebből sokunknak elege lett.

A Tiszák (Kálmán és István) korában is parlamenten kívül volt a valódi, az egyetlen ellenzék: de hatalom híján is befolyásos volt még a független sajtó, fejlődött a munkásmozgalom, terebélyesedtek a nemzetiségi mozgalmak (pedig újságírókat, szocialistákat, „nemzetiségi agitátorokat” folyton börtönbe zártak), és – ez nem változott azóta se – ellenzékben volt a teljes magyar kultúra és a teljes magyar társadalomtudomány, csak persze nyíltan és bátran, nem gyáván szakmázva és civilezve, mint manapság. És voltak – hatalmon kívül is – komolyan veendő „közületei”, mint a szakszervezetek és a szabadkőművesség.

A helyzet ma lényegesen rosszabb és kezdetlegesebb, ám az akkori formákat nem lehet újjáéleszteni.

Az 1989-i rendszerváltás kudarcot vallott, összes intézményi alakzatai tönkrementek (ha egyáltalán létrejöttek): parlament, önkormányzatiság, jogállam, egyéni önállóság, szabad vállalkozás, autonómiák, „önszerveződés”. Bármennyire fájdalmas ez a már idősödő rendszerváltóknak, a visszatérés a több mint negyedszázad előtti utópiákhoz nem lehetséges, és szerintem nem is kívánatos. A „liberális demokrácia” sima, nyugodt „átfejlődése” a korporatív-tekintélyuralmi féldiktatúrába elárul valamit az egykori utópiák értékéről. A 2010 előtti rendszer nem tudta (részint nem is akarta) megvédeni a magyar népet, és maga is elkezdett autoritárius irányban hanyatlani, mielőtt át kellett engednie helyét a népellenesség profi technikusainak.

Nem érdemes evvel már túl sokat törődni. A magyar nép fegyvertelenül áll – vagy kivándorol –, s egyelőre (bár egykedvűen, szkeptikusan) hisz a rosszakaróinak. A magánügyeibe menekül, mintha lennének tisztán magánügyek a modern társadalomban, ahol a honpolgárok adóalanyok, biztosítottak, hatóságok ügyfelei, állami szolgáltatások fölhasználói, állami tömegközlekedés utasai, monopóliumoknak és árfolyamoknak kiszolgáltatott fogyasztók, a bérpolitikától függő alkalmazottak, irányított televíziók nézői.

Az ifjú nemzedék kénytelen lesz mindent elölről kezdeni, ha képes lesz rá, hiszen lázongó tagjai is átesnek a szélsőjobboldali hatalmi mámor fertőzetén, s nagy kérdés, szereznek-e belőle némi immunitást.

Forrás: https://hvg.hu/itthon/20180920_tgm_pufoljuk_orbandobot_gyurcsany_ellenallas

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Püföljük az Orbán-dobot? – cikk a HVG-ben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Political situation in Hungary after the parliamentary elections in 2018

Hungarian Prime Minister Viktor Orbán was reelected to a third consecutive term after his right-wing Fidesz party won 48 percent of the vote, enough for a two-thirds majority in the parliament. It was a decisive win for Orbán, who in recent years has clashed publicly with the European Union (EU), becoming a forerunner of the illiberal ultranationalism rising not only in Central and Eastern Europe (CEE), but throughout the West, too. Orbán`s electoral manifesto consisted of one sentence: „We’ll go on as before.” His messages to Hungarians were: racist propaganda, xenophobia, no refugees, anti-Soros crusade, defending Europe`s Christianity, anti-communism. Orbán has not given interviews and participated in no debates. Orbán’s victory is a product of several factors e.g. the weakening of the liberal democratic system, the success of anti-migration platform, and the extremely big fragmentation of the opposition.

