ATTAC Magyarország

Ez év márciusának végén, tehát a koronavírus miatti korlátozások harmadik hetében az Összkép című online magazin szerkesztősége levelet intézett „a magyar szellemi, üzleti, és állami világ néhány fontos szereplőjének” – vagyis jórészt az uralkodó elit tagjaihoz. Ebben arra kérték a megszólítottakat, hogy vázolják elképzeléseiket, várakozásaikat arról, hogy milyen irányba halad, és milyen lesz majd a világ a járvány után. A levélben jelezték azt is, hogy a válaszokat anonim módon fogják kezelni: „Egyrészt nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy kinek mi a hivatalos álláspontja. Másrészt jobb, ha az érvek, gondolatok értelmezésénél nem zavar minket a nyilatkozó pozíciója, vagy az illetőről alkotott véleményünk. Egyszerűen ne az alany legyen a fontos, hanem az állítás”.

Jelen írásomban magam is kísérletet teszek a beérkezett 52 írás elemzésére. Számomra hiányosságként jelenik meg a nyilatkozók személyének és pozícióinak titkossága, mindazonáltal a szövegek így is módot adnak a nyilatkozók attitűdjeinek, habitusának elemzésére és bemutatására.

De mire jó ez?

Nyugalmi helyzetben – Bourdieu nyomán – a habitusok az őket szülő struktúrák tudattalan újratermelésének szolgálatában állnak – a struktúrák határozzák meg a habitusokat. Azokban az időszakokban azonban, amikor a társadalmi változások nyomán a régi struktúrák meginognak, a habitusok átmenetileg kiszakadnak fogságukból, elkezdenek önálló életet élni, és az újonnan kialakuló struktúrák egyik döntő alakítójává válhatnak. Különösen azok habitusai bírnak ilyen erővel, akik az adott társadalom hatalmi pozícióit töltik be.

Nos, a koronaválság pontosan ilyen helyzetet jelent – ezért a jövőre nézve nagy jelentősége lehet a társadalmi elitek habituális beállítódásának és várakozásainak. A beérkezett, a jövő perspektíváit felvázoló 52 szöveget ezekből a szempontokból elemzem.

Összkép

A habitus egyik leképeződése a világnézet. Ilyen nézőpontból a vizsgált aktorok közül 33-en neoliberálisok, 7-en ökoszociálisak, 6-an szocialisták, 6 válaszoló világnézetére pedig nem derült fény. Mindazonáltal a különbségek mellett számos közös vonás lelhető fel a vizsgált nézetrendszerekben.

Ami először feltűnik, az a higgadtságra, tárgyilagosságra való törekvés. Ez különösen annak fényében feltűnő, hogy közvetlenül a járvány magyarországi elterjedése előtt, február második és március első felében az azonnali.hu hasábjain képet kaphattunk egy hasonló társadalmi csoport jövőképéről. Ezen prognózisok szerzőinek sorai szinte kivétel nélkül erős szorongásról tanúskodnak és apokaliptikus látomásokat vetítenek elénk: klímakatasztrófa, a globalizáció és a technológiai fejlődés következtében az ember kontrollvesztése a társadalmi és természeti folyamatok felett, az értékek végső válsága, politikai és gazdasági válságok sorozata, az autoriter rezsimek előretörése, egyre véresebb háborúk. Mintha a megszólalók legalábbis tudattalan lelkifurdalást éreznének habzsoló társadalmi természetük miatt.

Ezzel szemben a mostani szövegekben mintha valamiféle megnyugvás tükröződne: már nincs miért aggódni, mert bekövetkezett és most már biztos, hogy fokozódni is fog a régen várt „rossz”. Idézet egy ökoszociális szereplőtől: „…azt is érezzük, szerintem sokan, hogy nem csak elkerülhetetlen volt valamiféle sokkoló, drámai esemény, hanem valahol, furcsamód, kívánatos is; van bennünk egy ösztönös felismerés, hogy tényleg egy túlpörgetett, hedonista, fenntarthatatlanul rohanó világban élünk, kiszipolyozva nem csak a természetet, a bolygót, de saját magunkat is. Az ingerküszöbünk az egekben volt, már csak nagy és ’bombasztikus’ dolgoktól tudtunk elégedettek lenni – az is csak rövid ideig, mert egyből kellett a következő impulzus.”

Mit látnak, mire számítanak elitünk prominensei?

Sorrendben a következőeket: új lendületet kap a digitalizáció, ugrásszerűen elterjed a home office és a távmunka, a gazdasági szervezetek és magánszemélye tartalékolási hajlama erősödni fog, lelassul, vagy le is áll a globalizáció, a termelésben rövidülnek az értékláncok, ezzel összefüggésben drágul a termelés, növekszik az állam szerepe, növekednek az egészségügyi kiadások, tartós recesszió és infláció jön, az emberek kevesebbet fognak utazni, felborul a világrend, a nemzetközi szervezetek tovább veszítenek súlyukból, Kína erősödik, az Egyesült Államok világhatalmi szerepe gyengül.

És mindezek egy természeti törvény erejével hatnak… Elvi alternatívák az egyes szereplők jövőképében nem igen rajzolódnak ki.

A neoliberálisok

A válaszolók eme legnépesebb csoportjának közös jellemzője, hogy a járványnak szinte csak a gazdasági vonatkozásait taglalja, a szélesebb társadalmi, emberi következmények jórészt kívül esnek érdeklődésükön.

A neoliberalizmusra jellemző technokrata szemlélet jól tetten érhető gondolatmeneteikben: „A szakemberek, tudósok tekintélye remélhetőleg újból megnőhet, ami szerencsére egy nagyon negatív trendben jelentene legalább átmenetileg valamiféle fordulópontot. A jelenlegi válság megmutatta, hogy a társadalomnak milyen nagy szüksége van a szakértőkre.”

Jellemző, hogy a válságban sokan közülük valamiféle versenyhelyzetet látnak, melyet országunk a maga javára fordíthat, tehát még nyerhetünk is rajta: „Próbáljunk meg a nyertesek táborába kerülni!” „ Ha nagyon optimista akarok lenni, akkor ezzel a járvánnyal hosszútávon akár nyerhetünk is gazdasági, társadalmi és környezeti szempontokból is”.

Találkozhatunk némi szociáldarwinizmussal is: „Nem mindenkinek lesz lehetősége, kitartása és talán szerencséje is egy ilyen komoly változásra, de nem is kell feltétlenül mindenkinek ezt megtennie. Várható egy komoly szelekció, ahol a megújulás, és fejlődés képes vállalkozások kitörhetnek, és bár sokan lemaradnak majd, de az innovatív gondolkodású és bátorságú mentalitás a hiperugrás lehetőségét hordozza magában.”

A kormányok által nyújtott, a mindennapi embereket is érintő mentőcsomagokban többen is a populizmus veszélyét vélik felfedezni. Ami azonban a hosszú távú következményeket illeti, azt az adott rendszer keretein belül nagyon is reálisan látják: „Előfordulhat, hogy a gazdasági visszaesés/válság vagy a járvány félrekezelése együttesen felerősíti a populista hangokat a világban. Pár évvel ezelőtt már volt egy ilyen hullám, akkor az elhalt. Most újra előjöhet a nacionalizmus, a populizmus, hiszen nagyon sokan a globalizált világban látják a vírus elterjedésének okát, és annak gazdasági hatásait is ahhoz kötik. Szóval ez lehet talán a legfontosabb politikai változás. Habár most mindenki arról beszél, hogy miféle mentőcsomagokat kell bevezetni a gazdaságok életben tartására, ennek hosszú távú következményeiről gyakran elfeledkezünk. Az újból megugró adósságállományokat valahogy le kell építeni, vagyis előállhat egy hasonló helyzet, mint a 2008-2009-es válság után, amelyet 2012-ben egy adósságválság követett. Könnyen lehet, hogy a 2020-as koronavírus válságot 2023-ban egy adósságválság követ.”

Még erősebben, és Magyarországra is vonatkoztatva: „A populista tendenciák elmúlt évekbeli megerősödését a nagy országok politikai elitjei arra vezetik vissza, hogy a 2008-as pénzügyi válságot nem az igazságos tehermegosztás szempontjai szerint kezelték (tényleg nem), ezért most biankó csekkeket ígérnek a tömegeknek. Mi ez, ha nem a populizmus újabb diadala? Egy kis ország ezt nem engedheti meg magának, mert előbb-utóbb elveszti gazdasági és pénzügyi függetlenségét. Hosszú távon vagy egy másik nagy országtól vagy egy nemzetközi szervezettől kell majd segítséget kérnie.”

Ez a hang azonban nem egyeduralkodó. A számos nagytőkés által is támogatottan a „tömegeknek” nyújtott bőkezű mentőcsomagok motivációját egyikük így fogalmazza meg: „Nem lehet vállalkozás-barátkozni úgy, hogy pár órára bejelentett emberek százezrei élnek állandó szociális veszélyben.”

Szocialisták és ökoszociálisok

Bár a kisebbséget alkotják, ez a csoport markáns társadalomkritikát fogalmaz meg. Szerintük a koronaválság csak éles fényt vetett a tőkeuralomra, és annak álcáira, a növekvő egyenlőtlenségekre és a természeti erőforrások pusztításának következményeire, korlátaira.

A burzsoázia most örülhet: „Jól jön a járvány a nagytőkének. Elhitetik, hogy nem az irracionálissá növekedett buborék pukkant ki, nem a bankok felelőtlen magatartása, nem a féktelen mohóság, hanem a vírus döntötte be a világgazdaságot. A gyengék tönkremennek, a gazdagoknak lesz mit bagóért felvásárolni. És kezdődhet a ’talpraállás’ elölről.”

A növekvő egyenlőtlenségek a „szabad verseny” mozgástörvényeiből fakadnak, a vírus ezt csak felerősíti: Barabási Albert László, valamint Sheith és Sisonda kutatásai alapján a „szabad piacon” is a Máté-effektus érvényesül – akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik. „A verseny végső soron koncentrációhoz és nem ’szabad piaci’ szerkezethez vezet.”

A természet pusztítása elérte végső határait: „Azt gondolom, hogy eltávolodtunk a természettől és nem szerencsés ezt tovább feszíteni. Manapság egy gyerek nem tudja, mi az, hogy tojás és hogyan készül, csak annyit tud, hogy az áruház melyik polcán található… A jelenlegi helyzet megtanított arra bennünket, legalábbis remélem, hogy nem feltétlenül a GDP folyamatos növekedése, az EURO árfolyama, a tőzsdék indexei, vagy éppen a high tech technológiák ész nélküli majmolása lehet csak az ember célja és nem tekinthet úgy az életfeltételek alapjaira (étel, ital, levegő, termőföld, egészség), hogy azok bármikor, bárhol megvásárolhatóak. A vírus sok mindent megoldott az emberek helyett. Egyetlen egy ember, egyetlen egy szervezet, egy ország sem volt képes annyit tenni a földanya pusztulásának megállításáért, mint a vírus.”

Epilógus

Feltűnő, hogy a válaszolók egyike sem veti fel egyéni vagy társadalmi csoportjának felelősségét a kialakult kritikus helyzetért. Csupán prognózisok fogalmazódnak meg, arról nem nagyon esik szó, hogy akár egyéni, akár csoport szinten mit lehetne, kellene tenni az előrelátható, szinte tragikus folyamatok visszafordításáért, vagy mit lehetne tenni a pozitívnak ítélt várható változások felerősítéséért. Pontosabban: csak a neoliberálisok fogalmaznak meg, de döntően csak technikai jellegű javaslatokat – például, hogy „nem szabad hagyni, hogy elszálljon a hiány” – a lényegi folyamatokat azonban mindez nem érint. Senki sem beszél arról, hogy ő mit fog cselekedni.

Bibó István a múlt század közepén fogalmazta meg híres tételét a magyar elit meghasadottságáról, mely mintázat történelmi folytonosságot mutat. E szerint ez az elit két szembenálló magatartásmintát mutat fel. A kettéválás oka az a hazug konstrukció, melyben a magyar élet leledzik. Hozzáteszem: a hazugság lényege annak folyamatos bizonygatása a politikai elit részéről, hogy kis, félperifériás országunknak létezik számottevő önállósága, mozgástere sorsának alakításában.

Az egyik oldalon állnak a hamis realisták, akiknek taktikailag minden lépése igazolható, csak éppen lépéseik láncolata visz csődbe – tevékenységük kimerül a hazug konstrukció ide-oda tologatásában. A másik oldalon a túlfeszült lényeglátók, akik felismerik ugyan a konstrukció hamisságát, de országunk végzetszerű kiszolgáltatottsága miatt nincsenek, nem is lehetnek taktikai javaslataik az adott rendszerből való kitörésre. Ők duzzogásba, a meg nem értett próféta szerepébe menekülnek.

Most csak az elmúlt harminc évet tekintve: egyik oldalon álltak a késő-kádári technokraták (a Kádár-korszak hivatali apparátusából örökölt piaci fundamentalisták), majd az őket váltó, eredetileg pénzügyi nacionalisták (Sebők Miklós kifejezése) – akik mára, elődeikhez hasonlóan „átmentek neoliberálisba”. Ezek az elitek minden erőfeszítésük ellenére csak sodródni tudnak – ők a hamis realisták, akik a csődbe vezetnek. A másik oldalon a szellemi hatalom peremén a rendszerkritikai értelmiség, amely felismeri, hogy az adott társadalmi rendszer keretei között nem léteznek valós megoldások – annak megváltoztatására azonban a feladat gigantikus jellege miatt nincsenek, nem is nagyon lehetnek taktikai javaslataik.

Úgy vélem, a fenti mintázat lelhető fel az uralkodó elit most megszólaltatott tagjainak világnézetében, ezen keresztül attitűdjeiben, habitusában – pontosabban ezek szerkezetében. A hamis realisták a többségben lévő neoliberálisok, a túlfeszült lényeglátók pedig a jelentős kisebbséget alkotó szocialisták és az ökoszociálisok. Bár mint írtam, szövegeikben utóbbiak is higgadtságra törekednek, soraikból mégis átüt valami a meg nem értettségből fakadó indulatból.

De most már térjünk vissza a Bourdieu habitus-tézise kapcsán megfogalmazott alapkérdéshez! Ha igaz az, hogy a koronaválság következtében alapjaiban rendültek meg a társadalmi alapstruktúrák (COVID-19 – válság – alternatívák című, nemsokára megjelenő tanulmányomban ezt próbálom igazolni), akkor azt kellene látnunk, hogy az elitek, kiszabadulva a struktúrák fogságából, a korábbinál szabadabb, aktív alakítójává váltak attitűdjeiknek, habitusuknak – és ezáltal az általuk a jövőben teremtett új struktúrának. De nem ezt látjuk. A neoliberálisok beállítódásai a meglévő struktúrák fogságában maradtak, látens létező tervük annak toldozgatásában-foltozgatásában merül ki. De a lokális szintet tekintve a szocialisták és ökoszociálisok sem tudtak kitörni korábbi, passzív magatartásmintáikból.

Ebből pedig két dolog következik: az egyik az, hogy a hatalmat elsősorban birtokló neoliberális elit alkalmatlan a kialakult válság kezelésére, és a kivezető út, utak irányának felmutatására. A másik: a pusztán nyomokban jelenlévő szocialista és ökoszociális elit csak egy globális rendszerkritikai szellemi térben mozogva, és mozgalomhoz kapcsolódva lehet képes arra, hogy rátaláljon az adott rendszer meghaladásának eszköztárára. Nem csak globális, de lokális szinten is. Eme feladat betöltése azonban már egy új, most felnövekvő és a jelenleginél élénkebb fantáziával megáldott baloldali ellen-elitre vár.

Forrás: https://merce.hu/2020/06/22/szalai-erzsebet-virus-elit-kiut/

Felix Jaitner, former representative of Transform Austria now lives in Berlin and works as an editor for Eastern Europe and the post-soviet space for the left newspaper “Neues Deutschland”. Yesterday (Saturday 20 June 2020), they were planning a special edition on Hungary. As far as he is informed, Orban´s temporary emergency measures ended. Therefore, they would like to take a look on what is going on in Hungary, and to what extent the emergency measures have shaped societal relations. Against this backdrop, he was particularly interested in the role of the political opposition (and especially the left: parliamentary and non-parliamentary).

For preparing myself on 17 June 2020 I wrote a Question and Answer to Felix Jaitner as follows:

Question 1 What is going in Hungary?

Answer: The state of emergency was set to end today by the government. Yesterday Gergely Gulyás, Orbán`s Chief of Staff said:” The government had special power to pass laws, but this is over”.

The Hungarian government with its supermajority in the unicameral Parliament could do what it wanted for 3 months, it could deviate from any law or suspended its application if it could justify that it was necessary to control the epidemic. There was always a reason, the virus threat proved to be a good disguise for further concentration of power.

By ending the law of empowerment we can see the new face of Orbán`s power: there will be school guards, hospital commanders, the garbage collection business will be taken over by Orbán`s close friends/clients of the System of National Cooperation (NER).

Question 2 What extent the emergency measures shaped societal relations?

Answer:Some of the measures of the law will continue to live on, e.g.

a.) medical epidemological preparedness will take effect, which means the operational staff will continue to operate;

b.) the government may impose shop opening restrictions as well as a ban on visits, if necessary;

c.) in the event of a so called health crisis the government may take epidemological restrictive measures instead of the chief medical officer. In this situation even the army will be able to be envolved in the defense with the right to use weapons;

d.) The law empowers the government to determine the rules for holding events. This may apply not only to concerts or festivals, but also to demonstrations falling within the scope of Assembly Act.

Question 3 The role of the political opposition, especially the left?

Answer: The Hungarian opposition is extremely weak and fragmanted. There are significant shifts from the hetherto leading Hungarian Socialist Party (MSZP) to the Democratic Coalition (DK). The previeously quite strong LMP (Politics Can Be Different) after a split has been weakened. New parties came into the fore, like Momentum. On the extreme right the Better Hungary Movement (JOBBIK) is falling apart, many leaders and members are leaving the party. Paralelly with this change the extreme right radical Our Home (Mi Hazánk) is getting strength.

On the non-parliamentary side the most important for us is the Workers Party 2006 – European Left. And a new party, Former MEP Tibor Szanyi`s Yes Solidarity Movement (ISZOM) emerged.

We keep close connection with Civil Society Organisations, like: Roma Parliament, ATTAC Hungary, Hungarian Antifascist League (MAL), Karl Marx Society, Eszmélet periodical,Latin-America Society. Organizers for the Left (SZAB) – organizing the traditional Leftist Island Festival at Horány (abt 25 kms North of Budapest)

Budapest 17th June 2020.

Matyas Benyik, Chairman of ATTAC Hungary

The interview was published yesterday and available here:

https://www.neues-deutschland.de/artikel/1138087.ungarn-einheitsfront-mit-rechtsaussen.html?sstr=Felix

Akárcsak elődje, Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is az „egész nép”, a „nemzet” képviselőjének tekinti magát, és vadul keresi a módját annak, hogy a nemzeti egység megteremtőjének szerepét eljátszhassa. A nemzeti egység, mint tudjuk, nem más mint az új uralkodó osztályok és politikai képviseleteik tartós kompromisszuma a társadalmi ellentételek, a társadalmi egyenlőtlenségek megoldatlanságának elfedése, „feloldása” érdekében. Karácsony mindenkinek tetszeni akar, csak éppen annak a többségnek nem, amely őt posztjára megválasztotta.

Emlékezetpolitikájában jobboldalibb akar lenni a szélsőjobboldali, neohorthysta Fidesznél? Hasonló fejlemények játszódtak le, játszódnak le Ukrajnában és a balti államokban, Lengyelországban és Csehországban. Legutóbb Prágában is – az ukrán modell alapján – összefogtak a liberálisok a ruszofób nacionalistákkal. Kijevben a liberális elnök és az őt támogató értelmiség végleg megtért az ukrán tömeggyilkos nácizmus hagyományához: Bandera és Suhevics hivatalosan is nemzeti hősök az új elnök, a humorista Zelenszkij számára is. Prágában is liberálisok döntötték le Auschwitz és Prága felszabadítójának, Konyev marsallnak a szobrát, hogy helyette a Hitler mellé állt náci kollaboráns vlaszovistáknak állítsanak emléktáblát hálából Prága felszabadításáért.

Alig több mint féléve van hatalmon Karácsony Gergely, és máris rátért a fentebb említett „kelet-európai útra“. Különféle, a hatalom vonzásában, a korszellemnek megfelelően tevékenykedő értelmiségiek ötletei alapján Budapest felszabadításának 75. évfordulóját „sikeresen” a náci kitörésről való megemlékezéssé silányította – a nemzeti egység jegyében. Majd nem kevésbé emelkedett értelmiségiek nyomására Magyarország és Európa náci uralom alóli felszabadításának 75. évfordulóját a magyar nők szovjet katonák általi megerőszakolásának megemlékezésévé stilizálta, erre vonatkozóan még emlékmű állítására is ígéretet tett. Mindezt anélkül, hogy a főpolgármester és ötletadói megemlítették volna, hogy a magyar megszálló csapatok mintegy három éven keresztül szovjet területen részt vettek a náci népirtásban, beleértve gyermekek és nők szisztematikus lemészárlását is, hogy a megerőszakolásokról ez alkalomból most ne tegyek említést. Karácsony mindezzel nyilván a jobbikos-fideszes „támogatóit” próbálta kielégíteni, bizonyára úgy gondolkodott, ha egy jobboldali emlékezetpolitikát erőltet rá Budapestre, akkor a jobboldal elnézőbb lesz vele szemben, a baloldal meg úgy sem tehet mást, mint hogy elfogadja ezt a nacionalista politikát, sőt – félelmében – majd mindenféle szamár érvekkel még meg is támogatja őt.

Karácsony legújabb döntése szinte karikaturisztikus, ő rendelte el – a Fideszen is túltéve – hogy a „trianoni gyásznapról“ egész Budapest méltó módon megemlékezzen. Miről is?

Ahogyan Karácsony és szellemi környezete a Győzelem 75. évfordulóján úgyszólván azonosan ítélte meg a náci és a szövetséges oldal áldozatait, most azt a „bűnt” követi el, persze a nemzeti egység nevében, hogy ismét belelovalja magát és a lakosság erre fogékony részét egy „összmagyar önsajnálatba”, a Fidesz és a Jobbik elődei által már régen megalapozott sérelmi indulatba. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy jelezze: Trianonért nem a nagyhatalmak önmagukban, nem az „idegenek”, nem a kommunisták a felelősek, hanem mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok és hatalmi elitjeik – milliók halálát okozó – bűnös háborús politikája.

Az elmúlt 30 év emlékezetpolitikai történetében, azt hiszem, egyetlen progresszív dolog történt, Karácsony elődje, Demszky Gábor kiállt a világhírű marxista filozófus, Lukács György szobrának elbontása ellen, amelyet nem régen, 2017-ben éppen jobbikos kezdeményezésre fideszes támogatással döntöttek le Újlipótvárosban, a Szent István parkban. Karácsony baloldali szavazóit a szobor visszaállításával kompenzálhatta volna, de nem tette. Vannak olyan barátaim, akik még mindig hisznek a karácsonyi csodában.

Quo vadis – Karácsony?

Krausz Tamás

A Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelye 2019. október 1-jén konferenciát szervezett a KRITIKAI HÉT eseménysorozat keretében, amely a politikatörténeti és a politikaelméleti nézőpont összekapcsolása mentén vizsgálta a rendszerváltás és a baloldal viszonyát.
A program első felében arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi volt a baloldal helyiértéke a rendszerváltás folyamatában. A második részben arra vállalkozunk, hogy az egyes baloldali szereplők előtt álló kihívásokat és dilemmákat mutassuk be, hiszen sikerek és kudarcok megítélése, az utólag már világosan látszó lehetőségek és korlátok számbavétele közelebb vihet a történések megismeréséhez.

PROGRAM

Egry Gábor megnyitója

SZEREPLŐK ÉS TRENDEK. A BALOLDAL RENDSZERVÁLTÁSA
Hubai László: A Baloldali Tömörülés platform útja és dilemmái
Ágh Attila: A második rendszerváltás és a 21. század reformkörei
Farkas Péter: Politikai törekvések a Marxista-Leninista Egységplatformban
Pásztóy András: Rendszerváltás és szakszervezetek: meghatározó és elmulasztott döntések
Vajnai Attila: Baloldali, munkáspárti népszavazási kísérletek a rendszerváltás folyamatában
Vita

ELMÉLETEK ÉS DISKURZUSOK.
A BALOLDAL A RENDSZERVÁLTÁSBAN – DE MELYIKBEN?

Éber Márk: Rendszerváltás globális összefüggésben
Artner Annamária: Milyen baloldal?
Merényi Miklós: A képviselet politikuma: képviseleti igények a rendszerváltás idején
Feró Dalma – Kiss Viktor: A rendszerváltás és a liberális hegemónia kiépítése
Földes György: Két elmaradt modellváltás – és tanulságai
Vita

May 2, 2020, marks the 6th anniversary of the fascist-led massacre of scores of progressives at the House of Trade Unions on Kulikovo Square in Odessa, Ukraine. To date, not one of the perpetrators of this heinous crime has been punished. The Ukrainian government has never allowed an independent international investigation.  Relatives of the victims are still being repressed.

On this sacred day, the Odessa Solidarity Campaign joins with its friends and allies around the world to demand justice for the victims and their families.

We echo the words we saw scrawled on a wall in Odessa:

WE DO NOT FORGET – WE DO NOT FORGIVE!”

For more information, please read through the posts on this website. Share the information, and help build the movement for Justice.

REMEMBER ODESSA MAY 2!

https://odessasolidaritycampaign.org/

19 de abril del 2020

Día de Acción Mundial de Solidaridad con Venezuela

Los Partidos, organizaciones e individualidades abajo firmantes, levantamos nuestras voces en solidaridad con el pueblo venezolano que hoy es víctima de un brutal asedio y criminales sanciones por parte de las potencias imperialistas. Hoy 19 de abril del 2020, al conmemorarse el 210 aniversario del grito de independencia del pueblo Venezolano contra la dominación del otrora imperio español, manifestamos nuestro firme respaldo a las luchas del pueblo venezolano por preservar su independencia y a ejercer su derecho a la soberanía y autodeterminación.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

We have decided to postpone the European/Prague Spring conference due to the COVID-19 outbreak.
European/Prague Spring 2020 – All-European mobilizing Conference for climate justice and peace will take place in December with the same goals we have set for ourselves.
The recent situation calls for a constructive dialogue. Therefore we would like to invite you to participate in two online webinars that will take place between 25.- 26. of April  2020. The main seminar will be held on Sunday 26 april on how environmental, peace and social movements can address the COVID-19 outbreak. This as a contribution to making peoples movements in Europe coming together responding to immediate challenges as a stepping stone towards World Social Forum in Mexico 2021. There will also be a seminar on Saturday addressing the need of solidarity among movements in different parts of Europe repressed by their governments and corporations with cases both before the coronacrisis and during the present situation. 

Registration: https://www.unitedagainstracism.org/conferences/upcoming-conference/

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Globalisation, the expansion of the power of capital, and the political regime of neoliberalism have strengthened the antihuman conditions of social inequality, cultural dissolution, and individualisation in Hungary as elsewhere. The political far-right responses to these social and human challenges – aggravated by the repeated wave of immigration from the Global South to the Global North – has inflamed xenophobic attitudes. Far from being limited to the region, these distorted forms of protest are manifest in Eastern Europe in the renaissance of far-right wing, nationalist-racist, or even neo-fascist ideologies, which appeared to have been long forgotten. However, we have recently witnessed the birth of political forms and ideologies of a new political far right. Hungary is pioneering this process under the leadership of Viktor Orbán.

By now Orbanism has accomplished the destruction of the institutions of liberal democracy, and transformed the multi-party-system into a ‘one and half party-system’ by severely limiting the scope of action and media influence of all other political parties. Orbán – and this is only a slight exaggeration – has himself become the financer of the ‘nation’. Orbanism entrusts above all the Christian churches with the task of strengthening the social and intellectual-cultural base of the regime, and it completes the neo-Horthyst intellectual-political restoration that we could already observe in Hungary between 1998 and 2002. This restoration amounts to the maintenance of semi-peripheral capitalism and the taming and silencing of the working classes – the fundamental condition for the extraction of profit.   

Orbán and his party was the first in Europe to openly and unapologetically introduce an authoritarian regime, which, as the preamble to the Enabling Act makes explicit, they even base in ‘Christian fundamental law’. The coronavirus pandemic made possible a still further concentration of his power. It is good preparation for the next parliamentary elections, in which he can reduce to zero the chances of the completely humiliated and powerless political opposition. The Enabling Act (felhatalmazási törvény) passed on 23 March recalls Hitler’s Ermächtigungsgesetz (such a name has never been applied to any act in Hungarian history, even in the Horthy era). The Act – without any time limit – has declared an ‘state of emergency’, which is serving as a good pretext for the government to suspend the functioning of parliament and immediately rewrite many laws: the police can freely use the data of the Tax Office, without the Attorney General’s permission; demonstrations are forbidden and, in principle, the mayors’ authority can be overridden at any time. Orbán has clearly been testing the possibility of transition to dictatorship. The political opposition made a disgraceful showing; although they did not vote the act, they continued to participate in the electoral farce and played the role of loyal opposition to His Majesty.

Orbán’s propaganda has cynically formulated the Act’s legitimacy also in the nationalistic exclusion of the ‘immigrants’. Brussels expresses its usual disapproval, but Orbán nevertheless can do whatever he wants. It is only the big German car-manufacturing capital that is happy with Orbán’s rule because he created a tax paradise for it.

Hungarian society has been in a state of apathy since 2010 but the coronavirus pandemic further atomised society; thus positions of social resistance were eroded still more. On the – otherwise empty – streets policemen and soldiers guarantee an order whose only purpose is the display of power. Big companies and hospitals have been placed under military control. On TV and radio it is not professionals who ‘battle’ the pandemic; rather, policemen and state bureaucrats ‘inform’ people of what is happening. The government’s control of the media is, if this can be imagined, even greater. The Act is at the same time preparation for the solution to the crisis accompanying the pandemic, since the losses of Orbán’s oligarchs (the narrowest circle of relatives, friends, and henchmen) can now be compensated from public funds while profit has been tacitly accumulated in private pockets. 

Obviously, Orbán is preparing for the ‘management’ of the crisis, which has worsened as a result of the pandemic: a severe economic and financial crisis, the expected new unemployment, impoverishment, the possible consequences of migration and the crushing of social resistance. That is why he has expanded the authority of the instruments of oppression. This is the real meaning of the Enabling Act.

Thus, the pandemic has reinforced state economic intervention, authoritarianism, and nationalism. The government is using the pandemic to even further block any search for a left-wing alternative, opening the door still wider for the right and radical right. The European political left is busy with its own self-defence, and in this constellation we cannot see any possibility of stopping or controlling the new Eastern European (Polish, Baltic, Ukrainian, etc.) radical right. This is true despite the obvious opportunity offered by the 75th anniversary of the liberation from Nazism and Fascism for anti-fascist resistance now. Instead, the European Parliament passed a resolution last September, which equated the Soviet Union with Nazi Germany, Stalin with Hitler, and communism tout court with fascism. Since it is only mass resistance that can control the (radical) right, liberal movements having proven incapable of countering it, there is no alternative but to go to the root of the problem and formulate a cooperative socialist alternative to capitalism. The pandemic has shown all the contradictions of the capitalist system; the task now is the elimination of these systemic contradictions. There simply is no other way to combat international Orbanism. At least I see none.

In the European Union Orbanism is the embodiment of the new far right, which, while rejecting the old, Nazi-Arrow Cross traditions of the far right has integrated some of its representatives into the mid- and low levels of power, thus stabilising its rule. It is displaying its decisively anti-socialist and ultimately antihuman social character as the representative of one faction of the ruling class, and it renders the regime legally and politically nearly impossible to remove. By doing so, the new populist far right is fulfilling its historical function, since the quasi corporatist regime could be dismantled only through external economic pressure or a popular uprising.

translation: Eszter Bartha

A fölhatalmazási törvény 2020. március 30-ai parlamenti megszavazását, majd kihirdetését a jelek szerint a magyarországi közvélemény némi ambivalenciával fogadta. A meglehetősen gyönge átlagminőségű ellenzéki pártok kivételesen elvszerű és következetes magatartását az ellenzéki értelmiség jeleseinek tamáskodó fejcsóválása, hümmögése és korholása üdvözölte. A válságok idején nem szokatlan „most hagyjuk a formákat és közjogi finomkodásokat, és oldjuk meg a valóságos problémákat” jellegű beszédmód (amellyel tömeges kivégzéseket is lehet igazolni kedvező körülmények között) ma is használatos.

Bár az az előítélet, amely szerint válságban mindig minden hivatalban lévő kormánynak sikere van, nő a tekintélye, történetileg nézve egyáltalán nem igaz. Járványok gyakran vezettek fölkelésekhez (koleralázadás, 1831, bár ezt a legsötétebb babona okozta); a mostaninál sokkal súlyosabb spanyolnátha-járvány (állítólag húszmillió halott) az első világháború után nem tartóztatta föl a forradalmakat: mert a forradalmak amúgy is napirenden voltak. Ma – nagyjából négyszáz esztendeje először – nincs számottevő rendszerellenzék, nincs az uralkodó hierarchiát átfogó kétellyel és gúnnyal kezelő, kezdeményező, újító, a hatalmat önérzetesen és bizakodva széttörni tervező ellenhatalmi „elit”, mint az értelmiség volt Descartes-tól 1989-ig, tehát a válság – összhangban a pesszimista bölcseleti és világnézeti kordivattal – a tekintélyt erősíti; a tekintély ellen csak a sötét, regresszív és retrográd téboly, a rémmeséket sikoltó paranoid reakció emel szót.

Ahol nincs fölvilágosodás és nincs szocializmus – mint a gondolkodás valóságos alkatrésze –, ott ez lesz a lázadás formája.

Annak a lázadásnak, amely mögött van társadalmi és gondolati erő, a fő módszere az analízis és a kritika; ha belekeveredik a paranoid mítosz, ami előfordul, az hiba. A lázadás lényegisége nem tévesztendő össze a radikális mivoltával. A fölvilágosodásnak (és belső, rousseau-i ellenzékének) számtalan irányzata és áramlata volt, de az egyházzal és a monarchikus-arisztokratikus renddel szemben – nyíltan vagy burkoltan, elvszerűen vagy ravaszkodva – egységes volt. A kivételek látszólagosak. II. József is tudta, hogy az arisztokratikus rendnek, a jobbágyságnak, a felekezeti megkülönböztetésnek, a testi fenyítésnek, a vallás (teológia) tudomány fölötti uralmának stb. mennie kell, mindezt hathatósan elő is segítette, de ő inkább forradalmi diktátor volt, mintsem császár.

A lényeg az, hogy az ész különféle diskurzusait a tekintély ellen használó embercsoportok ellenhatalmat jelentettek a korábbi modern társadalmakban (nem „egy véleményt a sok közül”). Nyugat-Európában a szocializmus soha nem jutott hatalomra, de a francia forradalomtól a XX. század végéig döntő befolyást gyakorolt az államéletre mindenütt, kivéve persze a fasiszta államok kurta fénykorát. A munkásmozgalom párhuzamos hatalma (különféle mértékben) realitás volt, amellyel konzervatív rendszereknek – Bismarcktól de Gaulle-ig – számolniuk kellett, számoltak is.

Semmi ehhöz hasonló nem észlelhető ma.

A kapitalizmus – ahogy egyszer írtam – ma betölti a teljes horizontot, ami még soha nem esett meg korábban. Jobbra korlátozta a trón és az oltár (ill. ideológiai utódai), balra a szocializmus (a munkásmozgalom). Mindkét korlát elkorhadt.

Ebben az előzmény nélküli – ijesztő pompájában csak pár éve kibontakozott – helyzetben a korábbi diktatúrák által elpusztított (vagy létre se jött, vagy kulturális önállóságától rég megfosztott) polgárság nélküli polgári társadalomtól várják el az önvédelmet, sőt: a nem polgári szférák védelmét, ami (lássuk be) nem túl realisztikus nézet.

Mindezt Kelet-Közép-Európában súlyosbítja a különösen nálunk súlyos filozófiátlanság és elméletellenesség, amely a dolgok végiggondolatlanságából, pontosabban: a végiggondolásuktól való vonakodásból, végső soron: a gyarmati jellegű őszintétlenségből, színlelésből, irigység és szolgalelkűség elegyéből keletkezett, ez ressentiment (zúgolódó neheztelés), ami mindig jelen volt, de nem volt ennyire domináns. A reformkor, a forradalmak, az 1947/48-i álgyőzelme (végső soron: egyszerre emancipatív és represszív állammá változtatása) előtt hősies és önföláldozó munkásmozgalom, az inszurgens értelmiség évszázada: abban a korban nem ezek a társaslélektani, morálpszichológiai elemek domináltak, bár az uralkodó osztályból nálunk mindig hiányzott a nagyság. (Abban van nemeslelkűség és lovagiasság, hogy gróf Teleki miniszterelnök öngyilkosságot követ el, mert a magyar állam szószegő katonai támadást követ el Jugoszlávia ellen, de nagyság nincs benne, hogy ezt akkor követi el, amikor az egész – irredentizmusra és a szomszéd népek iránti következetes gyűlöletre, no meg antiszemitizmusra alapozott – közéleti pályájából fakadó logikus következtetéseket vonják le az ő szellemében alárendeltjei, politikai szövetségesei és a kormányzó.)

Ha tehát itt a polgárságpótlék – többnyire másutt is csak ez van, ez nem magyar sajátosság, csak a dolog mértéke – a „liberális demokráciát” akarja megvédeni, akkor szembe kellene néznie e konstrukció nehézségeivel, és elég szomorú, hogy ezt nekünk kell helyette megtennünk, akik nem vagyunk se polgárok, se polgáriak, noha a polgári kultúra kényszerű, ám nem hálátlan örökösei.

Demokrácia

A demokrácia gondolata – hiszen az amerikai hatásra „liberális demokráciának” elkeresztelt szisztéma voltaképpeni neve „képviseleti kormányzat” (representative government), amely az európai kontinensen a XIX. században az „alkotmányos jogállam” alakját öltötte – természetesen ellentétes avval, amit „liberális”-nak szoktak nevezni. Persze nem azért, amiért ezt az antiliberális ÉS antidemokratikus szélsőjobboldal is emlegetni szokta, amióta illiberálisként, ám „plebiszcitárius demokrataként” illegeti magát.

Hanem azért, mert (amint Jacques Rancière igen éleselméjűen az eszünkbe juttatta) a demokrácia alapeszméje a szó jelenkori értelmében hatalom- és államellenes.

Ugyanis az athéni demokráciában – minden demokrácia városállami, pontosabban városköztársasági: több ezer évig a szabad, körülfalazott város jelentette a szabadságot, a nagy territoriális (nagybirtokokra és zsoldoshadseregre támaszkodó) monarchia pedig a zsarnokságot: demokrácia csak kis közösségekben létezhetik – a politikai, katonai döntéseket a népgyűlés hozta meg, amelynek tagja volt minden szabad férfi (azaz nemcsak nem rabszolga és nem idegen, hanem aki nem banauszosz, azaz nem kell a megélhetésért dolgoznia, ami függőséget jelent; kétségtelenül a kenyérkereset [a bérmunka] és a szabadság kizárja egymást). A gyűlést nem korlátozták alkotmányos szabályok, a szabad közvélemény akárhogyan dönthetett, bár a honpolgároknak voltak kötelezettségeik: kötelesek voltak beszélni (hozzászólni a gyűlésben), kötelesek voltak állást foglalni minden konfliktusban (akik viszályban nem ütöttek pártot, azokat száműzték a városból!), és persze kötelesek voltak a háborúban küzdeni.

Az Orbán-kormány belhoni és a tekintélyi állam más, külországi hívei azt a struktúrát nevezik demokráciának, látszólag okkal, amelyben a többség dönt; ez helyes. Csakhogy ez a döntés a demokráciában úgy megy végbe, hogy nincs állam, nincs állandó vezetés, csak a folyamatosan megbeszélő, döntő, vitázó közösség van.

A magyarországi jobboldali sajtó egyfolytában azt írja, hogy a kormány bírálói nem tisztelik a magyarok demokratikus akaratát, amellyel megválasztották az Országgyűlés többségét, tehát a kormányt. Ám a demokráciában nincs képviselet, nem választanak kormányt, amely a képviseletből származnék. A demokrácia: önkormányzat, autonómia.

(Semmilyen kormány többsége nem lehet „demokratikus” többség.) A demokrácia lényege, hogy a szabadok közössége – amelynek a határairól szólva mellőzzük a történetietlen, anakronisztikus ítéleteket – fölött nincsen autoritás, a klasszikus republikanizmus szubsztanciája a politikai egyenlőség. Állandó – vagy hosszú időre megválasztott – , elkülönült, intézményesült képviselet: a demokrácia ellenkezője.

A klasszikus republikanizmus (demokratizmus) fő képviselője, Rousseau, nem véletlenül írta könyveiben a neve alá, hogy „genfi polgár” (ez volt a „nemzetisége”): a kis városi közösségek életformája az ókorban, középkorban, reneszánszban – és harcuk lényege a területi monarchiákkal – a demokrácia volt, amelyből hiányzott a liberalizmus egyik legfontosabb vonása: a magánélet védelme, hiszen a közéleti elkötelezettség és a közügyek minden magánüggyel szembeni előnyben részesítése Athén óta a honpolgárság definíciója. A köztársasági honpolgár kötelessége volt a politika (olykor a [természetesen] nem javadalmazott hivatalviselés a tisztségek rotációjának keretében), a versengő és élvező testgyakorlatok, a színház, a vallási szertartások, a katonáskodás és háborúzás (katonai dicsőség, versengés, testi erő), a tudomány és filozófia és a zene művelése (a tehetség kultusza), a szabad racionális és testgyakorlás (a férfiszépség nagy becse), az ékesszólás (és a szónoki hírnév keresése), a nyilvános dialogikus elmélkedés. Magánynak, intimitásnak, bensőségnek nincs sok nyoma. Az élet nyilvános és veszedelmes, parázs veszekedésekkel és cselszövényekkel teli, a közösség etikai kényszer, az állásfoglalás, vita, viszály állandó és intenzív. Nincs állam. Nincs hatóság. Nincs állandó törvény. Nincs személytelen, ám földi tekintély. (A bölcsek tekintélyének tisztelete önkéntes és csekély.) A tulajdon nem szent. A közösség közcélokra elkobozhatja bárkinek – persze gazdagoknak – a vagyonát. Tehát a szó mai értelmében vett hatalom a demokráciában tilos.

A klasszikus republikanizmus (a városköztársasági demokratizmus, egyenlőségi és honpolgári gondolat) a modern korban nem létezik, tehát a „demokrácia” se létezik, legföljebb a kommunista és anarchista utópiákban – ezt helytelenül „közvetlen demokráciának” nevezik, mintha lehetne másféle demokrácia, ami képtelenség – , a nép állam és permanens „jog” nélküli önkormányzása (együtt a nagyon súlyos közösségi kötelezettségekkel és terhekkel) még szavakban is alig jelenik meg; a „demokrácia” terminus modern használata tiszta visszaélés.

Képviselet és alkotmányosság

A nagy területi államokban létrejött „szabad”, „köztársasági”, forradalmi-polgári rendszereknek más módot kellett választaniuk, amennyiben az egyes emberekre, csoportokra, közösségekre nehezedő intézményes kényszer súlyát akarták csökkenteni. Azt a kései utódaiknál őszintébb és realistább alapítók tudták, hogy a hatalom átruházása megválasztott képviselőkre és a „végrehajtó hatalom” közülük kiválasztott vezetőire, akik „legitim” módon irányítják a közigazgatást, az erőszakszervezeteket, elosztják a befolyt adójövedelmet belátásuk szerint stb. – tekintet nélkül a választás esetleg méltányos és szabad jellegére – épp úgy zsarnoksághoz vezethet az államgépezet révén, mint az örökletes monarchia, föltéve, hogy ez az államgépezet erős és egységes.

Éppen ezért megkísérelték, hogy az idők változásától és az érdekek széttartó jellegétől, a hatalom megrontó jellegétől – ami az emberiség alapvető tapasztalata, s amelynek az ősidőktől hatalmas a prófétai, tragikus és szatirikus irodalma – lehetőleg érintetlen, személytelen hatalmat állítsanak a hatalom fölé, amely örökre garantálja a nép és az egyének szabadságát; ez a jog, amelyet a képviseletre átruházott (delegált, divesztált) közhatalom nem változtathat korlátlanul, amit örökérvényű dokumentumok univerzális érvényével próbáltak kijátszani (ennek a neve a mai németországi alkotmányban az Ewigkeitsklausel). Ilyen az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és Alkotmány és a példáját követő alkotmányok, nemzetközi egyezségokmányok, emberi jogi nyilatkozatok és hasonlók, amelyek elvben érinthetetlennek és kötelezőnek számítanak. Külön hatalmi ág – amely nincs alárendelve se a törvényhozó, se a végrehajtó hatalomnak – , a független bírói kar esküszik föl az alapjogok szentségére, és ítél meg mindent az alapító dokumentumok (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért „alkotmányoknak”) alapelveiből kiinduló logikus-racionális értelmezéssel, amely megdönthetetlen.

Természetesen mulandó emberi bölcsességgel nem lehet az örökkévalóságnak törvényt alkotni, és a rendszer ismeretes hibái – főleg az, hogy ezen a módon nem lehet politikai egyenlőséget és társadalmi igazságosságot létrehozni – kihívták az ellenállást és a másfajta szabadságkoncepciók (mindenekelőtt az állam – az intézményes kényszer – eltörlését szorgalmazó és autonómiát ígérő, „baloldali” politikai filozófiák) versenyét, majd a heteronómiák és a közösségi harmóniával kecsegtető nem helyi, hanem nagy tömegű etnikai szolidaritások „jobboldali” támadását.

Itt most (terjedelmi okokból) eltekintek a természetjogra alapozott rendszer – az emberi jogok történeti-civilizációs pozíciótól, státusztól és presztízstől, azaz a társadalomtól, sőt: a pozitív jogtól függetlenül mindenkit megilletnek – gyakorlatában sűrűn előfordult képmutatások és visszaélések fölemlegetésétől, amelyek köztudomásúak, ám az elvekről nem nyújt fölvilágosítást a megszegésük, bármennyire ellenkezik is ez a zsurnalisztikai rutinnal. Ez minden politikai filozófiára igaz, nemcsak az ún. polgári forradalom kísérleti képzeteire.

Fölöttébb érdekes, hogy az emberi jogok teóriája mint utópia – holott az elv már réges-régen hivatalosan fönnállt akkor, sőt: in abstracto kötelező volt az Egyesült Nemzetek Szervezetének minden tagállamában, mint ahogyan ma is az – újból komoly lázító erővé erővé vált az 1960-as években a posztsztálini Szovjetunióban, majd más reálszoc államokban is.

Csinos paradoxon volt, hogy a szovjet rendszerű országokban gyakran elmegyógyintézetbe csukatták az emberi jogok tevékeny híveit, mintha ez az elképzelés pszichotikus téveszme volna. Sőt: a Brezsnyev-kurzus (akárcsak a Bourbon-restauráció ultrakatolikus reakciósai) az emberi jogokat rejtélyes világösszeesküvés (jobb esetben nyugati befolyás) eszközének tekintette, amellyel alá akarják ásni a szovjet állam egységét és hatékonyságát.

A Bourbon-restauráció iszonyatos ideológusai azért szofisztikáltabbak voltak: ők azt mondták, hogy az emberi jogok alanya, az elvont és egyetemes ember nem létezik (legföljebb mint zsidó), a valódi ember begyökerezett, beágyazott, történelmi-kulturális sajátosságaiban és rendi hivatásában megtestesülő, a hagyományában föloldódó szellem, amelyet a tekintély definiál, amelyben hisz, és í. t.

A magát kommunista- és szovjetellenesnek tekintő jelenlegi (2020) magyarországi rezsim Brezsnyev, Andropov, Csernyenko szellemében (kalapemelés de Maistre, de Bonald, Donoso Cortés urak őkegyelmességének is) ugyancsak fajtaidegennek (artfremd) nyilvánítja azokat az emberi jogi (jogvédő) egyesületeket, amelyek a legelőször és a legbátrabban szálltak szembe a sztálini gyökerű szovjet diktatúrával, s amelyek szemében a gyökértelen, kozmopolita judeoliberálisok, leszbikus feministák, a kerékpárgyártó-ipar által fölheccelt környezetvédők, a rendetlen ösztöneiktől és démonaiktól begőzölt destruktív kultúrmarxisták és judeobolsevisták, a szabadkőművesek és illuminátusok által lefizetett (gay lib) katolikus és lutheránus egyház társaságában a jogvédők azok, akik a „jól ismert” érdekek hasznára az organikus nemzeti államot óhajtják fölszámolni.

Természetesen azért, mert az emberi jogok doktrínájának ilyen alávaló ellenfelei voltak és vannak, akik a jogvédőket sok évre kényszermunka-táborba szokták volt záratni, ma pedig rágalomkampányokkal („Soros!”) próbálják tönkretenni őket, még nem biztos, hogy az elmélet érvényes. Nem erről van szó most, hanem arról, hogy mi történik – immár nem először – akkor, ha a képviseleti-alkotmányos-jogállami rendszer fölbomlik, méghozzá (egyéb lehetőség híján) ellenforradalmi, autoritárius, represszív módon.

Itt azért futólag két másik klasszikus kérdést kell szemügyre vennünk. Az egyik a demokrácia elleni szemrehányás, a másik a képviseleti-jogállami rendszerrel kapcsolatos kétely.

A demokrácia máig legnagyobb hatású bírálója Platón, akinek a gyönyörű, lenyűgöző párbeszédeit olvasóink bizonyára jól ismerik.^[1] Platón demokráciakritikája önmagában hagyomány, amely két folyóágra bomlik, de a forrás közös. Az elkülönült szakszerű igazgatás (állam) helyett a közösség nem hozhat kompetens döntéseket szakismeretek híján olyan kérdésekben, amelyekben a többség véleménye nem dönthet, hanem a csak tudományosan (filozófiailag) megismerhető tárgyi igazság, amelyről az informálatlan laikusok nem tudhatnak megfelelő ítéletet formálni. A közvélemény, amelyben szónoki eszközökkel szereznek többséget bizonyos honpolgárok, irracionális. Szenvedélyek, érdekek, bosszúvágyak, sértett önérzetek, gőgök, előítéletek, szeszélyek, múló hangulatok irányítják: erre nem lehet rábízni a Város sorsát. A demokrácia úgyszólván episztemológiai okokból képtelenség. A filozófusoknak (tudósoknak) kell uralkodniuk.

A fölvilágosodás ezt a képet még általánosította is, amennyiben föltételezte, hogy nemcsak a demokráciában, hanem a vallás, az egyház irányította monarchiában és egyéb berendezkedésfajtákban is irracionális a közvélemény, amelyet a tudatlanságon, az indulatosságon és a társadalmi előítéleteken kívül még a korlátozó hatósági beavatkozás (cenzúra, hitoktatás, katonai nevelés) is sújt. Ámde mivel a bölcsek, filozófusok, tudósok – és képzett államhivatalnokok vagy az ismeretszerzésre ráérő nagyurak – valamivel jobban alátámasztott nézetei se biztos igazságok (aminek az emberi gyarlóságon kívül a hierarchikus függőség, konformizmus, szolgalelkűség, szóval félelem is az oka), ezért Platón javaslata problematikus.

De Platón természetesen nem pusztán „a filozófus királyok” gondolati kiindulású uralmának „programját” terjesztette elő – ami önmagában lehetetlen és céltalan lett volna – , hanem egyben a kommunizmus^[2] hipotézisét is a magántulajdon megszüntetésével, amely kiiktatja evvel az irracionális versengő szenvedély fő indítékát. Minden racionális utópiának (pontosabban: a racionális irányítás minden utópiájának) bevallott vagy titkos korolláriuma a magántulajdon tilalma.^[3]

Az egyetlen lehetőségnek az látszik, ha a közvéleményt fölszabadítjuk mind a szenvedélyek rabságából (tudományos-filozófiai és erkölcsi neveléssel), mind pedig a konformizmus szolgaságából azáltal, hogy az ész és a kritika számára hozzáférhető szabad nyilvánosságot helyezzük a nyers, szenvedély- és érdek vezérelte közvélemény helyébe, biztosítjuk a vita és a kritika örök szabadságát, amely módot nyújthat rá – nem biztos, de lehetséges – , hogy az igazságkeresés, a tárgyilagosság, a tekintély- és bálványimádat elvetése legyen a politikai és morális dilemmák eldöntésének módszere is. Ha az emberiség mint olyan, ha a politikai közösség mint olyan fölvilágosult, annyiban racionális legalább, hogy hajlandó átgondolni az ellenérveket és nem üldözi hangoztatóikat.

Érdekes módon ez a szerény elképzelés, amely utat kívánt nyitni a jólétnek, a társadalmi igazságosságnak, a toleranciának (mármint az állami ideológiai üldözés megszüntetésének), a békének és í. t., sokak számára utólag „arisztokratikusnak” tetszett, mert az autentikus szenvedélyek, kegyeleti és hagyománytisztelő érzelmek, szeretetek és gyűlöletek kifejezését racionális kritikájával korlátozná, és evvel csökkentené mindennek a befolyását, ami valódi, ami pszichológiailag mély, mindent, ami spontán s egyben mindent, ami örökölt, ami meghitt, ami otthonos, ami régről ismerős, ami az ősökhöz és a szomszédokhoz fűzi az embert. Milyen szabadság az, amelyben hidegen fölül kell bírálni mindent, ami az embernek kedves.

Erre a francia forradalom diadala, kudarca és a forradalmi nemzedék máig visszhangzó csalódása után a liberalizmus válaszolt. Mondván, mindenkinek joga van a nézeteihez és az előítéleteihez, nincs értékesebb és értéktelenebb hit – vagy ha van, a közösségnek, a politikának nem lehet köze hozzá, nem állhat magasabban, mint bármely hit – , a csekély térre szorított állam egyeztessen az érdekek között, akadályozza meg, hogy a szenvedélyes csoportok agyonverjék egymást, s különben őrizze a békét és állítsa helyre a porladó emlékműveket, az érdekek majd valahogy kiegyenlítik egymást, és a békében az indulatok lehűlnek: az avarra hulló könny a kis erdei kunyhó küszöbén ér annyit, mint a tudós laboratóriuma, minél kevesebb dolgot kell közösen elhatározni, annál nagyobb a boldogság esélye. A kontinentális (francia és német – és magyar) liberálisok nem fölvilágosítók voltak, hanem romantikusok, az ész forradalmi büszkeségétől épp úgy rettegtek, mint az érzelem ugyancsak forradalmi gőgjétől.

A történelmileg rendelkezésünkre álló polgári szabadságeszmék problematikussága (amely nemcsak a tőlük elválaszthatatlan kapitalizmus hírhedt „ellentmondásaiból” fakad), mint látjuk, tény – a meg nem választott, a csak lelkiismeretükre és jogdogmatikai tudásukra támaszkodó, a nép szenvedélyeitől független bírák arisztokratikus hatalombitorlásának vélelme is általános, az alkotmányhit, amelyen már Bölöni Farkas Sándor csodálkozott (Útazás Észak Amerikában, Kolozsvár, 1834), csak amerikai sajátosság stb., stb. – , megdöntésük pusztán a tekintélyuralom és az elnyomás kedvéért mégis igen különös, hiszen a legtöbb régi (majd’ mindig vallásos) kultúra a legmerevebb hierarchiát is mindig a szabadság ígéretével igazolta még az eretnekek alatt ropogó máglyák tövében is, legalább a túlvilágon. A vigasz nélküli elnyomás a legújabb kor sajátossága.

Fasizmus?

Több, nagyjából a nemzedékemhez tartozó közéleti személyiség mondotta mostanában, hogy Orbán miniszterelnök szakítása az alkotmányos renddel – pláne a Hitler teljes hatalomátvételét lehetővé tévő „fölhatalmazási törvény” (Ermächtigungsgesetz, amelynek sajnos vannak tartalmi párhuzamai is a hírhedt törvénnyel, amelynek az évfordulóján [!] terjesztették elő ezt a mostanit) mérgezett neve alatt – valamiképpen fasiszta jellegű.

A fasiszta még ma is az egyik leghatásosabb szitok, és sokunknak van szitkozódni kedvünk, de ez a párhuzam fölületes.

A posztfasizmus, amely korunk jellegzetessége (ld. itt és itt), persze fönnáll, de jellemzője nem a totális állam és a fegyveres diktatúra. Általában megtartja az alkotmányos jogállam homlokzatát, amelyről Orbán Viktor most éppen leverte a vakolatot, de a mai Magyarországon nem cipelnek tízezreket börtönbe és gyűjtőtáborba, nincs vérengzés, bár a mai orbáni posztfasizmus kétségkívül neofasiszta, diktatúrás elemekkel is rendelkezik; ez azonban mind kevés még ahhoz, hogy (klasszikus) fasizmusként azonosítsuk.

Ennek könnyen átlátható történelmi okai vannak. Nagyon röviden összefoglalva több évtizedes búvárlataim következtetését:

a fasizmus leverte a győzedelmesnek látszó szocializmust – ellenfelei mindenekelőtt a kommunista pártok voltak és a zsidók, másodsorban a szociáldemokrácia, a liberális burzsoázia, az értelmiség, a sajtó, a katolikus egyház stb. – , ez volt történeti lényege és hivatása.

(Még a latin fasizmusok között is a legerősebb, a francia, középpontba állította a zsidókérdést: az olasz és ibériai eset kivétel, az osztrák, a magyar, a szlovák, a horvát, a román fasizmus mindenekelőtt antiszemita volt, nem szólva a legfontosabbról, a náci változatról. Ezt csupán az elterjedt magyar előítélet miatt szögezem le, pedig magától értetődik.)

Ehhöz meg kellett semmisítenie a liberalizmust és a jogállamot, azaz a polgárság politikai osztályuralmát, miközben megtartotta a kapitalizmust, a magántulajdont, de a deklasszált alsó középosztályból és a katonaságból toborzott mozgalmi, majd paraállami (Maßnahmenstaat) náci/fasiszta apparátus, részben a hadsereg kezébe adta a politikai, rendelkezési, közigazgatási, törvényhozó és bírói hatalmat, amihez nem kérte senkinek, tehát se a honi és nemzetközi burzsoáziának, se „a nyugati nagyhatalmaknak” a jóváhagyását.

Ebből csak háború és népirtás következhetett, hiszen – mint később a hidegháború alatt – a polgári rendszer fönntartásához szükség volt a kapitalizmus és a szocializmus erőinek egyensúlyához, amelyet a fasizmusok széttörtek. A fő csatatér, mint a francia forradalom és Napóleon óta mindig, Németország volt (és maradt máig), ahol a két, sok milliós támogatottságú, hatalmas mozgalmat (a Németországi Szociáldemokrata Pártot, a Kommunisták Németországi Pártját és fegyveres szervezeteiket: Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold, ill. Rotfront, azaz Roter Frontkämpfer-Bund) ki kellett irtani. A nácik (és külhoni követőik) meggyőződése volt (amit a századforduló közép-európai, főleg német és osztrák ultrareakciós irodalomból vettek át a fasiszták Párizstól és Münchentől Jászvásárig [Iaşi] mindenütt, beleértve az olyan zsidó reakciósokat, mint Otto Weininger és Max Nordau), hogy a zsidók jelentik a – láthatatlan – kapcsot a fölvilágosodás utódai (a burzsoá liberálisok és a proletár kommunisták és szocialisták) között, aminek az oka az Európában gyökértelen zsidók asszimilálhatatlan, meg nem változtatható faji tulajdonságaiban rejlik, és csak ennek – a destruktív szellemnek mintegy „testet” nyújtó – elemnek a teljes, hiánytalan kiiktatásával (értsd: minden zsidó megölésével) lehet a Descartes-tól és Spinozától tartó modern fejlődést (a kapitalizmus és a technika megtartásával, ám hivatásrendi és faji ellenőrzésével) visszacsinálni. Igaza volt a fasizmus legnagyobb gondolkodójának, Carl Schmitt jogteoretikusnak, aki 1933. január 30-án, Hitler hatalomátvételének (Machtergreifung) napján lelkesen mondta: „Heute kann man sagen, dass Hegel tot ist.” („Ma elmondható, hogy Hegel halott.”)

Orbán Viktor és posztfasiszta követői még csak ott tartanak, hogy szerintük Kant halott (ez is nagyon pontos megállapítás: a mai – különösen az európai – jogi fölépítmény, a nyilvánosság elvének fókuszba állításával kantiánus árnyalatú, bár a [nép]jóléti állam vele összefüggő gondolata, ha Shlomo Avinerinek igaza van, hegeli eredetű). Ám adlátusai a radikális jobboldali sajtóban egyenesen – és kész örömmel – Carl Schmittre hivatkoznak anélkül, hogy megtennék a végső lépést Hitlerhez. A hivatalos „történetpolitika” és „irodalompolitika” exponensei ugyanakkor világossá teszik, hogy a történeti konfliktusban a tengelyhatalmak oldalán állnak, vö. evvel, Rooseveltről már nem szabad teret elnevezni Budapesten, és nemcsak a munkásmozgalom és a szellemileg ma megint rendkívül eleven marxi örökség számít a hatalmi/állami kultúra- és sajtóigazgatás számára halálos ellenségnek, hanem minden polgári áramlat is, kivéve a legelvetemültebb szélsőjobboldalt. Megfigyelhető a keresztyénséggel szembeni mély ambivalencia is, amelynek érdekes tünete a magyar állami propaganda folytonos pápagyalázó, valamint antikatolikus és antilutheránus gyűlöletrohama. Mindezeket látjuk, és ez bizony túlmegy a posztfasizmus húsz évvel ezelőtti definícióján, de még nem érkezett el – és valószínűleg nem is fog – a történeti fasizmus terrorjáig. (Amint a magyarországihoz hasonló többi rendszer se.) Erre ugyanis semmi szükség.

A történeti fasizmus elvégezte a maga munkáját, megakadályozta a nyugati szocializmus létrejöttét – elvégre ez volt a küldetése – , európai szocializmus nincs (e tekintetben a fasizmus leverése 1945-ben „fasizmustörténetileg” epizodikus), sőt: bizonytalan körvonalú, nem túl jelentős kis csoportoktól eltekintve európai zsidóság sincs, az európai fasizmusok utódainak nem nagyon maradt romboló munkájuk, most konszolidálniuk kell, természetesen nem a demokratikus utópia vagy az alkotmányos-jogállami konstrukció irányában, hanem az ellenkező irányban, a megszilárdult, konvencionális, rendtartó tekintélyi állam irányában, amelynek van világnézete (bár nem szisztematikus) – ennek a lényege az általam így elnevezett és jellemzett etnicizmus (ld. itt, magyarul az Eszmélet 123. számában, 2019. ősz) – , és amely a romákkal és a külföldiek bizonyos csoportjaival (a menekültekkel) szemben rendszerjellegű, etnikai-faji alapú hátrányos megkülönböztetést (diszkriminációt) alkalmaz bevallottan és nyilvánosan. De ilyet a legkülönfélébb rendszerű államok is – sajnos – gyakran megtesznek.

A vérengzés, a tömeges bebörtönzés és hasonlók (üdvös) hiánya abszurddá teszi az Orbán Viktor miniszterelnököt és autoritárius kollégáit Hitlerhez hasonlító túlzásokat – a problémák másutt vannak – , de itt már másról van szó, mint a közszabadságok korlátozásáról vagy akár fölfüggesztéséről.

Az alkotmányos rendszer vége

A koronavírus-járvány, úgy látszik, elkerülhetetlenné teszi a személyi szabadság, az egyéni szuverenitás – és általában a polgári „normalitás” – olyan mérvű korlátozását, amelyről egyébként ún. totalitárius államok se álmodhattak soha. Ám ennek a honpolgárok nem a hatóságoktól tartva engedelmeskednek, hanem (a jelek szerint indokolt) halálfélelmükben. A korlátozások rendszerezésében, jogi formába öntésében és főleg kikényszerítésében az állam játszik főszerepet, országonként különféle mértékben lépve túl a kormányzat szokásos hatáskörét, természetesen ideiglenes jelleggel. Van, ahol még parlamenti kontroll nélkül kibocsátott rendeletekre se nagyon volt szükség, köztük olyan államokban, amelyek nagyon szigorú intézkedéseket hoztak, amelyekkel (amennyire lehet) tűrhetően boldogulnak. De a legtöbb helyen megpróbálják a rendelkező és kényszerítő erőnek minél nagyobb részét a végrehajtó hatalom kezébe összegyűjteni.

Magyarországon a kormány amúgy is, eddig is Európában példátlan hatalmat halmozott föl, amint ez köztudomású, ráadásul Orbán Viktor megengedi magának a nyílt, nyilvános, sőt: kihívó törvénysértést is, amint ezt megtette a faji szegregáció miatt kárpótlásban részesített romák esetében, amikor bejelentette, hogy kormánya a bírói ítéletet nem fogja végrehajtani.

Az alkotmányos és parlamenti kontroll végsőkig gyöngítése mellett erre szolgált a médiák elsöprő többségének jobboldali kézbe vétele, az autonómiák – helyhatóságok, egyetemek, közületek, NGO-k stb. – eltörlése, szűkítése vagy folytonos támadása, egyszóval minden hatalmi rivális kiküszöbölésére való következetes és sikeres törekvés. Mindezek között az egyik legveszedelmesebb volt a rendszerváltás egyik bámulatra méltó (bár nyilván nem tökéletes) intézménye, az Alkotmánybíróság semlegesítése jogilag és személyzetileg. Az elismert World Justice Project kutatásába vont 128 ország közül a végrehajtó hatalom fölötti ellenőrzés tekintetében Magyarország a 108., miközben Kirgizia, Kazahsztán, Üzbegisztán jobban áll hazánknál – írja az Élet és Irodalomban Kozák Márton.

A mostani helyzetben a bíróságok bezártak (pl. szünetel a közigazgatási és munkaügyi bíráskodás!), a parlament aligha fog ülésezni, a helyhatóságok, polgármesterek fenyegetett helyzetben vannak (bár a hatásköreik átruházását a „védelmi bizottságokra” kénytelen volt visszavonni a kormány április 1-jén), a rendeleti kormányzást amúgy is lehetővé tette a katasztrófatörvény, az egészségügyi törvény és a veszélyhelyzetre megadott alkotmányos támogatás („különleges jogrend”), de itt nem pusztán a hatalomkoncentráció és az intenzívebb hatalomgyakorlás fokozása ment végbe, hanem valami más.

Mit jelent a „fölhatalmazási törvény”, amelyről még az országgyűlési szavazás előtt, azon melegében azt írtam, hogy ez „a diktatúra formális kinyilvánítása” (vö. Kim Lane Scheppele elhíresült cikkének frissített változatával itt)?

A határidő és mindenfajta más hatékony korlátozás nélkül bevezetett rendeleti kormányzás – akkor is, ha ezt egyszer majd valamikor föloldják, amikorra persze már az ország közigazgatása és politikai szerkezete ennek megfelelően átalakult – igenis diktatúra a szónak abban a speciális értelmében (ahogyan a diktatúrát egyébként Carl Schmitt is fölfogja), hogy a szuverén döntést végrehajtó államférfiút tettében nem korlátozza fölsőbbrendű jog, a jogot maga a szuverén döntés teremti. Az alkotmánynak, az alkotmányos uralomnak és a törvény uralmának (rule of law) fölszámolása a jogforrások hierarchiájának, értéksorrendjének, rangsorának az összezúzásával: ez teremti meg a diktatúrát, ugyanis függetlenül attól, hogy a nem törvényi rangú („törvénytelen”) rendeletek de facto és de iure megszegik-e az „alaptörvényt” és a Magyarországon hatályos nemzetközi jogot – megtehetik. Immár van valami az alkotmány fölött, és ez a kormány, végső soron Orbán Viktor akarata. Orbán Viktor eddig is – törvényekkel is – sűrűn megsértette az alkotmányt és a hatályos nemzetközi jogot, ami banális.

De a „fölhatalmazási törvény” nem pusztán alkotmánysértés (ami előfordul és ami javítható), hanem az alkotmány de facto hatályon kívül helyezése, hiszen főszabállyá teszi azt, amit az alkotmány kivételként enged: a rendeleti kormányzást, avval, hogy határidő és időnkénti parlamenti jóváhagyás föltétele nélkül lépteti életbe. (Ami már meg is történt.)

Az alkotmány formailag (külalakilag) „érvényben marad” (formailag a weimari alkotmányt se helyezték hatályon kívül, amikor a fölhatalmazási törvény, az Ermächtigungsgesetz Adolf Hitler kancellár kezébe adta a teljes főhatalmat 1933. március 23/24-én, és amely határidő nélküli rendeleti kormányzásra jogosította föl a Führert, bár itt – ismétlem – a következmények nem lesznek azonosak, mert a történelmi körülmények se azok). A rendeletalkotó kormány – a rendeletalkotás a szabályos törvényhozást helyettesíti és amely nem törvényi úton teszi lehetővé a törvénymódosítást, amelyet eufemisztikusan „a törvénytől való eltérésnek” neveznek – ezen a módon átveszi a törvényhozás funkcióját beláthatatlan, meg nem határozott időre, miközben a bíróságok nem üléseznek, s így az alkotmányon kívül folytatja irányító és jogszabályalkotó, jogteremtő tevékenységét.

Mindezt nem szabad összekeverni a tragikus járvány megállítására, terjedésének lassítására irányuló kormányzati eljárások bírálatával – a napvilágra került bírálatok egynémelyike jogosnak látszik, de ezt mások szakszerűbben és tárgyilagosabban tudják megítélni – , ezek az eljárások más jogi keretek között is lehetnének jók vagy rosszak, tudományosan alátámasztottak, célszerűek vagy sem. A jogi korlátok hiánya – ahogyan a kellő cselekvési szabadság hiánya se – nem tett még hatékonyabbá államot soha.

Különösen (s ez a posztfasizmus hátránya a klasszikus fasizmussal szemben) akkor nem, ha nem támaszkodhat tömegmozgalomra, amely enyhíti az önkényuralom ellenőrizetlenségéből származó rendetlenség, kapkodás, hatásköri villongások nehézségeit, s amely lendületet – és persze kádereket – ad a cselekvésnek. A fasiszták a szocialista munkásmozgalomtól másolták le az ideologikus tömegpárt – az egyházhoz vagy a parlamenthez méltó intézményi innováció – mintáját (egyébként tökéletlenül: az utolérhetetlen ősforma a németországi és ausztriai-csehországi szociáldemokrácia, amely a nyugati kommunista pártok formája is egyben a munkahelyi [nem lakóhelyi-területi-választókerületi] szerveződés látszatra egyszerű, valójában korszakalkotó módszertani elvével, a szocializmus kleiszthenészi reformjával, amit a nácik és a fasiszták nem tudtak leutánozni), ilyesmi ma sehol sincs.

Ez tisztán fölsőbbségi állam (Obrigkeitsstaat) lesz, nem egypárti uralom (hiszen pártmozgalom nem létezik, a „Fidesz” csak üres szó, akárcsak más „pártszavak”), hanem a főhatalmat gyakorló csoportot kiszolgáló paraállami („mélyállami”) apparátus és a közigazgatás (most éppen honvédegyenruhába bújtatott) hivatalnokuralma. Az alkotmányos jogállam megszűnésével a tekintély forrása a jogforrásként működő, a közjogtól formálisan elkülönült Orbán-kormány, amelynek jelképesen se kell fejet hajtania más tekintély előtt, még a saját maga által megtervezett „alaptörvény” tekintélye előtt se.

A 2010-ben megkezdődött átmeneti korszak véget ért. Orbán Viktor elérte a célját. Ő az állam ura, úgy él a hatalmával, ahogyan akar.

Rosszul vagy kevésbé rosszul, mindegy, a rendszerváltás azt akarta elérni – többet nem érhetett el – , hogy ne a kormányzó hatalom belátásától és esetleges jószándékától függjön a honpolgárok szerencséje.

A népszerűtlen kérdés

Hogyan jutottunk idáig? Mellőzve most a szokásos bűnbaklistát, félretéve az illemet, amely nem hagyta föltennünk a nép felelősségére vonatkozó, csakugyan problematikus kérdést, beszéljünk nyersen és őszintén.

Messze kerültünk 2010-től, amikor még sok liberális is örült Orbán sikerének, mert mindenkinek (a szavazóinak is) elege volt a korrupt, zavaros és tehetetlen MSZP kormányzásából (elvégre erre való a parlamenti „váltógazdálkodás”, vélték sokan) és az SZDSZ elzülléséből, tehát voltak szokványos, észszerűnek nézhető okai a kormánycserének. Orbánnak sok mindenben igaza volt mint ellenzéki vezérnek.

Nem, itt 2018-ról van szó, amikorra már bőségesen kiderült, hogy Orbán Viktor hogyan kormányoz (szakszerűtlenül, erőszakosan és hanyagul, pl. szétverte egyebek mellett a Mária Terézia óta fönnállott járványügyi-tisztiorvosi igazgatást, szakszolgálatot is) és mit akar (az összes pénzt és az összes hatalmat). Igaz, a választási törvény módosítása aránytalanul kedvezett Orbánnak, aki akárhogy is, de megszerezte a képviselői mandátumok 66,2 százalékát (alkotmányozó többséget) annak ellenére, hogy a Fidesz-KDNP egyáltalán nem állított össze (tehát nem is tett közzé) választási programot és elképzeléseiről nem árult el szinte semmit. A növekvő területi, generációs, etnikai nemi és osztályegyenlőtlenségről szó sem esett, a közigazgatás és a közszolgáltatások, a közintézmények tönkremeneteléről ugyancsak semmi, a népjóléti szolgáltatások, juttatások, segélyek visszametszéséről alig valami, nem szólva az ország külkapcsolatairól, azaz nemzetközi rossz híréről.

Miről volt szó? Mi döntötte el a választás kimenetelét?

A migránsok.

Egy dolgot – ha nem is szociális bérlakásépítést vagy tetemesen megnövelt egészségügyi személyzetet – megígért Orbán Viktor: hogy az országba színesbőrű és/vagy iszlám vallású menekültet be nem engednek, ezt csak „Európa” és „Soros” akarja, „mi” nem; és nem hagyjuk, hogy az idegeneket ránk kényszerítsék.

Ennek fejében engedte meg a választók nem csekély része, hogy Orbán Viktor alkotmányozó („kétharmados”) többséggel csaknem – akkor még csaknem – teljhatalomra tegyen szert. Ez volt az, aminek fejében a választók mintegy fele leküzdötte kételyeit, félretette rossz tapasztalatait, mert fontosabbnak tartotta a fehér Magyarországot, mint minden egyebet. Természetesen nem úgy értem, hogy ezért megérdemeljük a büntetést, ez szamárság. De tudható volt – a program hiánya világosan mutatta – , hogy itt, már akkor (tartalmilag, noha formailag még nem) korlátlan fölhatalmazást kapott a magyar miniszterelnök. Olyan ügy érdekében, amely egyrészt abszurd volt (ezerháromszáz embert kellett volna beengedni évente, aminek a hússzorosa jön be most legálisan, a kormány szorgos invitálására), másrészt gonosz. Öncsalás szántszándékkal. (Most jelent meg a hivatalos közlemény, hogy az Európai Bíróság új, hatályos ítélete szerint a menekültkvóta elutasítása jogtalan volt, amit akkor is tudhatott mindenki.)

Ilyen alapon jött létre a jelenlegi kormány, amelynek erre – a fajgyűlöletre és fajüldözésre – volt fölhatalmazása, a választók (relatív) többsége másra nem volt kíváncsi; mi várható ilyen vezetőktől?

A migránsok, Európa és „Soros”: ez volt, ami eldöntötte a haza sorsát. Vagyis a kontinens átka, az idegengyűlölet és a rasszizmus.

Ez régóta érik itt. Majd’ tizenhat éve, 2004 októberében jelent meg akkor eléggé elhíresült, „Szegény náci gyermekeink” c. cikkem az Élet és Irodalomban; azóta fölnőttek, akik már az első évtizedben keservesen csalódtak a rendszerváltásnak főleg a morális ígéreteiben. Ők keserűn és reményvesztetten adják szavazatukat Orbán Viktorra, keserűen és reményvesztetten gyűlölik Európát, a „dzsendert”, a „feminácit”, az egyenlőség fönsőbbséges, gőgös, neheztelő híveit, az arabot, a zsidót, a niggert, az ukránt, a székelyt, „a Merkelt”, aki beengedi őket, és mégis marad pénze, a rosszkedvű széplányokat, a derűs nagymamát, a „Nélküled”-et és azokat, akik kinevetik a „Nélküled”-et, és gyűlölik a tévében meg a YouTube-on a fazonokat, akiket megválasztottak meg az ellenfeleiket és gyűlölik mindenekelőtt saját magukat. Tudják, milyen átkozottul gagyi az egész.

Az is, persze.

Ez nem nacionalizmus. A nacionalizmus centripetális.

Az etnicizmus viszont centrifugális. Az új magyar faji érzés himnusza („egy vérből valók vagyunk”), a „Nélküled” a dunaszerdahelyi futballcsapat (Szlovákia) indulója, a magyar faji gondolat székhelye Tusnádfürdő (Románia): ennek nincs köze az államhoz, hanem a honpolgári lojalitástól teljesen független etnikai érzéshez, amiben értelemszerűen nincsenek benne az allogén kisebbségek, tehát amelyben értelmezhetetlen a jog és a kötelesség, amelyet pillanatnyilag nem szabad etnikailag kodifikálni (1945 óta).

Az akkori, azidőtájt többnyire liberális fölnőttek azt mondták szegény náci gyermekeinknek, találják szépnek a perifériakapitalizmust, amit amúgy ők se. Semmi nem maradt, csak a negatív romantika. Ekkoriban jelent meg Térey Paulusa (2001), amely ambivalensen, hidegen, ám empatikusan vetíti a Wehrmachttól/Sztálingrádtól elbűvöltséget, férfias halálmámort: mint kísértés megjelent honunkban a hősi nagyság, amely – a Kazamaták (2006) tanúsága szerint – együtt jár a nemzeti mítoszoknak mint kacatnak a szemétdombra hajításával: totális, kemény borítású nihilizmus. No provinc: Walhalla, fehér Európa, Führerbunker, Kreml, amelyről egyben tudatik, hogy fabatkát sem ér.

Gondolhatta valaki, hogy a rasszizmussal megszerzett alkotmányozó erő és kormányzás históriája másképp is végződhet? Hogy a rasszizmus – Auschwitz és 1945 után – tartósan összeférhet az alkotmányos jogállammal és a polgári humanizmussal? A 2015 után kilombosodott fajüldöző konszenzus – az ellenzéki pártok se merték vagy akarták megtörni a menekültellenes, represszív nemzeti egységet, másodrangú jelenségeket (pl. az anti-EU/Soros plakátkampányt) bíráltak – lett a politikai többség kizárólagos érzületi alapja. (Ezt csak néhány liberális újság és NGO, a karitatív-aktivista szcéna és az ultrabaloldal opponálta érzékelhetően.) Köztudomásúlag voltak más tényezők is – gazdaságiak mindenekelőtt– , de a lényeg ez: nem ilyen vagy amolyan (program, tehát politika nélküli) „párt” nyert 2018-ban, hanem a rasszizmus, az Európa-ellenesség, kiegészülve az új rendi államnak olyan, a falusi (jellegzetesen, bár még nem többségében roma) underclass hézagmentes elnyomását biztosító, gyalázatos intézményével, mint a „közmunka”, a represszív adminisztráció „sikertörténete”. (Annak is „faji” oka van, hogy de facto megszüntethették a munkanélküli-segélyt, ami másutt forradalmat váltott volna ki.)

Ez az alapzata annak az alkotmányon kívüli helyzetnek, amelyben az informális orbáni „mélyállam” az egyetlen jogforrás, s amelyben megszűnt a fölvilágosodás, a liberalizmus és a demokratikus szocializmus – ugyan problematikus és ellentmondásos – együttmunkálkodása eredményeként kialakult, a közvetlen hatalmi akaratnyilvánításoktól függetlenített alapjogi, jogszolgáltatási, képviseleti és felelős (szakszerű) közigazgatási szerkezet, és amelyben érvényét veszti az ENSZ és az Európai Unió – amúgy is kikacagott és figyelmen kívül hagyott – alkotmányerejű szerződéses, föderatív joga.

A kikacagás a baloldalon is hallható, ahol az alkotmányos-természetjogi szerkezet és a törvénytelen tirannia közötti különbséget is szokás lekicsinyelni – nem tagadhatjuk sajnos, hogy a sztálinizmus is baloldali tradíció, mert ez az attitűd sztálinista^[4] (de ha valakinek ez nem elegáns, Amadeo Bordiga is megteszi) – , mintha nem e különbség függvényében pusztultak volna el kommunisták és szocialisták és más baloldaliak milliói a kínzókamrákban és a koncentrációs táborokban (beleértve a szovjet és kínai munka- és haláltáborokat), nem szólva másokról, akik nem kevésbé fontosak számunkra. A két világháború között, ameddig fönnállt, a francia, a csehszlovák, az osztrák demokratikus köztársaság nem gyilkolta és nem kínozta a politikai ellenfeleket. Azt hitte volna az ember, hogy ezt már nem kell megbeszélni.

Amit viszont meg kell beszélni, az az, hogy mind a „demokratikus” (klasszikus republikánus) utópia (államnélküliség, hierarchianélküliség, a magántulajdon korlátozása és relativizálása), mind az „alkotmányos-szabadelvű jogállam” (amely Platón „antidemokratikus” kommunizmusának, tulajdontiltásának, a filozófia uralmának, a közvélemény és a szenvedély ész alá vetésének a kései, közvetett utóda) nem korlátozható a polgári korszakra, amely – váratlanul – a kapitalizmuson belül múlt el, de elmúlt.

A nagy tőkés konglomerátumok és az államapparátusok eggyéolvadnak (már nem arról van szó, hogy az utóbbiak az előbbiek érdekeit „képviselik”, amint ezt a néhai szocdem pozitivista-materialista „szociológia” egyszerűsítve beállította), és az állami „megoldások” ipso facto tőkés „megoldások”, bár a tőkések már nem uralkodnak személyesen és „rendileg”. A népi többség javát szolgáló állami „megoldások” is tőkés „megoldások”, bár a tőkés állam ma már nem polgári érdekképviselet, a saját állami szempontjai közvetlenül tőkés szempontok, képviselet nélkül, elvont automatizmussal, ezért a szociáldemokrácia abszurddá válik. (Eltűnőben is van, bár „az állam erősödik” – „az állam erősödésének” mint „haladó változatnak” a beállítása a jobboldal, az egykori osztályellenség rágalma, amelyet „a mérsékelt baloldal” önként magára vesz, ami szánalmas.)

Három gyalázatosan manipulatív kifejezés is van – 1. totalitarizmus, 2. kollektivizmus, 3. populizmus – , egyiket se lenne szabad használni, hiszen semmi mást nem szolgál, mint a bal és jobb rosszhiszemű és hazug összekeverését, amely mindkettőnek a tekintetében félremagyarázás, no meg a valódi állásfoglalás elhessegetése.

A hierarchia és a(z intézményes) kényszer tekintetében az alapgondolatok eltérnek. Nem szabad őket összekeverni.

A hierarchiát még a demokráciában is megengedi Arisztotelész, aki az egyenlőtlenek egyenlőségéről, ill. a szegények uralmáról (a gazdagok fölött) beszél, ámde a kommunizmusban a demokrácia/homonoia állandósághiánya, oralitása, rögtönzése, állandó jelenvalósága egyesül a platóni tulajdonnélküliséggel („tulajdonközösséggel”: ez az utóbbi kifejezés pontatlan) és a vélekedésre/érdekre/szenvedélyre tekintettel nem lévő, igazságkereső racionalitással. A kommunizmus nem „osztó igazságosságot” jelent, hanem a tulajdon (beleértve az állami tulajdont) és a munka megszüntetését. Ez hasonló ahhoz, ami keresztyén nézőpontból a megváltás és az igazságosság kontrasztja (vö. Giorgio Agamben: Pilato e Gesù, Milano 2013, 2018).

Két helyen is foglalkoztam a lemondás, az önkéntes szegénység kérdésével. Az egyik írásban közvetlenül az aszkézissel, a másikban, Bertrand de Jouvenel tipológiáját követve, a szerzetesi kommunizmussal. Az utóbbi téma ismert új (kitűnő) elemzését (Giorgio Agamben: Altissima povertà. Regole monastiche e forme di vita, Milano/Vicenza, 2011, vö. Agamben: L’uso dei corpi. Homo sacer, IV, 2: iii, 8, 4. kiad., Vicenza, 2017) én ott nem használtam, de az olvasónak (így magamnak is) ajánlom továbbgondolásra.

A kommunizmus ősi gondolata – nem utolsósorban a próféták és az evangéliumok közvetítésével – mindkét modern politikai alapgondolat szőttesében benne van mint egyenes vagy fordított vezérszál, vezérfonal. (A marxizmus „képtilalma”, utópiatilalma bonyolult fejezete ennek a hosszú történetnek.) Ez az antiplatonikus, „demokratikus”, állandóság- és intézménymentes agónnak és a platonikus episztémé akaratmentes racionalitásának az ellentmondásos (dialektikus) szintézise. A doxa (vélekedés) és a pathosz (szenvedély, affektus) irányította akarat/cselekvés az egyik dimenzióban autonóm, a másikban heteronóm. Hogyan lehet ezt szintetizálni? Az akarat korlátozásának tiszta esete a teljesen szabadon választott – akár igen messzemenő – , önkéntes önkorlátozás. Ehhöz az eszményhez kell mérni minden kényszert, ez az erőszak minden kritikájának axiómája. Itt az alapvető erkölcsi hitek eltérnek, szakadék van közöttük. Ezt az egészen extrém biopolitikai (egészségi/demográfiai/környezeti/etnikai) és közvetlenebbül társadalmi (technikai/gazdasági/osztályharci) világválság, összeomlás, változás, átalakulás (?) közepén világosan láthatjuk, amikor a helyzet az axiomatikus alaptól szó szerint végtelen távolságra van, hiszen az önkéntes és kényszerű engedelmesség alig megkülönböztethető egymástól, és mindkettő „természetinek” tűnik föl, ami hihetetlen.

Ha a baloldal nem érti meg, hogy az önkényuralom bevezetésével – a kézzel fogható veszedelmeken túl – a lelki üdvössége, az elsőszülöttségi joga, az anyai öröksége is kockán forog, akkor hiába minden.

[1] – „Ez a kultúra alapgondolata, amely mindőnkre Egy Föladatot ró: hogy a filozófus, a művész és a szent megteremtését magunkban és magunkon kívül bátorítsuk, s hogy evvel a természet kiteljesítésén dolgozzunk. Mert ahogyan a természetnek szüksége van filozófusra, úgy metafizikai célból szüksége van a művészre is, saját fölvilágosítására önmaga felől, hogy tiszta és kész alakként kerüljön véle szembe az, amit lételének nyugtalanságában soha nem láthatott világosan – szóval önmegismerése végett. […] S végül a természetnek a szentre is szüksége van, akiben az én egészen összezsugorodott, s akinek a szenvedő életét nem vagy csak alig érezzük egyéninek, hanem a minden elevennel való legmélyebb egyenlő-, együtt- és eggyé-érzésnek… Nem kétséges, hogy minden rokonul és összeforr vele, amint a filozófussal és a művésszel is; vannak a legragyogóbb és legszeretettebb tűznek olyan szikrái és pillanatai, amelyeknek a fényében már nem értjük az »én« szót; van valami a lényünkön túl, ami ezekben a pillanatokban evilággá lesz [zu einem Diesseits wird], s ezért vágyunk hídra az itt és ott között. Szokott állapotunkban persze nem járulhatunk hozzá sokkal a megváltó ember megteremtéséhez, ezért gyűlöljük magunkat ebben az állapotban, olyan gyűlölet ez, amely annak a pesszimizmusnak a gyökere, amelyre Schopenhauernek megint meg kellett tanítania korunkat, amely azonban olyan régi, amilyen régi a kultúra iránti vágy.” Nietzsche: Schopenhauer als Erzieher [1874]: Unzeitgemässe Betrachtungen III, Sämtliche Werke, KSA 1, München/Berlin/New York, 1988, 382-3.

[2] – „A kommunizmus abban különbözik minden eddigi mozgalomtól, hogy felforgatja valamennyi eddigi termelési és érintkezési viszony alapzatát és első ízben kezeli az összes természet adta előfeltételeket tudatosan az eddigi emberek teremtményeiként, lehántja róluk a természet adta jellegüket és aláveti őket az egyesült egyének hatalmának. […] Éppen az a fennálló, amelyet a kommunizmus teremt, a valódi bázis ahhoz, hogy lehetetlenné tegyen minden az egyénektől függetlenül fennállót [!], amennyiben ez a fennálló mégis nem egyéb, mint maguk az egyének eddigi érintkezésének terméke.” Marx-Engels: Német ideológia [1845-6], MEM 3, Bp. 1960, 66. (Ezt lehet olybá is venni, mint az antik „demokrácia” vagy homonoia intézményellenességének általánosítását és elmélyítését; ám a „természet adta előföltételeknek” mint „az eddigi emberek teremtményeinek” a bemutatása csöppet se ókori, és a klasszikus német idealizmus nélkül elképzelhetetlen.)

[3] – A tudás és a halhatatlanság (fájának) tragikumáról Kafka „Oktávfüzetei” nyomán ld. Hans Blumenberg: Matthäuspassion [1988], 9. kiad., Frankfurt/M., 2018, 95-99.

[4] – Ennek az ideológiai magatartásnak elég mélyek a történeti gyökerei, mindenekelőtt a szociáldemokrata munkásmozgalom (a II. Internacionálé) pozitivista-vulgármaterialista fölfogásába nyúlnak vissza. A szociáldemokrata vezetőség még 1914 tavaszán is – az ellenkező intuíciók (bázeli harangok) ellenére – azt hitte, hogy a nemzetközi banktőke és fináncarisztokrácia közös érdeke és összetartása mélyebb és fontosabb, mint a nacionalizmus és a militarizmus (mert a „gazdaságot”, egészen burzsoá módra, külön – és determináló – létezőnek tekintette, külön a „társadalomtól”, a „politikától” és a hadseregtől), mintha nem a kapitalizmus korának sajátossága lett volna a nemzeti és a gyarmati háború (és a hatalmas méretű, gépesített, hivatásos haderő). Az 1930-as években mind a szociáldemokraták, mind a hivatalos kommunista pártok – eltérően a heterodox ultrabaloldaltól, főleg a holland-német változattól – ugyancsak azt mondták, hogy Hitlernek csak a szája jár, a nehézipar és a tőzsde érdekei lényegesebbek, nem lesz európai háború és zsidóüldözés, ez csak propaganda, „a mélyben” mindent az „anyagi érdekek” fűznek össze. Bár a független marxizmus már megteremtette akkor az államkapitalizmus elméletét, ld. Friedrich Pollock tanulmányát 1941-ből: Stadien des Kapitalismus, szerk. H. Dubiel, München, 1975 [a kommentált kiadás: Gesammelte Schriften, 2. kötetében jelennek majd meg idevágó írásai a ça ira-Verlag gondozásában], de még korábban is, összefoglalás itt és itt, fölhívnám a figyelmet Gavriil Mjasznyikov írásaira, amelyeket Magyarországon a Gondolkodó Antikvárium ismertetett. Az I. világháború idején az anarchoszindikalistákon kívül csak Lenin és Rosa Luxemburg jött rá (Hilferding és Buharin politikailag kevésbé) arra, hogy mit jelent az állam a modern kapitalizmusban, éppen ezért csak a proletárforradalmi korszak hozta létre a marxizmus politikai filozófiáját (Lukács, Korsch, Pannekoek, Gramsci). Tudható, hogy a forgalmi szféra viszonylagos önállósága meg a szabadkereskedelem nem gyöngítette az államot, a liberalizmus mind nacionalizmusra, mind imperialista háborúra, mind – Lloyd George kormányzása alatt – a nagy vagyonok korlátozására és a jóléti állam kialakításának a megkezdésére is képes volt. A mai baloldal igen nagy mértékben a már évek óta megszűnőben lévő „neoliberális globalizációt” okolja a koronavírus-járványért, mert átveszi a hagyományos, etatista jobboldaltól azt a naiv elképzelést, hogy a neokonzervatív fordulat „kisebb” államot teremtett. Ez szamárság. Az, hogy az állam kevesebbet ad a munkásoknak, munkanélkülieknek, dolgozó szegényeknek, egyedülálló szülőknek stb., nem csökkenti az állam újraelosztó hatalmát, s ezekben az években az állam represszív hatalma nőtt, s ez mindig, minden esetben nemzetállami hatalom. (A nemzetközi kereskedelmi forgalom az imperialista korszakban is nőtt, a legutóbbi időkben is nőtt, ami nem járt együtt a nemzetközi intézmények é a nemzetek fölötti föderációk erősödésével se akkor, se most – sőt.) Nem szólva azokról a primitív vallásos belső struktúrájú, infantilis fejtegetésekről, amelyek szerint a járvány mintegy „istenke büntetése” a „neoliberális globalizáció” – nálunkfelé értsd: a Nyugat – bűneiért. (Ezek szerint a középkori lépfene- és feketehimlő-járványokért is a financializált globális kapitalizmus lenne a felelős.) A konvencionális baloldali fölfogás egyik színvonalas termékét ld. itt.  A nemzetállamok brutális önzése nem a koronavírus következménye, megvolt korábban is, még mielőtt az európai tőkés államok egymástól rabolták volna el a maszkokat és a kesztyűket, tagadtak volna meg egymástól minden érdemleges segítséget és tették volna teljesen működésképtelenné az Európai Uniót, ld. itt és itt.  Csak most mondják ki nyíltan a legnagyobb polgári lapok, hogy pénzben fejezhető ki és mérendő meg az emberélet értéke, tehát megállapítható, hány öreget lehet meghalni hagyni, erről ld. ezt, mint ahogy az is nyilvános és hivatalos immár, hogy a menekültek – akiknek a mentése, befogadása a német és az olasz kormány szerint is szünetel – egyszerűen dögöljenek meg, ld. itt. Fura, hogy épp Magyarországon még el kell mondani: Európában és a világban már évtizede erősebbek a centrifugális erők, mint a centripetálisak; hogy a protekcionizmus erőit és a nemzetközi szervezetek fölbontását Washingtonból, a Fehér Házból irányítják; hogy a Brexit nem most kezdődött; hogy a rasszizmus nagyobb hatalom, mint bármiféle kereskedelmi liberalizmus és alkotmányos szabadelvűség. A baloldal későn ébredt rá erre mind 1914-ben, mind 1933-ban, és maga is valamiféle nacionalizmussal reagált rá (mind Ebert, mind Sztálin). Amikor szegény Jeremy Corbyn azt mondja, hogy a koronavírus őt igazolta, megfeledkezik róla, hogy az államosítást, az állami beruházások szélesítését és a népjóléti intézkedéseket a konzervatív kormány kezdte el a járvány kitörése előtt. A mai baloldal láthatólag készül megismételni elődeinek a hibáit. Én a fegyveres erő kérdéséről komoly elmélkedést csak kettőt tudok ajánlani a baloldali olvasónak – pedig a szervezett kényszer és az erőszak sajátosságai (a servitude volontaire, az önkéntes szolgaság fő kapitalista variánsain túl: munka, háztartás, törvénytisztelet) közvetlenül nehezednek ma mindenkire – , az első Bataille, Leiris, Caillois beszélgetése („Structure et fonction de l’armée”, samedi 5 mars 1938, in: Denis Hollier, szerk.: Le Collège de Sociologie 1937-1939, Párizs, 1995, 199-216), a másik természetesen Deleuze és Guattari munkája („Traité de nomadologie: la machine de guerre”, Mille plateaux [1980], Párizs, 1997, 434-527). Mindkettő a hadsereg archaikus (szakrális és antropológiai) funkcióiból indul ki, és az államba be nem illeszthetőségét, normalizálhatatlanságát emeli ki, ami az egyik legnagyobb gondunk, mert a halálos erőszak szekularizálása soha nem történt meg. (Emiatt helyteleníti Carl Schmitt a nürnbergi ítéletet, hiszen ő nem is tekintené kívánatosnak ezt a szekularizációt, szemben velünk; a nürnbergi ítélet – a nem intézményesíthető Briand-Kellogg-paktum alapján – emberiség elleni bűntettnek nyilvánította a támadó háborút, ami lehetetlenség, mondja Schmitt, hiszen ilyen büntetőjogi tényállás nincs és nem is lehet; a háború szakralitása érinthetetlen; vö. Schmitt: Das internationalrechtliche Verbrechen des Angriffskrieges [1945], szerk. Helmut Quaritsch, Berlin, 1994, kül. 34sqq.) Ebben a keretben kell értelmezni a mai kormányok járványpolitikájának militáris hangnemét és jellegét.