Porto Alegre Call for Global Solidarity of Peoples

Antifa demo Firenzében a Fortezza da Basso előtt“We, members of the International Council of the WSF, gathered in Porto Alegre for the Social Forum of the Resistances, affirm our solidarity with the millions of people who answered in Washington and in more 600 cities of the world, the call of the women’s march against Trump and trumpism.

More than ever, it is fundamental to rise all over the world to defend our rights, to resist an ecocide neoliberal attack, to stop wars and to fight the rise of extremism.

We call to pursue these acts of resistance and go on the offensive by calling for global mobilizations for peace and social and climate justice.

Another world is possible, necessary and urgent”

Porto Alegre (Brazil), 21 January 2017

Towards an Struggling Movements Assembly – SMA

Introduction:

This text follows the report of the IC meetings of August 2016 in Montreal. It focusses on the proposal to create a working group on the establishment of a “Struggling Movements Assembly-SMA” within the WSF process. The initial proposed methodology (September 2016) planned to hold a consultation

with various stakeholders of the Social Forums as well as previous social movements assemblies BEFORE the January 2017 meeting of the IC. We were hoping to rapidly be able to propose an SMA process to respond to the growing problems of mobilizing the movements in a process essentially built around the concept of space, and to meet the increasing demand for setting up a dynamic that would aim to obtain more political structured outcomes, better able to support the common international action.

Unfortunately, it was not possible for facilitators to hold more than one meeting. However, it has been possible to define the following terms of reference for the establishment of the Struggling Movements Assembly.

SMA: a definition

The Struggling Movements Assembly has the ambition to create in the WSF process a space more directly linked to social resistances and movements in struggle.

It is a permanent assembly that identifies and lists the struggles in progress and the movements in struggle and gives them the floor. It guarantees them a place and a voice in the WSF process and in WSF events with the aim of promoting a pooling of knowledge, practices and experiences for collective appropriation.

It maps the struggles and mobilizations in progress, by themes and territories.

It contributes to the definition of global strategies for the movements starting from local struggles and resistance. Ultimatly, the SMA aims at the convergence of struggles through the coordination of objectives, strategies and actions.

From the Assembly of Social Movements to the Struggling Movements Assembly

Launched by a few large organizations involved in the WSF, the process of assembly of social movements has since suffered from various difficulties, including a certain discontinuity between the events of the Social Forum. Since Dakar, the assemblies have been “localized” (in the sense that they have been increasingly organized by the local organizers of the world social forums).

Consequently, there has been a form of “disconnection” from one forum to another, and gradually the Assembly has been replaced by “thematic convergence” processes where the final assembly has often become, rather

by definition , a collage, an assembly of the assemblies, but where the results will not be taken up in the subsequent Forum for an update on the actions and strategies undertaken since, and especially, to define together a possible follow-up.

To address this issue, the SMA aims to set up a new process that is permanent and allows the follow-up of strategies and actions, from one forum event to another. The mechanisms for this follow-up remain to be defined, but the initial facilitators of the SMA process consider that by initially and continuously

involving grassroots movements, the Assembly will be better able to support the definition and implementation of strategies at global level. In essence, this approach will enable the WSF process to be more committed to joint action and to respond to one of the most critical criticisms made at the WSF in recent years.

The process:

1. Define a consensus for the SMA

2. make a report of the initial work at the January 2017 IC meeting

3. To consult the said Struggling Movements (especially those who have been active in the Assemblies of the social movements) on an SMA project that would be launched during the next WSF. The consultation could focus on the expectations of the movements in relation to the project, the SMA’s own construction process and, above all, the prospect of a permanent SAM, with a process that would continue from Forum to Forum, with common perspectives, strategies, actions and political commitments.

4. Following the consultation, better define the construction process of the SMA;

5. Precise the project at the second IC of 2017;

6. Hold the first preparatory meetings (2018) and define the follow up and permanence mechanisms of the SMA;

7. Archive and make available work on the SAM on OpenFSM.net.

8. Organize a first major SMA in the next WSF.

The Basic idea is not so much and many Seminars, but plenaries to put Forward an Action plan for the next 6 months/1 year

If the Basic idea is accepted we Need a one-day preparatory meeting in Budapest on 4th or 5th March 2017.

Later, the idea is to stage a 2 days ASSEMBLY OF RESITANCES in Budapest. It would be great if an issue can be found uniting resistance in several CEE countries.

Next Skype chat: Tuesday 21st 17hCET.

Mellékletek terület
Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM a jobboldal felelősségéről – interjú a Magyar Nemzetben

Ez a rendszer a robbanás felé tart, és nem tudjuk, mikor és kit hogyan talál meg. Orbánnak mennie kell – írta Tamás Gáspár Miklós a HVG.hu-n Aggodalmaink című cikkében. Az írás kapcsán beszélgettünk.

– Orbánnak mennie kell – ez a vége a mostani írásának a HVG.hu-n, nyilván a Beszélő 1987-es ,„Kádárnak mennie kell!” cikkére rímelve. Miben áll a párhuzam?
– A párhuzam csak annyiban áll fönt, hogy akkor is rendkívül stabilnak látszott a rendszer, de közben hajszálrepedések ezrei bontották meg. Mindenki érezte, hogy valami már nem működik, de a repedéseket kevesen látták. Nem tudom, hogy a mostani rendszer megbukik-e rövidesen, de attól félek, itt nem egy békés, demokratikus kibontakozás, vagy akár egy minőségi rendszerváltás következik be. Különösen nem olyan, mint ami nekem kedves lenne. Hanem őrült zűrzavar. Például az a típusú, amit Romániában láthatunk.

– Az zűrzavar ön szerint?
– Egy mocskos zűrzavar, igen. Amiben senkinek sincs igaza. Az egyik oldalon áll az elnöki hivatal, a titkosszolgálat és a különleges ügyészség, amely át akarja venni a hatalmat (és időnként át is vette), a másik oldalon pedig egy populista, enyhén nacionalista, korrupt, de valódi társadalmi támogatottságot élvező kormány. Tekintettel arra, hogy nálunk tettre kész ellenzék nincsen, óriási felelősség nehezedik azokra a konzervatív jobboldaliakra és értelmiségiekre, akik elgondolkodhatnának azon, hogy hogyan lehetne a rendszer keretein belül az excesszusokat (túlkapás – a szerk.) megszüntetni vagy megreformálni. Mert ami történik, annyira ütközik az elemi igazságérzettel, hogy ezt ez a nép nem fogja eltűrni sokáig. Ha egyszer valamilyen más okból elkeseredik, és föllázad, abból nagyon nagy bajok lesznek.