The composition of Hungary’s current parliament is: Fidesz-KDNP won 133 seats out of 199. Jobbik took 26 mandates, the Hungarian Socialist Party-Párbeszéd (MSZP-P) 20, former Prime Minister Ferenc Gyurcsány’s Democratic Coalition (DK) 9 and Politics Can Be Different (LMP) 8. Together (Együtt) and the ethnic German minority is represented by a single lawmaker each. An independent candidate has also won a seat. This means that in the newly elected Hungarian parliament 159 seats are now in the hands of the far right (133 for Viktor Orbán’s Fidesz and 26 for the far-right Jobbik party in opposition).

Citizens largely received their information from Orbán’s extremely strong propaganda machine with a minority getting their facts from anti-Orbán social media websites and from communiqués issued by the squabbling and ineffective opposition parties. As a result more votes were cast against the ruling coalition than for it, but a faceless, indistinct mass society and the fragmented opposition provided no real barrier against the focused hate of Hungary’s populists.

The Hungarian electoral system is designed for two main blocs, which does not fit the political structure of the country, and there were seven „major” competing opposition parties, so the result was well-known in advance. Nearly half of the popular vote went to Orbán, the other half was split between small parties. Opposition party leaders (e.g. Gábor Vona of Jobbik, Gyula Molnár of MSZP, Ákos Hadházy Co-Chair of LMP, Péter Juhász of Együtt) have resigned and anti-Orbán demonstrations have sprung up, with EU and Arrow Cross flags demanding for new elections in vain. There were many signs of electoral fraud, but the parliamentary parties did not fight for the detection of fraud quite firmly.

As G.M. Tamás, famous Hungarian philosopher wrote recently in an article: the first legislative move of Orbán`s government has been „the adoption of the Stop Soros Act, which will force human rights groups to register as foreign agents and submit to regular police surveillance, fiduciary controls, and punitive taxes. Groups that have absolutely nothing to do with immigration — those looking after Hungarian citizens’ human rights, advocating education and prison reform, representing the homeless and ethnic and religious minorities, etc. — will be persecuted. And this comes on the heels of the shuttering of the biggest newspapers and radio stations and the shanghaiing of television and the largest-circulation internet journal.”

By the middle of 2018 a completely new political era has been consolidated in Hungary. A limited political pluralism has evolved over the past 8 years, a national radical, but superficial ideologized system, namely a racist and a corrupt one, but lacking a strong world view. Orbán`s regime is an opressive semi-dictatorial system. Modern-day dictators and autocrats, like Vladimir Putin, Recep Tayyip Erdogan or Abdel Fattah el-Sisi impose their anti-liberal and antidemocratic rule by securing a majority of votes in general elections and legitimize their illegitimate power through the ballot box. Electoral gerrymandering, curtailing press freedoms and fearmongering create a toxic mix to consolidate rule over the people.

One of the important features of this above system is that politics has become a private one: on the one hand, legislatures and offices serve, in many cases, private interests, and on the other hand decisions are made by excluding the public. The stability of the system is best demonstrated by Orbán’s ability to overthrow the decisive players of political and business life without shock, so the centralized control is not restricted by internal competitions either. Nothing can happen in Hungary unless Orbán decides it should, and everything he decides happens. There is no counterpower, not even in his own party. His will cannot be challenged, his decisions are final, non-appealable, implemented by loyal bureaucrats.

The stability of this system will most probably depend on whether it will be able to respond well if Hungary`s slightly strengthening economy stops. It seems that the imitating bargain of the Kádár system is working well with a large part of society: a modest but steady rise in the standard of living can provide the necessary support for Orbán`s power or at least not have to deal with substantive resistance.

In order to keep the power Orbán needs to eliminate the possibility of resistance in time. This is partly achieved by the expropriation of state institutions and resources, partly by bribery, partly by the control of the press. That is why the ruling power acts hard against the smallest organization to exclude the principle of a viable, non-controlled movement.

In Hungary the bourgeois democracy has not just disappeared, but has gradually lost its reflexes and rules from the Hungarian public life. Attacks against the non-parrliamentary Left become more drastic. An excellent example is the case of Attila Vajnai, Chair of European Left Workers Party 2006 when an independent investigation found that the Hungarian Police violated six fundamental rights during an antifascist demonstration 8 months ago. Nowadays it is completely unrealistic to assume that it would be enough to adjust some undemocratic rules and Hungary became again a full-fledged bourgeois democracy.

The most important development of the Hungarian political scene nowadays is characterized by the fact that practically all of the significant opposition parties have been completely fallen apart, because they are occupied by quite absurd internal wars, their chairpersons are failing, their upheaval seems hopeless. There is only one stable opposition party, namely the Democratic Coalition (DK), headed by ex-PM Ferenc Gyurcsány, which is the only force that Orbán has a serious interest in.

The accountability and the control of the political leaders has virtually ceased in Hungary. If suspicious issues turn out, they will not have consequences. There is hardly any press, where such dubious matters might emerge, and the politics without any stake have made a full apathy.

The ideological superficiality of the Orbán system and the lack of ambition in public affairs are linked to the privatization of the policy. The main purpose of the current regime has become to promote the personal business interests of those in power. This is a self-excelling, circular process. With the acquisition of the country, the top management stabilizes its political power, so it can get more and more goods to further strengthen its political power.

This new Hungarian system is a political private enterprise, and not of some political community’s mission-mindedness.

The first factor in Fidesz’s repeated land-slide electoral victory in 2018 was a general disillusionment with the Socialist government austerity policy before 2010, as well as Fidesz` rewriting of the democratic rules adopting a new constitution, changing the country’s electoral laws, and asserting government control over independent media.

The second factor of Orbán`s victory is that migration was a winning issue. Since the European migrant crisis began in late 2015, migration has trumped all other issues in Hungary—in this respect, Orbán’s 2015 decision to close Hungary’s border and his continued defiance of EU requests to accept refugees have both been politically popular. Migration has proven to be an especially effective tool in mobilizing less educated voters, primarily in rural areas and in cities other than Budapest. Orbán has successfully persuaded his base that only he and his government can protect the country against the „Muslim invasion” and Brussels, George Soros, the Western liberals, and, most recently, the United Nations.

The third major factor behind Orbán’s victory is his own success in uniting the right at a time when the opposition is weak and divided. Orbán has held his camp together for decades, using both economic and cultural nationalism to cement support from the more than two million voters who constitute the Fidesz base. In 2009, Orbán laid out a vision in which Fidesz could remain in power for decades if it was able to establish itself as the „central political force” with the opposition divided into left-wing and far-right blocs. After the collapse of the Socialist Party (MSZP) and the rise of the far-right Jobbik during the 2006–2010 term of parliament, Orbán’s prophecy came true, and Fidesz became the only major party in the Hungarian political landscape.

Not only the opposition is divided between the left and the far right, but the Left itself is highly fragmented, meaning there is no single center-left party comparable to Fidesz’s position on the center-right. Hungary’s Left and liberal opposition parties learned nothing from their 2014 electoral fiasco, in which their failure to coordinate allowed Fidesz to win another supermajority, and this year they cooperated even less than at the last elections. For most of the 2018 campaign—and despite huge pressure from the majority of Hungarian citizens who wanted a change—left-wing and liberal parties competed with each other over who would dominate the Left in the future, rather than working together to replace Fidesz.

A clear indication of this division was the lack of an overarching electoral list that included all left-wing and liberal parties. These parties should have focused all their energies on offering a joint alternative to Orbán’s illiberal regime; instead, there was an intense competition between the socialist MSZP, the left-liberal DK, and the green LMP for the leading position on the Left. These parties joined forces only in a small minority of the country’s single-member constituencies, meaning that in many districts where a united opposition had a chance to win, the opposition vote was split among multiple candidates. Although Fidesz’s majority was never in doubt, the party’s ability to win another supermajority did indeed hinge on the Left’s lack of electoral coordination. Fidesz was therefore able to win two-thirds of the seats in parliament despite receiving less than half of the vote. In smaller settlements some of the anti-Fidesz voters did help Fidesz candidates because they were afraid of losing its support.

The key question now is how Orbán will react to his third consecutive victory. Nothing in the past 8 years suggests that reconciliation will be on the agenda. The weakness of the opposition is likely to keep Fidesz focused on its other enemies—to wit: Brussels, George Soros, the Civil Society Organizations (CSOs), the Central European University, and independent media. The government may also take steps toward further centralization by reducing the power of local governments. The judiciary, which has so far largely managed to preserve its autonomy (the packed Constitutional Court is one vital exception), is also a main target.

On the biggest festival for ethnic Hungarians in Transylvania at Tusványos last week-end, Orbán delivered his annual speech. He has launched the European Parlamentary campaign and considered Central Europe as a political force that makes his role inevitable. One of Orbán`s future visions is that Hungary will become one of the most competitive countries of the EU. The essence of his speech can be summarized in three points:

1.) Fidesz` governmental conquest will continue in all political, economic and social fields;

2.) In exchange of security the fundamental human rights, e.g. freedom must be given up;

3.) Orbán wants to play a leading role of a Putinian, far right EUP campaign. „We are the future of Europe” he declared. The next EU parliamentary elections will be decisive for the future of a „Christian Europe” and a battle against „liberal democracy” heralding the defeat of elites over immigration and a shift to the nationalist right wing he predicted.

Orbán extended this concept to a pan-European level by basically approving all the statements of Putin’s propaganda from the declining West to the paralytic EU, through the importance of abandoning Ukraine and the lifting of sanctions against Russia and the harm of fake news. Finally he repeated the favorite mantra of the Russian and Western extreme right, according to which the freedom of speech was lost in the West.

These are huge concerns for all Hungarians who disagree with Orbán’s politics. From an international perspective, however, the most important strategic issues are how far Orbán will go in his criticism of the EU and obstruction of common European policies and how much interference he will be willing to accept from Brussels, which has stepped up its criticism of his government in recent years. In last June at the EU leaders` summit Orbán announced a political tug-of-war on the sidelines, telling President Macron that Europe’s destiny would play out between the two of them, „the populist and the European”. Orbán told him that there would „only be two winners” from the EU elections next May – himself and the French President – but that he would be “the biggest winner of all”.

On the European side, the question is to what extent the continent’s leaders—especially those in Fidesz’s European People’s Party—will tolerate the Hungarian government’s increasingly authoritarian policies. If the EU’s powerful center-right alliance keeps on providing political cover for the autocratic rule of Orbán, Hungary’s democratic backsliding, dissemination of misinformation about Brussels, and misuse of EU funds will surely continue. The interest of the whole European Left is to make a joint action against Orbán’s regime in a definite defense of human rights.

Budapest, 17th September 2018.

Compiled by Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | Political situation in Hungary after the parliamentary elections in 2018 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Az „európai megoldás” mítosza – cikk a HVG-ben

Az ATTAC Magyarország alelnökeMind az orbánisták, mind az antiorbánisták eltúlozzák a Sargentini-jelentés fontosságát.

„Európa” és az Európai Unió olyan hírmagyarázók és politikai szélhámosok képzelődéseinek tárgya, akik egyáltalán nem követik figyelemmel az európai politikát, még csak nem is olvasnak külföldi lapokat, folyóiratokat, könyveket. Még az EU-szakértőket is félrevezeti az, hogy Brüsszelre, vagyis az európai szövetségi intézményekre koncentrálnak – még az Európa Tanács és az EBESZ is elkerüli a tekintetüket –, és a jelentős európai országok közélete idegen tőlük.

Európa helyzetét néhány nyilvánvaló és alapvető tény határozza meg, amelyet a rendkívül provinciális és sekélyes kelet-közép-európai újságírás (még ott is, ahol megmaradt és komoly eszközökkel rendelkezik a sajtó, nemcsak nálunk) észre se vesz, miközben eszét vesztetten európázik.

Az a három külhatalom, amely – maga is sok szenvedést okozván – megmentette Hitlertől Európát (Nagy-Britannia, Oroszország, az Egyesült Államok) ma Európa nyílt ellensége.

Az Európai Unió bővítése teljes kudarc. Nagy-Britannia elszakadt, az egykori szovjet tömbhöz tartozó országok – amelyekről azt mondtuk (tévesen) 1989 körül, hogy csak a Vörös Hadsereg és a KGB fenyegető jelenléte választja el őket Nyugat-Európától – ma ellenségesebbek a Nyugattal, mint bármikor korábban. (Nyugaton ma már elátkozzák a „keleti bővítés” pillanatát, amely rászabadította „a fizetett ellenséget”: bennünket.) A nemesi és kispolgári nacionalizmusok már az első világháború előtt a modernség, a népi (politikai) részvétel, a jogkiterjesztés, a szekularizáció, a nemzetiségi (kulturális) jogok eszméit mint nyugati mételyt támadták, mire válaszul a dacos modernek Nyugat címmel indították meg folyóiratukat. Ez a terv, a „nyugatos” modernek terve vereséget szenvedett.

Az 1970/80-as években a magyar állami sajtó és állami rádió Nyugat-barátabb volt (és a „pártirányítás” ellenére nyugati ügyekben jóval tájékozottabb), mint ma akár az idegenszívű ellenzéki portálok.

„Európa” ügye – azaz az európai gazdasági és politikai együttműködés, ám mindenekelőtt az alapjogi konszenzus, a közös alkotmányos fölfogás ügye – a voltaképpeni, azaz a nyugati Európában se áll sokkal jobban, mint idehaza keleten.

Részleges kivételt az a néhány mediterrán ország jelent, ahol a második világháború után is volt még fasiszta diktatúra, és ahol az antifasizmus a nemzeti hagyomány része, nem úgy, mint errefelé.

A menekültválság, no meg a színes és más vallású (régebbi) kisebbségekkel szemben növekvő intolerancia – természetesen nem függetlenül az iszlám világban és az európai muszlim diaszpórákban elterjedt dzsihádi iszlámizmus elterjedésétől – megmutatta ismét Európa sötét részeit. (Arra is rá kell mutatni, hogy az antimodernista lázadás – hamisan vallásos és hamisan nemzeties – kelet-európai válfaja tipológiailag közeli rokona az általa képmutatóan, álszentül gyalázott radikális iszlámizmusnak: az ikertestvére. Amint a dzsenderbotrány is illusztrálja: a nőellenesség és a homofóbia is közös ezekben a jelenségekben.)

A kelet-európai liberálisok által reménykedőn, az itteni jobboldaliak és szélsőjobboldaliak által utálkozva nézett nyugat-európai establishment csöndben megadta magát az idegengyűlöletnek, az etnicizmusnak, a rasszizmusnak, a legtöbb helyen gyakorolja a vallásfelekezeti és nemzetiségi (etnikai meg nyelvi-kulturális) diszkriminációt, vagy láthatólag mindjárt beadja a derekát.

Orbán Viktor magyar miniszterelnököt és csapatát olyasmikért szidalmazza (és golyózná ki a népszerűtlen klubból), amiket elkövet vagy el szeretne követni a gúnyosan „elit”-nek nevezett, egykor liberális politikai osztály is, méghozzá buzgón.

Merkel németországi kancellár egyre magányosabb kivételével a CDU/CSU politikusai ugyanazt mondják, mint amit Orbán és Kövér, bár nem annyira bolondul őszintén, mint az utóbbi.

Az, ami ellen a fasizmusok elsősorban létrejöttek – az egykor hatalmas szocialista és kommunista munkásmozgalom – már nem létezik, tehát „totalitárius” szélsőjobboldali hatalomátvételekre nem kell számítani. Amint azt majdnem két évtizeddel ezelőtt a posztfasizmus-tanulmányomban kimutattam (s amit most „hibrid rendszer” alakjában újra föltalálnak hideg víz gyanánt), nyugodtan fönn lehet tartani a parlamenti külsőségek egy részét, sőt: a kritikai nyilvánosság csonkolt maradékát is, hiszen a proletariátus mint politikai aktor (szereplő) megszűnt, az ún. önálló egzisztenciákból álló régi polgárság ugyancsak, az egyetemi-akadémiai bürokráciát és a szórakoztatóipar és a médiabiznisz margóján sínylődő művészréteget se nevezhetjük már „értelmiségnek” – emez nem tűnődik, nem töpreng, nem dalol, hanem pályázik. (Impaktfaktorozik, peer review-zik és kreditezik.)

Ki az úristen állna ellen a fajgyűlölő-sovén szélsőjobboldalnak – amelynek az egyik lényeges funkciója, hogy betöltse a mondhatatlan űrt, amely ott tátong a tőkés Európa kellős közepében –, ha a represszió új, nem neoliberális, hanem védővámos-soviniszta-izolacionista változatát úgyszólván mindenki támogatja (az ún. baloldal is megtér a kifelé ellenséges, befelé tekintélyelvű nemzetállamhoz, amelyből persze hiányzik a nemzet)?! Ezek a társadalmak minden saját hibájukat az idegeneknek tulajdonítják – s az idegenek is megérik a pénzüket, ráadásul nem is igazán idegenek –, mintha a bevándorlók távozásával, a nemzetiségek (etnikai kisebbségek) erőszakos beolvasztásával vagy kikergetésével egyszer csak megjavulnánk, s békében (egyben alkotóan s versengően…) élnénk együtt az illatozó rózsakertben, s újra olyasmiket mondhatnánk hitvesünkről, mint a magyar pénzügyminiszter: „jó karcagi menyecske”. (Mit szól ehhöz az excellenciás asszony?)

A változások ellenére fölismerjük a régi csúf hangzatokat. Ahogyan a német értelmiséget 1965-ben még a Magyar Időknél is brutálisabban szidalmazó Ludwig Erhard kancellárról mondta a nagy német filozófus, Ernst Bloch: „A szövetségi kancellár beszédmódja a fölismerhetőségig megváltozott.” („Die Sprache des Bundeskanzlers hat sich bis zur Kenntlichkeit verändert.”) Nincs totalitárius diktatúra, de – elnézést kérek a művelt olvasótól, nem én tehetek róla – amikor mai nemzeti kormányrendszerünk legfőbb világnézeti reprezentánsa „geci liberálisokról és antifákról”, az egész állami médiakonglomerátum „migránssimogatókról”, a kultúrrovat az esztétikaprofesszorok ánuszáról, óvatos humanisták „sivalkodásáról” (amely suttogás) delirál, erről azért ráismerünk az ősfasizmus stílusára, de ebből még a hajdani fasizmus félőrülten energikus és vitális szubsztanciája is hiányzik. Ez csak duma. Üresség. Tehetetlen és – lényegében – tárgytalan, személytelen gyűlölködés, amelyből az öngyűlölet árad.

Meg nem is komoly. Kikandikál belőle az öngúny.

Lehet, hogy van Kelet-Európában antifasiszta értelmiség, de nem nagyon látszik-hallatszik. Van értelmiség, amely antifasiszta értelemben hallgat.

A mai Európában merész mondat az, hogy talán mégse helyes embereket csak úgy vízbe fojtani meg vád és ítélet nélkül gyűjtőtáborokban éheztetni. Bátor, eredeti, újszerű mondat.

Tehát az, hogy az ezen a politikán semmit se változtató Európai Parlament – saját rossz lelkiismeretének megnyugtatása végett – elítéli vagy se Orbán Viktor kormányát (illetve még az ellenzéki sajtó címei szerint is: „Magyarországot”), nem oszt és nem szoroz. Lehet (bár nem annyira valószínű), hogy az Európai Parlament javasolja az Európai Tanácsnak, hogy fossza meg Orbánt a szavazati jogától, az Európai Tanács azonban semmit se tehet. Ahol a magyar miniszterelnök ellenfele a népnyúzó, ősreakciós, sznob ripacs, Emmanuel Macron, ott azért a konfliktus látszólagos.

De még ha nem így lenne, az Európai Unió akkor se  szövetségi állam, a tagállamok szuverén döntéseit csak nagyon kevés területen képes valóságosan befolyásolni. Magyarország és a többi kelet-közép-európai ország meredek politikai és államjogi hanyatlását, szabadságvesztését, zűrzavarát, elbutulását csak a magyar nép s a többi kelet-európai nép akadályozhatná meg. Ha akarná. Nyugat-Európa se képes erre, hisz maga se jobb, bár vannak stiláris kifogásai: Orbán kimondja az egész Európa titkát, ő a mai európai állampoézis legméltóbb kobzosa. „Senki se jöjjön ide, s aki itt van, húzzon el” – valahogy így hangzik ez a költemény, Berzsenyi, Vörösmarty és Kölcsey után. (Miközben a külföldi turisták milliói és az itt lakást vásárló idegenek tízezrei árasztják el Budapestet, ahol a belső kerületekben alig hallani magyar szót.)

A magyarhoni államsajtónak, kormánysajtónak és kormánypárti sajtónak (ez a három fajta tölti ki szellemünk terét) ki kell találnia a baloldalt, hogy gyalázhasson valakit. Evvel a koholt baloldallal győzedelmes csatákat vív. A nem létező nyugat-európai liberalizmussal is csak azokat tévesztheti meg, akik kizárólag a tudatlan magyar médiákból tájékozódnak. (Forrás: „találkoztam stockholmi plázába’ evvel a’ izé, kinn élő magyarral…”)

Az a keresztyénség és a fölvilágosodás kombinált hagyományából származó alapelv, amely szerint az emberek – társadalmi helyzetüktől, vagyonuktól, nemüktől, műveltségüktől, egészségi állapotuktól, életkoruktól, nemzetiségüktől, etnikai eredetüktől, vallásfelekezeti vagy világnézeti hovatartozásuktól, sőt: állampolgárságuktól stb. függetlenül – egyenlők (emberi méltóságukat és jogaikat tekintve), ma már jogilag se megfellebbezhető. A nemzetközi jog szerint – amit nyilvánosan, hivatalosan senki nem von kétségbe – ez tulajdonképpen az államiság előföltétele, mindenfajta jogalkotás és joggyakorlat kötelező bázisa. Semmilyen evvel ellenkező jogszabály és állami rendszabály nem lehet hatályos. Evvel együtt ennek az alapelvnek a társadalmi elismertsége jelenleg csekély. Az Európai Unió legtöbb országában – és másutt is – nyíltan kétségbe vonják, következésképpen az Európai Unió (meg az ENSZ és sok hasonló szervezet) kétszínűségre kényszerül első lépésben, lényegi tartalmát és politikai jelentőségét veszti második lépésben, fölbomlik harmadik lépésben.

Szóval akármi történik most az Európai Parlamentben, nem fog történni semmi. A közmunkások családtagjai ezentúl nem kaphatnak segélyt. Ez viszont megtörténik.

Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20180910_TGM_Az_europai_megoldas_mitosza

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Az „európai megoldás” mítosza – cikk a HVG-ben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Baloldali Sziget Fesztivál 2018 Horváth Mihály által fotografált képek

Kategória: Nincs kategorizálva | Baloldali Sziget Fesztivál 2018 Horváth Mihály által fotografált képek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

STATEMENT OF 5th LEFTIST ISLAND FESTIVAL IN HUNGARY

Building of Leftist Communities in Central and Eastern Europe

Between 24th and 26th August 2018 the fifth Leftist Island Festival was co-organised by the Organisers for the Left (SZAB) at Horány/Hungary in the Regatta Leisure Centre, where more than 100 people took part from different Civil Society Organisations, including ATTAC Hungary, MEBAL -United Left, Karl Marx Society, Alliance of Resistance Fighters and Anti-Fascists (MEASZ) as well as Hungarian left-wing parties, namely European Left-Workers Party 2006 (EBMP2006), Hungarian Socialist Party (MSZP), Dialogue (P). About two dozen foreign participants came from Ukraine, Moldavia, Czechia, Slovenia, Spain, Cuba, Venezuela, Austria and Germany. It was an outstanding event, because a complete day was dedicated to Latin-America. Parallelly with the main program, in a separete hall, Ukraine was on the agenda with simultaneous translation on 25th August. The main message of the Festival was that the Left builds communities.

The traditional three-day event of the Hungarian European Left -Workers Party 2006 offered more than 20 forums and debates on politics, art and science. During the Festival the following issues were highlighted:

  • Round-table discussion with the Ambassadors of Cuba and Venezuela (to Hungary) – Resistance of Cuba and Venezuela

  • The Legacy of Che Guevara and Hugo Chavez

  • World Social Forum and Assembly of Resistances 2018

  • Elections in Mexico, Brazil, Nicaragua and Slovenia

  • Dismantlement of Education and Healthcare

  • Armement is the Hall of War – Conflicts in Syria, Ukraine, North Africa and Asia

  • Migration in Europe

  • Legacy of Karl Marx – Marxism today

  • Local and EUP elections in Hungary in 2019

  • Debate of Hungarian Leftist Political Parties

  • Undermining of environmental protection in Hungary

Discussions and debates with the renowned Hungarian public figures and foreign participants have given an opportunity to get acquainted with the real facts and processes unknown in the Hungarian media. Keynote speakers at the Festival were: Annamária Artner, Dezső Avarkeszi, Ferenc Baranyi, György Droppa, Virág Erdős, Gábor Erőss, Leo Gabriel, Vilmos Hanti, Gyula Hegyi, Andrej Hunko, Gergely Karácsony, Imre Komjáthy, Tamás Krausz, Győző Lugosi, Sergey Markhel, György Moldova, Mirek Prokes, Alicia Elvira Corredera Morales, Iván Orosa Paleo, Imre Payer, José Betancourt Seelanddel, Valentina Skafar, Timea Szabó, György Tverdota, Tibor Szanyi, Rebeka Szabó, Gábor Székely, Bence Tordai, Zoltán Tóth, Attila Vajnai, György Wiener.

On one of the two dozens forums, the numerous left-wing activists and enthusiastic persons came to know about the Slovenian LEVICA (Left) party`s secret of its success and also about the fact that Viktor Orbán`s ally was unable to form a government in Slovenia.

Important facts about energy poverty, education and migration were also discussed.

Prior to the Festival, on Thursday, 23rd August 2018 most of the participants took part in a conference on energy poverty and a strong emphasis was given to energy supply in order to make energy available to everyone. Participants from small settlements and villages have shown considerable interest.

The prominent event of this year`s Leftist Island Festival was a debate among the leaders of the Hungarian Socialist Party (MSZP), the Dialogue (P) and the European Left -Workers Party 2006, followed with great interest by the media.

Gyula Hegyi, Vice President of MSZP, made it clear that the party definitely wishes to become a left-wing party, for him the socialist attribute means that – although not in the short term – Capitalism must be transcended. Gergely Karácsony, one of the Co-Presidents of Dialogue Party renewed his faith in the model of social democracy and promised to continue working on the reform lately launched.

Attila Vajnai, Chairman of the European Left -Workers Party 2006 considered the building of communities independently of the electoral campaigns, and set out also concrete initiatives. Out of these initiatives the greatest interest was shown towards modern and energy-efficient LED lamps to be provided free of charge for the poor families and the amendment of the Act on Public Prosecution.

The festival – organised totally fifth time by the Organisers for the Left Group – finally ended up in the spirit of community building, which could offer new opportunities to young people interested in the left-wing values.

Budapest, 6th September 2018.

Organisers for the Left (SZAB)

Kategória: Nincs kategorizálva | STATEMENT OF 5th LEFTIST ISLAND FESTIVAL IN HUNGARY bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva