To all in Europe interested in peace, saving the environment and equality!
We welcome your participation in the European/Prague Spring 2020 on the 5th and 6th of December online event on Climate Justice and Peace preparing for the World Social Forum 2021. This preparatory process started 25th and 26th of April addressing internationalistic answers to the corona ciris and repression against movements. A half of the speakers were young and another half from Central and Eastern Europe to support a renewal of movements’ cooperation in Europe. Hopefully inspiring also other continents to make youth participation central in the preparations for WSF taking place across the planet on the 25-30th of January 2021 with local actions and meetings where it is possible connected online in a global process.
In a call for the European/Prague Spring 2020 gathering online we claim that “What we are heading for is a system change through a peaceful revolution where many of the alternative concepts to neoliberalism which thousands of social movements and organizations of civil society have elaborated during the past decades can be put into practice on a local, regional and worldwide scale”. In the webinar 5th to 6th December we address this time especially:
How can we organize a campaign in all parts of Europe for an eco-social transformation and disarmament and a nuke- free Europe and climate justice?
How can communities strengthen each other across borders finding ways to build trust and resilience through local food production and stronger solidarity economies?
How can we dismantle authoritarian, military, trade and financial international regimes that support the continuation of racist colonial and neocolonial oppression and wars – and where and what can be the contribution of our organizations like trade unions, peasant and human rights organizations to peace and democracy?
We do this because “it is clear that there cannot be any democracy without peace, no peace without democracy and no peace on Earth without peace with Earth.”
Please disseminate as wide as possible through your social media, web pages and other means of communication: this invitation and the news that the World Social Forum will take place online in January 2021.
Organized by: Prague Spring 2 – European network against right-wing extremism and populism – together with UNITED for Intercultural Action, transform! europe, Activist for Peace, Sweden, Alliance for Labour and Solidarity (Spojenectví práce a solidarity – SpaS), Czechia, International Young Naturefriends (IYNF), Young European Environmentalists (YEE), Organizers for the Left (A Szervezök A Baloldalért – SzAB) and ATTAC Hungary.
Aim: – bringing social, peace and environmental movements together, especially those from Central and Eastern Europe (CEE), involved in seeking for solutions to the global threats against peace, climate and equality – focusing on interdependence of these issues of the highest importance – preparing European participation in the hybrid World Social Forum 25 – 29 January 2021
Programme:
Saturday, 5th December
Central and Eastern European perspectives on Peace, Climate and Equality
13:00 – 13:15 Registration of participants, welcome and organisational remarks 13:15 – 15:00 Rise of Wars and Military Spending and Climate Crises, how to address growing environmental concerns and conflicts in the CEE region. Chair: Igor Gotlib Belarus: Valeriy Derkach, Alexander Oparin Ukraine: Yury Dergunov (Donetsk), Andrey Kochetov (Lugansk), Nina Potarska (Kiev) Southern Caucasus: Bahruz Samedov (Azerbaijan), Aram Amirbekian (Armenia) Poland: Nina Sankari, feminist Action proposals.
15:00 – 15:15 coffee break
15:15 – 15:40 “Budapest cuisine” – Hungarian cabaretists (video special performance for European Spring with subtitles)
15:40 – 17:25 Social justice, ecological solutions to the climate crisis and building peace in the CEE region, chair Vera Zalka Bálint Josa, UNITED, Europe/Hungary Nelli Gishyan, No Hate Speech network, Armenia Igor Gotlib, Russia Ágnes Gagyi, Adjunct Professor ELTE Univ. Budapest, Hungary Mirek Prokeš, Alliance for Labour and Solidarity (SPaS Czechia) and WSF Int’l Council general debate
17:25 – 17:30 Cultural ending
Sunday, 6th December
All-European mobilization for Peace, Climate and Equality
09:30 – 10:15 Registration of participants, welcome Jewish partisan song introductory remarks, Neringa Tumenaite, Tord Björk, Mirek Prokeš presentations of action proposals: Eco-social transformation through universal disarmament and World Social Forum 2021, Leo Gabriel (Prague Spring 2 and WSF Int’l Council, Austria) Nuke-free Europe and other peace movements and initiatives. Kristine Karch (No to NATO) Mock COP 26 youth climate initiative and Coalition COP26, Altersummit, Mirek Prokeš, (SPaS Czechia) International People’s Assembly Stop repression and Western biased history (Tord Björk, Activists for Peace) and György Droppa (SzAB) Central and Eastern European action proposals from previous day Other action proposals
10:15 – 11:45 Towards an ecosocial peace movement. Chair: Bálint Josa Asad Rehman, War on want, UK (tbc) Amos Wallgren, climate justice activist, Finland Károly György, MASzSz Hungarian trade union Kristine Karch, No to NATO, Germany Sina Franz, Int’l Young Naturefriends, (tbc)
11:45 – 12:00 coffee break
12:00 – 13:30 General debate on the European and WSF process chair: Leo Gabriel Neringa Tumenaité, UNITED for Intercultural Action, Lithuania Alexander Buzgalin, Alternativy, Russia Marko Ulvila, Finnish Social Forum
13:30 – 14:00 Conclusions, closing ceremony
BRINGING THE REVOLUTION TOGETHER
“Peace is like a little bird – the more you try to get a grip on it, the quicker it flies away.” This old saying implies that peace is neither a fixed category you can define by statistics like economic wealth nor a visible entity like climate change. For peace is attached to the very essence of the human being (the condition humaine as the French would say). Thus, peace is a multidimensional phenomenon and when we say today that peace is in a big crisis we don´t only talk about the absence of war, but about the economic, ecological, social, cultural crisis which above all has led us in an unaccountable crisis of democracy.
That’s why we feel especially nowadays the urgent need for a multidimensional response to this crisis which has ended up by putting in danger the world-peace from different angles. And since This danger is not only a geopolitical confrontation like during the Cold War. Authoritarian neoliberal regimes have taken control of the power structures of a world shaken by pandemics, solitary confinements and economic disasters. “Prague Spring 2 – network against far-right extremism and populism – PS2” which was founded 10 years ago in the capital of Czechia has decided to issue a broader call for common counteractions.
What we are heading for is a system change through a peaceful revolution where many of the alternative concepts to neoliberalism which thousands of social movements and organizations of civil society have elaborated during the past decades, can be put into practice on a local, regional and worldwide scale:
the concept of BUEN VIVIR (“good life”), which derives from the cosmovision of the indigenous people in the Andean region and involves a unity of man and nature which has inspired big ecology movements like the climate justice movement, Fridays for Future and Extinction Rebellion;
the theories around the COMMONS, which refer to public goods (like water, energy management, health and education) that should definitely be withdrawn from private appropriation;
the movements for EQUALITY between people and peoples led so courageously by women and youth organizations as well as by indigenous people and other minorities in a framework driven by anti-racist movements like the solidarity movement with the Roma people, Black lives matter and movements to end colonial and neocolonial oppression;
the theory and practice of SOLIDARITY ECONOMICS opposed to the prevailing market-fundamentalism which aims to a cooperation between community-based organizations;
and last but not least the INTERNATIONAL PEACE MOVEMENT triggered by radical oppositions against militarism, repression and any other form of structural violence.
The idea of PS2 and cooperating networks consists in analyzing each of these axes with regard to the possibility to create different “spaces of common action” where these different components of an alternative world view (following the principle of the World Social Forum: “Another World is possible”) can converge and eventually merge into one big global movement capable to confront the authoritarian rulers of the world.
It goes without saying that in order to achieve this goal it takes a whole process which might take several or many years. But we can learn from common experience as Pope Francis says relating to the Covid-19 pandemic that unexpectedly erupted, exposing our false securities. Coming to the conclusion: “Anyone who thinks that the only lesson to be learned was the need to improve what we were already doing, or to refine existing systems and regulations, is denying reality.” He calls for seeing ourselves “ as a single human family, as fellow travelers sharing the same flesh, as children of the same earth which is our common home, each of us bringing the richness of his or her beliefs and convictions, each of us with his or her own voice, brothers and sisters all.”
We made a first step when we organized, at the end of April this year a webinar where many of the activists and intellectuals in the above-mentioned processes of thought and mobilization came together. We discussed internationalistic answers to the corona crisis. A half of the speakers were young activists and another half came from Central and Eastern European countries (including Russia).
During this webinar the following questions were raised:
What has the peace movement got to do with social and ecological issues? In how far degrowth and a solidarity economics is necessary to save the planet? What does equality mean with regard to the “buen vivir”? And above all the central question: where and what can be the contribution of our organizations like the trade unions, peasant and Human Rights organizations to peace and democracy.
Now the time has come to make the second step. We want to invite you to join us – if possible personally and if not online – for a conference which is going to take place online on December 5th and 6th, 2020 on the 10th anniversary of our PS2-network. The purpose of this conference consists in trying to bind together the different issues of each of the above-mentioned components in order to form an umbrella under which we all would rediscover our political identities in combination with others.
This time the following questions are going to be raised:
How can we organize a campaign in all parts of Europe for an eco-social transformation and disarmament and a Nuke Free Europe and Climate Justice?
How can communities strengthen each other across borders finding ways to build trust and resilience through local food production and stronger solidarity economies?
How can we dismantle authoritarian, military, trade and financial international regimes that support the continuation of racist colonial and neocolonial oppression and where and what can be the contribution of our organizations like trade unions, peasant and Human Rights organizations to peace and democracy?
Because it is clear that there cannot be any democracy without peace, no peace without democracy and no peace on Earth without peace with Earth.
ATTAC Hungary strongly condemns Hungarian PM Viktor Orbán`s veto of the EU next seven-year budget and a massive COVID19 recovery plan of total EUR 1.8 trillion, especially the rejection of EUR 750 billion plan to rebuild the ailing economy of Europe.
The ruling right wing Hungarian government rejects the financial package over the EU attempts to respect for rule of law. At the same time, being afraid that the rule of law mechanism will harm his autocratic regime, Orbán vehemently opposed also the plan to create new EU taxes. By doing so, Orbán is risking plunging the EU into a deep crisis. As a result, the economic hardships in the EU will intensify and the Hungarian population will suffer massively.
ATTAC Hungary does insist on the EU`s new mechanism linking rule of law to funding in order to have at least a tool to use against the current Hungarian government which is eroding the judicial independence and the media freedoms.
In addition, PM Orbán’s government stigmatizes the non-governmental organizations, which are promoting and defending the civil liberties. The autocratic Hungarian regime is misusing EU funds to enrich its political allies.
ATTAC Hungary calls EU leaders` attention to the fact that members of the Orbán government and its cronies are not identical with Hungary`s citizens.
The EU funding would be especially important for Hungary in order to emerge from the economic downturn caused by the coronavirus pandemic. Today, millions of people, who lost their job and income are in a critical situation.
ATTAC Hungary is refuting Orbán`s opinion that the rule of law conditions of the EU resembles an „ideological blackmail” practiced by the Soviet Union.
ATTAC Hungary deliberately condemns Orbán`s veto trying to stop the EU`s economic recovery plan. Only the big Capital (banks, companies of military complex, offshore business groups) and right-wing political forces are interested in slowdown of sharing financial resources among poorest countries and social groups. We need completely new economic rules based on solidarity and fair trade.
ATTAC Hungary demands to use all the legal tools available to avoid an economic collapse in the EU, and urges to provide effective help for the victims of the crisis in all member countries.
Ahhoz, hogy a marxizmusról terjengő, alaptalan babonákat és légből kapott híreszteléseket szemügyre vegyük, több száz magyar újságcikk áll rendelkezésünkre. Most olyat választottam ki közülük, amelyet kitűnő hírlapíró szerzett elég színvonalas portálon, amely lekötelező módon összefoglalja a marxizmusra vonatkozó kurrens előítéleteket és tudáshiányokat, amelyek (miután a marxizmus másfél évszázadig a politikai és világnézeti küzdelmek középpontjában állt) elég megdöbbentők. Hadd mondjam el – mint olyasvalaki, aki az európai és észak-amerikai marxista szcéna egyik embere, és egyetemen is tanít ilyesfélét – nagyon egyszerűen és röviden, mi is itt voltaképpen a helyzet. Ennek az írásnak az állításaiból indulok ki, amelyek (a legtöbb témába vágó magyar újság- és folyóiratcikk állításaihoz hasonlóan) egytől egyig, kivétel nélkül tévesek.
„A posztmarxista baloldal – szakítva a marxista dialektikus materializmussal – az identitásokat és nem a materiális érdekeket tematizálja.”
„Posztmarxizmus” nem létezik, ahogyan „neomarxizmus” se.
Vannak – tízezerszámra – marxisták, noha már nincs marxista ihletésű nemzetközi, szocialista munkásmozgalom (csak a nyugati egyetemek tanári karában pár ezer, de ez nem proletárpárt), ámde neomarxistával vagy posztmarxistával még sose találkozott senki, ez valótlan mítosz. A „dialektikus materializmus” az egykori sztálini tanítóhivatali ideológia része, marxisták sose vették komolyan, a szó szoros értelmében elméletként sose létezett, ma se létezik, merő félreértés.
A „materiális érdekeket” a klasszikus (polgári) közgazdaságtan „tematizálja” (milyen jó lenne megszabadulni ettől a kifejezéstől is!), nem Marx. Az osztályokat nem az osztályérdek hozza létre a kapitalizmusban, hanem az értéktöbblet elsajátításának módja, a termelőerők és a termelési eszközök elválasztása (a tőkés tulajdon), az árutermelés, a szabad munka. Az osztályok a „materiális érdekek” (magasabb bér, rövidebb munkaidő, állami és vállalati népjóléti szolgáltatások, munkásbarát munkajog stb. a proletariátus esetében) tudatosításától és képviseletétől függetlenül is léteznek (ma is van proletariátus, épp úgy, mint száz vagy kétszáz éve, ha politikai okokból ma nem is nevezik így). Ám a „létező” munkásmozgalom (szakszervezeti jellegű) „konkrét” követelései (nagyobb jólét, több demokrácia) összhangban voltak a polgári társadalom javított alakváltozatával, a félelmetesen intenzív osztálygyűlölet – s a már elfelejtett, ugyancsak lángoló antiklerikalizmus és antimilitarizmus – ellenére.
Éppen ezért kellett – Kautsky, Luxemburg, Lenin, Trockij, Lukács, Gramsci, Korsch szerint – az osztálytudatot „kívülről belevinni” a munkástömegekbe, mert a munkásosztály és szociáldemokrata pártja kifejezetten polgári módon az anyagi osztályérdekből indult ki (ez a kapitalizmus tökéletesítése lenne, nem szocializmus), és ugyancsak polgári módon demokráciára törekedett (mind a chartista mozgalom, mind a latin szocialista baloldal, mind a német-osztrák-cseh-magyar szociáldemokrácia elsősorban az általános választójogért küzdött, Magyarországot kivéve eredményesen). Ezek érdemdús és progresszív dolgok, de a marxisták (és mellesleg az anarchisták) fő célja nem a népjóléti, megreformált kapitalizmus volt és nem a polgári demokrácia, hanem a kommunizmus. Ezt az „empirikus” munkásmozgalom sose fogadta el egészen, és sem a szociáldemokrácia, sem a bolsevizmus nem kísérletezett vele. (A szovjet típusú tervező államkapitalizmus nem volt szocializmus és nem volt kommunizmus. Célja épp úgy a gazdasági növekedés volt, mint kapitalista kortársaié. Megszüntette a régi agrártársadalmakra, az ancien régime-re jellemző személyi függést, és bevezette az ipari-technológiai társadalmakra jellemző elvont, személytelen, hideg, szerkezeti függést, ami nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus sajátossága. Persze aligha lehetett másként akkor és ott.)
Nem ebben a cikkben, hanem baloldali szerzőnél olvassuk: „A marxisták osztályokban gondolkodnak, de hajlamosak ők is hinni abban, hogy ezek az osztályok végül felismerik önérdeküket, és követik is”. Ez nem igaz. Nem a marxisták, hanem a saint-simonisták „gondolkoztak osztályokban”, az osztály és osztályharc gondolatát a fiatal Marx készen találta, tehát ez nem marxi gondolat; az érett Marx nem foglalkozott az osztálykérdéssel mint elméleti problémával, csak mint politikai tényezővel. A marxisták többsége sose hitt abban, hogy „az osztályok” (azaz helyesen: a proletárok) „fölismerik önérdeküket”, különben mire való a kommunista párt (a Kiáltvány értelmében) meg a nemzetközi munkásmozgalom általában? Hihetetlen tévedés a neves tudóstól. (Ugyanez a szerző itt „Antonio Gramsci olasz politológus”-ról ír; Gramsci nem volt „politológus” [?!], hanem az Olaszországi Kommunista Párt, a PCdI főtitkára, a Kommunista Internacionálé egyik vezetője.)
„Ami a mai jobboldali identitáspolitikában »a magyar«, »a keresztény«, az a posztmarxistában »a fekete«, »a nő«, »a meleg«.”
Az identitáspolitika nem „posztmarxista” (ilyen nem létezik), hanem egyszerűen nem marxista; természetesen a marxisták hívei az etnikai és a nemi (vagy dzsender-) egyenlőségnek, de ez általános a baloldalon (a nem marxista baloldalon is), az ún. balliberálisok is gondolják ezt, mint ahogy anno együtt helyeselték a himlőoltást, a csatornázást, a vasúti közlekedés kiterjesztését, a testi fenyítés betiltását és a nők szavazati jogát.
„Egyik sem a materiális valóságról, érdekekről és konflikusokról – mint a marxizmus – szól, hanem ezek helyett identitásdiskurzusokat termel ki, akolmeleget és közösségi érzést kínál.” Ez igazságtalan és téves az egyenlőségpárti biopolitikai mozgalmakkal szemben, amelyben nem sok akolmeleget, inkább sok haragot tapasztalunk. A marxizmus nem specifikusan „materiális” valóságról szól – vajon „materiális” az elidegenedés meg az eldologiasodás, amelyet (az absztrakt munkát) az osztály nélküli, kommunista társadalomnak le kellene küzdenie?… – , pláne „érdekekről” és „konfliktusokról”, bár ez érdekelheti a marxistákat, ahogyan a polgári szociológiát is érdekli, de ez nem specifikus a marxizmus tekintetében, márpedig csak ez számít ebben a problematikában.
„A jobboldal ezt az identitáspolitikát régóta űzi, az egész etnonacionalizmus erről szól. A posztmarxista baloldal azonban – ahelyett, hogy ezen identitáspolitikák ideológiai mivoltára mutatna rá, amint Marx még tette – maga is elkezd ellenideológiákat gyártani.” Tudjuk jól, hogy „etnonacionalizmus” se létezik: az „etnicizmus” (a terminus az én egyik angol nyelvű tanulmányomból származik) nem azonos a nacionalizmussal. „Posztmarxista” baloldal nem létezhetik. Két dolgot jelenthetne: a marxizmus utánit – de a marxizmus él, holott a nemzetközi szocialista munkásmozgalom megszűnt – , vagy a mai nem marxista baloldalt, amelyet nincs értelme „posztmarxistának” titulálni; nem marxista baloldal, sőt: nem marxista szocializmus mindig volt (sőt: előbb volt, mint a marxizmus: Saint-Simon, Owen, Proudhon stb.), ez a „poszt”-terminológia nonszensz.
Az identitáspolitikák nem pusztán „ideologikusak” (a „hamis tudat” értelmében), mert az etnikai, nemi, regionális, felekezeti stb. egyenlőtlenségek valóságosak: fölszámolásukat az egyenlőség minden híve óhajtja. A marxizmusnak nem az egyenlőség áll a középpontjában (az egyenlőség a polgári forradalmak alapkövetelése), hanem az emberi emancipáció, de szövetségese volt (ameddig politikai tényező lehetett) az egalitárius polgári erőknek, amelyekkel manapság műveletlenül összetévesztik.
„…Az identitárius baloldal legfeljebb csak lábon lövi magát és hülyét csinál magából, amikor maga is identitásokról beszél – ezek ugyanis éppen azoknak a materiális érdekellentéteknek az elfedésére alkalmasak csak, amelyeket ennek a baloldalnak kellene tematizálnia a jobboldallal szemben.”
Itt a cikk szerzője csakugyan úgy beszél, mint az óbaloldal (nálunk néhány idős sztálinista), amely szerint a biopolitikai (etnikai, nemi) egyenlőtlenségek „csak elfödik a valódi, azaz a pénzben kifejezhető ellentéteket”, ami persze teljesen azonos a burzsoá „materialista” önzés legalpáribb változatával. Ez nem Marx, hanem Trump nézete, aki szerint ha a GDP emelkedik, a francba a feketéket ért igazságtalanságokkal, amelyek egyébként a Nyugat legnagyobb erkölcsi botrányát jelentik a környezetpusztítás, a népjóléti rendszerek leépítése és a militarizmus mellett.
Semelyik marxista nem csupán marxista – maga Marx lelkesedett az 1848-i magyar forradalomért (igen elfogultan), amelyről nem állíthatjuk, hogy proletár jellegű vagy szocialista lett volna – , ezért valószínű, hogy a marxista síkra száll progresszív polgári célokért (egyenlőségi törekvések a kizsákmányoló és elnyomó kapitalizmuson belül), mint magam is; bár vannak marxisták, nem is kevesen, akik távol tartják magukat a haladó polgári mozgásoktól. De ezek csak a marxisták mellékes gondolatai és tettei saját eszmei közegükön kívül. Akár szövetségese valamelyik marxista a polgári progressziónak, akár nem, semmiképpen nem ebben merül ki a marxizmusa, amelyet nem az eseti szövetségesek határoznak meg. Ezt keveri össze (nem tudni, szándékosan-e) a híres és befolyásos jobboldali történész, amikor az abszurd „liberálmarxista” (!) terminust használja, megfeledkezvén arról az apróságról, hogy – egyéb különbségek mellett, mint pl. az emberi jogok elméletének marxi bírálata – a liberálisok így vagy úgy, de a kapitalizmus hívei, a marxisták pedig az ellenségei. Az illiberális illogika ugyanilyen volt Goebbels esetében, akinek a remeke a „judeobolsevista-plutokrata” kifejezés, ami épp úgy nem jelent az égvilágon semmit, mint a „liberálmarxista”, de milyen hasznos. Az alt-right terminusa, a nálunk is meghonosított „kulturális marxizmus” (vö. Goebbels: „Kulturbolschewismus”) is tökéletesen üres, a valóságban nem felel meg neki semmi – bár a szocialista munkásmozgalom megszűnése utáni marxizmusra illenék (rosszul), amelyről ugyanakkor az alt-right írói láthatólag nem tudnak (a frankfurti iskoláról szóló fasisztoid közhelyek pedig az igazságtól száz százalékig idegenek). Mindezek csak az elvont, valódi tárgy nélküli ellenszenv megnyilvánulásai, ennyiben persze patologikusak.
De az biztos, hogy a primitív anyagiasság, az a materializmus, amely „az anyagi előny” ideológiája, a marxizmus ellenkezője, olyasmi, amit a radikális baloldali forradalmárok mindig megvetettek (akárcsak a radikális keresztyének). Semmi nem nagyobb ellensége a szocializmusnak, a kommunizmusnak, mint az önzés. Evvel, vagyis az ellentétével azonosítani a marxizmust nem egyéb, mint a jelenlegi kulturális hanyatlás tünete.
“Peace is like a little bird – the more you try to get a grip on it, the quicker it flies away.” This old saying implies that peace is not a fixed category you can define by statistics like economic wealth neither a visible entity like climate change. For peace is attached to the very essence of the human being (the condition humaine as the French would say). Thus, peace is a multidimensional phenomenon and when we say today that peace is in a big crisis we don´t only talk about the absence of war, but about the economic, ecological, social, cultural crisis which above all has led us into unaccountable crisis of democracy.
That’s why we feel especially nowadays the urgent need for a multidimensional response to this crisis which has ended up by putting in danger the world-peace from different angles. And since This danger is not only a geopolitical confrontation like during the Cold War. Authoritarian neoliberal regimes have taken control of the power structures of a world shaken by pandemics, solitary confinements and economic disasters. “Prague Spring II – network against far-right extremism and populism – PS2” which was founded 10 years ago in the capital of the Czech Republic has decided to issue a broader call for common counteractions.
What we are heading for is a system change through a peaceful revolution where many of the alternative concepts to neoliberalism which thousands of social movements and organizations of civil society have elaborated during the past decades, can be put into practice on a local, regional and worldwide scale:
the concept of BUEN VIVIR (“good life”), which derives from the cosmovision of the indigenous people in the Andean region and involves a unity of man and nature which has inspired big ecology movements like the climate justice movement, Fridays for Future and Extinction Rebellion;
the theories around the COMMONS, which refer to public goods (like water, energy management, health and education) that should definitely be withdrawn from private appropriation;
the movements for EQUALITY between people and peoples led so courageously by women and youth organizations as well as by indigenous people and other minorities in a framework driven by anti-racist movements like the solidarity movement with the Roma people, Black lives matter and movements to end colonial and neocolonial oppression;
the theory and practice of SOLIDARITY ECONOMICS opposed to the prevailing market-fundamentalism which aims to a cooperation between community-based organizations;
and last but not least the INTERNATIONAL PEACE MOVEMENT triggered by radical oppositions against militarism, repression and any other form of structural violence.
The idea of PS2 and cooperating networks consists in analyzing each of these axes with regard to the possibility to create different “spaces of common action” where these different components of an alternative world view (following the principle of the World Social Forum: “Another World is possible”) can converge and eventually merge into one big global movement capable to confront the authoritarian rulers of the world.
It goes without saying that in order to achieve this goal it takes a whole process which might take several or many years. But we can learn from common experience as Pope Francis says relating to the Covid-19 pandemic that unexpectedly erupted, exposing our false securities. Coming to the conclusion: “Anyone who thinks that the only lesson to be learned was the need to improve what we were already doing, or to refine existing systems and regulations, is denying reality.” He calls for seeing ourselves “ as a single human family, as fellow travelers sharing the same flesh, as children of the same earth which is our common home, each of us bringing the richness of his or her beliefs and convictions, each of us with his or her own voice, brothers and sisters all.”
We made a first step when we organized, at the end of April this year a webinar where many of the activists and intellectuals in the above-mentioned processes of thought and mobilization came together. We discussed internationalistic answers to the coronacrisis. Half of the speakers were young activists and half came from Central and Eastern European countries (including Russia).
During this webinar the following questions were raised:
What has the peace movement got to do with social and ecological issues? In how far degrowth and a solidarity economics is necessary to save the planet? What does equality mean with regard to the “buen vivir”? And above all the central question: where and what can be the contribution of our organizations like the trade unions, peasant and Human Rights organizations to peace and democracy.
Now the time has come to make the second step. We want to invite you to join us – if possible personally and if not online – for a conference which is going to take place online on December 5th and 6th, 2020 on the 10th anniversary of our PS2-network. The purpose of this conference consists in trying to bind together the different issues of each of the above-mentioned components in order to form an umbrella under which we all would rediscover our political identities in combination with others.
This time the following questions are going to be raised:
How can we organize a campaign in all parts of Europe for an eco-social transformation and disarmament and a Nuke Free Europe and Climate Justice?
How can communities strengthen each other across borders finding ways to build trust and resilience through local food production and stronger solidary economies?
How can we dismantle authoritarian, military, trade and financial international regimes that support the continuation of racist colonial and neocolonial oppression and where and what can be the contribution of our organizations like trade unions, peasant and Human Rights organizations to peace and democracy?
Because it is clear that there cannot be any democracy without peace, no peace without democracy and no peace on Earth without peace with Earth.
COME AND JOIN US FOR A BETTER WORLD!
For the Prague Spring II – network against far-right extremism and populism:
Leo Gabriel (Austria), Mirek Prokes (Czech Republic), Tord Björk (Sweden), Matyas Benyik (Hungary)
A rendszerváltás politikai rendszerének, és ezen belül az Orbán-rezsim leváltásához Magyarországon létre kell hozni egy erősen baloldali, egyben zöld összefogást.
A magyar társadalom jelentős része tönkrement, és kilátástalan helyzetbe került. A koronavírus-járvány következtében mélyen gyökerező tragédiák kerültek felszínre, amelyekért a rendszerváltás utáni kormányokat együttes felelősség terheli. A dolgozók, a gyermeküket eltartani igyekvők milliói létbizonytalansággal, egészségügyi, szociális ellehetetlenüléssel néznek szembe, méghozzá úgy, hogy teljesen felkészületlenek a bekövetkező klíma- és ökológiai katasztrófa hatásaira. Társadalmunkat már a rendszerváltás is megroppantotta, a félperifériás szolgakapitalizmus pedig mára végletekig kiszolgáltatottá tette a lakosságot mind a zsarnoki államnak, mind a kegyetlen piaci viszonyoknak. Éppen a lakosság szenvedése nyomán jött felszínre az orbáni rezsim. A szélsőjobboldali rezsimet leváltani készülő ellenzék minden parlamenti pártja a dolgozók helyett az úgynevezett középrétegek, a viszonylag jól élő „közép” és persze a politikai vállalkozók kegyeit akarja megnyerni. Politikai céljuk gyakorlatilag a helycserére korlátozódik. Ez nem lesz elég az orbáni akarnokrendszer megdöntéséhez 2022-ben!
Hiszünk abban, hogy ezen a helyzeten csakis a rendszerkritikus baloldal képes változtatni. Meg kell szólítani és a választási küzdelemben mozgósítani a rendszerváltás veszteseit is! Az erre képes valódi baloldalt azonban minden oldalról ellehetetlenítik. E támadás fő oka az az antikapitalista és tőkekritikus megközelítés, amely nélkül nem képzelhető el a 21. századi politika.
Elkötelezettek vagyunk a baloldaliság képviselete mellett az összefogásban. Az alábbi szervezetek azért fogalmazzák meg ezt a vörös–zöld kiáltványt, mert tudják, mennyire fontos a rendszerkritikus baloldali gondolat a jelenlegi rezsim leváltásához. Egyszerre kell meghaladni az Orbán-rendszert és az 1990 és 2010 közötti neoliberális Magyarországot!
Főbb követeléseink:
A lakhatás és a szociális biztonság legyen alkotmányos alapjog és legyen kikényszeríthető! A létfenntartáshoz szükséges víz, fűtés, villamos energia garantált legyen!
Elkötelezett program kidolgozása emberek megmentésére az ökológiai és klímaválságtól, különös tekintettel a legszegényebbekre.
A mélyszegénység felszámolása.
Minimális alapjövedelem spanyol mintára.
Az energiaszegénység felszámolása.
A lakóépületek felújításának támogatása hőszigeteléssel és napelemekkel.
Társadalmi szövetség roma honfitársainkkal.
Fellépés mindenfajta minden fajta (különösen: vallási, politikai, kulturális, vagy szexuális irányultságú) kirekesztés ellen!
Fenntartható helyi közösségek létrehozása. Mezőgazdasági termelőszövetkezetek kialakításának elősegítése a családi kisgazdaságok megtartása mellett.
Ingyenes és a szükséges ellátást nyújtó állami egészségügyi rendszer.
Az oktatásra és az egészségügyre évente a mostaninál legalább 10 százalékkal többet kell költeni.
Az egyházi, alapítványi és állami fenntartású oktatási intézmények egyenlő összegű finanszírozása.
A köz- és felsőoktatási rendszer átalakítása, iskolai önkormányzatiság bevezetése. Az oktatásban ne a piaci szempontok legyen a döntők!
Emberhez méltó megélhetést biztosító garantált nyugdíjakat, szolidaritáson alapuló társadalombiztosítást akarunk.
Ingyenes internetes hozzáférésű adatszolgáltatás a diákoknak, a pedagógusoknak és minden álláskeresőnek.
A közteherviselés legfőbb forrása a tőke megadóztatása legyen!
Az áfa csökkentése, extra vagyonadó a milliárdos tulajdonosokra.
Szüntessék meg a lakossági banki hitelkamatok és a betéti kamatok közötti elfogadhatatlan különbséget, az uzsorát!
Progresszív szja.
Új Munka Törvénykönyvet! Garantált sztrájkjogot! Ágazati szakszervezeteket! A munkavállalók sérelmére elkövetett jogsértések súlyos büntetése.
A katonai kiadások folyamatos csökkentése.
Kormánytól független ügyészséget!
Csatlakozás az Európai Ügyészséghez.
Küzdelem az egyre fokozódó militarizálódás ellen!
A Magyar Tudományos Akadémia és kutatóhálózata autonómiájának visszaállítása.
Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása.
A részvételi demokrácia intézményeinek erősítése!
Fasizmus elleni népfrontot! Politikai küzdelem a fasizmus és a kommunizmus morális összemosásának igaztalansága ellen!
Önkéntes-program kidolgozása a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjainak országos megsegítésére.
Hosszú távú céljaink többek között:
A tulajdonviszonyok döntő átalakítása, a közösségi tulajdonlás előnyben részesítése. A közszolgáltatásokat köztulajdonba kell venni!
Az állam a dolgozók érdekeit képviselje a tőkével szemben, ne fordítva! Az ember az első, nem a profit!
Földosztás.
Olyan baloldali mozgalmat akarunk, amely egységesen kezeli a társadalmi és környezeti bajokat! Olyat, amely következetesen képviseli a dolgozók érdekeit, a társadalom perifériájára szorult bizonytalan helyzetűeket (prekariátust), a munkanélkülieket, a szegénygettóban élőket, a kisnyugdíjasokat. Olyat, amely megdönti a korrupt, oligarchikus Orbán-rendszert!
Csatlakozásra hívjuk a baloldali szervezeteket, csoportokat, egyéneket!
Elérhetőségünk:
Zalka Vera E-mail: zalkavera@gmail.com Tel: (1) 3778182 Mobil: (70) 5854246
Budapest, 2020. november 16
Aláíró szervezetek:
ATTAC Magyarország Egyesület
Magyarországi Munkáspárt 2006 – Európai Baloldal
Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ)
Marx Károly Társaság
Baloldali Jövő Fórum
Népi Front
Baloldali Közösség (marxista platform)
Eszmélet folyóirat szerkesztősége
Szervezők a Baloldalért (SZAB)
Magyar Szociális Fórum (MSZF)
Latin-Amerika Társaság
A kiáltvány nyitott. Várjuk szervezetek és egyének jelentkezését.
In this blogpost, Annamaria Artner examines how Samir Amin was read, studied, and understood in pre-1989 Eastern Europe. She argues that Amin understood that the transition of the world system from capitalism to socialism, what he referred to as a long transition, would make use of the historical experiment of the USSR-led Eastern Europe.
By Annamaria Artner
After the Second World War, the young Amin visited Eastern Europe several times, but he was somewhat disappointed due to his experiences in Yugoslavia and Hungary in 1948-49, and in the following decades he returned there only rarely. Despite this, his intellectual works became part of the curriculum in universities in the region relatively early in his academic life. A young assistant professor, Tamás Szentes, at the Karl Marx University of Economic Science, in the Hungarian capital, Budapest, was invited to teach at the University of Dar es Salaam, Tanzania, in 1967. There he happened to meet the most prominent intellectuals of the time, who dealt with the problems of development and underdevelopment. Among others, Szentes became friends with Samir Amin. Returning home to Hungary at the beginning of the 1970s, Szentes began to teach his newly acquired knowledge.
The other part of this story began in 1973, when an economic historian, Iván Tibor Berend , was nominated to be the rector of the same university. Due to his field of study, he read Wallerstein’s book The Modern World System (New York, 1974), and began to teach world systems to his students, as did Szentes. As a result, the world system theory, elaborated by the ‘Gang of Four’, as Amin called it (Amin, Giovanni Arrighi, Andre Gunder Frank, and Immanuel Wallerstein), began to awaken the interests of many students.
It was from here that the third element of the story comes into play. Two of the professors’ students, Ferenc Miszlivetz and László Béládi were both highly talented and thirsty for knowledge, so Szentes began to work with them intensively. From this collaboration the idea of publishing new, supplementary teaching material for student, which would contain the texts of the relevant authors, was born. This ‘semi samizdat’ series of readings entitled ‘Development Studies’ (Fejlődéstanulmányok) that was initially based on the voluntary work (translation, editing) of these two students, helped by others, saw these ‘readings’ grow to ten volumes by 1989. These volumes contained several pieces of international literature, from authors such as Arrighi, Gunder Frank and Wallerstein and included six texts from Amin. The latter were extracts from his books such as Accumulation on a World scale, Unequal Development, Class and Nation,Historically and in the Current Crisis, and one of his articles about the ‘New International Economic Order.’
This text-book series was unique in Eastern Europe and would not have been compiled without ‘the exceptionally good intellectual atmosphere in Dar,’ which so inspired Szentes and provided him with knowledge and contacts. In this way, students came in contact with the thoughts of Samir Amin – although for the most part, they did not apply them in their subsequent careers as economists.
After the Eastern European transitions in 1989, Amin was ‘re-discovered’ by the radical movements of Eastern Europe (e.g. the Russian alter-globalist network called Alternatives, and the Social Forum organizations in several countries of the region). Among the languages of the region, Amin’s books have been most frequently translated into Russian. This fact, of course, is not unrelated to his deep interest in the history of the country. As Aleksandr Buzgalin explained, Amin ‘truly loved Russia and the Soviet Union. … For him, the main event in history was undoubtedly the October Revolution, and the departure of the USSR from the historical arena was the greatest tragedy of our time’.
His shorter works have been translated occasionally into other languages in the region, mostly Hungarian, thanks to the above-mentioned Development Studies course and, after the changes in 1989, in the Marxist journal Eszmélet (Consciousness). Amin’s theories are also taught sporadically at universities and doctoral schools at the discretion of some critically thinking teachers.
Discovering Amin’s influence
I interviewed a few of the researchers and university professors who are known for their radically critical stance towards capitalism, to find out how Amin’s thoughts had affected them and what they thought of his influence in Eastern Europe. Below I will shortly outline their opinions and juxtapose that with Amin’s own words.
To this end, I spoke to Attila Melegh, a Hungarian historian and sociologist and director of the Karl Polanyi Research Center for Global Social Studies, who mentioned Amin’s book Eurocentrism (first published in 1988) that he appreciated the most. ‘This was an important Marxist analysis amongst the nonsense’ written by others, he said. Amin’s definition of Eurocentrism as the ‘ideological framework of capitalism’ forms one of the main theoretical pillars of Melegh’s book about the ‘East-West slope’. In this book Melegh applied the post-colonial analytical framework presented by Amin to Eastern European developments to explain how and why Eastern Europe has been destined to play an inferior role vis-á-vis Western Europe after the systemic change in 1989. He also argued, referring to Amin, that ‘one of the most important functions of the East–West slope is the recreation and maintenance of racism and other forms of exclusion inherent in hierarchical Eurocentric constructions’ (Melegh, 2006: 195-196).
The hungarian historian, Tamás Krausz, expert on Eastern European history and Leninism, and editor in chief of the journal Eszmélet, highlighted that Amin, through his works and personal contacts within the framework of the World Social Forum, was able to bring the Eastern European left into the global field of the revolutionary fight. On the other hand, he pointed out that Amin could learn from the critical analysis of ‘state socialism’. His criticism towards the pre-1989 Eastern European systems weakened over time. To illustrate this thesis, Krausz evoked his own experience from 2017, when, in a conference on the 1917 revolution held in Moscow, Amin’s task was to present and evaluate Stalin’s views and his role in the October Revolution. According to Krausz, Amin accomplished this ‘with a great strength of conviction’.
The Russian political economics professor, Buzgalin, who is also the coordinator of the above-mentioned alter-globalist network ‘Alternatives’, depicted this same event in his memorial article in 2020: ‘Amin presented Stalin as a person who simultaneously strives for socialism and commits crimes, as a symbol of victory in the Great Patriotic War (a victory that echoed the movement of the masses towards socialism throughout the world, including Africa, which was witnessed by young Amin himself), and the common name of the bureaucratic dictatorship’.
Péter Szigeti, a professor of law and philosophy, also underlined that Amin’s analysis had become more sophisticated over time. According to him, for a long period, Amin, like Trotsky, looked at the Eastern-European experiment as a bureaucratic, unliveable, and dictatorial formation, probably an appendix or even a subsystem of capitalism. Szigeti maintained that this was the case because the circles of the new left had become convinced – particularly in the 1980s, when there had already been many obvious problems in Eastern Europe – that there was only one single world order. Later, Amin’s critique became more refined and accepting of Eastern Europe and, particularly, the Chinese development from Mao to Deng. Amin always carried out important analyses of international production and exploitation and he became politically an increasingly sober analyst, while simultaneously illuminating the contradictions of the existing Eastern European transitory social systems. In the meetings of the World Social Forum he spoke in this spirit either at mass gatherings or in narrower circles, Szigeti recalls.
Indeed, Amin offered a self-criticism on how he had evaluated the Soviet system. He admitted that earlier he thought it was a ‘stable and advanced form of what the normal tendency of capital should engender elsewhere, by the very act of centralization of capital, leading from private monopoly to state monopoly’. However, later he realized that he was wrong, and the Soviet system could not be described as one form of capitalism where the party-bureaucracy is the ‘new ruling class’. The Soviet model was swept away by the worldwide attack of neoliberal capitalism. Amin concluded, ‘Never mind that the Soviet model was incapable of becoming a definite alternative to be gradually copied by others. Events have shown that it was not. This may reflect only its own weaknesses. It does not mean that in other parts of the developed world, once the recent wave of liberal utopia is over, evolution may not follow a path mapped out by the old USSR. An assessment is needed of the Soviet cycle now that it is completed. It is not positive overall, or negative. The USSR, and subsequently China and even the countries of Eastern Europe, built modern autocentric economies such as no country of peripheral capitalism has succeeded in doing’ (Amin 2017:18).
This implies that over time, Amin had begun to see Stalin in a more positive light, than before the historical failure of the socialist experiment. Although he abandoned his ‘perfectly Stalinist position’ (by his words) after 1956, he never become a true ‘anti-Stalinist’. He always criticized Stalin from the position of the left, like Mao, not from the right, like Khrushchev and the neoliberal narrative. ‘Collectivization as implemented by Stalin after 1930 broke the worker-peasant alliance of 1917 and, by reinforcing the state’s autocratic apparatus, opened the way to the formation of a “new class”: the Soviet state bourgeoisie’. Amin added that Lenin’s economism ‘had unwittingly prepared the groundwork for this fatal choice’ of Stalin (Amin 2017:15-16). It must be emphasised, however, that in the given historical circumstances neither Lenin’s, nor Stalin’s steps were ‘ungrounded’. First, without industrialization the peasantry could not have been lifted from its misery, and secondly, after 1930 fascism was on the rise in Europe, as well the possibility of a terrible war was growing. Amin himself admitted this, saying that Stalin’s choice of rapid industrialization and armament at the beginning of the 1930s ‘was not without some connection to the rise of fascism’ (Amin 2017:10).
Furthermore, Amin thoroughly discussed and defended Stalin’s economic policy and centralized Soviet planning, and criticized Trotsky’s activity in exile as well as ‘the so called “de-Stalinization”’ initiated by Khrushchev in 1956.’ He argued against ‘the primary anti-Stalinist blunders à la mode, which are tirelessly repeated by the Western media and which have unfortunately been accepted by the heirs of euro-communism’ (Amin 2017:31). Additionally, in an interview just before his death, Amin ranked the task of ‘building a modern, integrated industrial system that is centred on internal popular demand’ as first among the basic issues of an authentic, non-neoliberal development policy that aims to benefit all people.
Moral firmness and anti-imperialism
Not surprisingly, Amin’s theoretical and moral firmness and radical anti-imperialism have not been welcomed without reservation by everyone on the left in Eastern Europe. For example, one of the most internationally well-known left-wing Hungarian theoreticians, Gáspár Miklós Tamás, entirely rejects Amin’s attitude. Tamás writes about those who hold an ‘anti-western and anti-modern interpretation of anti-imperialism and anti-colonialism, which is naturally accompanied by the opportunistic celebration of “left-wing” terror-regimes of the Third World – as in Samir Amin’s influential and extraordinarily harmful works’.
This rejection of Amin derives, partly, from the ‘integrated periphery’ position of Eastern Europe. Radicalism is usually fed by the feeling of intense material, legal or intellectual oppression, and only few Eastern Europeans have ever truly experienced these things. For historical and geographical reasons, ideological ‘twins’ have been controlling Eastern European movements and parties from the left-liberals to the anarchists. We find, on one hand, the Eurocentrism or the feeling of ‘Europeanness’ (Amin 1990) and, on the other hand, the uncritical acceptance of the superiority of so-called ‘human rights’ and liberal democracy irrespective of their highly apologetic content and limited application in capitalism. These two biases of thinking have prevented left-wing political movements and thinkers from accepting the difficulties and painful burdens of any real class struggle. The conviction that society is fine as long as it is handled in an idealized ‘European’ and ‘democratic’ way where nobody’s interests are compromised, has worked against the success of a transition from capitalism to socialism in the past and works against it even now.
As a consequence, a hard-leftist intellectual may prefer or even praise revolutions and revolutionaries in general, but rush to distance themselves from any flesh-and-blood revolutionaries in actual historic moment. The methodological foundation of this ‘arm-chair’ left-wing thinking is an abstract or even sterile approach towards history. It positions itself above history and evaluates and condemns the real-life revolutionaries who are far from the ‘radicals’ created in the minds of certain philosophers. This way of thinking was not unfamiliar to Samir Amin. He criticized it in connection with the Trotskyist ‘myth of the world revolution’, which would be led by the working class of capitalist countries: ‘This discourse could be convenient for certain academic Marxists who could afford the luxury of proclaiming their attachment to principles without worrying about being effective in transforming reality’ (Amin 2017: 29).
However, what did Amin see as a positive, possible way forward for socialism in Eastern Europe? Amin did not offer a concrete answer to this question, but, as mentioned above, he did not exclude the possibility that sometime and somewhere in the future social evolution may follow the path of the Soviet system. He understood that the change of the world system from capitalism to socialism could only be what he referred to as a long transition, of which the historical experiment of the USSR-led Eastern Europe formed a part.
Annamaria Artner is a Senior Research Fellow at the Eötvös Loránd Research Network, Centre for Economic and Regional Studies, Institute of World Economics, and professor at Milton Friedman University, Budapest, Hungary.
References
Amin, Samir 1990. Maldevelopment: Anatomy of a Global Failure. London, Zed Books Ltd.
Amin, Samir 2017. October 1917 Revolution, a century later. Dataja Press.
Melegh, Attila 2006. On the East–West slope. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern Europe. CEU Press, Budapest – New York.
[A cikk az Eszmélet 126. (2020. nyár) számában jelent meg]
A radikális baloldal helyzete és perspektívái itthon és a világban II.
Szerkesztőségünk körkérdéssel fordult a hazai és nemzetközi társadalomtudomány tőkerendszer-kritikus képviselőihez: fejtsék ki véleményüket a radikális baloldal magyarországi, európai és globális helyzetéről, kibontakozásának lehetőségeiről és az általuk helyesnek tartott cselekvés irányairól, módszereiről. A beérkezett válaszokból hatot előző, 125. számunkban adtunk közre, a 126-os számban további két hozzászólást közlünk.
A szocializmus esélyeire és a radikális baloldal feladataira vonatkozó körkérdésre négy blokkban fogok válaszolni. Az elsőben leírom, hogy miért tartom szükségesnek az újszocializmus fogalmának bevezetését, és miben különbözik az az eddig megvalósult szocializmusoktól. Mi az immanenciája? A másodikban azt vizsgálom, hogy a társadalom, ezen belül a munkásság mai helyzetét tekintve fellelhetőek-e olyan tendenciák, melyek ezen újszocializmus felé mutatnak. És milyen, ezzel ellentétes tendenciák lelhetőek fel? A harmadik részben az előzőekhez kapcsolódóan kísérletet teszek a radikális baloldal mozgásterének, vagyis cselekvési lehetőségeinek és feladatainak körüljárására, megfogalmazására. Végül, de nem utolsósorban mindezen kérdések szempontjából a magyar viszonyokat veszem górcső alá.
A létezett és az újszocializmus
Abból adódón, hogy az első szocialista kísérletekre a világgazdaság félperifériáin, tehát a világkapitalizmus erős szorításában került sor, az ezekből születő társadalmak politikai hatalmi berendezkedése szükségképpen csak diktatórikus, illetve autokratikus lehetett. A centrumok utolérésének ígérete és kényszere modernizációs diktatúrákat szült egyfelől. Másfelől az egyenlőségeszmény kiragadása a szabadság-egyenlőség- testvériség hármasából csak erőszakos hatalmi eszközökkel volt megvalósítható.
Mindazonáltal szabadság és testvériség értékeinek elfojtása – azok „ellencsapása” nyomán – az egyenlőségeszmény érvényesülésének is csak korlátozott teret adott. A létezett szocializmus szerkezetét lassan, de folyamatosan növekvő egyenlőtlenség jellemezte. A társadalminak nevezett tulajdon pedig eredendően sem volt nagyon más, mint egy hatalmon lévő rend – a klasszikus korszakban a felső pártvezetés, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők – kollektív magántulajdona (Trockij 1972, 1976 és Gyilasz 1957, 1969 nyomán Szalai 1994, 2005). Azért nem volt ez tökéletes magántulajdon, mert eme kollektív tulajdonos soha nem volt annyira elidegenedett a munkásságtól, mint a burzsoázia és állama bármely kapitalizmusban: a felső pártvezetés mindig is kiemelt figyelmet szentelt a munkásság, ezen belül a nagyipari munkásság életkörülményeinek (Bartha, 2009). A hatalmon lévő rend az általa elsajátított profitból az állami újraelosztás révén részesítette a munkásságot – és mellette az értelmiséget – is.
A létezett szocialista rendszereknek a dominánsan kapitalista környezetben nem volt kifutási lehetőségük, önkorrekciós képességük is csak korlátozott lehetett (Szalai, 1989). Összeomlásuk okai – belső ellentmondásaik, feszültségeik ellenére – alapvetően külsőek voltak: az általam nemzetközi gazdasági és pénzügy szuperstruktúrának nevezett globális főhatalom szereplőinek érdekük volt térségünk bekebelezése (Szalai 2005).
A kétpólusú világrendszer felbomlása, az Egyesült Államok dominanciája, majd nagyjából 2000-es évek első évtizedétől a világrend multipoláris irányba való elmozdulása felszínre hozta a ’70-es évek közepétől kiépülő újkapitalizmus (Szalai 2008) belső feszültségeit, sőt válságát. Ezek mutatkoznak meg a 2000-es, majd 2008 utáni globális túltermelési válságokban, az ökológiai válságban, az egyenlőtlenségek éleződésében, a munka kizsákmányolásának fokozódásában, a háborús konfliktusok gyakoribbá válásában, valamint a szélsőjobboldal előretörésében. Nyomában pedig az autoriter, sőt helyenként diktatórikus politikai rendszerek elszaporodásában (Szalai 2018a). Számomra az általam egyszerre természeti és társadalmi jelenségként definiált koronavírus járvány és annak társadalmi-gazdasági következményei világították meg a korábbiaknál egyértelműbb, élesebb fénnyel Rosa Luxemburg igazságát: szocializmus vagy barbárság…
A magam megközelítésében a barbárságot reményeim szerint felváltó újszocializmus csak nyomokban hasonlíthat majd a régihez. Első lényegi tulajdonsága az értékpluralizmus: a felvilágosodás egymással konfliktusos viszonyban lévő alapértékei – szabadság, egyenlőség, testvériség – közül ebben a társadalomban egyik sem nőhet majd tartósan a másik fölé. Mivel valóban konfliktusos viszonyról van szó, az újszocializmus dinamikus, állandó belső ellentmondásokat hordozó társadalom lesz, a soha meg nem érkezés állapota.
Második immanenciája, hogy nem lehet felűről, cezúraszerűen „bevezetni”. Ha hiányoznak az alapok, akkor a hatalomváltást vezérlő „élcsapat” (mint az az összeomlott szocializmus esetében láttuk) ismét erőszakos eszközökhöz lesz majd kénytelen nyúlni, de még ezekkel sem lesz képes saját eszményeihez idomítani a társadalmat.
Az újszocializmus következő, harmadik lényegi vonása a társadalmi – de nem állami – tulajdon dominanciája. Mely irányba spontán folyamatok is visznek (ezekről nemsokára lesz szó). Hogy hatalmi eszközökkel mennyire és milyen módon lehet eme folyamatot felülről serkenteni és szentesíteni, az számomra egyelőre nyitott kérdés.
Negyedszer: az újszocialista törekvéseknek – hogy vonzóak és példaértékűek lehessenek – a centrumkapitalista országokból kell kiindulniuk, és – hogy fenn tudjanak maradni – nemzetközivé kell válniuk.
Ötödször: jelenleg a koronaválság mutat rá egy fénycsóva élességével arra, hogy a kapitalizmus immanens mozgástörvénye, az önmagát gerjesztő, egyre gyorsuló gazdasági növekedés és fogyasztás ökológiai szempontból fenntarthatatlanok. A koronavírus – miként az utóbbi évtizedekben szaporodó többi járvány – az ökoszisztéma ember által okozott súlyos sérülésének következménye (legutóbb Kate Jones 2020 mutatott erre rá). Hogy elkerüljük a pusztulást, a jövőben kevesebbet kell termelnünk és fogyasztanunk – de azt egyelőbben kell elosztanunk. Ez a követelmény az újszocialista alternatíva egyik leglényegibb sajátossága.
De hogyan biztosíthatóak ennek mentális feltételei? Lehetséges-e, hogy a világ gazdagabbik részének népessége önként korlátozza az általa fogyasztott javak mennyiségét. Mi fogja erre rábírni a puszta belátáson kívül?
Nos, mint azt csaknem másfél évtizede napvilágot látott könyvemben kifejtettem (Szalai 2008) korunkban a világot három szenvedély irányítja: a profit iránti soha ki nem elégíthető vágy, a munkamánia és a fogyasztási mánia. És azt is állítottam, hogy egy szenvedélyt vagy szenvedélyeket csak egy másik, hasonlóan erős, vagy erősebb szenvedély győzhet le. Az alapkérdés az, hogy vajon lesz-e, megszületik-e az a szenvedély, amely a ma uralkodókat képes felülírni, legyőzni, vagy legalábbis korlátok közé szorítani.
Válaszom: a korunkban uralkodó szenvedélyek elválasztják egymástól az embereket. Egyre többen szenvednek, szoronganak a magánytól. Ezért – talán – a magánytól való rettegés és a közösség iránti olthatatlan vágy lehet az a szenvedély, mely képes lehet ellenszegülni a profithajszának, a munkaalkoholizmusnak és az anyagi javak mértéktelen habzsolásának. A bennünk rejlő „elemi jó” (Heller 1978) előbb utóbb utat törhet magának. És csakis ez lehet az a lelki motívum, amely a ma gazdagabbakat fogyasztásuk korlátozására indíthatja.
Végül, de nem utolsó sorban, és az előző gondolatmenethez kapcsolódóan: a mai baloldalon többen (például Mario Tronti, Bob Black) úgy vélik, hogy egy új, szocialista társadalomban eltűnik majd a munka, mégpedig minden formájában, marad a tét nélküli önmegvalósítás. És az sem lesz baj, ha ennek ára a társadalom egy részének „henyélése” lesz. Magam másként vélekedem erről. A kapitalizmus meghaladásával, a kizsákmányolás felszámolásával, a bérmunka, vagyis a profitért és a megélhetésért végzett tevékenység valóban meghaladható. De ha a társadalmat, a társadalmi szövetet fel akarjuk tartani, sőt, mai, lepusztult állapotából kiragadva gazdagítani akarjuk azt, akkor a MÁSIK EMBERÉRT végzett áldozatos, sokszor erőfeszítést és lemondást is igénylő tevékenység az újszocializmusban sem tűnhet el – sőt virágzásnak indulhat. Ez a tevékenység továbbra is munka lesz, hiszen azt nem csupán önmagunk kiteljesedéséért, hanem KÜLSŐ elvárásnak, a többi ember elvárásának, kérésének eleget téve is végezzük majd.
Ez magában rejti annak lehetőségét, veszélyét, hogy miként a kapitalizmusban, továbbra is funkcionálisan, tehát leszűkítetten, csupán egy-egy tulajdonságunk, képességünk mentén kapcsolódunk majd a másik emberhez. De ha munkánk kreatívabbá, komplexebbé, empátiát igénylőbbé válik majd, másrészt a tőke (mert már nem, vagy csak nyomokban lesz jelen) már nem fogja ránk kényszeríteni azt a gyakorlatot és ideológiát, hogy a társadalom nagy hálózata csupán egy-egy tulajdonságunkra, képességünkre tart igényt – vagyis kapcsolatainkban teljes személyiségünkkel vehetünk részt –, nos, akkor az egydimenziós lét veszélye csökkenthető.
Tendenciák és ellentendenciák
Az újszocializmus létrejöttének legalapvetőbb feltétele – mint azt a múlt év augusztusában a Mércén kifejtettem (Szalai 2019) – a lokális munkásságok globális munkásosztállyá szerveződése, mely szerves értelmisége segítségével már képes a globális tőkével szembeni ellenállás megszervezésére. Ennek feltételei közül a Rosa Luxemburg nyomán a legfontosabb a munkások és dolgozók nemzeti életviszonyainak globális kiegyenlítődése, vagy legalábbis egy ehhez közeli állapot kialakulása.
De hogyan, milyen mechanizmusok közvetítésével fog végbemenni ez a folyamat – mely a neoliberális globalizáció felpörgésével egy időben indult?
Amikor tavaly ezzel kapcsolatos gondolataimat kifejtettem, a következőképpen láttam ezt: a kiegyenlítődést egyrészt az egyre rugalmasabb tőke mozgása fogja kikényszeríteni. A tőke a centrumokból az alacsonyabb bérszínvonalú – döntően keleti és déli – perifériák, félperifériák felé vándorol, növelve ezzel az ottani munkaerő iránti keresletet, ezért – mint az már látható is – előbb-utóbb emelve a munkaerő árát is. Mérsékelve egyben a centrumok munkássága felé irányuló keresletet, gyengítve annak alkuerejét, majd megállítva vagy korlátozva annak bérszínvonal növekedését. Másrészt, hasonló kiegyenlítő hatása van a gazdasági migrációnak is: a munkásság perifériákról, félperifériákról a centrumok felé irányuló mozgása a perifériákon, félperifériákon csökkenti a munkaerő kínálatát, ezért ott hamarosan növeli árát, a centrumokban viszont a konkurenciát erősítve csökkenti az ottani munkásság alkuerejét, következésképpen akár mérsékelheti is béreit.
A koronaválság kirobbanása óta azonban úgy látom, hogy az akár tartósan is megakaszthatja ezt a folyamatot. Mert nyomában tovább erősödhet a nacionalizmus térhódításának, a nemzeti bezárkózásnak már a 2008-as világgazdasági válság óta megfigyelhető tendenciája: a gazdaságszerkezeteknek az autarkia irányába való elmozdulása – autokrata vagy egyenesen diktatórikus politikai rendszerekkel körítve (Szalai 2020). Az osztályharc – már amennyire legalábbis nyomokban létezik – visszaszorul nemzetállami szintekre.
Hangsúlyozom, mindez nem lesz egy vadonatúj jelenség. A nacionalizmus, sőt a szélsőjobboldal 2008-as világgazdasági válságot követő erősödése annak is tükre volt, hogy a világban az egyenlőtlenségek ebben az időszakban úgy nőttek, hogy miközben a globális munkásság körében (a korábban említett kiegyenlítődési folyamat egy állomásaként), a jövedelemszintek némileg közeledtek egymáshoz, nemzetállami szinteken az életviszonyok példátlan differenciálódásának lehettünk tanúi. (Ez a jelenség szülte meg Sanders és Corbyn mozgalmait). Már csak ezért is így történt ez, mert globális válságkezelés híján a válság terheinek a „lakosságra” hárítását – mely a tőke alapvető törekvése volt – a nemzeti kormányok hajtották végre, akiknek kompetenciája döntően saját országukra volt méretezve (Szalai 2018a). A koronaválság pedig, a maga elszigetelő hatásával a jövőben tovább „atomizálhatja” az egyes nemzetállamok szintjére a tőke-munka ellentét megjelenését és artikulációját.
A koronaválság utáni világ másik alternatívája a digitális szuperkapitalizmus kiterjeszkedése. Ez a face to face kapcsolatok további szűkülését jelenti. A home office terjedésével a munkásság – hasonlóan az első alternatívában szereplőhöz (bár más metszésvonal mentén) – tovább tagolódik. Egyrészt a digitális világba bejutókra, másrészt az abból kimaradókra. A digitális világ tagjai pedig tovább szakadnak, személyes kapcsolataik beszűkülésével, minden korábbinál funkcionálisabbá válásával még erősebben atomizálódnak. Ez a folyamat hosszú távon az emberek virtuális világba menekülésében is testet ölt majd.
A járványok elleni védekezés szükséglete a jövőben felerősítheti a robotizáció folyamatát is. Így egyre több ember szorul ki a munka világából – és ez újabb lökést ad a virtuális világ felé fordulásuknak. Hogy a digitális szuperkapitalizmus előállította termékeket el lehessen adni, majd odalöknek nekik valami alapjövedelmet. Mint fogyasztók tovább működhetnek, de a munka, a valamely célért való erőfeszítés hiánya kikezdheti identitásukat. Így előbb utóbb ember mivoltukat is.
Mielőtt azonban ez bekövetkezne, az ide vezető folyamat során, már középtávon is, soha nem látott munkanélküliség alakul ki, mely lázongásokban ölthet majd testet. A munkaerő túlkínálata azonban eddig nem látott mértékben gyengítheti a munkásságnak a tőkével szembeni alkupozícióját.
A valóságban leginkább a feudális, autoriter, önellátó és a szuperkapitalista, digitális modell valamiféle egymás mellett élése vagy ötvözete várható, mely a fentieknek megfelelően több metszésvonal mentén is megosztó hatással lesz a globális és lokális munkásságra.
Nem jó perspektívák. De vannak ellentendenciák is, olyan folyamatok, melyek talán az általam újszocializmusnak nevezett formáció irányába mutatnak. Egyrészt a tulajdon spontán kollektivizálódása (Szalai 2020). És ennek részeként annak a folyamatnak a koronaválság hatására való felgyorsulása, melyet Gagyi Ágnes (2018) ír le (lásd még Szalai 2020): az aluról szerveződő szövetkezeti, önigazgatói tulajdonformák terjedése. Kérdés, hogy ezek egymásra halmozódása képes-e megtörni a kapitalista alapstruktúrát, alapstruktúrákat.
A másik pozitívum, hogy a világ legerősebb centrumországában, az Egyesült Államokban a baloldal még soha nem volt annyira erős, mint jelenleg – bár Bernie Sanders pártpolitikai szinten kudarcot vallott, demokratikus szocialista mozgalma fennmarad és a jövőben tovább erősödhet (Pap 2020, Tóth 2020). Céljai között ott van a mozgalom globális kiterjesztése, szoros kapcsolatban a görög Varufakisz döntően Európára fókuszáló Diem25 szerveződésével. Ezen mozgalmak bázisát pedig döntően a maga előtt az adott rendszer keretei között perspektívát nem látó fiatal közép-és alsó közép rétegek jelentik – jelenleg és a jövőben is.
A radikális baloldal feladatai
Az eddig felrajzolt társadalmi-mozgalmi képletben már benne rejlenek a radikális baloldal lehetőségei, és szinte maguktól adódnak kitűzhető feladatai.
A legfontosabb ezek közül a spontán módon szerveződő helyi mozgalmak felkutatása, a nyilvánosság előtti megjelenítése, segítése, egymáshoz való kapcsolódásuk serkentése és globális mozgalommá transzformálódásának megszervezése. Ennek legutóbbi példája a Nemnövekedés. A jövő átértelmezése a koronavírus tükrében című kiáltvány megszületése, amelyet több mint ezer tudós, szakértő, politikus, aktivista és művész, illetve több mint hatvan SZERVEZET írt alá, és amely új alapokra helyezné a koronavírus járvány utáni gazdaságot, sőt magát az embert és a természetet kizsákmányoló gazdasági rendszert is – mégpedig a nemnövekedéssel a középpontban (Radikális javaslattal oldanák meg a koronavírus-válságot. hvg.hu, 2020. május.13. https://hvg.hu/zhvg/20200513_nemnovekedes_egyenlotlenseg).
A magam megközelítésében ezek a legfontosabb feladatok ma. Talán nem véletlen, hogy mind nemzetközi szinten, mind hazánkban a koronaválság kirobbanása óta a baloldalon mintha háttérbe szorult volna az identitáspolitikai problematika – a válság nyomán akkora nyomor és kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás olyan mérvű növekedése várható, amely mellett eltörpülni látszanak a különféle identitásbeli kisebbségek problémái. Természetesen az identitáspolitika a baloldali ideológiák és politikai gyakorlatok szerves részét kell, hogy képezzék, túlhajtásuk, pontosabban túlhangsúlyozódásuk azonban a baloldal alapbázisát jelentő munkásság széttöredezését eredményezheti, sőt eredményezi is. Úgy vélem, hogy Bernie Sanders pártpolitikai kudarcának egyik tényezője éppen ez volt: a természetes bázisának tekinthető munkásság identitáspolitikai és kulturális megosztottsága.
Ehhez a problematikához kapcsolódik egy radikális baloldal számára alapvető kérdés, amit Kiss Viktornak (2020) a körkérdésre adott válasza vet fel: a mai kapitalizmus gyökerét tekintve gazdasági vagy ideológiai természetű-e – vagyis gazdasági okok miatt összeomolhat-e a fennálló rendszer? Kiss nemmel válaszolt erre a kérdésre – de mikor ezt írta, még a koronaválság előtt voltunk. Mely az 1929–33-as világgazdasági válság óta nem látott mértékben és módon világítja meg az idézett szerző által posztmodernnek nevezett kapitalizmus mélységesen gazdasági természetét. Mert élesen láttatja eme rendszer sebezhetőségének valódi pontjait. Ha ezek nem lennének, és időről időre nem tárulnának fel, akkor azt lennék kénytelen hinni, hogy a rendszert csak felülről és erőszakkal lehet megbontani – ebből viszont a magam részéről (a már ismertetett okok miatt) nem kérnék. (Nem úgy a posztmodern Žižek [2020], aki a koronaválság kapcsán a hadikommunizmus bevezetését sürgeti. Ezen belül például azt, hogy a betegségből már kigyógyult embereket sorozzák be közmunkára). A jelenlegi helyzet csak megerősíti korábbi álláspontomat (Szalai, 2008): a marxi gondolthoz híven a kapitalizmust saját belső, és elsősorban gazdasági feszültségei fogják erodálni, majd szétvetni. Persze nem magától: a radikális baloldal MOZGALMAI lehetnek azok az erők, melyek képesek lehetnek a rendszernek ezen belső feszültségekből adódó gyenge pontjait megtalálni és rendszerbontó cselekvésük katalizátorává tenni.
Magyarországon
Hazánkban a 2008-as világgazdasági nyomán, nagyjából a 2010-es évek közepétől indult újra a radikális baloldal megszerveződése. (Az erősödés rendszerváltás utáni első hulláma az alterglobalizációs mozgalomhoz kötődött [Szalai 2018a, Gagyi 2019]).
Országunk erős kitettsége miatt nálunk a gazdasági krízis különösen megrázó volt. A válság megrendítette a fiatal köztes, illetve közvetítő osztályt (a kifejezés Éber Márk Árontól [2019] származik, aki a centrumokénál jóval gyengébb, labilisabb státusza miatt adta ezt a találó nevet eme térségek középosztályának. Lásd még Szalai, 2014). Értelmiségi tagjai szinte rögtön lázongani kezdtek ez ellen, ez a lázadás azonban ekkor még döntően liberális töltetű volt – amit az új politikai hatalom szinte azonnali autoriter fordulata is katalizált. A liberalizmusnak a rendszerkritikainál jóval erősebb intézményes beágyazottsága mellett utóbbival magyarázható ugyanis az, hogy az elégedetlenség középpontjában a szabadságjogok megkurtítása elleni tiltakozás állt. Mindazonáltal azt is mondhatnánk, hogy az egzisztenciális szorongások a szabadságjogok elvesztésétől való félelemben szublimálódtak, artikulálódtak.
Ahogy az egzisztenciális félelmekből valóságos lecsúszás lett, úgy kezdtek felbukkanni a láthatáron, és/vagy radikalizmusukban erősödni a fiatal értelmiségen belül a baloldal egy új nemzedékének új mozgalomcsirái és intézményei: a Helyzet Műhely, a Kettős Mérce majd a Mérce, a Társadalomelméleti Kollégium, a Társadalomelméleti Műhely, az Új Egyenlőség, a Fordulat, A Város Mindenkié, a Hallgatói Szakszervezet a Partizán – és még sorolhatnánk.
A kezdeteket a bizonytalanság, a társadalmi beágyazottság hiánya jellemezte – természetes bázisuk és szövetségesük, a munkásság hallgatott, csíráját sem igen mutatta valamiféle szerveződési igénynek. Az új, fiatal baloldal kereste a helyét, a Kettős Mércében 2015–2016-ban például fontos vita zajlott a baloldal lehetőségeiről, feladatairól WTF baloldal címmel (részletesen: Szalai 2018a).
2018 végén, a rabszolgatörvény kapcsán, a szakszervezetek vezetésével megindulni látszott a magyar munkásság osztállyá szerveződése, ami nagy reményekkel töltötte el a fiatal baloldalt, létre is hoztak több, munkásokkal közös szervezetet. Ez azonban csak múló epizód volt. Egyrészt, ahogy az ellenzéki pártok egyre inkább kisajátították a lázadási potenciált, úgy halványult el a mozgalomcsíra eredeti célja, és kerül helyébe a sajtószabadság követelése. Másrészt kiderült, hogy a munkások számára sokkal fontosabb jövedelmük növelése, mint munkahelyi körülményeik minőségének javítása, megőrzése – utóbbi védelmét hamar felváltotta az erősödő, de átfogó mozgalommá nem terebélyesedő, az egyes vállalatok szintjéig atomizálódó bérharc. Melyet a gazdasági konjunktúrában és a növekvő munkaerőhiány körülményei között jelentős siker koronázott (2019 novemberére a bruttó átlagkeresetek 13,9 százalékkal nőttek az előző év azonos időszakához képest (KSH Gyorstájékoztató. Keresetek, 2019 január–november. 2020. január 31.). Végül, de nem utolsó sorban: a fiatal baloldali értelmiség munkásokat mozgósító erejét jelentősen korlátozta – mielőtt az még igazán kibontakozhatott volna – a munkásság utóbbi másfél évtizedben bekövetkezett jobbratolódása (erről és ennek hosszú távú okairól: Bartha-Tóth 2017, Scheiring 2019).
A koronaválság ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztatja: a munkaerőhiányt szinte egyik pillanatról a másikra a tömeges munkanélküliség és annak fenyegető réme váltja fel (Egészen hihetetlen összeomlás: magyarok százezrei veszíthették el a munkájukat. portfolio.hu, 2020, május 7. https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200507/egeszen-hihetetlen-osszeomlas-magyarok-szazezrei-veszithettek-el-a-munkajukat-430536). Ez előrevetítheti a munkásság politikai jobboldaltól való elfordulását, sőt talán baloldali fordulatát is, ami jelentősen kibővíthetné a radikális baloldal mozgásterét.
Huszár Ákos (2019) kutatásai szerint az utóbbi évtizedben felgyorsult mind a társadalmi polarizáció, mind az induló előnyök és hátrányok – Huszár megfogalmazásában, az osztályhelyzetek – generációs átörökítése. A NER stabilitásának titka az volt, hogy mindennek ellenére, a mélyszegénységben élőket kivéve majd’ minden társadalmi rétegnek javult valamelyest a helyzete: a gazdagoknak exponenciálisan, a szegényeknek egy kicsit. Korábban már írtam ennek okairól (Szalai 2018b), most csak azt emelném ki, hogy a gazdasági felfelé ívelés, a konjunktúra körülményi között Orbánéknak volt miből „osztogatniuk”. A koronaválság nyomán azonban, ahogy szűkülnek az „osztogatás” forrásai, a hatalomnak vezéráldozatot kell végrehajtania: ki kell dobnia valakit, valakiket a hajóból. És értékrendszerét, ethoszát tekintve szinte természetes, az őt eddig legalábbis kívülről, hallgatólagosan támogató munkásságot és a teljes szegénységet dobja majd ki (v. ö. Antal 2020) – ez a folyamat már elkezdődött.
Ahogy látom, a radikális baloldal szinte azonnal ráérez a kibővülő mozgástérre, pontosabban az abban rejlő lehetőségekre. Néhány hét leforgása alatt létrehozzák a Szolidaritási Akciócsoportot, mely a fiatal radikális baloldal tizenkét legfontosabb szervezetét koncentrálja – Szolidaritás a válságban címmel közös helyzetértékelést és közösségi cselekvési programot készítenek, utóbbi részeként öntevékeny sejtek is szerveződnek például védőfelszerelések előállítására. De másodvirágzását éli a radikális baloldal korábbi generációjának folyóirata, az Eszmélet is.
Külön kiemelendő, hogy különösen a Mérce, a Partizán és az Új Egyenlőség nagy súlyt helyeznek arra, hogy összegyűjtsék és hangot adjanak a hazánkban, vagy globális szinten születő más közösségi kezdeményezéseknek is. Hogy adott esetben azok mozgalommá kapcsolódhassanak össze…
A radikális baloldal éled… Szerte a világban és Magyarországon is. Hogy ez milyen további szervezeti formát – formákat – kell, hogy majd öltsön, az egyelőre nyitott kérdés… Mint ahogy az is, hogy tehetünk-e most és a közeljövőben lépéseket egy új, demokratikus szocializmus felé…
Irodalomjegyzék
Antal Attila 2020: Koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája.merce.hu, május 17.; Eszmélet 125. sz. (2020. tavasz), 7–17.
Bartha Eszter – Tóth András 2017: Munkásfiatalok az újkapitalizmusban.Educatio 26(1), 75–86.
Bartha Eszter 2009: A munkások útja a szocializmustól a kapitalizmusba Kelet-Európában, 1968–1989. Budapest, L’Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest
Djilas, M. 1957: The New Class. An Analysis of Communist System. New York, Praeger
Djilas, M. 1969: The Unperfect Society Beyond the New Class, London, Harcourt, Brace & World
Éber Márk Áron 2019: Osztályszerkezet Magyarországon globális perspektívából.Fordulat, 26. 74–114.
Gagyi Ágnes 2018: Szolidáris gazdaság: a válságra adott társadalmi válasz anyagi alapjai. merce.hu. február 8. https://merce.hu/2018/02/08/szolidaris-gazdasag-a-valsagra-adott-tarsadalmi-valasz-anyagi-alapjai/
Gagyi Ágnes 2019: A válság politikái. Budapest, Napvilág Kiadó.
Heller Ágnes 1978: Az ösztönök. Az érzelmek elmélete. Budapest, Gondolat Könyvkiadó
Huszár Ákos 2019: Osztálytársadalom-e a magyar társadalom? Szociológiai Szemle 29(4), 4-32.
Jones, Kate 2020: Tip of the iceberg’ is our destruction of nature responsible for Covid-19? The Guardian. 2020. március 18. https://www.theguardian.com/environment/2020/mar/18/tip-of-the-iceberg-is-our-destruction-of-nature-responsible-for-covid-19-aoe
Kiss Viktor 2020: Baloldal a posztmodern kapitalizmusban. Eszmélet, 125. sz. (2020. tavasz), 80–88.
Pap Szilárd István 2020: Miért nem sikerült győzni Bernie Sandersnak? merce.hu, május 7., https://merce.hu/2020/05/07/miert-nem-sikerult-gyoznie-bernie-sandersnek/
Scheiring Gábor 2019: Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. T. E. M. Budapest, Napvilág Kiadó
Szalai Erzsébet 1989: Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Budapest, Aula Kiadó
Szalai Erzsébet 1994: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Budapest–Szombathely, Pesti Szalon Könyvkiadó – Savaria University Press,
Szalai Erzsébet 2005: Socialism. An Analysis of its Past and Future. Budapest–New York, CEU Press
Szalai Erzsébet 2008: New Capitalism – and What Can Replace It. Budapest, Pallas Publisher Ltd.
Szalai Erzsébet 2014: Autonómia vagy újkiszolgáltatottság. Budapest, Kalligram Kiadó
Szalai Erzsébet 2018a: Hatalom és értelmiség a globális térben. Budapest, Kalligram Kiadó
Szalai Erzsébet 2018b: A félfeudális hatalmi rend. hvg.hu, szeptember. 27. https://hvg.hu/itthon/20180927_szalai_erzsebet_felfeudalis_hatalmi_rend_magyarorszagon
Szalai Erzsébet 2019: Baloldal az új válság kihívása előtt.merce.hu, augusztus 23. https://merce.hu/2019/08/23/baloldal-az-uj-valsag-kihivasa-elott/
Szalai Erzsébet 2020: Covid 19 – válság – alternatívák. Budapest, Noran Libro Kiadó (megjelenés alatt)
Tóth Csaba 2020: Befejezi elnökjelölti kampányát Bernie Sanders. merce.hu, április 8. https://merce.hu/2020/04/08/befejezi-elnokjelolti-kampanyat-bernie-sanders/
Trotsky, Leon 1972: Revolution Betrayed. New York, Pathfinder
Trotzki, L. D. 1976: Der neue Kurs. In linke opposition in der Sowjetunion 1923–1928, Bd. I., Berlin 250–388.
Žižek, Slavoj 2020: Biggest threat Covid-19 epidemic poses is not our regression to survivalist violance, but BARBARISM with human face. Russia Today, 19 Mar. https://www.rt.com/op-ed/483528-coronavirus-world-capitalism-barbarism/
Senki nem szereti a hosszas idézeteket, de most arra kérem az olvasót, tegyen kivételt.
Széchenyi István írta 1859-ben az Alexander von Bach önkényuralmi rendszere elleni híres pamfletjában, a Blickben (az egykorú magyar fordítás – mert Széchenyi németül írta művét – hibáit javítottam):
„Az emberi nem a legkevésbé sem gyűlöli az önkényt magában véve. Nagyon könnyen képes vele megbarátkozni, sőt: meg is szeretheti; s valóban, az emberiség kifejlesztésére és fölvilágosítására aligha van célszerűbb és előnyösebb eszköz a zseniális, minden viszonylatba beható abszolút kormányzatnál; s ha az emberek részint ösztönből, részint észszerű okoknál fogva az abszolút kormányformát kárhoztatják, ez legkevésbé sem ellenszenvből történik, hanem azon természetes okból, mivel az önkény – mint a tapasztalás bizonyítja – rendszerint karöltve jár az ostobasággal.
[…] Az emberek tehát nem gyűlölik az önkényt magában véve; de hát tudja-e excellenciád [von Bach belügyminiszter], mi az, ami őket föllázítja, undorral és keserűséggel tölti el? Bátorságot veszünk magunknak ezt excellenciádnak egész alázatossággal megsúgni.
Azon rendszer, azon kétszínűség vagy helyesebben mondva: képmutatás, amely a népeket… lóvá akarja tenni: ha például azt mondják nekik: van szabad sajtótok – pedig nem igaz; fölöttetek csak a törvény határoz – és nem úgy van; nem akarjuk szabadságotokat megnyirbálni – és épp az ellenkező történik; nemzetiségtek nem veszélyeztetik – és ez hazugság, satöbbi; igen, excellenciád, az ily eljárás, ezen tartüffiád az, amely végül a legszelídebb vért is mérges anyagokkal fertőzteti meg és előbb-utóbb kitörésre kényszeríti, kivált ha oly ügyetlenül szcenírozzák, mint amilyen kontárnak mutatkozott excellenciád e tekintetben is; csak megfoghatatlan vaksága hitetheti el excellenciáddal, hogy a kormányzása alatt állók legkorlátozottabb osztálya is elég ostoba az Ön nyomorult mesterfogásai és ügyetlen bűvészmutatványai által magát megcsalatni.”
Ezt a néhány bekezdést elküldhetnénk Orbán Viktor jelenlegi magyar miniszterelnöknek, s evvel nagyjából – megsegíttetve Széchenyink halhatatlan szellemétől – el is mondtunk volna mindent, ami szükséges.
De mi nem a pillanatnyi magyar miniszterelnöknek írunk, hanem minden magyarul értőnek, különösen a szabadságszerető és lázongó magyar ifjúságnak, habár jóindulatú figyelmeztetésünk a mostani magyar kormányzatnak szól.
Nem kell itt fölsorolnunk a ma még hivatalban lévő magyarországi kormányzat groteszk rémtetteit, a lajstrom hosszú lenne, s mindenkinek a könyökén jön ki már, csak arra szorítkozunk, hogy közérthetően megmagyarázzuk az Orbán-féle kormányzás lényegi hibáit, hogy a színiakadémia – az SZFE – körüli (szép és örömteli) válság okait megvilágíthassuk.
A fő hiba az, hogy a rezsim megszüntette a magyar állam alkotmányos jellegét. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a kabinettől teljes egészében függő országgyűlési többség úgy bánik az alkotmányszöveggel, mint a ronggyal, s napi szükségletei vagy bolondériái miatt írja át, módosítja, bővíti és szűkíti.
Hanem azért, mert az alkotmányosságot arra a kezdetleges ismérvre butítja, hogy formailag van alkotmányszöveg (holott még az arisztokratikus korszakban is tudtak történelmi magyar alkotmányról, bár írott, ún. kartális alkotmányunk nem volt), de a törvények, jogintézmények és az állam fölött álló alkotmányos konvenciót, hagyományt, gyakorlatot és alkotmányozó folyamatot az orbánizmus (a hírhedt „illiberalizmus”) nem ismer el.
Az alkotmányosságnak nincsen a parlamenti többség fölött álló semminő garanciája és érinthetetlensége – és evvel függ össze az államhatalmat korlátozó „joguralom”, vulgo: „jogállamiság” elleni orbánista gyűlölet (ez a kormányrendszer csak igazgatást, irányítást, szabályozást ismer, de jogot nem) –, így többek között az elég szerencsétlenül elnevezett (mert soha kielégítően meg nem magyarázott) „láthatatlan alkotmány” nem érvényesülhetett (ide tartoznának az összes alkotmányerejű jogszabályok és a jogállam magyar változatát meghatározó főbírói, mindenekelőtt alkotmánybírósági döntések, azaz „joganyag”), vagyis az alkotmányos hagyomány, amely megszabja államunk karakterét.
Így történhetett meg, hogy mindenfajta nyilvános eszmecsere nélkül elvehették a magyar állam köztársasági és világi jellegét, hogy tisztázatlan maradt viszonyunk a nemzetközi és európai joghoz. Ezt már előre jelezték olyan dicstelen történelmi epizódok, mint a köztársaság koronás címerének bizarr elfogadása (és a polgári és szocialista – 1848, 1918, 1945, 1956 – jelkép, a Kossuth-címer baljós elvetése) vagy az a parlamenti puccs, amellyel Horn Gyula korábbi miniszterelnöknek és az országgyűlési MSZP jelentős részének az antidemokratikus összeesküvése révén meghiúsult a konszenzuális (és a többi verzióhoz képest igen magas színvonalú) végleges alkotmányszöveg elfogadása és becikkelyezése.
Ez igazi „weimari” katasztrófa volt, amely megmutatta, hogy az alkotmányos állam és a világi köztársaság eszméje – nemcsak a jobboldal bűnei miatt! – kisebbségben van vagy volt Magyarországon. Ez az ország ma csakúgy, mint Horthy országlása idején, király nélküli királyság, nem köztársaság, és amikor Váncsa István a szatíráiban „kormányzó úr”-nak csúfolja Orbán Viktort, alkotmányjogilag (is) pontosan fején találja a szöget.
Mindebből sajnos az következik, hogy hazánkban feledésbe merült: valódi alkotmányos rendszerben, alkotmányos köztársaságban, valóságos polgári demokráciában – amely nem ennek az újságnak, legtöbb szerzőjének és olvasójának az eszménye ugyan, beleértve e sorok íróját, ám szerintünk a még forradalmon innen számon kérhető minimum – a kormányzat nem azonos az állammal.
Ennek az „illiberális” meg nem értése számos súlyos zavarhoz vezet. Feledésbe merül, hogy modern államban a szabadság kulcsa a szétválasztások, elkülönítések szisztémája. Nem pusztán a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom szigorú szétválasztása, azaz a klasszikus „hatalommegosztás” alapkövetelmény – és ma ez se teljesül Magyarországon, sőt! – , hanem szükségesek az állam által fönntartott, de hierarchikusan nem a kormány alá betagolt autonóm intézmények.
Ilyen mindenekelőtt a közigazgatás, amelyben az előmenetel a szenioritás, a versenyvizsgák és a kooptálás rendszerében kell hogy történjék, a végrehajtó hatalom személyzeti döntéseinek lehetőleg teljes körű kizárásával és a döntési kompetenciák éles elhatárolásával, a kormányhatalomtól teljesen független közigazgatási bíráskodással. A számvevőszéknek, a gazdasági versenyhivatalnak, az adóhivatalnak, a nagy állami intézményeknek (vasút, folyami hajózás, posta stb., építésügy, műemlékügy, kultúrafinanszírozás) széles körű autonómiát kell élvezniük.
A helyhatóságok (az ún. önkormányzatok) is az állam részei – tehát jogellenes ostobaság a helyhatósági jogkörök elvonását „államosításnak” nevezni, ez csak azt mutatja, hogy már jogászok se tudják, hogy egyáltalán mi az állam – , ám nincsenek a kormánynak alárendelve, finanszírozásuknak normatívnak kellene lennie, súlyos alkotmányos (és adójogi!) biztosítékokkal.
A kormánynak gondoskodnia kell az állam (a jogállam!) funkcionális, méltányos és emberbaráti működéséről anélkül, hogy hatalma lenne fölötte, hiszen a modern polgári demokrácia nem jelenti a végrehajtó hatalom elsőbbségét minden állami szerv és intézmény fölött, az igazgatási közreműködés kollegiális együttmunkálkodást, nem hatalmi hierarchiát jelent.
Az, hogy a mai Magyarországon a fogalmuk szerint autonóm állami szervezetek, intézmények a végrehajtó hatalom (kormány) alá vannak rendelve, ez utóbbi pedig az informális, „mélyállami” jellegű klikkuralomnak, az Orbán-féle érdekszövetség alkotmányellenes uralmának, teljesen nyilvánvaló.
Mindezeket az anomáliákat (és a belőlük fakadó jogi, ám nem jogtudatos, politikai, azonban nem racionális és nyilvános jellegű torzulásokat, patológiákat) gyönyörűen mutatja elsősorban az SZFE, mögötte meg a többi ún. „alapítványi egyetem” ügye.
Már az is beteges tünet, hogy az egyetemek ilynemű átalakítását hozzá nem értő emberek „privatizálásnak” (!!!) nevezik.
Miért lenne privatizálás az a folyamat, amelyben a kormány állami vállalatok részvényvagyonából pénzel állami intézményt, amelynek az élére önkényes kormányzati döntéssel a miniszterelnök környezetéhez tartozó, vele ideológiailag egyetértő és politikailag vele szövetséges vezetőket nevez ki, s amelytől megvonja az addigi önállósági garanciákat (autonómiát)?
Mi történt itt? Az, hogy a kormánnyal nem azonos jogállam egyik autonóm intézményét – továbbra is az államon belül (a hivatalos terminológia itt egyszerű csalás) – szorosan a miniszterelnök informális („mélyállami”) érdekcsoportja alá rendelik, s nem hogy a magánintézmény kalandos és anyagilag kockázatos függetlenségét élvezné, hanem minden önállóságát, önszabályozási és önigazgatási jogát elveszti.
Szép illusztrációja ennek a „magánosításnak”, hogy kancellárnak – kancellár egyébként is az új állami egyetemi rendszerben szerepel! – gépesített lövészezredest neveznek ki a színiakadémia, az SZFE élére (vö. TGM: „Mini-Jaruzelski a próbaszínpadon”), meg az is, hogy a törvényesen és szabályosan megválasztott szenátus és rektor helyébe az intézménytől idegen, külsős vezetőket próbálnak kinevezni Orbán Viktor személyes bizalmasai, illetve e bizalmasok bizalmasai közül. Ezek politikailag is jobboldaliak, ráadásul az SZFE korábbi és jelenlegi tanárainak művészi és világszemléleti ellenségei.
Az egyetemi és akadémiai autonómiák – az egyháztól és a vármegyétől, a szabad királyi várostól, azaz a lokalitástól eltekintve a legrégebbi európai autonómiák – brutális fölszámolása nem pusztán az autonómiák általános önkényuralmi elpusztításának a része, bár elsősorban az. (A kormány meg az informális orbáni mélyállam még a „piaci” nyereséget is nagy mértékben maga szabja meg hívei, kliensei, ügynökei és kiszolgálói javára. Mi az a „vissza nem térítendő kölcsön” vagy „támogatás”? Valaha ezt királyi adománynak – vagy ajándéknak – nevezték. Középkori királyaink hatalmas birtokokat ajándékoztak hűséges hűbéreseiknek falvakkal és jobbágyokkal egyetemben. Ez az a monarchikus hagyomány – most már a Kúria elnökének személyében aktív monarchista került a háromból az egyik hatalmi ág élére – , amelyet a koronás címer illusztrál, és az államforma tekintetében ambivalens „Alaptörvény” képvisel és folytat.)
Másodsorban ez – lásd a plurális magyarországi sajtó megsemmisítését, az eddig sikeres támadásokat a CEU, a Magyar Tudományos Akadémia, az autonóm oktatásügy (tanterv, tankönyvek), az egyetemek („alapítványi” átalakítás), a filmgyártás, a közgyűjtemények, újabban a színjátszás és a könyvkiadás ellen (nem szólva az olyan megvesztegetési manőverekről, mint az ún. Magyar Művészeti Akadémia stb.) – frontális támadás a magyar értelmiség ellen (kivéve persze a maroknyi orbánista kisebbséget e körben).
A szélsőjobboldali, Európa-ellenes és népellenes országvezetés – egyetértésben a fake gramsciánus (valójában schmittiánus) divatfiakkal, bár ez a divat tegnapelőtti, ami divat esetében hiba – „kulturális hegemóniára” törekszik a gazdasági, politikai, szociális, adminisztratív és rendészeti-katonai teljhatalmon túl, és erre (ezt a belső kertre néző II. emeleti irodában Ernesto Laclau és Chantal Mouffe félfasiszta olvasói megerősíthetik) inadekvát módon nem ismernek más módszert, mint az erőszakot.
Az orbáni struktúrák fölhangosítják a számukra legkedvezőtlenebb előítéletet – tudniillik azt, hogy függetlenül a társadalmi rendszertől, a valódi és minőségi magyar kultúra mindig baloldali, ez az „örök baloldal” régi mítosza – , ami abban az értelemben persze igaz, hogy a magyar kultúra és tudomány művelői nagyrészt gyűlölik és megvetik az Orbán-rendszert. Ugyanakkor a magyarországi értelmiség meglehetősen konzervatív (teszem azt, már az 1960-as évek óta idegenkedik a nyugati baloldaltól, és antifasiszta érzékenysége – bár van – elég halvány), ennek tulajdonítható éles elméletellenessége és filozófiaellenessége is, amelyet Erdélyi János (1814-1868) már föltárt és nehezményezett. Ennek az értelmiségnek az Orbán-ellenessége nem rendszerkritikai, hanem főként liberális és hazafias jellegű – azaz kétségbe van esve a nemzet iszonyú hanyatlása, az ország elbarbárosodása, a groteszkül szabadságkorlátozó közállapotok, a közélet rémületes minőségromlása fölött – , s igen határozott, ha nem is túl hősies.
De még a konzervatív érzületű értelmiség se képes mit kezdeni az Orbán-rendszer legfontosabb és leglendületesebb ideológusának, Bayer Zsoltnak azokkal az obszcén-rasszista műveivel (ld. legutóbb „Egy szerelem vége”, Magyar Nemzet, 2020. október 17.), amelyekben az iszlám vallási fanatizmus ellen (amelynek következtében lefejeztek egy francia republikánus, világi és pluralista tanárt) a tolerancia beszüntetését javasolja, azaz visszatérést ahhoz a vallási fanatizmushoz, amelyet annak idején keresztyének gyakoroltak, többek között inkvizícióval, lefejezéssel, máglyahalállal, pogrommal és könyvégetéssel. Álláspontja a melegproblémát és a nőkérdést illetően megegyezik az iráni iszlám államéval. Szerinte a tolerancia a hibás az intoleranciáért, amit még több intoleranciával kell orvosolni.
A rezsim egy másik figyelemre méltó ideológiai képviselője (ha jól emlékszem, doktori vizsgája alkalmával) semmisnek és elvetendőnek nyilvánította az utóbbi 500 év európai fejlődését, tehát nemcsak a fölvilágosodást – ehhez már hozzászoktunk, hiszen maga Orbán üzente nekünk, hogy Kant lejárt, vége, kampec, fájront – vetik el, hanem a reneszánszt is. Nix Rembrandt, nix Mozart, nix dajcs.
A rezsim nem érti az ellenfeleit: egylényegűnek tekinti a kommunistákat, az anarchistákat és a liberálisokat (pedig az elsőnek ma négy, a másodiknak két, a harmadiknak három fő irányzatát ismerjük, és egymással se azonosak, amint az köztudomású), s mintha hinne is ebben, ráadásul ellenfelei között ennek a kilenc áramlatnak együttvéve sincs egynegyednyi tábora, különösen a radikális baloldal rendkívül kicsiny. A fő az, hogy mindezeket valahogy idegennek, külföldinek tekintik – meg a fölvilágosodást, a reneszánszt is; következik nyilván a középkori (katolikus) univerzalizmus – , mindezt jól ismerjük az 1930-as évek második feléből, újdonság egy szál se.
A magyar értelmiség igényei és – többnyire hallgatólagos – követelései az autonómia pontján érintkeznek a baloldaléival, de csak specifikus pontokon (jelesül saját céhes érdekein belül). Az ún. ipari demokrácia, az önigazgatás – akár csupán a társadalombiztosítási önkormányzat nálunk elég hagyományos ügyében se – nem bukkan föl itt, a szociális kérdés az együttérzés, jótékonyság, fölső pártfogás, paternalista népnevelés, jogkövetelés a jogfosztottak bevonása nélkül stb. francia forradalom előtti alakváltozataiban mutatkozik csak.
A kultúra védelme elképesztő mértékben apolitikus. Naponta halljuk a közhelyet, hogy nincs bal- és jobboldali színjátszás, irodalom stb. (már hogyne lenne!), a leggyakrabban emlegetett kifejezés „a szakma”, a pozíció tisztán defenzív.
Ezek a csupasz keretek, ezen túl azonban a magyar értelmiségnek nincs hová visszavonulnia, egzisztenciálisan fenyegető, méltóságát sértő, minőségérzékét irritáló támadásokat nem fogad el, és apolitizmusa ellenére világos, hogy diktatúrának többségében nem lesz híve, legalább a saját terepén (oktatás, kutatás, művészetek) nem tűri az illetéktelen beavatkozást és síkra száll a szabadságért, a szabad alkotásért, gondolkodásért, kutatásért, racionalitásért és szépségért.
Kétségtelenül az értelmiségre korlátozott autonómia kiküzdése – győzelem esetén – privilégiumot hoz létre. Nem demokráciát. De a médiák plurális szabadsága, a kultúra és a tudomány, az oktatás, a kutatás, az alkotás autonómiája szükséges kezessége a szociális (egalitárius) fejlődésnek. Az ellentétek és ellentmondások nyilvános és szabad vitatása nélkül – ehhöz pedig jól fölszerelt, elfogulatlanul igazgatott, önálló, jogállami intézmények (például színházak, egyetemek, kutatóintézetek, múzeumok, filmstúdiók és könyvkiadók) szükségesek – az egész ország a diktatúra és a barbárság felé hanyatlik.
Természetesen a magyar értelmiség lázadó többsége se mentes a kor démoni hatásaitól (meg szinte senki se), ez látható volt a menekültkérdésben észlelhető közönyben (mára már Európában Magyarországon a legnagyobb a bevándorlók, menekültek, „migránsok” elutasítása, a magyarországi baloldali pártok szavazói inkább migránsellenesek, mint a nyugat-európai szélsőjobboldal támogatói, ld. itt), a Black Lives Matter és a fekete fölháborodás iránti csöndes ellenszenvben, a cigánykérdés körüli csöndben, a feminizmus halk elhárításában. Bár mindenkinek fölfordult a gyomra a legújabb, igen civilizálatlan, föltűnően gügye homofób kampánytól. De ne feledkezzünk meg arról se, mi történt Szerencsen és Tiszaújvárosban a 2020. októberi időközi országgyűlési választáson, előtte és utána. A rasszizmusra és a homofóbiára (ld. a hódmezővásárhelyi összellenzéki polgármester fölháborító kijelentéseit) ) nincs sehol – sajnos – immunitás.
Legutóbb az antiszemitizmussal különös párhuzamot mutató jelenségre figyelhettünk föl a liberális középosztály köreiben: a „határon túli” magyarokkal, az utódállami nemzeti kisebbségekkel szembeni majdnem rasszista ellenszenvre. Miután az orbáni állam ideológiai szakszolgálata számos külmagyart tartalmaz – Orbán János Dénes, Szakács Árpád, Demeter Szilárd, Varga Zs. András, a homofób csepeli polgármester (Borbély Lénárdnak hívják, azt hiszem), s most mindenekelőtt: Vidnyánszky Attila – , hamarost láttuk, hogy ezeknek a kisebbségi magyaroknak a „szocializációja” (az „így van szocializálva” a mai Magyarországon ugyanazt jelenti, mint amit „a faji eredet” jelentett a korai, majd a kései Horthy-korszakban) prediszponálja őket az orbáni apparátusban való részvételre. (Ámbár az Orbán-kormány volt titkosszolgálati minisztere is „szekus”-nak [!] nevezi a volt miskolci polgármestert, mindössze azért, mert eredetileg nagyváradi magyar.)
Amint a reprezentatív represszív banalitások virtuóza, a jeles magyarországi író is előadja, ezek a külbozgorok a „balkáni” mentalitást importálják, ahonnan származnak – a ballib kommentelők egyszerűen „dagadt ukránnak” nevezik a budapesti Nemzeti Színház fő- és vezérigazgatóját – , tudjuk, az ortodox népek elmaradottak, bizánciasak, fanarióták vagy pánszlávok; minden muszka jobbágymentalitású stb., stb., és a körükben „szocializálódott” etnobozgor értelmiségiek az elvárhatóan antiliberális tralla-trallalát fogják produkálni, hiszen mind soviniszták, ami persze végső soron érthető, elvégre a románok (szerbek stb.) tették őket ilyenné. 2015-ben mondotta már róluk e híres írónk, hogy „ez egy másfajta mentalitáshoz [!] szokott magyar népesség [!]”, amely lehúzza „a fejlett, városias magyarságot”.
Nem csoda, hogy a zsidók a kommunista és szociáldemokrata mozgalmakban…, és így tovább, no meg mind a zsidók, mind a rommagyarok kétértelműen magyarok és antimagyarok egyszerre. Ez utóbbiak nem érthetik Magyarországot, mert „nem éltek itt”, a nyelvi finomságokat se, mert végső soron ezek… oláhok, na.
A magyar-antimagyar ambivalencia pedig jó kis etnicista szenvedélyt gyújt.
Folytathatnám az efféléknek a listáját, de minek.
Mindez színezi a politikai attitűdöket. A Trianon-retorikával szembeni ellenállás nem internacionalista-kozmopolita, hanem az egykori nemzetiségeink (románok, szerbek) elleni utálat államnacionalista kiterjesztése a Trianon alkalmával határainkon kívülre került magyarokra; a „magyarellenes” románok elleni antipátia immár magában foglalja a románnak tekintett külmagyarokat is (ez illogikus, ami sose árt), ám a világnézet mégse államnacionalista, mert etnicista stílusban a „magyar” fogalomba nem értik bele a romákat, de megint növekvő mértékben az amúgy eltűnőben lévő magyarországi zsidóságot se.
Ez aztán összevegyül „a vidékkel” szembeni több évezredes városi megvetéssel is.
Szóval tudnunk kell, hogy szemben avval, amit más-más okból ugyan, de egyképpen állít a hatalmas állami-jobboldali és az aprócska ellenzéki sajtó – hogy tudniillik az Orbánnal szembeni ellenállás baloldali, „progresszív”, antifasiszta-antirasszista – , a lázadás eléggé konzervatívan apolitikus, viszont masszív és immár engesztelhetetlen, rosszkedvű, bosszúvágyó, tele szociokulturális lenézéssel, dühvel, az ellenfél iránti érdeklődés teljes hiányával.
Orbán csekély számú értelmiségi híve – most, hogy az orvosokkal végképp elrontotta a dolgát a magyar miniszterelnök – némi joggal panaszkodik rá, hogy kiközösítik. Ez így van. Az orbáni kormányzat és mélyállam (mindkettőt Orbán Viktor tartja a kezében) melletti nyilvános állásfoglalás kompromittálja a lojális értelmiségieket; a rendszer vezetője mellett a kultúrában és a tudományban – csekély számú kivétellel – csak a legvastagabb bőrű karrieristák állnak.
Az SZFE lázadó diákjai megtestesítik mindazt, amiben a magyar értelmiség – hibái és bűnei és mulasztásai ellenére mégis – jobbik fele egységes és összetartó.
Mindenekelőtt a színinövendékek bátorsága, esztétikai tehetsége, ízlése, kitartása, stratégiai érzéke, következetessége, jámbor furfangja kiváltotta mindannyiunk csodálatát. Erre pedig már régóta szomjazik Orbán – tág értelemben vett – ellenzéke. Én is.
Eltérően a rabszolgatörvény elleni, félrecsúszott-eltérített tiltakozástól, a színiakadémisták (igen bölcsen) nem engedték oda színpadukra a hivatásos, „pártpolitikai” ellenzék bőszítő dilettánsait, ami a minőségre érzékeny fiatalságot émelyítette volna. Mindenki régóta vár nemcsak a sikerre, hanem arra is, hogy kulturális gondok nélkül azonosulhasson erkölcsileg és esztétikailag rokonszenves – ráadásul hatalom nélküli! – közösséggel, amely a fiatalság-ártatlanság romantikus nosztalgiáját is fölébreszti és kielégíti. Egyszerűen mindenki szeretne már valami szebbet és jobbat. S ezt ebben az áttetsző és nyilvánvaló formában megkapta egy körülrajongott művészeti ág el nem nyűtt, nagylelkű, önföláldozó, szép, jól beszélő, nem hamisan éneklő, szerény, de önérzetes ifjaitól. S mindezt a járvány és a válság sötét napjaiban.
Nem tudja Orbán, mivel játszik, amikor a sajtójával azt mondatja, hogy itt a nyugatos, kozmopolita, judeobolsevista-judeoliberális világösszeesküvés manipulációja mozgatja ezeket a kedves keveseket. Mert itt több van, mint egyetértés. Ezeket a színinövendékeket szeretik.
Szeretik őket „multiplikátorok”, azaz viszonylag még mindig elég hatásos, ún. ismert értelmiségiek meg a közösségi médiákon hiperaktív városi fiatalság, főleg a diákság. Ha ezt a jobboldal így folytatja, teljesen kimegy a divatból. A homofóbia még Lengyelországban is sikertelen, pedig ott többsége van, és ott van kormánypárti értelmiség. De ott is érzi mindenki, hogy az efféle milyen iszonyatosan csúnya és ízléstelen. Beleértve a hetente többször misére járó konzervatívokat is, akik nálunk alig léteznek.
Orbán Viktornak – habár nem született konzervatívnak, és amikor átment a maga Vona Gábor-i, „néppártos” megtérésén az 1990-es évek közepe táján, fokozatosan, liberális visszaesésekkel, akkor világnézetileg is átalakult – van ideológiai programja, amely nem doktrinális (ha tetszik, elméleti vagy társadalomtudományi) okokból vall kudarcot, hanem a magyar középosztály és értelmiség ízlésén és hagyományain bukik meg. Ez az értelmiség – hogy irodalomtörténeti metaforát használjak – talán nem nagy híve Adynak, de Babitsot, Kosztolányit nem hagyja, ők pedig Ady nélkül nem kaphatók, ez package deal, Arany se kapható Petőfi nélkül. A magyar értelmiség a szó nyugat-európai értelmében nem baloldali, de Churchill, Roosevelt és de Gaulle pártján áll, nem a Harmadik Birodalomén. Nagy része nem kedveli a zsidókat, de a nyilasokat még annyira se.
Ezt se érti az orbánista propagandagépezet, amely olyasmiket állít, mint a lumpen szélsőjobb, de középosztályi stílusban, ez a kombináció pedig keveseknek kell. Érzik ezt, és próbálkoznak amolyan focihuligán hangnemmel, ám pont tévén, amely ma már az idősebb nemzedék médiuma, amely nem bírja ezt a tónust, nem is nagyon érti.
És amikor a kormányzsoldban álló cikkírók burkoltan, a kommentelők-posztolók-trollok pedig nyíltan lezsidózzák a legnépszerűbb magyar művészeket és a körülrajongott, bájos, okos, vonzó, jó humorú és merész színiakadémistákat, akkor mindenkit elriasztanak maguktól, akit nem nélkülözhetnek, ha hosszú távú befolyásra vágynak.
Ha Orbán Viktor csakugyan akkora politikai tehetség lenne, mint amekkorának beállítja az ellenzéki sajtó, akkor elengedné az SZFE-ügyet (you can’t win them all), visszaadná az egyetemet a diákoknak és a régi, orbáni szemszögből nézve amolyan „liberális” szenátusnak, és kárpótolná szegény Vidnyánszkyt meg a históriában eddig szerepet vállalt (ami egyben azt is jelenti: leszerepelt) szövetségeseit, akiknek az árulását majd csak elfelejti előbb-utóbb „a szakma”, ahogy szokta.
Minél tovább tart ez a legtöbbünk számára lelkesítő konfrontáció, annál egyértelműbbé válik, hogy az, amit az Orbán-rezsim állít, akar, tesz, az valahogy csúnya és buta. Nem tudom, hallja-e valaki „a túloldalon”, mit jelent, ha ellenzékiek meg független értelmiségiek rituálisan ismételve, minden áldott alkalommal elmondják, hogy Vidnyánszky nagyon tehetséges.
Azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy tehetséges, mégis Orbánék oldalán áll, ami abszurdum.
Ez halálosabb tőrdöfés, mint Orbán akár legtalálóbb bírálata. Hogy százezrek tartják képtelenségnek, hogy tehetséges és értelmes ember ezt a rezsimet támogathassa.
Ha pedig a rezsim mégis elfojtja ezt a méreteiben aprócska, politikailag gyönge, ám szeretetre méltó, szép, okos és kedves ellenállást, akkor ugyan nem történik talán semmi látványos – bár akár nagyobb diáklázadást is behúzhat – , de az biztos, hogy milliók fordulnak el tőle lélekben, vállat vonva, unottan, az „ezek már megint” érzésével szívükben. Ezt nem bírja ki semmilyen rendszer, akkor se, ha egy darabig még több mindenre hatalmazza föl saját magát papíron, mint eddig.
Most még vissza lehet vonulni és menteni a menthetőt.
Üdvözlöm a Nemzetközi Antiimperialista Fesztivált a Békéért és a Népek Uniójáért
Az Egyesült Államok kormányának hajszája ellenére ellenálltunk, amely az ország összes pénze, a kereskedelem és a gyógyszerek ellen folyt, olyan gyógyszerek miatt, amelyek meg sem érkeztek Venezuelába, mindezek ellenére ezer utat jártunk be és ezer barátot szereztünk, hogy a világ összes részéről megszerezzünk minden gyógyszert, amelyre az országnak szüksége van, és Venezuelában előállítsuk a többit. Minden beteg ellátása teljesen ingyenes, és különböző szakaszokban haladtunk előre; ma magas szintű az ellenőrzés és az előrehaladás.Ebből az ellenálló, küzdő és reménnyel teli Venezuelából küldöm a harccal, az állandó munkával, a jövőbe, az ügyünkbe vetett hittel és a küzdelemmel teli üdvözletemet.
Lehetséges egy másik jobb világ,ez a lobogó az 1980-as években emelkedett fel, amikor az imperializmus és a világkapitalizmus kinyilvánították abszolút győzelmüket az egypólusú világért, és egy újabb, jobb világot építünk, egy többpólusú, több központú világot, egy olyan világot, ahol a közvélemény ereje, a népek véleménye mindenek felett érvényesül; egy olyan világot, ahol megállíthatjuk az éghajlatváltozást, és megfordíthatjuk annak az élőhelynek az önpusztulásának, ahol mindannyian élünk. Egy olyan világot, ahol valódi egyenlőséget érünk el férfiak, nők és emberek között. Egy olyan világot,ahol előreléphetünk a szociális jogok, a valódi emberi jogok, a foglalkoztatáshoz való joggyakorlásában, a jövedelem, az egészségügy, az oktatás, a lakhatás, a kultúra és a kikapcsolódás szempontjából a világ minden népe számára; a vagyonhoz való hozzáférés jogában és a vagyon helyes elosztásában.
Lehetséges egy új világ, ahol véglegesen véget vethetünk az imperialista háborúknak, a hódító háborúknak, a hatalom használatának és a világ népei ellen történő kihasználásának.
Venezuelát az elmúlt években az amerikai birodalom fenyegette. Itt Venezuelában azt is megtapasztaltuk, amit nem konvencionális háborúnak hívnak, ez egy gazdasági, pénzügyi, politikai és média háború, de egyúttal fegyveres is.Ebben az évben meg tudtunk fékezni egy Kolumbiában kiképzett zsoldos fegyveres bevonulást.Jelenleg is, miközben önökhöz szólok, Kolumbiában több mint ezer zsoldost készítenek fel a kolumbiai nemzeti hadsereg és a kolumbiai hírszerző struktúrák kiképzése során, Iván Duque kolumbiai elnök oltalma és támogatása mellett, aki maga részese ezeknek a terveknek, amely szerint zsoldosokat, terroristákat képeznek ki, hogy Venezuelába behatoljanak, hogy szabotálják azt a politikai és választási légkört, amely december 6-án elvezet minket az Országgyűlés megválasztására irányuló választásokhoz.
Venezuelának aktiválnia kell minden hírszerzési, védelmi, társadalmi, politikai, katonai és rendőri mechanizmusát; mert ostrom, állandó fenyegetés és állandó összeesküvés alatt álló ország vagyunk, de itt állunk, mindig mosolyogva, mindig reményteli, harci szavakkal és hálásan Önöknek, barátainknak a világban,bárhol is legyenek, Önöknek akik hallanak engem, akár egy aulában, egy sarokban, egy irodában, otthon a szobájukban, a nappalijukban, bárhol is legyenek, azt akarom, hogy tudják, Venezuelából abszolút elkötelezettségünket, a jövőbe és a népek megújult reményébe vetett abszolút hitünket küldjük.
A jövő hozzánk tartozik, ez volt az a szlogen, amely Ernesto Che Guevarának a legjobban tetszett: “a jelen a harcé, a jövő hozzánk tartozik”, és valóban a quijotikus küzdelem költői dala, amelyet azok visznek előre közülünk, akik egy másik világban hiszünk.Venezuela, amint azt önöknek már elmondtam, jövő december 6-án szavazást tart a Parlament, egy új nemzetgyűlés megválasztására; ez egy olyan demokrácia 25. választása 20 év alatt, amely a népszavazás révén folyamatosan megújítja minden hatalmát.Meghívtuk a világot, hogy tartson velünk és kísérjen el bennünket, jöjjön és figyelje meg Venezuela igazságát, és élek a társadalmi szervezetek, társadalmi mozgalmak és értelmiségiek világfesztiváljának alkalmával, hogy meghívjam önöket Venezuelába, hogy társként, választási megfigyelőként jöjjenek, hogy ezt a demokratikus ünnepélyt megosszuk. Ezennel meghívom Önöket, itt minden biológiai biztonsági intézkedéssel, minden szeretettel és támogatással várjuk.Venezuela ebben a 20 évben 24 választást élt meg; ebből a 24-ből 22 választást nyertünk meg a népszavazással, kettőt elvesztettünk, amelyeket azonnal felismertünk.
Az a bolivári forradalmi mozgalom, amelyet Chávez parancsnok épített ki és amelyet ma vezetek, tudja, hogyan kell megnyerni a választásokat, tudja, hogyan kell vezetni a társadalmi küzdelmeket, tudja, hogyan kell kormányozni, tudja, hogyan kell szembenézni a körülményekkel, de azt is, hogyan veszítsen, ha veszteni kell.
A nagy választási folyamat előtt a kapuk kinyíltak, a legszélesebb választási garanciákkal, amelyeket valaha Venezuelában adtak, megállapodva az ellenzéki csoportokkal és pártokkal.A világnak tudnia kell, hogy több mint 14.400 jelölt lett regisztrálva, közülük 13.000 ellenzéki csoportból származó vezető és harcos. Több mint 107 politikai szervezet regisztrált, amelyek közül 95 ellenzéki politikai párt és mozgalom, minden garanciával.
A választási előkampány már megkezdődött, és Venezuela egy történelmi folyamat, a Parlament megújulásának irányába tart, új parlamentet hoz létre a hévből, az emberek akaratából és lelkiismeretéből, az emberek szavazatából.
Meghívom a világot a társadalmi mozgalmak, a világ jó embereinek ezen nemzetközi fesztiválján, hogy csatlakozzon hozzánk, hogy terjessze Venezueláról az igazságot a sok manipuláció,támadás, álhír és hazugság ellenére, hogy egy nemes, pacifista, harcos népről vonjuk le az igazságot, a Felszabadító Simón Bolívar örök dicsőségeiről; egy nép, amely meghallotta a történelmi ébredés harangját Hugo Chávez parancsnok kezeiből és amely nem volt hajlandó megadni magát, soha nem fogja magát megadni, és amely folytatja a csatát egy birodalmak nélküli, egy hegemon nélküli világért, egy olyan világért, ahol mindannyian együtt élhetünk, együttműködhetünk és építkezhetünk.
A 21. század kétségtelenül a mi századunk, legyünk tudatában annak, hogy azon túl, amit az imperializmus tesz, azon túl, amit a birodalompárti, új koloniális nyugati elit tesz, mindezeken túl van az emberiség igazsága, az igazság, hogy egyenlőségre, békére, változásokra vágyunk, önmagunkat egyetlen szóval ismerjük fel: a szeretetet, amely az egész emberiséget egyesíti.
Ezért vagyunk biztosak abban, hogy ez a népek évszázada, és semmi és senki sem képes megállítani az e századra kihirdetett nagy változásokat. Mi ennek a küzdelemnek a főszereplői vagyunk, tudjuk, mit mondunk, és megerősítjük elkötelezettségünket mindannyijuk iránt.Számoljanak Venezuelával, számítsanak ránk, mert mi számítunk Önökre.
Köszönöm szépen, teljenek jól ennek a nemzetközi antiimperialista fesztiválnak a napjai, amely az egész világot összehozza.
Nagyon szépen köszönöm!
Kategória:Nincs kategorizálva| Nicolás Maduro Elnök beszéde az ellenálló népek 2020-as nemzetközi fesztiválján bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