– Káoszra, zűrzavarra adódik egy viszonylag friss párhuzam, a 2006. őszi események. Ilyenre gondol?
– Lényegesen rosszabbra. Valami irracionális módon kirobbanó dologra gondolok: valaki mond valami elképesztő őrültséget, vagy kigyullad a metró. Joggal vetődik fel az emberekben, hogy az állam – és ez már nem is csak Orbán Viktor kormányzásához kötődik, hanem mindenkiéhez – egyáltalán nem képviseli a közérdeket és a közjót. Nem lehet megbízni a törvényes rendben, mert akik hatalmon vannak, önző érdekeiknek megfelelően irányítják az országot. Ennek van egy mértéke, ami változik, bár mérni nem lehet, ez egy intuitív dolog. De valamikor majd az emberek úgy érzik, ez a mérték tűrhetetlenné vált. Szerintem tiszta véletlen, hogy nem robbant ki botrány abból, hogy a miniszterelnöknek a vagyonnyilatkozata szerint 700 ezer forintos vagyona van, miközben mindenki tudja, hogy közvetve több száz milliárdos vagyon fölött rendelkezik. És eközben pattanásig feszülő társadalmi ellentétek között élünk, az ország kiszolgáltatott számára ellenőrizhetetlen gazdasági folyamatoknak. Mi van, ha válságba kerül az autóipar? Magyarországnak kampec.

– Ha a számokat nézzük, most mintha nem afelé mennénk, mint amitől ön tart. A társadalmi különbségek elkezdtek csökkenni, a bérek emelkednek, aki nagyon elégedetlen, elmehet külföldre…
– Persze, az egyenlőtlenség mértékében van egy kis fluktuáció, és volt a lehetőség, hogy el lehet menni.

– Volt?
– Igen, volt. Most már világossá tették, hogy Nagy-Britannia kiválása az EU-ból lényegében a kelet-európai bevándorlás iránti gyűlöletnek köszönhető. Meddig lehet még Magyarországról szabadon kivándorolni Nyugat-Európába? Percekig. Vagyis ezek az ideiglenes szelepek sem működnek majd, miközben az egész világon egyre autoriterebb rendszerek alakulnak ki. Vagyis nő az elégedetlenség, miközben egyre nagyobb a nyomás a társadalmon az államapparátus részéről, és az egyetlen kijárat, a kivándorlás lehetősége is lezárul lassacskán. De a lényeg nem is ez.

– Hanem?
– Hanem hogy az állam nem működik államként, nem lehet tisztázni, mi az állami vagyon és mi a magánvagyon, nem lehet tudni, hogy a közbeszerzéseket hogyan osztják szét a puszta politikai érdeken és barátságokon túl. Itt egy zsákmányszerző politika zajlik, aminek természete, hogy az állam vezetői felhasználják a hatalmukat arra, hogy legalizálják a vagyonok juttatását saját köreiknek. Ez az igazságtalanság olyan foka, ami e rendezett államiság föltételeit ássa alá. Ezt egy olyan társadalomban, amiben az intuitív alapok mégis csak az állampolgárok egymás közötti egyenlőségét tételezik föl, nincs nemesség, nincs patrimoniális királyság, akiknek esetleg több joguk lehetne. A magyar mégiscsak egy modern társadalom, ahol az ilyen privilégiumok nem tűrhetők el, miközben el sincsenek takarva. Nyíltan zajlanak.

– A puszták népétől kezdve nagyon szép irodalma van annak a lelkületnek a kifejezésére, hogy vagyunk mi, és vannak a fejünk fölött valakik, akik nem foglalkoznak a mi érdekeinkkel…
– De ez már nem egy ilyen társadalom, éppen erről beszélek. Akármilyen csalódások is történtek mind 1945, mind 1989 után, a földosztással, az államosítással azt a tételt mondták ki, hogy a közvagyon mindenkit megillet, nem lehet egyéni érdekek szerint kisajátítani. Sok rosszat lehet mondani a létező szocializmusról, de örökölhető magánvagyonokat nem csináltak a közvagyonból. 1989 után pedig azt mondták ki, hogy a magánvagyon eredete a piaci termelő tevékenység. Az pedig, hogy emberek mindenféle üzleti tevékenység nélkül hatalmas cégekhez jutnak hozzá bőven azután, hogy mindenféle privatizáció rég lezárult, nem fér össze a modern társadalmak, a modern államok jellegével. Beleértve a modern diktatúrákat is.

– Pogátsa Zoltán új könyvében (Magyarország politikai gazdaságtana) kimutatja, hogy 2010 előtt és az azt követő időszakban is nagyjából ugyanazok a gazdasági körök nyerték el a nagy közbeszerzések többségét. Mi a különbség?
– Az, hogy azok az emberek, akik most ezeket a vagyonelemeket megkapják, a miniszterelnök közvetlen környezetéhez tartoznak. Vagyis van egy olyan politikai-intuitív aspektusa ennek, hogy az ország miniszterelnöke és közvetlen környezete a legnagyobb vagyonnal rendelkezik. Az, hogy unfair módon mentek korábban is a közbeszerzések – semmi kétség. A közvélemény egységesen rablóbandának tekinti a gazdasági elitet. A korábbi kormányok alatt történtek inkább a klasszikus lopás kategóriájába tartozta, most másról van szó. Lánczi Andrásnak igaza van, hogy most nem korrupcióról, hanem állampolitikáról van szó. Kérdés, Orbán Viktor mit gondol a politikai jövőjéről. Az egyik interpretáció szerint olyan gazdasági-politikai hátországot épít ki magának, hogy onnan még egy bukás esetén is, a „váraiból kitörve”, mint Csák Máté, megkísérelheti az új vezető hatalmát meghiúsítani. De ez egy modern társadalomban elfogadhatatlan. Ráadásul egy nagyon fontos dolog hiányzik ahhoz, hogy egy valóban konzervatív országról beszéljünk.

– Mi hiányzik?
– A tisztelet. Szó sincs arról, hogy itt megsüvegelik az ország vezetőit. Magyarországon az emberek azt gondolják a vezetőikről, hogy szarháziak. Olyanokat is meggyanúsítanak mindenfélével, akiket egyébként nem kéne. Ma a magyar társadalom olyan mértékben utálja a hatalom betöltőit, hogy az szerintem robbanásveszélyes helyzetet idézett elő. Az a gyűlölet, amit tapasztalok, az a hang, amit ma mindenki használ…

– De honnan érzi, hogy ez most különösen súlyos mértéket ért el?
– Például onnan, hogy nem csak magyar újságokat olvasok. Ilyen hangon nem írnak sehol. Még Romániában sem írnak úgy, amit nálunk civilizált publicisták megengednek maguknak művelt hetilapokban. Egy művelt publicista azt írja egy másikról, hogy egy „f…sz” – ez Romániában a legpártosabb bulvárban is elképzelhetetlen. Ilyen nincs. Ez egy olyan anómiás állapot, amiben senki nem ismeri el a törvényeket, mert a hatalmon lévők sem ismerik el őket. Semmilyen szabály nem érvényesül – ezt az elkövetők maguk sem szeretik. Mindenki panaszkodik, beleértve a tolvajokat, hogy itt milyen szörnyű rendetlenség van. Van egy néma feszültség, amiből óriási baj lehet, és felelős embernek az a kötelessége, hogy felhívja erre a figyelmet és megpróbálja megelőzni.

– Az írásában a jobboldali értelmiséghez fordult, amelynek köreiből sorra hallani kormánykritikus hangokat. Mit kéne tenniük, hogy a kormány figyeljen rájuk?
– Egyrészt még mindig sokan vannak, akik hallgatnak. Másrészt nem nekem kellene megmondanom szerintem, hogy mit tegyenek, ők gondolják meg, hogy mit csinálnak. Végig kellene gondolniuk, hogy ha azt akarják, hogy a magyar konzervativizmusból megmaradjon valami, és Orbán Viktor békében távozzon a hatalomból, akkor most cselekedniük kellene. Mert már a magyar állam intézményei is rohadnak szét – erre nagyon jó példa azon intézetek sora, amiket tavaly év végén megszüntettek. Ezekben az intézményekben javarészt konzervatív emberek dolgoztak. Ezeket tömegesen elbocsátották. Ők talán meggondolhatnák, hogy mit tehetnek a magyar állam vagy legalább a saját bőrük megmentése érdekében.

– Önre legalább egyszer bizonyíthatóan hallgatott már a miniszterelnök (2013-ban, amikor elment Bara József sírjához), ön szerint kire hallgat ma Orbán Viktor?
– Én nem tudom, már rég nem ismerem. Azt tudom, hogy mindenféléket elolvas. De tudom, hogy minden akciója az ellenkező irányba mutat, a hatalmának megszilárdítására, sőt kiterjesztésére. Ráadásul hamis biztonságba ringatja magát, amiért a világban valóban neki kedvező folyamatok zajlanak, egy kicsit mindenki orbánista lett. De ez az orbánizmus másutt nélkülözi a királyi adományok rendszerét. Donald Trump nem európai uniós vagyonelemekből hozta létre a vagyonát. Orbánnal az a baja az embereknek, hogy megtestesíti azt a társadalmi igazságtalanságot, ami a magyar társadalmat jellemzi. És ez olyan mértékű, ami másutt azért nincsen.

– A magyar társadalom politikailag aktív része jövőre minden jel szerint visszaigazolja a jelenlegi politikát.
– Ha eljutunk a választásokig. Ha szerencséjük van, akkor persze mehet minden tovább a régi módon 2018-ban, de a társadalom szétzüllése és a magyar állam intézményrendszerének leépülése folytatódni fog. És ez már a normát jelenti a mai magyar kormányzat fiataljai számára. Rogán Antal csak azután veszi észre, milyen elképesztő hübrisz szerint él, miután kiderül róla és botrány lesz belőle. Mert neki ez a természetes viselkedése. Tapasztalatlan, semmihez nem értő fiatalemberek halmoznak fel óriási vagyonokat a semmiből, és ezt mindenki látja.

– Úgy ismeri Orbán Viktort, mint aki lemond önként a hatalomról?
– Rákényszerülhet ő is, mint mindenki.

– És lát olyan helyzetet, ami erre a lépésre kényszerítheti?
– Nem tudom, ezért mondom, hogy ezt a jobboldalon kell előállítani. Ha Orbán Viktor, aki nem egy buta ember, azt látja, hogy a saját táborában a bizalom megingott iránta, nyilván mérlegelni fogja, hogy mit tegyen. De nem akarom, hogy odáig fajuljon a dolog, hogy azt kelljen esetleg mérlegelnünk: lövet vagy nem lövet. Miközben vannak olyan elemei a kormány politikájának, amiket én is helyeslek.

– A béremelést például nyilvánosan is megdicsérte.
– Szembe dicsértem a kormányt. Mert megérdemelte. Itt nem arról van szó, hogy a kormányzatnak nincsenek jó húzásai. Lehetne több is.

– Még mindig ott tartok, hogy itt ülünk Budapest belvárosában, és arról beszélünk, mekkora a gyűlölet és az elégedetlenkedés az országban. Meg tudjuk mi ezt innen ítélni?
– Én nem vagyok budapesti.

– Én sem.
– Rengeteg emberrel beszélgetek, és úgy érzem, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy ez a helyzet az országban, és most kell szerintem szólni, amíg a baj nem annyira rettenetes.

– Ha Orbán Viktor lemond, ki lenne az új vezető a jobboldalon?
– Többen is lehetnek erre alkalmasak, még ha most nem is tartoznak a politika élvonalához. De persze figyelni kellene arra is, hogy ne egy Orbán Viktornál rosszabb vezető jöjjön. Mert Orbán Viktor nem a legrosszabb a mai vezetőgarnitúrában.

– A baloldali értelmiség ezt a fajta funkciót, amit most a jobboldaliaktól elvárna, betöltötte 2010 előtt?
– Elég nagy mértékben. Mert amikor szocialista és DK-s politikusok a baloldali értelmiség szemére hányják, hogy menyire hozzájárultak a vereségükhöz, akkor ez igaz. A baloldali értelmiség 1989 óta a sajátjait nyírja, mint a répát. Számos jobboldali értelmiségi attitűdje nem különbözik ettől, de ezt nem szokta kifejteni. Sokáig nem is volt neki hol.

– Ha ekkora az elégedetlenség, akkor miért nem tudja ezt egyetlen politikai erő sem meglovagolni?
– Mert ma Magyarországon gyakorlatilag egypártrendszer van. A Fideszen kívül nincsenek pártok. Talán még a Jobbik. De ez is azt mutatja, hogy az energiák ma a jobboldalon vannak. De a lényeg, hogy mindenki gondoljon arra: amikor 1989. december 22-én az emberek kimentek az utcára, „Éljen Nicolae Ceausescu!” tábla volt a kezükben, és ezt is skandálták először. Majd valaki elkiáltotta magát, hogy „Le vele!”. Előbb zavart csönd, majd mindenki ezt kezdte el kiabálni, és Ceausescunak helikopterrel kellett menekülnie. Magyarországon ’89 előtt is volt ellenzék az MSZMP-n belül, és ennek tagjai ekkorra tisztában lettek azzal, hogy ha nem történik valami váltás, kitörhet a zűrzavar. És a Németh Miklósok, Nyers Rezsők és Medgyessy Péterek beletörődtek, hogy kisebbségbe kerülhetnek, de teret kell nyitni egy békés átmenetnek. Remélték, hogy ennek ők lesznek a vezetői, és ez nem sikerült ugyan, mégis belementek. Ennyi bölcsességet el lehet várni most is.

– A Fidesz Németh Miklósait, Nyers Rezsőit, Medgyessy Pétereit keressük?
– Én nem keresem. Ez nem az én dolgom. A magyar társadalom szempontjából ma aggasztó a helyzet. Én csak ennyit mondtam, és azt, hogy azoknak, akiknek nagyobb a cselekvési képességük, mint nekem, a felelősségük is nagyobb. És tenniük kellene valamit.

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 08.

Forrás: http://mno.hu/belfold/tgm-a-jobboldal-felelossegerol-1384886

Kósa András, 2017. február 8., szerda 06:02, frissítve: szerda 13:50
Kategória: Nincs kategorizálva | TGM a jobboldal felelősségéről – interjú a Magyar Nemzetben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM:Aggodalmaink – cikk a HVG-ről

Az ATTAC Magyarország alelnökeEz a rendszer a robbanás felé tart, és nem tudjuk, mikor és kit hogyan talál meg. Orbánnak mennie kell.

Ezt az írást eredetileg másutt szerettem volna közölni, de ott – a szerkesztők fönntartásai miatt – nem jelenhetett  meg. Köszönöm, hogy itt helyet szorítanak neki.

Az aggodalmak, amelyeket szóba hozok, politikaiak ugyan, de mindenki számára érthetők és átérezhetők, beleértve a jelenlegi kormány őszinte, meggyőződéses támogatóit. Soraim hozzájuk is szólnak, bár én persze baloldali vagyok, ha nem is a Magyarországon közkeletű (szocdem/liberális) értelemben. Elég nagy a baj – benyomásom szerint – ahhoz, hogy előzetes föltételek nélkül megbeszéljük, anélkül, hogy elvi ellentéteinket (ha indokoltak) föladnánk.

A pillanatnyi politikai helyzet kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak látszik. Azok a honfitársaink, akik szavazni szeretnének egyáltalán, többségükben a kormány, elsősorban Orbán Viktor miniszterelnök hívei – ám az ország teljes lakossága körében csak kisebbséget jelentenek (igaz, a viszonylag legnagyobb kisebbséget). Orbán úrnak a pillanatnyi állás szerint kényelmes mandátumtöbbsége lesz a következő Országgyűlésben is. Orbán úr szavazótábora osztja a miniszterelnök mostanában hirdetett nézeteit; számos fontos gondolatát – mindenekelőtt a menedékkérők, a külföld és bizonyos hazai kisebbségek tekintetében – az ellenzékkel rokonszenvező honpolgárok nem csekély része is gondolja.

Én ezekben a kérdésekben helytelenítem a közvélemény többségének az állásfoglalását és magatartását: a többséggel tartani, ha az ember ezt erkölcsileg elfogadhatatlannak tartja, nem más és nem több, mint konformizmus. De tudom, hogy kisebbségben vagyok. Az érvényes játékszabályok szerint tiszteletben tartom a többség véleményét, bár az ellenkező meggyőződésem nagyon erős.

Ugyanakkor a baloldaliaknak meg kell érteniük a konzervatív középosztály ugyancsak erős érzéseit. Mohács és 1918 között a magyar nemzet (azaz sokáig: a magyar nemesség) gondja az önálló magyar államiság hiánya volt, illetve az idegen dinasztiával való ellentmondásos kapcsolat, a félelem a nemzet föloldódásától a birodalmi közegben. A nemzeti függetlenséget a tragikus trianoni békeszerződés hozta el végül, amely egyben véget vetett a „történelmi” Magyarországnak. Pár év kényszerű, kikényszerített függetlenség után, 1938 óta Magyarország előbb a Harmadik Birodalom, majd a Szovjetunió árnyékában élt. Sok embernek főleg, de nem kizárólag a jobboldalon úgy tetszett, hogy most meg az Európai Unió (és általában a nyugati hatás) teszi illuzórikussá a magyar függetlenséget, ami az új szociális attitűdökkel – feminizmus, a melegek egyenjogúsága, antirasszizmus, ökológia, az „improduktív” underclass iránti együttérzés, kommersz-populáris tömegkultúra, „közösségi” médiák befolyása, stb. – együtt a nemzet hagyományos „szellemi alakjának” a veszélyeztetettségét is jelenthette. Az Orbán-rendszer ideológiája visszhangozza ezeket a mély konzervatív aggodalmakat (nem tudni, menyire őszintén, de ez végül is mellékes) – ennek is köszönhető a sikere, a konzervatívok között is terjedő kételyek ellenére. (Én nem tartom helyesnek a magyar történelemnek ezt az értelmezését, de nem tagadom, hogy legalább egy tekintetben van valóságalapja: senki nem vonhatja kétségbe, hogy a nemzeti függetlenség fontos és reális probléma. Ezt – többek között – Antonio Gramsci figyelmes olvasói is jól tudják.)

A rendszer stabilnak tetszik, Magyarországon – kisebb morgásoktól eltekintve – csönd van.

Ugyanakkor egyre többen tesznek föl (egyelőre főként saját maguknak) megválaszolhatatlan kérdéseket.

Hogyan lehetséges az, hogy üzleti tevékenységet soha nem folytatott, a termeléshez, a tőkepiachoz, a gazdálkodáshoz, a kereskedelemhez semmit se értő politikusok és barátaik milliárdos vagyonokat halmoznak föl pillanatok alatt? Hogyan lehetséges, hogy az állami megrendeléseket és megbízásokat – amelyeket részben az Európai Unió pénzel – csak a kormányzó politikai csoport tagjai és megbízottai nyerik el? Hogyan lehetséges, hogy állami hitelekkel és más jótéteményekkel dúsgazdaggá tett, a miniszterelnök úr környezetéhez „köthető” cégek egyszerűen fölvásárolják a magyarországi lapokat, rádióállomásokat, televíziókat, népszerű internetes portálokat? Hogyan lehetséges az, hogy a kormányzat emberei – és bizalmasaik, családtagjaik, kedvenc intézményeik, egyesületeik – főúri kastélyokat és palotákat újítanak föl maguknak? Hogyan lehet, hogy a kormány egyik vezetője (pár éve még kisvárosi polgármester) a néhai trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg konopištei (csehországi) birtokán hajtóvadászatot „rendel meg”, idehaza pedig a nemzetközi arisztokrácia társaságában lövi a fácánokat? Hogyan lehet, hogy a miniszterelnök úrhoz közel álló, tapasztalatlan, vidéki kisember már a szomszédos országokban is futballcsapatokat vásárol, amelyeknek aztán a magyar állam építtet stadiont és szerződtet tehetséges labdarúgókat? Hogyan lehetséges, hogy ugyanez a nemrégen még pénztelen kisember a globális nagymenők exkluzív kikötőjében horgonyoztatja a jachtját?

Mire utal az, hogy a miniszterelnök úr a királyi Várba költözik föl?

Miért nem áll meg a metró a Kossuth téren?

Ezeknek a tényeknek a megítélésében a jobb- és baloldali magyar honpolgárok, illetve az így nem osztályozható, hallgató többség részesei nem különböznek egymástól. Legföljebb abban térnek el a nézeteik, hogy a jelenség mennyire új, és mennyiben volt hozzá hasonló a miniszterelnök úr politikai ellenfeleinek és vetélytársainak korábbi gyakorlata. De a legtöbben láthatólag – talán a legújabb, a legfiatalabb közéleti szereplők megítélésének kivételével – a teljes politikai osztály „üzleti” tevékenységét megvetendőnek tartják, ha nem is egyenlő mértékben.

Olyan embereknek, akiknek van némi történelmi tudásuk, netán történelmi tapasztalatuk, ez fölöttébb aggasztó.

Bármilyen rendszerben – még a kemény zsarnokságokat is beleértve, márpedig Magyarországon ilyesmi az 1960-as évek közepe óta nincsen – a látszólagos stabilitás igen törékeny, ha az állampolgárok (vagy rosszabb esetben: alattvalók) azt érzik, hogy az államot vezető tisztségviselők mindenekelőtt nem a közjó, közérdek, közhaszon szolgálói, még ha nem is teljesen közömbösek iránta, hanem a személyes és csoportos magánérdekeik kielégítésében, vagyoni és hatalmi előnyeik fokozásában találják meg kielégülésüket. Ha ez befolyásolja kormányzatuk, igazgatásuk, politikai terveik irányát. Ha ettől függ, hogyan bánnak bírálóikkal és – az alkotmányos alapelv szerint legitim – ellenfeleikkel. Ha a törvényhozás által módosítható jogot arra használják föl, hogy visszaéléseik leleplezőit elhallgattassák. Ha igen láthatóan veszti el – a híres frázis szerint – a közpénz a közpénz jellegét.

Ebből rettenetesen nagy baj lehet, föltéve, hogy a helyzet odáig romlik, hogy a honpolgároknak az a benyomásuk támad, hogy az őket kiszolgálni, segíteni, védelmezni hivatott állam csak egy szűk csoport érdekképviselete, és semmi több.

Ugyanis itt nem arról van szó immár, hogy valaki helyteleníti a kormányzat által döntően befolyásolt közpolitika irányát – ezt észszerűen meg lehetne vitatni, meg lehetne változtatni, s a változások természetét illetően több-kevesebb egyetértésre is lehetne jutni. Itt már arról sincs szó egyszerűen, hogy a mindenkori állam elsősorban a mindenkori uralkodó osztály (a vagyonosok, a hatalmasok, a híresek, a műveltek, a szerencsések: a „sikeresek” és az „erősek”) iránt elfogult – ebben nem lenne semmi új, és sajnos ez mindig így volt többé-kevésbé – , hanem arról, hogy az állam nem állam többé, hanem önző magánszemélyek magánvállalkozása. Amit Augustinus (Szt. Ágoston) úgy nevezett: „latrocinium” – amit nem is szeretnék lefordítani. Augustinus szerint ha nincs igazságosság, akkor az állam nem több, mint latrocinium[„rablóbanda”: a szerk.] – , s ilyenkor visszaáll a természeti állapot, amelyben a honpolgároknak (alattvalóknak) nem kell többé elismerniük az állami tekintélyt, és a maguk kezébe vehetik a vezetést: a „közügy” az államról visszaszáll a népre.

Attól kell tartanunk, hogy az állami tekintély ilyetén megszűnése – különösen, ha a szokásos politikai irányváltásoktól független – nem lehet békés és rendezett átmenet valaminő új állami tekintély kialakításához, hanem zűrzavar, ha remélhetőleg nem is véres, amitől Isten őrizzen.

A kormányzat embereinek és a bármilyen irányzatú  médiáknak fogalmuk sincs róla, milyen iszonytató gyűlölet halmozódott föl Orbán miniszterelnök úr és rendszere ellen. Ezt eltakarják a közvélemény-kutatási adatok, amelyek pusztán azt mutatják, hogy a magyar nép nem bízik a parlamenti ellenzékben, meg azt, hogy a nép egyetért Orbán úr véleményével számos kérdésben. De a nép nem ért egyet Orbán miniszterelnök (és környezete) üzleti buzgólkodásával, megdöbbentő mérvű gazdasági befolyásával és még megdöbbentőbb vagyonszerzésével, illetve hatalomgyakorlásának mélységesen antidemokratikus stílusával és lényegével. Észbontónak találja a kormányzat pazarlását, könnyelműségét, felelőtlenségét – a föltűnő pénzszórást ebben a szegény országban.

A közvélemény sejthető, érezhető dühét az is eltakarja, hogy a miniszterelnök úr láthatólag ellenzékének egy részét is irányítja (vagy – hogy is mondjam – megnyerte magának). A miniszterelnök úr, miután a magáévá tette a Duna-medencei magyar médiák kilenctizedét az ismert módszerekkel, újabban az ellenzéki sajtó befolyásolásával is megpróbálja bírálóit is besorozni a seregébe. Ha tervei sikerrel járnak, akkor az orbáni hatalommal orbáni ellenzék áll majd szemben, s mivel Orbán úr hatalomgyakorlásának már alig maradtak alkotmányos korlátai, föllépnek az abszolút vagy teljhatalom ismeretes problémái. (A parlamenti ellenzék és a mainstream médiák eddig is meglehetősen konformisták voltak. A közvélemény többségével semmilyen igazán súlyos kérdésben – mindenekelőtt a menekültkérdésben és a cigánykérdésben – nem nagyon mernek kiállni, és hagyták, hogy Orbán Viktor megnyerje az elvesztett népszavazást.)

A békés és szervezetlen magyarországi közvélemény, bármennyire türelmes és jámbor rendszerint, már belátta, hogy parlamenti választások révén az erkölcsileg és politikailag tűrhetetlen kormányzást aligha lehet megjavítani. Az alkotmányosságnak és a szabadságjogok egy részének lebontását ez a közvélemény sajnos passzívan elviselte, jószerivel nem is értesült róla. A növekvő egyenlőtlenség ellen se volt hangos kifogása. De a „Mészáros Lőrinc”, „Garancsi István” és „Andy Vajna” (stb.) álneveken végrehajtott zsákmányolás – bizonyos tekintetben legalábbis – fölnyitotta a magyarországi patrióta honpolgárok szemét. Ők már homályosan sejtik, hogy ez nem korrupció – a klasszikus korrupció (megvesztegetés meg hasonlók) ugyanis nem törvényesíthető. Ez a rendszer viszont a „királyi adományok” középkori logikája szerint működik, amelyben az állam az uralkodó csoportnak és híveinek csak úgy szimplán ÁTNYÚJT vagyontárgyakat, jövedelmeket, javadalmakat, haszonélvezeteket, vállalatokat, földbirtokokat. Amikor a közpénz elveszíti közpénz jellegét, méghozzá legálisan, akkor AZ ÁLLAM IS ELVESZÍTI ÁLLAM JELLEGÉT, és akkor a fölháborodott honpolgárok nem tekintélyként néznek az államra, hanem önző magánemberek esetleges egyesüléseként: és ez az állam vége.

A patrimoniális királyság – amelyben a Korona (modern szóval: az állam) vagyona, a közvagyon nem volt elkülöníthető az uralkodó magánvagyonától – évszázadokkal ezelőtt megszűnt, megbukott. Amikor huszonegyedik századi körülmények között ezt megpróbálják újjáalkotni, avval megszüntetik a honpolgároknak az észrevétlenül elcsórt alkotmányos jogállamhoz fűzött illúzióit. Ez nem „maffiaállam”: a maffia kívülről tesz szert kormányzati befolyásra, itt nálunk viszont az államot vezető politikai és érdekcsoport ejti zsákmányul az államot, és sajátítja ki a magánvagyont, amelyet első lépésben államosít, második lépésben pedig saját magának privatizál. Így vész el a közpénznek a közpénz jellege.

Minden történelmi tapasztalat arra utal, hogy a külszínnek (jogállam) és a belső tartalomnak (önkény) ilyen óriási ellentéte esetében elég egy szikra ahhoz, hogy az egész szerkezet fölrobbanjon, összeomoljék. A hatalmasok ezt általában nem sejtik. Nem sejtette XVI. Lajos 1789. július 14-én, nem sejtette Gerő Ernő 1956. október 23-án. Nagy Imre aggódó beadványait kinevették a pártközpontban.

Orbán Viktor miniszterelnök úr jól tenné, ha minél hamarabb átadná a kormányhatalmat politikai irányzata valamelyik nem (vagy sokkal kevésbé) kompromittált képviselőjének, aki valahogy eljuttatná az országot a választásokig, és intézkedne afelől, hogy a kisajátított vagyonokat csöndben visszajuttassák az államnak. Jól tenné, ha mégse költöznék a királyi Várba, és lemondana a budapesti olimpia nagyralátó (mondjuk ki: eszelős) tervéről. Lehet, hogy egy – Isten őrizz – kigyulladt metrószerelvény vagy ilyesmi lángba és vérbe borítja hazánkat. Ezt nem szabad megvárni. Ha Orbán Viktor az az okos ember és furfangos politikus, akinek mindenki tartja, akkor kellene lennie benne annyi előrelátásnak, hogy a nemzeti tragédiát megelőzze.

Félreértés ne essék: ha megkezdődik a fölfordulás, csöppet se valószínű, hogy e sorok írójának politikai preferenciái érvényesülnének. Igen könnyen megeshetik, hogy minden még sokkal rosszabb lesz, mint Orbán úr meglehetősen problematikus uralma alatt. Az eredmény nem biztos, hogy ésszerűbb, szabadabb, kellemesebb lesz, mint a jelenlegi szerkezet. A Rákosi-rendszer demokratikus ellenzékének meg se fordult a fejében, hogy sor kerülhet olyasmikre, mint a Köztársaság téri mészárlás. De nekünk már van történelmi tudásunk az ilyen kikényszerített fordulatokról, és a szenvedők, kiábrándítottak, megcsaltak rettenetes indulatairól. Az őszödi beszéd utáni válsághelyzet majdnem fölidézte a legborzalmasabb végkifejlet lehetőségét, de ezt akkor csakugyan megoldotta – pár évvel később – Orbán úr hatalomátvétele, amelynek a természetét ő alighanem félreértette.

Ha tetszik ez nekünk, ha nem, nagy a veszély. Ezt az intuíciót, ezt a jóslatot természetesen nem tudom – nem is lehet – tudományosan bebizonyítani. Az is lehet, hogy túl korán szólok. De mindazok, akik figyelünk a magyarországi társadalomra, tudjuk, hogy a veszedelem fönnáll. Ezt nem orvosolhatja egyéb, mint a minél gyorsabb és rendezettebb hatalomátadás (úgy értem: a kormányzó jobboldalon belüli hatalomátadás), amely mellesleg megmentheti a magyar konzervatív jobboldalt mint a nemzeti élet fontos, hagyományos szereplőjét. Ennek a konzervatív tábornak azonban legalább annyit meg kellene értenie, hogy az alkotmányos korlátok újbóli fölállítása, a hatalommegosztás, a szakszerű és független közigazgatás, a plurális nyilvánosság és a független kultúra a biztonság, az egyensúly, a köznyugalom biztosítéka is – a magyarországi politika mai egyneműsége: veszélyforrás. Ezt persze mindenki másnak is komolyan kellene gondolnia. (Ismét fölhívom rá a figyelmet, hogy a békés kibontakozás utáni politika tartalmi vonatkozásairól itt nem beszélhetek. Az egyszerűen más dolog.)

Természetesen a két rossz véglet – spontán robbanás-káosz vagy a folytatódó züllés-rothadás-hanyatlás – bármelyike bekövetkezhet, és az egyikből könnyen következhet a másik, vagy a kettő össze is vegyülhet.

Lelkiismeretlenség volna a magyar értelmiség részéről nem hangot adni ennek az aggodalomnak. Homályos módon ezt jelzi az az önmagában szamár ötlet, hogy a mérsékelt, szociálliberális balközép fogjon össze a megjuhászodott szélsőjobboldallal Orbán Viktor ellen. Én korábban azt írtam, hogy a Jobbikkal szemben Orbán Viktor a kisebbik rossz. Erről már nem vagyok meggyőződve. De a bal-jobb (pontosabban: szélsőjobb-jobbközép) összefogás efelől még lehetetlen is, meg nem is lenne kívánatos. Az ötlet pocsék, de mutatja, hogy a veszélyérzet – bár öntudatlanul – működik valamelyest. A hivatalos ellenzék általában nem sokat ér (beleértve többnyire – sajnos – a hivatalosan  „balliberális” értelmiséget is). De mások láthatólag ébredeznek. Életfontosságú lenne, hogy a már kritikus konzervatív értelmiségiek mellett más jobboldaliak is érzékeljék a néma válságot: olyanok is lehetőleg, akiknek némi befolyásuk van a kormányzatra.

Egyelőre csak a pesti olimpia elleni aláírásgyűjtés (jellegzetesen eklektikus és „ideológiamentes”) szervezőinek jók az idegeik. Ők megérezték, milyen nagy a baj. És hogy az adófizetők pénzének a kormányzati elégetése áll a baj középpontjában.

Mint sajátlagosan az Orbán-kormány, általában pedig a kapitalizmus és a polgári társadalom ellenfele, nem várhatom el, hogy a jobboldal különféle áramlatai éppen énrám hallgassanak. A pillanatnyi helyzetben az a benyomásom, hogy a békés kibontakozás módozatainak keresése most főként a konzervatív, jobboldali értelmiség föladata és felelőssége – beleértve annak a kieszközlését, hogy a mai válságért felelősek nyugodtan, biztonságban, bántatlanul visszavonulhassanak a politika úgynevezett „első vonalából”, és híveik se érezzék magukat egzisztenciálisan fenyegetve. Ugyanis valamennyiünk érdeke, hogy a hatalmasok ne féljenek a néptől, mert ha félnek, nem mernek majd engedni.

A robbanás bármikor bekövetkezhet, s ennek a gyújtogatói még nem is sejtik, hogy perceken belül azok lehetnek. Ha valaki odafigyel a külvárosokba tartó villamosokon, a vasúti szárnyvonalakon, az olcsó közértekben folyó beszélgetésekre, tudhatja, mire gondolok. Lehet, hogy ez a tehetetlenségből, illúzióvesztésből, kiábrándultságból táplálkozó hamis béke még eltart jó darabig. Ám ez ne tévesszen meg senkit.

Még talán maradt kis idő. De csak egy lehet a megoldás. Még a mai rendszeren belül is, és mihamarabb.

ORBÁNNAK MENNIE KELL.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170131_TGM_Aggodalmaink

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM:Aggodalmaink – cikk a HVG-ről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Revised Charter of Principles of Global Attac

Az ATTAC logója

Charter of Principles of Global Attac

Context

Free trade agreements, investment deals, and the debt system, are tools used all over the planet to build the power of international finance. These tools are supported by non democratic multilateral agencies such as the IMF, WTO or World Bank, to carry out an offensive against citizens, to dominate democracies and to prevent attempts to build social justice and sustainability. The logic of profit is extended to all aspects of life on the planet, discarding products, talents, emotions or nature unless they can be bought and sold in the marketplace. At this time, Attac reaffirms its complete rejection of murderous and earth-destroying capitalism, which uses the state apparatus to benefit banking and large international corporations, while trampling on the rights of citizens and emptying the word democracy of any meaning.

Why a Charter of Principles

Born in France in 1998, from an editorial in the newspaper Le Monde Diplomatique which issued a call to ‘disarm financial markets’, Attac originally had three major objectives: a tax on financial transactions, a ban on tax havens, and the end of free-trade agreements. Since that time, our network hasn’t stopped growing. We now want to reconceptualize and update our demands in an ever harsher neoliberal context.

Who we are: our structures

Attac is an international movement fighting against neoliberal capitalist globalization and working for social, ecological and democratic alternatives. We are part of the ‘alter-globalization’ movement which brings together social movements at international and local levels.

Attac means “Association for the Taxation of Financial Transactions and for the Action of Citizens”.

Attac is a citizen space for reflection and democratic debate, which develops political strategies in order to transform the current reality. We seek not to govern, but to mobilize, to strengthen citizens’ demands, and to create links between those creating the concrete alternatives which get us closer to the better world we want.

Attac is a network of autonomous associations (most of them with “Attac” in their name), which build an independent power base. Internationally, Global Attac (or Globattac) is a non-hierarchical and horizontal network. Every local group of citizens is welcomed to join us in our fight.

What we do: our actions

Because ATTAC is a worldwide network, our activities are diverse. We provide and produce popular education, books and reports, events, activist information, and support to local projects. The results are as varied and rich as our network.

We view popular education and social mobilization as an integral part of political action by rebellious citizens in their search for freedom, equality and solidarity. We aim to build a sustainable world where all human beings live in dignity.

What we stand for: our principles

1. We demand more democracy and that finance be put at the service of the people.

We aim to disarm the financial markets and deconstruct the neoliberal narrative. We reject the increasing concentration of wealth and the subordination of people and their rights to the dictatorship of the markets. Capitalism’s inherent inequalities prove that it is bad for humanity. Profits must never decide how we live, rather power must return to the citizens, who have both the right and the duty to resist and create alternatives.

2. We stand for a sustainable economy, which ensures the right to a decent life for all the inhabitants of the planet.

We defend the right of peoples and nations to exist and to develop, by building the material and cultural resources for a decent standard of living. This implies safeguarding human rights while respecting individual cultures. We further believe that our existence must be sustainable over time and ecologically respectful towards the planet, thus fulfilling our responsibilities both to nature and to future generations. Against an economy obsessed with production, that devastates nature and the climate, we demand the transformation of infrastructure, transport, buildings and social relations along ecological lines in order to attain social and environmental justice.

3. We reject the patriarchal system and its culture.

We reject patriarchy as an ideology and as a form of political, economic, religious and social organization that helps capitalism profit from the largely invisible work of women, and that spreads insecurity and inequality. We fight against all forms of violence, discrimination and inequality experienced by women, and for equality between men and women, and between different peoples. We insist on the integration of the feminist struggle as part of the struggle against the domination of capital.

4. We reject any kind of racism and the denial of rights to immigrants.

Immigrants are turned into scapegoats for the social crises which capitalism generates. We fight against the discrimination which immigrants face, and demand their equal rights. Borders don’t exist for investments or financial transfers. Rather borders exist to keep poor people away from rich countries. Free trade is only a very partial vision of freedom.

5. We reject militarism and we propose a culture of pacifist cooperation between peoples.

We fight against and denounce the rise of totalitarian neoliberalism, an economic and cultural system that aspires to be the only economic model on the planet. It ignores international conventions and regulations to intervene militarily anywhere in the world to defend its interests and its access to raw materials and natural resources. It uses the ‘war on terror’ as a pretext for this intervention when, in fact, neoliberalism itself has a major historical responsibility for the appearance, expansion and reinforcement of terrorism. It also uses the ‘war on terror’ to destroy democratic achievements and protections and impose a de facto state of emergency which relies on fear, lies and media manipulation.

6. We promote the social economy, based on solidarity, and support the movement to reclaim the ‘commons’.

We call for more citizen participation focusing on economic justice, ecological sustainability, and democratic processes. We’re convinced that business can and should be managed in a more democratic way, as shown by cooperatives. We stand for the right of citizens to access the ‘commons’ in accordance with their needs, rather than the logic of profit.

What we demand

  1. Demanding more direct democracy

We want to reconquer and extend the democratic space lost by citizens, to the sole benefit of financial power. We demand respect for democratic decisions, and the extension of citizens’ rights to participate through direct democracy, including through citizens’ control of finance.

  1. Controlling capital movements and redistributing financial profits

We demand the control of capital movements, by the application of a global tax on financial transactions (FTT) to redistribute wealth and reduce inequalities.

  1. Fighting against speculation and tax evasion

We demand a ban on tax havens and effective measures to fight tax evasion and speculation.

  1. Defending the public sector

We defend the public sector. This includes public services such as education, health and transportation, but also public banking and a public system of retirement provision. Furthermore, we advocate for the recognition of ‘natural commons’, allowing resources like water, seeds, land, education and healthcare, as well as the ‘information commons’, to be communally managed and shared, rather than appropriated by private interests.

  1. Levying progressive taxation

We defend progressive taxation to ensure global public goods and services can be provided and wealth is fairly distributed. We particularly call for progressive taxes on capital, including corporate profits, to eliminate the privileges of a few.

  1. Rejecting the system of debt and the ideology of austerity

We denounce the debt system and demand the suspension of payments on, and the auditing of, public debt. We demand that priority be given to fulfilling the economic and social rights of people, rather than subordinating these rights to debt payments. The debt crisis, which has drowned many countries in the European periphery, is part of the same crisis which has drowned many African, Asian and Latin American countries for decades, and continues to mortgage the future of those countries today.

  1. Rejecting neoliberal agreements

We reject neoliberal trade and investment agreements in which the rights of investors overrule the fundamental rights of citizens, threatening democracy and the sustainability of the planet.

  1. Transforming an economy based only on production

We reject the current ‘productivist’ model, which exploits labour and natural resources for profit. We want to replace this model with a society based on democracy, equality, solidarity and ecological sustainability. In particular, this means relocalizing economic activities.

  1. Denouncing the domination of the global South through the extraction of wealth

We denounce the current production model which demands the extraction of value from many countries of the global South, particularly through forcing them to produce raw materials (in monocultures, huge mining projects, unconventional oil and gas, infrastructural mega-projects). This generates huge profits for transnational corporations by exploitation labour and natural resources. It has the backing of most governments despite the social and environmental damage.

  1. Contributing to a just transition

We aim to contribute to a just transition away from the current capitalist model of production, distribution and consumption, which leads to the loss of control over our ‘commons’, deepening inequalities and ecological debts. To this end, we encourage alternatives, some already underway, like food sovereignty, financial control, energy democracy. These alternatives can achieve the fairer integration of peoples based on solidarity, complementarity and cooperation.

Website: https://www.attac.org/en/overview

Kategória: Nincs kategorizálva | Revised Charter of Principles of Global Attac bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

What is the Left in Hungary?

What is the Left in Hungary? 

by Attila Vajnai* and Matyas Benyik**

1. Overview of history of the left movement in Hungary from 1989

There was a system change in Hungary at the end of the 1980s. Since that time the political regimes have undergone several metamorphoses both in Hungary and in other Central and Eastern European (CEE) countries.

In Hungary, the system change meant the victory of the so-called „late Kádár technocrats” who could become dominant actors within the elite groups managing the transition, because they worked closely together with the superstructure of global capitalism (i.e. IMF, WTO, World Bank, credit rating agencies, etc). In 1989 they found the catching up with the reconnection to the West, but it has never been realized.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: Benyik Mátyás, English, Vajnai Attila | What is the Left in Hungary? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A lényegről – Cikk a kettosmerce.blog.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Ha megkérdezné tőlem valaki, mit mondanék a magyar baloldalnak, mit kell tennie annak érdekében, hogy elhárítsa az egyenlőségi politika (lásd a lehetséges kormányprogramról szóló írásomat) elől az akadályokat, s ezt csak a leglényegesebbre szorítkozva kellene összefoglalnom, vajon mit mondhatnék?

l_php_6.jpg

Kép forrása: MTI

Azt hiszem, ezt.

A társadalmi igazságosság, s ezen belül az egyenlőség fokozatos kiterjesztésére tett erőfeszítések legnagyobb akadálya az, hogy az igazságosság érvényesítésnek reménybeli haszonélvezőit a létező előítéletekre támaszkodó jobboldali propaganda NEM osztályjellegű csoportokként írja le, hanem mint etnikai, regionális, nemzedéki és nemi populációkat. Ez a propaganda azt mondja, hogy a „nem produktív” romák, aprófalvak lakói, öregek, „a termelésből kimaradó” fiatal anyák lennének azok, akikhez az államhoz befolyó adójövedelmek javát irányítanák az egyenlősítő baloldaliak, azoktól „vennének el”, akik „keményen dolgoznak”, „vállalkoznak”, terveznek, takarékoskodnak, és így tovább.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: TGM | TGM: A lényegről – Cikk a kettosmerce.blog.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Kormányprogram – Cikk a Kettősmérce.blog.hu-ról

Azt mondják kedves olvasóim, hogy 2016 karácsonya körül több mélypesszimista írást tettem közzé (itt, itt és itt) – mi lenne, ha valamit mondanék hazánk jövőjéről is, meg arról, hogy mi legyen, a fenébe is.

Próbáljuk meg.

Nincs jobb kiindulópont, mint a közhely.

Az állam és a jog által okozott bajokat csak hatalommal lehet helyreütni – tartja az évezredes bölcsesség.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: TGM | TGM: Kormányprogram – Cikk a Kettősmérce.blog.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva