Szabó László Tibor: Vasúti reformok

Szabó László Tibor barátunk legújabb novellája a közszolgáltatások egy fontos szegmensének, a vasúti személyszállításnak költség- emelkedését, a költséghatékonyság visszáságait figurázza ki, a vasúti reformokat az ingyenesség biztosításának irányában látná megvalósíthatónak.
arton1186

Vasúti reformok

Már hónapok óta reformlázban égett az ország. A biztos parlamenti többség lehetővé tette, hogy a parlament olyan régen húzódó, kényes témákat is napirendre tűzzön, mint például a vasúti közlekedés átalakítása és gazdaságossá tétele. Az ágazat már évtizedek óta csak egyre halmozódó veszteséget termelt, és a helyzeten a vonatjegyek árának többszörös emelése sem segített.

Az egyik reformközgazdász a kibontakozó vitában azt ajánlotta, hogy tegyék ingyenessé a vasút használatát. Így takarékosabb lenne az üzemeltetés, hiszen feleslegessé válna a menetjegyek előállítása és árusítása, és ellenőrök sem kellenének. A kalauzokat el lehetne bocsátani, csak egy-egy informátor maradna a személyszállító vonatokon. A vasút működtetésének költségeit ugyan teljes egészében az államkassza állná, de eddig is a költségvetésre hárult a sokmilliárdos támogatás kigazdálkodása, amellyel a közlekedést úgy-ahogy fenntartották. Igaz, hogy a kiadások egy kicsit megemelkednének, az adók növelésével azonban könnyedén pótolni lehet a kiáramló pénzt. Végső soron úgyis mindent az adózó állampolgárok fizetnek meg.

A koncepciót kidolgozó reformközgazdászt egy személyére szabott minisztertanácsi rendelettel azonnal az őrültek házába záratták. A kormányszóvivő meggondolatlannak, felelőtlennek és demagógnak nevezte az ötletet. Egyben azt is bejelentette, hogy a kormány hozzákezdett a vasút megreformálását célzó, mindenre kiterjedő intézkedési tervének kidolgozásához. Már eddig is tanulmányok százai születtek a témában – mondotta – és a reformintézkedések első szakasza rövidesen kezdetét veszi.

Az első lépés a különböző vasúti kedvezmények leépítése volt. Azonnali hatállyal megszüntették a labdarugó bírók és az Európa Parlamentben tevékenykedő képviselők ingyenes utazását. Az intézkedésekkel mindenki egyetértett, de hamarosan megmutatkozott a rendelkezés kontraprodukciós hatása is. Egyre gyakoribbá váltak a bíró nélkül megtartott labdarúgó mérkőzések, mivel az egyesületek jelentős része nem volt képes az utaztatás költségeit kigazdálkodni, a szigorúan társadalmi munkában tevékenykedő bíróknak meg eszük ágában sem volt a vonatjegyet saját zsebből kifizetni. Az Európai Unióba delegált képviselők ugyan szó nélkül lenyelték a megszorítást, jóllehet a szóbeszéd szerint ez egyeseknél komoly egzisztenciális gondokat okozott. A legtöbben nem is jelöltették magukat a következő időszakra, jóllehet az európai választások napja vészesen közelgett. Az eredmény végül az lett, hogy a pártoknak szinte lasszóval kellett az új jelölteket összefogdosniuk.

A parlamenti vitában több politikus is utalt arra, hogy a vonatok tele vannak ingyen utazó nyugdíjasokkal, szinte fürtökben lógnak a vasúti kocsikon. A reformokat életcéljuknak tartó törvényhozók ezért azt javasolták, hogy az ingyenes utazás lehetőségét emeljék fel 90 évre. Azt az indítványt, miszerint a térítésmentes utazást teljesen meg kellene szüntetni, a képviselők többsége antihumánusnak és szociális szempontból elfogadhatatlannak tartotta. Maradt a 90 éves korhatár.
A gyermekkedvezményeket meghagyták, hogy ezzel is bátorítsák a népszaporulatot. Az egyik tanulmány utalt is a gyermekvállalási kedv és az utazási ösztönök összefüggéseire.

A kedvezményekért folyó utóvédharcokban csak annyit sikerült elérnie az egyik néppártnak, hogy a termelésben és a társadalom építésében nélkülözhetetlen és kiemelt fontosságú személyek, vagyis osztályvezetői beosztástól felfelé, mégiscsak élvezzenek bizonyos engedményeket. Ezt a munkaerkölcs felértékeléséként jelenítették meg a törvény első paragrafusában.

A nehezebben végrehajtható feladatok a vasúti közlekedés gazdaságosabb, de ugyanakkor ésszerűbb lebonyolításában jelentkeztek. A leghatásosabb megoldásnak a kettős sínpárok egy sínpárra történő redukálása tűnt. Ennek megvalósítása – amely rövidesen be is következett – természetesen számos új kitérő létesítését is megkövetelte, de ez csak átmeneti költségként jelentkezett.

A legnagyobb gondot a vagonpark átalakítása jelentette. A karbantartó műhelyek felszereltsége ugyan megfelelőnek mutatkozott, hiszen fő tevékenységük már hosszú évek óta a vasúti kannibalizmus volt, vagyis a régi vagonok szétszerelése és a még felhasználható alkatrészek beépítése a megmaradt kocsikba. Most azonban egy új feladattal is meg kellett birkózniuk.

A reformkoncepció egyik legfontosabb eleme ugyanis az volt, hogy a személyszállító vagonok WC szolgáltatását fizetőssé tegyék. A kocsik átalakítása tulajdonképpen csak abból állt, hogy a WC ajtó elé egy asztalkát építettek be a vécés-nénik részére, akik a pénzt szedték, és a használóknak az áfás pénztári bizonylatokat átadták. A kisméretű, de a legfejlettebb technikával kialakított pénztárgépek beszerzése ugyan sok millió forintjába került az állami vasútnak, ezek a modern típusok azonban közvetlen összeköttetést teremtettek az adóhivatallal, és a speciális lengéscsillapítók beépítése után a vonat legnagyobb sebessége mellett is képesek voltak a zavartalan működésre. A központi adóhivatalban ez okból rövidesen több tucat új munkahely létesült, hogy a folyamatosan áramló adatokat kellő gyorsasággal legyenek képesek feldolgozni. Mindez jelentősen enyhítette a munkanélküliséget, és a GDP növekedéséhez is hozzájárult.

A vasúti WC-k pénztárgépeinek működtetése azért nem volt mindig problémamentes. A kocsi folyosója a munkaasztal beépítése után olyannyira beszűkült, hogy az utasok csak nagy nehézségek árán tudtak továbbhaladni. Ha legalább ketten utaztak együtt, akkor valamivel könnyebb volt a helyzet. Egyikük átpréselte magát az asztalka mellett, majd a másik átdobta a bőröndöket a vécés néni feje felett. Ha éppen nem kanyarban haladt a vonat, akkor többnyire sikeres is volt a művelet. Olykor azonban a néni fején landolt a csomag. Mivel az áthaladás nehézkessé vált, így minden állomáson többen is lemaradtak a vonatról ─ mások póklászása miatt nem tudtak feljutni a kocsikba.

A reform beindulása után a folyamatokat ellenőrző szakmai bizottság rövidesen újabb javaslatokkal állt elő. Megállapították, hogy a kocsirendezők fizetése túl magas, és ez is nagy szerepet játszik a növekedő költségek alakulásában. Az elrendelt átvilágítás eredménye az lett, hogy a régi munkatársakat elbocsátották, és a plázákból szerződtettek új kocsirendezőket. A szakszervezet hiába tiltakozott, papíron minden rendben volt, hiszen alapvetően ők is ugyanolyan tevékenységet végeztek. Amikor az új munkavállalók megtudták, hogy a feladat ellátásához még sarukat is kapnak, mindannyian boldogan írták alá szerződésüket.

A reform sikeresen haladt a megvalósulás felé, az egyetlen gond csupán az volt, hogy a fizető utasok száma egyre kisebb lett, és így a bevételek is jelentősen visszaestek. A részsikereket senki sem vitatta, a fő célkitűzést viszont, vagyis az önfenntartó vasút megvalósítását, az erőfeszítések ellenére sem sikerült elérni.

Az utolsó mentőötlet a vagonok világításának racionalizálása volt. Ez valóban nagy költségmegtakarítással kecsegtetett, jóllehet egyes szakértők már előre figyelmeztettek néhány kisebb problémára. Sajnos nekik lett igazuk. A minimálisra csökkentett világításban az utasok csak botladoztak, elcserélték a csomagjaikat, más nőket csókoltak meg búcsúzáskor, és nem egyszer kávéval öntötték le egymást. A legnagyobb problémát a kocsik WC-jének a megtalálása jelentette. Az újonnan felszállókat is figyelembe véve, a torlódás a folyósokon elkerülhetetlenné vált, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy egyesek a vécés-néni és az adóhivatal közvetlen kapcsolatát biztosító pénztárgépekben is kárt tesznek.

Egy időközbeni felmérés kimutatta, hogy a belföldi fizető utazások átlagos távolsága 4 km.-re csökkent. A minisztertanács a témával foglalkozó felterjesztés megtárgyalása után fájó szívvel úgy döntött, hogy a vasúti reform végrehajtását ideiglenesen felfüggeszti.

A forgalmat valamennyi vonalon meghatározatlan időre leállították, a még megmaradt vasúti személyzetet pedig kényszerszabadságra küldték. A sínek között nemsokára burjánzani kezdett a pipitér, a lándzsás útifű és a szőrös disznóparaj. Hamarosan gyógynövény gyűjtögetők lepték el a vasúti pályákat, ilyen élénk mozgást a környékbeliek még sohasem tapasztaltak.

Egy új törvény rövidesen állami monopóliummá tette a gyógynövények felvásárlását, ezek exportja elképesztő gyorsasággal növekedett, és néhány év elteltével a költségvetés egyensúlya is helyreállt.

A forgalom a közutakra terelődött, és idővel az ekhós szekerek is megjelentek. Meglehetősen lassúak voltak, de gazdaságosan üzemeltek!

Kategória: Nincs kategorizálva | Szóljon hozzá most!

Common declaration of the Central- and Eastern European Social and Environmental Forum

IMGA0082

From May 2nd to 5th, 2013 the undersigned participants from over thirty Community based Social organisations established in 12 European countries celebrated a 3 days Social and Environmental Forum based on the principles of the Charter of Porto Alegre and following a call of the European Social Forum. As a result of the discussions and deliberations we arrived at the following conclusions:

Under the rule of neoliberal capitalism in crisis, the population of the Central and Eastern European countries has been suffering heavy losses in their life conditions, economy, culture, society, and our environment has been seriously damaged. This is the result of the neoliberal policies of the ruling parties.

Industry, once the engine of the economy, has been downsized, even most of the branches that could be competitive actors in the Western markets. The Central- and Eastern European countries have become the exploited periphery of the developed capitalist countries. During the transition years, even the up-to-date technical and economic co-operations of our countries were cut off. In the wake of the crisis, dangerous far right and fascist political forces have been reviving and strengthening.

We therefore declare our conviction that the deep structural crisis of capitalism, which produced the most diverse problems in our region and above all a considerable impoverishment of the living standards of our people can only be solved by surpassing capitalism and creating a new, community-based society. Therefore, we support the anti-capitalist declaration of the General Assembly of the World Social Forum Movements accepted on March 29th, 2013 in Tunis and we welcome the latest endeavours of the Latin-American Left towards a “good life” (buen vivir) which means that development and social justice are not anymore in contradiction. At the same time, we are aware of the fact that the socialist-like experiments of the past have had several weaknesses and mistakes – some of which originated in the historical situation of under-development and military conflicts.

In five panel discussions and a series of seminars we came to the following conclusions:

On environment:
In order to promote a just transition for all we have to take immediate action to stop the ongoing land grabbing in every country of the region. And in order to establish food sovereignity and to support local agricultural production it is absolutely necessary to decrease the food flow from the West, particularly from the Western EU countries.. To achieve a more sustainable lifestyle it is necessary to reduce unnecessary transports worldwide, in order to give a chance to local producers as well as to the preference of public transports over individual ones.

All natural resources should be controlled by the people!

On far rightwing extremism and populism:
Recalling the times after World War I we consider that the rise of far rightwing extremism is the most important serious threat for the transition to democracy. Given the fact that the disastrous situation for the economy of the great majority of the people in Central- and Eastern Europe is a consequence of the neoliberal policies which has been established right after the “turn” from the so calles “really existing socialism” to capitalism we propose a twofold strategy:

Taking direct action against fascist organisations wherever thy appear in public;
Develop in a credible way an economic and social program which contemplates amongst others a guaranteed minimum revenue, and to show our spirit of solidarity with the victims of the crises wherever we can.

On women and culture:
The situation of women became worse: they lost self-determination on their bodies and lives. Women in Eastern Europe are among those who mostly have become victims of prostitution, domestic violence and human trafficking. The governments and the EU are obliged to stop this considering the value of being human ratified in the UNO convention of 1946. We want pblic policies to abolish prostitution and all forms of violence.

We are in favour of New Values where the human being is the main goal of an internationalist humanistic culture to counteract the ongoing market driven mass cultures. This can be achieved only by increasing the importance of a community based culture in our own struggles and in the societies at large, counteracting the ongoing clericalisation of culture on the one hand and the market oriented mass events on the other.

On economy:
Following the analyses of the theory of dependence which has been developed thirty years ago for the relation between the North and the Global South we are in favour to create a regional alternative to the EURO taking as a model the example of ALBA (Alianza Bolivariana de las Americas) in Latin America which uses its own currency for international transactions. Along with this we have to intensify our struggle against privatisation of health care, education, transport and other common goods, creating a system of financing through a progressive taxation of capital transfers and of the income of those who have benefited and are still benefiting of the unequal distribution of wealth in our countries.

On alternatives to precarity and unemployment:
It has been accepted to support the ongoing European Citizen´s Initiative for a universal Basic Income. Together with this we have to develop a regional network of the victims of the crises in two forms:
The creation of “Parlaments (Assemblies) of the Unemployed” following the example of those which already exist in the Eastern parts of Germany.
Promoting a New Tradeunionism where the workers organize themselves according to branches including those who have precarious jobs in order to counteract the Tradeunionism of the big corporations.

Considering themselves as part of an ongoing political process which should involve all members of the civil society the participants of the 1st Central and Eastern European Social and Environmental Social Forum decided:
to prepare from now on the Second Central and Eastern European Social and Environmental Social Forum in a Central- or Eastern European countryin order to evaluate the achievements of the First one and to promote further action;
in the meantime intensify the information flow between the CSOs participating in this process by informing every two months about the activities, events and the progress made with regard to the established strategic goals.
Consider the construction of an international radio-network for the poor and the sharing of contacts between the Western and Eastern CSOs as an immediate task.
We send our warm greetings to the Subversive Forum presently held in Zagreb, Croatia and call for a Europe wide mobilization for the “Alter Summit” which is going to take place in Athens on the 8th and 9th of June 2013.
Expressing our solidarity with the Refugee camps in Austria and other countries and with all the peoples of the world who are living under even more hopeless conditions we express our profound gratitude to the organizers and supporters of this historic event.

Vienna, May 5th 2013
The participants of the
First Central and Eastern European Social and Environmental Forum

Kategória: Nincs kategorizálva | Szóljon hozzá most!

Szabó László Tibor: A csillagkapu

Szabó László Tibor barátunk novellája a hajléktalanság és a szabad népbutítás témájához kapcsolódik. Ez az írása nem éppen a legújabb, de most is aktuális, a rendszerváltozást követően “örökzöld” darab.
Másolat - 01.22 Konyvbemutato 041 (2)

A csillagkapu

Jeges szél söpört végig a városon, még a legbátrabb ebek is visszahúzódtak otthonaikba. A hóesés is hamarosan megindult, és a görnyedező ágak mind nehezebben viselték a rájuk nehezedő súlyt. Az est beállta után a külső kerületekben a hideg még erősebbé vált.
─ Becsöngetünk valamelyik házba, és megkérjük őket, hogy nyissanak ki nekünk egy fészert, vagy garázst, esetleg egy nagyobb kutyaólat. Ezt az éjszakát nem éljük túl a szabadban, Sándor. Már most is megállás nélkül köhögsz.
─ Nem fognak beengedni! Azt hiszik majd, hogy el akarunk valamit lopni.
Sándor nem folytatta, egész testében remegett. A házak ritkultak és a viharos szél szinte a kerítéshez szegezte őket. Csak lassan haladtak tovább. Kisebb családi házak és egy-egy jólétet sugárzó villa nézett vissza rájuk.
A szállásra nem megyek ─ suttogta maga elé Márton – reggelre megkopasztanak.
Társára emelte tekintetét, aki botladozva araszolt mögötte.
─ Ezt a kerítésajtót nyitva felejtették, Sándor. Menjünk be. Talán mégis sikerrel járunk!
─ Ha olyan csórók, mint mi, akkor meghúzhatjuk magunkat valahol a házban, és még enni is kapunk, ha meg nem, akkor… Havi egymillió felett már minden fillér számít!
A csöngetésre senki sem válaszolt, az ajtó már enyhe nyomásra is odaadta magát. A kisméretű családi ház lakatlannak tűnt.
─ Van itt valaki? Nem vagyunk betörők! – senki sem válaszolt. Márton felkattintotta a villanykapcsolót és a szűk folyosó azonnal fényárba borult. Tovább léptek. A szobában rend volt ─régi, kopott bútorok, asztal, székek, televízió. Elbizonytalanodtak. Hol lehet a tulajdonos? A konyhában a szokásos edények, egy-két konzerv a polcokon, a jégszekrény üres. A vaskályhát már régen nem használhatták, tüzelő sehol. Úgy néz ki, mintha csak a szomszédba ugrott volna át a házigazda – gondolta Márton.
─ Ezek elfelejtették bezárni az ajtót! Lehet, hogy csak hónapok múlva térnek vissza.
─ Furcsa eset! De annyi szent, hogy itt nem fúj a szél. Talán a gondviselés vezetett el minket ide. Maradjunk, ameddig lehet!
Márton lényegesen műveltebb volt barátjánál és már régen nem hitt a gondviselésben, de másban sem. Apjától örökölt lovagias jelleme miatt egyre lejjebb csúszott a válás után, és a barátnők is sokat segítettek ebben. Mindezt tettetett bohémsággal próbálta palástolni. Tudta, hogy nincs visszaút, legszívesebben messze elkerülte volna az embereket, de hamar ráébredt arra, hogy a mi századunkban ez már lehetetlen. Fokozódó embergyűlöletét együgyű, de a végtelenségig jóindulatú és tisztalelkű társának elfogadásával próbálta mérsékelni.
Sándor már mindent feladott. Nem érdekelte, mennyi ideje van még hátra, követte Mártont mindenhová. Egyéniségét és önbecsülését is régen elveszítette. Hanyatló egészsége sem foglalkoztatta, csak a szenvedést próbálta enyhíteni.
─ Be kéne gyújtani, de mivel?
─ Hátramegyek, biztosan találok egy fás- vagy szeneskamrát. Fújd ki magad!
Kapcsold be a televíziót, ezért talán nem haragszik meg a tulajdonos, ha közben mégis visszajön.
Sándor aránylag gyorsan eligazodott a távirányító számtalan gombja között, és növekvő lelkesedéssel pásztázta a csatornákat. A fő adásidő előtti percekben majdnem valamennyi adón reklámokat sugároztak. Minden elképzelést felülmúló autók jelentek meg fátyolos szeme előtt, degeszre tömhette volna magát a legfinomabb joghurtokkal és sajtokkal.
A koszos és szakadt télikabátban gubbasztó férfi már napok óta éhezett, és olcsó borokkal kábította magát. Az illúzió hídja így csak lassan formálódott ki meggörbült, lesoványodott alakja, és a képernyőn megjelenő finomságok között.
Márton dolgavégezetlenül érkezett vissza.
─ Ezeknek még egy darab fájuk sincs, talán éppen ezért menekültek el valahová, valamelyik rokonukhoz, vagy mit tudom én… Találtál már valamit? Tekerd magad köré a takarót!
─ Képzeld, ez a most felfedezett énekesnő, aki azt a díjat is elnyerte – nem jut az eszembe, hogy melyiket – azonnal elvált a férjétől és bepasizott.
─ Mit csinált? Bepisilt?
─ Nem! Be-pa-si-zott! – mondta Sándor hangosan és szótagolva. A férje meg, az a híres sportoló két csajjal kavar egyszerre. Most aztán villoghat, legalább három hétig róluk írnak az újságok.
─ Jól van, Sándor. Látom, hogy lépést tartasz a legfontosabb eseményekkel, nem is olyan reménytelen a helyzetünk.
─ Azt mondja, hogy lelépett, de visszajönne!
Sándor megnyomta a következő gombot és a képernyőn egy joviális, negyvenes éveiben járó asszony jelent meg. Érdeklődő arccal hallgatta a bekapcsolt telefonvonal másik végén elhangzó mondatokat. Halk, éteri zene duruzsolt, a szférák zenéje. Az idős női hang a távolból arra próbált választ kapni, hogy miként fog fiatal menyének műtéte lezajlani. A stúdióban helyet foglaló és megértően bólogató hölgy közben már hozzá is kezdett a kártyák kirakásához. Válasza sem váratott sokáig magára. A két hajléktalan rövidesen megtudhatta, hogy a kezdeti komplikációk ellenére a fiatal meny sikeresen túl fog esni a beavatkozáson, a műtét után azonban vissza kell utasítania a kórházi menüt, mert ez újabb komplikációkat idézhet elő legyengült szervezetében. Csak a naponta bevitt, otthon készített ételek változatossága hozhatja meg a végleges gyógyulást. A hosszúra nyúló beszélgetés befejezéseként a táplálék kiegészítők káros hatásai is szóba kerültek.
Márton magába fojtotta nevetését, de azért biztatóan nézett Sándorra: ─Csak így tovább barátom, művelődjünk!
A műsor folytatódott. A sorára váró és végre bekapcsolt újabb női hang zaklatott, már-már érthetetlen formában adta elő mondandóját. Előző éjszakai nyomasztó álmát szerette volna a jósnő segítségével megfejteni.
─ Van egy közelebbről meg nem határozható problémája, de idővel elmúlik. Ma este 20.00 órakor egy fénykört nyitunk, amely órákon át megközelíthető lesz, éljen az alkalommal! Az angyalokkal kell konzultálnia, velük tudja ezt az álmát maradéktalanul megfejteni. De én is sokat segíthetek!
─ Álmomban egy szabadon szaladgáló patkányt láttam, sárcipőt viselt! Óriási lába volt!
─ Asszonyom, ez egy jó hír! Miért nem ezzel kezdte? Az egyik legmegbízhatóbb álmoskönyv szerint a szabadon szaladgáló patkány azt jelenti, hogy valaki forrón és viharos szenvedéllyel szereti önt, a sárcipő meg azt, hogy esős napok jönnek. Látta a híres filmet: Ének az esőben? Nagy boldogság vár önre, ma este 20.00 órakor várom újabb jelentkezését. A megértés angyala támogatja kegyedet, ma este ő is velünk lesz!
Sándor köhögése egyre erősebbé vált, a magára tekert ágyterítő sem segített sokat. Márton egy majdnem teli pálinkás üveggel jelent meg a végszóra, az egyik konyhaszekrényben találta.
─ Húzd meg! Szóval, ma este fénykör nyílik. Ott a helyünk! Talán a csillagkapun is át tudunk lépni, Sándor! Tudod, hogy azt a földöntúliak létesítették és egy távoli világba nyílik?
─ Te semmit sem veszel komolyan. Én hiszek az álmokban, és az álmokból meg lehet fejteni a jövőt. Múlthéten valamelyik lámpaoszlopon láttam egy hirdetést, kozmo-joga tanfolyamra lehetett jelentkezni ─csak egy fillérem sem volt.
─ Remek ötleteid vannak! Fogd a telefont! Talán működik. Felhívom őket és elrepülünk valamelyik fénykörbe! Foglalkozol te egyáltalán a karmád építésével? Sándor! A legfontosabb az, hogy energetikailag is szabaddá tegyük magunkat. Egyszerű légzésgyakorlatokkal kell kezdeni – de te mindjárt kiköhögöd a lelked… Codein tablettára lenne szükséged, meg egy jó meleg fürdőre!
A telefon működött.
─ Halló! Általános elemzést kérek. Sajnos hajlamos vagyok a kiegyensúlyozatlanságra. De lehet, hogy csak a körülményeim miatt van ez így.
─ Kedves uram! A kártya bölcsessége lehetővé teszi, hogy megismerje jelenét és megtudja jövőjét! Szokott álmodni? Ha igen, akkor kezdjük ezzel!
─ A múlt éjjel csónakot láttam közeledni, amelyben egy vőfély állt, körülötte egy kis mókus ugrabugrált, miközben hatalmas fagottját fújta.
─ Ez remek! A csónak, változást jelent az életében, a mókus pedig esküvőt. Házasoknak gyermekáldást hoz! Fagottot fújni egyértelműen a vidámság jele. A vőfély megjelenése pedig sikerrel kecsegtet. Önre már a közeli jövőben boldogság, nyugodt élet és sok siker vár! Azt mondja, hogy nemrégen még komoly gondjai voltak? Nos, akkor perceken belül küldjük a pozitív energiát, minden rendben lesz! Mondja, melyik jegyben született? November másodikán? Tehát a skorpió jegyében. Örömmel közölhetem, hogy már ebben az évben megoldódnak pénzügyi problémái, és népszerűsége ugrásszerűen emelkedni fog. Kétségei vannak? Legyen optimista!
─ Az éppen mellettem szundikáló barátom január harmincegyedikén született. Üzenne neki is valamit? Van még időnk, hiszen csak húsz-harminc perce beszélgetünk egymással.
─ Ő a vízöntő jegyében látta meg a napvilágot. Magabiztosan mozog az irracionális világban, kedveli a váratlan helyzeteket, sőt még a polgárpukkasztásban is örömét leli. Szakadatlan töri a fejét valamin, a mindennapos megélhetés, a számlák elkerülik a figyelmét. Márciusban ki kellene használnia a bolygók kedvező állását, ekkor ugyanis hosszú távra megalapozhatná anyagi helyzetét. De ha novemberben valaki befektetési ajánlattal keresi fel, akkor legyen óvatos!
Márton a nevetéstől fuldokolva tette le a hallgatót. A bársonyos női hang már a következő jelentkezővel csevegett, a sejtelmes háttérzene egy kicsit felerősödött. Sándor mintha aludt volna, oldalra dőlt a karosszékben. Csak félig nyitva felejtett szája, az elmaradt köhögés és semmibe meredő szeme tűnt szokatlannak.
Egy csónakban közeledett a Csillagkapu felé, és már vártak rá a földöntúli lények. Kis mókusok ugráltak körös-körül, és vidáman lakmároztak. Az álmoskönyvből tudjuk, hogy ez nyugodt és boldog családi életet jelent. Az angyalok is ott feszítettek fényes egyenruhájukban, többnyire a hivatalos papírokkal foglalatoskodtak. Csak a túl nagyra nőtt szárnyak akadályozták őket olykor fontos tevékenységük ellátásában.

Sándor hosszú idő óta először érezte magát igazán boldognak.

-

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólások kikapcsolva

“Magyarország alkotmányos helyzete” -Európai Unió Parlamenti vita

“Magyarország alkotmányos helyzete”
2013. április 17-i Európai Parlamenti vita

Április 17-én délelőtt az Európai Parlament a magyar alkotmány negyedik módosítását vitatta meg. Erre a vitára, mint ahogy a többi Magyarországról szóló eszmecserére is, egyesek baloldali összeesküvésként tekintenek, mely üldözőbe veszi az országot, s annak kormányát. Tény, hogy az alapvető jogokat az Európai Unióban mindenütt lábbal tiporják, nem csak Magyarországon, ezt az állítást támasztja alá az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteinek növekvő száma is.

Mégis, Magyarország tankönyvi példának mondható, gondoljunk csak az alkotmányozás sebességére.

Az alaptörvény tizenöt hónapon belüli negyedik módosítása tartalmaz az Alkotmánybíróság által már korábban visszautasított rendelkezéseket is, s egyúttal még inkább megnyirbálja annak alkotmányos kontroll hatáskörét. A módosítás olyan érzékeny témákat is érint, melyeket nemigen tennénk alkotmányszövegbe, így például a szólásszabadságot, az igazságszolgáltatás működését, a felsőoktatást, a hajléktanokat, a családot, a politikai reklámot…

Mindez csak a legutóbbi példa a rendszer túlkapásaiból, mely magát mindenhatónak gondolja, mivel pártja, a Fidesz kétharmados többséget szerzett a parlamentben. Ugyanakkor egy jogállamban egy ilyen nagy erejű többségnek hatalmas felelőssége van. Az Orbán kormány mindezek ellenére nem volt képes országa problémáit megoldani és a gazdasági válságot kezelni. A magyarok 37%-a anyagi szegénységben él. 600.000 munkanélküli van az országban, akik semmilyen segítségben nem részesülnek. 20.000 és 30.000 között van a hajléktalanok száma. Egyre csak sokasodnak a fejlődő országokra jellemző problémák. A mérleg elég elkeserítő. Így az újabb választások előtt Orbán kénytelen a szélső-jobb szavazói után loholni.

Mint európai állampolgárok, nem vagyunk hajlandóak elfogadni ezeket a túlkapásokat sem Magyarországon, sem máshol az Európai Unióban. A jogállamot mindenhol tisztelni kell. Azonban nincsenek meg a megfelelő európai jogi eszközeink ennek betartatásához. Az EU sokkal hitelesebb lenne a demokrácia és az emberi jogok terén, ha képes lenne ugyanarra a fegyelemre, mint amit a gazdaságban valósít meg. Akkor talán beszélhetnénk európai politikai egységről.

Marie-Christine VERGIAT, Európai Parlamenti képviselő, az Egységes Európai Baloldal/Északi Zöld Baloldal (GUE/NGL) képviselőcsoport tagjának sajtóközleménye

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólások kikapcsolva

Interview with G.M.Tamás, ex Vice-President of ATTAC Hungary in New Left Review

G. M. TAMÁS
WORDS FROM BUDAPEST
Interview

New Left Review 80 Mar Apr 2013

http://newleftreview.org/II/80/g-m-tamas-words-from-budapest

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Your trajectory has been an unusual one: a dissident libertarian philosopher under Communism in both Romania and Hungary, who has emerged as one of the foremost left critics of the capitalist order in Eastern Europe, and author of a striking set of essays on the historical and cultural legacies and contemporary dynamics of the region. Could we start by asking about your original personal and intellectual formation, in Gheorghiu-Dej’s and Ceausescu’s Romania?

Answering this question borders on the impossible, since the whole context which might explain it has gone. I was born in 1948, in what Hungarians call Kolozsvár and Romanians, Cluj. The principal city of Transylvania, it had been transferred from Hungary to Romania in 1920 by the Treaty of Trianon, awarded back to Horthy’s Hungary by Hitler in 1940, and was under direct Nazi occupation from early 1944 until the arrival of Soviet forces, when it was incorporated into Romania again. Both my parents were Communists. They had come back from the War broken and bitter. My father, a Hungarian writer, was dispatched from prison to the front, where he was seriously wounded—he walked on crutches, later with a sturdy walking-stick, which I still have—by those whom he considered his comrades: the Red Army. My mother, ironically, escaped being deported to Auschwitz because she was in jail as a seditious Bolshevik. But her mother and her favourite elder brother were killed. My father’s family belonged to the petty nobility, or rather yeomanry, in the mountainous Szekler region of East Transylvania; his father was a tailor in a small town. My mother, seven years older than him, came from an Orthodox Jewish family, a long line of Talmudic scholars. They could not have met anywhere else, only in the movement. The movement—they never spoke of the Party—meant mostly suffering and persecution: arrest, prison, beatings. The suffering was self-explanatory: punishment by an evil society proved the goodness of the Cause. It was a quasi-Gnostic world-view: on the one side there was exploitation, oppression, Hitler and death; on the other, the movement.
Later, when my father was thoroughly disenchanted with the system, I asked him why he still called himself a Communist. He showed me a little plastic—well, I suppose, bakelite—cube, with six little photos glued on its sides: the portraits of some of the best friends of his youth, tortured to death by the royal Hungarian and Romanian secret services, or by the Gestapo in that awful year, 1944. ‘Because I cannot explain it to them’, he said. It was the perfect Christian idea: bearing witness, martyrdom as the theological guarantee of truth. They were justified by heroic death, and so was the cause. He could not escape it. Keeping faith in the teeth of adverse political experience, the rotting away of the movement, was the only course. Anything else would have been treason. Duplex veritas also: he never denied that ‘state socialism’ was a failure. His identity and his principles were at loggerheads. Some of his comrades, back from the concentration camps, had been rearrested by the Communist authorities, ‘disappeared’ without a sound. This destroyed him as an intellectual.

In the absence of revolution, he suddenly found himself with time on his hands, so he had the leisure to be a wonderful parent. He showed me historical Transylvania, limping on mountain paths, propped on his stick before some redoubt or castle, or another ruined medieval church. There aren’t many intellectuals today who have working-class friends, but we did. Some of our family were peasants, in the poorest regions of Europe. I was taught, without great success, to do things in the fields and the garden. But I was taught something else as well: that everything related to us. My memory was trained by listening to the Hungarian programme of the BBC World Service and summarizing the news for my parents; I was seven years old. I still remember the British Cabinets of that era: Selwyn Lloyd, Rab Butler, Maxwell Fyfe and so on (but one admired Herbert Morrison and Barbara Castle). ‘We’ll Meet Again’ and ‘The White Cliffs of Dover’ with Vera Lynn were felt to be somehow akin to socialist marching songs. The BBC—in contradistinction to Radio Free Europe—had counted as ‘anti-fascist’ since the War. I had no idea that I was different from other boys; I assumed it was not just a tiny minority who cared about Nehru, Sukarno, Ho Chi Minh and Lumumba—and on the street, strong and swarthy lads were invariably called Tshombe, known from the newsreels.

Internationalism remained an important creed for my parents and their circle of friends—most of them ‘illegals’ before 1945—as the Party became increasingly nationalist in the sixties and started getting rid of Hungarian, Jewish and—especially—Hungarian-Jewish leaders and activists, who all remembered the Iron Guard tactics of ‘Romanianization’ from before the War. With them went the important post-War concessions to the Hungarian minority, including an autonomous territory and an independent Hungarian university in Cluj/Kolozsvár.

What kind of a city was Cluj/Kolozsvár, where you grew up?

It was a medieval cathedral town, where the thick city walls are visible to this day, with two major Gothic churches—my favourite is the Farkas utca (‘Wolf Street’) reformed church; I am a lapsed Calvinist—and the baroque city houses of the Transylvanian aristocracy and the local patricians: the Bánffy palace, the Rhédey house, the Kendeffy house, the Wolphard-Kakas house, the cathedral close to where the university was built in the 1870s. It is, to me, painfully beautiful. It was called ‘the city of treasures’, but not because of its riches: it was the regional capital of alchemy; it had a history of religious strife and sudden conversions during the Reformation. It was a Hungarian town in the midst of the mostly Romanian countryside and also a bastion of the Left. In 1946, Iron Guard students from the Romanian university murdered two Hungarian Communist workers. The Reds—mostly Hungarians—stormed the university dormitories. The two victims were laid in state on a huge catafalque on Main Square, a mourning crowd of tens of thousands assembled, and that night the Communist leaders made inflammatory, bloodthirsty speeches by candlelight, a sinister and threatening spectacle recounted repeatedly by my elders (I wasn’t born yet). The Hungarian university was Communist, the Romanian one was right-wing. Similarly, the two soccer clubs in town were also politically divided: the KMSC (today CFR) was Hungarian and social democratic (it was originally a trade-union sports association), the Universitate was Romanian and Iron Guard. They still hate one another, their past forgotten, though players and supporters are all Romanian now. Minorities everywhere in Eastern Europe tended to be on the left, attracted by communist internationalism and by the Comintern opposition to the Versailles and Trianon treaties. In the whole of Romania, the Hungarian university of Cluj/Kolozsvár was the most reliable bastion of Marxism-Leninism—which has not, of course, endeared the official doctrine to Romanians, intellectuals or not. Stalinism is still remembered, rather unfairly, as an epoch of renewed Hungarian domination in Transylvania, the suppression of which made Nicolae Ceausescu rather popular for a while.

And your upbringing?

It was a strangely Victorian childhood. What passed for ‘communism’ at the time was a rigidly rationalistic, puritanical, diligent, asexual, disciplined regime, with a penchant for high-mindedness, high culture, self-improvement, rigorous study; everything repressed, quiet and well-mannered, all in the name of Revolution. Reading Raphael Samuel’s Lost World of British Communism, with all the differences between dominant culture and isolated sub-culture, I recognized the steely grey of the self-sacrificing, altruistic, egalitarian, unsentimental and unromantic, positivist Bolshevism of our youth, with the subdued, undeclared heroism that was its secret ideal. We Bolshevik children, too, were seen but not heard in our prickly woollen knee-socks and shorts, listening to the grown-ups discoursing about weighty matters. During my long illnesses, I was read interminable nineteenth-century epics by my father and was taught to read everything, if possible, in the original. Every Saturday evening and Sunday morning, we went to symphonic concerts. I played the violin; we all were supposed to read music, understand Latin, read Dante and Milton and Byron and Goethe and Pushkin in our teens. I started on the Critique of Pure Reason at fourteen. I didn’t understand it, of course, but I finished it, in the frightful, incomprehensible old Hungarian translation.

There were modest holidays: I remember summer days on the grass in the courtyard, with a basket of apples—I hate apples—reading, reading, reading. In the evenings, my mother would stand in the dark, watching through the slats, waiting for the black car to arrive. When, some fifteen years later, in February of 1974, at half past four in the morning, the secret police finally rang at my door, I was not surprised. We were waiting for that all our lives. It was our regime, it was my parents’ party, but it was also our obvious enemy. In the early 1960s when my father was fired as the head of the Hungarian State Theatre in town, but only sent into internal exile, we were relieved. My parents told me in excruciating detail how to behave if I was beaten (I never was), how to breathe—‘regular respiration is the most important, think of something formal, recite verses in your head, think of mathematical formulae, anything rhythmic’—they thought it was practical advice, but they only succeeded in frightening me out of my wits.

What was your perception at the time of Hungarian–Romanian relations in Transylvania?

We knew how Romanian peasants had been treated by the Transylvanian Hungarian nobility and the Hungarian state before 1918; how the Romanian national movements—the movements of the ethnic majority in Transylvania—had been dealt with, how their rights had been denied; but we were innocent, as internationalists opposed to discrimination. But was our antipathy to Romanian nationalism totally bereft of suppressed feelings of ethnic pride—the sense that we were ‘better’, as internationalist Hungarians, than the chauvinist Romanian upstarts and newcomers? I very much doubt it. Nationalism—in this case, ‘their’ nationalism—was deemed ‘primitive’, probably an echo of the old contempt of the town for the country. My parents did not speak Romanian (I am fluent). As good internationalists, they read the literature of their country’s majority in translation. I once asked my mother, ‘How come you speak perfect French but no Romanian?’ By then, she had spent some forty years in Romania. She just laughed.
My first oppositional thoughts were rather selfish: how dare the regime disappoint my adored, heroic parents? My first thought about the Party was that they were traitors—come to think of it, that is still what I believe. The ancient contrast between ideal and reality was what shaped our so-called political thoughts. Very un-Marxist. Exaggerated, rigid moralism instead of historical thinking. It has given me a deep, abiding hatred of the regime, so intense and savage that it is hard to describe.

So, with the Hungarian University closed down by the regime, presumably your university education was in Romanian?

No, it was in Hungarian; the two universities were actually merged into one, which is still bi-lingual today. But I spent two years in Bucharest as well, studying Greek which wasn’t taught at the time in Kolozsvár.

What drew you to Descartes, the subject of your first book?

My interest was historical and critical: I was concerned with the birth of ‘Reason’. It is a text quite similar to Antonio Negri’s Political Descartes which, alas, I did not know at the time, although his book is better. I was very much taken with the first ‘linguistic turn’, the Romantic version, like the one to be found in Johann Georg Hamann’s critique of Kant. I also wrote on Novalis.

You’ve mentioned the arrival of the Securitate in February 1974: what sort of activities were you involved in?

It wasn’t anything that I did—the regime was too rigid and terrible for real resistance—but what I didn’t do: I refused to write some loyal article on Ceausescu’s new ‘moral code’. I was promptly denounced and taken to the Securitate headquarters two days later. It was harassment: I was detained a few times in the street, put into the black car and whisked away for a few hours, then released during the night. Sometimes they just let me cool my heels in the bleak corridors.

What made you decide to go to Hungary in 1978, rather than seek asylum in the West?

There were a number of reasons. First, I did not want to go to prison, and in Romania it would have been only a question of time. Second, I was fed up with being a member of a hated and officially persecuted minority in my own native town and longed to be just a Hungarian author in a Hungarian environment, and not to be frowned at if I spoke Hungarian on the bus—though there is no escaping this. As we speak, mutual hatred between Hungarians and Romanians is flaring up again, the conflict fomented, as per usual, by irresponsible right-wing politicians. God, it’s boring. But thirdly, there was an opposition taking shape here in Hungary; I thought this would be my intellectual home. And I may have been a little bored by the provinces. I didn’t go to the West—although it would have been much simpler as I had an uncle in Paris, a sometime worker at Renault, a member of several groupuscules, then of the PSU—because, as an old-fashioned intellectual, I felt I had some duties here: building an opposition to the regime, doing serious philosophy in my native tongue (my Descartes book came out in 1977). Then there was the hope of leading a more normal life, as it seemed to me then. I taught for a spell at the University of Budapest, known as ELTE, but I was fired after publishing an underground pamphlet under my own name, supporting the Polish opposition after General Jaruzelski’s coup in December 1981. So much for normal life. I was blacklisted, forbidden to publish, my name disappeared from the press and from professional publications, my passport was confiscated and my telephone cut off—the usual stuff. I was unemployed until I was elected to Parliament in 1989.

Hungary was indeed a country very different from Romania. Hungary and East Germany were the only ‘actually existing’ socialist countries where there was no lurch towards nationalism, where the anti-fascist tradition was taken seriously—although the great intellectuals of the inter-war extreme right were all rehabilitated and were writing furiously in the so-called Communist journals. Their anti-Western attitudes and ‘romantic anti-capitalism’ helped: they sincerely preferred the Soviet Union to America, on the usual anti-liberal grounds. But, unlike in Romania, propaganda against our neighbours was not permitted and, unlike in the rest of the Soviet bloc, anti-Semitism was silenced (a policy shared with East Germany and Yugoslavia). It was festering silently, but it could rarely be felt in public life. Nationalism, what there was of it, had a slight oppositional tinge.

How would you characterize the culture of the time?

Everywhere in the Soviet bloc there existed a strange combination of high modernism and—looked at from today, or from the West—an incredible and tradition-laden cult of Letters, of the Arts, of Science and Philosophy. ‘Socialist’ modernization, apart from putting an end to illiteracy, epidemics and abject poverty, by introducing hygiene and indoor plumbing, heating, old-age pensions, paid holidays, free health care and free education, cheap public transport, numeracy and so on, also opened lending libraries in every district and all the larger firms. It introduced—for the first time—scholarly and critical editions, and an enormous volume of high-quality mass publishing, social sciences, serious literary and art criticism; dozens of new theatres and museums were opened, hundreds of new cinemas—art film flourished; all extremely high-minded. Millions of people learned to read music and sang in choirs. Philosophy had never been regarded as part of the national culture before 1945. National classics were properly edited and published for the first time. Hundreds of scholars worked on translations. These were extremely bookish nations.

At the same time, as this was a system of state capitalism, tempered and limited by planning both production and redistribution—and steered by very complex mathematics—politics was disproportionately rational or, rather, rationalistic. As a system still based on commodity production, wage labour, money and the separation of the producers from the means of production, class differences and inequality persisted. In this, the Party represented a kind of collective tribunus plebis, always adjusting consumption levels, life quality and cultural participation towards equality and maintaining—in a largely, but not exclusively, symbolic fashion—the primacy of the working class. Social mobility was swift and advantages were offered to working-class kids in access to higher education and cadre promotion. Statistics show that even in the 1980s, a crushing majority of leading officials and managers came from proletarian families.

It is a supreme irony that the demands of today’s hard right—for an independent Hungarian-language state university in Kolozsvár, a Hungarian Autonomous Region in Transylvania—had been achievements (later suppressed) of the Stalinist era. There were not only privileges for people of proletarian origin, but also for minority cadres. The Leninist programme had encompassed the development of all ethnic cultures: the now warring regional or ethnic elites of the Soviet bloc had been created by the Party. National cultures that like harking back to a fictitious Middle Age had been endowed with a script—then a press, publishing, higher education, theatre—by literate commissars with romantic leanings, who believed in pristine folk cultures in the Urals, far away from decadent St Petersburg. Faust was translated into dozens of languages by poets who were themselves just one generation from general illiteracy. These nations are now watching pop videos on YouTube.

What meaning would you attribute to the ‘symbolic primacy’ of the working class?

We should not forget that all caste and class systems, whatever their differences, are grounded in a value system extolling the virtues of the spirit over manual work, of the leisured class over those who must earn their keep, of meditation over activity, of things done for their own sake instead of for sheer physical survival. Clergy and aristocracy were not only supposed to rule but also to be superior morally, intellectually and even physically—remember Lord Curzon’s surprise at seeing soldiers bathing during the First World War: ‘I never knew the working classes had such white skins!’ Well, the Party inverted this. ‘Actually existing socialism’, although it was not socialist, was unique in operating a terrific moral switch by asserting the superiority of manual labour and putting the worker at the pinnacle of the moral hierarchy. It is seldom understood what a tremendous cultural coupure this was. It earned the regime more hatred than anything else; the post-1989 Eastern European press is still joking about it, in their sincere contempt (good old class hatred) for grease-smeared yahoos in cloth caps—called here, characteristically, ‘Lenin hats’. The very existence of workers reading Brecht and listening to Bartók is denied.
The countervailing cult of the ‘intellectual’, disguising the new middle class, was supposed to hide class differences through the idea of the selfless service of the mind in realizing a world, to the advantage of manual workers, in which spirit and matter, work and leisure, would merge. Since this was, of course, mostly ideology and nothing more, a great—now forgotten—literature of communist disillusionment came into being. In general, the most feared opposition to the regime was on the left. The Hungarian Secret Service’s anti-Trotskyite sub-division was dissolved only in 1991. There were practically no Trotskyists in Hungary; the Section dealt with any kind of Marxist heresy, but it shows the direction of the leadership’s fears.

Would it be correct to think that Yugoslavia remained a relatively separate universe from the Central and Eastern European scene of the 70s and 80s, with not that much contact between the two?

It was, of course, separate—in terms of exit visas, for example, it counted as a Western country, although it was much less hostile to the Soviet Union than Ceausescu’s Romania, which was consumed with anti-Communist and anti-Russian hatred, in love with everything that seemed anti-Soviet, from de Gaulle, Begin and Nixon to the Shah of Iran and Brother Number One, Comrade Pol Pot . . .

Ceausescu was duly honoured at Buckingham Palace—the Order of the Bath.

Indeed. I attended de Gaulle’s speech at the University of Bucharest in 1968, in which he was buttering up Ceausescu and waxing eloquent over ce petit pays latin, entouré par Slaves et Magyars—he didn’t say Hongrois—to thunderous applause; none from me, I’m afraid. But there were contacts with Yugoslavia, certainly. When I was blacklisted in Romania and Hungary, I published my essays in Hungarian-language journals in Yugoslavia—they were excellent. It was much less censored than publishing and the press in either Hungary or Romania, and especially permissive regarding New Left heresies, hysterically feared and hated in the Soviet bloc. By the 1970s, the regime in East Central Europe had stopped pretending that it was in any way Marxist; that was the damnosa haereditas, silently repudiated. In my student days, Weber, Wittgenstein, Heidegger and Lévi-Strauss were the major thinkers, and the success of analytical philosophy and neo-classical economics was tremendous. The strict division in the countries under German influence between ‘science’—including of course the humanities, history, economics, sociology, aesthetics and philosophy—and ‘politics’, a plague of public life in Eastern Europe, comes from Weber, the undisputed saint and hero of the 1970s, the last decade when East European intellectuals were still reading books. Marxists, like the Lukács school in Hungary—a group I was friendly with, but to which I never belonged—were dissidents of the New Left or the Eurocommunist variety; so, both anti-Soviet and intrinsically questioning the legitimacy and authenticity of the ‘socialist system’, while the Party was simultaneously affirming the regime’s socialist character and not wishing to be reminded of it, under the new market dispensation with its growing inequality and individualism. The famous decision of the Hungarian Central Committee against the disciples of Lukács—Heller, Márkus, Vajda, Kis and others—practically outlawed Marxism for the remainder of the system’s life-span. By the time it could have been rehabilitated in 1989, it was dead, and all protagonists were liberals. In Yugoslavia, it was different. It was a bureaucratic state capitalism like any other, but its leaders were still dreaming about some kind of non-alienated and non-reified order, in spite of the obvious bankruptcy of the ‘self-management’ adventure, and—in a multi-ethnic and federal state—they fancied themselves internationalists, only to wage a bloody war against one another a few years later. They had become either liberals or bloodthirsty religious Middle Age-fanciers and chauvinists. But before that, they had welcomed Ernst Bloch and Herbert Marcuse to Korcula and Dubrovnik. I first saw the New Left Review in Belgrade in 1979. In general it was simpler to smuggle books than periodicals, as the Hungarian authorities did not know the names; the words ‘New Left’ were known to customs and border-guard officers, even in English, but there was no problem in importing Franz Marek’s left-Eurocommunist Tagebuch from Vienna, except if it had the hammer and sickle on the cover. By contrast, Yugoslavia was a ‘communist’ paradise, with remittance money from the guest workers sent back from Germany, and it seemed to be closer to a real world with its quarrels, debates and political struggles out in the open, in spite of the repression and the militarism and the caudillismo of Tito’s ruling clique. But by the 1980s, Hungarian and Romanian intellectuals were rather looking to the West—and, increasingly, to the inter-war, reactionary-corporatist regimes—for their inspiration. It is also very instructive that it is in the Balkans, especially the former Yugoslav republics plus Greece, that there is today a young and vigorous Marxist left, and not Central Europe, the so-called Visegrád countries, where there is nothing comparable, although they are threatened by a vicious and violent, quasi-fascist right. (In the Vojvodina province, hate crime against ethnic Hungarians is a daily occurrence—and neo-Nazi parties are extremely strong in Bulgaria and Greece, using and concomitantly opposing the social protests there.)

How important were Gorbachev’s policies as enabling conditions for the advance of democratic forces?

They were important negatively, in the sense that it had become clear that the Red Army wouldn’t intervene. At the first major unauthorized demonstration in Budapest in June 1988 where I was to be the main speaker, I was beaten up by riot police and dragged away, but we were freed in two hours. The solemn reburial of Imre Nagy a year later was a state affair, secured by the ci-devant Hungarian Secret Services, Army and Police, masquerading as revolution. I was so disgusted I didn’t attend. Gorbachev himself was seen as a comic figure: weakness is never forgiven. Anyway, the role of the Soviet Union may have been exaggerated, it wasn’t an active presence. I’d never met a live Russian until a dissident conference in Paris in 1989. I have never set foot on Soviet or ex-Soviet territory as we speak: I couldn’t get a visa before—now I don’t have the money.
One shouldn’t ever forget that the demise of socialism was a tragedy. Even when I was violently opposed to the left, I perceived it as such. Just think. A gospel directed against work, power, procreation, against caring about tomorrow or about death—think of the lilies of the field—signified by the hated Roman symbol of torture and assassination, the cross, ends up being represented by a monarch in Caesar’s robes in, of all places, Rome; a prophetic community distinguished by its ban on graven images, represented by the most graven of all images, Michelangelo’s Moses. Then again: a creed adamantly for total liberation, for a definitive break with any kind of authority and hierarchy, combined with a hyper-critical high modernism, housed in the symbolic abode of the Czars, the Kremlin (no Marx there, but Ivan the Terrible and Boris Godunov), while the whited sepulchres of the Politburo took the salute of goose-stepping Red Army soldiers, keeping in place a system of prisons, concentration camps and psychiatric hospitals where critical reason was healed with chemicals and electric shocks. Quite enough to make you desperate about humankind. It is difficult to imagine, perhaps, a complete civilization being plagued to this extent by disenchantment and despair, but it is a fact nevertheless. We dissidents may have celebrated a victory, but it had somehow, even then, an aftertaste of defeat, a whiff of the hangover.

How would you contrast the experiences of 1989, across the region?

First of all, it was no accident, as Stalin was so fond of saying, that the regime was ultimately beaten by the Polish workers’ movement. Solidarnosc was called a trade union, but how was it set up? It was a network of factory cells, organized not by trade but by region, led by a central body advised by committed intellectuals—entirely reminiscent of the early Communist Parties. It was split, like its enemy and predecessor, into workers’ councils and the revolutionary party, which were in the end indistinguishable, just as in Russia, Hungary and Germany between 1917 and 1923. Of course, by the time of Solidarnosc the Party represented market reform, and the workers’ demands were for a restoration of the planned and egalitarian welfare state. During the 1980s, the Polish workers’ opposition followed its adversary towards the re-establishment of a liberal market capitalism—in the hope of greater liberty—and both were beaten into insignificance in the political context of the new liberal democracy. In Hungary, pro-market ex-Communists, pro-market liberals and pro-market national conservatives competed for power. The brand-new ideologies all advocated embourgeoisement, the creation of a middle class, allegedly the guarantor of freedom—and now the great and good are wondering why the new middle class is so authoritarian and racist.

There was only one genuine revolution in the region, the Romanian one—it took the Romanian intelligentsia a decade to prove that it was a KGB coup d’état, although in the early days of January 1990, I saw the blood on the snow when I could finally return to Kolozsvár/Cluj, the blood of soldiers and workers whom nobody likes to remember. But I do, and I am grateful to them that I could return after a decade and have a moment of delirious happiness that Ceausescu was gone. It still moves me to tears when I speak of that now. As to the rest, it was a process of decomposition complemented by skulduggery, in which we dissidents were the dupes legitimizing the Schweinerei that was going on. Still. Like all revolutions, it was a moment of inspiration, when the people becomes a many-headed genius. You cannot imagine the subtlety and intelligence of the myriad circles, clubs and associations in 1988/89. The average case, though, was one of compromise. The onset of the economic crisis—speeded up but not caused by privatization, deregulation and liberalization—did not at first frighten public opinion. People like Wałesa, Havel, Kuron and the rest (myself included) presented their ideals as something Western—a synonym of success—to the extent of cheering on the Gulf War. When the measure of the collapse of a civilization was finally taken—while we old dissidents were still celebrating freedom, but already being accused by the new powers-that-be of being rootless-cosmopolitan 68ers, fornicators, gays, Roma-lovers and, worst of all, fe-mi-nists—then it was too late.

I don’t for a moment regret having fought against the ‘socialist’ regime—mendacious, stupid, brutal, repressive and treacherous—and I do still emotionally identify with the dissidence of those years. But I dislike very much the results of those struggles and, although my part in the events was modest—I was more of an orator in mass meetings than a genuine leader, and then a Member of Parliament for the Free Democratic Alliance (SZDSZ) from 1989–94—I feel responsible. It is especially humbling that the simplest Trotskyist, council communist or anarcho-syndicalist militant saw much more clearly than famous and brilliant theorists that, however deserved the terminal defeat of the Soviet bloc and of Soviet-style state capitalism had been, however understandable and salutary the sudden East European infatuation with freedom and rights, however promising the fall of the market Stalinist parties, it was at the same time a historical disaster, heralding the demise of working-class power, of adversary culture, the end of two centuries of beneficent fear for the ruling classes. What was a philosophical construction and idealization in Marx’s Capital—capitalism as a total system, with capital as the only Subject—became a palpable, quotidian reality.

To what extent was your political trajectory a response to the social and political outcomes of the ‘transition’, and to what extent did it involve a critique of liberalism as such?

This trajectory is really peculiar, as it takes the shape of the flight of the boomerang, from left to right and back again, although I became a Marxist for the first time only in the 2000s. The first half is commonplace enough, a rebellion against dictatorship with the added dimension of ethnic discrimination experienced in Romania. But strangely enough, I was helped in this by my forays in conservative thought. Michael Oakeshott—I met him once and was suitably impressed—and, in particular, Leo Strauss awakened my simmering doubts concerning liberalism before my turn to the left. (Actually, I might write some day an essay to be called ‘Leo Strauss for Revolutionaries’.) As in my early youth Nietzsche had aroused my interest in Christianity, so Strauss drew me to Spinoza and Rousseau. Liberalism, as a system of separations and tempered conflict, is incapable of grounding a political order that is eternally in need of motivations for the free acceptance of obligations, also called altruism. Lacking this, it will have to go to amazing lengths in legitimizing coercion and the proffering of the noble lie by learned elites. Natural Right and History, the only book to deal with the tragic cynicism of Weber and the deception of the alleged facts/values dichotomy, opened my eyes to the weakness of a political world-view in need of procedural certainties—sustained in the English-speaking world by an abstract and vacuous normativism wholly ignorant of modern philosophy, with the exception of a misinterpreted and simplified Kant: this is what they call ‘political philosophy’. So, when looking at the liberal turn of such formerly socialist luminaries as Jürgen Habermas, becoming little more than pillars of the establishment, I decided to throw out my whole so-called oeuvre, break with my entire life so far, and go to school again. This has of course liberated my passionate repudiation of the state of affairs we wrought, my sympathy and compassion for people impoverished and made illiterate again by the market turn. I was obliged to recognize that our naive liberalism had delivered a nascent democracy into the hands of irresponsible and hate-filled right-wing politicos, and contributed to the re-establishment of a provincial, deferential and resentful social world, harking back to before 1945. The break was naturally quite painful, as it excluded me from the circle of people I was associated with for decades—the dissidents—so that my friends at the moment are mostly generations younger than I am; wonderful people, but without the shared memories so necessary for true friendships. At the same time, young Romanian leftists made it possible for me to have a consoling shadow existence in Transylvania, and to get rid finally of the feeling that poisoned my youth—the sense that ethnic conflict was irremediable. After a thirty-year absence, for the first time in my life when I give talks and sometimes write for journals in Romanian, I am made to feel welcome in my own land: a source of great delight and maybe undeserved justification.

What was the impact on the rest of the region of the ethnic conflicts in Croatia and Bosnia, and then of the NATO war on Yugoslavia?

At the official level, these things are strictly and rigidly determined by the past, as the ruling class sees it—for example, the two ‘socialist’ countries where there were no Russian occupying troops, Poland and Romania, are the most anti-Russian today, in remembrance of old territorial and ethnic disputes. In the case of Yugoslavia: Germany, Austria and Hungary sided with NATO and Catholic Croatia against Greek Orthodox and allegedly ‘Communist’ Serbia; Czechs, Romanians, Greeks and Russians turned against what they saw as ‘the Central Powers’, perceived as Catholic and ‘German’. It warmed up the old prejudice about the Catholic–Orthodox divide as the boundary between ‘Europe’ and the Oriental barbarians, a cliché beloved of Hungarian nationalists and ethnicists. The Hungarian Prime Minister of the time (and of today), Viktor Orbán, called the Hungarians of Serbian Vojvodina ‘a NATO minority’; very useful, as you can imagine, under the NATO bombs falling on Újvidék/Novi Sad. By presenting Miloševic as a ‘Communist’ and as a Russian ally, it was possible to establish the image of the Central European left as something Oriental, barbaric, backward and condemned to defeat. (On the other hand, the left as an agent of modernization is concomitantly seen as the proconsulate of Jewish America; it was Jewish England in the 1930s.) Most of the dissidents of 1989—Havel, Kuron, Michnik and others—fully supported the NATO bombing of Belgrade. By that time I was out protesting, and was called the ‘useful idiot’ of Miloševic´ for my pains. I remember a debate with Alain Finkielkraut at the Institut Français in Budapest: he—a supporter of the anti-Semitic, ethnicist Croat leader, Tudjman—was laughing at me for my foolish sentimentalism: ‘Well, people get killed in the cause of liberty and America, do they not?’

In a striking essay written at the time, ‘The Two-Hundred-Years War’, you described a pattern common to the Austro-Hungarian empire, Yugoslavia and the USSR: politics was confined to the centre, while regional elites represented ethnicity without politics; when the centre disappeared, ethnicism—sharply distinguished from nationalism—was the only remaining force. You also predicted that the West would either tolerate extreme ethnic purging in Yugoslavia or construct an empire of its own there—both, as it turned out . . .

A peculiar concern of mine was the fate of ethnic minorities—I was, I am and I remain a Transylvanian Hungarian—and I could see how minorities and majorities alike failed to learn anything from their experience. All they seemed to want was power. To get as far as they possibly could from democratic nationalism—which is a variant of classical republicanism: political equality and self-determination—they engaged in what I called ethnicism: an apolitical, destructive practice, opposed to the idea of citizenship. Transylvanian Hungarians were in the first ranks of the 1989 Romanian revolution, which they were repudiating—as it was ‘foreign’—within a few months, after having been victims of Romanian pogroms. Common citizenship appears as a chimera. Small wonder though: citizenship and civic-democratic nationalism are dependent on the state, annihilated by neo-liberal politics. Nationalism has reunited small principalities in large states—Italy, Germany, Romania, Czecho-Slovakia, Poland, Yugoslavia, maybe even Soviet Russia. Ethnicism has destroyed them and created miserable little statelets, provincial and barbarous, dependent on international finance and local mafia for their livelihood. In this respect, Eastern Europe is not variegated. It is an area of fear where a plastic replica of tribalism appears soothing and homey.

It has been argued that the West’s crucial geo-political move after 1989 was to insist on an individual, ‘hub-and-spokes’ relationship with each Central European country, breaking the links between them, rather than negotiating with the bloc as a whole. One result was that any dissent from the Washington–Brussels consensus was automatically framed as isolationism, or ‘nationalism’. What do you make of this argument?

There is some truth in it, but the liberal elites needed no encouragement from the West to sever their ties to a Russia seen as embodying terror, backwardness and poverty, nor to become neo-conservatives. It was not only Western pressure, it was also the desires of important groups in Eastern Europe equating freedom with the West, so they volunteered. In vain did I write in the early 1990s that ‘liberty was not a geographical concept’. Becoming ‘Western’ or, later, ‘European’ was the most popular slogan in this period. So, de-industrialization and the selling of almost everything to multinational conglomerates for a song was just the thing, received enthusiastically by people in love with what a great writer of the 1930s Hungarian völkisch movement, László Németh, called ‘self-colonization’.

What have been the longer-term effects?

Apart from the abject impoverishment of the region, the transformation of Eastern Europe into an economic black hole, galloping unemployment and Third World-type inequalities, it has made ethnicism—not nationalism, as it lacks the civic dimension—appear as the only systemic opposition. So ethnicism has attracted, alas, the rebellious spirits who rightly resent the neo-imperialism of multinationals and international organizations, from NATO to the IMF to the WHO, and who think that liberal capitalism is merely a disguise for foreign subjection and exploitation.

How would you assess the role of the EU in the region?

The whole thing has been a flop. The EU is regarded here as no more than a bunch of unlovely foreigners, with highfalutin’ constitutional rhetoric masking iron-hard Western egotism. The shrinking liberal minority regards it as a possible safeguard against murderous crowds, a quintessential ‘liberalism of fear’ that bodes ill. The EU has intervened in a salutary fashion in the interest of press freedom or gender equality, but nobody seems to believe in the selflessness of its motives. But then it was never popular. People are unwilling to believe in a freedom that always seems to be accompanied by cuts and more cuts.

How would you periodize Eastern Europe’s quarter-century since 1989?

First, the moment of independence and freedom: liberal effervescence. Second, privatization and the dismantling of the remains of the ‘socialist’ welfare state, along with the realignment of the former ‘communist’ state parties, which enthusiastically accepted the neo-liberal agenda as befits their positivist, progressivist and modernizing tradition. Third, a right-wing corporativist backlash against this, largely unsuccessful, with the result: disappointment and rage. Fourth, the frittering away of constitutional systems, civil rights, pluralism and toleration that yielded, in the case of Hungary, a stiff, nationalist order and, in the rest of the Soviet-bloc countries, chaos.

Chaos could suggest a complete breakdown of social order—is that what you perceive?

By chaos I mean the breakdown of the customary loyalties, sympathies and beliefs that would support the assumption of some sort of common good, and which have been replaced not so much by a new rebellious creed as by prejudices, superstitions and whisperings about occult powers; everybody for him- or herself; the reign of suspicion; the feeling that we are finished, but that at the same time the whole thing is a joke; advanced ill-humour; a ferocious rejection of anything that smacks of the supra-individual; hatred of all politics; contempt for law; hatred of everybody and self-hatred—a closed horizon.

In several instances, the ground for the resurgent right in Central Europe was cleared by the understandable electoral annihilation of centre-left governments—that of Leszek Miller in Poland (2001–05) or Gyurcsány in Hungary (2004–09)—led by born-again former Communists. Elected on promises of restoring social stability and solidarity after the ravages of shock therapy, in office they proved thoroughly corrupt and cynical, while continuing the remorseless neo-liberal policies. What responsibility do these centre-left parties—and the measures dictated by ‘convergence criteria’ more generally—bear for the rise of the virulent right?

Please don’t forget that these people have never been communists of any description. They were modernizers who felt shackled by the Soviet Union’s military might and were always less critical of Western liberal capitalism than the dissidents. They were opposed to Solidarnosc because to them it seemed to mean disorder, because it was proletarian and because it was Catholic and naively patriotic. It was not only the SPD’s Helmut Schmidt who swore by Karl Popper: these people had never been the enemies of ‘the open society’, in the sense of the circulation of capital and individual liberties, as long as these did not amount to popular power. Reason and progress—the most powerful strand of the workers’ movement since Saint-Simon, in which Capital was viewed as esoteric matter, while leaders and theorists preferred the late Engels’s positivism and empiricism—reason and progress now pointed towards Wall Street and the City of London. It is not true that so-called left parties in Eastern Europe promised more social justice than their so-called right-wing rivals; they were always—since 1981 at the latest—associated with cuts and balanced budgets. So no surprise there. With the interesting exception of the Hungarian socialists, they are also blatantly nationalistic—see today the likes of Robert Fico, Ivica Dacic, Victor Ponta, Sergei Stanishev, Miloš Zeman and the rest.
The centre-left parties have been in favour of shock therapy from the beginning. They sometimes attack their right-wing competitors for not being orthodox enough in following the prescriptions of the Washington Consensus. This is why former dissidents such as Adam Michnik could support a ‘left’ that was, and is, impeccably neo-liberal, a synonym to my former comrades-in-arms for a commitment to freedom and pluralism. The official centre-left in Eastern Europe is closer in spirit to the Western political mainstream than is the official East European right. It may sometimes protest about authoritarian developments in Poland or Hungary, but it introduces or implements them elsewhere. If this is treason, it happened more than thirty years ago. We know from Ernest Mandel’s book From Stalinism to Eurocommunism that it was not Margaret Thatcher but Enrico Berlinguer, Secretary-General of the Italian Communist Party, who first extolled the unparalleled virtues of austerity—in 1973! There is nothing to be hoped for from these parties and the subservient trade unions sometimes associated with them—while Solidarnosc has dwindled to a small revivalist sect, ready to support Genghis Khan.

In a major 2000 essay, ‘On Post-Fascism’, you analysed a confluence of forces that served to limit effective citizenship under liberal capitalism, despite the expansion of formally democratic processes. Has the experience of the past decade altered the picture?

Not much. In the conditions of deregulated, neo-liberal global capitalism there are not only growing migrant populations but many other categories of people who are estranged, for one reason or another, from traditional nation-states which can no longer supply legal protection, on the one hand, or patriotism, on the other. If citizenship is not in the process of becoming a universal condition—expanding, as it did from 1789 onwards—then it will lose its sense. If it is available only to the officially registered, sedentary white populations of the Western nation-states, it will lead to authoritarian regimes based on racial and moral panic. If equality only obtains among the relatively privileged ‘civic nations’ in a dwindling number of still stable bourgeois states, then citizenship becomes a distinction instead of the universal condition promised by the French Revolution. If anti-immigrant xenophobia, anti-Islamic hate-mongering, anti-Roma hysteria and the like prevail, its symbolic and police order can only be sustained by tyranny seemingly propped up by ‘the people’, meaning this time the well-to-do whites and those who aspire to become such. Europe may become a larger Rhodesia any time now.

How could we install a system of universal citizenship? The price to be paid is to dismantle the contemporary version of pseudo-liberal capitalism; no multiculturalism can do justice to this problem. But the white majorities are increasingly desperate. Before 1989, I was afraid only of the secret police. But today I may face the wrath of my own people as I am seen to be on the side of the Roma, of the immigrants, of the gays and so on—so, unlike at any other time in history, equality is perceived to be inimical to the interests of the majority. People are not interested in our opposition to the Wall Street regime, as soon as we defend the darkies. Both are foreign. The left is, again, seen as a Jewish cabal, representing the Other. Under the pretext of equality, the left is felt to attack, again, the local, the traditional, the intimate, the home-grown. Like global capitalism, communism is seen as insensitive to the Home. Yes, it is, as it is concerned about the homeless.

What intellectual resources from the past would you consider of particular value today?

It was not Marx, Engels and the Second International, but the founders of the Comintern—Lenin, Luxemburg, Trotsky, Bukharin—and a few others, like the Austro-Marxists around Otto Bauer and the Dutch-German Left-Communist opposition, who were the first to be sincerely internationalist and anti-racist. It was they who took up the cause of the oppressed peoples of the periphery and the semi-periphery, of the ‘coloured nations’, who seriously opposed imperialism—still seen by Marx to have possessed a mission civilisatrice in India and similar benighted places at the back of beyond. Whatever happened to the idea of international solidarity, friendship between the peoples, self-determination, of being on the side of the poor, or the notion of the ‘weakest link’? There is a welcome tendency now among the young left in the region to develop forms of anti-national co-operation between various foci of resistance in East European countries, to oppose the pressure of global capitalist strategies still located mostly in the West. In the gatherings I attend in Zagreb and in Belgrade, the daughters and sons of Croatian and Serbian nationalists, who once drunk on each other’s blood, are resuscitating the first condition of any anti-systemic opposition, called in good German Fundamentalopposition: disbelieve the classifying principles of the enemy. And they are doing it together. When rebels in the eighteenth century started disbelieving the inherent superiority of Norman blood or the ineffable blessedness of the bishops, they began to overcome the differentiations imposed from above that caused them to be obedient, the bowing to spiritual and moral superiority that is always necessary to preserve the ascendancy of the few over the many in any caste or class society. The contemporary trick of the rulers is ‘culture’.

The dominant system shamelessly identified with Western excellence—diligence, thrift, frugality, patience, discipline, hard work, self-improvement, elegance: all this comes in a slick aesthetic garb—looks down upon ‘the East’ and ‘the South’ as unruly, lazy, a slave to Bacchus and to desire, racist, xenophobic and so on. It is a variation on the great old theme of the inferior being creatures of the heart and of corporeality, as opposed to reason, the prerogative of the mighty throughout the ages. Women were supposed to be creatures of sentiment and irresistible sexuality, Jews and now Muslims were and are presented as driven by envy, resentment, passion and by the absence of a well-tempered ‘sense of reality’, which always means a conservative attachment to the ancien régime. The inferior—proletarian, female, coloured or Semitic—is always somehow equated with the body; demands for social justice are always motivated by need. The superior is equated either with the fiery soul—warriors, or Sombart’s heroic entrepreneurs—or with the ice-cold spirit: priests, scholars, bankers, administrators. The poor, including poor regions and poor nations, by the sheer fact that they wish for more and for better, are presented as growing up in a culture of dependence—on hand-outs from the rich—and of theft: that is, attempts to expropriate, and to realize social justice by making their own what rightfully belongs to others. The weight of such cultural classifications is enormous: redistribution is regarded as charity and confiscation of property that can be effected only by a tyrannical state; hence all egalitarian movements imply an end to freedom.

What is striking is that all these ‘cultural’ classifications are increasingly biologized and moralized. The East European establishment wants to prove that we are deserving poor—see Viktor Orbán’s ‘work-based society’, which will finally vanquish the accursed welfare state, a base and cunning communist stratagem if ever there was one—who might be permitted a little slack, as we are straining every nerve to be like everyone else and proud of it (in Orbán’s case, very proud, all in the spirit of the Holy Crown of St Stephen). So we should stop being lazy bums who complain too much; low wages are the proper punishment for our moral imperfection. And if some ‘cultures’ uniformly fail to perform, there must be some genetic imperfection as well, must there not? This classically colonial view of ‘cultural’ differences is nothing new; in the European case it can dispense with military might, unlike in 1914, but it is otherwise the same. The countervailing force the Eastern peoples built—Bolshevism—failed, or was defeated, or both. You’ll be told that the reconstruction of a new East European left will be born in a culture of resentment, caused by the lack of a deeply ingrained democratic culture such as one can admire in the unceasing grandeur of the Mother of Parliaments. Well, there is a lot to resent. But as capital has no nationality, nor can the anti-capitalist movement have such. Truly egalitarian tendencies—not to speak of truly communist currents—will not aim at differentiation and diversity, although their starting point is exactly this. Class, race and cultural differences are those they must want to obliterate. Vive la différence? No. Vive la Commune!

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólások kikapcsolva

Beszámóló a Szociális Világfórumról – Tunisz 2013. március 26.-30.

IMGA0806

A 2013. évi Szociális Világfórumon (SZVF-en) való részvételemet a Transform! Hálózat (TH) anyagi támogatása tette lehetővé. Emiatt a TH rendezvényeit tartottam kiemelten fontosnak a programokba történő bekapcsolódást illetően. A TH által szervezett 10 szeminárium közül három vitán vettem részt, nevezetesen: „Mi Európa felelőssége a mediterrán országok új típusú fejlődésében?” ; „Új baloldali konstrukció a széttöredezettség megszüntetése érdekében” és előadóként a „Milyen változásokat kell végrehajtani a gazdasági logikában a szociális, gazdasági, ökológiai szükségletek kielégítése és a demokrácia megszületése érdekében? Alternatíva állítása a versenylogikával szemben.” Egy teljes délutánt a TH standján töltöttem el, ahol a Transform! szórólapjait és kiadványait terjesztettem. Alábbiakban részletesen beszámolok majd azokról a szemináriumokról, amelyeken jelen voltam.

Közvetlen repülőjárat nem lévén, március 25.-én este Budapestről Rómába utaztam a Wizzair járatával. Rómában egy éjszakát Eracle-nél, egy olasz aktivista lakásában töltöttem és 26.-án délben indultam tovább Tunisz Karthago repülőterére. Mintegy egyórás repülés után landoltunk Karthagoban, ahol a SZVF szervezői szívélyesen fogadták a résztvevőket.

Március 26.-án délután tömegdemonstrációra került sor Tunisz belvárosában. 16 órától gyülekezett a több tízezres tömeg a Habib Bourguiba és az 5. Mohamed sugárút találkozásánál. A SZVF nyitó felvonulására a főváros fő sugárútján került sor és mintegy 3 órán át tartott, több mint száz országból mintegy 25 ezer aktivista részvételével. A hangulat nagyszerű és lenyűgöző volt. Színes zászlók és transzparensek erdejét láthattam, a keleti zenék és az ütemes dobolások közepette a különböző felvonuló csoportok politikai rigmusokat skandáltak, többnyire az emberi jogok, a szolidaritás és a béke jegyében. A felvonuláson sok ezer tunéziai fiatal volt jelen, mégis hiányérzetem támadt, nevezetesen az, hogy a felvonulók mintha csak a saját ügyüket nyomatnák és nincs közöttük együttműködés, ill. konvergencia.

A SZVF több mint ezer témában előre meghirdetett szemináriumaira és kulturális rendezvényeire – kezdve a globális adósságtól a nők, a mezőgazdaság, az emberkereskedelem, a víz, az éghajlatváltozás kérdésein át, Palesztina és Nyugat-Szahara ügyéig – a Tunisz központjától mintegy 15 km-re északra fekvő Al Manar Egyetem Kampuszán, a szabad téren elhelyezett sátrakban és azok körül, illetve az egyetem Jogi és Bölcsész fakultásainak előadótermeiben került sor. Becslések szerint kb. 127 országból, 5 ezer szervezettől mintegy 50 ezer fő vett részt a Világfórumon. Sajnálatos, hogy Kelet-Európából csak mintegy kéttucat fő, Magyarországról pedig csupán alulírott vett részt. A SZVF idei helyszínének kiválasztását a Nemzetközi Bizottság (IC) részéről az arab tavasz szelleme, a 2011. évi tuniszi felkelés ihlette.

A szabad Palesztináért Mozgalom nagyobb létszámú küldöttséggel volt jelen és a fórum zárórendezvényén 10 ezer ember vonult fel a palesztin „Land Day” emlékére. Miközben a Palesztina felszabadítását illetően a Fórumon konszenzusra jutottak, aközben viszály alakult ki a grassroots aktivisták és a Ramallah-i politikai vezetés képviselői között.

Az idei SZVF értékét a résztvevők sokfélesége adta. Faji, vallási, nemi és életkori különbözőségeink ellenére a vitákat többnyire a nyitottság és egymás tiszteletben tartása jellemezte. Amennyiben a SZVF-et folyamatként értelmezzük, akkor nyilvánvalóan fontosak voltak ezek a szocfórumos találkozók, mert tanultunk egymástól, vitatkoztunk a bennünket izgató kérdésekről, illetve elmondtuk egymásnak, hogy mit gondolunk a világ előtt álló kihívásokról. Sajnos az idén is elmaradt a haladó erők tényleges konvergenciája, annak ellenére, hogy a Mozgalmak Közgyűlése március 29.-én radikális antikapitalista zárónyilatkozatot fogadott el. Több nyugati ATTAC szervezet képviselői siettek kijelenteni, hogy ők ezzel a zárónyilatkozattal nem értenek egyet. Az Occupy Mozgalom és a Globális Térfoglalók képviselői a Fórum után élesen bírálták a SZVF szervezőinek politikáját és a Nemzetközi Bizottságot (International Council-t, rövidítve IC-t), hogy a rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat antidemokratikusan, átláthatatlanul osztották el. A Globális Térfoglalók szervezetei (15-M, Occupy), ill. anarchista tagjai (vagy más néven a horizontálisak) véleményüket a március 31-i IC (a „kvázi Vezetőség”) ülésén is elmondták, s kétszínűséggel vádolták a résztvevőket, illetve azzal, hogy az IC a kiértékelő megbeszéléseket luxusszállodában tartja, miközben egyes aktivisták „nyomorognak”. Az ellentmondások és a konfliktusok itt váltak számomra teljesen nyilvánvalóvá. Ellentmondás feszült továbbá a Szíriából érkezett csoportok között is. Amíg az egyik csoport a szíriai kormány megdöntésének stratégiáját elemezte, addig egy másik csoport Asszad elnök mellett kampányolt. Más résztvevő csoportokban az iszlamista politikai erőket (pl. a Muszlim Testvériséget) haladásellenesnek minősítették, mások pedig az iszlamistákat is az imperialistaellenes front potenciális részének tekintik.

Március 27-én reggel 9:30h-tól 11:30 h-ig tanácskoztunk. A Prágai Tavasz 2 (PS2) Hálózat szemináriumának a címe: „A nemzetközi szélsőjobboldal előretörése és a vallásos fundamentalizmus” volt. Mintegy 70-en vettek részta munkában, köztük egy tucat kelet-európai (ukránok és oroszok). A panelben Leo Gabriel és Hermann Dworczak (Ausztria), Ole Pedersen (Norvégia), Ridha Chennoufi és Allani Allaya (Tunézia), Alexis (Görögo.) és Benyik M.

Leo Gabriel a bevezőjében ismertette a PS2 történetét, majd elmondta, hogy a szemináriumi témában két határozott trendvonalat lát: egyrészről az arab forradalmak erős kulturális gyökereit, amelyek eltérnek a nyugati mozgalmaktól, másrészről a politikának új kulturalizációja zajlik, nevezetesen a kultúra politikai hatalommá válhat. A szélsőséges fundamentalizmus fellángolása természetesen problematikus. A vita célja szerinte, hogy a kultúrák között diskurzus alakuljon ki és a szélsőségek elleni harc stratégiáját próbáljuk meg együtt kialakítani. A tanácskozás konklúzióját, a résztvevő mozgalmak együttműködési szándékát a témával foglalkozó közgyűlés elé javasolta terjeszteni.

Hermann Dworczak a szélsőjobboldal és a populizmus nemzetközi előretöréséről beszélt, amelynek megnyilvánulási formái az USA-ban a Tea-Party, Magyarországon a Jobbik, Ukrajnában a Szvoboda, Görögországban az Arany Hajnal. Az iszlamisták megerősödése szerinte beleillik a globális trendbe. A szélsőjobboldal megerősödésének fő okait a kapitalizmus mély válságában, az eddigi gazdasági-társadalmi modellek bukásában, a politikai vákuum létrejöttében jelölte meg. Véleménye szerint a szélsőségesek nem a válságok valódi okairól beszélnek, s a cigányokat, a külföldieket teszik felelőssé a kialakult helyzetért. A jelenségre adott válaszaink elemei: 1.) a szélsőségek mondanivalójának elemzése, 2.) alternatív propaganda folytatása és 3.) konkrét szociális, politikai, gazdasági és ökológiai alternatívák állítása.

Ridha Chennoufi, filozófus professzor az iszlamisták hatalomra kerülése miatt aggódik. Az iszlám szélsőségesek az „isteni akarat” megvalósítását tűzték ki célul, akik kizárólag muzulmán bankokat szeretnének látni, haladás-ellenesek, s nyíltan az erőszakot hirdetik.

Alexis, a Syriza tagja elmondta, hogy a szélsőjobb 1949 óta fontos kérdés Görögországban. Az Arany Hajnal (AH) már 25 éve létező neonáci szervezet, de berobbanása a görög politikai arénába az utóbbi évek „eredménye”. 2009-ben az AH támogatottsága még elenyésző volt, míg 2013-ban népszerűségük 7%-ra nőtt. Alexis 4 fő kérdéssel foglalkozott: 1.) a válság kapitalista természete, a megszorító intézkedések, a drámai nagyságú munkanélküliség 2.) az AH legitimmé válása, 3.) az AH ideológia háttere, 4.) a görög hatóságok „puha” fellépése az AH-val szemben. Bár a kialakult helyzet megoldását illetően Alexis nem optimista, de határozott cselekvéseket (lépéseket) sürget, így pl. erőteljes fellépést nemcsak az utcákon, hanem az oktatás keretében is. A szolidaritás reintegrációját a társadalom minden szintjén, a bevándorlókat is beleértve.

Ole Pedersen elmondta, hogy Norvégiában a szélsőségesek marginalizáltak, nem igazán jelentősek. Ennek ellenére hatalmas veszélyt jelentenek a társadalomra, a szolidaritás eszméjére. A szélsőséges csoportok náluk alapvetően skin-headekből és iszlámellenes csoportokból tevődnek össze.

Alani Allaya professzor a Maghreb országainak iszlamista mozgalmairól, elsősorban a szalafistákról adott képet, akik számos közel-keleti országban is jelen vannak. A teljes, mintegy 2 milliárd fős globális muszlim közösségnek kb fél százaléka (10 millió fő) szalafista. A professzor a mai szalafisták mozgalmának jellemzőit az erőszakban, a dzsihád terrorista módszereiben látja és hozzászólásában főleg a terrorizmussal, illetve a biztonsági vonatkozásokkal foglalkozott.

Rövid előadásomban a magyar helyzetről beszéltem, ill. a Jobbik fő jellemzőit emeltem ki, nevezetesen, hogy a szélsőjobb cigányellenes, idegengyűlölő és ultranacionalista. Előretörésük okait az eddigi kormányzatok szolgalelkű neoliberális politikájában, a történelmi múltban (Horthy „dicső” ténykedésében, ill. a nyilaskeresztes mozgalomban), a többrétegű válság következtében kialakult szociális leépülésben, a tömeges elszegényedésben jelöltem meg. Hermann javaslataival egyetértve hangsúlyoztam a szélsőjobboldali jelenségek alapos elemzését, a konkrét alternatívák kidolgozását és a nemzetközi szolidaritás szükségességét.

Hozzászólásában Zakhar Popovich, kijevi trockista aktivista az ukrán Szvoboda antiszemita jellegét emelte ki. Úgy látja, hogy a radikalizmus ma divattá vált. Egy másik, Moszvában élő aktivista a neoliberális politika szociális és gazdasági következményeit ecsetelte. Rámutatott a közigazgatási kar és a futballrajongók ultranacionalista jellemvonásaira. A választási eredmények meghamisítása és a jelenlegi rezsim elleni fellépést sürgette. Az ukrán helyzetről részletes angol nyelvű anyagot adtak át nekem.

Március 27-én délután a Transform és a CADTM, ill. a tuniszi ATTAC által szervezett „Mi Európa felelőssége a mediterrán országok új típusú fejlődésében?” c. szemináriumon vettem részt, amelyről angolul külön beszámolót készítek. A szemináriumon mintegy 40 fő jelent meg. Az előadók névsora: Christine Mendelsohn (Európai Baloldali Párt – EBP), Marie-Christine Vergiat (az Európai Parlament GUE/NGL csoport tagja, Franciao.), Mamdouh Habashi (Egyiptom), Fathi Chamki (Raid ATTAC Tunézia, CADTM), Fabio Amato (Olaszo.), Gus Massiah (IPAM, Franciao.) Vassilios Chatzilambrou (Syriza képviselője, Görögo.), Jawad (ATTAC Marokkó, CADTM), Carla Luis (Transform!, Cultra Portugália).

Az EU mediterrán politikáját a Tunéziában és Egyiptomban lezajlott népfelkelések alaposan megkérdőjelezték, bár a demokratizálást üdvözölték, de az a gazdasági modell, amely széleskörű elszegényesedéshez és munkanélküliséghez vezetett változatlanul tovább él és az EU továbbra is a szabad kereskedelmet preferálja.

Christine Mendelsohn az aszimmetrikus Észak-Dél kapcsolatok felszámolását és az adósság auditálását sürgette.

Marie-Christine Vergiat az EU szomszédsági politikájáról beszélt, amely megítélése szerint patthelyzetbe került. Az arab országok segélyezését az EU a multik érdekeinek megfelelően további privatizációs lépésekhez, piacnyitási követelményekhez köti. Egyes országokat, pl. Tunéziát az EU a forradalom kitörése miatt büntetéssel sújt.

Jawad az EU-Marokkó partnerségi megállapodást bírálta, amely Marokkót a térség államai irányába történő terjeszkedésben tranzitként használja. Különösen a francia beruházásokat emelte ki, amelyeknek a hasznát ( a profitot) Európába viszik ki. Az államadósság jelentősen megnövekedett, Jawad az imperialista behatolás megállítását, a szabadkereskedelmi megállapodás felmondását javasolja.

Gus Massiah reflexióit így foglalhatjuk össze: 1.) A civil mozgalmak szövetségét kell létrehozni; 2.) Össze kell kapcsolni a haladó politikai pártok és a szociális mozgalmak törekvéseit; 3.) Politikai befolyásra kell szert tenni; 4.) A mediterrán térség gondjait szélesebb összefüggésbe kell helyezni, a világ más részein (pl. Latin-Amerikában) folyó forradalmakkal karöltve; 5.) A Maghreb és a Masrek országokat a mediterrán térség középpontjába kell állítani – ez közös politikai projekt.

Vassilios Chatzilambrou adósság-gyarmatosításról beszélt. Felpanaszolta, hogy a hitelezők diktálnak a kormányoknak és a parlamenteknek. Görögországban óriási mérteket ölt a szegénység, mégis tömeges a bevándorlás. Kijelentette, hogy az arab tavasz forradalmai fontosak a görögök számára.

Március 28-án délelőtt a Társadalmi Figyelő (Social Watch) szemináriumán vettem részt, amelyen a Millenniumi Fejlesztési Célok (MFC) 2015. utáni kívánatos kereteiről esett szó. Mintegy 30 fő volt jelen a tanácskozáson. Tanya Dawkins (SW, Global-Local Links Project, USA) vezette a vitát, az előadók: Roberto Bissio (SW Titkárság, Uruguay), Ziad Abdel Smad (ANND, Libanon), Bumikha Muchhala (TWN, Malajzia), Dr. Jassim Husain (Bahrain Transparancy Society), Marek Hrubec (SW Cseho.), Jens Martens (GPF Europe, Németo.), Aziz Rhali (Espace Associative).

Az előadók a MFC látható kudarcából és a hagyományos fejlesztési modellek sikertelenségéből kiindulva új fejlesztési koncepciót, új mutatószámrendszert javasolnak kidolgozni. Megállapították, hogy az elszabadult piaci erők az erős gazdasági szereplőknek kedveztek, ezáltal a világban nőttek a társadalmi és a gazdasági különbségek, az egyenlőtlenségek. A nemzetállamokra most komoly feladat hárul, hogy helyreállítsák az egyensúlyt, felszámolják a hátrányos megkülönböztetést és emberhez méltó életet, tisztességes munkát és szociális körülményeket teremtsenek. A jelen generációja felelősséggel tartozik a jövőért. A nemzetállamok nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a jogi keretek biztosításában, az emberi jogok és az esélyegyenlőség betartatásában, a demokratikus legitimáción alapuló hosszú távú környezettudatos gondolkodás elősegítésében.

Délután 16 h-tól 18:30 h-ig a Transform „Új baloldali konstrukció a széttöredezettség megszüntetése érdekében” c. szemináriumán voltam jelen. A moderátor Elisabeth Gauthier volt. Előadók: Jilani Hammami ( Népi Front, Tunézia), Pierre Laurent (EBP elnöke), Babacar Diop „Buuba” (történészprofesszor, Dakari Egyetem, az Afrikai Szociális Fórum tagja), Théano Fotiou (Syriza képviselője), Walter Baier (Transform!), Obey Ament (Espace Marx, Latin-Amerika).

Mintegy 100-120 főt érdekelt a téma. Az európai baloldali konstrukció lényegében az Európai Baloldali Pártot (EBP) jelenti. Az 1990-es évek vége óta új, radikális baloldali pártok megalakulása volt napirenden Európában. Ezek a kísérletek vezettek el a Rifondazione, a Die Linke, az NPA, a Baloldali Blokk, a Vörös-Zöld Szövetség létrejöttéhez. A berlini fal leomlása után, az európai baloldal is nagy átalakulásokon ment keresztül. A régi, a Moszkvához hű kommunista pártok egy része feladta a szocializmus megteremtésének célját, a szociáldemokrata pártok nagy része pedig piacbarát szociál-liberálissá alakult át. Az új balololdali pártok mindegyike a válság előtt jött létre, s a hangsúly egy ideig nem a jelenlegi megszorításokra, illetve nem az Európai Unió intézményeinek válságkezelésére és nem a masszív társadalmi ellenállás szervezésére irányult. Kb. két éve figyelhető meg, hogy az EBP keresi a haladó erőkkel (pl. a szocfórumokkal, az occupy, az indignados, az arab tavasz mozgalmaival) a kapcsolatot. Az ESZF dinamikájának kifulladása után most a hangsúly az Alternatív Csúcs felé mozdult el, amelynek metodikája, ill. szervezési elvei részben különböznek a porto alegrei Charta előírásaitól.

Március 29.-én délelőtt a „Milyen változásokat kell végrehajtani a gazdasági logikában a szociális, gazdasági, ökológiai szükségletek kielégítése és a demokrácia megszületése érdekében? Alternatíva állítása a versenylogikával szemben.” című szemináriumon vettem részt. Moderátor szerepét Elisabeth Gauthier töltötte be. Előadótársaim voltak: Jean-Marie Harribey (francia ATTAC társelnöke), Hervé Kempf (újságíró, Franciao.), Soren Bo Sondergaard (GUE/NGL, Dánia), Paul Fourier (International European Space), Wilson Arias (kolumbiai képviselő).

Alternatív gazdasági megoldásokról esett szó, a szövetkezeti és közösségi tulajdonformák előtérbe állításáról, a helyi önellátó mezőgazdasági termelés elterjesztéséről, környezetkímélő megoldásokról. Előadásomban a magyar rendszerváltás tipikusan „kívülről importált” modelljének megvalósulásáról, a „késő kádári technokrácia” győzelméről beszéltem. Elmondtam, hogy a rendszerváltás nyomán Magyarországon másfélmillió munkahely veszett el, az állami és szövetkezeti tulajdon néhány év alatt magántulajdonba ment át, a közösségi vagyont is többnyire elkótyavetyélték. Az azóta eltelt 23 évben a „beígért jólét” és a felzárkózás nem következett be, jelenleg 4 millióan a szegénységi küszöb alatt élnek, mintegy egymillió aktív korú munkanélküli. A hosszú távú trendeket figyelembe véve hazánk a magországokhoz képest többé-kevésbé konstans (60% körüli) teljesítményt nyújt. A rendszerváltás a társadalom szétszakadásához, szociális gettók kialakulásához, a közszolgáltatások leépüléséhez vezetett. Az alternatívákat tekintve megemlítettem a MEBAL által szervezett közösségi termelők értekezleteit, azokat a kezdeménycsírákat, amelyek a rendszeren belül és azon kívül is kiutat kínálnak egy-egy közösségnek.

Délután a Jogi Fakultás bejárata melletti Nyugat-Szahara sátorban töltöttem az időt, ahol szolidaritásomat fejeztem ki az önrendelkezésükért és a függetlenségükért küzdő szaharai néppel. Interjút adtam a TV-jük riporterének, majd a szaharai fiatalokkal együtt zenét halgattunk és táncoltunk.

Március 30-án délelőtt a SZVF folyamat jövőjével kapcsolatos megbeszélésen vettem részt. Viszonylag kevesen, kb 60 fő volt kivácsi a SZVF jövőjére, köztük a Globális Térfoglalók, az IC tagjai és néhány politikai szereplő, pl. Sven Giegold az EP képviselője, aki korábban az ATTAC nemzetközi koordinátora volt. Utóbbi személy kritizálta az IC-t, mivel az túl nagy hatalmat élvez, antidemokratikus és átláthatatlan. Többen az IC alapos reformját sürgették, egyesek az IC széteséséről beszéltek. Hasonlóképpen nyilvánultak meg a „horizontálisak” is. Számomra úgy tűnt, hogy a régi vita a szociális fórumfolyamatról vagy esemény(ek)ről nem jutott még nyugvópontra. A SZVF felülről való irányítói és az anarchizáló, nyitott terek mozgalmai közötti feszültség továbbra is fennáll. A következő SZVF helyszínét és időpontját illetően sem alakult ki konszenzus.

A tuniszi SZVF rövid értékelése

Elismerés illeti a tunéziai szervezőket azért, mert egy ilyen nagy nemzetközi rendezvényt színvonalasan meg tudtak valósítani. Természetesen sok gondot okozott a tolmácsolás, mert a technikai berendezések időnként nem működtek, s gyakran bábeli zűrzavar is előfordult. Az Al-Manar Egyetem Kampuszán való tájékozódás sem volt egyszerű, de a sok fiatal önkéntes angolul és/vagy franciául készséggel segített. A helyi szervezetek láthatóan nagyon felkészültek a fórumra, jelenlétük sok szemináriumon és műhelyvitán, illetve a Mozgalmak Közgyűlésén meggyőző volt. A SZVF hangulata, színes kavalkádja lenyűgöző látványt nyújtott.

Nyilvánvaló ugyanakkor az is, hogy a SZVF cca. 2006. óta válságban van, különösen az IC, mint „irányító testület”, amely nehezen talál új dinamikát, globális társadalmi felhajtóerőt. Ennek dacára a Világfórum vitathatatlanul ma az egyetlen a nemzetközi színtéren, amelynek keretében a progresszív, szociális/társadalmi mozgalmak találkozhatnak. Ebben az értelemben a SZVF a jövőben is fontos marad. Az idei SZVF helyszínének megválasztása jól sikerült, mivel Tunézia és a régió civil társadalmai is aktívak, jól mozgósíthatóak, ez a SZVF megújulásának reményét adja. Problematikus ugyanakkor, hogy ez a SZVF sem tudott igazi alternatívát felmutatni, nem sikerült egyetlen globális közös célt megjelölni annak ellenére, hogy a Mozgalmak Közgyűlése antikapitalista álláspontra helyezkedett. Továbbra is feszültségek vannak a „vertikálisak” és a „horizontálisak” között. Utóbbiak anarchista beállítódása és alulról szerveződő, horizontális struktúrái nehezen illeszthetőek bele a szocfórumok hagyományos struktúráiba.

Budapest, 2013. április 15.

Benyik Mátyás

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólások kikapcsolva

AZ ATTAC-MAGYARORSZÁG EGYESÜLET 2013. ÉVI KÖZGYŰLÉSE

Az ATTAC logója

Az ATTAC logója


M E G H Í V Ó

AZ ATTAC-MAGYARORSZÁG EGYESÜLET
2013. ÉVI KÖZGYŰLÉSÉRE

Kedves Tagtársunk!

Alapszabályunk értelmében évenként legalább egyszer közgyűlésre kerül sor, amelynek ismét eljött az ideje. Közgyűlésünket 2013. április 15-én (hétfőn) 17 órakor tartjuk a Kossuth Klubban (Budapest, VIII. Múeum u.7.), amelyre szeretettel várunk minden régi és új tagunkat. A tanácskozáson szavazati joggal csak a tagdíjfizetési kötelezettségüknek eleget tevők vehetnek részt, de megfigyelőként bárki. Amennyiben 17 órakor a közgyűlésen megjelentek száma nem éri el a taglétszám fele+1 főt, akkor 17,30 órakor a megjelentek számától függetlenül a közgyűlés szavazóképesnek tekintendő.

Kérjük, hogy a tagdíjat legkésőbb a Közgyűlés kezdete előtt banki átutalással vagy készpénzben szíveskedjél rendezni. Éves tagdíj: 2000.- Ft, Nyugdíjasoknak és diákoknak: 1000,- Ft.
Bakszámlaszám: MagNet Magyar Közösségi Bank 16200144-00025948

A Közgyűlésre javasolt napirendi pontok:

1. A Vezetőség/elnök beszámolója az elmúlt évben végzett munkáról, a jövő feladatai,
2. A Tudománoys Tanács elökének beszámolója
3. Pénzügyi beszámoló,
4. A beszámolók feletti vita, szavazás
5. Tisztségviselők választása
a.) Jelőlöbizottság beszámolója, jelölőlista állítása
b.) Szavazatszámláló bizottság létrehozása
c.) Titkos szavazás
d.) Eredményhirdetés
6. Bejelentések, aktuális kérdések

Budapest, 2013. március 23. . Baráti üdvözlettel:

Benyik Mátyás
elnök
BM_photo

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólások kikapcsolva

Szalai Erzsébet: Két kapitalizmus Magyarországon

Szalai_Erzsi
Korábban már írtam arról, hogy a magyarországi újkapitalizmus laissez faire modelljét az Orbán-kormány hatalomra jutásával egy féldiktatórikus, diktatórikus modell váltja fel. Írásomban az újkapitalizmus eme két szakaszát részletesebben is összehasonlítom, és kísérletet teszek a váltás mélyebb okainak feltárására.

A politikai rendszerváltást megalapozó kerekasztal-tárgyalásokon a gazdasági kérdések, a gazdasági rendszerváltás dilemmái alárendelt szerepet kaptak. A rendszerváltó értelmiség nem érezte szükségességét annak, hogy vitát nyisson az ország előtt álló alternatívákról, és ehhez kapcsolódóan valamiféle víziót vagy víziókat vázoljon fel egy távlatos célként tételezhető gazdasági és társadalomszerkezeti modellről. Ennek kettős ideológiai oka volt. Egyrészt a kerekasztal-tárgyalások résztvevői körében uralkodó véleményként fogalmazódott meg az a – főként a liberálisok által hangoztatott – nézet, mely szerint a gazdasági kérdések nem tartoznak a tárgyalófelek kompetenciájába, azokról majd az első szabadon választott parlamentben kell vitát nyitni. Másrészt – ismét csak főként a liberálisok – úgy érveltek, hogy negyven év kudarcba fulladt „tervgazdasága” után az lesz a legjobb, ha az új gazdasági és társadalmi struktúra körvonalait a piac láthatatlan keze fogja majd kialakítani. (Jelen sorok írója is többek között azért adta fel nyilvánosan az ellenzéki kerekasztal tárgyalódelegációjában betöltött pozícióját, mert bár a „spontán privatizációt” mélyen ellenezte, ekkor még maga is nagyon ódzkodott egy államilag vezérelt privatizáció gondolatától.) „Majd a piac megoldja…” – hangzott az uralkodó szlogen.

A formálódó új rendszer uralkodó ethosza pedig ez lett: „Ez most már a szabadság birodalma, és aki nem tud élni ezzel a szabadsággal, az csak magában keresheti a hibát.” „…Mindenkinek kötelessége gondoskodni önmagáról, és aki erre nem képes, az másokon akar élősködni.”

A szabad piac eszményének teljes győzelmével és az egyénekért, az egyének jövőjéért érzett társadalmi felelősség szétroppanásával már az új rendszer hajnalán mindenféle tervezés kikerült a gazdaságpolitika eszköztárából. A hagyományos nehézipar meggyengült, majd szinte teljesen felmorzsolódott, az ott felszabadult munkaerő nagyobbik része pedig konvertálható szaktudás híján az utcára került. Miután a létezett szocializmus ideológusai a munkás szót a fizikai, illetve elsősorban a nehézipari munkával azonosították, az e rendszer tagadásaként létrejött új rendszer új ideológusainak szókészletéből egyszerűen eltűnik – innentől kezdve jobb társaságban a munkás szót illetlenségnek számít kiejteni.
E két tényezővel magyarázható a szakmunkásképzés teljes szétesése – távlatos nemzetgazdasági tervek nélkül nem lehetett tudni, hogy milyen szakmára vagy szakmákra kellene kiképezni a fiatalokat, másrészt a negyven évi „munkáshatalom” ellenhatásaként a fizikai munka presztízse a nullára süllyedt. Még a kevésbé jómódú, kevésbé kvalifikált szülők sem tudták innentől elképzelni, hogy gyermeküket szakmunkásképzőbe írassák.

E tényezők összhatásaként futott fel jelentős mértékben a felsőoktatás, melyet a felsoroltak mellett a nemzetközi trendek is támogattak. Addig sem kellett a fiatalok jövőjével foglalkozni, amíg egyetemre, főiskolára jártak és a centrumok diktálta nemzetközi minta is eme új modell progresszivitását látszott alátámasztani. Annak következményei pedig, hogy mindeközben az oktatásból folyamatos forráskivonás történt, ezért a felduzzasztott diplomagyárak egyre kevésbé voltak képesek minőségi tudást nyújtani, egy ideig nem látszottak.
A munkanélküliségi adatok látszólag ezen irány helyességét igazolják. A diplomás fiatalok munkanélküliségi rátája csak hat százalékos, szemben az összes fiatalok 25 százalék feletti munkanélküliségi arányával. Vagyis a diplomás fiatalok könnyebben találnak maguknak munkát, mint a nem diplomások.
Igen ám, de a két adat összefügg. A diplomás fiatalok igen nagy része csak képzettségénél alacsonyabb tudást igénylő munkakörben képes elhelyezkedni, és ezzel közvetve az alacsonyabb képzettségűek vagy képzetlenek elől veszi el a munkát. És a lánc végén ott feketéllik – részben már mélyszegénységbe süllyedve – az a fiatal munkanélküli tömb, melyet az új rendszer új burzsoáziája nem akar és nem is tud foglalkoztatni.

És akkor még nem beszéltünk a recepciósként, őrzővédőként stb. elhelyezkedő történészek, médiaszakemberek frusztráltságáról, csalódottságáról, akik hazánk szociokulturális sajátosságaiból adódóan nálunk döntően a szélsőjobboldali mozgalmak bázisát alkotják.

A laissez faire kudarca az oktatáspolitikában már a 2000-es évek első harmadába átgyűrűződött a gazdaság és társadalom más területeire is. Előbb azt látjuk, hogy viszonylag magas növekedési ütem mellett növekszik a munkanélküliség, majd 2005-től a növekedés is gyakorlatilag leáll – és nagyjából azóta a munkaképes korúak csaknem fele nem talál munkát. Aki pedig talál, az kelet-európai összehasonlításban is igen nyomott bérek mellett dolgozik – nem függetlenül a laissez faire kialakította gazdaságszerkezettől: a koncepciótlan privatizáció és működőtőke-bevonás következtében a szakmastruktúrában az olcsó, alacsony termelékenységű, összeszerelő bérmunka dominál.

Mindezt tetézi – következik belőle, majd okozza is – az 1978-as gazdaságpolitikai fordulat óta szinte töretlen, önmagát erősítő megszorítási spirál, melynek következménye a belső piac felszámolódása, a beruházások leállása, a közszféra kifosztása és az a jelenség, hogy a munkaerő ára messze nem fedezi a munkaerő újratermelési költségeit. Azt látjuk tehát, hogy a magyarországi újkapitalizmus laissez faire modellje felzabálja a működéséhez szükséges erőforrásokat, elsősorban a humán erőforrásokat.

A Fidesz 2010-es parlamenti győzelmétől kezdődően a laissez faire modellt a magyarországi újkapitalizmus Horthy-rendszerből már ismert féldiktatúrás modellje váltja fel. Míg a laissez faire korszak idején a magyar társadalom leginkább egy sajátos – a nemzetközi trendekhez illeszkedő – hálózati társadalom volt, melyben a társadalmi atomok ugrásra készen várták és figyelték, hogy a hálózat mely pontján és mennyi ideig lesz munkájukra szükség, de mivel a hálózatnak több vonzáspontja is volt, ez viszonylagos szabadságot nyújtott számukra, addig a féldiktatórikus modellben a vezető politikai elit és a vele összefonódott kliensburzsoázia egyszerűen dobozokba akarja zárni a társadalom tagjait: innentől kezdve a társadalmi atomok nem manőverezhetnek a hálózat különböző pontjai között.
Ezt láthatjuk elsősorban a felsőoktatás elitképzéssé változtatásának szándékában és a hallgatók röghöz kötésében, valamint a legalsó szinteken, a szociális segélyrendszer radikális megkurtításában és a közmunkaprogramok nemzetközileg ismeretlen nagyságrendű és kondíciójú kiszélesítésében is. Mind a röghöz kötés, mind a kötelező közmunka szemben áll azzal, amit Marx a kapitalizmus döntő sajátosságaként tételez, nevezetesen azzal, hogy a polgári társadalomban a munkás szabadon rendelkezik munkaereje felett. De mindez már nem is csak a feudalizmushoz való visszakanyarodásként, hanem egyenesen a rabszolgaság viszonyainak rekonstrukciójaként is értékelhető: a megalázóan alacsony bérért végzett kötelező közmunka valójában a rabszolga élethelyzetét teremti újra.
A humán erőforrásokkal való gazdálkodásban bekövetkezett 180 fokos fordulat azonban nem eredményezi, eredményezheti azok hatékonyabb újratermelését és felhasználását: a „bedobozolt” kasztosodó társadalomban immár teljesen leállhat a mobilitás, ami minden korábbinál erősebben akadályozhatja a tehetségek felszínre kerülését és érvényesülését.

A laissez faire-ből a féldiktatúrába való áttérés több tényező összhatásának az eredője.

Egyrészt tudjuk, hogy a szabad verseny soha nem szabad: az erősek fölényét termeli folyamatosan újra a gyengék felett, akik ennek kompenzálásaként, ha tehetik, erős apafigurát emelnek maguk fölé, aki nemcsak biztonságuk helyreállítását, de megtépázott identitásuk megszilárdítását is ígéri. És hatalomra kerülvén meg is képes teremteni, majd tartani ennek látszatát. Társadalmi oldalról ez a döntő oka a Fidesz 2010-es kétharmados győzelmének.

A tőke oldaláról pedig az, hogy nagyjából ekkorra erősödik meg annyira a hazai nagyburzsoázia, hogy már artikulálni képes sajátos, a jelenlévő külföldi tőkétől markánsan eltérő érdekeit. Hiszen egyfelől közismert: korábban a külföldi tulajdonú vállalatok az állami redisztribúció közvetítésével és csatornáin keresztül folyamatos jövedelem-átcsoportosítást voltak képesek végrehajtani önmaguk számára a hazai tulajdonú vállalkozásoktól. Emellett a nyugati export vezérelte gazdaságpolitika folyamatosan szűkítette a hazai vállalkozások fő lételemét, a belső piacot. Különösen 2006 után ezért legfőbb szószólójuk, a magyar nagyburzsoázia azt a pártot támogatja gazdasági erőforrásaival és tekintélyével, amely ezen folyamatok megfordítását ígéri.
Másrészt a modellváltás azzal is magyarázható, hogy a 2010-es évek első harmadától a magyarországi újkapitalizmusnak már olyan mély válságjelei válnak szinte kitapinthatóvá, melyek a hagyományos piacgazdasági módszerekkel, eszközökkel immár nem kezelhetőek. A növekedés leállása mellett ilyen jel a humán erőforrások lepusztulása, újratermelésük elmaradása (a burzsoázia panaszkodik is, hogy nem jut elég jól képzett munkaerőhöz), a nemzetközi összehasonlításban is kirívó alulfoglalkoztatás (a munkaképes korúak csaknem fele nem dolgozik, pontosabban többségük nem talál munkát), és ettől nem függetlenül a beruházások leállása. Ez azt jelenti, hogy 2010-ben akárki került volna kormányra, bizony, bizony unortodox eszközöket kellett volna alkalmaznia a válság kezelésére. (Ezt bizonyítja a mostani Bajnai-program is: készítői a mélyszegénység kezelésére vadonatúj, enyhén szólva nem piackonform megoldásokat javasolnak – nagyon helyesen –, és hasonlóképpen tesznek akkor is – kevésbé helyesen –, amikor a Fidesz példájára „stratégiai megállapodást” szorgalmaznak – csak ők nem a nagy nemzetközi termelő cégekkel, hanem a bankszférával.) Az „unortodoxia” tehát – nevezzük bárhogy – a válságból való kitörés talán legreálisabb alternatívájaként rajzolódott és rajzolódik ki.

Végül, de nem utolsósorban: a 2008-tól kibontakozó világgazdasági válság begyűrűződése, ezen belül nyugati exportpiacaink szűkülése és ezekkel összefüggésben a rövid távon szükségesnek tűnő megszorítások is a központi hatalom, nevezetesen a politikai csúcselit megerősödését, a féldiktatórikus fordulatot katalizálták. Ebbe az irányba hatott az is, hogy a brüsszeli adminisztráció mind a mai napig csökönyösen tartja magát ahhoz az elvhez, hogy az EU tagországainak költségvetési hiányukat tartósan három százalék alatt kell tartaniuk: egy súlyos belső válsággal küzdő, de a kitörés, sőt utolérés vágyától hajtott ország vezetésétől nehezen várható el, hogy a radikálisan szűkülő külső mozgásteret ne jelentős belső erőforrás-átrendezéssel próbálja orvosolni – ismét hangsúlyozom, még akkor is így lenne ez, ha „amúgy” az ország gazdasága küszködne súlyos válsággal. (Gyakori vád a Fidesz-kormánnyal szemben, hogy az összes erőforrás-átcsoportosítása, ezen belül különadói is csupán a leggazdagabbak jövedelmének gyarapodását szolgálják. Ezt igazoló konkrét számításról azonban nincs tudomásom, így nem vagyok biztos benne, hogy különadók és más unortodox eszközök alkalmazása nélkül nem váltak volna szükségessé a megvalósultnál is jóval radikálisabb általános, a társadalom minden rétegét érintő megszorítások.)

A laissez faire féldiktatúrába való átalakulása nyomán finomítanom kell azt a korábbi tételemet, mely szerint a magyarországi újkapitalizmusban a gazdasági elit dominálja a politikai elitet.
A laissez faire korszak uralkodó elitcsoportja a késő-kádári technokrácia első vonala volt, mely azonban nem kívánt jelentős nagyságrendű vagyont szerezni, szociokulturális sajátosságaival összefüggésben alapvető ambíciója egy gazdaságpolitikai vezető szerep betöltése, a gazdasági rendszerváltás neoliberális értékeivel adekvát levezénylése és stabilizálása volt. Tevékenysége nyomán azonban egy őt, de az egész politikai elitet is „túlnövő” és domináló gazdasági elit-konglomerátum épült ki, melyen belül a bankszféra és a termelő multinacionális szektor volt uralkodó pozícióban.
A féldiktatúrás korszakban a politikai elit immár nagyon is tudatosan meg kívánja törni a gazdasági elit túlhatalmát. Teszi ezt úgy, hogy mind a hazai, mind a külföldi tulajdonú szektort megosztja, mégpedig azzal, hogy mindkét szektorból „magához emeli” és külön szabályozás alá vonja az általa kedvelt és kegyelt burzsoákat. (Elég csak a külföldi tulajdonú szektorban erre alkalmazott módszerére, a stratégiai megállapodások rendszerére gondolnunk.) A jelenlegi hatalmi szerkezet középpontját így az uralkodó politikai elit valamint a hazai és külföldi kliensburzsoázia konglomerátuma alkotják, melyen belül az erőviszonyok pillanatról pillanatra változnak.

Eme konglomerátummal szemben szerveződik pillanatnyilag az ún. techno-burzsoázia, mely olyan nagyvállalkozókból áll, akik nem tudtak vagy nem akartak akkora vagyont összegyűjteni, hogy „ennek jogán” kerülhessenek be az uralkodó elitbe. Ők a korábbi késő-kádári technokrácia szerepét kívánják önmaguk számára rekonstruálni, vagyis „megelégednének” a gazdasági hatalmi folyamatok vezérlésével, ismét átadva a gazdasági eliten belül a domináns szerepet a külföldi tulajdonosoknak – ezzel szerezve nemzetközi támogatást álmodott szerepük felépítéséhez és stabilizálásához. Részben már ezt a pozíciót töltötte be Gyurcsány Ferenc, jelenleg pedig Bajnai Gordon a szerep legesélyesebb aspiránsa. Bár a liberális média teljes eszköztárával eme techno-burzsoázia mögött sorakozik fel, esélyeik belső támogatottságuk gyengesége miatt igen bizonytalanok.

Írásomban a magyarországi újkapitalizmus két modelljének és a kettő közötti váltás tényezőinek feltárására koncentráltam, ezen belül a megértő szociológus szemével igyekeztem ábrázolni a mára kialakuló féldiktatúra döntően gazdasági okait és vonásait. A megértés azonban nem jelentett elfogadást is egyben. Mint azt már több ízben is kinyilvánítottam, a magam részéről elfogadhatatlannak tartom azt a politikai, gazdasági és kulturális szisztémát, mely a fékek és egyensúlyok gyengítésére, sőt kiiktatására, a demokratikus jogosítványok jelentős korlátozására és az emberek tízezreinek folyamatos megalázására, valamint gazdasági kisemmizésére épül. Látnunk kell azonban eme szisztéma létrejöttének és kiépülésének okait.
Mivel hazánkban a kapitalizmus a belátható időn belül nem meghaladható, a jövő szempontjából a legdöntőbb kérdésnek azt tartom, hogy a jelenlegi hatalom ellenzéke – potenciális külső szövetségeseivel összefogva – deklarálni meri-e a brüsszeli adminisztráció felé: a mostani külső mozgástér mellett egyszerre, egymással egyidejűleg nem kerülhető el a szegények további lecsúszása és az európai centrumországok legalján élőkhöz hasonló életnívójú fiatal magyar középosztály további elvándorlása. Vagyis a jelenlegi külső feltételrendszer mellett nem állítható meg Magyarország további lesüllyedése.

/Élet és Irodalom 2013. március 14./

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólások kikapcsolva

Vienna Prepmeeting of CESEF 2013

Antifa demo Firenzében a Fortezza da Basso előtt
Minutes from the preparatory meeting for the Central European Social and Environmental Forum (CESEF)
Vienna, 2nd March 2013

Present:
Leo Gabriel (International Council of the World Social Forum, A), Hermann Dworczak (Austrian SF), Mátyás Benyik, (Hungarian SF), Mirek Prokes (Alliance of Labour and Solidarity, CZ), Jiri Málek (transform!europe, CZ), Nicole del Carmel GARFIAS + Lukas Wedrich (ÖH UniWien),Michael Pröbsting (RCIT,A),Max Kutscher (Red*Revolution, A), Gerhard Jordan (The Greens Vienna), Martina Schubert (Initiative Zivilgesellschaft, A), Erich Dittrich (KiV, FoSoG, A), Felix Jaitner (transform!europe, D), Bruno Ciccaglione (S2B network, I)

Facilitator: Hermann Dworczak

1. CESEF Vienna, 2nd – 5th May

Hermann introduced the background idea and organisational framework of CESEF. He also introduced Prague Spring 2, the European-wide network against right-wing extremism (RWE) and populism. He expects 400 participants (pax) from abroad: 200 from CEE+200 from West.
Leo introduced the financial background: the expenses have been reduced to ca 5.000 euro + subsidies for travel costs, accommodation and board of CEE participants (pax) which could amount to ca 8.000 euro. TRIALOG will contribute with 3.000 euro for pax from new member countries of EU (HU, RO, BG, CZ, SK, PL, LT, LV, EE, SI), some 4.000 – 5.000 are still sought for.
Jiri questioned the time scope and expected numbers of pax from abroad. He would only expect 50-60 pax from abroad. He would like to see the Forum more Central European than former Soviet-bloc oriented, he also mentioned language barriers.
Mátyás wants to keep the Forum maximally open. He is going to Kiev to mobilize pax from Ukrainian movements to come to Vienna. CESEF will form a part of preparing the Alternative Summit.

Conclusions:
1. The following working groups were established:
a) Programme and Mobilisation WG (Hermann, Mátyás, Felix, Gerhard)
b) Logistic WG (Manuel Domnanovich from the Austrian Student Union, Erich + Elmir)
c) Financial WG (Leo, Mátyás, Mirek)
2. Hermann together with Mátyás and Mirek will invite VIPs of the left from RLS, GUE/NGL, Russia, etc.).

2. World Social Forum, Tunis 26th – 30th March

Leo reported from the recent meeting of the WSF International Council (IC), the situation in Tunisia has calmed down, safety guaranteed, preparations of WSF going on.
Starting from Monday 4th of March, TUNISAIR will give 50 % reduction on flights for WSF pax. Contributions from the Solidarity Fund can amount to 100–150 €/pax. Cheap accomm. Is available for ca 10 €/night.
Conclusion:
3. Hermann is in charge for Prague Spring 2 to organize the seminar “RWE + Religious Fundamentalism”, together with Norwegian and Arab organisations.

3. Alternative Summit, Athens 7th – 9th June

Mátyás reported about the preparatory process. The next meeting of the Initiative Committee is scheduled for 15th and 16th March to Brussels.
Hermann reminded of the Subversive Forum which will take place on 12th – 19th May, mainly focused on the Balkans, which will also form a part of the preparatory process for the AlterSummit.
Jiri sees the AlterSummit to be a broader platform than the European Social Forum (ESF).

Conclusions:
4. The following steps will be taken:
a) Mátyás and Mirek will take part in the preparatory meeting in Brussels (15th -16th March)
b) Mobilizing during meetings in CEEC – not only for AltSumm, also for WSF and CESEF
c) Reinforcing the solidarity with Greeks for to have a concrete tool for Athens.
5. Mátyás will prepare a working paper with the analysis of the political-economic situation in different European countries and subregions, based on the paper already submitted for Firenze 10+10 which would be completed in the framework of CESEF Vienna.

Jiri and Mirek offered Prague as the venue for a future CESEF.

For the minutes: Mirek Prokeš

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólások kikapcsolva

Szabó László Tibor: Éhségmenet

arton1186Szabó László Tibor barátunk új novellával jelentkezett ismét. Az itt közölt írás nem tudósítás, vagy beszámoló az éhségmenetekről. Szabó László Tibor élt az írói szabadsággal, és sajátos, szürrealista felfogásában írta meg ezt a témát. Baloldali elkötelezettségéhez azonban nem férhet kétség.

Szabó László Tibor

Éhségmenet

Egy kis faluból indultak. Kezdetben csak négyen, talán öten lehettek, csontig lesoványodott, erősen kopott ruházatú férfiak, és egy ötven év körüli nő. Egyikük nyakából hurokban végződő kötél lógott, ezzel akasztotta fel magát. Túl későn vágták le. Külső sérelmi nyomok nem látszottak rajtuk, egykedvűen és szótlanul lépegettek, csak merev és élettelen arckifejezésük volt szokatlan. Az önkormányzat bejárata előtt ácsorgó, segélyre váró emberek némán figyelték a menetelőket, ők még nem adták fel, még pislogott bennük az élet. Ismerték az előttük elhaladókat, hiszen szomszédjaik, barátaik, munkatársaik voltak, míg el nem jött a nap, amikor a kilátástalanság, egy betegség vagy valami más ledöntötte őket.

Az útjukba kerülő első város szépen felsöpört utcáin újabbak csatlakoztak hozzájuk. Volt közöttük olyan is, akinek másnap lett volna a temetése. Némán meneteltek. Egy-egy transzparens is előkerült: Megélhetést! – Szociális igazságot! – Munkát, kenyeret! A nézősereg is egyre gyarapodott, sokan együttérzésükről biztosították őket.

A behavazott országúton már nehezebbé vált a haladás, a szembejövő autók vezetői csak kelletlenül és az utolsó pillanatban rántották félre a kormányt.

Nem tudták, hogy a menetelőkben már nem tehetnek kárt. A szenvtelen, kifejezéstelen arcokat egyébként is régen megszokták, a nagyvárosokban óránként szólították le őket hasonló kinézésű és váratlanul felbukkanó kéregetők.

Mind többen csatlakoztak a tüntetőkhöz. Helységneveket jelölő táblák emelkedtek a magasba, sőt a környező országok zászlói is egyre gyakrabban váltak láthatóvá. A következő város határában egy sötétbőrű gyerekekből álló csoport várt rájuk. Fázósan húzták szorosabbra a rajtuk lógó rongyos ruhákat ─ így temették el őket, mert nem is jutott más nekik rövid életükben.

Jóllehet hatalmasra duzzadt a vonulók serege, mégis néma csend vette őket körül. Nem kiabáltak, nem szónokoltak, nem kéregettek, csak vádoltak! Vörösre dörzsölt szemekkel, maguk elé meredve, határozott léptekkel vonultak a szemerkélő hóban. A gyerekek felpuffadt hasa kifejezőbb volt a leghatásosabban megfogalmazott vádbeszédeknél is. Az utcákon bénultan figyelő emberek is hallgattak, tudták, hogy őket is bármikor a földre taszíthatja egy váratlan gazdasági fordulat, megszűnhet a munkahelyük, előre elképzelhetetlen pénzügyi változásokat jelenthetnek be egyik napról a másikra, még egy váratlanul bekövetkező természeti katasztrófa is rendet vághat a soraikban.

Mire a fővárost elérték, már millióssá nőtt a tömeg. Semmi sem állhatta útjukat, úgy gyalogoltak át a rendőrkordonokon, a felállított korlátokon, sőt az útba eső épületeken is, mintha azok ott sem lettek volna. Nem fogott rajtuk sem eső, sem gumibot, sem a konszenzust kereső politikusok szónoklatai. Némán törtek előre, transzparensek, feliratos táblák, zászlók tömege emelkedett a magasba felettük. Átkeltek a parlament falain is, az ülésező képviselők rémülten húzták össze magukat, bújtak laptopjaik mögé, mintha így elkerülhették volna a szembesülést.

A követelések világosak és egyértelműek voltak: Létbiztonságot! Munkához való jogot! Mindenki részesüljön olyan mértékben az alapvető javakból, hogy ne kelljen éheznie, kerülje el a fagyhalált, emberhez méltó lakhelye legyen, és jusson hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz!

Egy rövid időre megmerevedtek a frontok, a törvényhozók megpróbálták magukban felidézni, hogy mit is olvastak a politikatudományi szakkönyvek politikai nyomásgyakorlás című fejezeteiben, az elnök pedig egy kétségbeesett és hiábavaló kísérletet tett a parlamentbe bejutott, illetve annak környékét ellepő tömeg nagyságának a felbecsülésére.

A tüntetők merev arccal és mozdulatlanul várták a fejlemények további alakulását. Egy árva hangot sem lehetett hallani. Aztán egyszerre csak beindult a törvényhozás gépezete. Új alkotmány, új törvények születtek…

A némán vonuló tömeg tovább folytatta útját. Nyugat felé tartottak. Száraz lábbal keltek át a folyókon, szinte lebegve mászták meg a legmagasabb hegyeket is. Útközben ezrek és újabb ezrek csatlakoztak hozzájuk.

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólások kikapcsolva