Academic Freedom under drastic attack

No question, Orbán’s regime is like this. They want to reign in all areas of life. One could say, that this is the nature of exercising power, but what’s the point when rulers decisions are becoming obviously counterproductive. What is the point of an open attack against the knowledge-based society. Orban’s extreme right ruling is increasingly unpredictable. More and more people are asking, are the intellectuals the academicians the new enemy?

It all started with the Fidesz era, with retirements over age 65, payment withdrawals, and by the appointments of university chancellors. The task of these government officials was to supervise not only financially but the daily life of universities. Students and teachers were shouting together on the streets of Budapest; “Free Country, Free University.” Then, still many people believed that the democratic system still works on a certain level and there will be some type of reaction to the protests. People were hoping in some type of compromise solution. But Orbán’ system works differently. With retirements, with firing, with such intimidations, where students were afraid of not to be admitted, they were afraid that because of a Facebook comment, or because of a photograph taken at a protest will not be able to make their exam, etc.

The next big step of mental well poisoning was the comma running and expulsion of the Central European University. To make it clear, our government founded a university as the main enemy of Hungary. Then it was hard to imagine that this idiocy could be exceeded . But they were able to do that. The newest enemy is the Hungarian Academy of Sciences (MTA). The goal is to significantly cut their modest budget, and to assign the independent scientific body to a minister. This would mean the disappearance of several prominent scientific institutes.

Today the demonstrators surrounded the reputable Budapest building, while the presidency of MTA discussed the topic. As a result, the scholarly body will boycott the plan. The long term result cannot be judged today. The question is; what comes next? Orbán`s autocratic system less and less tolerates the autonomous institutions and individuals.

Budapest, 12 February 2019.

György Droppa

Every year in early February domestic and foreign far right groups celebrating the „breakthrough” of German and Hungarian forces on February 11, 1945 from the city of Budapest, which was surrounded by Soviet troops on all sides. In December 1944 two Soviet peace parliamentarians were killed when they were trying to convey an ultimatum.

The siege of Budapest lasted 64 days and was one of the bloodiest encounters of the war. Hitler forbade the German military to abandon the city or to try to escape before the total encirclement of Budapest took place. The fights went on from streets to streets and the frontline often changed.

Between December 24 and December 27 the Red Army managed to surround the Buda side of the city. The Soviets reached Pest in January and by January 17 they liberated the Pest ghetto. The siege of Buda started on January 20 and lasted until February 11.

So, this is the „Day of Honor” the Hungarian, German and Austrian neo-Nazis, as well as from other neighbouring countries (e.g. Ukraine, Slovakia, Romania, Serbia, etc.) remember every year in early February. According to their website the walking tour is organized „in remembrance of those Hungarian and German soldiers who in World War II heroically defended Budapest and Western Europe from the Bolshevik Red Army.”

As always, some of the Budapest anti-Fascist groups (about 150 people, mainly young ones holding red flags and a lot of them is a close ally of Attila Vajnai`s Workers Party of Hungary 2006) went out to protest against the „Day of Honor” on February 9. This year, the neofascists were banned to gather in the Buda Castle district, because since the beginning of this year it has been a new governmental area with Orbán`s office, similarly to the infamous Horthy time in the inter world war period. The neo-Nazi groups, with about 300 Hungarian and foreign participants claiming themselves as only „tradition-keepers” were holding their rally on Buda side in Városmajor near the rebaptized from Moscow Square to Széll Kálmán Square. They were dressed in black, in SS uniforms and with swastikas. The foreigneres were even ready to pay EUR 10/person (about HUF 3,200, while the Hungarians HUF 2,000) as a participation fee, and looked happy because they are banned to hold such neofascist demonstrations in their home country. This phenomenon is another brilliant example of the right wing shift of the Hungarian political life. It is also an alarming and dangerous development in Hungary that the ruling Fidesz encourages to produce falsified accounts of our history from a far right perspective. On top of that it is sad to see that neither of the parliamentary opposition parties supported the antifascist demonstrations.

The most significant negative development, however is that the opposition parties are accepting the previously hard-core far-right Jobbik party as „their partner” while Attila Vajnai`s party being a Communist is excluded from the anti-Orbán coalition.

The 18th State of Nation Address of PM Viktor Orbán was given at Várkert Bazár (at the foot of the Castle Area) on Buda side on February 10. It was the first time that the venue was hermetically closed for the public, it was surrounded by heavy blocks of concrete, covered by black canvas. The audience of Orbán`s State of Nation Speech was transported there by big buses. An all-opposition demonstration was organized with about 1,000 people against Orbán`s dictatorship in front of János Áder`s, State President`s Office in the Castle.

Well in advance of Orbán`s speech it was clear that a new political situation is emerging in Hungary before the oncoming EUP elections. It was not a surprise that Orbán had ramped up his populist rhetoric claiming that Hungary is the last resort to fight against the „islamization” of Europe. Orbán called the Hungarian opposition as „a bunch of pro-immigration politicians who are kept on a respirator by George Soros and the EU bureaucrats”. His rhetoric might strengthen the hand of those calling for Orbán’s right wing populist party Fidesz to be ousted from the European People’s party.

These are the antecedents of Mike Pompeo`s visit to Budapest on February 11. Orbán`s illiberal rule will be the focus of the discussions. U.S. diplomacy toward Hungary is entering a new phase as Washington strengthens its efforts to counter Russia’s and China’s growing influence over central Europe. Pompeo is seemingly concerned about democracy, but his real aim is to bolster security relationships with Hungary and to conclude deals of defense cooperation (i.e. selling US air-defense missiles to the region).

Pompeo is scheduled to meet with Hungarian civil society leaders before seeing local officials and will also announce a new program to support independent media in central Europe. Orbán has tightened his grip on civil society organizations, news outlets and academia to create a state modeled on the likes of Russia and Turkey.

Budapest, 11 February 2019.

Matyas Benyik and György Droppa

Ne nagyon hetvenkedjen az ember, ha elmúlt hetven. A közönség mégis valami ilyesmit vár. Tamás Gáspár Miklós születésnapján a lapokat interjúözön árasztotta el. Hogy írásunk hőse öregszik – és a hiúság vétke sem idegen tőle –, a felvételeken rosszul palástolt meghatottság is bizonyítja. Kolozsváron kisebb konferenciát szerveztek a tiszteletére, Budapesten egy kis klubban baráti körben tisztelegtek előtte. Az életút fontos és érdekes, ha úgy vesszük, már közkincs: a politikai cselekvés filozófiai megalapozásának véget nem érő folyama. Cikkek és médiaszereplések halmaza. A közönség pedig külön számon tartja a manírokat. A híres sétapálcát. A csokornyakkendőt. A szivart. Gazsi harminc éve ingerli, provokálja és szolgálja a közönséget. Valahogy úgy vagyunk vele, mint a kokainnal: zavar a függőségünk, de nem bírunk leszokni róla. Mielőtt bármit is leírunk róla, szögezzük le: nagy arc, nagy ember, a rendszerváltás korának klasszikus alakja.

Amikor megismerte a szélesebb közönség (erősen kezdett, parlamenti képviselőnek választották be az utolsó kádári parlamentbe), már jelentős út állt mögötte. Igaz, a megelőző időket leginkább a közeli eszmetársai, a szamizdat aktív fogyasztói és a Szabad Európa Rádió hallgatói ismerhették. De a városban akkor is „jelen volt”, nem láthatóan, mégis tudhatóan. A rádió pagodájában láttam először, épp vitatkozott, pontosabban előadott. Egy cikkét vagy nyilatkozatát magyarázta, amelyben konzervatív-liberális elveit fejtette ki. Mivel a két dolog, a tiszta liberalizmus és a konzervatív-liberális felfogás nagyban különbözik. Ő az utóbbit vallja. Az előadás oly szemléletes, annyira meggyőző volt, hogy a vele lévő tisztes hölgy (akkoriban az új arcokat rajongó raj követte) fellelkesült. Azonnal indítványozta, ha így van, váljanak külön, váljanak le az SZDSZ-ről, alapítsanak pártot. TGM persze zavarba jött: „Asszonyom, lehet, hogy így van, mégsem lenne most célszerű. Egyelőre nem.” A politikában ez volt Gazsi sajátja – és hibája.

A filozófiai értelemben tökéletes megoldást javasolta, de az rendszerint nem volt megvalósítható.

Egyéniségén már akkor átütött a született revizionista marxista. Lelke legmélyén ugyanis az volt, erdélyi úrba oltott Karl Kautsky, aki tiszta forradalomról, a tőke uralmának megdöntéséről álmodik, s mivel az szűkös emberi létünk határain belül megvalósíthatatlan, hogy ne múljon haszontalanul az élet, nekiállunk és reformálunk. Jóléti államokat eszkábálunk. Igaz, ma már erre sincs mód. Legföljebb küzdhetünk a NER ellen.

Fotó: Bazánth Ivola

Hogy a kép pontosabb legyen, szólnunk kell a hősünket övező értelmiségi fanyalgásról. Arról, hogy egy szűk rajongói kört leszámítva miért volt gyakran népszerűtlen. Hogy nem értették, elítélték, gyermeteg álmodozónak és – írjuk le – izgágának és bogarasnak tekintették, aki pusztán az érdekesség miatt tagadta meg a korábban vallott elveit. Az SZDSZ-ben „nehéz embernek” számított, ma sem értik, miért „sodródott” megállíthatatlanul a legmélyebb újbaloldalra, a jobbosok szóhasználata szerint bele a komcsiságba. Egy nemrég tartott vitában TGM vágta át a csomót: „Bizonyos értelemben nyilván az vagyok.”

– Így szokott történni nálunk. A divatos álláspont Magyarországon az, hogy az ember a homlokára üt egy bélyeget, induló álláspontjához ragaszkodik, lassanként belemerevedik – mondja Tamás Gáspár Miklós. – Engem ez nem nagyon érdekel. Köztünk szólva untat. Engem az érdekel, hogy az ember kísérletezik, megpróbálja az igazságot minél jobban megközelíteni.

TGM nehezen viseli a politikai unalmat. Ezt még az SZDSZ is nehezen tolerálta. Vulgárisan úgy fejezte ki egy volt párttársa, hogy

„a Gazsi az a szabad madár, aki, amikor hosszú vita után némi egyezség kialakult, berepült az ablakon, hogy belerondítson a ventilátorba”.

Ez persze torzkép. A szerzőt övező „népi előítéletek” bornírt esszenciája. Akik mondogatták, jópofaságnak tartották. Egyúttal azt is jelzi, hogy a politikai establishment miképpen viszonyul a legcsekélyebb autonómiához.

Maga a rendszerváltás, amely egybeesett a TGM-jelenség intézményesülésével, mégiscsak fénylő pillanat, bár történelmi epizód volt. Az örök kétkedőben máig mély nyomot hagyott.

– Az az év nagy év volt. Példa arra, hogy a szabadság felé rohanó korszakok milyen intenzitással termelik ki a maguk tehetségeit. Áramlottak a gondolatok, emberek. Rengeteg önfeláldozó, időt és pénzt nem kímélő emberrel lehettél nap nap után együtt. Hónapokig az országot jártam, hoztak-vittek kis Trabantjaikkal, Wartburgjaikkal. Csak szólnom kellett: gyerekek, nem megy arra holnap valaki?, és máris jelentkezett Laci, a vezetéknevét elfelejtettem, de ha látnám, megismerném. És másnap megvárt, saját pénzéből bérelt magának szállodai szobát. Hazahozott, és átadott egy másik Lacinak.

Ez példa arra is, hogy a történelemben mennyire számít a szerencsés csillagállás. Hogy pusztán akaratból nem megy. Hogy ma, midőn tél van, és csend és hó és halál, ezek az emberek is eltűnnek a földről. Bizonyára léteznek valahol, visszavonultak a magánéletbe. Kiváló családapák, hasznos tagjai a közösségnek. De országos és világügyekkel egy ideje már nem törődnek.

– De ők nem látszanak. Én, mivel író vagyok, látszom.

De ő sem látszik jókedvűnek. Amit magunk körül látunk, abból a mai TGM is érthető, levezethető. Az emberek fanyalgása is. Valami remény talán kellene. TGM mondanivalója erről annyi, hogy az ellenzékről, bár áldozatukat tiszteletre méltónak tartja, „kegyeleti okokból” nem beszél.

A szamizdat színpadáról érkező írónak ’89-ben sem voltak illúziói. A politikát mint életformát nem tartotta sokra.

– Nem vagyok miniszteriális férfiú – mondta a koalíciókötés küszöbén, még ’94-ben, a tévéskocsi hátsó ülésén ülve. Magunk is gyanítottuk, hogy számára ez inkább szerep, kísérlet és tapasztalat.

– Tudtam jól, hogy a patkót nem Széchenyi Istvánok, Eötvös Józsefek fogják megtölteni, ám a veszedelmes anomáliák már akkor kezdtek kiütközni. Pedig a későbbi garnitúrákhoz képest az akkori emberek valóságos félistenek voltak.

Amikor TGM otthagyta a parlamentet, azt gondoltuk, hogy a tudományos karrier vagy filoszság vonzza, de a politikából sehogy sem akart kikopni. Ha itthon volt, többet szerepelt, mint valaha. Gyanakodni csak akkor kezdtünk, amikor ’96 táján töprengő megjegyzést tett az SZDSZ ősellenfelének számító Horn Gyulára, mondván: mélyen magányos embernek, alkatilag baloldali figurának látja.

– Megpróbáltam megérteni – magyarázza. – Végül is kortársam volt.

Kelet-Európa tragédiája ’94–96-ra bontakozott ki teljes pompájában. Néhány év alatt kétmillió állás szűnt meg Magyarországon, szétestek a forráshiányos téeszek, kitört a délszláv válság, folyt a vér, Szarajevót ostromolták, omlott és bomlott Csehszlovákia, feltűntek a Tudjmanok, a Meciarok, a Milosevicsek, az Izetbegovicsok, Romániában sorra tárultak fel a Ceausescu-időkben feltöltött, fekáliától bűzlő árvaházak poklai. A Tiszát a cián marta szét, TGM szűkebb pátriájában, Erdélyben töltekezni, harácsolni kezdtek az első rabonbánok, a lakosság vészesen fogyott.

Bal felé keresett kiutat. TGM állítása szerint a pluralizmus felszámolásának terve a jobboldal terveiben már 1990-ben készen állt.

– Amivel Antall, Boross vagy Csurka sikertelenül próbálkozott, az Orbánnak 2010-ben simán összejött

– mondja.

A liberális korszak mérlege szomorú.

– Jót akartunk – állítja TGM. – Azt hittük, hogy a szabadság mákonya részegítő. Komoly kárpótlás a csökkenő biztonságérzetért. Tévedés volt. Jót akartunk, de tévedtünk.

Lassan múlnak a barátságok is. Az SZDSZ-ből való kilépés 2000-ben még nem lett volna vízválasztó, a kapcsolatok fokozatosan redukálódtak baráti főbiccentéssé, ötévenkénti kósza telefonná. TGM kettős fénytörésben él. Erdélyi barátai nacionalisták, a pestiek liberálisok.

Fotó: 168 Óra archív

A gyakorlati politika kevés sikert, annál több csetlést-botlást és félreértést hozott számára. Sokan évtizedek távlatából is felróják (az urbánus gőg tobzódásának tartják) az 1990-es Mucsa vagy Európa cikket, amelyet a Beszélőben, a kampányfinisben tett közzé. Nyakába varrnak egy „puccskísérletet”, amelyet képviselőként a Duna-parton, a mikrofonerdőnek nyilatkozva a taxisblokád csúcspontján hirdetett volna meg. A jobboldal régi mániája, hogy a blokádot a Mérleg utcából Pető Iván irányította. A lobbanékony TGM nem mindig óvatos, ezért néha bizarr helyzetbe keveredik. Felróják neki azt a történetet is, mikor egy roma srác a buszon megkéselt egy romát, s TGM, félreértve a helyzetet, tüzes beszédet mondott a rasszizmus ellen.

Az első félelmes jelet 1989-ben észlelte. A Nagy Imre-szobor mostani hűlt helyén – akkor még Ságvári térnek mondták – váratlanul megállította egy öregúr.

– Vigyázzon, fiatalember – mondta akkor. – Hallgasson meg. Ha nem vezetik be a diktatúrát, itt terror és fasizmus lesz.

– Ugyan már, bátyám, miket nem mond – ellenkezett a képviselő.

Évek teltek bele, míg megértette a figyelmeztetés lényegét. Az az öregúr azt próbálta megértetni, hogy a hazai konzervatív jobb úgy kapcsolódik a szélsőjobbhoz, hogy abból nem vezet demokratikus kiút. Legyőzik őket, vagy ők győznek.

Mondják, a filozófia igazi közvetítő médiuma sokkal inkább az élőszó, mint a betű. Erre épült a platóni akadémia. TGM-ről nehéz eldönteni, hogy szóban vagy írásban hatékonyabb. Tűpontos stílus, elképesztő termékenység a sajtómérleg, miközben az internet is csordultig van interjúfolyamokkal, stúdióattakokkal. A TGM-i szereplések nagy értéke a kevesek által méltányolt belső koherencia, a korszakokon átívelő következetesség. TGM számos műfajban érdekes és szórakoztató. Ez olyan adomány, amit a politikában nem szoktak megbocsátani. Hétezer kötet könyv közé besuvasztva egy filozófus könnyen elviselhető. De hogy reklámozza, hivatkozza, széljegyzetelje az olvasmányait, több mint bosszantó. Ki olvassa Magyarországon Kunfi Zsigmond írásait, Kautsky műveit?

A helyzet TGM szerint több mint reménytelen. Hogy a rasszizmus, az antimigránspaktum betölti a világot, hogy mindent elural a káosz, hogy elképesztő figurák (Mayek, Trumpok, Kaczynskik, Salvinik) uralják el a világpolitikát, hagyján. Másutt is van rasszizmus, bevándorlási hisztéria.

– De ebből nem mindenhol következik, hogy fölszámolják a bírói függetlenséget, az egyetemi autonómiát, kormányirányítás alá vonják az Akadémiát – mondja a filozófus. – Némi fölzúdulást azért keltene, ha néhány hónap alatt bezárná oldalait a The New York Times és a The Washington Post.

Magyarországon két olyan újság szűnt meg, amely évtizedek óta a közélet oszlopának számított. Tüsszentés nem hallatszott.

Ha nincs is tiltakozás, ellenkezni még lehet.

– Sőt, azt meg is kell szervezni – mondja Gazsi. – Normális kultúrákban létre is jönnek a felháborodás, a tiltakozás médiumai.

TGM, mint mondja, ma már jobban otthon van Szlovéniában, Horvátországban, Boszniában, mint Budapesten. Szlovénül persze Budapesten viszonylag kevesen olvassák TGM műveit.

TGM ma már tekintély, ha nem is nálunk. Ez már azért is furcsa, mert a közhittel ellentétben ifjú fejjel objektív okokból sem lehetett volna világpolgár. Mielőtt Erdélyből Magyarországra került, Budapesten még két hetet sem töltött. Külföldön 1986-ban, harmincnyolc éves korában járt először. Elképesztő sokk lehetett, amikor valaki az „ódon Erdélyből” érkezik, s a horizonton megjelennek New York tornyai.

A történetnek még nincs vége. Ráadásul az alapkérdés is megmaradt. A két megélt zsarnoki rend (a kádári és az orbáni) közül melyik a vacakabb?

– A Kádár-rendszer sikeresebb volt a maga sajátos koordinátái között. Fűtött lakás, jobb közlekedés, világítás, emelkedő nívójú oktatás, jobb táplálkozás. Szűkre szabott jólétből és szabadságból mentünk a nagyobb jólét és szabadság felé. Az orbáni irány fordított. Nagyobb jólétből, szabadságból haladunk egy szűkösebb, zártabb társadalom felé. Az az ajtó kifelé nyílott, ez az ajtó befelé csukódik. A felső középosztálynak több a pénze, de ettől nem lett boldogabb.

TGM viszont valószínűleg boldog könyvtára menedékében. Maradjon is így! Néhány dolgot hetven fölött is okvetlenül meg kell írni még. 

Forrás: https://168ora.hu/itthon/tamas-gaspar-miklos-jot-akartunk-de-tevedtunk-163013

Szalai Erzsébet

Magyarországon a rabszolgatörvény támasztotta fel haló poraiból a kizsákmányolás fogalmát. Mindazonáltal a kategória – az elmúlt harminc évet tekintve – a magam munkáiban már korábban is megjelent. A kizsákmányolásról alkotott elméletem lényege az volt, hogy bár a munkásosztály léte az újkapitalizmusban csupán a részlegesség szintjén tételezhető, ez  nem jelenti a kizsákmányolás mint alapvető termelési viszony „fennállásának” tagadását. Sőt, a kizsákmányolás az újkapitalizmusban éppen azért lehet különösen intenzív, mert a munkásság jórészt atomizált, nem, vagy csak korlátozottan képes egységes osztállyá szerveződve érdekei megjelenítésére és képviseletére. (Bővebben lásd Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyveimet).

Nem véletlen azonban, hogy a kizsákmányolás fogalma a régi vágású, vulgármarxista politikai gazdaságtan kikopásával – régiónkban, egy-két kivételtől eltekintve a rendszerváltás utáni teljes felszívódásával – nem csak a szellemi életből, de a közbeszédből is szinte teljesen eltűnt. A neoliberális globalizációval – a régióban a jórészt neoliberális rendszerváltással – összefüggésben gyorsan nőtt a munkanélküliség és terjedt a munkaerő „rugalmasítása”, melyek gyengítették a munkásság alkupozícióit. A munkásoknak kvázi hálásnak kellett lenniük a „munkaadóknak”, hogy azok alkalmazzák őket – kizsákmányolásuk, mint alapvető termelési viszonyuk nem igen jutott el tudatuk küszöbéig. A szellemi élet emberei pedig – a régióban olyanok is, akiknek karrierje a régi rendszerben a marxi politikai gazdaságtan tanulmányozásához és terjesztéséhez kötődött – úgy menekültek a kategóriától, mint valamely stigmától.

---

A kizsákmányolás fogalmát a ’70-es évektől kezdődően a nemzetközi irodalomban döntően csupán az analitikus marxisták (többek között Elster, Wright, Roemer) használják: igyekeznek a kategóriát empirikusan – döntően a játékelmélet és a racionális választások elmélete alapján – igazolni, pontosabban meghatározni. A továbbiakban elsősorban Wright gondolatmenetével foglalkozom, mert az tűnik a legátfogóbbnak.

Wright definíciója szerint: „Ha egy egyenlőtlenséget a kizsákmányolás kifejeződéseként írunk le, akkor azt állítjuk, hogy meghatározott fajta ok-okozati kapcsolat van a különböző cselekvők jövedelme között. Konkrétabban: akkor mondhatjuk, hogy a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, ha két dolgot állapíthatunk meg: a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációjától függ – a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények. Továbbá a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétől – is függ – a gazdagok ilyen vagy olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének egy részét. Az első kritérium önmagában definiálja a gazdasági elnyomást, de nem a kizsákmányolást. Ezen az alapon a munkanélküli munkások gazdaságilag elnyomottak, de nem kizsákmányoltak. A kizsákmányolás egyaránt feltételezi a gazdasági elnyomás és a társadalmi többlet legalább egy részének az elnyomók általi kisajátítását.”

Magyarországon kizsákmányolás kategóriáját – hangsúlyozottan a disztributív egyenlőtlenségek elemzésére -, a ’90-es évek elején a baloldali liberális Kis János is használja. Kis egyik kiindulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet-elsajátítás marxi fogalmi azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és elkülönítésére, miután – miközben – meggyőzően bizonyítja, hogy Marx a két fogalmat összemossa.

Egyelőre a speciális kizsákmányolás esetét idézem tőle.

Hogy van-e speciális kizsákmányolás, azt a tőkések és a munkások erőviszonyaiból látja levezethetőnek. Három esetet különböztet meg. „Az első esetben a felek (a tőkések és a munkások – Sz. E.) alkuereje kiegyenlített, és (vagy) a szerződéskötés kikényszeríthető szabályai lehetetlenné teszik, hogy bármelyik fél visszaéljen az erőfölényével. Ekkor a munkaszerződés tisztességes, az elosztás nem igazságtalan és nincs kizsákmányolás… A második, elméletileg szintén lehetséges esetben a munkásosztály alkuereje nagyobb a tőkésosztály alkuerejénél, és ezért a munkások olyan feltételeket tudnak rákényszeríteni a tőkésekre, amelyeket azok kiegyenlített alkupozíció esetén nem fogadnának el. Ebben az esetben az elosztás igazságtalan volna; a munkás lenne az, aki olyan többletet sajátít el, mely nem őt, hanem a tőkést illeti meg. Kizsákmányolásról azonban még speciális értelemben sem beszélhetnénk, hiszen az igazságtalanul elsajátított többletet nem a tőkések állították elő…

A harmadik esetet a tőkésosztály erőfölénye jellemzi; a hátránnyal sújtott fél itt a munkásosztály. Az elosztás ebben az értelemben is igazságtalan, és egyszersmind kizsákmányoláson alapul: az igazságtalanul elsajátított többlet a munkások munkájának terméke. Ez a speciális kizsákmányolás esete. (Kiemelés – Sz. E.) Speciális kizsákmányolás esetén a tőkésnek nincs legitim jogcíme az erőfölény kihasználásával szerzett többletre, az valójában a munkást illetné meg.”

Az analitikus marxisták többsége – elsősorban Elster – miközben használja a kizsákmányolás fogalmát, a marxi munkaérték-elmélettel és a specifikusan arra épülő kizsákmányolás-elmélettel kapcsolatban vagy nem foglal állást, vagy – mint Elster – nem bizonyítható tételként elutasítja azt, Kis János viszont ambivalens. Rekonstruálja és legalábbis nem cáfolja Marx ama tételét, hogy minden tőke visszavezethető  felhalmozott munkára és az eredetileg talán saját munkából származó tőkejavakat mindenképpen idegen munka fizetség nélkül elsajátított termékei pótolják. Az értéktöbblet-elsajátítás és a kizsákmányolás azonosítását mindazonáltal más, termelékenyebbnek tűnő gondolatmenettel igyekszik cáfolni.

Mint arról szó volt, a marxi gondolatmenet tisztázásának igényével bevezeti az általános kizsákmányolás fogalmát, mely nem más, mint az egyenlőségen alapuló társadalom, pontosabban annak ideálja tükrében fennálló kizsákmányolás. „Az általános kizsákmányolás mértékét ugyanúgy egy tényellenes feltételezés segítségével határozhatjuk meg, mint a speciális kizsákmányolásét. Először megvizsgáljuk, hogyan oszlik el a megtermelt jövedelem a gazdaság szereplői között, ha a jelenlegi tőkés tulajdonviszonyok vannak adva, de nincs speciális kizsákmányolás. Azután megbecsüljük, hogyan oszlana el ugyanaz a megtermelt jövedelem, ha nem létezne tőketulajdon, nem lennének tőketulajdonosok. A két eloszlás különbsége adja ki a keresett mennyiséget.” Ezt követően Kis „szertefoszlatja” az egyenlőségen alapuló társadalom ideálját, így ezen logika alapján cáfolja az általános kizsákmányolás tényét.

Az analitikus marxisták többsége viszont – miközben a munkaérték-elméleten alapuló kizsákmányolás-elméletet legalábbis megkerüli – hallgatólagosan a Kis által általános kizsákmányolásnak nevezett fogalommal azonosítja azt, és ezen az úton igyekszik bizonyítani a kizsákmányolás tényét. A Roemert citáló Wrightot idézem: „Az alapgondolat az, hogy a különböző kizsákmányolási rendszereket úgy hasonlítja össze, hogy a termelés szervezetét »játék«-ként kezeli, és felteszi a kérdést, hogy vajon jobban élne-e a játékosok koalíciója, ha meghatározott eljárásokkal visszavonulnának a játéktól. Roemert a kapitalista kizsákmányolás esetét elemezve azt szemlélteti, hogy »ha az összes bérből élők koalíciója kiszállnak a kapitalizmusjátékból, a társadalmi javak rájuk eső részével (ez nem definiálódik – Sz. E.), akkor jobban élnének, mintha a kapitalizmusban maradnának, a tőkések pedig rosszabbul élnének.«”

A továbbiakban saját gondolatmenetemet ismertetem.

Rövid távon – vagy inkább egy adott pillanatban – részben relevánsnak tekintem a marxi munkaérték-elméleten alapuló értéktöbblet-elméletet, vagyis azt a tételt, hogy

egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől a munkaerő egy olyan speciális áru, mely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez az értéktöbblet, melynek a tőkések részéről történő elsajátítását – egy adott pillanatot tekintve – magam is kizsákmányolásnak tekintek.

Meglehetősen elterjedt vélekedés, hogy mivel a munkaérték-elméletet nem lehet kvantitatíve bizonyítani – nem lehet rá például Hahn szerint plauzibilisebb ármodelleket építeni, mint a marginális elméletekre – a benne rejlő kérdésfelvetés sem releváns. (Az analitikus marxisták ezért vetik el vagy hallgatják el.) Álláspontom szerint azonban a munkaérték-elmélet és a rá épülő értéktöbblet-, valamint kizsákmányolás-elmélet – ugyanúgy, mint például Foucault hatalomelmélete – elsősorban filozófiai és nem közgazdasági-szociológiai teória, melynek sajátos természetéből következik, hogy empirikusan nehezen vagy egyáltalán nem megragadható. A tőkének elemi munkaértékre redukálása empirikusan hasonlóképpen nem megoldható, mint a társadalmi viszonyok elemi hatalmi szituációkra bontása a foucault-i elmélet alapján. De idézhetem Freudot is, aki olyan elméletet alkotott, melynek természetéből következik az empirikus bizonyíthatatlanság.

De miért csak részben releváns Marx értéktöbblet-és kizsákmányolás elmélete?  Hipotézisem szerint három, egymással összefüggő okból. Egyrészt azért, amit korábban állítottam: mint ahogyan azt többek között Pitti Zoltán több helyütt is empirikusan bizonyította, a munkabér a munkásság széles körében – döntően a perifériákon, félperifériákon – nem  fedezi a munkaerő újratermelési költségeit. Ebből következően a tőkések által elsajátított értéktöbblet ezeken a területeken nagyobb, mint a létrejövő új érték és a munkaerő újratermelési költségeinek különbözete. Ebből következően viszont itt a kizsákmányolás is nagyobb a marxi elmélet által feltételezettnél, hiszen

a tőkések által elsajátított értéktöbblet tartalmazza az új érték azon hányadának egy részét is, melyet a munkaerő újratermelésére kellene fordítani.

Ugyanakkor a centrum országok munkásarisztokráciájának bére magasabb, mint munkaerejük újratermelési költsége – a különbözetet a tőkések a perifériákon, félperifériákon az előbb említett módon keletkező extraprofitból finanszírozzák.

Másrészt a világ – és az egyes nemzetgazdaságok – munkaerőpiacainak erős szegregációja azt is jelenti, hogy a munkaerő nem, vagy csak korlátozottan képes a magasabb béreket biztosító területek felé áramlani, ezért a munkaerő újratermeléséhez társadalmilag szükséges munka kategóriája erről az oldalról is relatívvá válik: az annak megfelelő bérszínvonal még „eszmei szinten” sem értelmezhető. Pontosabban: a társadalmilag szükséges munka még és már nem nemzeti – de még nem nemzetközi. (Ez a probléma egyébként a munkaerőáru mellett más áruk vonatkozásában is felmerül).

Végül, de nem utolsó sorban az előbbit aláhúzza az, hogy

az újkapitalizmus társadalma és gazdasága hálózati, ami azt is jelenti, egy-egy termék előállításában egyre több termelési egység vesz részt, melyek közül egyesek sokszor a centrumokban, mások a perifériákon, félperifériákon helyezkednek el.

Ebből következően az egyes tőkések által realizált profit szükségképpen úgy keletkezik, hogy a termelési-és értéklánc egésze által termelt értéktöbbletet a tőkések újraelosztják maguk között. Erőviszonyaik eltérése mellett azért is újra kell osztaniuk, mert – mint az a korábbiakból következik – az általuk alkalmazott munkások érdekérvényesítő képessége nagyon eltérő, a centrumokban dolgozók a perifériákhoz, félperifériákhoz képest jóval magasabb béreket képesek kiharcolni.

Ez azt is jelenti, hogy a munkabér és a profit aránya – és a kettő relatív színvonala (a termelési lánc egészéhez viszonyított fajlagos értéke) – függ a tőkések és munkások helyi erőviszonyaitól is. Azért hangsúlyozom hogy is, mert többek között Vrousalis és Sraffa komplett elméletet épített fel arra, hogy  a termelés realizálásakor (eladásakor) keletkezett új értéknek profitra és munkabérre történő elosztása a tőkések és munkások közötti konkrét erőviszonyok kizárólagos függvénye.  Ez a feltevés azért túlzó, mert azon a rejtett feltevésen alapul, hogy a gazdaság egyes területein realizált profit és munkabér teljesen elszakadhat egymástól – elméletük egy létező összefüggést tesz egyedüli magyarázó tényezővé.

Mi következik mindebből a kizsákmányolás elméletre? Részben már meg is válaszoltam: döntően az, hogy

miközben a termelés egyre társadalmibb, a kizsákmányolás egyre egyedibb.

Az elmondottak mellett ezt a mozzanatot erősen felnagyítja a hálózati társadalom még egy fontos tényezője: miközben egy-egy termék előállításához egyre több munkás fegyelmezett összmunkájára van szükség, a munkafeltételek „rugalmasítása”, és az időről időre felerősödő munkanélküliség következtében az egyes munkások helyzete egyre bizonytalanabbá válik. A hálózati társadalom egy olyan szövedék – szörny – mely pillanatonként lecseréli emberi alkatrészeit. A társadalom megkettőződik: egyik oldalon a hálózatok egymáshoz szorosan illeszkedő, bonyolult és szikár világa, másik oldalon az atomizált emberek tömege, akiknek ugrásra készen kell várniuk, hogy a hálózatok mely pontján és meddig lesz rájuk szükség. A hálózatok felfalják, majd kiköpik az embereket. Ilyen körülmények között a munkásság képtelen osztállyá szerveződni – a kizsákmányolás erről az oldalról megközelítve is „személyre szabottá” válik. Így ugyanúgy nem, vagy  csak nehezen felismerhető, mint a fogyasztásnak a testre szabott tömegtermelés ideológiájával leöntött manipulációja.

A kizsákmányolás-elmélet további problémája más természetű. Abból fakad, hogy annak alapfeltevése nem más, mint egy alapvetően konfliktuselméleti megközelítésen alapuló logika.

Gondolkodásunkból azonban nem iktathatjuk ki a hosszabb távra tekintő funkcionalista nézőpontot sem. Ezen elméleti attitűd alapján nézve egyrészt egy bővülő gazdaságnak felhalmozási szükséglete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erőforrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletből).

Másrészt és főként: a létezett szocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet az erőforrások újraelosztásának az a gyakorlata, mely ellentétes a történelmileg a tőke által reprezentált, a tőke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal (a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem vezetett máshoz, mint az erőforrások, javak szűkített újratermeléséhez.

A tőke értéktöbbletből való részesedéssel „jutalmazása” a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mértékben függetlenül attól is, hogy igazságos-e vagy sem): a tőke „részesítése” az értéktöbbletből az erőforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a szélső esetben is így van ez, amikor a tőkés nem fejt ki effektív munkát, csak szelvényvagdosó. És azt figyelembe véve is, hogy a globalizációval növekvő tőkekoncentráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák annak lehetőségét, hogy a tőkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erőforrások hatékony elosztásának „feladatát”.

De ha az értéktöbbletnek a tőkések által történő elsajátítása ilyen fontos funkciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló-e egy olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás?

Ezt a kérdést e pillanatban még nyitva hagyom – mindazonáltal a rohamos technológiai fejlődés, az informatikai robbanás már a belátható jövőben kínálhat a profitorientációnál pontosabb és hatékonyabb eszközöket.

Az a kérdés azonban, hogy a mai kapitalizmusban fennáll-e a Kis János által definiált speciális kizsákmányolás – Kis ezt tagadja -, már jobban megközelíthető. Legalábbis, ami a dinamikát, a tendenciát illeti.

A reagani, thatcheri fordulat, majd különösen a 2008-as világgazdasági válság kitörése és sajátos „kezelése” (a burzsoázia a válság terheit a munkásságra hárította és hárítja) óta a világ centrumországaiban is megfigyelhető az erőviszonyok eltolódása a tőke javára és a munka rovására, melyet a profitráta süllyedő tendenciája „kényszerít ki”. Az erőviszonyok eltolódását jól jelezte a szociáldemokrácia jobbra tolódása, és különösen a folyamat kezdetén a harmadik út ideológiájának felülkerekedése e körökben, amely többé-kevésbé nem volt más, mint neoliberalizmus – baloldali mezben. Ugyanennek a dolognak a másik oldala a szakszervezeti mozgalmak gyengülése. Nem utolsó sorban pedig jelenünkben a szélsőjobboldali mozgalmak erősödése, melyek bázisaikul valójában a képviselet nélkül maradt munkásságot célozzák meg.

Többé-kevésbé konszenzus van abban (többek között Govan, Szigeti) hogy a II. világháború utáni jóléti kapitalizmust a tőke és a munka viszonylag kiegyenlített erőviszonya jellemezte. Ha ezt a tételt munkahipotézisként elfogadjuk, akkor azt az állítást fogalmazhatjuk meg, hogy az ezt követő korszakban, az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek elejétől

eltolódás történik a Kis által definiált speciális kizsákmányolás felé. A kelet-európai újkapitalizmusok kialakulását pedig több oldalú empirikus kutatások alapján is – többek között Pitti, Ferge és a magam vizsgálatai – egyértelmű és erős speciális kizsákmányolás kíséri.

De vajon a II. világháborút követő jóléti kapitalizmus a  kapitalizmus történetének nem-e egy egyszeri, megismételhetetlen szakasza volt-e?  Vagyis a kapitalizmusnak elképzelhető-e tartósan egy olyan variánsa, melyben a tőke és a munka erőviszonyai kiegyenlítettek – tehát nincs speciális kizsákmányolás. Ez a kérdés számomra egyelőre nyitott – bár a tendenciák legalábbis középtávú kivetítése inkább a nem választ valószínűsíti.

---

Rátérve az általános kizsákmányolás létének vagy nemlétének problematikájára: az általános kizsákmányolás létezésének elismerése vagy tagadása – Kis megközelítésének megfelelően – alapvetően attól függ, hogy felsejlenek-e a láthatáron olyan termékeny utópiák, amelyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyokat (ezen belül például megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való feltüntetését) és amelyeknek van számottevő bázisuk. Válaszom többrétegű.

Az újkapitalizmus története során az első, a rendszer lényegét érintő kritikai mozgalom a közvetlenül az ezredforduló után szárba szökő  alterglobalizációs mozgalom volt, melyhez mások mellett magam is nagy reményeket fűztem. Ideológiájának lényege az volt, hogy

a globális tőke által teremtett globális kihívásra a rendszer lényegét megkérdőjelező globális civil társadalmi választ kell adni.

Tamás Gáspár Miklós azonban már a kezdet kezdetén helyesen mutatott rá arra, hogy ez a mozgalom nagyban különbözik  a hajnali forradalmi szocializmustól, de még a 68-as újbaloldaltól is: szemben azokkal, nincs – nem is lehet – történetfilozófiája. Valójában nem mond – nem is mondhat – igazi Nem-et.  Perry Anderson 2001-ben az antikapitalista baloldal világméretű kudarcának tételezésére építve változtatta meg lapjának, a New Left Reviewnek az irányvonalát.

Mivel az alterglobalizációs mozgalomnak az átfogó, közös ideológia hiánya mellett konkrét programja is alig-alig volt – összefüggésben azzal, hogy a mögötte álló társadalmi csoportok érdekei sokban egészen eltérőek voltak – nem véletlen, hogy eme mozgalom a 2008-cal kezdődő világgazdasági válságra  képtelen volt valóban releváns, baloldali választ, válaszokat adni. Ezért nagyjából ekkortól a mozgalom hanyatlásnak indult. Mondanivalónk fő vonalához kapcsolva: nem rajzolt fel a horizontra olyan termékeny utópiát, melynek fényében az általános kizsákmányolás kategóriája értelmezhető lett volna.

Megítélésem szerint azonban a helyzet ma már ennél jóval összetettebb.

A 2008-as globális válság óta – amint azt 2006-ban prognosztizáltam –

az egyes nemzetállamok bérszínvonalai közeledtek egymáshoz, az országokon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek ugyanakkor a csillagos égig ugrottak.

Az egyes országok közötti bérszínvonalak közeledése azonban nem volt annyira markáns, mely a csupán potenciálisan létező „globális munkásságot” közös érdekei felismerésére késztethette volna. E két tényező együtthatásaként az „osztályharc” ismét nemzetállamokon belülre került. Részben ennek következményeként, részben okaként – és mert a „harmadik utas” kalandba belebonyolódott szociáldemokrácia már korábban lejáratta magát – a középrétegeket és a munkásságot egyedül megszólító (bár, mint azt az Egyesült Államokban, vagy akár hazánkban láthatjuk, csak a szavak, a felszíni ideológiák szintjén valóban tőkeellenes) szélsőjobboldali mozgalmak erősödtek fel.

De csak mindezidáig. Mára már nem csak megjelent, de látványosan erősödik  az alternatív baloldal is, elsősorban Bernie Sanders vezetésével az Egyesült Államokban és Jeremy Corbyn vezetésével Nagy Britanniában. A lokális szélsőjobboldalra való válaszként – az alterglobalizációs mozgalmakkal szemben – ezek eredendően nemzetállami szinten artikulálják magukat – mindazonáltal Sanders és a görög Varufakisz kezdeményezésére, mára már kezdik létrehozni nemzetközi hálózataikat is. Mintha azt tanulták volna az alterglobalizációs mozgalmak kudarcaiból, hogy a szervezkedésnek nem felülről lefelé, hanem fordítva, az alsóbb szintekről elindulva kell haladniuk a globális szintek felé: az egyének ezen az úton szervesebb módon azonosulhatnak a mozgalmak céljaival, fokról fokra építve ki a valóban rendszerszintű változások véghezviteléhez szükséges  globális identitásukat.

Bár ezen  mozgalmak céljai között nem szerepel a kapitalista társadalom legalapvetőbb viszonyainak radikális meghaladása, mégis elmondható, hogy a tulajdonviszonyokat is érintő – részben kollektivizáló – programpontjaikkal összefüggésben céljaikat tekintve átmenetet képeznek a jóléti kapitalizmus rekonstruálása és a demokratikus szocializmus között. Így, vagyis konkrét, a tulajdonviszonyokat és az elosztást egyaránt érintő  programjuk és jövőképük fényében az általános kizsákmányolás kategóriája már nagyon is értelmezhetővé válik.

Mindazonáltal a világ baloldali intellektuális szellemi műhelyeiben már korábbról „felsejlenek a láthatáron” alternatív társadalomképek (és hozzájuk tartozó alternatív elosztási rendszerek), „termékeny utópiák”. Itt és most csupán Böröcz József érdekes gondolatmenetét idézem. A szerző egy 2005-ös  tanulmányában azt a kérdést teszi fel, hogy „mi lenne, ha életbe lépne egy egyenlőbb globális elosztási rendszer s a gazdagabb országok kötelesek lennének több pénzt tenni a közösbe, vagyis több jutna a világ szegény régióinak?” És ezáltal a jelenlegi egyenlőtlenségek felére csökkennének (ez a szerző céltételezése a teljes egyenlősítés helyett). A széles körű számításokkal alátámasztott eredmény meglepő.

„A gazdag országok életszínvonala nem csökkenne drasztikusan – az így lehetővé váló infrastrukturális fejlesztések nekik is új munkalehetőségeket teremtenének –, a szegények életkörülményei és lehetőségei pedig sokat javulnának.”

Bár Böröcz gondolatmenete sem a kapitalista alapviszonyok teljes tagadására épül, már jól jelzi a „termékeny utópiák” iránti igény reneszánszát. Hasonlóképpen azok az elsősorban a zöld mozgalmakhoz kötődő ideológiáik, melyek határozottan megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való tételezését.

Elmondhatjuk tehát, hogy van rá esély, hogy az általános kizsákmányolás kategóriája talán már a közeljövőben is relevánssá és társadalmi értelemben (is) hatóképessé válhat. Hazánkban is, mint azt a rabszolgatörvény elleni lázadás során tapasztalhattuk, és tapasztaljuk.

És nem véletlen, hogy éppen most, amikor a korábbi munkanélküliség néhány év leforgása alatt a tőke számára égető, és vele szemben a munkásság alkuképességét jelentősen megerősítő munkaerőhiánnyá változott és változik. Mint ahogy az is sokatmondó, hogy az utóbbi időben a kizsákmányolás fogalma a legjelentősebb fiatal értelmiségiek szótárában tűnik fel – elsősorban Gerőcs Tamás, Kapelner Zsolt, Pogátsa Zoltán és Scheiring Gábor munkáiban. Vagyis nem csak az alkuerő, de szelleme is éledezik…

Amint azt a szakszervezetek kezdeményezte általános sztrájk várható elmaradása kapcsán látjuk, a kizsákmányolás elleni küzdelemben lesznek még megtorpanások, mindazonáltal a szellem már kiszabadult a palackból. Ezt mindennél világosabban mutatja az Audi dolgozóinak sikeres sztrájkja, melynek példája ragadósnak tűnik. És szinte már itt is az az idő, amikor az egyéni szintű kizsákmányolások kollektíve felismerhetővé összegződhetnek, az ellenük való harc pedig így társadalmi hatóerővé válhat. Kiemelt kép: Csoszó Gabriella / Free Doc

Forrás: https://merce.hu/2019/02/01/kizsakmanyolas-az-ujkapitalizmusban/

TELJES SZÖVEG

1968 ötvenedik évfordulójára –úgy tetszik –túljutottunk az aktualizálási kísérletek, a könnyes szemű visszaemlékezések és a politikai mítoszteremtési próbálkozások időszakán. Helyüket a poszt-hatvannyolcas szituáció körüli viták vették át –köszönhetően elsősorban annak, hogy az új jobboldal sok tekintetben a fél évszázaddal ezelőtti eseményeket tette meg bűnbakká napjaink problémáival kapcsolatban. Jól ismert, hogy a jelenleg is zajló jobboldali-konzervatív anti-hatvannyolcas offenzíva azon a tézisen alapul, hogy bár a diáklázadásokat leverték, tulajdonképpen a résztvevők minden követelése megvalósult az idők során. A konzervatív oldal ezen túl úgy gondolja, hogy 68 képviselői továbbra sem nyughatnak, és folytatják egyre abszurdabbá váló harcaikat –ehhez pedig bőséges eszközt kínál számukra a média, az egyetemek, az EU, a kulturális élet, amelyek fontos pozícióit ők birtokolják.

TERMÉKENY VITA 68-RÓL?

A konzervatív jobboldal radikalizálódó szereplői ellenforradalmat hirdetnek a szerintük hegemón pozícióba került hatvannyolccal és képviselőivel szemben, vagy ahogy Békés Márton fogalmaz, „lázadást a lázadás ellen”.[1] Csakhogy ez még nem minden. Ellenfelei számára ugyanis 1968 utolsó mozzanatként jelenik meg egy kétszáz éves hanyatlás-történetben. Az ötven évvel ezelőtti eseményeket egy historizáló kritika konceptuális keretébe ágyazottan elemzik, amely az egalitárius és liberter eszmék diadalmeneteként láttatja az 1789 utáni időszakot, a végzetes romlás időszakaként. Nem könnyű termékeny vitát folytatni ezzel az állásponttal, mint ahogy egyetlen merev szembeállításra építkező történetfilozófiai elgondolással sem. Hiszen ha a jobboldali-konzervatív ellenforradalom hívei utolsó nagy összecsapásra készülnek az egyenlőség kultuszában élő és a világot társadalmilag konstruáltnak tekintő „örök baloldal” és a neki ellenállni próbáló, prométheuszi utóvédharcot folytató „örök jobboldal” között –akkor ebben a „harcban” 68 szükségszerűen a romlást hozó „marxista-liberális” masszának az alkotórészévé válik. De reálisan nézve a poszt-hatvannyolcas politikai küzdelmeket, tényleg ilyen könnyedén állítható Che Guevara Soros György mellé, az ellenkultúrák hippijei a fogyasztói társadalom urai mellé, Davos globális erősei az alterglob mozgalom mellé, a nyugati marxizmus a létező szocializmus mellé, a feminizmus a pornóipar mellé?

A jobboldali-konzervatív kultúrkritika stratégiája, hogy korunk negatív jelenségeit egyértelműen a hagyományos struktúrák,hierarchiák és intézmények széthullásából eredezteti –tehát azt állítja, hogy ha ezek szétrombolása nem következett volna be, akkor a mai válságtünetek sem léteznének. „1968 májusának valódi öröksége kétségkívül a szándékos pusztításban rejlik, az egyének, a családok, a népek, a nemzetek rombolásában –foglalja össze ezt a nézőpontot Eric Zemmour, aki többek között Az első nem címmel írt anti-feminista könyvet a régi időket és a patriarchátust sírva vissza. Ez az anarchista nihilizmus a marxizmustól megörökölt és a gazdasági liberalizmussal frigyre lépett totalitárius univerzalizmus nevében bontakozik ki, amelynek már nem az a célja, hogy a polgárságot feláldozza a proletariátus oltárán, hanem az, hogy az európai népeket áldozzák fel a keveredés oltárán.”[2] Ennek a nézőpontnak a nagy gyengesége, hogy nem számol sem a korábbi, „évezredekig fennálló” formák változékonyságával, sem problémáival –így például 68 esetében teljesen érzéketlen a résztvevő tömegek problémáira és szempontjaira. A konzervatív-jobboldali ellenforradalmi alapállás kiindulópontjául választott nagy hanyatlástörténetbe nem fér bele végül semmilyen opció, ami lehetővé tenné, hogy a baloldalnak egyáltalán bármi fajta létjogosultsága legyen –hiszen a baloldal per excellence az ideológiai lázálmok nevében véghezvitt rombolás. De a „jobboldal” és a „baloldal” kűzdelmének ilyetén leírása nem ugyanazt a kottát követi-e, mint ahogyan Lukács György a bűnös „polgári világ” és az ettől a végzetes korszaktól megszabaduló „létező szocializmus” szembenállását ábrázolta? A világhírű magyar filozófus számára ezen az alapon nyilvánvaló volt a következtetés, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus” –vagyis a jobboldal azonosítása a kapitalista/náci „beteljesedett bűnösséggel”nála a sztálinizmus direkt apologetikájához vezetett. Az elmúlt évtized jobboldali politikai fordulatait látva ugyanezen a módon válik gyakran érzéketlenné a konzervatív értelmiség a tényleges folyamatok iránt. A feltétlen rombolást képviselő „baloldallal” szemben önmagát meghatározó valamennyi hatalmi centrum és politikai erő a konzervatív ellenforradalom híveinek feltétlen lojalitására számíthat –egyszerűen azon az alapon, hogy végre leszámol „azokkal”. Ennek során az apokaliptikus küzdelemre hivatkozva relativizálnak minden problémát és fogadnak el minden olyan állítását és cselekedetét is az „új jobboldal” hívei, amely “normális körülmények között” bizonyosan összeegyeztethetetlen volna erkölcsi és intellektuális meggyőződésükkel.

A jobboldal képviselői véleményem szerint akkor tehetnék a legtöbbet a fenti csapdák elkerülése érdekében (már ha ez szándékukban áll egyáltalán), ha felülvizsgálnák megingathatatlan hitüket 1968 „győzelmével” kapcsolatban. Ehhez pedig elengedhetetlen volna, hogy újragondolják a választ arra a kérdésre, hogy mi is történt tulajdonképpen 68-ban. A folyamatok megértésének kulcsát álláspontom szerint az ötvenes-hatvanas évek nyugati társadalmainak alapvető arculata adja: ez az időszak a fordista kapitalizmus korszaka volt, amely ekkorra fokozatosan létrehozta a maga „fordista társdalmait”. Ahhoz, hogy mai fejjel megérthessük, milyen volt az élet a csúcspontján lévő „fordista kapitalizmusban” érdemes talán Zygmunt Bauman Liquid Modernity című könyvét segítségül hívni. Az ötvenes-hatvanas évek nyugati társadalmait szerinte a rend világaként kell elképzelni, ahol monotonitás, szabályosság, ismétlődés és kiszámíthatóság, tehát a rutin uralkodik. A fordista társadalom önképe az volt, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor az egyén belesimul a termelés, a magánélet és a politika előre gyártott szerepeibe és konstellációiba, az élete biztos, nyugodt és kiszámítható keretben folyik majd tovább és idővel garantáltan hozzájuthat a társadalom által számára juttatott célokhoz és boldogsághoz. „A fordista stílusú kapitalizmus a törvényhozóknak, a rutin-élet megtervezőinek és a felügyelőknek a korszaka volt, a mások által irányított emberek világa, ahol mások rögzítették a nők és a férfiak helyét a társadalomban. Ezért volt a hatóságok világa is: a vezetők világa, akik jobban tudják, mint te, a tanároké, akik megmondják, hogyan kell eljárni jobban, mint ahogyan magadtól tennéd.”[3] 1968 ezzel a fojtogató társadalmi valósággal találta magát szemben, amely Orwell-i és Huxley-i disztópiaként nehezedett azokra, akik nem találták a helyüket keretei között.Közülük nyilván kiemelkedik az egyetemi diákság, hiszen a felsőoktatás expanziójának hatására ők mindenhol központi szerepet töltöttek be –de a középosztályi fiatalok, a nők, a fiatal munkások, a bevándorlók, a bipoláris világrenddel szemben álló népek és régiók, a művészeti-politikai avantguard mozgalmai is szinte mindenütt jelen vannak. 68 résztvevőit két meghatározó élmény fűzte egybe a kezdetektől: nem akarták, hogy mások mondják meg nekik, hogy hogyan kell élniük és nem akarták életüket jelentéktelen csavarként leélni egy nagy társadalmi gépezet részeként. Az alábbiakból remélem világosan kitűnik majd –hogy a posztmodern kapitalizmusban egyik sem valósult meg.

EGY VERESÉG TÖRTÉNETE

Mi történt tehát ténylegesen 68 eszméivel az eltelt fél évszázadban? Számomra nem kérdéses, hogy a poszthatvannyolcas szituáció megértése szempontjából a kapitalizmusnak a hetvenes évektől lezajló „nagy átalakulása” döntő fontosságú. „És akkor, ‘68 táján, amikor a fordista-taylorista üzemszervezés hierarchizált és fegyelmező formái még csúcsra jártak, egyszer csak egy új világ veszi kezdetét. A fegyelmezett, megbízható és kiszámítható, a rögzített kategóriákba jól besorolható, a rang-és bérlétrán engedelmesen végigballagó munkaerő már nem áll a HR-esek keresési listáinak élén. Helyébe a rugalmas, az állandó újratervezésre kész, a networkökbe ágyazott projektek folytonosan változó világában tájékozódni képes, innovatív és nyitott személyiség lép.”[4]

A posztmarxista szerzők és a kortárs kritikai társadalomelmélet könyvtárnyi elemzését végezte el a létrejövő „posztmodern kapitalizmusnak”, bizonyítva, hogy a poszt-fordista/posztindusztriális/flexibilis gazdaságnak (nyugaton legalábbis) egészen más értékekre, attitűdökre és munkaszervezési elvekre lett szüksége, mint a tőkés termelés korábbi korszakában volt. És természetesen integrálni kellett a termelésbe a hatvannyolcas generáció „lázongó” tömegeit is. Ahogyan Chiapello és Boltanski A kapitalizmus új szelleme című munkájukban leírják, a hetvenes évektől kialakult új szituációban azok a cégek boldogultak jól, amelyek szakítottak mindazzal, amit a diáklázadások olyannyira gyűlöltek. A „főnök” figurája helyébe a „menedzsert” állították, a „gépsor” és a „bürokrácia” helyett meghonosítva (persze kontrollált formában) a munkahelyeken a kreativitás, az autonóm munkavégzés, a nonkonformitás, az önszerveződés, a projektmunka, a rugalmasság légkörét.[5] A Szilikon-völgy születésénél hippik és baloldali hackerek bábáskodtak, akik babzsákfoteleken tanácskoztak és közben sört ittak és drogoztak –hatalmas profitokat termelve, de ettől még nem mondhatjuk, hogy a Facebook, a Google, vagy az Amazon „bűneiért” 68 a felelős. Inkább arról van szó, hogy nem egy hatvannyolcas megtalálta a helyét a „posztmodern kapitalizmus” új légkörében, másokat kihasználtak és félrevezettek, míg olyanok is voltak, akik egész életükben 68 tavaszára vágytak vissza –ami azonban eltűnt a korral együtt, amely létrehozta. A baloldali szerzők egyöntetű álláspontja, hogy a korábbi konzervatív, hierarchizált és szervezett nyugati társadalmakat nem 68 döntötte romba, hanem a válságba került kapitalizmus, amelynek a hetvenes évektől egészen új típusú emberekre lett szüksége a centrumországokban. Ennek az újrateremtési folyamatnak a során vált korunk uralkodó ideológiájává a „posztmodern individualizmus”, amely szerint az egyén célja élete során önmaga létrehozása és saját személyes külső-és belső világának felépítése –amihez az elemeket és célokat elvben szabadon és önkényesen válogathatja ki „a fogyasztói-és a munkaerőpiac” által felkínált végtelen listáról. A posztmodern individualizmus lényege, hogy az egyén teljesen ellentétes elemek közül is szabadon válogathat. A fogyasztói társadalom kínálatában éppen úgy szerepel a hagyományos család, mint a szingli lét, a karrier-központúság, mint a magánélet-orientáltság, a férfiasság/nőiesség, mint az uniszex, a konform élet, mint a lázadás, a carpe diem felületesség, mint a lelki mélység, a civilizáció imádata, mint az ökológia és a vegetarianizmus. Sőt: még a mindenféle vallások és a nemzeti kötődések is. A posztmodern kapitalizmusnak nincsenek többé uralkodó eszméi, vagy értékei. Csak végtelenített és depolitizált egyéni projektek sokasága maradt, amelyeket a profit érdekében hoznak létre, amelyek közül az egyének választanak és amelyek termelése és értékesítése során bármilyen „eszme” és „érték” felhasználható. Ahogyan az egyik magazin hirdeti: „Fitness, Wellness, Healthiness, Selfness, Mindfullness and Happiness —minden amire a testi, lelki a szellemi fejlődésedhez szükséged lehet”. I Love Revolution –hirdeti vörös betűkkel a „fogyasztás szigetének” kampánya az ötvenedik évfordulón. A posztmodern individuum már csak „szeretni” (vagy ahogy mondja, lájkolni) képes a forradalmat, „csinálni” többé nem.

MEGTANULNI A LECKÉT

Miután átalakult az a társadalmi-gazdasági háttér, amelyből 68 kiemelkedett, légüres térbe kerültek azok a baloldali politikai gyakorlatok is, amelyek ekkor jöttek létre. Az új baloldal és az identitáspolitikai mozgalmak számára (ez volt a két legjelentősebb innováció) egyaránt az volt a kérdés, hogy mihez kezdjenek alapvető igazságaikkal a megváltozott szituációban. A poszt-hatvannyolcas baloldali politikai mozgalmakra azonban –ma már ez világosan látható –nem is annyira az jelentette az igazi veszélyt, hogy elveszett a felhajtó erő, amely annak idején a fiatal generációk tömegei számára népszerűvé tette őket. A valódi veszélyt az jelentette, hogy maguk is feloldódnak a posztmodern kapitalizmus liberális individualista korszellemében. Az identitáspolitikai baloldal esetében a katasztrófa be is következett. Az elmúlt időszakban egy lassú folyamat eredményeként az identitáspolitikai paradigma olyan extrém liberális irányba tolódott el, amely joggal váltotta ki a széles társadalmi rétegek ellenérzését és hívott életre politikai válaszokat a „materialista” baloldaltól az „alt-right”-ig. 1968 identitáspolitikai mozgalmai abból a tényből születtek, hogy a fordista társadalom merev viszonyai között az alárendeltség és a marginalizáció szituációi is megváltoztathatatlanok voltak –a társadalom széles rétegei ismerték fel, hogy nekik a társadalom rosszabb lapokat osztott pusztán azért, mert feketék, fogyatékosok, bevándorlók, melegek, vagy nők. A jobboldal által kárhoztatott gender-elmélet is abból a felismerésből születik, hogy –Simone de Beauvoir híressé vált megfogalmazásával élve –„nőnek nem születik az ember, hanem azzá válik”: ami annyit jelent ekkor, hogy ha valaki a „fordista korszakban” nőnek születik, akkor nem lesz más választása, mint megfelelni a tőle elvárt, belé szocializált és társadalmilag jutalmazott társadalmi szerepeknek és konstellációknak. A társadalmi nemek elmélete egy olyan korban született meg, amikor a nőket bele akarták kényszeríteni a „bájos, szőke kertvárosi háziasszony” szerepébe. Deklarálták, hogy csak feleségként, családanyaként és szomszédasszonyként van joga élni és boldognak lenni –ha pedig erre nem képes, akkor „lelki beteg”. „Megpróbáltam mindent, amit a nőknek kellene csinálniuk –hobbikat, kertészkedést, főzőcskézést, folyamatos együtt létet a szomszédokkal, csatlakozást klubokhoz, délutáni teák szervezését. Én mindent megtettem és tetszettek is nekem, de ezek nem adtak választ arra a kérdésre, hogy ki vagyok én? Férjhez akartam menni és gyerekeket szülni. Szeretem is a négy gyerekemet és Bobot, meg az otthonomat. De kétségbeesett vagyok. Elkezdtem érezni, hogy nincs személyiségem. Én élelmezem a családot és mosom ki a nadrágot és én vetem be az ágyat, engem lehet hívni, amikor a család valamelyik tagjának szüksége van valamire. De ezek nem adnak választ arra a kérdésre, hogy ki vagyok én?” –így fordulnak szembe a nők 68 Amerikájában azzal, hogy minden tekintetben meg kell felelniük egy merev, egysíkú, arctalan és alternatíva nélküli nőideálnak –vagy ahogy ezt ma mondanánk: a „társadalmi nemüknek”.[6]

A hetvenes években nem egy baloldali vélte felfedezni az elveszettnek hitt radikális potenciált ezekben a mozgalmakban. Ma már láthatjuk azonban, hogyan adták át a helyüket az identitáspolitikai baloldal hajdani mozgalmai az identitás szabad megválasztásának és az egyén sérthetetlenségének és totális autonómiájának bűvkörében tobzódó liberális szubkultúráknak. Ahogy Angela Nagle megfogalmazza: nem kérdés, hogy ezek a kétségtelenül abszurd szubkultúrák folyamatos nyomás alá helyezik a nagy nyugati egyetemek világát, a médiát, a kulturális életet, az online tereket és az NGO-kat, hatást gyakorolnak a liberális mainstream politikára és populáris kultúrára. A gender-fluid, cool, középosztálybeli imázsok a Tumblr képmegosztó oldalon ugyan a szabad választás és önkifejezés mindenhatóságát promotálják, azonban jóval több közük van a fogyasztói társadalomhoz, mint 68-hoz –amit gyakorta használnak fel. [7] A liberális identitáspolitikák „biztonságos terei” a kegyetlen és ellenséges valóságból való „kivonulás” radikális illúzióját keltik. Valójában azonban céljuk nem az ellenségtől való megszabadulás, hanem hogy „toleranciájukkal” és „politikailag korrekt beszédmódjukkal” alapot teremtsenek a „posztmodern szuperego”[8]számára.[9] Ahogyan Mark Fisher nyomán az is világosan látszik, hogy a liberális elitek hogyan használják fel az identitáspolitikai mozgalmak szellemi örökségét a saját pozícióikat bebetonozó „vámpírkastélyok” létrehozására.[10] A jobboldali-konzervatív ellenforradalom híveinek azonban ebben a pánikhelyzetben, minden viszolygásuk ellenére is érzékenyebbé kellene válniuk azokra a –nem is annyira –finom ideológiai és kulturális változásokra, amelyek elvezettek mondjuk a gender-elmélet és a feminizmus második hullámának 68-as identitáspolitikai mozgalmaitól napjaink identitásfetisiszta/individualista nárcizmusáig. Nem várom, hogy az alt-jobboldal és a szélsőséges konzervatívizmus hívei megszeressék 68-at, de azt igen, hogy reális képből induljanak ki vele kapcsolatban és szakítsanak olyan ehhez kapcsolt mítoszokkal, mint a „genderfasizmus születése”. Ahogyan a baloldalnak is meg kellene tanulnia a leckét, hogy bár a szexizmus, a homofóbia, az bevándorló-ellenesség, a rasszizumus, az age-izmus, a fogyatékosok kirekesztése, vagy éppen a marginalizált szegény csoportok, az állatok, a természet sorsa központi kérdés napjainkban, szakítani kell a „liberális kommunizmus” minden formájával.[11] Nem hihetjük azt, hogy a posztmodern kapitalizmusban bármilyen társadalmi-emberi-ökológiai probléma ténylegesen megoldható, hogy ez lehet a szabad egyének Kánaánja, vagy hogy a fontos törekvések az egyének szintjén és a moralizáló nyomásgyakorlás és felvilágosítás átnevelő-eszközeivel megvalósíthatók. Az identitáspolitikai mezőt át kell engedni a liberális szubkultúráknak és civil szervezeteknek –valószínűleg ugyanis ez lesz az ára a baloldali újrakezdésnek. Ez nem lesz könnyű, mert alapvető beidegződéseket kell felszámolni. Ki kell lépni például abból az identitáspolitikai keretből is, amely „baloldaliságnak” azt nevezi, hogy talál egy szenvedő csoportot-pozíciót a társadalomban, megnevezi azt és annak képviselőjévé válva osztozik sorsában, szervezi és tudatosítja tagjait, illetve eközben akadémiai, politikai, média, vagy civil aktivista tőkét (a szó szoros értelemben is) kovácsol önmaga és más hozzá hasonló liberális-középoszálybeliek számára. Fel kell ismerni, hogy a mai posztmodern individualista ideológiai klímában az identitásokra alapozó politika elveszti emancipációs jellegét. Ahogyan azt számtalan baloldali kritikus bebizonyította, a politika által kívülről konstruált identitások pillanatokon belül egyéni önképekké válnak. Tehát az egyén számára létének alapjaként (hajléktalan, fogyatékkal élő, nő, szexmunkás, LMBTQ+, roma, afroamerikai, más kultúrájú stb. vagyok és senkinek sincsen joga beleszólni abba, hogy ebbéli minőségemben mit szeretnék) jelenik meg, nem pedig egy csoport tagjai számára társadalmilag konstruált börtönként (csövesként, rokkantként, nőként, prostituáltként, „buziként”, cigányként-négerként, bevándorlóként stb. kezel a társadalom és mondja meg ebbéli minőségemben milyennek kell lennem, mit kell tennem, hol a helyem).

BALOLDALIAK VS. LIBERÁLISOK

Abban a törekvéseben, hogy a „baloldal” végre sikeresen leváljon a „liberalizmusról” számomra fontos kapaszkodókat kínál 68 másik nagy politikai mozgalmának, az úgynevezett új baloldalnak az öröksége. „A fejlett ipari társadalomban … kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik” –mondja ki Herbert Marcuse Az egydimenziós ember nyitómondatában a tételt, amely elevenen él tovább az új baloldalból kinövő poszt-hatvannyolcas gondolatvilágban –az autonomista marxizmusban, a posztmarxizmusban, az ultrabaloldalban, az alterglobalizációs mozgalmakban, a poszt-anarchizmusban, a kortárs kritikai társadalomelméletben.[12] 68 rendszerellenes alaptézise, amely egy egészen új ideológiakritika lehetőségét alapozta meg, azt állította, hogy a nyugati társadalmakban az egyének rabságban élnek, de ezt eltakarja szemük elől egy mérhetetlenül kifinomult ideológiai apparátus. A poszt-hatvannyolcas baloldal képviselői azt gondolják, hogy ez a tézis a „posztmodern kapitalizmusban” még inkább igaz, az egyének még inkább észrevehetetlenül válnak a fennálló játékszerévé, még kifinomultabban nyomják el őket, vagy érik el, hogy ha lelepleződik a csalás, akkor se törődjenek vele. Gondoljunk csak arra, hogyan válik egyre inkább a Panoptikon helyett a hárommilliárd embert elérő Facebook a kontroll és alávetés paradigmájává. A poszthatvannyolcas baloldal ezen az elméleti alapon kezdettől fogva undorral fordult el a létező szocializmusok bürokratikus diktatúráitól, alternatívát keresve mély civilizációs-kulturális kritika alá vonta a nyugati valóságot és elkeseredett harcot folytatott a multinacionális tőkével és a hegemón liberális elitekkel. Tény, hogy a poszt-hatvannyolcas baloldal maga is számtalan problémával küzd és mára öntudatának mélyrétegeibe ivódott periférikus és reménytelen helyzete. Ideológia, kritika, posztmarxizmus című könyvemben magam is azt keresem, hogyan vezethet ki a periférikusság és defetizmus pozíciójából az ideológiakritikában rejlő „dialektikus” lehetőség.[13] Ezzel együtt is: talán az a poszt-hatvannyolcas baloldal legnagyobb erőssége, hogy mindvégig integrálhatatlan maradt az új korszak posztmodern individualista liberalizmusa számára. Ezért azt gondolom, hogy a liberálisokkal való szakításnak mindenképpen a szabadság kérdése körüli töréspont mentén kell megtörténnie. Mert itt válik el egymástól érdemben a „liberális” és a „baloldali” pólus a poszt-hatvannyolcas világban. Korunk posztmodern, individualista, pszichologizáló, fogyasztói stb. ideológiái (a liberalizmus-pólus) tudatosan, vagy öntudatlanul azt hirdetik, hogy az egyének a nyugati társadalmakban alapvetően szabadok és autonómok, a posztmodern kapitalizmus pedig lehetőséget teremt számukra a boldogságra, az önkifejezésre, az önmegvalósításra, az élvezetre, az identitások és szerepek korlátok nélküli megválasztására, arra, hogy azzá váljanak, amivé csak akarnak –még ha akad is tennivaló bőven abban az ügyben, hogy a mai világ korlátlan lehetőségeit mindenki egyformán realizálhassa. Nekik válaszol a poszt-hatvannyolcas eszmeiség számtalan radikális-forradalmi továbbvivője (a baloldali pólus), hogy „az urak szabad megválasztása nem küszöböli ki az urakat és a szolgákat”[14]. A mai világ nem a Paradicsom, hanem maga a Pokol –„ezen pokol lakói a Bloomnak nevezett végtelenül elidegenedett, minden valódi élettől és személyiségtől megfosztott egyedek”.[15] Avagy Fredric Jameson szavaival: a posztmodern szabadság ára a szubjektum halála volt.[16] A boldogságipar –ez már William Davies leírása –minden korábbi szint fölé emeli az egyének boldogság-érzését, de ezt a társadalom tagjainak totális kontrollja, megfigyelése, ellenőrzése és a profit érdekében való felhasználása árán teszi.[17] Az új baloldal álma egy olyan társadalom volt, amely nem elnyomja, hanem szabaddá teszi az egyént és amelyet csak együttesen lehet megvalósítani –az ellenkultúra, a kommuna, az önszerveződő közösség, a házfoglalás ezért szükségszerűen ellentársadalmi és kollektivista. Ezt a víziót kell ma újra életre keltenie 68 örököseinek.

Az új baloldal legnagyobb érdeme, hogy megfejtette az akkor még csak kialakulóban lévő „posztmodern kapitalizmus” titkát –megalkotta azt a nézőpontot, amit én ideológiakritikai paradigmának nevezek. Eszerint a rendszer fennmaradása és működése az elnyomás új és kifinomult technikáján nyugszik: a fennálló azért tesz szabaddá, hogy rabságban élj, azért kínál boldogságot, hogy még boldogtalanabb legyél, azért aktivizál, hogy a lényeges dolgok tekintetében passzivitásban tartson, azért vált ki érzéseket, hogy ne legyenek érzelmeid, azért hirdeti a kreativitást, hogy beérd a mimézissel –és így tovább. A posztmodern kapitalizmus tehát azért ad, hogy azáltal éppen az ellenkezőjét valósítsa meg –azért ruház föl autonómiával, hogy kedvére irányíthasson és használhasson. És azért hirdeti a kapcsolatok mindenhatóságát, hogy ne legyen semmi közünk egymáshoz.Ebből következik az új baloldal sajátos kettőssége, amit oly gyakorta magyaráztak félre 68 értelemezői.•68 egyrészt mindannak a „megtagadása”, amivé a fennálló bennünket változtatott, cselekedeteinket tette és emberi kapcsolatainkat alakította –tehát a lázadás alapvetően esztétikai programja. Tehát a megszabadulás a „represszív tolerancia” egész rezsimjétől.• De 68 másrészt a forradalom lehetősége is: amikor közösen és valóban szabadon kitaláljuk és létrehozzuk ezek alternatíváit, megalkotjuk magunknak az élet új kereteit és a társadalom, a gazdaság ezeknek megfelelő formáit. Amikor önmagunkból tanuljuk meg kibontani, hogy kik vagyunk és mire vágyunk. Amikor megkeressük azokat az aktivitásokat, amelyek szabaddá és sokoldalúvá tesznek bennünket –megszabadulva az elidegenedéstől, a kényszertől és eldologiasodástól. Amikor végül létrehozzuk a nem elnyomó közösségeket, a nem megcsonkító családi és magánéleti formákat, a nem önző és felszínes társas érintkezést –és így tovább.Az új baloldali politika ennyiben lázadásaink forradalmakká változtatásaként érthető meg és ezért lehet minden pillanatban válasza a „mi a teendő” kérdésére. Hiszen az új baloldal csak azt a víziót fogadhatja el, amit máris megvalósított –a „lehetetlent követelni” csak azért lehet, mert számunkra már nem lehetetlen.

AZ ELLENFORRADALOM ELMÉLETE

Napjaink anti-68-as konzervatív-jobboldali ellenforradalmának hívei az elmúlt fél évszázadban mindvégig markánsan jelen voltak a nyugati politika neokonzervatív és ultrajobboldali irányzataiban –Ronald Reagan és Margaret Thatcher nagyban épített egyes elgondolásaikra a „normális többség” megformálása során. A kulturális ellenforradalmárok harcias törekvéseit állította pellengérre Margaret Atwood bestsellere, A szolgálólény meséje is –közel negyven évvel ezelőtt. Nem meglepő, hogy a neoliberális politikák illúzió-és népszerűségvesztése során keletkező intellektuális űrbe sikerrel nyomulnak be a hasonló elgondolások a 2008-as válság után. Az új kulturális háború nagy kérdését ezért nem is annyira abban látom, hogy sikerrel tudják-e eltűntetni a Föld színéről a poszt-hatvannyolcas identitáspolitikai szubkultúrákat és a hegemón helyzetben lévő liberalizmus akadémiai, kulturális, média, civil és politikai élcsapatát –hiszen a közhangulat nagyban kedvező számukra. A konzervatív-jobboldali elszámoltatás nyilvánvalóan olyan mélységet ölt majd, amennyire azt a helyi sajátosságok és erőviszonyok aktuálisan megengedik.

Az igazán jelentős elméleti kérdés számomra, hogy mi történik, ha a jobboldali-konzervatív ellenforradalom hívei a multinacionális kapitalizmussal, a globális tőkével, a multinacionális gazdaság logikáival és munkaszervezési elveivel, a fogyasztói társadalom posztmodern individualizmusával találják magukat szemben. Ekkor dől el, hogy pusztán a szelep szerepe jut-e nekik a kapitalizmus válságának hullámveréseinek politikai lecsillapítása során, esetleg üres hatalomtechnikai manőverek kiszolgálóivá válnak az „illiberális rezsimekben”. Vagy a reményeiknek megfelelően végbemegy a globális kapitalizmus átalakulása, konzervatív fordulata és annak új hegemón kultúrája alakulhat ki elgondolásaik mentén. Akik ismerik írásaimat, tudják, hogy a Kívül/Belül politikai logika felemelkedését prognosztizálva a lengyel, a magyar, az amerikai politikai fejlemények kapcsán magam is az utóbbit tartom valószínűnek –korunk nagy menekülthullámát pedig hasonlóan meghatározó jelenségnek vélem ebben az évszázadban, mint az első világháború volt a 20. század fejleményeire.[18] Egy ilyen helyzet persze –aminek kialakulására természetesen számtalan más előjel is mutat –minden tekintetben a poszt-hatvannyolcas szituáció végét jelentené. Nem lenne igaz többé, hogy a 68-ban született eszmék és politikai mozgalmak egy olyan „folyékony” kapitalizmusban kénytelenek kikristályosodni, túlélni és fejlődni, amelyben éppen a „szilárd” fordista társadalom tömeges lázadó potenciáljai vesztek el. Ebből a perspektívából nézve az az ellenforradalom, amely 68 kultúrájának eltörlésén fáradozik, éppen a hajdani forradalmi potenciálokat termelheti majd újra.

[1]Békés Márton: Lázadás a lázadás ellen. 68 és a konzervatívok. Konzervatórium. 2008. május 31.

[2]Zemmour, Eric: 1968 májusa: a nagy bomlasztás. Mandiner.2018. március 6.

[3]Bauman, Zygmunt: Liquid Modernity. New York. Polity Press, 2000. 63. p.

[4]Tallár Ferenc: 68 és a neoliberális fordulat. Új Egyenlőség. 2018. június 12.

[5]Boltanski, Luc –Chiapello, Eve: The New Spirit of Capitalism. London. Verso Books, 2018.

[6]Friedan, Betty: The Feminine Mistique. New York. Dell Publisher, 1964. 32. p.

[7]Nagle, Angela: Kill All Normies: Online Culture Wars From 4Chan and Tumblr to Trump and the Alt-Right. NewYork. Zero Books, 2017. 72. p.

[8]Žižek, Slavoj: ‘You May!’ Slavoj Žižek writes about the Post-Modern Superego. London Review of Books. 1999. March

[9]Žižek, Slavoj: Violence. New York. Picador, 2008. 24-30. p.

[10]Fisher, Mark: Kilépés a vámpírkastélyból. A szem –Kolozsvár. 2018. május 4. és Bajusz Orsolya –Feró Dalma: Alien vs. Predator Budapesten –A #metoo-tól a belvárosi #batorsag-ig. Azonnali. 2018. június 21.

[11]Žižek, Slavoj: Violence. New York. Picador, 2008. 18-25. p. és Žižek, Slavoj: Nobody has to be vile. Slavoj Žižek on liberal communism. London Review of Books. 2006. April

[12]Marcuse, Herbert: Az egydimenziós ember. Budapest. Kossuth Könyvkiadó, 1990. 23. p.

[13]Kiss Viktor: Ideológia, kritika, posztmarxizmus. A baloldal új korszaka felé. Budapest. Napvilág Kiadó, 2018.

[14]Marcuse, Herbert: Az egydimenziós ember. Budapest. Kossuth Könyvkiadó, 1990. 30. p.

[15]Balázs Gábor: Meghalt a szélsőbaloldal, éljen az ultrabaloldal. Rednews.hu. 2015. február. 28.

[16]Jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. Budapest. Noran Libro, 2010.

[17]Davies, William: The Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us Well-Being. London. Verso Books, 2014.

[18]Kiss Viktor: Reflexív baloldal, Globális baloldal, Futuro-baloldal. in: Böcskei Balázs (szerk.): A forradalom végtelensége. Lukács György társadalom-és politikaelmélete. Budapes. L’Harmattan Kiadó, 2016. és Kiss Viktor: A bevándorlók és a globális baloldal születése. Mérce. 2015. szeptember 4.

Forrás: https://www.academia.edu/38237533/A_poszt-hatvannyolcas_szitu%C3%A1ci%C3%B3_-_%C3%A9s_ami_ut%C3%A1na_k%C3%B6vetkezik

Mivel immár mind a miniszterelnök, mind az államelnök a királyi Várban székel, s ott lesznek a legfontosabb minisztériumok (a pénzügy és a belügy) is, nyugodtan lehet, akárcsak a Horthy-korszakban, „a Várral” azonosítani a végrehajtó hatalmat, mint a Downing Street 10-zel vagy a Fehér Házzal, bár a Westminster és a Kapitólium erősebb intézményeknek ad otthont, mint a kizsigerelt és diszfunkcionális Magyar Országgyűlés székhelye, a fontoskodó és nevetséges Országház. (Az épületet átadásakor össznemzeti hahota fogadta, azóta ímmel-ámmal hozzászokott a közönség, sőt: egyszer saját fülemmel hallottam, hogy valaki egyenesen „szép”-nek nevezte, ami eléggé hihetetlen. De a mintául szolgáló Westminster se valami hajde.)

Legutóbbi (császári és) királyi dinasztiánkat meg bécsi udvarát is „a Burg”-nak volt szokás nevezni.

Szóval a köztársasági mivoltától alkotmányosan megfosztott, egyre monarchikusabb (de azért továbbra se előkelő) államunk a „király nélküli királyság” Horthy-kori arculatához kezd hasonulni, hazánkat a Szentszéknél nagykövetként dr. Habsburg-Lotharingiai Eduárd főherceg képviseli, Orbán miniszterelnök korábbi helyettese Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceggel és gróf Károlyi Lászlóval szokott vadászni, de a rezsim nem arisztokratikus, hanem határozottan kispolgári és protestáns jellegű. (Horthy sose követte volna el azt az ízléstelenséget, hogy református létére sarutlan karmelita szerzetessel szenteltesse föl a súlyos állami milliárdokból megteremtett dolgozószobáját volt kolostorépületben. Ez egyszerre sértés a református és a katolikus egyháznak, föltéve, hogy még adnak a hagyományaikra.)

Szóval „a Vár” úgy döntött korábban, amikor még nem a Várban szokott volt döntésket hozni, hogy a köztársasági vagy Kossuth-címertől már megfosztott, saját parlamentjétől megalázott köztársaságot kihúzza az alkotmányból, majd a köztársaság két jelképes vezetőjének – gróf Károlyi Mihálynak és Nagy Imrének – a szobrát eltüntette az Országház környékéről. (Varga Imre Károlyi-szobra még profi munka volt, bár az álépítészeti elemek szoborba foglalása problematikus, ugyanezt a módszert követte a Nagy Imre-emlékmű is, amelyért művészi szemszögből nem nagy kár; amúgy ugyanehhöz a kérdéses műfajhoz tartozik Radnóti Miklós bűnrossz szobra is az Újlipótvárosban; a városon egyébként kitört a szörnyű ún. zsánerszobrok – a pocakos rendőr, a Blikket kínáló rikkancs, a kis királylány, Columbo hadnagy, a Gábriel arkangyalra sasmadár képében lesújtó Keitel vezértábornagy, a váratlanul dúskeblű Sziszi csasziné parapléval stb. – bronzhimlőjének kiütése, és a múlt képzőművészeti rémtetteit – 2 db. miniszterelnököt [egyiket lóháton] + 1 db. méla Kossuthot hű és méla jobbágyai [!] körében – is visszahurcolták a parlament pszeudogót épületszörnyetege elé. Megjegyezzük: Segesdy egykori brutalista Marx-Engels szobra se nyerte el a műértők és a közönség tetszését, enyhén szólva. Utoljára a korai barokk idején volt itt államnak és egyháznak valamicske ízlése. Azóta egyetlen valamirevaló középületet se rittyentettek Pest-Budára.)

Az egész Horthy-éra stilárisan hamis volt: a kor vezető konzervatív ideológusa, Szekfű Gyula neobarokknak nevezte; s most a ferde utánzatot akarják utánozni hozzá nem értő férfiak. Magát keresztyénnek, sőt: kereszténynek negélyező államrendszer nem szekularizál: kolostorból kormányhivatal, ez szimbolikusan elhibázott; Zoboki restaurációs (a szó mindkét értelmében restaurációs) műve jelentéktelen, bár jobbára csinos.

A köztársaságon végrehajtott jelképes gyilkosságot (koronás címert, szoboráthelyezéseket, a Magyar Köztársaság átkeresztelését, ’18 és ’56 megrágalmazását, Ady, sőt: Petőfi [!] elleni, államilag támogatott mocskolódási kampányokat stb.) követi az intellektuális-kulturális-tudományos – hogy is nevezzük? – népirtás. Az egyetemi autonómia ismeretes megkurtítása (az immár megszokott lejárató, hazug hatósági médiakampánnyal körítve), a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatának folyamatban lévő szétrombolása – együtt a régebbi mainstream magyarországi sajtó (plusz rádió és televízió) megszüntetésével, a vidéki és „külhoni magyar” (vagy ahogy az írástudatlanok nevezik: „a kinti”) médiák szélsőjobboldali-fideszállami elfoglalásával és/vagy cenzúrázásával, a magyar irodalom és művészet mint olyan elleni őrjöngő, barbár támadásokkal a hivatalos kormánysajtóban, és bontakozó tervekkel a könyvkiadás és „az irodalmi élet” megregulázására, és í. t. a végtelenségig – mutatja azt, hogy a mai rendszer nem konzervatív, hanem reakciós.

Én már a ’90-es évek elején „restaurációs forradalmiságról” írtam az első, a „szabadon választott” eposzi jelzővel ellátott Antall/Boross-kormány ténykedése miatt. Tudni kell, hogy a mai (pártként voltaképpen már rég nem létező) „Fidesz” nem a régi Fidesznek, hanem a régi MDF-nek s a belőle leszármazott egykori MIÉP-nek az utódpártja sok tekintetben, a néhai MDF legrosszabb tendenciáit illetőleg mindenképpen (vö. a nemzeti-jobboldali médiauralmat megcélzó „Kónya-dolgozattal”, amelynek célkitűzései végre most, sok év késéssel megvalósultak, grat, noha a Vár evvel se fogja beérni).

Konzervatív a kései, a ’68 utáni Kádár-rendszer volt, amely – szemben a mai szélsőjobboldali és neoliberális sajtóhőbörgésekkel – megszűnt bolseviknak, mi több: a szó legáltalánosabb értelmében is kulturálisan baloldalinak lenni. A rendszerbe előbb, még ’56 előtt a népi írókat „emelték be”, majd fokozatosan a ’45 előtti irodalmi szélsőjobboldal képviselőit is (Németh Lászlót, Kodolányit, Féját, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt stb.), akiknek a barnafoltos múltját nem volt szabad emlegetni, bár barna pöttyök olyan finom emberek ingmellén (plasztronján) is voltak találhatók, mint az Illés Endréén, aki a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójaként kulturális nagyhatalom lehetett mint ún. „elfogadható” polgári író. (Köszönet ©Nyerges Andrásnak™.) Fokozatosan a valódi polgári kultúra nagy képviselői is kanonizálódtak – Mándy Ivántól és Kosáry Domokostól Ottlik Gézáig és Mészöly Miklósig, Pilinszky Jánosig és Nemes Nagy Ágnesig –, a rendszer nagy sikerszerzője az ultrapolgári Szabó Magda volt, vezető történeti ideológusa az egyre nemzetibb és konzervatívabb Nemeskürty István stb. A korábban marxista-leninista, vezető (tipikus barbarizmussal kifejezve: jól „pozicionált”) társadalomtudósok tömegesen fordultak liberális-nyugatbarát (burkoltan szovjetellenes) irányba, jóval kevesebben pedig az akkor még szalonnacionalista zümmögésbe kapcsolódtak bele a maguk mélyebb szólamával.

A ’80-as évek elején világossá vált, hogy a vezető teoretikusa „a valóságosan létező szocializmusnak” („reálszoc”) nem Marx vagy Lenin vagy Gramsci, hanem Heidegger, még inkább Wittgenstein és leginkább Max Weber.

(Ez a konzervatizmus három fő tendenciáját is megtestesítette.) Az analitikus és nyelvfilozófia térhódítása mögött az angol-amerikai liberális alkotmányelmélet egyre lelkesebb adaptációi, a természetjog különféle változatai domináns pozícióba kerültek – az óbaloldal és a cenzúraszervek minden, egyre hatástalanabb berzenkedése ellenére. A „reálszoc” hivatalos narratíváit egyszerűen eltüntette az új irodalomtörténet- és történetírás, irodalomtudomány: legyen itt elég az akkori vezető személyiség, Németh G. Béla nevét említenünk. A lista nagyon hosszú. A nagyközönség számára az új szellem- és társadalomtudományt Hankiss Elemér elhúzódó hatású esszéírása jelentette. A kritikai marxisták vagy nyugati vagy belső száműzetésbe kényszerültek, és a rendszerrel való szakításuk (illetve kitaszíttatásuk és elhallgattatásuk) után maguk is jobbra (liberális irányba) tolódtak – jellemző, hogy ilyen elnyomó rendszabályok csak (eredetileg) baloldali csoportokat értek, beleértve az avant-garde kis köreit – amivel (néhány elszigetelt embertől eltekintve) a marxizmus mint kulturális erő évtizedekre megszűntnek volt tekinthető, egészen a legutóbbi időkig. (Kivétel nagyjából csak az Eszmélet.)

A ’80-as években született meg a máig reprezentatívnak érzett új magyar irodalom (amelyet tévesen képzelnek „posztmodernnek”, de ez mellékes) – Tandori, Petri, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Bodor Ádám, Kertész Imre és nagy jelentőségű kritikusaik, Balassa Péter és Radnóti Sándor – „kánonja” (a filmet, színházat, képzőművészetet, zenét, bölcsészetet itt nincs terem akárcsak szóba is hozni), amely kimondva vagy hallgatólagosan antikommunista volt, s amely lezárta a baloldal régi ellenkulturális vezető szerepének a históriáját. (Az, hogy ezt most „baloldalinak” nevezik pro és kontra, paródiának is rossz.)

Történetileg nem túl fontos, de jellemző, hogy az akkori, „polgárosodó” Lukács-recepció mindenekelőtt a forradalmak előtti, radikális-konzervatív ifjúkori művekre – A lélek és a formák, A regény elmélete, Heidelbergi esztétika – vonatkozott, a „hivatalos” recepció pedig a csalódott forradalmár kései, ugyancsak konzervatív, elméletileg kudarcos műveire (Az esztétikum sajátosságára és egyéb, joggal feledett munkákra), az pedig, amiért Lukács ma is ismert Nyugaton és mindenütt (Magyarországot kivéve), a forradalmi írások (a Történelem és osztálytudat és mások) hazánkban az égvilágon semmi hatást se gyakoroltak, hacsak nem à rebours, pedig majd’ ötven évnyi késéssel magyarul is kiadták őket.

A kései Kádár-korszak (a magyar történelem eddig legpolgáribb korszaka) a modernizmus klasszicizálásának a kora volt, és ez a klasszicizált modernizmus – mint kanonizált kultúrbálványok kultikusan fölmagasztosított és élő hagyománnyá konfigurált sora – jelenti ma elsősorban azt, amit „magyar kultúra” gyanánt védelmez a „restaurációs forradalmisággal” szemben defenzívába szorult, tévesen „baloldalként” osztályozott korszerű, modern konzervatizmus. (Evvel szemben baloldali ellenállást úgyszólván csak Sipos Balázs üdvösen népszerűtlen és jellegzetesen keveset emlegetett, szerintem kiváló és fölöttébb hasznos írásai jelentenek, amelyeket a Mérce olvasóinak nagybecsű figyelmébe ajánlok.)

Evvel a klasszicizált modernizmussal (amelyet egyszerűen és jellemzően csak mint „a kánon”-t emlegetnek) száll harcba a „restaurációs forradalmiság” második, bővített kiadása, amelynek itt csak a barbárság szerepe jut, mert ez a harc nem jelent vitát – csak azt a butaságot, hogy nagy alkotóinkról bizonyítás nélkül állítja, hogy nem is nagyok, meg éltes urakról és idősödő hölgyekről azt, hogy öregek (nahát), halottakról azt, hogy meghaltak (no de ilyet) –, hanem csak a kulturális-tudományos intézmények és tradíciók puszta tönkretételét, mindennemű új javaslat nélkül.

A forradalom nélküli ellenforradalom üressége nem véletlen.

Baloldalként, pláne „kulturális marxizmusként” jellemezni a klasszikus vagy klasszicizált modernség teljesen konzervatívvá vált, intézményesült hagyományát és kultuszgyakorlatát azért vereségre ítélt, önlegyőző taktikája az Orbán-rezsimnek, mert félreismeri az ellenfelet. Ami mindig fatális. A szélsőjobboldalon gyűlölt Esterházy mondta, hogy hazudni se tud az, aki nem ismeri az igazságot.

Az Orbán-féle ellenforradalom azt hiszi, hogy a Kádár-rendszer „elitje” ellen folytatott szabadságharc egyben antiszocialista, baloldalellenes, antimarxista küzdelem, holott a kései Kádár-rendszer – támogatott, tűrt, tiltott – „elitje” egyben megegyezett: az antikommunizmusban, amikor a hivatalos közgazdaságtudomány a ’80-as évek derekára tisztára neoklasszikus-monetarista lett, a hivatali retorika tisztára technokratikus (ezen az alapon kifogásolta már az akkori pártsajtó a Solidarność lengyel munkásforradalmát – jobbról!), s amikor az egalitárius (ennyiben szintén nem marxista, de baloldali) szociológiai-szociográfiai (lázadó és/vagy reformer) szakirodalmat és belletrisztikát megvetően „balosnak” nézte (le) az akkori értelmiségi „elit”, a későbbi „kánon” alanya és tárgya; meg a pártközpont és a már akkor neokon közgazdász-szakma.

Ahhoz, hogy valaki a szó autentikus értelmében jobboldali legyen a kései Kádár-rendszer Magyarországán, nem kellett ellenzékinek lenni, sőt. Már akkor életben volt a liberális nacionalizmus, amely „elhatárolta a magyarságot” Kelet-Európától és a történelmi Oroszországtól, beleértve a legdurvább románellenességet: s ezt a liberális nacionalizmust vélik a mai ellenforradalmárok „internacionalizmusnak” és „kozmopolitizmusnak”, a szerencsétlenek, azaz a nyugatosságot és nyugatiasságot, amely a XVIII. század végétől a magyar nacionalizmus fő vonala volt (a nyugatellenesség is megvolt mindig, de mindeddig kisebbségben, kurta epizódoktól – nyilasság pl. – eltekintve). Maga a régi Fidesz (karöltve az egykori SZDSZ nagy részével) is ezt a nyugatos, akkor épp szovjetellenes élű, „europoid” nacionalizmust képviselte kezdetben.

Tessék beleolvasni a mai liberális publicisztikába, amely mindent, amit tekintélyelvűként vagy diktatórikusként vagy „elmaradottként”, „zártként”, „múltba fordulóként” elvet, egyben „keletinek”, „oroszosnak” vagy „balkáninak” nevez. (Ezt már a XX. század elejének radikális közírása is megtette – bár a „polgári” radikálisok NEM voltak liberálisok –, de épp úgy megtette akkor és később a katolikus-legitimista sajtó egy része is.) A ’90-es években szórakoztató volt látni, hogy miként támad föl tragikomikusan a jugoszláviai szecessziós háborúk idején a Tisza István-i szerbellenes sovinizmus mind a liberális, mind a restaurációs-ellenforradalmi jobboldalon.

Mind a Kádár-kor establishmentjének, mind a mai liberálisoknak Nyugat-Németország volt (és maradt) az eszményképük, s ez nem azt jelenti, hogy a mai liberálisok bolsik, hanem azt, hogy az akkori „elit” volt polgári és nyugatos-liberális nacionalista, s csakugyan egységesen az, immár több mint negyven éve.

A „haladó” ruszofóbia se új, ezt már kimondatlanul fölrajzolta a korábban kritikai marxista Szűcs Jenő fatális „elmélete” Európa három történelmi régiójáról, amely öntudatlanul követte a ’20-as évek (mélyreakciós) geopolitikai nonszenszeit. Ezt a teóriát a mai liberális közírászat soha nem kérdőjelezi meg, mintha a gyarmatosítás soha nem történt volna meg – és főleg mintha a fasizmus amolyan keleti dolog lett volna!!!

A jelenlegi szélsőjobboldali, ellenforradalmi piszkolódás és piszkálódás nem látszik tudni a közelmúltnak ezekről a végül is nem túl bonyolult, nyilvánvaló és közismert vonásairól, s miközben intézményeket és hagyományokat (polgári hagyományokat!) dúl szét, nem marad más neki, csak valamiféle szervetlen, utólagos, következetlen fasizmusféle, amely csakugyan közös ellenfele mind a nyugatos-polgári liberálisoknak és kvázi-szociáldemokratáknak, mind az állagőrző konzervatívoknak, mind az egyelőre apró kisebbséget jelentő új, fiatal marxistáknak.

Mindeközben szükségképpen elmarad a sok vonatkozásban elavult, tekintélyelvű, megcsontosodott és kevéssé demokratikus egyetemi, akadémiai, kulturális konzervatizmus (meg „Európa”!) bírálata, mert védenünk kell a barbárság ellen még azt is, amit bírálunk. A szélsőjobboldali – és a délibábos türk-hun-szittya-sumér-kurultájos-barantázó, fajbiológiai, oltásellenes, antiökologikus áltudománnyal és a bolond Kásler miniszterrel szövetségben történő – rombolás egyaránt pusztít régit és újat, jót és rosszat, úgyszólván mindent, ami a civilizációhoz tartozik.

A nagyszerű és pompás Hallgatói Szakszervezet (éljen! éljen!) tegnap, 2018. január 12-én, szombaton az „Educatio” kiállításon dr. Horváth Zita helyettes államtitkár (?) beszédét megszakítva szavalókórusban mondta el tömören, hogy ágrólszakadt egyetemistáknak kell az állammal szemben védelmükbe venniük az állami egyetemeket, az oktatás autonómiáját, és nekik kell tiltakozniuk a megszorítások ellen, és nekik kell síkraszállniuk megrágalmazott, denunciált, meghurcolt tanáraik mellett – miközben maga az ELTE és a többi egyetem tanári kara (tisztelet a kivételnek) hallgat, vezetősége sunyít, és miközben a CEU-t már kihajították az országból anélkül, hogy általános egyetemi sztrájk tört volna ki miatta. (Megjegyezzük, hogy a mostanában bátrabban viselkedő – mert vérig sértett és létében támadott – Magyar Tudományos Akadémia az imént még magánszorgalmúlag számolta föl a Lukács Archívumot, ami azóta is világbotrány.)

Ami ennek a cikknek a tulajdonképpeni alkalma: a Politikatörténeti Intézet de facto szétbarmolásának a botránya (ld. még itt).

A Politikatörténeti Intézet (a volt Párttörténeti Intézet, ill. Munkásmozgalmi Intézet) állami támogatása rég megszűnt, és most ki akarják dobni az épületéből (tudni való, hogy könyvtárak és levéltárak költöztetése iszonyúan bonyodalmas, költséges dolog, amihez az intézet semmiféle segítséget nem kap). Az intézet a volt Néprajzi Múzeum épületében működik: a múzeumot – mint a magyar történelem legnagyobb áldozatának, a magyar parasztnak forradalmi szellemben emléket állító intézményt az új népi (kommunista) hatalom nyíltan kegyeletsértő, szubverzív szándékkal helyezte a Kossuth térre, szemközt az Országházzal, a volt ellenforradalmi Kúria épületébe, jelképesen adózva saját egykori osztályharcos múltjának – szintén kidobták, a helyére visszaköltözik a Kúria, ahogyan visszaköltözött régi helyére a Ludovika (!) is.

Amit kevesen tudnak, hogy eltekintve a – sokáig dr. Földes György által vezetett – Politikatörténeti Intézet megszámlálhatatlan, bokros érdemétől már a korábbi, félelmetes nevű Párttörténeti Intézet (és lapja, a szintúgy félelmetesen hangzó Párttörténeti Közlemények, ma Múltunk, továbbá a könyvsorozatai) a ’60-as évektől desztalinizálva, nagyon komoly, gyakran kifejezetten izgalmas történettudományi (intézmény- és társadalomtörténeti) tevékenységet fejtett ki, pedig neki néztek (legitimációs és delegitimációs okokból) a legjobban a körmére.

A munkásmozgalom, a szociáldemokrata és a kommunista párt, a kisebb radikális (ultrabaloldali) csoportok, a szakszervezetek, munkástanácsok stb. története csakugyan sajátos, önálló történelmi valóság, amely elkülönül minden mástól. (Ennyiben hasonlít az egyháztörténethez, amely szintén zárt történelmi világot kutat és ábrázol – amivel nem akarom azt a csalafinta és ostobácska közhelyet terjeszteni, amely szerint a szocializmus „vallás” és í. t.) Különösen Kelet-Európában, ahol a munkásmozgalom az akkor még hűbéri nagybirtok, paraszti nyomor, babona, betegség, írástudatlanság, a vidéki elmaradottság és szolgabíróuralom tengerében sziget volt, amint az volt a modern ipar, szállítás és kereskedelem is. Ráadásul Kelet-Európában (nemcsak a Habsburg-monarchia keleti felén) a munkásság sok helyütt német nyelvű – nem föltétlenül német anyanyelvű – volt, ami még inkább elszigetelte az agrárhátországtól.

A munkásmozgalom kulturálisan, életformájában, erkölcsi és ideológiai képzeteiben is különbözött: antialkoholista, gyakram vegetariánus, pacifista, feminista, internacionalista, anti-antiszemita, ateista, antiklerikális, tudományhívő, könyvolvasó, amatőr sportoló, természetjáró és puritán volt, amivel a maga egészében tagadta a tőkés „fölépítményt” is, akár harcaival „az alapot”. A régi uralkodó osztály nemcsak gazdasági és szociális okokból üldözte a munkásmozgalmat, hanem őszinte világnézeti döbbenete okából is – hiszen ide hozzánk még a fölvilágosodás akkor legalább másfél évszázados gondolati tartalmait – komoly értelemben – csak a régi munkásmozgalom hurcolta be.

(Nem úgy, mint egyebütt, ahol a polgárság.) Ebből és még más ezer okból indokolt a munkásmozgalom külön kutatása, amiképpen indokoltak pl. a regionális kutatások is. A munkásmozgalom-történet máskülönben világszerte elismert tudományos diszciplína (régebben, mint a dzsenderkutatás, bár ez utóbbi is tiszteletre méltó, komoly tudományág).

A kormány vezetőit persze az nyugtalanítja, hogy valaki másnak is lehet saját irányzatos kutatóközpontja, nemcsak a szélsőjobboldalnak (Retörki [!], Veritas, Magyarságkutató, Matolcsy-alapítványok közpénz jellegüket elvesztett állami adományból stb.), márpedig a PTI baloldalinak számít, az is – mellesleg szociáldemokrata, nem kommunista irányzatú. (Baloldal sokféle van, Magyarországon hamarjában hat fontosabb irányzatot számoltam össze. Persze ezekhez az áramlatokhoz egy-két kivétellel maroknyi ember tartozik csupán, s ők is csak lazán, informálisan.)

Másrészt az urak a baloldalt a maga egészében anomáliának tekintik, amelyet ki kell irta(t)ni a magyar társadalomból, illetve valamelyest kibékülnének az alsó középosztály (kisebbség) korporatív érdekképviseletével, amely kulturálisan konzervatív, nem törődik külviszonyainkkal vagy az etnikai és nemi kisebbségekkel, nincs saját kulturális reprezentációja és nem óhajt a restaurációs-ellenforradalmi szélsőjobboldal nélkül (vagy ellen) kormányozni. A kulturális reprezentáció persze már önmagában politikát jelent, ezért kellene minden, a status quón túli törekvést méretre vágni, mindenekelőtt megfosztani a szellemétől és az értelmiségétől. Nem az értelmiség mint olyan fontos a kormányzó szélsőjobboldal számára („szakemberek”, „diplomások”, konvencionális-kommersz „művészek” minden további nélkül elviselhetők, nem is kell az állami propaganda szándékosan buta propagandaszólamait ismételgetniük), csak az esetleges szubverzió netáni univerzalisztikus-emancipatorikus, politikai dimenziója, amely talán nem is forradalmi, csak vitatja minden társadalomirányítási törekvés legitimitását (morálisan vagy másképp), s ezáltal a hatalmon lévő csoportot vitára vagy ha muszáj, egyezkedésre kényszeríti – ameddig létezik.

Jelenleg a Vár legitimációs-polemikus tevékenysége arra szorítkozik, hogy letagadja, nem indokolja az államvezető intézkedéseit és nézeteit (nem túrta ki Budapestről a CEU-t, nincs kötelezővé válható túlóra, nem az állam gazdagítja az Orbán-cégbirodalom alárendelt részoligarcháit, nem hozattak Magyarországra pénzért kétes külföldi basákat; meghirdet ideológiai elemeket, majd ugyanvalóst letagadja őket, és „demokratikusnak” nevezi magát, miután ország-világ szeme láttára és füle hallatára rajongott fasiszta katonai juntákért, totalitárius/újfeudális zsarnokokért és gyilkos rezsimekért stb.): ez nem éppen bátor politika, nem ügyes, csak kockázatkerülő, miközben két meghunyászkodás között harcot hirdet világhatalmak és nemzetközi államtömbök ellen. Telekitől Gömbösig, Imrédyig és Csurkáig a magyarhoni szélsőjobboldalnak volt hozzá mersze, hogy nyíltan utálja és gúnyolja a „demokráciát” és a „népet”, hogy vállalja sovinizmusát, rasszizmusát és antiszemitizmusát, a hierarchia, a születési előjogok és az elnyomás iránti előszeretetét (nagyon kevés – elsősorban katonai szellemű – „népies” engedménnyel), és ha olyan arisztokratikus-elitista gesztusokat tett, mint most ez a Várba költözés, akkor nem mentegetőzött szimbolikusan efféle „olcsó menza” gesztussal, hanem Dom Pérignont vagy Pommeryt nyittatott a kaviárhoz vagy az osztrigához, miközben hattyúprémes testőrgárdisták néztek acélosan a levegőbe, és párizsi szalonokban öltözködő delnők mély dekoltázsából szállt az exkluzív parfüm illata. Pukkadjon a bugris, gondolja az igazi úr, aki a pokolban is, sőt: főleg a pokolban úr.

Nem tudom, minek óvatoskodik Orbán, hiszen azok, akik szeretik, mint zsarnokot és kemény fiút szeretik, mint euró- és dollármilliárdost, mint a nepotizmus és a szeszélyes önkény bajnokát, nekünk ne alakoskodjék, úgyis hiába.

De a színlelés és álszenteskedés közben a modern civilizáció minden, áldott és átkozott művét lerombolja a posztfasiszta államvezetés, útját romok szegélyezik s a föléjük emelt giccses és pastiche jellegű díszletek, a szónoklatok meg rossz stílusú, nívótlan, goromba, őszintétlen, gyűlölködő vagy kincstárian ünnepélyeskedő nyelvi katasztrófák. Az igazat az interneten mondja ki a Vár, gyilkos indulatú, mocskosan trágár, fenyegetőző, intenzíven dekadens bértollnokain keresztül, akik a nyílt és brutális fajgyűlöleten meg embergyűlöleten túl immár megkondítják a reakció vészharangját, amely – amióta a világ világ – mindig a boldog Erósz öngyilkos elutasítását zengi.

Forrás: https://merce.hu/2019/01/13/tgm-kifele-mondta-a-var/

Korábban azt írtam, hogy Magyarországon a munkásság atomizált, nem szerveződik osztállyá, mivel pedig egy osztályos társadalmak nem léteznek, a politikai, gazdasági és kulturális hatalom birtokosainak konglomerátuma sem alkot uralkodó osztályt. Helyesebb ezt a szövevényt félfeudális rendként definiálni. Max Weber nyomán rendiségének lényege, hogy tagjait formális és informális kapcsolati háló integrálja, valamint közös ethosz és magatartásminta jellemzi. Félfeudális jellege a benne uralkodó erős formális és főként informális hierarchikus viszonyokból, az eme hierarchia csúcsán elhelyezkedő vezető (király) szinte korlátlan hatalmából adódik – legalábbis a rend egy részén belül.

A félfeudális rend domináns csoportját az Orbán Viktor vezette politikai elit – a továbbiakban uralkodó rend –, a részben általa létrehozott kliensburzsoázia, a jelentős állami támogatást élvező nagy exportáló multinacionális cégek tulajdonosai és menedzserei, valamint a Matolcsy György által irányított nemzeti-konzervatív technokrácia alkotják. Alfrakciója: a hatalom által gründolt médiabirodalom vezető rétege, a hatalommal lojális, azt kiszolgáló értelmiség, és a kliensség valamint a szuverén pozíció között lebegő burzsoázia (pl. Csányi Sándor).

A rend azért nem teljességgel feudális, hanem félkapitalista, mert az integráns részét képező burzsoázia és menedzsereinek tevékenysége valamiféle visszaigazolást, visszajelzést kap a piacról. Weberi értelemben így a hatalmi rend egésze is osztályvonásokkal bír – és ilyen vonásokkal bír marxi értelemben is: a hatalmi rend az ország szinte teljes tulajdonának birtokosa.

A király (Orbán Viktor) hatalma a hatalmi szerkezet osztályvonásai, a félkapitalista jellege miatt nem totális: bár kliensburzsoáziája erősen függ tőle, a nagy exportáló multinacionális cégek vezérkara erős alkupozíciót élvez vele szemben. Ez abból adódik, hogy döntően ezen cégek exportja húzza a gazdaságot (e cégek biztosítják a GDP – a nemzeti termék – dinamizmusát). És döntően ők azok a gazdasági szereplők, akiknek tevékenysége megmérődik, nem is akárhol, hanem a világpiacon, ezen belül elsősorban a német piacon.

*

Az előzőekben abból a tényből indultunk ki, hogy a munkásság (vagyis a kizárólag munkaerejük áruba bocsátásából élők, és legfeljebb középvezetői pozíciót betöltők) az eddigiek során nem szerveződött osztállyá. Bár a rendszerváltás során súlyos veszteségek érték, többek között másfél milliójuk munkahelyét számolták fel, megszerveződése az elmúlt harminc évben súlyos, bár csak kevéssé látható korlátokba ütközött.

Ennek alapvető oka az, hogy a rendszer uralkodó ellentmondása, a tőke-munka viszony mindezidáig rejtett, artikulálatlan maradt.

Egyrészt azzal a globális tendenciával összefüggésben, hogy a nagyburzsoázia elbújik a mindenkori államhatalom mögé, vagyis érdekeit nem nyíltan képviseli, szándékait csak ritkán deklarálja. Láthatatlanná teszi magát a munkásság számára, vagy ha mégis, akkor kegyes „munkaadóként” jelenik meg, gondoskodó apaként, aki joggal várhatja el a munkások háláját.

Különösen így volt ez a 2008-as világgazdasági válság idején, majd azt követően, amikor a nemzeti kormányok először mentőövet nyújtottak a nagyburzsoáziának, majd ennek terheit megszorítások formájában a munkásságon vasalták be. A munkásság ezért nem a burzsoázia, hanem az államhatalom intézményei előtt tüntetett – vagy mint jó királytól, az államhatalomtól kért engedményeket.

A kapitalista tőke-munka viszony így a feudális úr-szolga viszony álruháját öltötte.

A munkásosztály kialakulásának további gátja volt a munkásság helyzetének, életviszonyainak, képzettségének erős és növekvő differenciáltsága, az uralkodó nagyvállalatokat kivéve a munkahelyek elaprózódottsága, melyek gyakorlatilag lehetetlenné tették a közös érdekek felismerését.

Végül, de nem utolsó sorban: a nemzetközi tendenciáknak megfelelően a magukat baloldalinak mondó pártok sem tettek soha említést, még nyomok, utalások formájában sem a kiépülő rendszer alapvető antagonizmusáról, a tőke és a munka „genetikailag” kódolt, és a rendszerváltás folyamatában különösen éles ellentétéről. De jórészt hallgatott erről az értelmiség is. A baloldali értelmiség szűk köre próbálkozott ugyan a tőke-munka viszony tematizálásával, de hangja nem ért el a munkásságig. Sajátos kör alakult ki: a munkásság nem szerveződött – a baloldali értelmiség hangja a semmibe veszett – nem születhetett meg a munkásság ideológiája – a munkásság nem szerveződött…

Attól azonban, hogy a tőke-munka viszony a feudális úr-szolga viszony álruháját öltötte, a kapitalizmus egyik legalapvetőbb mozgásformája, a kizsákmányolás még nagyon is működött, csak egyénenkénti szinten jelentkezett.

Sőt valójában a klasszikusnál is erősebb volt, hiszen az egyéni munkás semmiféle kollektív védelmet nem élvezett. És itt kell említést tennünk a munkásszerveződés elmaradásának talán legfontosabb szervezeti okáról, a szakszervezetek gyengeségéről: a rendszerváltás idején oly szépen hangzó szakszervezeti pluralizmus a valóságban a munkásképviselet megosztottságához vezetett. És ami hasonlóan fontos: a szakszervezetek mindezidáig a mindenkori államhatalom zsebében voltak.

*

A rabszolgatörvény megszületését alapvetően három tényező együtthatása katalizálta.

Egyrészt nagyjából 2014 környékétől a munkaerő egyre nagyobb részének kiáramlása, valamint a gazdasági dinamizmus erősödése következtében krónikus munkaerőhiány alakult ki a gazdaságban.

Ezzel összefüggésben másrészt (amint azt 2016-ban prognosztizáltam), nőtt a munkásság alkuereje, érdekérvényesítő képessége, melynek következtében nagyjából ettől az időszaktól kezdve a bérek dinamikus növekedésnek indultak. A profitját féltő burzsoáziának ez sok volt: egyre erősödő nyomást gyakorolt a kormányra, hogy az a bérnövekedésből származó veszteségét valahogy kompenzálja, és erre a legkézenfekvőbb megoldásnak a munkaidő meghosszabbítása – tehát valójában a bérek visszacsökkentése –   kínálkozott.

Végül, de nem utolsósorban, az egymás utáni harmadik választási győzelemtől megittasult kormányfő elvesztette legendás realitásérzékét, azt a képességét, hogy érzékelje a társadalom, ezen belül a munkásság tűrőképességét.

Azt látjuk, hogy a múlt év decemberének közepén megszülető rabszolgatörvény minden korábbinál erősebb és egységesebb társadalmi ellenállást vált ki.

Egyrészt a továbbra is erősödő munkaerőhiány tovább növeli a munkásság alkuképességét – és ez különösen igaz a nagy exportáló multinacionális vállalatoknál alkalmazott munkásarisztokráciára, melynek valójában a gazdaság egészének dinamizmusa van a kezében.

Másrészt a rabszolgatörvény azt eredményezi és vetíti előre, hogy a munkásság elmúlt években valamelyest javuló helyzetének eredményeit a gazdasági és politikai hatalom most „visszaveszi” – márpedig köztudott, hogy pontosan ez az a helyzet, amikor társadalmi méretű lázongások, sőt forradalmak szoktak kitörténni – így volt ez 1956-ban is.

Harmadrészt, a rabszolgatörvény nem csak a munkásságot, hanem minden dolgozót érint, érinthet, tehát a középrétegekhez tartozó, de újabban alapvető biztonságukban megtámadott közalkalmazottakat, köztisztviselőket is. És a diákokat, akik a burzsoázia őket fenyegető proletarizálását érzékelve – miként 1968-ban – féltik jövendő értelmiségi autonómiájukat.

Negyedrészt: a rabszolgatörvény egetverő, és az egész társadalmat érintő igazságtalansága alkalmat, lehetőséget ad az ellenzéki pártoknak és a szakszervezeteknek (utóbbiak nagy részének), hogy egységesen, a korábbit jóval meghaladó erővel lépjenek fel a Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen. Mintha azok a politikai erők, melyek korábban szemet hunytak a tőkeuralom és a kizsákmányolás felett, hirtelen felismernék azt, hogy a tőke-munka ellentét artikulálásából ebben a kiélezett helyzetben politikai tőkét tudnak kovácsolni.

Végül globális háttérként: a munkásmozgalmak az egész világon éledeznek. Ennek alapvető oka az egyenlőtlenségeknek a világgazdasági válságot követő jelentős erősödése, valamint a munkaerő „rugalmasításának” és a robotizációnak további előretörése, melyek minden korábbinál erőteljesebben megingatják a munkásság biztonságérzetét.

A kialakuló, minden korábbinál erőteljesebb társadalmi ellenállás több dolgot is jelent.

Elsősorban azt, hogy a tőke-munka viszonyban rejlő, korábban a társadalmi tudattalanba szorított ellentét hirtelen széles társadalmi rétegek körében felszínre kerül és tudatosodik.

Ezt katalizálja az, hogy amíg korábban az uralkodó politikai elit és technokráciája a hatalmi rend egészének érdekében titkolta a nagyburzsoázia nyomásának való kitettségét, addig mostanra egyrészt eme rend meginog (az erős centralizáció következtében – miként a létezett szocializmusban – a társadalmi konfliktusok jórészt magán a renden belül ütik fel a fejüket), másrészt a nagyburzsoáziának a munkaidő jelentős meghosszabbítására irányuló „kérése”, és az ennek való megfelelés már olyan erős politikai kockázatot rejt magában, melyért a politikai elit és technokráciája immár nem hajlandó egyedül „elvinni a balhét”. Szijjártó Péter külügyminiszter bejelentésével, miszerint az intézkedést a nagy exportáló multinacionális cégek vezetése nagy megelégedéssel fogadta, a politikai elit nem tesz mást, mint elhárítandó a felelősséget, „kifecsegi a tőkések titkát” (Marx).

Amint az várható volt, az ellenzéki pártok, és több, döntően liberális beállítottságú civil szervezet is a rabszolgatörvény elleni robbanó elégedetlenséget igyekszik általános rezsim-és hatalomellenes hangulattá, megmozdulássá konvertálni. Vagy legalábbis hátszélként használni pozíciójának erősítéséhez a közelgő önkormányzati és EP-választásokhoz. Igyekszik a pillanatok alatt kialakuló ellenzéki egységet a „mindenhol csak egy, közös ellenzéki jelölt álljon szembe a hatalom jelöltjeivel” céljává varázsolni – elhalványítva ezzel a kialakuló mozgalom alapvetően munkásmozgalmi, tőkeellenes karakterét.

A szakszervezetek pedig még mindig nem elég erősek a sokak által követelt általános sztrájk meghirdetéséhez – ami a közelgő béremelések előtt összefüggésben lehet a dolgozók gyenge sztrájkhajlandóságával. (Pontosabban, jelenleg ebben a kérdésben nem lehet tisztán látni).

Miközben harminc év után tendencia mutatkozik a munkásmozgalom megszületésére és a munkásosztály megszerveződésére, az ellenzéki pártok képviselőinek jó része és több civil szervezet, valamint a liberális sajtó is egyre inkább csupán O1G tüntetésekről beszél…

Vajon most megfordítható-e a forradalmak azon dinamikája, hogy a népi elégedetlenség energiáit felhasználva, végül is csupán az új hatalom-aspiránsok és a fennálló hatalom birtokosainak küzdelme kap friss „tápanyagot”?

A kérdés egyelőre nyitott…

*

Annyi bizonyos, hogy a rabszolgatörvény, és a nyomában kialakult társadalmi ellenállás maradandó rést nyit az amúgy is töredező hatalom szerkezetén belül – láttuk ezt már Lázár János elhatárolódó nyilatkozatából is. Az is várható, hogy hogy felszínre kerülnek az ellentétek az önmagát a politikai piacon eladni kénytelen uralkodó politikai elit és a kizsákmányolás fokozásában érdekelt nagyburzsoázia között – nem kizárt az sem, hogy a nagyburzsoázia a vezető politikai elitek fölé kerekedik, sőt a következő választásokon „lecseréli” azt, vagyis olyan politikai pártokat fog támogatni, melyek várakozásai szerint a jobban kiszolgálják érdekeit, azzal is, hogy a jelenleginél nagyobb szabadságot biztosítanak számára.

Ha a munkásság megszerveződése mellett utóbbira is sor kerül, akkor már nem munkásságról és hatalmi rendről, hanem kialakuló munkásosztályról és uralkodó osztályról beszélhetünk – a félfeudális viszonyok romjain megindul a társadalom osztálytársadalmasodása.

Megkezdődik a nyílt osztályharc. Mely azonban a legoptimistább előrejelzés szerint is csupán egy „emberarcúbb” kapitalizmus felé fog vezetni. A többek között Tamás Gáspár Miklós által meghirdetett osztálynélküli társadalom ugyanis – mint azt már több írásomban (legutóbb Hatalom és értelmiség a globális térben című könyvemben) kifejtettem – csakis a globális munkásosztály megszerveződése és sikeres offenzívája útján érhető el.  Nemzetállami szinten csak diktatúrával „vezethető be”, vagyis nem más, mint fából vaskarika.

Akármi lesz is, mozgalmas, küzdelmes idők előtt állunk, melyben a baloldaliak végre kiléphetnek a hosszan tartó depresszió állapotából…

Forrás:https://merce.hu/2019/01/10/rabszolgatorveny-a-felfeudalizmusbol-osztalytarsadalom/

There are noticeable differences to the 2014 EP elections. The general political trend in Hungary is charcterised by a definite shift to the right due to the semi-dictatorial Fidesz regime.

On 8 April 2018 PM Viktor Orbán was reelected to a third consecutive term after his right-wing Fidesz party won 48 percent of the vote, enough for a two-thirds majority in the parliament. Right after the elections the party composition of the House: the Federation of Young Democrats–Hungarian Civic Alliance and the Christian Democratic People’s Party (Fidesz-KDNP) won 133 seats out of 199. The Movement for a Better Hungary (Jobbik) took 26 mandates, the election alliance of the Hungarian Socialist Party and the Dialogue Párbeszéd (MSZP-P) got 20, the former PM Ferenc Gyurcsány’s Democratic Coalition (DK) 9 and Politics Can Be Different (LMP) 8. Together (Együtt) and the ethnic German minority is represented by a single lawmaker each. An independent candidate has also won a seat. This means that in the newly elected Hungarian parliament 159 seats were taken by the far right (133 for Viktor Orbán’s Fidesz and 26 for the far-right Jobbik party in opposition).

It was a decisive win for Orbán, who in recent years has clashed publicly with the EU, becoming a forerunner of the illiberal ultranationalism rising not only in Central and Eastern Europe, but throughout the West, too. Orbán`s electoral manifesto consisted of only one sentence: „We’ll go on as before.” His messages to the Hungarians were: racist propaganda, xenophobia, no refugees, anti-Soros crusade, defending Europe`s Christianity and anti-communism. Orbán has not given interviews and participated in no debates. Orbán’s victory is a product of several factors e.g. the weakening of the liberal democratic system, the success of anti-migration platform, and the extremely big fragmentation of the opposition. Orbán’s recent electoral success has strenghtened his position in Brussels, where Fidesz is part of the center-right European People’s Party (EPP), the largest bloc in the European Parliament. While Orbán’s more provocative statements no doubt rankle EPP leaders, it is not lost on them that Fidesz’s eleven MEPs account for nearly half the EPP’s margin over the next largest parliamentary bloc, the Socialists and Democrats.

The Hungarian electoral system is designed for two main blocs, which does not fit the political structure of the country, and there were seven „major” competing opposition parties, so the result was well-known in advance. Nearly half of the popular vote went to Orbán, the other half was split between small parties. Opposition party leaders (e.g. Gábor Vona of Jobbik, Gyula Molnár of MSZP, Co-Chairs of LMP, namely: Ákos Hadházy and Bernadett Szél, or Péter Juhász of Együtt) have resigned and anti-Orbán demonstrations have sprung up, with EU and Arrow Cross flags demanding for new elections, in vain. There were many signs of electoral fraud, but the parliamentary parties did not fight for the detection of fraud quite firmly.

The first factor in Fidesz’s repeated land-slide electoral victory in 2018 was a general disillusionment with the Socialist government austerity policy before 2010, as well as Fidesz` rewriting of the democratic rules adopting a new constitution, changing the country’s electoral laws, and asserting government control over independent media.

The second factor of Orbán`s victory was that migration is a winning issue. Since the European migrant crisis began in late 2015, migration had been ahead of all other issues in Hungary—in this respect, Orbán’s 2015 decision to close Hungary’s border and his continued defiance of EU requests to accept refugees have both been politically popular. Migration has proven to be an especially effective tool in mobilizing less educated voters, primarily in rural areas and in cities other than Budapest. Orbán has successfully persuaded his voters base that only he and his government can protect the country against the „Muslim invasion” and Brussels, George Soros, the Western liberals, and, most recently, the United Nations.

The third major factor behind Orbán’s victory is his own success in uniting the right at a time when the opposition is weak and divided. Orbán has held his camp together for decades, using both economic and cultural nationalism to cement support from the more than two million voters who constitute the Fidesz base. In 2009, Orbán laid out a vision in which Fidesz could remain in power for decades if it was able to establish itself as the „central political force” with the opposition divided into left-wing and far-right blocs. After the collapse of the socialist MSZP and the rise of the far-right Jobbik during the 2006–2010 term of parliament, Orbán’s prophecy came true, and Fidesz became the only major party in the Hungarian political landscape.

Not only the opposition is divided between the left and the far right, but the Left itself is highly fragmented, meaning there is no single center-left party comparable to Fidesz’s position on the center-right. Hungary’s Left and liberal opposition parties learned nothing from their 2014 electoral fiasco, in which their failure to coordinate allowed Fidesz to win another supermajority. For most of the 2018 campaign—and despite huge pressure from the majority of Hungarians who wanted a change—left-wing and liberal parties competed with each other over who would dominate the Left in the future, rather than working together to replace Fidesz.

By the middle of 2018 a completely new political era has been consolidated in Hungary. A limited political pluralism has evolved over the past eight years, a national radical, but superficial ideologized system, namely a racist and a corrupt one, but lacking a strong world view. Orbán`s regime is an opressive semi-dictatorial system. Electoral gerrymandering, curtailing press freedoms and fearmongering create a toxic mix to consolidate rule over the people. There is no counterpower, not even in his own party. Orbán`s will cannot be challenged, his decisions are final, non-appealable, implemented by loyal bureaucrats.

However, we can see a new kind of opposition since early December 2018, which is not an issue of initiative, unity and symbolic politicization. In the last twenty days, the attitude of the opposition to Orbán’s system changed fundamentally.

On 8 December 2018 a wave of mass demonstrations started by the trade unions to protest against the planned changes to the labor law dubbed as „slave law”, which include raising the maximum amount of overtime workers can put in a year from 250 to 400 hours and relaxing other labor rules. The legislation also gives employers three years instead of one to settle payments of accrued overtime. Another amendment allows employers to agree on overtime arrangements directly with workers, by passing collective bargaining agreements and the trade unions.

On 12 December the amendment of labor and other controversial laws amid scenes of chaos were also adopted as opposition MPs attempted to block the podium of the parliament and sounded sirens, blew whistles and angrily confronted Orbán. Hungary’s parliament was thrown into scenes of turmoil. The opposition claimed that the voting procedure was completely against the House Rules and was invalid.

Since 12 December the mass demonstrations have been going on continuously and every night, in average 30-50 people were arrested daily after clashes with the police which was using tear gas. The protests in Budapest and in other towns have never been so violent since Fidesz came back to power in 2010. The protests were led by the so far divided trade unions and opposition parties (including Jobbik) and students, which had been outraged at the reforms Fidesz recently introduced.

Jobbik will run for the EP elections, its programme is titled „Safe Europe, Free Hungary!” The key elements of Jobbik`s program include measures related to ensuring security, managing the migration challenge, focusing on reducing the wage gap, creating a real cohesion, joining the European Public Prosecutor’s Office, stepping up against fake news and protecting Europe’s endemic national minorities. Unlike Fidesz, which has clearly placed a strategic emphasis on inciting confrontation and leading Hungary out of the EU, Jobbik aims for a more seamlessly functioning EU while creating a more democratic and free Hungary; a country which ensures security and predictability in the daily lives of its citizens. Jobbik has started selecting the MEP candidates for its EP election list and the party hopes to publish it in early February 2019.

By mid-2017, a new nationalist coalition emerged on Hungary’s far right, comprised of Outlaw’s Army (Betyársereg), a militant nationalist group and self-described „patriotic sports movement,” along with two other groups, Érpatak Model Nationwide Network (Érpataki Modell Országos Hálózata) and Identitárius Association of College Students (Identitárius Egyetemisták Szövetsége–Identitesz). Given each group’s longstanding if informal ties to Jobbik, the coalition was seen as challenging the ex-leader Vona’s effort to move Jobbik leftward toward Hungary’s political center. The gap created by Jobbik’s recent changes needs to be filled, Fidesz seems to want the new extreme right-wing movement to become a party itself and weaken Jobbik in the national elections.

A new radical nationalist political force, Our Country Movement (Mi Hazánk Mozgalom-MHM), emerged from the dissatisfied Jobbik members as well as from the above mentioned radical nationalist groups. MHM founder László Toroczkai is a former Jobbik deputy chair and the mayor of Ásotthalom whom the party expelled in early June after a failed leadership challenge. Toroczkai was defeated in the ensuing party leadership vote held on 14 April 2018 by the leader of Jobbik’s moderate faction, Tamás Sneider, although by an unexpectedly slim (53.8% to 46.2%) margin. Toroczkai is a political opportunist and a radical nationalist. Launching the new movement, he called for a „White Hungary” and „the Tricolor instead of a muddied rainbow.” Toroczkai wants „answers to real social problems,” including Hungary’s declining birthrate as well as „the issue of immigration and emigration, the status of the EU and Hungary, and Hungarian-Gypsy coexistence.”

A former Jobbik vicepresident Előd Novák was also among the first to follow Toroczkai out of Jobbik as well as the former Jobbik Spokesperson Dóra Duró after she was excluded from the party’s parliamentary group, effectively stripping her of her parliamentary seat. After being expelled from the parliamentary faction, there was little doubt that János Volner, vice-president of Jobbik would announce his exit from the party together with István Apáti and Erik Fülöp. Neither of them has given back his parliamentary mandates.

It was only a matter of time before the trio would join MHM. In the announcement of his resignation, Volner reiterated that Jobbik had carried out an unacceptable „left liberal turn”. According to Volner, Jobbik’s „political focus” is still missing today. While the average person always knew about Fidesz’s focuses (migration in 2018, reduction of state costs in 2014), Vona’s party had never been able to make this message clear for eight years. He now claims that he has urged Jobbik to become a party aiming at the European convergence, in other words catching up Western Europe. Dúró has personally taken steps to amend the parliamentary House Rules which would make it possible to establish a MHM parliamentary faction that did not exist at the time of the Hungarian parliamentary elections.

Toroczkai at the moment poses little real EP electoral threat, save perhaps to Jobbik’s increasingly frantic leaders. But in a neighborhood where opposition to migration is a popular animating theme, he can say little that ultimately is more inflammatory than is said daily by Orbán (when not savaging the billionaire George Soros).

Budapest, 28 December 2018.

István Tóth, Correspondant of Hope not Hate Magazin

On last Sunday, 16 December more than 30,000 people rallied against a new „slave law” passed by the Prime Minister Viktor Orbán`s right wing government.

The wave of mass demonstrations started by the trade unions on 8 December before the parliamentary voting. About ten thousand protesters gathered at the Hungarian parliament building to demonstrate against the changes to the labor law dubbed as „slave law”.

The changes include raising the maximum amount of overtime workers can put in a year from 250 to 400 hours and relaxing other labor rules.The legislation also gives employers three years instead of one to settle payments of accrued overtime. Another amendment allows employers to agree on overtime arrangements directly with workers, bypassing collective bargaining agreements and the trade unions.

On last Wednesday, 12 December the amendment of labor and other controversial laws amid scenes of chaos were also adopted as opposition MPs attempted to block the podium and sounded sirens, blew whistles and angrily confronted Orbán. Hungary’s parliament was thrown into scenes of turmoil. The opposition claimed that the voting procedure was completely against the House Rules and was invalid.

Shortly after the vote on Wednesday late night, around two thousand people, shouting „Orbán go to hell” marched through Budapest and converged on the steps of the parliament. Some protesters hurled objects at police, who responded with pepper spray/tear gas, and thirty five demonstrators were arrested.

Since12 December every day there are demonstrations not only in Budapest, but in Pécs, Győr, Békéscsaba and in other towns. On 13 December the Budapest rally was organized by the Students` trade union and the Free University Group. Gáspár Miklós Tamás, a well-known Hungarian philosopher stated that students and workers have not demonstrated together since long in Hungary.

On 15 December the anti-government demonstration started in the center of Budapest at the Heroes Square, and continued on Kossuth Square in front of the parliament building. On Sunday night a spontaneous mass demonstration took place marching from the parliament to the state television (about 5.5 km) with red flags in the first row. Protesters led by two independent opposition politicians, ex-Co-chairs of the green Politics Can be Different (Lehet Más a Politika – LMP) party, who were expelled from LMP, to read a petition consisting of five points but they were refused to do so. The list of five demands MPs wanted to read out on television included the immediate withdrawal of the „slave law”, less police overtime, joining the European Prosecutor`s Office, an independent judiciary and independent public media. Several opposition MPs, using their immunity both leftists and right-wingers entered the building and spent the night there.

In the Hungarian context to demonstrate at the public media building has got historical background. In the early spring of 1848, when a new revolutionary wave swept across Europe on March 15 the radicals of Pest (Budapest5 as a city was founded only after the unification of Pest, Buda and Óbuda towns in 1873) formulated the „Twelve Points” and demanded – among others– freedom of press at the printing house of newspapers. In October 1956 the revolutionaries wanted to read their demands in the Radio building, where the shooting started. The building of the state TV headquarters played an important role at the time of systemic change at the end of 1980s.

In Hungary the public media buildings have an outstanding relevance in the revolutionary process. In October 2006 when the Socialists were on power and Fidesz was in opposition the TV building was located in the heart of Budapest and attacked and put on fire by the rightwingers mob after the voice recording of then Chair of the Hungarian Socialist Party- Magyar Szocialista Párt – MSZP, PM Gyurcsany`s „lie speech” was leaked. Shortly the headquarters of the public TVchannel was moved from the centre to the outer district of Budapest to organize mass demonstrations more difficult. It is an unprecedented fact that at the moment practically the whole public media (newspapers, radio stations, public and commercial TVchannels) are sold and in the hands of Orbán`s oligarchs/childhood friend, namely Lőrinc Mészáros. More than 200 newspapers owned by mainly Mészáros` s Mediaworks. Only two TV channels (RTL Klub and ATV) and one radio station, of which broadcasting unavailable nationwide (Klubrádió), one newspaper (Népszava) are the exceptions, but there is a strong effort by Orbán to take control over these media,too. The public media are widely considered as „lies factory”, either distorting or silencing the real news. Regretfully, theHungarian public life has accepted with resignation that public media are inaccessible for them. By today massive flood of lies are prevailing in Hungary.

Monday morning armed security guards thrown two MPs out of the state TVbuilding violently. During the day, other opposition MPs (of liberal-socialist Democratic Coalition -Demokratikus Koalició -DK, Dialogue-Pábeszéd -P, MSZP, LMP, the extreme right Jobbik) stepped through the fence of the public TV headquarters to get in touch with their colleagues. One MP, namely László Varjú of DK was driven away in an ambulance car later on Monday after sustaining minor injuries in a tussle with the security guards. After the working hours demonstrations flared up again at the public TV building located now in the outskirts of Budapest.

The protests today entered their tenth day and has never been so violent since Fidesz came back to power in 2010. The protests are led by the so far divided trade unions, opposition parties and students, which outraged at reforms the ruling party introduced. The demonstrations keep going continuously and every night, in average 30-50 people are arrested daily after clashes with the police which is using tear gas.

We can see a new kind of opposition in a week, which is not an issue of initiative, unity and symbolic politicization. In the last ten days, the attitude of the opposition to Orbán’s system changed fundamentally.

There were not many signs that Sunday’s marching to the headquarters of the state television, opposition party MPs will enter the building, and then 13 of them will be forced to expel.

The opposition politics radically changed over a week, and we are in the process of more radicalization. Protests in the past week have been the most violent in Hungary for over a decade with dozens arrested and at least 14 police injured. The majority of the protesters is young people underage 30.

Remark:This article is being sent to the whole Transform! Europe Network with a request to disseminate it widely. Please send us comments.

Budapest, 18 December 2018.

Matyas Benyik and György Droppa

Tamás Gáspár Miklós ma 16:30 Vélemény

Budapesti és pécsi utcákon, tereken, lezárt magyarországi autóutakon lobbantak föl a harag lángjai.

A düh indokolt.

A rezsim bűnlajstroma nagyon hosszú, az országot még technikai értelemben is rosszul kormányozzák, a közhittel ellentétben az ún. sikeres gazdasági mutatók mellett a háztartások fogyasztása ma már a második legkisebb az Európai Unióban. A közszabadságok, az intézményi autonómia, a nyilvánosság helyzete alkalmasint a legrosszabb Európában. A lakosság a politikai képviselet és az érdekképviselet tekintetében példátlanul gyönge. A magyar nép többsége el van zárva a minőségi tájékozódás és művelődés lehetőségeitől. A lakbérek az egekben, a lakáshelyzet katasztrofális. Regionális zárványokban a harmadik világra emlékeztető nyomor. A közszolgáltatások romba dőltek. Egyre több a kivándorló, egyre kevesebb a gyerek. A kritikai nyilvánosság hiányában népünk elégedetlen csoportjai nem tudnak egymás szorultságáról. A közszellemet rongálja az uralkodó önzés, közöny, tudatlanság.

A közmédiák és a (többé-kevésbé burkoltan) közpénzből működtetett szélsőjobboldali médiakonglomerátumok paranoid babonákat, előítéleteket terjesztenek. Ezek szembeállítják egymással a hasonló érdekű osztályokat, régiókat, népcsoportokat, ami a „puha” diktatúrának kedvez. Modern társadalomban nem lehetséges politikai közösség szabad nyilvánosság nélkül.

De még igazi válság se!

Márpedig a válság lezajlása, végigharcolása nélkül semmi nem oldódhatik meg, az egyetlen lehetséges eredmény a stagnálás, a válság tespedéssé és pangássá alakulása, amelynek az elkerülhetetlen velejárója a nálunk tapasztalható nihilizmus és gondolati zűrzavar. A nemzeti kultúra hanyatlik.

Végigküzdeni a válságot, a végére járni nézeteltéréseinknek, a bajaink mélyére nézni csak úgy lehet, ha egymással becsületesen küzdve, együttműködve és vitázva – s fölhagyva mind az elvtelen egység, mind a végzetes gyűlölség hamis mítoszaival (s e kettő a gyakorlatban ugyanazt jelenti) – megbeszéljük, s beszélgetés, szócsata közben megalkotjuk a magyar nép, a Duna-medence, Európa új önreprezentációját (önmegjelenítését).

És végre szembenézünk vele, hogy a liberális kapitalizmus és a liberális képviseleti kormányzat (a „parlamenti demokrácia”) tagadhatatlanul a végső válságát éli. Mindenütt. De nem a posztfasizmus az egyetlen alternatíva, holott a magát demokratikusnak vélő és nevező ellenzék épp ettől retteg, és a rezsim épp ebben reménykedik.

Az Orbán-rezsimmel szemben kibontakozott mozgalmak támadó jellegűnek tetszenek, holott valójában defenzív, védekező jellegűek, ami a politikai tartalmakat illeti – csak formájukban lázadók. Ez most nem is lehet másképp.

Végül is mire törekszenek a tüntetők és a velük rokonszenvezők?

Arra, hogy a kormányzat vonja vissza néhány (csakugyan fölháborító, munkásellenes és népellenes) intézkedését, mondjon le néhány romboló hatású új rendszabályról (az emberi jogi csoportok korlátozása, a kétes szándékú közigazgatási bíráskodás bevezetése, az egyetemek és a tudományos kutatás tönkretétele stb.), állítson helyre néhány korábban megvolt intézményt (pártatlan ügyészség, számvevőszék, ombudsmani hivatal, kötelező érdekegyeztetés stb.).

Magyarán tehát arra, hogy állítsa vissza a korábbi, kedvezőbb állapotot sok (bár nem minden) tekintetben és sok (bár nem minden) területen, vagyis ezek a mozgalmak a status quo ante restaurálását szeretnék előmozdítani.

Ez nem szemrehányás.

Még csak nem is bírálat.

Ez az, ami jelenleg lehetséges.

De sajnos – a legjobb szándék mellett is – az offenzívaként fölfogott defenzíva, a hatalmas morális fölháborodás mellett, nem vezethet máshoz, csak az Orbán-rendszer elleni elvont, üres gyűlölethez. (Bár a védekezés átmehet támadásba: példa erre, hogy a Botka László szocialista polgármester vezette Szeged a saját önkormányzati vállalatainál megtagadja a „rabszolgatörvény” végrehajtását – nagyon helyesen! –, és ugyanerre hív föl minden munkaadót.)

Az elvontságot, tartalmi szegénységet súlyosbítja az ellenzék – s ezen NEM pusztán és nem is elsősorban a parlamenti ellenzéket, „a párrrrtokat” értem – sokrétű-sokszínű, a depolitizált (apolitikus, antipolitikus) közvéleményt irritáló, bizonytalan karaktere.

Mi a közös bennünk?

A csütörtöki (2018. december 13-ai) tüntetést a Hallgatói Szakszervezet és a #Szabad Egyetem csoport hívta össze. Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy fölkértek, mondjak beszédet a demonstráció kezdetekor. Büszke vagyok rá. A zömmel baloldali diákok egyszerű elvi és egyszerű stratégiai fölhívást intéztek a részvevőkhöz és a társadalom ellenzéki részéhez: az elvi szempont a diákok és a munkások szolidaritása volt (vagyis általánosabban kifejezve: a szabadság és az egyenlőség egysége), a stratégiai szempont pedig az erőszakmentesség. (Ez utóbbi is elvi, világnézeti gyökerű természetesen.)

Magam is hasonlókat mondtam, amikor rövid beszédemben érdektelennek nyilvánítottam a kormánnyal, a jobboldallal szembeni üres gyűlölködést, és utaltam rá, hogy – mint értelmiségiek – a magyar dolgozók, a magyar nép oldalán állunk. (Ebben a közegben ez nem volt félreérthető: se populista, se szociáldemokrata, se nacionalista értelmezést nem engedett meg.)

Ezt kevesen hallották.

Történelmi léptékkel mérve se a rendőrség nem volt rendkívül brutális, holott jogsértései, törvényszegései azért most is folyamatosak (2006-ban a magyar rendőrség durvább volt, mint ezúttal, és durvább volt a német rendőrség Hamburgban a G20 alkalmával 2017 nyarán, és jóval durvább volt a francia rendőrség a „sárga mellényesekkel” [gilets jaunes] és a diákokkal szemben az elmúlt hetekben, mint a magyar), se a tiltakozók nem voltak rendkívül erőszakosak (mindhárom idézett példánkban sokkal inkább: Welcome2Hell Hamburgban…). Nálunk nincs Black Bloc. Nincs radikális antifa. De ha a tüntetések folytatódnak, az erőszak eszkalációja – mindkét oldalról – valószínű. A rendőrség – tehát az államhatalom – elleni indulat fokozódik.

Ennek ellenére a baloldali diákok (a kezdeményezők és szervezők) fölszólítását mind a jobbikos, mind a momentumos aktivisták és szimpatizánsok és a többiek is figyelmen kívül hagyták. A jelszavak is megváltoztak. A „diák-munkás szolidaritás” elhalkult, amikor fölharsant a „ria, ria, Hungária”. Harsogtak a focipályák lelátóinak ismert népköltészeti alkotásai: „ki nem ugrál, Orbán Viktor, hej, hej” meg az „egyszerűen senkik vagytok, hej, hej”, sokak nyakában labdarúgó egyesületek színes sáljai voltak láthatók. (Mellettem baktatott egy fiatalember, aki azt mondogatta: „nia, nia, harmónia” – meg azt, hogy: „demográfiát!”) Ezek a ria-riázó emberek később jöttek ki a tüntetésre, nyilván nem is tudtak a kezdeményezők elveiről, ilyesmi nem érdekelte őket, csak a kormány iránti mélységes utálat.

Ekkor már semmilyen pozitív megfontolás, gondolat, érzés nem volt tapasztalható, csak a rendőrség által képviselt államhatalom iránti dühös megvetés. A rendőrség a maga értelmetlen könnygáztámadásaival hergelte a tömeget, s kialakult a csata, a huzavona, a tétlen várakozás, az ácsorgás, a nyomakodás, az ordítozás, a tréfálkozás, a dobálózás meg a szokott tesztoszteron-adrenalin koktél sajátos elegye. A dühöngésbe nevetés vegyült.

Nem arról van szó, hogy a baloldalinak indult tüntetés végül jobboldalivá vált (ez igaz, már amennyire Magyarországon egyáltalán vannak széles körben osztott politikai nézetek), nem is pusztán arról, hogy az erőszakmentesnek hirdetett, de senki által nem irányított demonstráció enyhén erőszakossá lett. (Bár a szélsőjobboldali, állami médiaholdingok szerint – talán a gravitáció kivételével – mindent „Soros” irányít a világon.)

Egyetlen politikai programpontban egyezett meg a tömeg: „Orbán, takarodj!” Evvel magam is egyetértek, de ez negatívum, meg nem is túlzottan újszerű. Akinek viszont ezt meg kellene fontolnia – nem fogja –, az maga a magyar miniszterelnök. Ez a negatív erő (a személye és kormánya iránti elkeseredett gyűlölet) nagy erő.

Ehhöz nem szükséges semminő politikai elképzelés. Számos olyan ember van, aki a legtöbb dologban – no nem a rossz kormányzásban és az általános hanyatlásban – egyetért Orbánnal, legalábbis Orbán néhány hangoztatott vélekedésével, bár az Európa-ellenességével érdekes módon nem. Ámde a többség élénken ellenzi a „rabszolgatörvényt”, sőt: egyetért az országházi ellenzék tiszteletlen és rendetlen, de nem szellemtelen obstrukciójával. (Erről ld. írásomat itt. Ebben arra biztatom az ellenzéki pártokat, hogy amennyiben nem vonják vissza a „rabszolgatörvényt”, ne térjenek vissza az Országházba.)

Az, hogy mind csütörtök, mind péntek este (13-án és 14-én) a rokonszenves ifjú tüntetők azt skandálják, hogy „boldog karácsonyt!”, mutatja, hogy nem felejtették el Orbán miniszterelnök lenéző gesztusát, amellyel – válasz helyett – az ellenzéki bírálatra merészelt reagálni.

A hatalmi gőg még sokba fog kerülni az Orbán-rezsimnek, akárcsak az állami médiák förtelmes gyalázkodásai és bizarr rágalmai: mindez a mai magyar állam hangja, amelyből süt a magyar nép iránti gúny, az állampolgárok kötelező megbecsülésének teljes hiánya, az emberi méltóságba vetett hit elvesztése.

(Mindebben az ellenzék és az ellenzéki sajtó is nem ritkán ludas a rendszer és olykor a jobboldali polgártársaink differenciálatlan szidalmazásával, de az ellenzék annyira gyönge és – különösen vidéken – szinte ismeretlen, hogy az ellenzéki tábor valódi gyöngeségei, hibái nem sokat nyomnak a latban. Ám akkor is helytelen a Fidesz-KDNP képviselőit nyilvánosan „morális véglények”-nek nevezni, nem jobb, mint a szélsőjobboldali szennysajtó kedvenc frázisa, a „fehérjehalmaz”.)

A hatalom általi megalázottság érzése – a történelem tanúsága szerint – még az elnyomásnál is elterjedtebb oka a forradalmak kirobbanásának.

Problematikus lenne, ha a „rabszolgatörvény” csupán ürüggyé válnék, alkalmává a fokozódó (azaz romló) orbáni diktatúra iránti elégedetlenség kirobbanásának, de ezen változtathat, hogy – szombaton, december 15-én reggel úgy látszik – a szakszervezetek elszánták magukat a tiltakozó mozgalom támogatására, mozgósításra, direkt akciókra. Ez megerősítheti a tiltakozó mozgalom szociális irányát, tartalmasságát és ésszerűségét. Megjelenik a düh mellett az értelem. Az alaktalan elégedetlenség és elvont diktatúraellenesség mellett megszólalhat az osztályharc érces hangja.

Másrészt amennyiben a kormány nem hajlandó kompromisszumra a „rabszolgatörvénynek” és a Munka Törvénykönyve egyéb módosításainak ügyében – magyarán, ha nem vonja vissza őket –, akkor általános lázadással nézhet szembe.

Még ha nincsenek is rendőri vagy katonai sortüzek vagy tömeges letartóztatások, e pillanatban egyre élesebbé, egyre fekete-fehérebbé változik (in abstracto) „a hatalom” és „a nép” egyelőre főleg szimbolikus összecsapása, ami megváltoztatja az ország politikai pszichológiáját. Ha ez a pszichológia megszilárdul, nagy tömegek együttes élményévé lesz, akkor az államhatalom minden aktusáról fölismerik majd, hogy az elnyomás része.

Ez pedig akkor is létrehozza a forradalmi mentalitást, ha netán (ami e percben lehetetlennek látszik) még ez a mostani mozgalom is kifárad és kihuny – ideiglenesen. Ekkor a nép (vagy a népnek elég nagy része) nem fogja többé elismerni és tiszteletben tartani az olyan állami aktusokat, mint a választások.

A legtöbben azt fogják gondolni, hogy Orbán minden választási győzelme, minden intézményi átalakítása, minden várható hatalomkoncentrációs akciója: elnyomás. S egy idő múlva az engedményeiben se fognak bízni, mert tudják, hogy csak az erőnek engedett, s nincs rá garancia, hogy esetleges békülékeny gesztusait nem vonja vissza, ha megerősödik. (Ennek triviális, de sokatmondó bizonyítéka, hogy bár a közvélemény nyomására lemondott a méregdrága olimpiarendezésről, de azóta eldöntötte, hogy a tervezett, észbontóan sokba kerülő sportlétesítményeket egyéb rendezvények örvén amúgy is, mindenképpen megépítteti barátainak és védenceinek a cégeivel. Olimpia nincs, de a pénzt elköltik rá. Hallatlan!)

Ebben a percben az a minimum, hogy a szakszervezetekkel és a lázadó ifjúsággal együttműködve a létező baloldali értelmiség – amelynek (nálam „mérsékeltebb”) kiváló, ismert, nagy szaktudású és politizáló képviselői vannak, nevüket most szándékosan nem említem – összeállítsa annak a progresszív egyenlőségi szociálpolitikának, munkaügynek, gazdaságpolitikának az alapvető tervét, amely a változtatás tartalmi része lehet.

Ehhöz nem elég az Orbán lemondatása utáni választás megnyerése (ha egyáltalán így alakul), hanem olyan alkotmányos változtatásokat is meg kell hirdetni, amelyek döntő szerepet biztosítanak a közvetlen demokrácia elemeinek, kitágítják az öntörvényű civil társadalom működési kereteit, és visszafordíthatatlanná teszik a szabad nyilvánosság megteremtését, permanenssé teszik a nép tanácskozó és döntő hatalomgyakorlását, eltörlik bizonyos etnikumok, társadalmi nemek, régiók, foglalkozások hátrányos megkülönböztetését, és kikövezik (de legalább nyitva hagyják) az utat az osztály nélküli társadalom fokozatos, békés és szelíd kiépítéséhez.

Orbán távozása és a diktatúra szerkezeti elemeinek az eltörlése nélkülözhetetlen, de mégis csak eszköz a jó társadalom megteremtésére. Ennek a körvonalait nem szabad merev formákba önteni, hiszen majd a népnek kell eldöntenie – s ez ugye nem könnyű – , hogy szerinte milyen a jó társadalom. De a „rabszolgatörvény” miatti fölháborodás valamennyire mégis kijelöli az irányt.

Ez a döntő különbség a mostani és a korábbi tiltakozások között. Hogy van irányuk.

Hogy ebben az irányban csakugyan elhatározó lépéseket lehessen tenni, ahhoz az érzelemnek és az értelemnek, az erkölcsi fölháborodásnak és a gazdasági-társadalmi tervezésnek közelebb kell kerülnie egymáshoz.

Nagyon fontos lenne, hogy ne legyen erőszak, öldöklés, fegyveres konfliktus – ilyesmire sokkal gyorsabban sor kerülhet, mint képzelnénk –, mert az ilyesmiből egykönnyen újabb zsarnokság származhat, s csöbörből vödörbe juthatunk. Nemzedékváltásra is szükség van a politikában, a nagy föladatok a legfiatalabbakra várnak.

A tüntetések nem nagy létszámúak, de puskaporos a levegő. Elég, ha egy rendőrparancsnok elveszti az idegeit, s történik valami helyrehozhatatlan. Akkor nincs az a földi vagy égi hatalom, amely megakadályozhatná a lázadást. Ebben a pillanatban óriási felelősség hárul a szakszervezetekre. Nekik kell rákényszeríteniük Orbánt, hogy vonja vissza a „rabszolgatörvényt”, és állítsa vissza a korábbi sztrájkjogot – ez a minimum minimuma, s ehhez a minimális minimumhoz tartozik az egyetemi-akadémiai autonómia visszaállítása és az emberi jogi csoportok üldözésének azonnali megszüntetése, vö. a Velencei Bizottság új határozatával, és akkor az óhajtott és kívánatos változás tervezetten, nyugodtan és békésen (de a nép éber politikai ellenőrzése mellett!) mehet végbe. Senki nem akar itt vérontást, tragédiát, összeomlást, zűrzavart – vagy még rosszabbat.

Egyet mondhatunk – valamennyiünk érdekében – Orbán úr kormányának: hátrább az agarakkal!

Forrás: https://merce.hu/2018/12/15/tgm-duh-es-ertelem/?fbclid=IwAR10PCKnf7G1RNgtf0d6r4DQY1UlCrBrIBqhvyUPCbhiCMswfILZ_M9KTjs