Böröcz József:KETTÕS FÜGGÕSÉG ÉS TULAJDONVÁKUUM: TÁRSADALMI ÁTALAKULÁS AZ ÁLLAMSZOCIALISTA FÉLPERIFÉRIÁN

“Aranyláz”, válaszolta keresetlen egyszerûséggel a budapesti amerikai nagykövet a leváltása elõtti utolsó sajtótájékoztatón, amikor a kelet-közép-európai politikai átalakulásokkal kapcsolatos véleményét firtatták. A nagykövet találó metaforája a vadnyugat képzetét vetíti az államszocializmus utáni Kelet-Közép-Európára, s rímel arra, ahogy az észak-amerikai ingatlanüzlet fogalmazza meg önképét a városi dzsentrifikáció folyamatában.2 Az alábbi tanulmány úgy viszi tovább a nagyköveti metaforát, hogy egységes fogalmi rendben újragondolja az európai államszocialista félperiféria társadalmaiban zajló társadalmi átalakulások két meghatározó elemét: a régió külsõ függõségi szerkezeteinek és az államszocializmus tulajdonviszonyainak a problémáját.

A nyugati kritikai gondolkodás Kelet-Közép-Európa modern történetét többnyire a “megkésettség”, az “alulfejlettség”, az “elmaradottság”, illetve a világrendszeren belül elfoglalt (fél)perifériás, netán “félcentrum” helyzet fogalmaival illeti. A régió kritikai társadalomtudományi hagyománya ugyanakkor fõként egyfajta politikai gyarmatosítás tárgyaként írja le térségünket. Minthogy a két megközelítésmód egyazon éremnek a kelet-közép-európai államszocialista társadalmak második világháború utáni világrendszerbeli pozíciójának – két oldala, összekapcsolásuk és összeegyeztetésük lehetséges és kívánatos.

Kelet-Közép-Európa társadalmainak közös sajátosságai a világgazdaság és az egyes államok közötti elemzési szinten a következõ három tényezõ kölcsönhatásaiként foghatók fel: (1) az államszocializmusba való átmenetük pillanatában e társadalmak nagyrészt hasonló helyet foglaltak el a világrendszerben, azaz “elmaradottak” voltak Nyugat-Európához, illetve Észak-Amerikához képest, és “elõrehaladottak” a gyarmati rendszer bomlásából teremtõdött harmadik világhoz mérten; (2) ez az átmenet közös (birodalmi) feltételek között zajlott, kialakítva valamennyiükben (3) az államszocializmusnak mintegy két nemzedéken keresztül fennmaradt sajátosságait. Kelet-Közép-Európa háború utáni kollektív tapasztalata nemcsak a magunk idioszinkratikus nemzeti, poszt-államszocialista szemszögébõl érdekes, de van általánosabb elméleti jelentõsége is, lévén régiónk a világ leg-“fejlettebb” térsége, amely valaha is átélte az államszocializmusba való átmenetet. Mindez hallatlanul fontos a kelet-közép-európai kapitalizmus szemünk elõtt zajló kialakulásának értelmezése szempontjából is.

Az államszocialista félperiféria puszta létezése felveti az államszocialista tulajdonviszony jellegének (pontosabban a tulajdontárgyak államszocialista típusú ellenõrzésének) a problémáját, valamint az államszocializmus külsõ és belsõ viszonyainak (ezen államok és az õket körülölelõ tõkés világrendszer – a világpiac, az államközi rendszer és az egyes kapitalista államok – közötti kapcsolatok feletti ellenõrzésnek) a kérdését. Az államszocialista tulajdonviszonyokat jelen tanulmány Pavel Câmpeanu román szociológus munkásságára támaszkodva a tulajdonvákuum fogalmával ragadja meg. Az államszocialista félperiféria külsõ függésrendszerét pedig számos társadalomtudós korábbi kísérleteit kritikusan szintetizálva kettõs függõségként írja le.

Tulajdonvákuum

A tulajdonvákuum fogalmát Pavel Câmpeanu sztálinizmuskritikai trilógiájának a Ceausescu-korszakban, álnéven kiadott, A szinkretikus társadalom címû elõzetes téziseiben (Casals 1980) alkotta meg. Az államszocializmus elsõ formájának történetfilozófiai sajátosságát így rögzíti: “a sztálinizmus mint termelési mód kettõs értelemben is negatív tulajdonszervezési elvekre épül: antikapitalista (lévén, hogy megszünteti a kapitalizmust) és nem szocialista (mivel a tulajdonlás társadalmi formáját soha ki nem próbálta)” (Casals 1980:12).

Minthogy a tulajdonlás új rendszere kizárja a gazdasági demokráciát – azaz meggátolja, hogy a társadalom tagjai egyenlõ eséllyel induljanak a tulajdontárgyak feletti rendelkezésért vívott küzdelemben -, a tulajdonosi osztály kiiktatása és a termelõeszközök törvényesen védett, egyéni magántulajdonlásának betiltása korántsem szünteti meg csupán társadalmi értelemben kiüríti a magántulajdont mint társadalmi viszonyt. A “távtulajdonlás”3 mintegy légüres teret hoz létre, melybe betolul az új, sztálinista állam. Kivonja a termelõeszközöket a piac szférájából (ugyanott, 13), s ezzel “értékmérési vákuumot”4 teremt a gazdaságban. Elvágja egymástól az elvont értelemben vett tulajdonlást és a tényleges rendelkezést, s leválasztja a felelõsség mozzanatát az irányításról. Így “a tulajdonvákuum a modern tulajdoni szervezet egyetlen olyan válfaja, amely jogilag kodifikálatlan” (ugyanott), lehetõvé téve, hogy “a magántulajdon által képviselt egyenlõtlenség helyébe a sztálinizmus az önkényes allokációkban kifejezett egyenlõtlenséget” (ugyanott, 20)5 állítsa.

Câmpeanu szerint a sztálinizmus legfontosabb mulasztása, hogy nem szervezi meg azokat a “pozitív” intézményi mechanizmusokat, amelyek a társadalom valamennyi tagja számára egyenlõ esélyt biztosítanának arra, hogy ellenõrzést gyakorolhassanak a termelõeszközök felett. Így “a termelõk ismét – gazdaságilag -rákényszerülnek, hogy munkaerejüket áruba bocsássák. Ez azért fontos kérdés a sztálinista termelési viszonyok meghatározása szempontjából, mert a munkaerõ áruba bocsátásának kényszere a megvételére vonatkozó tilalommal párosul. A tulajdonlás feletti tökéletlen (társadalmi) ellenõrzés így (az állam) munkaerõvásárlási monopóliumává minõsül át” (ugyanott, 26).6 Az államszocializmus tulajdoni rendszerének kialakítása a tulajdonviszonyok “voluntarisztikus” átszervezését jelentette: az uralkodó osztályok eltávolítását és a közvetlen, jogilag védett, egyéni magántulajdonlás rendszerének felváltását a tulajdonvákuummal. A tulajdon kiürül: a magántulajdoni viszonyok struktúrái megõrzõdnek, de tartalmukat felszippantja az állam.7

Câmpeanu fogalomrendszere akkor alkalmazható a kelet-közép-európai félperiféria teljes háború utáni történetére, ha elkülönítjük azt a két elemzési szintet, amelyik implicit módon keveredik a sztálinizmusról adott leírásában. Meg kell különböztetnünk a tulajdonvákuumban megnyilvánuló belsõ ellentmondást8 a magántulajdoni viszonyok empirikus létezése és a magántulajdonosok hiánya között, illetve az üres tulajdon feletti rendelkezés különféle módozatait. A félperifériás államszocializmus körülményei között a makroszintû társadalmi átalakulások ezen a második elemzési szinten fogalmazhatók meg.

Kettõs függõség

A második világháború után a sztálinizmus tulajdonmodelljét exportálták Kelet-Közép-Európa társadalmaiba, amely mind a “sztálinista fiókállamok”, mind pedig az államszocialista tömb egészének politikai-gazdaságtani rendezõelvévé vált. A Szovjetunió és csatlósállamai között az új hatalmi status quo következtében kialakult kereskedelem statisztikái igen érdekes tendenciákat rajzolnak ki.

1. táblázat
A feldolgozott áruk aránya a Szovjetunió, Kelet-Közép-Európa és a “fejlett piacgazdaságok” közötti kereskedelemben

Forrás: UNGTAD Handbook of International Trade and Development Statistics (New York: United Nations, 1976 és 1989).

Az 1. táblázat a Szovjetunió, Kelet-Közép-Európa és a “fejlett piacgazdaságok” közötti kereskedelem adatait tartalmazza páronkénti csoportosításban az 1955 és 1986 közötti idõszak néhány évében. Ebben az idõszakban a Kelet-Közép-Európába irányuló szovjet exporton belül a feldolgozott termékek aránya 30,9 százalékról 18,3 százalékra csökkent. Ugyanakkor a régió országainak a Szovjetunióba irányuló kivitelében 60,3 százalékról 86 százalékra emelkedett a feldolgozott termékek aránya. Talán ennél is meglepõbb, hogy Kelet-Közép-Európa országai rendre magasabb feldolgozottsági arányt értek el a Szovjetunióba irányuló exportjukban, mint – a táblázat utolsó sorában feltüntetett – “fejlett piacgazdaságok”.

A világkapitalizmus nemzetközi munkamegosztásának klasszikus mintája némi egyszertísítéssel a centripetális nyersanyagáramlás és a centrifugális feldolgozott termékexport. Az a tény, hogy a Szovjetunió és a kelet-közép-európai országok kereskedelmének alapképlete az exportszerkezet feldolgozottsági mutatóinak szempontjából a Szovjetunió súlyos hátrányát jelzi, azt sugallja, hogy a centrum-periféria függõségi rendszereknek a kapitalizmusból ismert mintái nem vihetõk át a Kelet-Közép-Európa feletti szovjet uralom leírására. Így nemcsak elméleti megfontolások, hanem az empirikus összefüggések is sürgetik a kelet-közép-európai félperifériás államszocializmus függõségi szerkezeteinek elemzését.

A tulajdonviszonyok átalakulására kezdetben egyetlen állam, majd pedig egyetlen tömb határain belül került sor, miközben a világgazdaság egészének dominánsan tõkés jellege nem változott. Emiatt vált az állam, illetve a tömb külsõ és belsõ viszonyainak artikulációja – röviden: a határfunkció – a “létezõ” államszocializmus mûködésének egyik alapproblémájává. Belül: a szocialista állam által létrehozott és fenntartott tulajdonvákuum; kívül: a tõkés államközi rendszer által erõszakkal, illetve legitim módon fenntartott magántulajdon. Az államszocializmus külsõ és belsõ viszonyai közötti kapcsolatok tehát szükségszerûen feszültségek és állandósult szerkezeti konfliktusok forrásai.

Emiatt a világrendszer “államszocialista alrendszerének” megjelenése a tulajdonvákuumon túl egy további strukturális “vákuum” megjelenését – az államszocializmus egymással összeegyeztethetetlen külsõ és belsõ szerkezetei közötti batár mûködése feletti uralom “kiürülését” – eredményezi. A külsõ és belsõ viszonyok közötti feszültség és a politikai küzdelem a köztük húzott határ mechanizmusai feletti ellenõrzésért már az egyetlen országban “megvalósuló szocializmusról” folyó, korai szovjet vitákban is felismerhetõ. Ugyanez nyilvánult meg más köntösben a Szovjetunió második világháború utáni szerepére vonatkozó, egyértelmûen birodalmi jellegû alkukban és osztozkodásban, és a közelmúltban ennek a jelei mutatkoztak meg az egy tömbû államszocializmus szerteágazó politikai, gazdasági és társadalmi válságában is.

Az államszocialista tömb létrejöttével átalakult a régiónk társadalmait a világrendszer egészéhez fûzõ kötések hálózata. Az államszocialista társadalmak feletti külsõ uralom birodalmi formája a tõkés piac globális hálózatától való függõség keretein belül, mintegy abba beágyazottan valósult meg. A kelet-közép-európai államszocialista államok világrendszerbeli helye tehát két összetevõ keverékeként fogalmazható meg. Egyfelõl megfigyelhetõ egy részlegesen kiépített, tökéletlen politikai függés a birodalmi központtól, amely válságok, kudarcok, szerkezeti és mûködési anomáliák tömegén keresztül bukdácsolt ugyan, ám számos fontos szempontból, például kül- és katonapolitikai vonatkozásban hatékonyan funkcionált. Ugyanakkor megvan, és az elõzõvel bonyolult módokon keveredik a centrumgazdaságok tõkéjétõl, valamint a centrumállamoktól való, alapvetõen gazdasági jellegû függõség is.9 Valamennyi, a Szovjetunió létrejötte után kialakult államszocialista társadalomra érvényes, hogy a világrendszerhez fûzõdõ kapcsolatainak specifikuma a politikai és gazdasági függõség szerkezeteinek párhuzamossága, viszonylagos elkülönültsége és állandó interferenciája.

A kelet-közép-európai kollektív társadalmi tapasztalat kettõsségét a legkülönfélébb formákban széles körben leírták. Kornai János (1989), s az õ nyomán Terry Boswell és Ralph Peters (Boswell-Peters 1990) például “kettõs függésrõl”10 beszél. Kornai a külsõ kötések nélküli nemzetgazdaság leegyszerûsített, modernizációelméleti, formális közgazdaságtani megközelítésmódját alkalmazza, s e fogalommal az állami vállalatok vezetõinek kettõs kötésû helyzetét írja le a sztálinizmust követõ idõszakban. Az államszocialista vállalatok kettõs kötése kétségkívül összefügg ugyan a külsõ és belsõ viszonyok artikulációjának problémájával, az elemzés tisztaságának kedvéért mégis fontos hangsúlyozni, hogy a “kettõs függõség” fogalmát kizárólag a félperifériás államszocialista társadalmak külsõ viszonyainak megragadására használom.

Az államszocialista társadalmak világrendszer-elemzésével kapcsolatos rést elsõként egy Christopher Chase-Dunn által szerkesztett kötet (1982) próbálta betömni. Építve André Gunder Franknak az “ideológiákon átívelõ vállalkozás” államszocialista gyakorlatát maró gúnnyal “balról” bíráló munkájára (Frank 1980), és visszautasítva Albert Szymanski nyugati-brezsnyevista tételét a független “államszocialista világrendszerrõl” (Szymanski 1982), Chase-Dunn (1982a) azt állítja, hogy a szocialista államok nagyon is részét képezik a világrendszernek: a gyakori kapcsolatok és a fontos pénz-, áru-, információ- és emberáramlás révén interakcióban állnak a világ nem szocialista részével, és ennélfogva annak válságai is érintik. A szocialista államok felfelé mobil félperifériás államok, melyek az állam hatalmát és a szocialista ideológia erejét arra használják, hogy emberi, természeti és tõke-erõforrásaikat mozgósítva javítsák a világrendszerben elfoglalt helyüket.

Zeev Gorin kritikai áttekintése (1985) viszont azzal a megállapítással zárul, hogy “(1) a szocialista társadalmak mûködési logikája gyökeresen eltér a kapitalista országokétól; (2) e logika a külsõ és belsõ erõk dialektikájának fõ eleme; (3) e társadalmak rendszerellenes szerepet töltenek be a kapitalista világrendszer vonatkozásában” (Gorin 1985:359-360). A világrendszer-elméleti viták a szocialista államok természetérõl és világrendszerbeli pozíciójáról tehát szemlátomást csupán újratermelték az államszocializmus kapcsán a “holisztikus leegyszerûsítés”, illetve a “termelési módok artikulációja” tételével jellemezhetõ, s jó öt-tíz évvel korábban megfeneklett, általánosabb polémiát a kapitalizmus jellegérõl az újmarxizmus különféle – Max Weber, Polányi Károly, a rendszerelmélet, illetve Adam Smith által inspirált – változatainak képviselõi között.

Slawomir Magala is kísérletezett (1985) egyfajta “kettõs periferializáció” fogalommal Lengyelország vonatkozásában. Felismeri ugyan a kelet-közép-európai társadalmi változások dinamikájában a külsõ kötések kettõsségének fontosságát, ám a két folyamatot szerkezetileg izomorfként írja le, s emiatt feltételezi a két külsõ kötésrendszer szimmetriáját és versengését Kelet-Közép-Európáért. E mechanisztikus korlát kétségkívül gyengíti elemzésének erejét.

Jadwiga Staniszkis szerint (1990) Kelet-Közép-Európában “a tulajdonjogok kollektivizálása ontológiai gátként mûködött a nyugati tõkével szemben”, így az államszocializmus utáni átalakulás Gorbacsov személyéhez kötõdõ, “felülrõl jövõ forradalma […] ontológiai nyitást” jelent (Staniszkis 1990:78). Utal “mindezen országok kettõs gazdaságára”, és egy ábrán összefüggést feltételez a gazdaság kettõs jellege és a válság “két színtû értelmezése” között (ugyanott, 77). Ugyanakkor Staniszkis sem kellõképp fogékony az államszocialista tömb és a világ többi része közötti kapcsolatrendszerek komplexitására, s eltúlozza a politikai összetevõ fontosságát az államszocializmusból való átmenetben. Szerinte egyértelmûen “[a) politikai, s nem pedig a piaci szempontok vonnak a KGST által integrált és a nyugati kapitalista logika iránt nyitott szeletek között határvonalat” (ugyanott, 79). E sommás vélekedés kizárólagos érvényét a magyarországi átmenet tényei meglehetõsen kérdésessé teszik.

A félperifériás államszocializmus világrendszerbe illesztettségét kettõs függõségként fogalmazva meg, a Kelet-Közép-Európa és a Szovjetunió közötti kereskedelem sajátos összetételét térségünk folyamatos félperifériás helyzetének indikátoraként tekinthetjük, ahol is az elõnyösebb feldolgozottsági mutatók pusztán Kelet-Közép-Európa történetileg létrejött árutermelõi elõnyét tükrözik a tõlünk keletre elterülõ térséggel szemben. Ebbõl azonban semmiképpen nem vonható le az a következtetés, hogy a Szovjetunióval folytatott kereskedelem szükségszerûen kedvezõ volt gazdasági vagy bármely egyéb értelemben. Ezt ugyanis bármely adott idõpontban az dönti el, milyen cserearányokkal zajlik az adott struktúrájú kereskedelem. A probléma kulcsa tehát a cserearányok kialakításának mechanizmusa – vagyis a kétoldalú kereskedelmi szerzõdésekkel végzõdõ “tervegyeztetõ” politikai tárgyalások rendszere.

A létezõ sztálinizmus
A sztálinista kettõs függõség

A kettõs függõség elsõ fázisát a “szocialista önerõre támaszkodás” eufemisztikus jelszavával leplezett izolacionizmus jellemezte. Mai szemmel már-már groteszk az importkiváltás elvének gépies kiterjesztése a társadalmi gyakorlat csaknem valamennyi szférájára, aminek következtében a sztálinista fiókállamok határain keresztüli pénz-, áru-, információ- és emberáramlás a birodalmi állam ellenõrzése alá került.11

E folyamat nem vezetett odáig, hogy a sztálini alattvaló-államok teljesen kivonuljanak a világgazdaságból; önellátó, teljességgel magába zárt, alternatív “szocialista világrendszer” nem jött létre. Az államszocialista átalakulás lényege az volt, hogy az épülõ birodalom területe és a világ többi része közötti kapcsolatok – az egyes államszocialista társadalmakat egymáshoz fûzõ kötésekhez hasonlóan – a birodalmi állam ellenõrzése alá kerültek. A civil társadalom szempontjából a sztálinista korszak a határfunkció állami “elkobzását”, társadalmiatlanítását, “államosítását” jelentette. Az egyéni magántulajdon és a munkaerõ közötti fizikai kapcsolat lehetõsége megszûnt: a kelet-közép-európai államszocializmus kiiktatta mind a munkaerõ közvetlen kivonulásának, mind pedig a tõke közvetlen behatolásának a lehetõségét. Az államszocialista munkaerõt kizárólag az államszocialista tulajdonú tõke értékesíthette.

Az államszocialista félperiféria kettõs függõsége a “létezõ sztálinizmus” izolacionista követelményeinek megfelelõen alakult. A birodalmi központ közvetlen, intézményesített, sõt bizonyos fokig még jogilag is kodifikált formában érvényesítette érdekeit Kelet-Közép-Európa társadalmaival szemben. Így e társadalmak politikai függõségbe kerültek a birodalmi központtól. Az önerõre támaszkodás nem számolta fel a külsõ függõséget – miként a korszak hegemón ideológiája hirdette -, hanem a birodalmi összetevõ hozzáadásával átalakította a külsõ függés logikáját.

A birodalmi központ elsajátította – mintegy tovább államosította – a helyi államhatalom egyes fontos elemeit. Az alávetett állam számára mindez a szuverenitás részleges elvesztésével járt, az alávetett társadalom szempontjából pedig a békés, alkotmányos politikai önmeghatározás lehetetlenségét jelezte.

Kelet-Közép-Európa birodalmi függõsége soha nem volt teljes körû. Ez alighanem összefügg egyrészt a nyugat-európai centrumhoz fûzõdõ korábbi kötésekkel, azzal a körülménnyel, hogy politikai gyarmatosításukkor a birodalmi központhoz képest viszonylag elõnyös világrendszerbeli pozíciót mondhattak magukénak, továbbá a keletközép-európai sztálinizmus uralmának történelmi léptékben mért rövidségével, és azzal, hogy az új birodalom kiépítésére a birodalmi központot alaposan legyengítõ háború után került sor.

A tõkés országokkal közös határok látszólag hermetikus lezártsága ellenére a keletközép-európai félperiféria soha nem lépett ki teljességgel a világrendszerbõl. Nemcsak egyes, stratégiai szempontból meghatározóan fontos árucikkek és információk gyakran titkos és kerülõ utak igénybevételével fenntartott áramlásáról van szó. A térség sztálinista fiókállamai centrumfüggõségének fõ formája a negatív függõség fogalmával írható le.

Az ötvenes évek nehézipari önerõre támaszkodási komplexusa e negatív függõség egyenes következménye volt. Méreteit csakis a hidegháború folytán a birodalmi központ által kikényszerített hiszterikus fegyverkezési versennyel magyarázhatjuk. A sztálinista modernizációs stratégia visszacsatolásos, negatív viszonyban állt a nyugati centrumállamok fegyverkezési erõfeszítéseivel, s így akarva-akaratlan újratermelte és fenntartotta a térség centrumfüggõségét. A sztálinista korszak fegyverkezési hajszája is jelzi, hogy a globális gazdasági szerkezetbe ágyazott regionális birodalmi kötések saját dinamikára tehetnek szert: a világgazdaságtól való negatív függõség struktúráit vitték be az államszocialista félperiféria kisállamaiba.

Tulajdonvákuum a sztálinista függõségben

A tulajdonvákuum paradoxonát a sztálinista korszakban a totalisztikus etatizmus oldotta fel: az állam feltörte és birtokba vette a magántulajdoni viszonyok tulajdonosok híján üresen álló szerkezeteit. Átfogóbb megfogalmazásban: a sztálinista állam páratlan funkciója, hogy bürokratikusan szimulálja a saját maga által megszüntetett tõketulajdonosi osztályt. Az állam a társdalom akut átpolitizálásával gyûrte maga alá a társadalmi lét egyéb szféráit. A “pozitív osztálymentesség” társadalmi mechanizmusainak megteremtése helyett a sztálinizmus osztályvákuumot hozott létre, államosította az osztályszerkezetet, és az uralkodó politikai elittel, valamint az annak alárendelt állami apparátussal mint büroktatákkal népesítette be. Így az osztályszerkezet felolvadt és újraöntésre került a sztálinista állam egydimenziós hierarchiájának mintájában.12

A félperifériás sztálinizmus birodalmi diktátum volt. Fõ “tartalma” a tulajdonvákuum össztársadalmi víziójának “átvitele a gyakorlatba” a birodalmi állam és kliensei segítségével. E cél érdekében az új kelet-közép-európai államok hamarosan a birodalmi központ alattvalóivá, alvállalkozóivá alakultak át. Így a birodalmi központhoz fûzõdõ viszonyuk megfelel a helyi fiókvállalatokat a centrumgazdaságok multinacionális vállalataihoz kötõ kapcsolatnak. Az ezen alattvaló-államokban uralkodó politikai elit és végrehajtó apparátus lényegében komprádor szerepet töltött be: kötelmeik rendszere egyértelmûen a birodalmi központhoz kapcsolta õket, és szisztematikusan elvágta helyi kötõdéseiket. Mindennek következménye, hogy a sztálinizmus egyfelé átpolitizálta a társadalmi létet, miközben kioltotta bármiféle lehetõségét is annak, hogy érvényesülhessen a politikai érdekek pluralitása. E rendszer hallatlan hatékonyságának tudható be, hogy a sztálinista állam hatalmának demonstrálása céljából “ki kellett találni” a megbüntethetõ ellenzéki vagy engedetlenségi tevékenységet a koncepciós perek formájában.

A nyugati szakirodalomban a harmadik világ, s különösen Latin-Amerika vonatkozásában gyakorta használt “komprádor burzsoázia” kifejezés alkalmazása az új komprádor elitre mindazonáltal félrevezetõ: a politikai elit és az elnyomó apparátus tagjai épp oly kevéssé válhattak a tulajdontárgyak magánbirtokosaivá, mint a társadalom bármely más tagja. Szerepük a sztálinista projekt ügynöki képviselete volt – melynek központi eleme épp a nemzeti burzsoázia (újbóli létrejötte) elleni irgalmatlan küzdelem. Ennek az ügynöki szervezetnek a belsõ mûködését rendkívüli mértékû hierarchizáltság, vakfegyelem és a parancsolás ethosza jellemezte. E társadalomirányító csoportok komprádor jellege tehát az állam mint intézmény szakalkalmazottjaiként játszott szerepükben ragadható meg. A sztálini korszak kelet-közép-európai uralkodó elitje uralmi szerepét a komprádor állam ügynökeként töltötte be.

A sztálinista államközi alrendszernek – vagyis a Kominform, a KGST és a Varsói Szerzõdés együttesének – a logikája így a multinacionális vállalatokéhoz fogható. A két multinacionális szervezettípus kétségkívül hasonlít egymáshoz abban, hogy mindkettõ mûködésének magyarázata és fennmaradásának kulcsa a világ egyre nagyobb populációi feletti ellenõrzés. A sztálinizmus e megfogalmazása tehát a hatalom nemzetközi politikai gazdaságtanára utal, melynek fõ vezérlõelve az állami ellenõrzés felhalmozásának logikája. E felhalmozott hatalom koncentrált formája a (fél)perifériás elmaradottság – tõkés viszonyok között a doktriner polgazdos retorika determinizmusának megfelelõen meghaladhatatlannak vélt – korlátainak lebontásában kerül bevetésre. A sztálinista társadalomfeletti gazdaság- és fõként technológiafejlesztési projekt tükörképlogikáját pontosan megfogalmazza például Câmpeanu említett mûvének a sztálinista gazdaságról szóló tézise, hogy “a kapitalizmust jellemzõ, a tulajdonon alapuló hatalommal a koraszülött szocializmus a hatalmon alapuló tulajdon feletti monopolisztikus ellenõrzést állítja szembe” (Casals 1980:49).13

A totalisztikus etatizmus nagyszabású kísérlet volt a strukturális hatalom kontextuális hatalommá változtatására azáltal, hogy az újraelosztás monopóliuma lett az egyetlen hivatalosan elismert és tûrt gazdasági viszonyforma. A sztálinista modernizációs projekt játékszerévé tett közvetlen termelõk tehát a jó két évtizeddel késõbb “posztmodernnek” nevezett létfeltételekkel néztek szembe: minthogy a kivonulás, a tiltakozás és a lojalitás lehetõségétõl egyaránt meg voltak fosztva, a teljes és feltétel nélküli önfeladás egyetlen lehetséges alternatívája a helyi ellenállási stratégiák érvényesítése volt. A magyar vidék társadalma már a padláslesöprési korszak legelején eljutott e “posztmodern” felismeréshez.14

Kompromisszumok a sztálinizmus után
Kettõs függõség

A kettõs függõség rendszere második korszakának beköszöntét a sztálinista modernizációs folyamat fenntartásához szükséges belsõ erõforrások kimerülése és a rendszer politikai tõkéjének gyors inflálódását követõ katartikus legitimitásvesztés jelezte. Az államszocialista birodalom félperifériás részén a menedzsment részleges átszervezése részben az ötvenes évek közepének birodalomellenes lázadásaira, részben pedig a nukleáris paritás kialakulása nyomán formálódott új globális katonai stratégiák általános társadalompolitikai vonatkozásaira vezethetõ vissza. Az új, szintén birodalmi eszközökkel installált modell két felismerésen alapult: egyrészt bizonyos korlátok között Szükségessé vált a centrumországok tõkéjének bevonása, mert az önerõre támaszkodás stratégiájának folytatása nemhogy az Egyesült Államok hruscsovi “állva hagyását”, de a birodalom puszta fennmaradását is megkérdõjelezte; másrészt nyilvánvaló kudarcot vallott az államszocialista félperiféria politikai újragyarmatosítása az eredetileg alkalmazott, durva eszközökkel. Idõszerûvé vált egy új, kifinomultabb birodalommodell kidolgozása.

Ez az új modell a magyar politika- és ideológiatörténetben a fridzsider-, illetve gulyáskommunizmus becenevet kapta. A lényegét tekintve változatlan, ám új maszkban megjelenõ rendszert mind a régión belül, mind pedig térségünk határain túl viszonylag ártalmatlan kormányzási formaként értékelték, noha valamennyi résztvevõ és érintett számára többé-kevésbé világos volt, hogy az átgondolatlan, ellentmondásos, csigalassúsággal és különleges kegyként bevezetett “reformok” sem a határfunkció társadalmasodását, sem pedig az állami szuverenitás teljes visszaállítását nem biztosították, csupán az automatikus és az össztársadalmi politikai paradigma rangjára emelt kegyetlenkedésbõl az atyáskodó, önkényes, kivételezésekre és személyi szivességek kiterjedt láncolatára – közkeletû modernizációs metaforával: a “kézivezérlésre” – való átállást jelentették.

A sztálinizmus vége jórészt visszaállította Kelet-Közép-Európa társadalmainak függõségét a tõkés világrendszer centrumától. A negatív függõség megmaradása, illetve átalakulása mellett újból megjelent a közvetlen pénzügyi és technológiai függés is, azonban a korábban ismerthez képest újszerû formát öltött. A létrejött félgyarmati hatalmi munkamegosztásban a legitim erõszak monopóliuma nem a külsõ gyarmatosítók katonai, rendfenntartó és “civilizáló” erõire hárult, hanem továbbra is a helyi és birodalmi “szocialista” államokra, miközben az új függési kapcsolatokon keresztül kiáramló haszon a transznacionális tõkénél jelentkezett.

A sztálinizmust felváltó puhább, kompromisszumos, kettõs függõségi korszak lényege tehát az volt, hogy a külsõ függõség birodalmi és világpiaci komponensei pragmatikus egyensúlyba kerültek egymással. Kölcsönviszonyuk kézzelfogható: az átalakított birodalmi mechanizmus fenntartása könnyebbé vált a nagy mennyiségû konvertibilis valuta beáramlásával, a brezsnyevi idõszak kompromisszumos, puhább birodalmának kulturális, államhatalmi és gazdasági aurája pedig csaknem ideális feltételeket biztosított a külföldi magánhitelezõk és az állami hitelfelvevõk frigyéhez.

A multinacionális bankok által nyújtott hiteleket a helyi és a birodalmi államok vették fel és költötték el, s õk maguk sajtolták ki az érintettek szempontjából meglehetõsen elõnytelen kamatfeltételekkel a visszafizetéshez szükséges értéktöbbletet a “maguk” társadalmából. A magas kamatlábakat aligha igazolta a kölcsönfelvevõk korlátozott hitelképessége, s így a banki kockázat mértéke: a gazdasági és politikai hatalom központosítottságának következtében a visszafizetések – legalábbis rövid- és középtávon – rendkívül biztosak voltak. (A bravúros, százszázalékos hitelvisszafizetés magasztos illusztrációjául kínálkozik Ceausescu Romániája.)15

A kelet-közép-európai államok külsõ eladósodása a centrumországok multinacionális bankjainál és államainál a tömb belsõ viszonyait tekintve a politikai rosszkedv enyhítésének eszközeként értelmezhetõ. A beáramló hitelek konkrét felhasználása körül máig tartó titkosság ellenére annyi sejthetõ, hogy jelentõs részüket a pártállam saját infrastruktúrájának, illetve a negatív függõségben érintett nehéziparnak a részleges modernizációjára fordították. E hitelfelhasználási stratégia értelemszerûen tovább erõsítette az állam hatalmát a társadalommal szemben. Mindent tekintetbe véve a külsõ állami hitelfelvételek újratermelték a birodalmi központtól való politikai függõséget, s egyben növelték a pénzügyi függõséget a centrumtól.

A komprádor állam külsõ eladósodása a kelet-közép-európai államszocializmus sztálinizmus utáni centrumfüggésének fõ formája. Közbülsõ helyet foglal el az extrém, sztálinista elzárkózás (vagyis az államszocialista munkaerõ és az egyéni tõkemagántulajdon fizikai szétválasztása) és a belsõ és külsõ szerkezetek elhatárolódásának teljes megszüntetése mint két véglet között. Az államszocialista államok külsõ adóssága tehát úgy termeli újra a centrumfüggést, hogy közben megõrzi a határok állami ellenõrzésének sztálini hagyományát. Mindehhez a komprádor állam új típusa szükségeltetett.

A kádári komprádor állam “két úr” – méghozzá két, egymástól eltérõ logika szerint uralkodó úr – “szolgája”. Egyikük a hatalom nemzetközi-birodalini politikai gazdaságtanának logikája szerint mûködik, míg a másik az értéktöbblet felhalmozásának politikai gazdaságtanát követi. A birodalmi központ apparátusa közvetlen – “politikai” – kényszer útján maximalizálja ellenõrzését saját fiókállamai felett, a világgazdaság centrumában székelõ multinacionális apparátusok pedig a pénzügyi és technológiai függés közvetett eszközrendszerével növelik ellenõrzésüket a tõlük függésbe került társadalmak felett.

Ezzel függ össze a posztsztálini államszocialista komprádor állam Janus-arcúsága. Sajátos funkciójának – és a “saját” társadalmával szembeni különleges ereje forrásának – titka a két “úr” közötti közvetítõ szerepe. A sztálinista állam fenti meghatározását módosítva a kádárista állam a kettõs szimuláció fogalmával definiálható: a komprádor állam e válfaja egyszerre szimulálja a politika szféráját az elhallgattatott civil társadalom elõtt, és mímeli a piacot a gazdasági szereplõk közönsége elõtt.

Az új államforma szükségessé tette a határok részleges megnyitását. A sztálinista birodalmi hierarchia átszervezése – részben a drámai mértékben felfutott külföldi hitelfelvétel miatt – azzal a következménnyel járt, hogy jelentõs mértékben növekedett a kereskedelem a tõkés centrumállamokkal, egyre jelentõsebb nemzetközi társadalmi hálózatteremtõ és kulturális mintaterjesztõ tényezõvé vált a be- és kiutazó turizmus, és az államszocialista második gazdaság az államhatárokon átívelõ integrációs formává lépett elõ.16

Tulajdonvákuum és társadalmi átalakulás a Kádár-korszakban

A tulajdonvákuum paradoxonát a kádárizmus etatisztikus informalizmussal oldotta fel. A bürokratikus és önkényes sztálinista tulajdonigazgatás romjain új, összetettebb tulajdonellenõrzési forma alakult ki. A kelet-közép-európai államszocializmus második korszaka némi szükséges egyszerûsítéssel úgy írható le, hogy benne elharapóztak a társadalmi integráció és kontroll “második” dimenziói.17 Az új dimenziók kialakulása helyet biztosított új osztályalakulatok és egyéb csoportozatok létrejöveteléhez és megerõsödéséhez, s tágította a gazdaság, a társadalom és a politikai élet legtöbb résztvevõjének mozgásterét.

Témánk szempontjából különös jelentõségû a termelõeszközök feletti rendelkezés kérdése. A ma legelfogadottabb értelmezés úgy okoskodik, hogy a kádári idõszak az alapvetõen újraelosztó, tervezett rendszerbe a piaci koordináció elemeit illesztette be a részleges és tétova reformokkal. Erre vezethetõ vissza Bauer Tamásnak és számos követõjének eljárása, amely a sztálinizmust “tervutasításos” rendszerként minõsíti, s az ettõl eltérõ Kádár-korszakot a “tervalku” periódusaként írja le. Az utóbbit a felülrõl lefelé irányuló tervezés és az alulról-felfelé mutató alkufolyamatok keveréke – az egyszerûség kedvéért mondjuk: “dialektikus egysége” – jellemzi (lásd pl. Bauer 1978).

E fogalompár tagadhatatlan eleganciája és intuitív vonzása ellenére is nyilvánvaló, hogy a “tervalku” fogalma újratermeli azt a neokonzervatív feltevést, mely szerint a tervezésnek egyedül a piac a lehetséges és/vagy valóságos ellentettje. Ugyanakkor a Kádár-korszak magyar társadalmának valamennyi tagja számára nyilvánvaló kollektív tapasztalat azt sugallja, hogy a viszonosság (Polányi 1957) jelenségének, és általánosabb értelemben a munkafolyamat különféle nem piaci és nem is újraelosztó-bürokratikus jellegû irányítási módozatainak tekintetbevétele nélkül rendkívül nehéz a kádári rendszer érdemi megragadása.

A kádári idõszak a tulajdontárgyak feletti totalisztikus kontroll korábbi rendszerét lazább szerkezetû, “levegõsebb”, mozgékonyabb megoldásokkal váltotta fel. Államszocialista jellegét nyilvánvalóan megtartotta azáltal, hogy megõrizte a tulajdonvákuumot mint a rendszer alapvetõ tulajdonformáját. Ezt úgy érte el, hogy bevezette a tulajdontárgyak feletti ellenõrzés többdimenziós, s emiatt alkalmazkodóképesebb rendszerét. A tervezés, illetve az önkényes szabályozás fennmaradása miatt továbbra is az újraelosztás maradt a rendszer középponti eleme, ám azt beburkolta a reciprocitás és a piaci csere elemeinek egyre sûrûbb szövetû hálózata.

E megfogalmazás értelmében nem a piac a tervezés egyetlen ellentettje: a totalisztikus etatizmust felváltó informalitás rendszere a viszonossági, piaci, sõt, mikroszintû újraelosztási integrációs formák bonyolult hálózatából épült fel. A “piaci koordináció” kiemelése e bonyolult összefüggésrendszerbõl és kitüntetett, “fõ alternatív integrációs formakénti” kezelése azzal a következménnyel jár, hogy az elemzési eszközrendszer alkalmatlanná válik a kelet-közép-európai államszocializmus második – Magyarország esetében három évtizedes – korszakának megértésére, s az elvontság oly magas szintjeire szorul, ahol már inkább az ideológiakritika, s nem pedig a konkrét társadalomtudományi elemzés eszközével közelíthetõ.

Igen lényeges ugyanakkor, hogy a reciprocitás hálózatai és az alkusorozatok által létrehozott piaci szerkezetek bonyolult egymásba kapcsolódása korántsem korlátozódott a közvetlen termelõk világára. David Stark említett írása (1989) például magyarországi közvetlen termelõk vonatkozásában mutatja meg nagyon világosan, hogy “a terven kívüli jövedelemszerzõ tevékenységekként” definiált második gazdaság az államszocializmus második korszakának lényegébõl fakadó, meghatározó jellegzetessége. Olyannyira, hogy érvényessége túlmutat a közvetlen termelõk körén. A politikai uralkodó csoportok stratégiái, az állami, párt- és egyéb hatalmi apparátusok magatartása, vagy az állami vállalatok vezetõinek tevékenysége aligha volna megmagyarázható anélkül, hogy tekintetbe ne vennénk a szereplõk között szívességek, alkusorozatok és újraelosztó mikrorendszerek hajszálereibõl formálódó hálózatokat.18 Czakó Ágnes és Sík Endre (Czakó-Sík 1987:16 például jóformán egyetlen mezõgazdasági vezetõt sem talált a nyolcvanas évek közepén végzett vizsgálata során, aki ne élt volna rendszeresen a viszonosságon alapuló tranzakciók eszközével. A Kádár-korszak az államszocialista tulajdonvákuum paradoxonát az informalitás intézményesítésével és a munkamegosztás teljes mezejére való kiterjesztésével oldotta fel.

A félperifériás államszocializmus sztálinizmus utáni projektuma birodalmi diktátum volt, azzal a céllal, hogy részleges kompromisszumok árán megõrzõdjék a tulajdonvákuum társadalmi-politikai-gazdasági alapképlete. Az “összekacsintó elnyomás” formális-logikai önellentmondást tartalmazó fogalma jól kifejezi a közvetlen kényszerek és az informális és partikuláris engedmények kiszámíthatatlan keverékét, a kádári politika lényegét.

A sztálinista komprádor államból a kettõs függés kádári, kiegyensúlyozottabb és bonyolultabb változatába való átmenet sok egyéb mellett azzal a következménnyel is járt, hogy kettéhasadt a komprádor állam apparátusa. Az egyik csoport továbbra is megmaradta birodalmi összetevõvel való szoros “testvéri és baráti együttmûködés” világában, míg a másik fokozatosan, csigalassúsággal araszolni kezdett a gazdasági függõség újból létrejövõ kulcspozíciói felé. A hatvanas évek elsõ felétõl a nyolcvanas évek közepéig a magyar közéletben lezajlott gigászi küzdelmek alapvetõen a komprádor elit birodalmi és techno-bürokratikus elemeit – vagyis a birodalmi, illetve a centrumfüggés iránt elkötelezett csapatait – állították szembe egymással. A legváltozatosabb eszközökkel fojtatott küzdelmük dinamikája pontosan magyarázza a gazdasági, politikai és kulturális reformok cikcakkjait.

A kádári idõszakban létrejött osztályszerkezetnek volt még egy sajátossága. A gazdaság egyre növekvõ összetettsége és a különféle alternatív jövedelemszerzési stratégiák gyors terjedése oda vezetett, hogy hirtelen nagy számban megjelentek az “osztálypozíció-halmozók”, vagyis gyorsan növekedett azok száma, akik a több lábon álló családi és egyéni gazdasági stratégiák bonyolult rendszerében egyszerre több minõségben vettek részt.19 Más szóval a kelet-közép-ewóp”ai államszocializmus második korszakában nemcsak az állam, hanem a társadalom jelentõs része is kísérletezni kezdett a különféle szimulációs, “tolmácsolási” és követítési stratégiákkal a hatalom és a gazdasági haszon minõségileg különbözõ, ám összeegyeztethetõ politikai gazdaságtana által kijelölt mozgástérben. Leggyakrabban az “elsõ” gazdaságbeli beosztott, csekély hatalmat kínáló munkavállalói pozíció kombinálódott a második gazdaságban betöltött önálló vállalkozói szerep különféle változataival. E rendszer olyannyira elharapódzott, hogy a második gazdaságból való kimaradás hátrányos helyzetnek, a gazdasági depriváció egyik fõ formájának minõsült.

Az államszocializmus után
Függõség, tulajdonvákuum és társadalmi átalakulás

A két megelõzõ idõszakhoz hasonlóan az államszocializmus politikai-társadalmi-gazdasági rendszerének leépülése is elsõsorban birodalmi mechanizmusok terméke: a formális képviseleti demokrácia és a tõkés rendszer kialakulása Kelet-Közép-Európában az államszocialista birodalom összeomlásának egyenes következménye. Ezzel függ össze, hogy az átmenettel kapcsolatos általános politikai erõszak kizárólag a szovjet hadsereg által nem megszállt kelet-közép-európai országokban alakult ki, s ez tükrözõdik a politikai demokratizálódás és az alkotmányos uralom alapformáinak kialakításával kapcsolatos, már-már messianisztikus méreteket öltött értelmiségi optimizmusban a politikai átmenet korai fázisában.

A politikai átalakulás mögött végbemenni látszik egy olyan, a társadalom mélyszerkezeteit inkább érintõ politikai gazdaságtani átalakulás is, amely a társadalmi változás legtöbb további aspektusára óriási hatással lehet. A térség feletti birodalmi ellenõrzés csökkenésével a tulajdonvákuum kézzelfogható ellentmondásként nyilvánul meg. A tulajdontárgyak szó szerint vákuumként kezdenek viselkedni, vagyis korábban ismeretlen erõvel kezdik vonzani a leendõ tulajdonosok tömegeit. Ezáltal a tulajdonvákuum felszámolásának kérdése – vagyis az eddig is létezett, de “üres” tulajdonviszony megtöltése konkrét tulajdonosokkal – a kelet-közép-európai társadalmi átalakulás leglényegesebb összetevõje.

Az államszocializmus utáni átalakulás tehát jóval mélyebb és társadalomelméleti szempontból lényegesebb folyamat, mint a kapitalizmusban – jobbára a különféle üzleti ciklusokkal összhangban – zajló privatizációs kampányok: félreérthetetlenül jelzi a félperifériás államszocializmus mint makrotársadalmi projektum végét. E projektum kiürítette és konzerválta a magántulajdoni viszonyokat – elõször az állam totalisztikus kontrollja, majd pedig az informális zugmegoldások paternalista intézményesítése útján. Az államszocializmus mindkét modellje akadályozta mind az államilag kodifikált egyéni magántulajdon létét, mind pedig a társadalom széles rétegeinek hozzájutását a tulajdontárgyak feletti kontrollhoz azáltal, hogy birodalmi és komprádor állami kényszerek segítségével bonyolult és gyakran nagyon fárasztó, makrotársadalmi szintû újraelosztó mechanizmusokat léptetett életbe. A mai poszt-államszocialista reakció tehát “valódi” megoldás a tulajdonvákuumban megnyilvánuló paradoxonra: a világgazdaság általánosabb logikáját tükrözve az átmenet elbillenti a tulajdonlás kétértelmû államszocialista rendszerét az egyéni, személyes magántulajdon kapitalista rendszerének irányába.

E folyamat, ha teljesen végbemegy, mindkét, e tanulmány elején az államszocializmus megértésében kulcsfontosságúként jelzett ellentmondás végét jelenti: megsemmisíti a tulajdonvákuumot és eltörli a külsõ és a belsõ viszonyok közötti batár strukturális problémáját. A tulajdonvákuum és a kettõs függõség megsemmisítésével a poszt-államszocialista átmenet megteremti a lehetõségét annak, hogy a kelet-közép-európai munkaerõt ismét egyéni, személyes magántulajdon értékesítse anélkül, hogy elõtte át kellene áramlania a szocialista államon magánhitel formájában.

Ugyanakkor a szocialista állam hirtelen “elhalását” követõ visszatérés a kapitalizmushoz ismétcsak történelmileg új problémát támaszt Kelet-Közép-Európa számára: miként szüntessük meg a tulajdonvákuumot – mozgósítható belföldi tõke hiányában? Lehetséges-e a szimulációja nemcsak a magántulajdonnak, de az eredeti tõkefelhalmozásnak is? Az utóbbi néhány év magyarországi tapasztalata azt sugallja, hogy a tulajdonvákuum csaknem két nemzedéknyi uralma után a társadalom feletti ellenõrzés két fõ formája fordítódik át közvetlen, egyéni, személyes magántulajdonná: a belföldi társadalmi politikai “tõke” és a külföldi, jobbára multinacionális tõke.

A tulajdonvákuumot a poszt-államszocialista rendszer informális privatizáció útján szünteti meg. Az eddig rendelkezésére álló, szociográfikus leírások alapján az állapítható meg, hogy mind a belföldi politikai-gazdasági tõke, mind pedig az újonnan behatoló külföldi tõke nagymértékben használja a viszonossági alapon nyújtott szívességek, az önkényes újraelosztás és egyéb nem piaci természetû mechanizmusok bonyolult rendszerét az új kelet-közép-európai kapitalizmus alapstruktúrájának kiépítésében. Mind ez ideig kivételnek számít az állami tulajdon nyilvános árverése, illetve piaci természetû alkusorozatokon keresztül történõ privatizációja. A külsõ tõke megjelenéséhez fûzött várakozások – melyek szerint az új tulajdonosok majd “kisöprik” a birodalmi és centrumfüggõség adminisztrálására szakosodott eliteket, különösen a vállalati vezetõk közül – mindeddig aligha igazolódtak. Sõt, a lengyelországi és magyarországi tapasztalatok ennek épp az ellenkezõjét mutatják. A korábbi vállalatvezetõség figyelemreméltóan ellenáll az elmozdítására irányuló bármiféle kísérletnek. A létrejövõ, egyre bonyolultabb tulajdoni rendszer egyik fõ szervezõ elve a vállalatvezetõk szakmai és személyes ismeretségekbõl felépülõ társadalmi hálózata.

Összegzés

A félperifériás államszocializmus esete azt mutatja, hogy a külsõ függõség politikai és gazdasági összetevõi eltérõ központokra koncentrálódhatnak. Viszonyuk tehát maga is változó, melynek elméleti elemzése lehetséges és szükséges. E tanulmány gondolatmenete szerint a külsõ függõség politikai és gazdasági összetevõinek szétválása szoros oksági összefüggésben áll a tulajdonvákuummal mint a magántulajdon rendszerének államosított formájával.

A 2. táblázat a makrotársadalmi átalakulás logikájáról eddig mondottakat összegzi a félperifériás államszocializmus második világháború utáni története kapcsán. A létezõ sztálinizmus rendszerében a térség birodalmi függõségét katonai hódítás teremtette meg, és közvetlen, “nem piaci” természetû kényszer, illetve az ezzel való fenyegetõzés tartotta fenn. Bár a negatív függõség révén a centrumfüggõség kis mértékben mindig is jelen volt, a két függõségtípus mérlege egyértelmûen a birodalmi összetevõ túlsúlyát mutatta. Az államszocializmus második, kádári idõszakában a térség külsõ függõségének két összetevõje pragmatikus egyensúlyi helyzetbe került azáltal, hogy enyhült a birodalmi központnak az egyes komprádor államokra nehezedõ politikai nyomása, ám ezzel egy idõben növekedett a félperifériás államszocialista társadalmak pénzügyi és technológiai függése a centrumgazdaságok szereplõitõl. Az államszocializmus harmadik, hanyatló korszakában ez a tendencia folytatódik és gyorsul fel. A mindezek eredményeképpen létrejövõ új status quo-ban a centrumfüggõség súlya messze meghaladja a birodalmi függõséget.

2. táblázat
Tulajdonvákuum és kettõs függõség a kelet-közép-európai államszocialista félperiférián

A kettõs függõség három változatának a tulajdonvákuum feletti ellenõrzés három minõségileg különbözõ formája felel meg. A sztálinizmusban a totalisztikus etatizmus állama bürokratikus ellenõrzés útján szimulálta a tulajdonosi helyzetébõl kibillentett magántulajdonosi osztályt. A második idõszakban a szocialista állam feladta totalisztikus aspirációit, és ezek helyét kompromisszumos megoldások bonyolult halmaza foglalta el. Az állam kettõs szimuláció útján gyakorolt ellenõrzést a tulajdonvákuum felett. Az államszocializmusból való kilépés ugyanakkor a tulajdonvákuum megszüntetése útján szimulálja az eredeti tõkefelhalmozást.

Kelet-Közép-Európa átváltozásának alapszerkezete feltûnõen hasonlít a centrumországok nagyvárosainak belterületein zajló átalakulási folyamatokra. A centrumgazdaságok tõkéjének nézõpontjából Kelet-Közép-Európa nem más, mint viszonylag jó fekvésû, lerobbant terület. A centrumfüggõségre való visszaállás mintha regionális szintû dzsentrifikációs folyamatot indított volna el. Ma még nem tudni, az érintett területek társadalmai mikor és miként fognak reagálni a létük alapszerkezeteit érintõ tulajdon-, uralmi, termelési és elosztási viszonyok gyökeres átalakulására. Az elsõ tapasztalatok mindenesetre a háborútól a passzív rosszkedvig a reakciók széles skáláját mutatják.

Jegyzetek

1. E tanulmány korábbi, bõvebb változata “Dual Dependency and Property Vacuum: Social Change on the State Socialist Semiperiphery” címmel megjelent a Theory and Society 1992. (21. évf.) 1. számában (77-104. old.). Elsõ vázlata az Amerikai Szociológus Szövetség 1991. augusztus 11-15-e között, Washington, D.C.-ben tartott évi kongresszusának Róna-Tas Ákos által szervezett “Socialist States in the World Economy” címû szekciójában került felolvasásra. A szerzõ köszönetet mond Bodnár Juditnak, Christopher K. Chase-Dunn- nak, Louis Guarnizonak, John Packhamnek, Alejandro Portesnak, Szelényi Ivánnak, Wessely Annának és a Theory and Society szerkesztõinek a különféle változatokkal kapcsolatos véleményükért és a bátorításért. Az aósságadatokért a szerzõ külön hálával tartozik Sötét Zsuzsának.

2. A dzsentrifikáció a városi ingatlanspekuláció egyik formája. Lényege, hogy a városi ingatlanpiacon emelkedõ telekértékû, ám hanyatló beépített értékû épületeket a tulajdonosok a renoválás halasztgatása útján hagyják leromlani, majd amikor már kizárólag a társadalmi rang-, jövedelmi és hatalmi létra legalján található lakók foglalják el a lakásokat, ezek kilakoltatása után tömbrehabilitációval hirtelen “feljavítják” a városnegyedek egészének értékét. Az új, nagyobb fizetõképességû bérlõk és lakástulajdonosok beáramlása ugrásszerûen növeli az ingatlanpiaci profitrátát. A városi dzsentrifikáció kulturális vonatkozásait s különösen ennek “vadnyugati” önreflexióját kiválóan elemzi Neil Smith “Lower East Side as a Wild, Wild West Showdown: Tomkins Square Park” címû, a John Hopkins Egyetemen 1990. április 6-án felolvasott tanulmánya.

3. Câmpeanu angol nyelvû szövegében: “ownership-in-abeyance” (Casals 1980:12).

4. “Vacuum of measurement” (ugyanott, 16).

5. Talán ez az idézet mutatja legvilágosabban Câmpeanu elemzésének rokonságát az államszocializmus és a kapitalizmus Beuer Tamás, Szelényi Iván, David Stark és Victor Nee nevével fémjelezhetõ “tükörkép”-megközelítésmódjával.

6. Mindez összecseng azzal a megfigyeléssel, hogy az államszocializmus körülményei között a tulajdonviszonyok fogalma összecsúszik a mások munkája feletti ellenõrlés fogalmával, aminek fontos szerepe lehet az államszocializmus osztályszerkezetének elemzésében. (Errõl bõvebben lásd Böröcz 1989.)

7. Ezt tükrözi valamennyi kelet-közép-európai nyelv diszkurzív gyakorlata: egytõl egyig az “államosítás” fogalmával írják le az államszocialista tulajdonrendszerbe való átmenetet, szöges ellentétben a nyugati marxizmusban fennmaradt, empirikusan alátámasztatlan “társadalmasítás”-fogalommal.

8. Câmpeanu számára az “ellentmondás” fogalma egyfajta szerves összerendezettséget implikál, az alkotórészek bizonyos dinamikus egyensúlyát. Emiatt kerüli az ellentmondás fogalmának használatát a sztálinizmus vonatkozásában, melyet szervetlen, statikus, s így “szinkretikus” rendszertelenségként ír le. (Errõl lásd még Szelényi 1990.) Jelen tanulmány szempontjából ugyanakkor ennek az absztrakt megkülönböztetésnek nincs jelentõsége, s ezért továbbra is használjuk – kevésbé funkcionalista értelemben.

9. E tanulmányban mindenütt megkülönböztetést teszek a “centrum” – vagyis a világgazdaság hierarchiájára utaló fogalom – és a “központ” – azaz a birodalmi hierarchia hatalmi csúcsát jelölõ terminus – között.

10. “Dual dependence”.

11. Tehát nem az áramlások minden áron való eltorlaszolása, hanem a határfunkció feletti ellenõrzés megragadása e folyamat fõmotívuma.

12. Az “új osztály” projekt genealógiája és kritikája tárgyában az olyan klasszikusokat ajánlhatjuk, mint Milovan Djilas (1957), Konrád-Szelényi (1989), illetve Szelényi (1990a) Az “új osztály” irodalmának rövid áttekintése és a sztálinista és kádárista periódusok egy lehetséges osztálytérképe megtalálható még Böröcz (1989).

13. A tulajdonvákuum és a kettõs függõség eme – a félperifériás sztálinizmus által létrehozott, de az államszocializmus institucionalista társadalomtudományi rendszer-összehasonlító vizsgálódás leggyümölcsözõbb változatának kimondatlan, de implikált ontológiai elõfeltevését. Az amerikai szakirodalomban ide tartozik például a David Stark által “tükör-oppozíciós módszer néven” népszerûsített megközelítés (lásd pl. Stark (1989).

14. Minderrõl lásd pl. Rév István (1987), vagy akár Illyés “Egy mondat a zsarnokságról” címû költeményét, mely mintegy két évtizeddel elõzi meg Michel Foucault kontextuális hatalomképzetét.

15. 1973 és 1989 között megtízszerezõdött a magyar állam dollárban mért bruttó külsõ tartozásállománya, közép-és hosszú távú külsõ dolláradóssága pedig tizenhatszorosára emelkedett. Magyarország a legnagyobb fejenkénti külsõ adósságot hurcoló országgá vált Európában, és az idõszak végére a külsõ adósság teljes összege elérte az éves bruttó nemzeti termék értékét. Ez az összeg két hullámban halmozódott fel: elõször a hetvenes évek elejének reformellenes-konzervatív fordulata idején, majd pedig a nyolcvanas évek közepén, amikor a folyamatok kézben tartására egyre kevésbé képes vezetés újabb, még rosszabb feltételû hitelfelvétellel finanszírozta a magyar államra épp akkor lesújtó hitelvisszafizetési válságot. A kül- és belföldön, Keleten és Nyugaton egyaránt magasztalt 1968-as új gazdasági mechanizmus ugyanakkor gyakorlatilag semmiféle számottevõ külsõ hiteltámogatásban nem részesült a centrumgazdaságok tõkéje részérõl. A szükséges szerkezetváltási nehézségek finanszírozása helyett a keményvalutában felvett hitelek jelentõs része a végsõ fogyasztás szubvencionálására folyt el. Emiatt számos területen enyhült a hiány, azonban tovább gyengült a gazdaság alkalmazkodóképessége. Laura D’Andrea Tyson az ENSZ-tõl és a Világbanktól származó adatok segítségével demonstrálja, hogy az 1980-as években a kelet-közép-európai államszocialista országok beruházási rátája kivétel nélkül csökkenõ tendenciát mutatott (az 1984-es ráták például az 1976-1980-as átlagmutatók 75,8-93,5 százalékára estek vissza), miközben a fogyasztási szint 3-17 százalékkal nõtt. (Lengyelország ez utóbbi tekintetben kivétel, mert ott már a nyolcvanas évek elején megindult a fogyasztási szint 1-10 százalékos csökkenése.) (Lásd Tyson 1986.)

16. Minderrõl bõvebben lásd Böröcz 1992.

17. Ennek tudható be a “második gazdaság”, “második társadalom”, vagy éppen a “második nyilvánosság” eufemisztikus fogalmainak sikere.

18. Nagyon érdekes grúziai és latin-amerikai összehasonlító anyagot vizsgál meg e kérdés kapcsán Larissa Adler Lomnitz (1988).

19. E gondolat kifejtésére itt nincs lehetõség. Lásd Böröcz 1989.

Hivatkozások

Bauer, Tamás 1978: “Investment Cycles in Planned Economies”, Acta Oeconomica, (vol. 21) 3, 243-260.

Boswell, Terry-Ralph Peters 1990: “State Socialism and the Industrial Divide in the World-Economy: A Comparative Essay on the Rebellions in Poland and China”, Critical Sociology, (vol. 17.) 1, (Spring) 3-34.

Böröcz, József 1989: “Mapping the Class Structures of State Socialism in East-Central Europe”, Reseatch in Social Stratification and Mobility, 8, 279-309.

– 1992: “Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Case of Hungary”, Research in Social Movements, Conflist and Change, 14, 189-209. (Magyar változata elõkészületben az Eszmélet címû folyóiratban.)

Casals, Felipe García (Pavel Câmpeanu) 1980: The Syncietic Society. Translated from the French by Guy Daniels. New York: M. E. Sharpe (White Plains):

Chase-Dunn, Christopher K. (ed.) 1982: Socialist States in the World-System. Beverly Hills: Sage.

– 1982a: “Socialist States in the Capitalist World-Economy”. In: Chase-Dunn (ed.) 1982. 21-56.

Czakó, Ágnes-Endre Sík 1987: “Managers’ Reciprocal Transactions”. In: György Lengyel (ed.) Education, Mobility and Netwon~c of Leaders in a Planned Economy (Sociological Working Papers, Department of Sociology, Karl Marx University of Economic Sciences, Budapest) 141-171.

Djilas, Milovan 1957: The New Class. New York: Holt, Rinehart & Wilson.

Frank, André Gunder 1980: “Long Live Transideological Enterprise!” The Socialist Economies in the Capitalist International Division of Labor and West-East-South Political Economic Relations”. In: A.G. Frank, Crisis: In the World Economy. New York: Holmes & Mezer 178-262.

Gorin, Zeev 1985: “Socialist Societies and World System Theory: A Critical Sutvey”, Nature and Society, (vol. XLIX) 3 (Fall), 332-366.

Konrád György-Szelényi Iván 1989: Az értelmiség újta az osztályhatalomhoz. Budapest: Gondolat.

Kornai, János 1989: “The Hungarian Reform Process: Visions, Hopes and Reality”. In: Victor Nee and David Stark (eds) Rermaking the Economic Institutions of Socialism: China and Eastem Europe Stanford: Stanford University Press, 32-95.

Lomnitz, Larissa Adler 1988:”Informal Exchange Networks in Formal Systems: A Theoretical Model”, American Anthropologist, (vol. 90) 1, 42-55.

Magala, Slawomír 1985: “Double Peripherialization”, Rewiew, (vol. IX) 1, 139-51.

Polányi, Karl 1957: “The Economy as Instituted Process”. In: Karl Polányi, Conrad M. Arensberg and Harry W. Pearson, (eds.) Trade and Market in the Early Empires. Economies in History and Theory. Glencoe: The Free Press. 243-269.

Rév, István 1987: “The Advantages of Being Atomized: How Hungarian Peasants Coped with Collectivization”, Dissent, 1987, Summer, 335-350.

Staniszkis, Jadwiga 1990: “Patterns of Change in Eastern Europe”, East European Politics and Societies, (vol. 4) 1 (Winter), 77-97.

Stark, David 1989: “Bending the Bars of the Iron Cage: Bureaucratization and Informalization in Capitalism and Socialism”, Sociological Forum, (vol. 4) 4, 636-665.

Szelényi, Iván 1990: Book Review of “The Genesis of the Stalinist Social Order” by Pavel Câmpeanu, American Journal of Sociology, (95) 4, 1066-1068.

– 1990a “A kelet-európai új osztály-stratégia távlatai és korlátai: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz önkritikus felülvizsgálata”. In: Szelényi Iván Új Osztály, állam, politika. Budapest: Európa, 51-98.

Szymanski, Albert 1982: “The Socialist World-System”. In: Chase-Dunn (ed.) 1982. 57-84. Tyson, Laura D’Andrea 1986: “The Debt Crisis and Adjustment Responses in Eastern Europe: A Comparative Perspective”, Intemational Organization, (vol. 40) 2 (Spring), 239-285.

Forrás: http://www.szociologia.hu/dynamic/9203borocz.htm

Kategória: Nincs kategorizálva | Szóljon hozzá most!

Farkas Péter: Miért nem ér véget a globális depresszió?

IMGA0082

2015 második felétől a világgazdaság helyzete újra bizonytalanabbá vált. A tőzsdéken pánikhoz közeli volt a hangulat 2015 nyarán, majd 2016 elején. A tőzsdeindexek mind a két időpontban 10-20 %-ot estek, majd visszakapaszkodtak és stagnáltak. Talán ennél is szokatlanabb és figyelmeztető, hogy a nemzetközi kereskedelem volumene – éves szintre átszámítva – 1%-ra esett 2016 első negyedévében, az értéke pedig – az általános deflációs nyomás, azaz az áresés folytán – 13-14%-al csökkent 2015-ben, és 2016 első negyedévére számítva is. A növekedési kilátások is rosszabbodtak. Az Egyesült Államok GDP-je 2016 elő negyedévében – éves ütemre átszámítva – csak 0,8 %-kal, Japáné 0,5 %-kal nőtt, az EU most éppen jobban teljesített (közel 2 %). A BRICS országok közül Brazília és Oroszország még recesszióban van, Dél-Afrika közel stagnál, Kína GDP-je az első negyedévi adat alapján – évre átszámítva – csupán 4,5 %-kal nőtt (!!!). Csak India tartja évek óta a 7,5%-os növekedését. Az IMF szerint „A globális növekedés folytatódik, de újra csökkenő és egyre bizonytalanabb ütemben”.

A nemzetközi pénzügyi intézmények és elemző szervezetek az elmúlt hónapokban jobban hangsúlyozzák az egyre fenyegetőbb bizonytalansági tényezőket: Kína esetleges válságát, az árfolyam-ingadozásokat, a pénzpiaci turbulenciák lehetőségét, a nyerstermékek árzuhanását és a világkereskedelem növekedésének csökkenését, az EU esetleges bomlását (grexit, brexit), s persze a gazdasági növekedés lassulását, különösen a feltörekvő országok sérülékenységét. A nemzetközi befektetőházak – melyeket nem terhel politikai felelősség, ezért nyíltabbak – már több mint egy év óta nem zárják ki egy újabb komplex mélyválság eljövetelét sem.

A bizonytalan konjunktúraciklus alakulása mellett legalább ilyen izgalmas kérdés a gazdasági depresszió elhúzódása (stagnálási, gyenge növekedési hajlam, szerkezeti problémák). Ez a Japánban már 1990 óta tartó jelenség az egész világgazdaságot markában tartja 2008, illetve a mentőcsomagok révén „felpumpált” GDP-jű 2010 óta. (AZ USA speciális helyzete folytán kevésbé érintett, bár 2015 második felétől ott is csökken a növekedési dinamika.) A Nemzetközi Valutaalap ez évi áprilisi jelentésének ez a címe: Too Slow for Too Long, azaz: Túl sokáig túl lassú.

A világgazdaság mindenkori aktuális helyzetét elemző előadásaimban sajnos évek óta a depresszió okaival kell foglalkozni. Ezúttal néhány olyan híres-neves közgazdász nézetét ismertetem, akik mélyebben és kritikusabban, szerintem reálisabban ítélik meg a jelenleg működő globális gazdasági rendet és mechanizmusokat, s egymásra rímelnek is.

Az alaphangot Larry Summers, volt amerikai pénzügyminiszter adta meg 2013-ban (nézeteit már tavaly is elemeztem). Kijelentette, hogy az egész globális világ a hosszan húzódó, un. szekuláris stagnálás korszakába lépett. Ezt azzal magyarázta, hogy míg korábban a megtakarítások és a beruházási kereslet között a központi bankok által megfelelően mozgatott irányadó kamat állította helyre az egyensúlyt, most ez nem lehetséges. A nagyon alacsony infláció és a nulla közeli, sőt negatívba futó alapkamatok korában a korábbi egyensúlyi mechanizmus nem működik. A megtakarítók ugyanis manapság nem bankba viszik a pénzüket, hanem kockázatos értékpapírokat vesznek, ezzel megnő a buborékok terjedelme és kipukkanásuk veszélye. Emellett a beruházási kereslet alacsony az óvatos költségvetési politika, a lassú technikai fejlődés, a high tech ágazatok rizikója, a pénzügyi szabályozás merevsége miatt.

Ezt a nézetrendszert, a szekuláris stagnálás koncepcióját megtámogatta Paul Krugman is (lásd még itt és itt). Ő egyébként már Summers előtt egy évvel igyekezett felhívni a figyelmet a túlzott monetáris lazítás és a növekvő pénzhegyek veszélyeire. S mivel az amerikai fogyasztók és a vállalatok nem költenek eleget, a kormánynak kell belépnie és költekezni, keresletet generálni. A kereslet megteremti a megfelelő kínálatot – így fordítja visszájára – szerintem a talpára – a neoliberális tételt. Szerinte az állami költségvetés megszorítása válság idején meglehetősen „stupid” dolog.

Nouriel Roubini, a bevált prognózisairól híres elemző azt vallja, hogy most valószínűleg nem vagyunk egy nagy válság küszöbén, de azért a pénzügyi piacok helyzete, hektikussága rosszabb, mint 2009 óta bármikor. A helyzet szerinte paradox: a jegybankok nem konvencionális monetáris politikája hatalmas felesleges likviditást teremtett (a monetáris bázis kétszeresére, az USA-ban négyszeresére nőtt), miközben a piacokon hiányzik a tőke, illikviddé váltak. Más okok mellet (nagy sebességű (HFT) kereskedelem, tőzsdén kívüli (OTC) piacok nagy súlya, nyílt végű alapok sérülékenysége) azt emeli ki, hogy a megemelt tőkekövetelmények miatt a bankok nem viszik a piacra a pénzüket, nem töltenek be egyensúlyozó („árjegyző”) szerepet. A felesleges likviditás és a pici tőkehiány kettőssége Roubini szerint időzített bomba, pl. ha a túlárazott pénzalapokból, részvényekből bármiért, pl. javuló reálgazdasági lehetőségekért egyszerre sokan szeretnék kivenni a pénzt és az átárazás pánikszerűvé válik. Ekkor az összeomlás veszélye drasztikusan növekszik – mondja Roubini – akinek Dr. Végzet a beceneve.

Joseph Stiglitz szerint is a legrosszabb időket éljük 2008 óta. A legnagyobb probléma szerinte a kereslet hiánya. Egyszerű az összefüggés: az alacsony kamatok miatt nincs beruházás – állítja. A nagyvállalatok globálisan összesítve több billió dollár nagyságrendű pénzen ülnek, de nem ruháznak be, mert már úgyis nagyok a felesleges kapacitásaik. Így a nagy cégek beruházási célból nem vesznek fel pénzt a szabadpiacon a 0 közeli kamatok ellenére. A kisvállalatok meg csak a bankoknál tudnának hitelhez jutni, de ott már korántsem olyan alacsony a kamat. Az európai félperiférián és az elmaradottabb országokban a legrosszabb a helyzet, mert a betétek elapadtak, az ezen országokra erőltetett megszorító politika miatt pedig a bankok nem vállalnak hitelezési rizikót. A bankok profitabilitása az alacsony kamatok mellett világszerte romlik. Ezért kockázatosabb befektetésekbe, értékpapírokba fektetik a pénzüket, ezzel tovább növelik a pénzügyi rendszer instabilitását, sebezhetőségét.

Robert Skidelsky Stiglitzhez hasonlókat mond a hitelezés és a beruházások alacsony színvonaláról (és bőven idézi Keynest). „Az igazság az – írja –, hogy az ’új pénz’ forgalomba helyezésének egyetlen módja az, ha a kormány költi azt el. A kormányzatoknak közvetlenül a központi bankoktól kellene felvenni hiteleket, és ezek segítségével házakat kellene építeni, fel kellene újítani a közlekedési infrastruktúrát, az energiamegtakarító technológiákba kellene befektetni, stb.” Hozzáteszi azonban, hogy az állami deficit ilyen monetáris finanszírozása manapság tabu, ellentétes pl. az EU szabályaival! Pedig a Larry Summers által szekuláris stagnálás korszakának nevezett időszakban az ilyen állami költekezés elkerülhetetlen – állítja. A 2008-as válság óta eltelt időszak mutatja Skidelsky szerint, hogy a hatalmas pénzpumpa önmagában nem elégséges a gazdaság fellendítéséhez.

Ezek az ismertetett, egymást is erősítő elemzésekhez elsőként annyit tennék hozzá, hogy míg a fejlett országok elsősorban a recesszió elkerülése érdekében élnek mainstream közgazdaságtan által jobban tolerált monetáris lazítással és alacsony irányadó kamatokkal, a félperifériás és perifériás országok egyszerűen rákényszerülnek a nagyon alacsony kamatok bevezetésére. Ha ezt nem tennék, erősödne a valutájuk, ami – mint tudjuk – az exportjuk versenyképességét rontaná. Az általános deflációs (árcsökkenési) hajlam párosul a 0 körüli, esetenként negatív kamatokkal.

Na de meddig mehet ez a játék? Miért fektetnének a cégek a reálgazdaságba, amikor a pénzpiaci hozamok magasabbak és a kereslethez viszonyítva jelentősek a túlkapacitások? A monetáris bőség, a „pénzátömlesztés” ellenére nem emelkedik a reálgazdaság hitelezése, alig mozdulnak a beruházások, közel stagnál a termelékenység. Ma már az IMF és az ENSZ is – a fentebb idézett közgazdászokhoz hasonlóan –a olyan policy mix megvalósítását ajánlja (persze csak a gazdag országoknak!), melyben tágabb a tere a költségvetési költekezésnek. Na de akkor meg jön az országok további eladósodása…

A mai helyzet szerintem csapdahelyzet. Ha egy (fejlett) ország előre menekül és az állam hitelből, adott esetben külföldi hitelből növeli a költségvetési kiadásokat, akkor a már úgyis magas állami adósságállomány emelkedik, a fizetési mérleg romlik, ami távlatokban rontja a gazdasági fellendülés és az egyensúly helyreállításának feltételeit. Ha egy fejlődő vagy közepesen fejlett ország megszorításokat alkalmaz, akkor a hitelezőket kedvezményező rövidtávú haszon, a fizetőképesség oltárán feláldozza a gazdasági növekedést, a munkahelyeket, a hosszabb távú gazdasági fellendülés, viszonylagos gazdasági egyensúly és adósságtörlesztési képesség lehetőségét (lásd Görögország). Ha pedig sem a megszorítás, sem az előre menekülés, a költekezés nem hoz megoldást, akkor a működési renddel, a jelenlegi globális világrend termelési módjával van a baj. Szerintem Immanuel Wallersteinnek igaza van abban, hogy olyan korszakhatárhoz, korszakváltáshoz érkeztünk, amelyben a globális kapitalizmus az eddigi működési rendjével nem tudja megoldani a korábban saját maga által felhalmozott problémákat. A hetvenes évektől elindult transznacionális neoliberális korszak még meghosszabbította magát a mély válságfolyamatok megfékezése árán, de ez a felemás helyzet – amely a gazdaságelméletekben is tetten érhető – nem tarthat a végtelenségig. Átmeneti korszakot élünk.

Forrás: http://vilaggazdasagi.blog.hu/2016/05/30/miert_nem_er_veget_a_globalis_depresszio

Farkas Péter a MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont
Világgazdasági Intézet tudományos főmunkatársa, az ATTAC Tudományos Tanács tagja

Kategória: Nincs kategorizálva | Farkas Péter: Miért nem ér véget a globális depresszió? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Megint bebörtönzik a kommunistákat!

“Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Martin Niemöller

IMGA0690

Kísértet járja be Kelet-Európát, az antikommunizmus kísértete. E kísértet még a rendszerváltozás szülötte, hiszen az eltelt 25 évben a Nyugat – ígért – gazdasági utolérése és a demokrácia megteremtése helyett az egykori közvagyont privatizáló oligarchikus kapitalisták gazdasági hatalma és azok érdekében manipuláló tekintélyelvű politikai rendszerek jöttek létre a régióban. Ukrajnában és Lengyelországban kommunistákat és más rendszerellenes ellenzékieket börtönöznek be és üldöznek antikapitalista, rendszerkritikai nézeteik és cselekedeteik miatt, noha nekik semmilyen felelősségük nincsen a sok évtizeddel korábban elkövetett bűnökért.  Az Európai Unió és a többi vezető hatalom sajtója erről hallgat, mivel a kelet-európai államok teljesítik Brüsszel és a szupranacionális társaságok pénzügyi, gazdasági és katonai-geostratégiai elvárásait. Magyarországon is hasonló a helyzet, ám sokan még mindig illúziókat táplálnak saját sorsukat és a rendszert illetően. Főleg e rendszerek nacionalista retorikája téveszti meg az embereket, amely pedig csak a globális tőke és a nemzeti nagyburzsoá rétegek kiszolgálásának valóságát leplezi.

A szerény nemzetközi tiltakozás nem gondolkodtatja el sem Ukrajnában, sem Lengyelországban, sem a balti államokban, sem nálunk a rendszer hatalmi elitjeit. Nekünk mégis tudatosítanunk kell a magyar társadalom lehető legszélesebb köreivel, hogy Kelet-Európában az újkapitalista rezsimek a rendszer ellenfeleiből, mint „nemzetellenes” „idegenekből” csinálnak bűnbakot. Ezeknek a korrupt és elnyomó rendszereknek csak látszólag stabil a bázisa, ám képesek arra, hogy megfélemlítsék és prostituálják a társadalom széles rétegeit. Az értelmiség, az írástudók felelőssége, hogy felhívják országuk és a világ figyelmét arra, mi zajlik a „demokratikusnak” kikiáltott kelet-európai államokban. Magyarországon a Horthy-rendszer szellemi örökösei kriminalizálják a baloldal, a szocializmus egész történetét. Az antikommunista keresztes hadjárat célja mindenekelőtt az, hogy elterelje a figyelmet a rendszer belső bűneiről, a szociális és kulturális hanyatlásról. A kommunisták üldözése egyúttal jelzi, hogy a tekintélyuralmi rendszer szélsőjobbra, diktatórikus irányban nyitott, aminek ára nem csupán a baloldal kirekesztése, „megfékezése”, a szocializmus, a kommunizmus bármely elméletének és gyakorlatának teljes körű kriminalizálása, hanem a  demokrácia kiüresítése és milliók nyomorba döntése is.

Követeljük, hogy engedjék szabadon a letartóztatott politikai foglyokat, másként gondolkodókat Ukrajnában és Lengyelországban!

Aláírók:

ATTAC Magyarország
Baloldali Alternatíva Egyesülés
Civil Parlament
Eszmélet szerkesztősége
Ferencvárosi Munkás Szabadidős Egylet
Marx Károly Társaság
Május Elseje Társaság
MEBAL

Agárdi Péter
Aggod József
Aggod Józsefné
Anyiszonyan Klára
Artner Annamária
Nicolas Bárdos-Féltoronyi
Benedikt Szvetlána
Bartha Eszter
Bedő János
Benyik Mátyás
Böröcz József
Csikós Sándor
Csoma Lajos
Farkas Péter
Fekete György
Gold Márton
Gyimesi László
Harsányi Iván
Hirschler Tamás
Jakab Attila
Kalmár Szilárd
Matthias István Köhler
Krausz Tamás
Léderer Pál
Lugosi Győző
Matheika Zoltán
Melegh Attila
Mészáros Gyula
Morva Judit
Nagy Éva
Julien Papp
Réti Józsefné
Salánki László

Somi Judit
Szász Gábor
Széchy Éva
Szerdahelyi István
Szigeti Péter
Szvák Gyula
Tokár István
Vadász János
Vajnai Attila
Vígh László
Zalka Vera

Kategória: Nincs kategorizálva | Címke: , , , , , , | Megint bebörtönzik a kommunistákat! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Annamaria Artner*: Inside Hungary’s “Work-Based Society”

ATTAC Magyarország Tudományos Tanácsának elnökeMuch international attention has focused upon the rhetoric of Viktor Orban in recent years, with both supporters and detractors transfixed by his approach to foreign affairs and his wholesale capture of the Hungarian state. However, it is Hungary’s systematic adoption of workfare which is the Orban regime’s most novel aspect.

Labour Market

Unemployment in Hungary has grown considerably since accession to the EU. In 2012 it peaked at 506,520, compared to 252,000 in 2004. The bulk of this rise derived from the crisis that began in 2008. The unemployment level remained high until 2012, when it began to drop – as a direct result of the government’s workfare programs. The number of jobless who have taken part in these programs (so-called “fostered workers”) has risen substantially recently.

In 2011-2012 the unemployment rate stood at 11 per cent – and in February 2016 was 6.1 per cent. The number of unemployed youth (under 25 years of age) reached 26-28 per cent – and in February 2016 was 14.2 per cent. The share of long-term unemployed (people who are unemployed for longer than 12 months) in this total was 47-49 per cent in 2010-2011 – and remains at the same high level.

Unemployment – Registered Unemployed

The number of registered unemployed people depends on some specific factors such as whether the unemployment benefit is meaningful; it is worthwhile making the effort if it is; otherwise, not. In Hungary unemployment benefit was cut by the government in 2010 and this has discouraged registration.

The number of jobseekers at the National Employment Service (NES) is much higher than the count of unemployed, around a third higher, on the basis of the ILO definition. In January 2016 there were 269,000 unemployed, according to the ILO definition, while there were 359,000 jobseekers according to the NES. Both totals represent an underestimate of the true level of unemployment, but the ILO total would appear to be particularly unreliable because of the effect of workfare.

The draconian workfare regime forces all claimants to participate after 90 days of receiving unemployment benefits. In February 2016, 175,000 jobseekers – 48 per cent of all jobseekers – didn’t get any unemployment or social benefit.

The wider effects are dramatic. The implied threat of the punitive workfare regime is effectively sweeping the unemployed under the carpet. The unemployment insurance system in Hungary, introduced in the early 1990s following the transition to a market economy, effectively no longer exists.

The Workfare Solution

Reducing joblessness was apparently impossible until Orban introduced compulsory workfare. Since 2012 all jobs that labour offices offer to unemployed persons have to be accepted, even if they require far lower qualifications than those possessed by the applicant. Those who reject the job lose the social benefit – approximately €76 per month since 2012. The public works program and the compulsory workfare regime has involved more and more unemployed people since 2010, reaching a monthly average 129,100 in 2013 and 197,000 in January 2016. This exceptionally large rise, together with the increase of those who are working abroad, helps explain why there was an easing in the numbers of the officially unemployed in recent years.

In Hungary the minimum wage is approximately €357 per month and the average gross monthly earnings of “fostered workers” is 71-72 per cent of this minimum (those who completed secondary school education get a bit more). This means a net monthly income of around €170. This is less than 60 per cent of the minimum subsistence for a single person as stipulated by the HCSO. The public works program offers cheap labour to the government and to private employers taking part in it. The unemployed, especially in the disadvantaged regions where regular employment is virtually impossible to find, are usually thankful for the possibility of safe employment it offers long-term. One of the most shocking aspects to the introduction of workfare in Hungary is that opposition has been so muted; organisations have emerged which have pushed for higher pay levels, whilst failing to challenge its fundamentally coercive nature.

The Labour Market Policy Of The Government

These developments reflect the socio-economic concept of the new government since 2010, building on the principle of the so-called “work-based society”. Correspondingly, the so-called “passive” labour market policy (LMP) measures – unemployment benefits, early retirement – have been pushed back and the structure of the so-called “active” measures – aiming at employability and job creation – has been changed, with a slashing of the training budget for unemployed people.

The maximum amount of unemployment benefit was cut from 120 per cent of the minimum wage to 100 per cent. The time span wherein unemployment benefits can be received has been reduced by two-thirds, from 270 to 90 days. The result, as we’ve seen, is that fewer people get less unemployment benefit for a shorter period of time, whilst the share and number of unemployed getting no unemployment or social benefit has increased – and those on workfare have risen.

In the government’s slogan of a “work-based society” the word “work” is used as a substitute for “cheap wage-labour”. This is also reflected in the decreasing real wages of public sector and increasing wage differentials within the labour market. Government departments are increasingly likely to rely upon workfare to fill vacant positions, spreading a deep sense of insecurity amongst those working in the public sector.

The Hungarian Road To Inequality

During the long recession after 2008, the consumption and real income levels of the Hungarian population fell below 2004 levels for long periods. Furthermore, differences between social strata have risen rapidly.

First, since 2006 the average private sector wage has grown faster than that of the government sector. In 2004 state employees earned 16.2 per cent more than private sector employees. In 2009, the wages of these two sectors were essentially equal, and since then public sector wages have gradually lagged behind and amounted to 86-87 per cent of the private sector average in 2014-2015. What is more, by adjusting this data to CPI we find that the real wages of the public sector had fallen in 2015 to 11.5 per cent below their 2004 level. In the same period, real wages in the private sector grew by 18.9 per cent.

Second, the flat income tax regime introduced in 2011 has favoured the highest wage earner groups disproportionally in every sector of the economy and caused increasing income inequality.

Finally, the gap between the wages of blue and white collar workers has widened in all sectors. Blue collar employees in the public sector have suffered the largest deterioration both in their absolute and relative position.

This divergence of the wage-groups is accompanied by growing poverty and social exclusion. The more comfortable sections of the Hungarian middle class are apparently secure in the knowledge that workfare will never apply to them; it is a Far Right solution, reflecting clearly the modern Right’s obsession with augmenting inequality through moralistic schemes. The workfare program is likely to entrench and institutionalise these seismic economic divides in Hungarian society, as well as providing a motor for the continued emigration of young people.

Whilst the levels of benefits in other post-communist countries in the region can easily lead to extreme poverty, and wages are generally lower in Romania and Bulgaria, Hungary represents an extreme outlier in its zealous adoption of workfare, questioning the fundamental values of solidarity which should underpin a social Europe.

*About Annamaria Artner

Annamaria Artner is a Senior Research Fellow at the Centre for Economic and Regional Studies of the Hungarian Academy of Sciences Institute of World Economics and a Professor at the King Sigismund College Budapest. Her latest book is Tőke, munka és válság a globalizáció korában (Capital, labour and crisis in the era of globalization), Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014.  She is the Chairperson of the Scientific Council of ATTAC Hungary Association.

Source: https://www.socialeurope.eu/2016/04/inside-hungarys-work-based-society/

Kategória: Nincs kategorizálva | Annamaria Artner*: Inside Hungary’s “Work-Based Society” bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

HUNGARY TIGHTENS RULES ON IMMIGRATION

Orbán Viktor

Antecedants

Since the refugee crisis escalated in early 2015 the Hungarian government has been employing a campaign of „hate propaganda”. Prime Minister Viktor Orban likes to play his new role as a policeman at the southeast gates of Europe.

Last September a 175-kilometre razor-bled steel fence was built along its Southern border (between Hungary and Serbia) to stop migrants and refugees, many of whom arrived in Greece fleeing war in Syria, Iraq and Afghanistan, and tried to travel North to settle in countries such as Germany and Sweden.. The Hungarian army has launched a war to stem the flow of refugees and migrants into Central Europe. In September 2015, Hungary introduced legislation making it a felony to climb, breach or damage the fence.

Hungary’s record of accepting a tiny fraction of asylum applicants has rendered it virtually impossible to enter the country through designated border crossings. Only 146 of the 177,135 applicants were granted asylum in Hungary in 2015, according to the government statistics. Many of those started the asylum process and continued to Western Europe.

Viktor Orbán – as a defender of Europe`s supposed Christian character, one of the staunchest critics of welcoming refugees from Syria and beyond – has taken an increasingly anti-immigrant stance since the refugee crisis escalated last year. He opposed a plan, agreed to by a majority of EU governments in last September, to redistribute 160,000 migrants around the bloc.

Together with Slovakia, Hungary has launched an EU court challenge against the plan, which would set quotas for each EU country to host a share of the asylum seekers over two years. The Hungarian government questions the legality of any mandatory quota system and made it clear that it would veto any such arrangement.

Orbán announced on 24 February 2016 that the government would initiate a national referendum on the mandatory migrant quota. In the referendum the following question will be asked: “Do you want to allow the European Union to mandate the resettlement of non-Hungarian citizens to Hungary without the approval of the National Assembly?”

In early March, the Hungarian government extended a state of emergency to the entire country, citing the ongoing refugee crisis. The interior ministry announced the deployment of an additional 1,500 soldiers and police officers to the Serbian frontier.

The proposed new system to be introduced for the resettlement of asylum seekers or to pay deliberately prohibitive fees of 250,000 euros ($289,000) per asylum seeker are strongly refused by the Orbán government.

Present situation

On 10 May 2016 Hungary’s Parliament approved with a majority of 136 votes for a national referendum on the EU’s mandatory migrant quota scheme. The initiative was supported by the MPs of the ruling Fidesz and Christian Democratic parties, and the opposition far-right Jobbik. Though opponents on many domestic issues, Fidesz and Jobbik have found common ground in their shared stance against the presence of refugees and migrants. Hungary’s left-wing opposition parties (i.e. MSZP, DK and Együtt) slammed parliament’s endorsement of the referendum. The referendum will be held in September or early October 2016.

Parliament also passed a package of amendments that will reduce social benefits for migrants, making them eligible for only some types of benefits that Hungarian citizens are entitled to. The amendment restricts migrants’ stay in reception centres to just one month, from the current two. Further, the new law makes it legal to detain migrants who may later be sent back to other countries from Hungary under the Dublin III rules. Lawmakers also tightened the rules for applying for a residence permit as a significant number of citizens from developing countries had been found to be abusing the application system in a way that later prevents authorities from expelling them. Parliament also voted to make it easier for the state to issue residence permits „out of national economic interests”.

Budapest, 19 May 2016.

Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | HUNGARY TIGHTENS RULES ON IMMIGRATION bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Hungarian Social Watch Report 2016

SW Hungary Report 2016

00-03a-democracy-not-corporatocracyby Matyas Benyik

Hungary’s National Sustainable Development Strategy (NSDS)

Hungary has played a significant role in drafting the Sustainable Development Goals (SDGs). The key player was Mr. Csaba Kőrösi, Hungary`s UN Ambassador, co chair – together with Kenyan colleagues – who directed the process of developing the global goals. This fact has offered an excellent opportunity for Hungary to take a more active role in shaping the global development strategy.

It is worth remembering that in 2013 the Government of Hungary organised the Budapest Water Summit, whose final document, the Budapest Statement called for the development of a dedicated and comprehensive Sustainable Development Goal on Water. The message of a stand-alone water goal was supported by an overwhelming majority of the international community, and the targets of goal number 6 reflect almost the same structural composition as it was included in the Budapest Statement, namely improving sanitation and hygiene services, reducing pollution and increasing the re-use of untreated wastewater, integrated water resources management and the protection of our environment.

Ban Ki-moon, Secretary-General of the United Nations has recently invited Mr. János Áder, President of Hungary to serve as a member of the High-Level Panel on Water that the Secretary-General will convene in support of the Agenda 2030 for Development. Following the success of the first event in 2013, Hungary is going to organize the „Budapest Water Summit 2016” between 28 and 30 November, aiming to contribute to the implementation of the sustainable development goals connected to water as well as to identify technologies that combine traditional water management solutions with aspects of the fight against climate change, energy security, sustainable food production and sustainable development of cities, conservation of biodiversity, improvement of public health and eradication of extreme poverty.

Despite these positive developments the implementation of the SDGs is rather marginalized in the Hungarian foreign policy, because Hungary has still very limited experience in this field and provides only very low development aid, i. e. Hungary`s annual contribution to the international development aid represents 0.10 to 0.12% of gross national income (GNI).

The biggest challenges we are facing now are the questions of how to reduce the costs of humanitarian needs by taking preventive measures and how to finance this work with the help of the private sector and financial institutions. Poverty is one of the root causes of the recent migration wave. Sustainable development cannot be achieved without economic growth, equality, inclusion, justice and without the engagement of women and young people in education and business.

Furthermore, serious concerns can be formulated about the NSDS, too. First of all, without resolving the planned critical processes as well as without exploring and dealing with the causes of unfavorable situations, no effective and durable solutions can be expected. This is true both for the social problems (including to combat extreme poverty), or for the global environment problems.

According to the NSDS the Hungarian nation is currently very far from the state, which would satisfy the requirements of sustainability and thus a sustainable development path can only be realized gradually. The Framework Strategy is the first stage towards the transition to sustainability, and it focuses on areas of sustainability, which is likely to be the most effective way to eliminate, to mitigate the reasons for unsustainability. The Strategy uses the concept of sustainable development in a more general sense, than those who bound it to the ecological opportunities, although it does not deny its primary importance. During analyzing the concept the development and the sustainability are dealt separately and the meaning of the concept is being deducted from them.

According to the NSDS the development is understood as an inseparable harmonious growth of the conditions and opportunities of the good life for the individuals and the communities, as well as for the nation and the humanity. It also notes that the good life has not got just financial dimension, but also mental and spiritual side as well. The good life term commonly used synonym for well-being in the Strategy parlance.

Sustainability would mean that „at any given moment the generation creating its own wealth does not live up, it does not exhaust its resources, but retains sufficient quantity and quality for future generations by expanding them. To defend the interests of the unborn people, i. e. the interests of having no rights to vote constitutional or other institutional limitations are to be set. The limits beyond which certain steps are not taken, or cannot be done are clarified, and to resist the temptation obstacles are set in advance”.

The NSDS goes beyond the usual approach, namely that the technical solution is considered as the basic sustainable development tool „… The development of a sustainable society ….is wider; especially it is a cultural problem.” The basic question is how the given human community can continually and successfully adapt to the constantly changing (economic, social, human, natural, and built) environment, and how they are able to see the needs of its own limitations. So to say sustainability is a new system of relations between people, societies and the natural environment in which human actions are determined by following up of the values. Mankind’s response to this challenge is a cultural adaptation.

The NSDS is resource-oriented with four essential resources. In the classical approach the economy, the society and the environment are considered as the three feet of sustainable development. The fourth „outstanding priority for Hungary is the human dimension”.

In the field of the four main resources adverse developments can be identified, namely

Regarding human resources:

• The population of Hungary is decreasing at a dangerous pace;

• Hungary is lagging behind in enriching the knowledge;

• People’s health is worse than what you would expect from the level of economic development;

• Poverty and social exclusion are significant impediment to enrich knowledge and to preserve the health state of the people;

Concerning social resources:

  • Hedonistic approach;

  • Rejection of the risks, and excessive reliance on the state;

  • Low level of trust both in people and in institutions.

Regarding natural resources:

• The area of natural environment is becoming smaller and smaller;

• About 90% of natural ecosystem of Hungary’s territory has been lost;

• The elimination of natural areas, building sites continues at a rapid pace;

• Degradation threatens land fertility (soil structure degradation, salinization, erosion, decrease of organic content, etc.);

• Negative consequences of climate change.

Concerning economic resources:

• High international dependency of the Hungarian economy on foreign capital and raw materials and foreign investments, high foreign indebtedness;

• The community infrastructure is very rundown;

• Low R & D and innovation activities;

• Low level of employment;

• The unsustainable welfare system represents the largest item in public spending, substantial hidden debt’s for future generations.

The development and the sustainable development approaches resulted in only partial harmonization: the contradictions between the two previously separate collaborative processes this time appear in one program. As a typical example of a line from the first „classic” economic growth in the fore goal setting, on the other hand, the preservation of our natural environment and, accordingly, shift to sustainable consumption and production (patterns) signaling political will and purpose. „Decoupling” referred to in the program – that is, economic growth and environmental destruction unbundling – so far not led to the global environmental load reduction in the absolute sense, but this resulted in a maximum load of modest growth rate to slow.

Although the program has repeatedly emphasizes the relationship between the goals and the specific targets important, but it has serious shortcomings that does not refer to some of the targets and goals.

The fact that the program serves really well the sustainable development issue and help in this area of international cooperation, will only be seen in the implementation process: provided that it creates a precise and transparent monitoring system, and basically depending on their individual nations how effectively taken over the objectives of the international program drawn up and implemented in accordance with international program their own programs, and will have to cooperate together only achievable objectives and the performance of tasks able to be solved.

The success of the SDGs depends on the extent to which the objectives set out internationally become an integral part of the national discourse on development and manage to transpose to the national sustainable development policies.

The main concept of the Hungarian NSDS keeps in mind the main objectives set out in the Hungarian Foreign and Security Policy, namely: to promote sustainable development, to strengthen the global awareness of the Hungarian foreign policy, to wear moral responsibility for the fate of the world, global opening, to acquire positions in the developing countries, to strengthen international security, to contribute to the improvement of social conditions and fostering economy.

Key areas identified in the NSDS are as follows:

A) Institutional development (democratic, constitutional arrangements to consolidate, transfer of transformation and international integration experience, good governance, state, municipal and sectoral institutional development, capacity building, strengthening of civil society organizations);

B) Green culture, green economy, environment and climate protection (rural and urban development, food security, sustainable agriculture, developing productive capacities, sustainable water management, sanitation);

C) Human resource and capacity development (education, health, culture, equal opportunities, protection of minorities and vulnerable groups, social institutional development, scientific knowledge and connections).

However, it seems that Hungary will be unable to deal with all of the above areas at the same time, because of limited financial resources.

Sources/Links

www.complex.hu/kzldat/o13h0018.htm/o13h0018.htm

http://kki.gov.hu/agenda-2030-the-future-of-development-cooperation-and-undp-s-role-news

http://gazdasagiradio.hu/cimlap/fenntarthatosag-mik-a-legfontosabb-celjai-magyarorszagnak-5105

http://nfft.hu/assets/NFFT-HUN-web.pdf

http://www.mtvsz.hu/dynamic/fenntart/ff_ffstrategiak.pdf

https://www.weforum.org/agenda/2015/11/what-does-the-world-think-about-the-sdgs/

http://www.sustainabledevelopment2015.org/AdvocacyToolkit/index.php/post-2015-what-it-is-and-how-you-engage/intergovernmental-process-on-sdgs3/open-working-group-on-sdgs

http://nefe.kormany.hu/post-2015-en

http://se4all.org/sites/default/files/HE_Amb_Karoly_Dan_Opening_Statement_SE4All_workshop6.02.22..pdf

http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/ennek_orul_a_magyar_kormany_felreertettek_bovitve_.614270.html

http://www.iisd.ca/vol32/enb3225e.html

http://www.budapestwatersummit.hu/data/ext/BWS_PreliminaryProgramFINAL.pdf

http://www.greenfo.hu/uploads/dokumentumtar/a-fenntarthato-fejlodes-uj-ensz-programja.pdf

http://hand.org.hu/media/files/1443078818.pdf

Kategória: Nincs kategorizálva | Hungarian Social Watch Report 2016 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Szalai Erzsébet: Munkások helyett emberi robotokat akar a kormány – 168óra cikk

Szalai_ErzsiMagyarországon nincs munkásosztály, a szakszervezetek érdekérvényesítő képessége gyenge

A közgazdász-szociológus Szalai Erzsébet szerint Magyarországon nincs munkásosztály és rosszak a szakszervezetek érdekérvényesítő képességei. Mégis optimista. Úgy látja, mivel kivándorol a képzett munkaerő, egyre nagyobb a szakmunkáshiány, ezért az itt maradók alkupozíciói javulhatnak, és várhatók még munkásmegmozdulások a következő időszakban.

– Többször hangsúlyozta: rövidebb időszakokat leszámítva Magyarországon sosem tudott osztállyá szerveződni a munkásság. Miért gondolja, hogy nem létezik ma itthon munkásosztály?

– Marxot idézve: osztályról akkor beszélünk, ha van osztályharc. Vagyis ha a munkásság különböző akciókban meg tudja határozni önmagát a tőkésekkel szemben, ez a szembenállás a társadalmi változások motorjaként működhet. Ez csak a két világháború között és döntően az 1956-os forradalom vívmányaként a létezett szocializmus idejében volt így. Noha a „proletárdiktatúra” alatt a szakszervezeteket államosították és az érdekérvényesítés az állampárt-pártállam kezébe került, a munkásság helyzete kiemelt figyelmet élvezett. Ennek részeként hallgatólagos megállapodás volt az állampárt-pártállam és a munkásság között: elsősorban a nehéziparban dolgozók életszínvonala folyamatosan növekedhetett, cserébe pedig a munkások nem szóltak bele a politikába.

Fotó: Bazánth Ivola

– A magyarországi munkásmozgalmak története alapján szembetűnő: a hazai munkások jogai mindig is erősen csorbultak, érdekérvényesítési képességük is elmaradt a nyugat-európaitól.

– Nyugat-Európában a 19. század első felére már lezajlott az ipari forradalom. Magyarország viszont ekkor még elsősorban mezőgazdasági ország volt. A hazai gyáripar csak jóval később, a kiegyezés utáni gazdasági fellendülés időszakában kezdett kiépülni. Eleinte még munkásaink sem voltak: a gyári dolgozók többsége a környező országokból érkezett. Sosem sikerült behozni ezt a lemaradást, sem fejlettségben, sem munkavállalói jogokban, juttatásokban. Félperifériás helyzetünkből adódóan nem is sikerülhetett.

SZALAI ERZSÉBET

Bibó István- és Polányi Károly-díjas közgazdász-szociológus

1998-ban védte meg a Civil társadalom és elitek a magyarországi rendszerváltásban című akadémiai doktori értekezését. 2002-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán a szociológia tudományban megszerezte a habilitált doktor címet.

2004-ben a Debreceni Egyetem kezdeményezésére egyetemi tanárrá nevezték ki. 2006-ban az Akadémia levelező tagjának jelölték. 2007-től a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, majd a Nyugat-Magyarországi egyetem tanára.

– Nemrég olvastam az egyik gyár biztonsági őrének beszámolóját a munkahelyéről: arról írt, mennyire nem tisztelik az alkalmazottak jogait. Nem kapják meg a pótlékokat, szabadnapjaikat nem számolják el és 470 forintos órabérért dolgoznak. A munkásság szervezetlensége miatt nehéz még mindig az érdekérvényesítés?

– Részben. Helyzetüket bonyolítja: ma már nincsenek stabil, „nyugdíjas” állások. Sokan dolgoznak távmunkában, részmunkaidőben vagy főállásban ugyan, de folyamatos kényszerű munkahelyváltásokkal.

– Ez globális jelenség.

– Igen. Épp ezért a szakszervezetek világszerte veszítenek érdekérvényesítő erejükből. Hiszen az atomizálódott munkásságot nehezebb képviselni, mint a nagyobb és többé-kevésbé állandó munkahelyi közösségeket. Magyarországon különösen rossz a helyzet. Minden szinten érvényesül a megkülönböztetés: hátrányban vannak felvételnél a fiatal, szülés előtt álló nők, a romák és az idősek is. Emellett a nők ugyanazért a munkáért kevesebbet kapnak. Ugyanakkor nehéz vagy nincs közös fellépés mindezek ellen, aminek egyik legfőbb oka, hogy elenyészett a munkásidentitás, a munkássággal szinte már senki nem azonosítja magát.

– Ön szerint miért nem?

– A munkások a rendszerváltás nagy vesztesei, a vesztesekkel pedig senki sem akar azonosulni. Ne felejtsük el: miután felszámolták a nehézipar nagy részét, sokan nemcsak az állásukat, de a munkásszállók megszűnésével a lakhatásukat is elveszítették. A munkások egy része hajléktalan lett. A „munkás” szó azonban leginkább a politikai elit és az értelmiség körében járatódott le: sokan a létezett szocializmussal, vagyis az „átkossal” kötik össze. Közben pedig egyre romlik a munkásság helyzete azért is, mert egyre nagyobb a küzdelem az állásért és a megélhetésért. Ez is gátja az összefogásnak, illetve az osztállyá szerveződésnek.

– A hazai szakmunkásképzés is fokozatosan leépült az elmúlt évtizedekben. De a legújabb módosítás eddig soha nem látott károkat okozhat: bevezetnék a szakgimnáziumokat, amelyekben lebutítanák a természettudományi oktatást, több közismereti tantárgy – köztük a földrajz – eltűnne. Csakhogy a tudás nélküli, csupán egyetlen dologhoz értő „szakbarbároknak” végképp nem lesz esélyük javítani a dolgozói életkörülményeken.

– Pontosan. Sajnos tényleg kormányzati célnak tűnik, hogy futószalag mellett ülő emberi robotok dolgozzanak a gyárakban. A burzsoázia nyomására olyan munkásokat képeznek, akikre a jelenlegi termelési szerkezetben éppen abban a pillanatban szükség van vagy lehet. Vagyis az ő tudásuk más környezetben nem lesz használható. A félperifériás kelet-európai lét további átka, hogy a kilencvenes évek óta a térség országainak kormányai úgy próbálnak minél több külföldi befektetőt bevonzani, hogy versenyeznek egymással, melyikük tud olcsóbb munkaerőt biztosítani a betelepülő tőke számára. Ezzel összefüggésben eddig még egyetlen kormány sem törekedett arra, hogy globálisan is versenyképes tudást adjon a munkásságnak, olyan tudást, mellyel magas hozzáadott értéket lehet létrehozni. Rögtön hozzáteszem: eddig még soha nem volt annyira brutális ez a politika, mint a mostani kormány alatt és az előző ciklusban.

– Pedig egyre több nagyvállalkozó és üzletember vallja: annyira alacsonyak a bérek Magyarországon, hogy az már a termelékenységet és a gazdasági fejlődést veszélyezteti. Az olcsó munkaerő a tulajdonosi rétegnek sem kedvez.

– Nagy kereskedelmi bankok kutatóintézetei is ugyanezt állapították meg. Sok üzemben nagyjából a nyugat-európaival megegyező tevékenységért az ottani bérek felét vagy negyedét viszik haza a magyar dolgozók, és ez már a burzsoázia profitérdekeit is veszélyezteti, mivel gátolja a termelékenység növekedését.

– Felmérések azt is mutatják, a szakmunkások körében is egyre nő az elvándorlás. Sokan még csak nem is mennek túl messzire: az autóiparban már Szlovákiában is akár húsz százalékkal magasabbak a fizetések, mint itthon.

– És ezért egyes szakmákban mára súlyos szakmunkáshiány alakult ki Magyarországon. De az elvándorlásnak van pozitív következménye is: erősödhet az itt maradók alkupozíciója, megindulhat az állam és a burzsoázia által eddig elfedett tőke-munka viszony artikulációja, ami a munkásság osztállyá szerveződésének alapfeltétele.

– Jelenleg több multinacionális vállalatnál, például a Tescónál is egyelőre eredményesnek látszó bértárgyalások folynak a szakszervezet és a munkáltató között. Az Audi-gyárban pedig dolgozói sztrájkkal értek el béremelést. Erre gondol?

– Igen. Úgy tűnik, a nehézségek ellenére van esély rá, hogy egyre több hatékony munkásmegmozdulás legyen az elkövetkező időszakban. Persze hosszú távon a helyi szerveződés is kevés: lényegesen csak nemzetközi összefogással javítható a magyar munkásság helyzete. Akkor lehetnek eredményesek, ha Magyarország a kelet-európai országokkal együttműködve tűz ki közös célokat, például a közös európai minimálbérről és létminimumról.

– Lát erre esélyt? A korábban akadozó visegrádi együttműködés is inkább csak a menekültellenesség mentén tudott megújulni, más célok kedvéért nem.

– Bibó István írta: Kelet-Európában évszázadok óta változnak a határok, és ez az itt élőket hajlamossá tette a nacionalizmusra, a nemzeti elzárkózásra. De mit hoz az élet: mára Orbán Viktor vezetésével a menekültügy kapcsán valóban létrejött egy térségi összefogás, ahogy látjuk, rasszista alapon. A baloldalon baloldali célokért ilyen törekvések nem jelentkeztek és nem jelentkeznek. Egész Európára igaz: az egyes tagállamok politikai elitjei a létfontosságú nemzetközi összefogásért sem szívesen mondanak le a nemzeti autonómiájukról, akár annak egy részéről sem. Márpedig másképp nem megy. Ugyanakkor itt-ott van reményre okot adó megmozdulás is. A volt görög pénzügyminiszter, Jánisz Várufakisz páneurópai mozgalma ilyen. Ők azt mondják: az Európai Uniót a globális burzsoázia uralja, ezért annak féken tartása céljából alapvető feladat az EU politikai intézményrendszerének megerősítése, mégpedig annak demokratizálása útján. Franciaországban pedig tömegmozgalom van kialakulóban a munkajogok korlátozása ellen. Mindezek fontos lépések a megoldás közös kereséséhez.

Forrás: 

Herskovits Eszter írása  a 168óra online kiadásából 2016. április 30.
Közvetlen link:  http://www.168ora.hu/itthon/munkasok-rendszervaltas-szalai-erzsebet-vesztesek-erdekervenyesites-szakszervezet-144950.html
Kategória: Nincs kategorizálva | Szalai Erzsébet: Munkások helyett emberi robotokat akar a kormány – 168óra cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva