Mivel immár mind a miniszterelnök, mind az államelnök a királyi Várban székel, s ott lesznek a legfontosabb minisztériumok (a pénzügy és a belügy) is, nyugodtan lehet, akárcsak a Horthy-korszakban, „a Várral” azonosítani a végrehajtó hatalmat, mint a Downing Street 10-zel vagy a Fehér Házzal, bár a Westminster és a Kapitólium erősebb intézményeknek ad otthont, mint a kizsigerelt és diszfunkcionális Magyar Országgyűlés székhelye, a fontoskodó és nevetséges Országház. (Az épületet átadásakor össznemzeti hahota fogadta, azóta ímmel-ámmal hozzászokott a közönség, sőt: egyszer saját fülemmel hallottam, hogy valaki egyenesen „szép”-nek nevezte, ami eléggé hihetetlen. De a mintául szolgáló Westminster se valami hajde.)

Legutóbbi (császári és) királyi dinasztiánkat meg bécsi udvarát is „a Burg”-nak volt szokás nevezni.

Szóval a köztársasági mivoltától alkotmányosan megfosztott, egyre monarchikusabb (de azért továbbra se előkelő) államunk a „király nélküli királyság” Horthy-kori arculatához kezd hasonulni, hazánkat a Szentszéknél nagykövetként dr. Habsburg-Lotharingiai Eduárd főherceg képviseli, Orbán miniszterelnök korábbi helyettese Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceggel és gróf Károlyi Lászlóval szokott vadászni, de a rezsim nem arisztokratikus, hanem határozottan kispolgári és protestáns jellegű. (Horthy sose követte volna el azt az ízléstelenséget, hogy református létére sarutlan karmelita szerzetessel szenteltesse föl a súlyos állami milliárdokból megteremtett dolgozószobáját volt kolostorépületben. Ez egyszerre sértés a református és a katolikus egyháznak, föltéve, hogy még adnak a hagyományaikra.)

Szóval „a Vár” úgy döntött korábban, amikor még nem a Várban szokott volt döntésket hozni, hogy a köztársasági vagy Kossuth-címertől már megfosztott, saját parlamentjétől megalázott köztársaságot kihúzza az alkotmányból, majd a köztársaság két jelképes vezetőjének – gróf Károlyi Mihálynak és Nagy Imrének – a szobrát eltüntette az Országház környékéről. (Varga Imre Károlyi-szobra még profi munka volt, bár az álépítészeti elemek szoborba foglalása problematikus, ugyanezt a módszert követte a Nagy Imre-emlékmű is, amelyért művészi szemszögből nem nagy kár; amúgy ugyanehhöz a kérdéses műfajhoz tartozik Radnóti Miklós bűnrossz szobra is az Újlipótvárosban; a városon egyébként kitört a szörnyű ún. zsánerszobrok – a pocakos rendőr, a Blikket kínáló rikkancs, a kis királylány, Columbo hadnagy, a Gábriel arkangyalra sasmadár képében lesújtó Keitel vezértábornagy, a váratlanul dúskeblű Sziszi csasziné parapléval stb. – bronzhimlőjének kiütése, és a múlt képzőművészeti rémtetteit – 2 db. miniszterelnököt [egyiket lóháton] + 1 db. méla Kossuthot hű és méla jobbágyai [!] körében – is visszahurcolták a parlament pszeudogót épületszörnyetege elé. Megjegyezzük: Segesdy egykori brutalista Marx-Engels szobra se nyerte el a műértők és a közönség tetszését, enyhén szólva. Utoljára a korai barokk idején volt itt államnak és egyháznak valamicske ízlése. Azóta egyetlen valamirevaló középületet se rittyentettek Pest-Budára.)

Az egész Horthy-éra stilárisan hamis volt: a kor vezető konzervatív ideológusa, Szekfű Gyula neobarokknak nevezte; s most a ferde utánzatot akarják utánozni hozzá nem értő férfiak. Magát keresztyénnek, sőt: kereszténynek negélyező államrendszer nem szekularizál: kolostorból kormányhivatal, ez szimbolikusan elhibázott; Zoboki restaurációs (a szó mindkét értelmében restaurációs) műve jelentéktelen, bár jobbára csinos.

A köztársaságon végrehajtott jelképes gyilkosságot (koronás címert, szoboráthelyezéseket, a Magyar Köztársaság átkeresztelését, ’18 és ’56 megrágalmazását, Ady, sőt: Petőfi [!] elleni, államilag támogatott mocskolódási kampányokat stb.) követi az intellektuális-kulturális-tudományos – hogy is nevezzük? – népirtás. Az egyetemi autonómia ismeretes megkurtítása (az immár megszokott lejárató, hazug hatósági médiakampánnyal körítve), a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatának folyamatban lévő szétrombolása – együtt a régebbi mainstream magyarországi sajtó (plusz rádió és televízió) megszüntetésével, a vidéki és „külhoni magyar” (vagy ahogy az írástudatlanok nevezik: „a kinti”) médiák szélsőjobboldali-fideszállami elfoglalásával és/vagy cenzúrázásával, a magyar irodalom és művészet mint olyan elleni őrjöngő, barbár támadásokkal a hivatalos kormánysajtóban, és bontakozó tervekkel a könyvkiadás és „az irodalmi élet” megregulázására, és í. t. a végtelenségig – mutatja azt, hogy a mai rendszer nem konzervatív, hanem reakciós.

Én már a ’90-es évek elején „restaurációs forradalmiságról” írtam az első, a „szabadon választott” eposzi jelzővel ellátott Antall/Boross-kormány ténykedése miatt. Tudni kell, hogy a mai (pártként voltaképpen már rég nem létező) „Fidesz” nem a régi Fidesznek, hanem a régi MDF-nek s a belőle leszármazott egykori MIÉP-nek az utódpártja sok tekintetben, a néhai MDF legrosszabb tendenciáit illetőleg mindenképpen (vö. a nemzeti-jobboldali médiauralmat megcélzó „Kónya-dolgozattal”, amelynek célkitűzései végre most, sok év késéssel megvalósultak, grat, noha a Vár evvel se fogja beérni).

Konzervatív a kései, a ’68 utáni Kádár-rendszer volt, amely – szemben a mai szélsőjobboldali és neoliberális sajtóhőbörgésekkel – megszűnt bolseviknak, mi több: a szó legáltalánosabb értelmében is kulturálisan baloldalinak lenni. A rendszerbe előbb, még ’56 előtt a népi írókat „emelték be”, majd fokozatosan a ’45 előtti irodalmi szélsőjobboldal képviselőit is (Németh Lászlót, Kodolányit, Féját, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt stb.), akiknek a barnafoltos múltját nem volt szabad emlegetni, bár barna pöttyök olyan finom emberek ingmellén (plasztronján) is voltak találhatók, mint az Illés Endréén, aki a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójaként kulturális nagyhatalom lehetett mint ún. „elfogadható” polgári író. (Köszönet ©Nyerges Andrásnak™.) Fokozatosan a valódi polgári kultúra nagy képviselői is kanonizálódtak – Mándy Ivántól és Kosáry Domokostól Ottlik Gézáig és Mészöly Miklósig, Pilinszky Jánosig és Nemes Nagy Ágnesig –, a rendszer nagy sikerszerzője az ultrapolgári Szabó Magda volt, vezető történeti ideológusa az egyre nemzetibb és konzervatívabb Nemeskürty István stb. A korábban marxista-leninista, vezető (tipikus barbarizmussal kifejezve: jól „pozicionált”) társadalomtudósok tömegesen fordultak liberális-nyugatbarát (burkoltan szovjetellenes) irányba, jóval kevesebben pedig az akkor még szalonnacionalista zümmögésbe kapcsolódtak bele a maguk mélyebb szólamával.

A ’80-as évek elején világossá vált, hogy a vezető teoretikusa „a valóságosan létező szocializmusnak” („reálszoc”) nem Marx vagy Lenin vagy Gramsci, hanem Heidegger, még inkább Wittgenstein és leginkább Max Weber.

(Ez a konzervatizmus három fő tendenciáját is megtestesítette.) Az analitikus és nyelvfilozófia térhódítása mögött az angol-amerikai liberális alkotmányelmélet egyre lelkesebb adaptációi, a természetjog különféle változatai domináns pozícióba kerültek – az óbaloldal és a cenzúraszervek minden, egyre hatástalanabb berzenkedése ellenére. A „reálszoc” hivatalos narratíváit egyszerűen eltüntette az új irodalomtörténet- és történetírás, irodalomtudomány: legyen itt elég az akkori vezető személyiség, Németh G. Béla nevét említenünk. A lista nagyon hosszú. A nagyközönség számára az új szellem- és társadalomtudományt Hankiss Elemér elhúzódó hatású esszéírása jelentette. A kritikai marxisták vagy nyugati vagy belső száműzetésbe kényszerültek, és a rendszerrel való szakításuk (illetve kitaszíttatásuk és elhallgattatásuk) után maguk is jobbra (liberális irányba) tolódtak – jellemző, hogy ilyen elnyomó rendszabályok csak (eredetileg) baloldali csoportokat értek, beleértve az avant-garde kis köreit – amivel (néhány elszigetelt embertől eltekintve) a marxizmus mint kulturális erő évtizedekre megszűntnek volt tekinthető, egészen a legutóbbi időkig. (Kivétel nagyjából csak az Eszmélet.)

A ’80-as években született meg a máig reprezentatívnak érzett új magyar irodalom (amelyet tévesen képzelnek „posztmodernnek”, de ez mellékes) – Tandori, Petri, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai, Bodor Ádám, Kertész Imre és nagy jelentőségű kritikusaik, Balassa Péter és Radnóti Sándor – „kánonja” (a filmet, színházat, képzőművészetet, zenét, bölcsészetet itt nincs terem akárcsak szóba is hozni), amely kimondva vagy hallgatólagosan antikommunista volt, s amely lezárta a baloldal régi ellenkulturális vezető szerepének a históriáját. (Az, hogy ezt most „baloldalinak” nevezik pro és kontra, paródiának is rossz.)

Történetileg nem túl fontos, de jellemző, hogy az akkori, „polgárosodó” Lukács-recepció mindenekelőtt a forradalmak előtti, radikális-konzervatív ifjúkori művekre – A lélek és a formák, A regény elmélete, Heidelbergi esztétika – vonatkozott, a „hivatalos” recepció pedig a csalódott forradalmár kései, ugyancsak konzervatív, elméletileg kudarcos műveire (Az esztétikum sajátosságára és egyéb, joggal feledett munkákra), az pedig, amiért Lukács ma is ismert Nyugaton és mindenütt (Magyarországot kivéve), a forradalmi írások (a Történelem és osztálytudat és mások) hazánkban az égvilágon semmi hatást se gyakoroltak, hacsak nem à rebours, pedig majd’ ötven évnyi késéssel magyarul is kiadták őket.

A kései Kádár-korszak (a magyar történelem eddig legpolgáribb korszaka) a modernizmus klasszicizálásának a kora volt, és ez a klasszicizált modernizmus – mint kanonizált kultúrbálványok kultikusan fölmagasztosított és élő hagyománnyá konfigurált sora – jelenti ma elsősorban azt, amit „magyar kultúra” gyanánt védelmez a „restaurációs forradalmisággal” szemben defenzívába szorult, tévesen „baloldalként” osztályozott korszerű, modern konzervatizmus. (Evvel szemben baloldali ellenállást úgyszólván csak Sipos Balázs üdvösen népszerűtlen és jellegzetesen keveset emlegetett, szerintem kiváló és fölöttébb hasznos írásai jelentenek, amelyeket a Mérce olvasóinak nagybecsű figyelmébe ajánlok.)

Evvel a klasszicizált modernizmussal (amelyet egyszerűen és jellemzően csak mint „a kánon”-t emlegetnek) száll harcba a „restaurációs forradalmiság” második, bővített kiadása, amelynek itt csak a barbárság szerepe jut, mert ez a harc nem jelent vitát – csak azt a butaságot, hogy nagy alkotóinkról bizonyítás nélkül állítja, hogy nem is nagyok, meg éltes urakról és idősödő hölgyekről azt, hogy öregek (nahát), halottakról azt, hogy meghaltak (no de ilyet) –, hanem csak a kulturális-tudományos intézmények és tradíciók puszta tönkretételét, mindennemű új javaslat nélkül.

A forradalom nélküli ellenforradalom üressége nem véletlen.

Baloldalként, pláne „kulturális marxizmusként” jellemezni a klasszikus vagy klasszicizált modernség teljesen konzervatívvá vált, intézményesült hagyományát és kultuszgyakorlatát azért vereségre ítélt, önlegyőző taktikája az Orbán-rezsimnek, mert félreismeri az ellenfelet. Ami mindig fatális. A szélsőjobboldalon gyűlölt Esterházy mondta, hogy hazudni se tud az, aki nem ismeri az igazságot.

Az Orbán-féle ellenforradalom azt hiszi, hogy a Kádár-rendszer „elitje” ellen folytatott szabadságharc egyben antiszocialista, baloldalellenes, antimarxista küzdelem, holott a kései Kádár-rendszer – támogatott, tűrt, tiltott – „elitje” egyben megegyezett: az antikommunizmusban, amikor a hivatalos közgazdaságtudomány a ’80-as évek derekára tisztára neoklasszikus-monetarista lett, a hivatali retorika tisztára technokratikus (ezen az alapon kifogásolta már az akkori pártsajtó a Solidarność lengyel munkásforradalmát – jobbról!), s amikor az egalitárius (ennyiben szintén nem marxista, de baloldali) szociológiai-szociográfiai (lázadó és/vagy reformer) szakirodalmat és belletrisztikát megvetően „balosnak” nézte (le) az akkori értelmiségi „elit”, a későbbi „kánon” alanya és tárgya; meg a pártközpont és a már akkor neokon közgazdász-szakma.

Ahhoz, hogy valaki a szó autentikus értelmében jobboldali legyen a kései Kádár-rendszer Magyarországán, nem kellett ellenzékinek lenni, sőt. Már akkor életben volt a liberális nacionalizmus, amely „elhatárolta a magyarságot” Kelet-Európától és a történelmi Oroszországtól, beleértve a legdurvább románellenességet: s ezt a liberális nacionalizmust vélik a mai ellenforradalmárok „internacionalizmusnak” és „kozmopolitizmusnak”, a szerencsétlenek, azaz a nyugatosságot és nyugatiasságot, amely a XVIII. század végétől a magyar nacionalizmus fő vonala volt (a nyugatellenesség is megvolt mindig, de mindeddig kisebbségben, kurta epizódoktól – nyilasság pl. – eltekintve). Maga a régi Fidesz (karöltve az egykori SZDSZ nagy részével) is ezt a nyugatos, akkor épp szovjetellenes élű, „europoid” nacionalizmust képviselte kezdetben.

Tessék beleolvasni a mai liberális publicisztikába, amely mindent, amit tekintélyelvűként vagy diktatórikusként vagy „elmaradottként”, „zártként”, „múltba fordulóként” elvet, egyben „keletinek”, „oroszosnak” vagy „balkáninak” nevez. (Ezt már a XX. század elejének radikális közírása is megtette – bár a „polgári” radikálisok NEM voltak liberálisok –, de épp úgy megtette akkor és később a katolikus-legitimista sajtó egy része is.) A ’90-es években szórakoztató volt látni, hogy miként támad föl tragikomikusan a jugoszláviai szecessziós háborúk idején a Tisza István-i szerbellenes sovinizmus mind a liberális, mind a restaurációs-ellenforradalmi jobboldalon.

Mind a Kádár-kor establishmentjének, mind a mai liberálisoknak Nyugat-Németország volt (és maradt) az eszményképük, s ez nem azt jelenti, hogy a mai liberálisok bolsik, hanem azt, hogy az akkori „elit” volt polgári és nyugatos-liberális nacionalista, s csakugyan egységesen az, immár több mint negyven éve.

A „haladó” ruszofóbia se új, ezt már kimondatlanul fölrajzolta a korábban kritikai marxista Szűcs Jenő fatális „elmélete” Európa három történelmi régiójáról, amely öntudatlanul követte a ’20-as évek (mélyreakciós) geopolitikai nonszenszeit. Ezt a teóriát a mai liberális közírászat soha nem kérdőjelezi meg, mintha a gyarmatosítás soha nem történt volna meg – és főleg mintha a fasizmus amolyan keleti dolog lett volna!!!

A jelenlegi szélsőjobboldali, ellenforradalmi piszkolódás és piszkálódás nem látszik tudni a közelmúltnak ezekről a végül is nem túl bonyolult, nyilvánvaló és közismert vonásairól, s miközben intézményeket és hagyományokat (polgári hagyományokat!) dúl szét, nem marad más neki, csak valamiféle szervetlen, utólagos, következetlen fasizmusféle, amely csakugyan közös ellenfele mind a nyugatos-polgári liberálisoknak és kvázi-szociáldemokratáknak, mind az állagőrző konzervatívoknak, mind az egyelőre apró kisebbséget jelentő új, fiatal marxistáknak.

Mindeközben szükségképpen elmarad a sok vonatkozásban elavult, tekintélyelvű, megcsontosodott és kevéssé demokratikus egyetemi, akadémiai, kulturális konzervatizmus (meg „Európa”!) bírálata, mert védenünk kell a barbárság ellen még azt is, amit bírálunk. A szélsőjobboldali – és a délibábos türk-hun-szittya-sumér-kurultájos-barantázó, fajbiológiai, oltásellenes, antiökologikus áltudománnyal és a bolond Kásler miniszterrel szövetségben történő – rombolás egyaránt pusztít régit és újat, jót és rosszat, úgyszólván mindent, ami a civilizációhoz tartozik.

A nagyszerű és pompás Hallgatói Szakszervezet (éljen! éljen!) tegnap, 2018. január 12-én, szombaton az „Educatio” kiállításon dr. Horváth Zita helyettes államtitkár (?) beszédét megszakítva szavalókórusban mondta el tömören, hogy ágrólszakadt egyetemistáknak kell az állammal szemben védelmükbe venniük az állami egyetemeket, az oktatás autonómiáját, és nekik kell tiltakozniuk a megszorítások ellen, és nekik kell síkraszállniuk megrágalmazott, denunciált, meghurcolt tanáraik mellett – miközben maga az ELTE és a többi egyetem tanári kara (tisztelet a kivételnek) hallgat, vezetősége sunyít, és miközben a CEU-t már kihajították az országból anélkül, hogy általános egyetemi sztrájk tört volna ki miatta. (Megjegyezzük, hogy a mostanában bátrabban viselkedő – mert vérig sértett és létében támadott – Magyar Tudományos Akadémia az imént még magánszorgalmúlag számolta föl a Lukács Archívumot, ami azóta is világbotrány.)

Ami ennek a cikknek a tulajdonképpeni alkalma: a Politikatörténeti Intézet de facto szétbarmolásának a botránya (ld. még itt).

A Politikatörténeti Intézet (a volt Párttörténeti Intézet, ill. Munkásmozgalmi Intézet) állami támogatása rég megszűnt, és most ki akarják dobni az épületéből (tudni való, hogy könyvtárak és levéltárak költöztetése iszonyúan bonyodalmas, költséges dolog, amihez az intézet semmiféle segítséget nem kap). Az intézet a volt Néprajzi Múzeum épületében működik: a múzeumot – mint a magyar történelem legnagyobb áldozatának, a magyar parasztnak forradalmi szellemben emléket állító intézményt az új népi (kommunista) hatalom nyíltan kegyeletsértő, szubverzív szándékkal helyezte a Kossuth térre, szemközt az Országházzal, a volt ellenforradalmi Kúria épületébe, jelképesen adózva saját egykori osztályharcos múltjának – szintén kidobták, a helyére visszaköltözik a Kúria, ahogyan visszaköltözött régi helyére a Ludovika (!) is.

Amit kevesen tudnak, hogy eltekintve a – sokáig dr. Földes György által vezetett – Politikatörténeti Intézet megszámlálhatatlan, bokros érdemétől már a korábbi, félelmetes nevű Párttörténeti Intézet (és lapja, a szintúgy félelmetesen hangzó Párttörténeti Közlemények, ma Múltunk, továbbá a könyvsorozatai) a ’60-as évektől desztalinizálva, nagyon komoly, gyakran kifejezetten izgalmas történettudományi (intézmény- és társadalomtörténeti) tevékenységet fejtett ki, pedig neki néztek (legitimációs és delegitimációs okokból) a legjobban a körmére.

A munkásmozgalom, a szociáldemokrata és a kommunista párt, a kisebb radikális (ultrabaloldali) csoportok, a szakszervezetek, munkástanácsok stb. története csakugyan sajátos, önálló történelmi valóság, amely elkülönül minden mástól. (Ennyiben hasonlít az egyháztörténethez, amely szintén zárt történelmi világot kutat és ábrázol – amivel nem akarom azt a csalafinta és ostobácska közhelyet terjeszteni, amely szerint a szocializmus „vallás” és í. t.) Különösen Kelet-Európában, ahol a munkásmozgalom az akkor még hűbéri nagybirtok, paraszti nyomor, babona, betegség, írástudatlanság, a vidéki elmaradottság és szolgabíróuralom tengerében sziget volt, amint az volt a modern ipar, szállítás és kereskedelem is. Ráadásul Kelet-Európában (nemcsak a Habsburg-monarchia keleti felén) a munkásság sok helyütt német nyelvű – nem föltétlenül német anyanyelvű – volt, ami még inkább elszigetelte az agrárhátországtól.

A munkásmozgalom kulturálisan, életformájában, erkölcsi és ideológiai képzeteiben is különbözött: antialkoholista, gyakram vegetariánus, pacifista, feminista, internacionalista, anti-antiszemita, ateista, antiklerikális, tudományhívő, könyvolvasó, amatőr sportoló, természetjáró és puritán volt, amivel a maga egészében tagadta a tőkés „fölépítményt” is, akár harcaival „az alapot”. A régi uralkodó osztály nemcsak gazdasági és szociális okokból üldözte a munkásmozgalmat, hanem őszinte világnézeti döbbenete okából is – hiszen ide hozzánk még a fölvilágosodás akkor legalább másfél évszázados gondolati tartalmait – komoly értelemben – csak a régi munkásmozgalom hurcolta be.

(Nem úgy, mint egyebütt, ahol a polgárság.) Ebből és még más ezer okból indokolt a munkásmozgalom külön kutatása, amiképpen indokoltak pl. a regionális kutatások is. A munkásmozgalom-történet máskülönben világszerte elismert tudományos diszciplína (régebben, mint a dzsenderkutatás, bár ez utóbbi is tiszteletre méltó, komoly tudományág).

A kormány vezetőit persze az nyugtalanítja, hogy valaki másnak is lehet saját irányzatos kutatóközpontja, nemcsak a szélsőjobboldalnak (Retörki [!], Veritas, Magyarságkutató, Matolcsy-alapítványok közpénz jellegüket elvesztett állami adományból stb.), márpedig a PTI baloldalinak számít, az is – mellesleg szociáldemokrata, nem kommunista irányzatú. (Baloldal sokféle van, Magyarországon hamarjában hat fontosabb irányzatot számoltam össze. Persze ezekhez az áramlatokhoz egy-két kivétellel maroknyi ember tartozik csupán, s ők is csak lazán, informálisan.)

Másrészt az urak a baloldalt a maga egészében anomáliának tekintik, amelyet ki kell irta(t)ni a magyar társadalomból, illetve valamelyest kibékülnének az alsó középosztály (kisebbség) korporatív érdekképviseletével, amely kulturálisan konzervatív, nem törődik külviszonyainkkal vagy az etnikai és nemi kisebbségekkel, nincs saját kulturális reprezentációja és nem óhajt a restaurációs-ellenforradalmi szélsőjobboldal nélkül (vagy ellen) kormányozni. A kulturális reprezentáció persze már önmagában politikát jelent, ezért kellene minden, a status quón túli törekvést méretre vágni, mindenekelőtt megfosztani a szellemétől és az értelmiségétől. Nem az értelmiség mint olyan fontos a kormányzó szélsőjobboldal számára („szakemberek”, „diplomások”, konvencionális-kommersz „művészek” minden további nélkül elviselhetők, nem is kell az állami propaganda szándékosan buta propagandaszólamait ismételgetniük), csak az esetleges szubverzió netáni univerzalisztikus-emancipatorikus, politikai dimenziója, amely talán nem is forradalmi, csak vitatja minden társadalomirányítási törekvés legitimitását (morálisan vagy másképp), s ezáltal a hatalmon lévő csoportot vitára vagy ha muszáj, egyezkedésre kényszeríti – ameddig létezik.

Jelenleg a Vár legitimációs-polemikus tevékenysége arra szorítkozik, hogy letagadja, nem indokolja az államvezető intézkedéseit és nézeteit (nem túrta ki Budapestről a CEU-t, nincs kötelezővé válható túlóra, nem az állam gazdagítja az Orbán-cégbirodalom alárendelt részoligarcháit, nem hozattak Magyarországra pénzért kétes külföldi basákat; meghirdet ideológiai elemeket, majd ugyanvalóst letagadja őket, és „demokratikusnak” nevezi magát, miután ország-világ szeme láttára és füle hallatára rajongott fasiszta katonai juntákért, totalitárius/újfeudális zsarnokokért és gyilkos rezsimekért stb.): ez nem éppen bátor politika, nem ügyes, csak kockázatkerülő, miközben két meghunyászkodás között harcot hirdet világhatalmak és nemzetközi államtömbök ellen. Telekitől Gömbösig, Imrédyig és Csurkáig a magyarhoni szélsőjobboldalnak volt hozzá mersze, hogy nyíltan utálja és gúnyolja a „demokráciát” és a „népet”, hogy vállalja sovinizmusát, rasszizmusát és antiszemitizmusát, a hierarchia, a születési előjogok és az elnyomás iránti előszeretetét (nagyon kevés – elsősorban katonai szellemű – „népies” engedménnyel), és ha olyan arisztokratikus-elitista gesztusokat tett, mint most ez a Várba költözés, akkor nem mentegetőzött szimbolikusan efféle „olcsó menza” gesztussal, hanem Dom Pérignont vagy Pommeryt nyittatott a kaviárhoz vagy az osztrigához, miközben hattyúprémes testőrgárdisták néztek acélosan a levegőbe, és párizsi szalonokban öltözködő delnők mély dekoltázsából szállt az exkluzív parfüm illata. Pukkadjon a bugris, gondolja az igazi úr, aki a pokolban is, sőt: főleg a pokolban úr.

Nem tudom, minek óvatoskodik Orbán, hiszen azok, akik szeretik, mint zsarnokot és kemény fiút szeretik, mint euró- és dollármilliárdost, mint a nepotizmus és a szeszélyes önkény bajnokát, nekünk ne alakoskodjék, úgyis hiába.

De a színlelés és álszenteskedés közben a modern civilizáció minden, áldott és átkozott művét lerombolja a posztfasiszta államvezetés, útját romok szegélyezik s a föléjük emelt giccses és pastiche jellegű díszletek, a szónoklatok meg rossz stílusú, nívótlan, goromba, őszintétlen, gyűlölködő vagy kincstárian ünnepélyeskedő nyelvi katasztrófák. Az igazat az interneten mondja ki a Vár, gyilkos indulatú, mocskosan trágár, fenyegetőző, intenzíven dekadens bértollnokain keresztül, akik a nyílt és brutális fajgyűlöleten meg embergyűlöleten túl immár megkondítják a reakció vészharangját, amely – amióta a világ világ – mindig a boldog Erósz öngyilkos elutasítását zengi.

Forrás: https://merce.hu/2019/01/13/tgm-kifele-mondta-a-var/

Korábban azt írtam, hogy Magyarországon a munkásság atomizált, nem szerveződik osztállyá, mivel pedig egy osztályos társadalmak nem léteznek, a politikai, gazdasági és kulturális hatalom birtokosainak konglomerátuma sem alkot uralkodó osztályt. Helyesebb ezt a szövevényt félfeudális rendként definiálni. Max Weber nyomán rendiségének lényege, hogy tagjait formális és informális kapcsolati háló integrálja, valamint közös ethosz és magatartásminta jellemzi. Félfeudális jellege a benne uralkodó erős formális és főként informális hierarchikus viszonyokból, az eme hierarchia csúcsán elhelyezkedő vezető (király) szinte korlátlan hatalmából adódik – legalábbis a rend egy részén belül.

A félfeudális rend domináns csoportját az Orbán Viktor vezette politikai elit – a továbbiakban uralkodó rend –, a részben általa létrehozott kliensburzsoázia, a jelentős állami támogatást élvező nagy exportáló multinacionális cégek tulajdonosai és menedzserei, valamint a Matolcsy György által irányított nemzeti-konzervatív technokrácia alkotják. Alfrakciója: a hatalom által gründolt médiabirodalom vezető rétege, a hatalommal lojális, azt kiszolgáló értelmiség, és a kliensség valamint a szuverén pozíció között lebegő burzsoázia (pl. Csányi Sándor).

A rend azért nem teljességgel feudális, hanem félkapitalista, mert az integráns részét képező burzsoázia és menedzsereinek tevékenysége valamiféle visszaigazolást, visszajelzést kap a piacról. Weberi értelemben így a hatalmi rend egésze is osztályvonásokkal bír – és ilyen vonásokkal bír marxi értelemben is: a hatalmi rend az ország szinte teljes tulajdonának birtokosa.

A király (Orbán Viktor) hatalma a hatalmi szerkezet osztályvonásai, a félkapitalista jellege miatt nem totális: bár kliensburzsoáziája erősen függ tőle, a nagy exportáló multinacionális cégek vezérkara erős alkupozíciót élvez vele szemben. Ez abból adódik, hogy döntően ezen cégek exportja húzza a gazdaságot (e cégek biztosítják a GDP – a nemzeti termék – dinamizmusát). És döntően ők azok a gazdasági szereplők, akiknek tevékenysége megmérődik, nem is akárhol, hanem a világpiacon, ezen belül elsősorban a német piacon.

*

Az előzőekben abból a tényből indultunk ki, hogy a munkásság (vagyis a kizárólag munkaerejük áruba bocsátásából élők, és legfeljebb középvezetői pozíciót betöltők) az eddigiek során nem szerveződött osztállyá. Bár a rendszerváltás során súlyos veszteségek érték, többek között másfél milliójuk munkahelyét számolták fel, megszerveződése az elmúlt harminc évben súlyos, bár csak kevéssé látható korlátokba ütközött.

Ennek alapvető oka az, hogy a rendszer uralkodó ellentmondása, a tőke-munka viszony mindezidáig rejtett, artikulálatlan maradt.

Egyrészt azzal a globális tendenciával összefüggésben, hogy a nagyburzsoázia elbújik a mindenkori államhatalom mögé, vagyis érdekeit nem nyíltan képviseli, szándékait csak ritkán deklarálja. Láthatatlanná teszi magát a munkásság számára, vagy ha mégis, akkor kegyes „munkaadóként” jelenik meg, gondoskodó apaként, aki joggal várhatja el a munkások háláját.

Különösen így volt ez a 2008-as világgazdasági válság idején, majd azt követően, amikor a nemzeti kormányok először mentőövet nyújtottak a nagyburzsoáziának, majd ennek terheit megszorítások formájában a munkásságon vasalták be. A munkásság ezért nem a burzsoázia, hanem az államhatalom intézményei előtt tüntetett – vagy mint jó királytól, az államhatalomtól kért engedményeket.

A kapitalista tőke-munka viszony így a feudális úr-szolga viszony álruháját öltötte.

A munkásosztály kialakulásának további gátja volt a munkásság helyzetének, életviszonyainak, képzettségének erős és növekvő differenciáltsága, az uralkodó nagyvállalatokat kivéve a munkahelyek elaprózódottsága, melyek gyakorlatilag lehetetlenné tették a közös érdekek felismerését.

Végül, de nem utolsó sorban: a nemzetközi tendenciáknak megfelelően a magukat baloldalinak mondó pártok sem tettek soha említést, még nyomok, utalások formájában sem a kiépülő rendszer alapvető antagonizmusáról, a tőke és a munka „genetikailag” kódolt, és a rendszerváltás folyamatában különösen éles ellentétéről. De jórészt hallgatott erről az értelmiség is. A baloldali értelmiség szűk köre próbálkozott ugyan a tőke-munka viszony tematizálásával, de hangja nem ért el a munkásságig. Sajátos kör alakult ki: a munkásság nem szerveződött – a baloldali értelmiség hangja a semmibe veszett – nem születhetett meg a munkásság ideológiája – a munkásság nem szerveződött…

Attól azonban, hogy a tőke-munka viszony a feudális úr-szolga viszony álruháját öltötte, a kapitalizmus egyik legalapvetőbb mozgásformája, a kizsákmányolás még nagyon is működött, csak egyénenkénti szinten jelentkezett.

Sőt valójában a klasszikusnál is erősebb volt, hiszen az egyéni munkás semmiféle kollektív védelmet nem élvezett. És itt kell említést tennünk a munkásszerveződés elmaradásának talán legfontosabb szervezeti okáról, a szakszervezetek gyengeségéről: a rendszerváltás idején oly szépen hangzó szakszervezeti pluralizmus a valóságban a munkásképviselet megosztottságához vezetett. És ami hasonlóan fontos: a szakszervezetek mindezidáig a mindenkori államhatalom zsebében voltak.

*

A rabszolgatörvény megszületését alapvetően három tényező együtthatása katalizálta.

Egyrészt nagyjából 2014 környékétől a munkaerő egyre nagyobb részének kiáramlása, valamint a gazdasági dinamizmus erősödése következtében krónikus munkaerőhiány alakult ki a gazdaságban.

Ezzel összefüggésben másrészt (amint azt 2016-ban prognosztizáltam), nőtt a munkásság alkuereje, érdekérvényesítő képessége, melynek következtében nagyjából ettől az időszaktól kezdve a bérek dinamikus növekedésnek indultak. A profitját féltő burzsoáziának ez sok volt: egyre erősödő nyomást gyakorolt a kormányra, hogy az a bérnövekedésből származó veszteségét valahogy kompenzálja, és erre a legkézenfekvőbb megoldásnak a munkaidő meghosszabbítása – tehát valójában a bérek visszacsökkentése –   kínálkozott.

Végül, de nem utolsósorban, az egymás utáni harmadik választási győzelemtől megittasult kormányfő elvesztette legendás realitásérzékét, azt a képességét, hogy érzékelje a társadalom, ezen belül a munkásság tűrőképességét.

Azt látjuk, hogy a múlt év decemberének közepén megszülető rabszolgatörvény minden korábbinál erősebb és egységesebb társadalmi ellenállást vált ki.

Egyrészt a továbbra is erősödő munkaerőhiány tovább növeli a munkásság alkuképességét – és ez különösen igaz a nagy exportáló multinacionális vállalatoknál alkalmazott munkásarisztokráciára, melynek valójában a gazdaság egészének dinamizmusa van a kezében.

Másrészt a rabszolgatörvény azt eredményezi és vetíti előre, hogy a munkásság elmúlt években valamelyest javuló helyzetének eredményeit a gazdasági és politikai hatalom most „visszaveszi” – márpedig köztudott, hogy pontosan ez az a helyzet, amikor társadalmi méretű lázongások, sőt forradalmak szoktak kitörténni – így volt ez 1956-ban is.

Harmadrészt, a rabszolgatörvény nem csak a munkásságot, hanem minden dolgozót érint, érinthet, tehát a középrétegekhez tartozó, de újabban alapvető biztonságukban megtámadott közalkalmazottakat, köztisztviselőket is. És a diákokat, akik a burzsoázia őket fenyegető proletarizálását érzékelve – miként 1968-ban – féltik jövendő értelmiségi autonómiájukat.

Negyedrészt: a rabszolgatörvény egetverő, és az egész társadalmat érintő igazságtalansága alkalmat, lehetőséget ad az ellenzéki pártoknak és a szakszervezeteknek (utóbbiak nagy részének), hogy egységesen, a korábbit jóval meghaladó erővel lépjenek fel a Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen. Mintha azok a politikai erők, melyek korábban szemet hunytak a tőkeuralom és a kizsákmányolás felett, hirtelen felismernék azt, hogy a tőke-munka ellentét artikulálásából ebben a kiélezett helyzetben politikai tőkét tudnak kovácsolni.

Végül globális háttérként: a munkásmozgalmak az egész világon éledeznek. Ennek alapvető oka az egyenlőtlenségeknek a világgazdasági válságot követő jelentős erősödése, valamint a munkaerő „rugalmasításának” és a robotizációnak további előretörése, melyek minden korábbinál erőteljesebben megingatják a munkásság biztonságérzetét.

A kialakuló, minden korábbinál erőteljesebb társadalmi ellenállás több dolgot is jelent.

Elsősorban azt, hogy a tőke-munka viszonyban rejlő, korábban a társadalmi tudattalanba szorított ellentét hirtelen széles társadalmi rétegek körében felszínre kerül és tudatosodik.

Ezt katalizálja az, hogy amíg korábban az uralkodó politikai elit és technokráciája a hatalmi rend egészének érdekében titkolta a nagyburzsoázia nyomásának való kitettségét, addig mostanra egyrészt eme rend meginog (az erős centralizáció következtében – miként a létezett szocializmusban – a társadalmi konfliktusok jórészt magán a renden belül ütik fel a fejüket), másrészt a nagyburzsoáziának a munkaidő jelentős meghosszabbítására irányuló „kérése”, és az ennek való megfelelés már olyan erős politikai kockázatot rejt magában, melyért a politikai elit és technokráciája immár nem hajlandó egyedül „elvinni a balhét”. Szijjártó Péter külügyminiszter bejelentésével, miszerint az intézkedést a nagy exportáló multinacionális cégek vezetése nagy megelégedéssel fogadta, a politikai elit nem tesz mást, mint elhárítandó a felelősséget, „kifecsegi a tőkések titkát” (Marx).

Amint az várható volt, az ellenzéki pártok, és több, döntően liberális beállítottságú civil szervezet is a rabszolgatörvény elleni robbanó elégedetlenséget igyekszik általános rezsim-és hatalomellenes hangulattá, megmozdulássá konvertálni. Vagy legalábbis hátszélként használni pozíciójának erősítéséhez a közelgő önkormányzati és EP-választásokhoz. Igyekszik a pillanatok alatt kialakuló ellenzéki egységet a „mindenhol csak egy, közös ellenzéki jelölt álljon szembe a hatalom jelöltjeivel” céljává varázsolni – elhalványítva ezzel a kialakuló mozgalom alapvetően munkásmozgalmi, tőkeellenes karakterét.

A szakszervezetek pedig még mindig nem elég erősek a sokak által követelt általános sztrájk meghirdetéséhez – ami a közelgő béremelések előtt összefüggésben lehet a dolgozók gyenge sztrájkhajlandóságával. (Pontosabban, jelenleg ebben a kérdésben nem lehet tisztán látni).

Miközben harminc év után tendencia mutatkozik a munkásmozgalom megszületésére és a munkásosztály megszerveződésére, az ellenzéki pártok képviselőinek jó része és több civil szervezet, valamint a liberális sajtó is egyre inkább csupán O1G tüntetésekről beszél…

Vajon most megfordítható-e a forradalmak azon dinamikája, hogy a népi elégedetlenség energiáit felhasználva, végül is csupán az új hatalom-aspiránsok és a fennálló hatalom birtokosainak küzdelme kap friss „tápanyagot”?

A kérdés egyelőre nyitott…

*

Annyi bizonyos, hogy a rabszolgatörvény, és a nyomában kialakult társadalmi ellenállás maradandó rést nyit az amúgy is töredező hatalom szerkezetén belül – láttuk ezt már Lázár János elhatárolódó nyilatkozatából is. Az is várható, hogy hogy felszínre kerülnek az ellentétek az önmagát a politikai piacon eladni kénytelen uralkodó politikai elit és a kizsákmányolás fokozásában érdekelt nagyburzsoázia között – nem kizárt az sem, hogy a nagyburzsoázia a vezető politikai elitek fölé kerekedik, sőt a következő választásokon „lecseréli” azt, vagyis olyan politikai pártokat fog támogatni, melyek várakozásai szerint a jobban kiszolgálják érdekeit, azzal is, hogy a jelenleginél nagyobb szabadságot biztosítanak számára.

Ha a munkásság megszerveződése mellett utóbbira is sor kerül, akkor már nem munkásságról és hatalmi rendről, hanem kialakuló munkásosztályról és uralkodó osztályról beszélhetünk – a félfeudális viszonyok romjain megindul a társadalom osztálytársadalmasodása.

Megkezdődik a nyílt osztályharc. Mely azonban a legoptimistább előrejelzés szerint is csupán egy „emberarcúbb” kapitalizmus felé fog vezetni. A többek között Tamás Gáspár Miklós által meghirdetett osztálynélküli társadalom ugyanis – mint azt már több írásomban (legutóbb Hatalom és értelmiség a globális térben című könyvemben) kifejtettem – csakis a globális munkásosztály megszerveződése és sikeres offenzívája útján érhető el.  Nemzetállami szinten csak diktatúrával „vezethető be”, vagyis nem más, mint fából vaskarika.

Akármi lesz is, mozgalmas, küzdelmes idők előtt állunk, melyben a baloldaliak végre kiléphetnek a hosszan tartó depresszió állapotából…

Forrás:https://merce.hu/2019/01/10/rabszolgatorveny-a-felfeudalizmusbol-osztalytarsadalom/

There are noticeable differences to the 2014 EP elections. The general political trend in Hungary is charcterised by a definite shift to the right due to the semi-dictatorial Fidesz regime.

On 8 April 2018 PM Viktor Orbán was reelected to a third consecutive term after his right-wing Fidesz party won 48 percent of the vote, enough for a two-thirds majority in the parliament. Right after the elections the party composition of the House: the Federation of Young Democrats–Hungarian Civic Alliance and the Christian Democratic People’s Party (Fidesz-KDNP) won 133 seats out of 199. The Movement for a Better Hungary (Jobbik) took 26 mandates, the election alliance of the Hungarian Socialist Party and the Dialogue Párbeszéd (MSZP-P) got 20, the former PM Ferenc Gyurcsány’s Democratic Coalition (DK) 9 and Politics Can Be Different (LMP) 8. Together (Együtt) and the ethnic German minority is represented by a single lawmaker each. An independent candidate has also won a seat. This means that in the newly elected Hungarian parliament 159 seats were taken by the far right (133 for Viktor Orbán’s Fidesz and 26 for the far-right Jobbik party in opposition).

It was a decisive win for Orbán, who in recent years has clashed publicly with the EU, becoming a forerunner of the illiberal ultranationalism rising not only in Central and Eastern Europe, but throughout the West, too. Orbán`s electoral manifesto consisted of only one sentence: „We’ll go on as before.” His messages to the Hungarians were: racist propaganda, xenophobia, no refugees, anti-Soros crusade, defending Europe`s Christianity and anti-communism. Orbán has not given interviews and participated in no debates. Orbán’s victory is a product of several factors e.g. the weakening of the liberal democratic system, the success of anti-migration platform, and the extremely big fragmentation of the opposition. Orbán’s recent electoral success has strenghtened his position in Brussels, where Fidesz is part of the center-right European People’s Party (EPP), the largest bloc in the European Parliament. While Orbán’s more provocative statements no doubt rankle EPP leaders, it is not lost on them that Fidesz’s eleven MEPs account for nearly half the EPP’s margin over the next largest parliamentary bloc, the Socialists and Democrats.

The Hungarian electoral system is designed for two main blocs, which does not fit the political structure of the country, and there were seven „major” competing opposition parties, so the result was well-known in advance. Nearly half of the popular vote went to Orbán, the other half was split between small parties. Opposition party leaders (e.g. Gábor Vona of Jobbik, Gyula Molnár of MSZP, Co-Chairs of LMP, namely: Ákos Hadházy and Bernadett Szél, or Péter Juhász of Együtt) have resigned and anti-Orbán demonstrations have sprung up, with EU and Arrow Cross flags demanding for new elections, in vain. There were many signs of electoral fraud, but the parliamentary parties did not fight for the detection of fraud quite firmly.

The first factor in Fidesz’s repeated land-slide electoral victory in 2018 was a general disillusionment with the Socialist government austerity policy before 2010, as well as Fidesz` rewriting of the democratic rules adopting a new constitution, changing the country’s electoral laws, and asserting government control over independent media.

The second factor of Orbán`s victory was that migration is a winning issue. Since the European migrant crisis began in late 2015, migration had been ahead of all other issues in Hungary—in this respect, Orbán’s 2015 decision to close Hungary’s border and his continued defiance of EU requests to accept refugees have both been politically popular. Migration has proven to be an especially effective tool in mobilizing less educated voters, primarily in rural areas and in cities other than Budapest. Orbán has successfully persuaded his voters base that only he and his government can protect the country against the „Muslim invasion” and Brussels, George Soros, the Western liberals, and, most recently, the United Nations.

The third major factor behind Orbán’s victory is his own success in uniting the right at a time when the opposition is weak and divided. Orbán has held his camp together for decades, using both economic and cultural nationalism to cement support from the more than two million voters who constitute the Fidesz base. In 2009, Orbán laid out a vision in which Fidesz could remain in power for decades if it was able to establish itself as the „central political force” with the opposition divided into left-wing and far-right blocs. After the collapse of the socialist MSZP and the rise of the far-right Jobbik during the 2006–2010 term of parliament, Orbán’s prophecy came true, and Fidesz became the only major party in the Hungarian political landscape.

Not only the opposition is divided between the left and the far right, but the Left itself is highly fragmented, meaning there is no single center-left party comparable to Fidesz’s position on the center-right. Hungary’s Left and liberal opposition parties learned nothing from their 2014 electoral fiasco, in which their failure to coordinate allowed Fidesz to win another supermajority. For most of the 2018 campaign—and despite huge pressure from the majority of Hungarians who wanted a change—left-wing and liberal parties competed with each other over who would dominate the Left in the future, rather than working together to replace Fidesz.

By the middle of 2018 a completely new political era has been consolidated in Hungary. A limited political pluralism has evolved over the past eight years, a national radical, but superficial ideologized system, namely a racist and a corrupt one, but lacking a strong world view. Orbán`s regime is an opressive semi-dictatorial system. Electoral gerrymandering, curtailing press freedoms and fearmongering create a toxic mix to consolidate rule over the people. There is no counterpower, not even in his own party. Orbán`s will cannot be challenged, his decisions are final, non-appealable, implemented by loyal bureaucrats.

However, we can see a new kind of opposition since early December 2018, which is not an issue of initiative, unity and symbolic politicization. In the last twenty days, the attitude of the opposition to Orbán’s system changed fundamentally.

On 8 December 2018 a wave of mass demonstrations started by the trade unions to protest against the planned changes to the labor law dubbed as „slave law”, which include raising the maximum amount of overtime workers can put in a year from 250 to 400 hours and relaxing other labor rules. The legislation also gives employers three years instead of one to settle payments of accrued overtime. Another amendment allows employers to agree on overtime arrangements directly with workers, by passing collective bargaining agreements and the trade unions.

On 12 December the amendment of labor and other controversial laws amid scenes of chaos were also adopted as opposition MPs attempted to block the podium of the parliament and sounded sirens, blew whistles and angrily confronted Orbán. Hungary’s parliament was thrown into scenes of turmoil. The opposition claimed that the voting procedure was completely against the House Rules and was invalid.

Since 12 December the mass demonstrations have been going on continuously and every night, in average 30-50 people were arrested daily after clashes with the police which was using tear gas. The protests in Budapest and in other towns have never been so violent since Fidesz came back to power in 2010. The protests were led by the so far divided trade unions and opposition parties (including Jobbik) and students, which had been outraged at the reforms Fidesz recently introduced.

Jobbik will run for the EP elections, its programme is titled „Safe Europe, Free Hungary!” The key elements of Jobbik`s program include measures related to ensuring security, managing the migration challenge, focusing on reducing the wage gap, creating a real cohesion, joining the European Public Prosecutor’s Office, stepping up against fake news and protecting Europe’s endemic national minorities. Unlike Fidesz, which has clearly placed a strategic emphasis on inciting confrontation and leading Hungary out of the EU, Jobbik aims for a more seamlessly functioning EU while creating a more democratic and free Hungary; a country which ensures security and predictability in the daily lives of its citizens. Jobbik has started selecting the MEP candidates for its EP election list and the party hopes to publish it in early February 2019.

By mid-2017, a new nationalist coalition emerged on Hungary’s far right, comprised of Outlaw’s Army (Betyársereg), a militant nationalist group and self-described „patriotic sports movement,” along with two other groups, Érpatak Model Nationwide Network (Érpataki Modell Országos Hálózata) and Identitárius Association of College Students (Identitárius Egyetemisták Szövetsége–Identitesz). Given each group’s longstanding if informal ties to Jobbik, the coalition was seen as challenging the ex-leader Vona’s effort to move Jobbik leftward toward Hungary’s political center. The gap created by Jobbik’s recent changes needs to be filled, Fidesz seems to want the new extreme right-wing movement to become a party itself and weaken Jobbik in the national elections.

A new radical nationalist political force, Our Country Movement (Mi Hazánk Mozgalom-MHM), emerged from the dissatisfied Jobbik members as well as from the above mentioned radical nationalist groups. MHM founder László Toroczkai is a former Jobbik deputy chair and the mayor of Ásotthalom whom the party expelled in early June after a failed leadership challenge. Toroczkai was defeated in the ensuing party leadership vote held on 14 April 2018 by the leader of Jobbik’s moderate faction, Tamás Sneider, although by an unexpectedly slim (53.8% to 46.2%) margin. Toroczkai is a political opportunist and a radical nationalist. Launching the new movement, he called for a „White Hungary” and „the Tricolor instead of a muddied rainbow.” Toroczkai wants „answers to real social problems,” including Hungary’s declining birthrate as well as „the issue of immigration and emigration, the status of the EU and Hungary, and Hungarian-Gypsy coexistence.”

A former Jobbik vicepresident Előd Novák was also among the first to follow Toroczkai out of Jobbik as well as the former Jobbik Spokesperson Dóra Duró after she was excluded from the party’s parliamentary group, effectively stripping her of her parliamentary seat. After being expelled from the parliamentary faction, there was little doubt that János Volner, vice-president of Jobbik would announce his exit from the party together with István Apáti and Erik Fülöp. Neither of them has given back his parliamentary mandates.

It was only a matter of time before the trio would join MHM. In the announcement of his resignation, Volner reiterated that Jobbik had carried out an unacceptable „left liberal turn”. According to Volner, Jobbik’s „political focus” is still missing today. While the average person always knew about Fidesz’s focuses (migration in 2018, reduction of state costs in 2014), Vona’s party had never been able to make this message clear for eight years. He now claims that he has urged Jobbik to become a party aiming at the European convergence, in other words catching up Western Europe. Dúró has personally taken steps to amend the parliamentary House Rules which would make it possible to establish a MHM parliamentary faction that did not exist at the time of the Hungarian parliamentary elections.

Toroczkai at the moment poses little real EP electoral threat, save perhaps to Jobbik’s increasingly frantic leaders. But in a neighborhood where opposition to migration is a popular animating theme, he can say little that ultimately is more inflammatory than is said daily by Orbán (when not savaging the billionaire George Soros).

Budapest, 28 December 2018.

István Tóth, Correspondant of Hope not Hate Magazin

On last Sunday, 16 December more than 30,000 people rallied against a new „slave law” passed by the Prime Minister Viktor Orbán`s right wing government.

The wave of mass demonstrations started by the trade unions on 8 December before the parliamentary voting. About ten thousand protesters gathered at the Hungarian parliament building to demonstrate against the changes to the labor law dubbed as „slave law”.

The changes include raising the maximum amount of overtime workers can put in a year from 250 to 400 hours and relaxing other labor rules.The legislation also gives employers three years instead of one to settle payments of accrued overtime. Another amendment allows employers to agree on overtime arrangements directly with workers, bypassing collective bargaining agreements and the trade unions.

On last Wednesday, 12 December the amendment of labor and other controversial laws amid scenes of chaos were also adopted as opposition MPs attempted to block the podium and sounded sirens, blew whistles and angrily confronted Orbán. Hungary’s parliament was thrown into scenes of turmoil. The opposition claimed that the voting procedure was completely against the House Rules and was invalid.

Shortly after the vote on Wednesday late night, around two thousand people, shouting „Orbán go to hell” marched through Budapest and converged on the steps of the parliament. Some protesters hurled objects at police, who responded with pepper spray/tear gas, and thirty five demonstrators were arrested.

Since12 December every day there are demonstrations not only in Budapest, but in Pécs, Győr, Békéscsaba and in other towns. On 13 December the Budapest rally was organized by the Students` trade union and the Free University Group. Gáspár Miklós Tamás, a well-known Hungarian philosopher stated that students and workers have not demonstrated together since long in Hungary.

On 15 December the anti-government demonstration started in the center of Budapest at the Heroes Square, and continued on Kossuth Square in front of the parliament building. On Sunday night a spontaneous mass demonstration took place marching from the parliament to the state television (about 5.5 km) with red flags in the first row. Protesters led by two independent opposition politicians, ex-Co-chairs of the green Politics Can be Different (Lehet Más a Politika – LMP) party, who were expelled from LMP, to read a petition consisting of five points but they were refused to do so. The list of five demands MPs wanted to read out on television included the immediate withdrawal of the „slave law”, less police overtime, joining the European Prosecutor`s Office, an independent judiciary and independent public media. Several opposition MPs, using their immunity both leftists and right-wingers entered the building and spent the night there.

In the Hungarian context to demonstrate at the public media building has got historical background. In the early spring of 1848, when a new revolutionary wave swept across Europe on March 15 the radicals of Pest (Budapest5 as a city was founded only after the unification of Pest, Buda and Óbuda towns in 1873) formulated the „Twelve Points” and demanded – among others– freedom of press at the printing house of newspapers. In October 1956 the revolutionaries wanted to read their demands in the Radio building, where the shooting started. The building of the state TV headquarters played an important role at the time of systemic change at the end of 1980s.

In Hungary the public media buildings have an outstanding relevance in the revolutionary process. In October 2006 when the Socialists were on power and Fidesz was in opposition the TV building was located in the heart of Budapest and attacked and put on fire by the rightwingers mob after the voice recording of then Chair of the Hungarian Socialist Party- Magyar Szocialista Párt – MSZP, PM Gyurcsany`s „lie speech” was leaked. Shortly the headquarters of the public TVchannel was moved from the centre to the outer district of Budapest to organize mass demonstrations more difficult. It is an unprecedented fact that at the moment practically the whole public media (newspapers, radio stations, public and commercial TVchannels) are sold and in the hands of Orbán`s oligarchs/childhood friend, namely Lőrinc Mészáros. More than 200 newspapers owned by mainly Mészáros` s Mediaworks. Only two TV channels (RTL Klub and ATV) and one radio station, of which broadcasting unavailable nationwide (Klubrádió), one newspaper (Népszava) are the exceptions, but there is a strong effort by Orbán to take control over these media,too. The public media are widely considered as „lies factory”, either distorting or silencing the real news. Regretfully, theHungarian public life has accepted with resignation that public media are inaccessible for them. By today massive flood of lies are prevailing in Hungary.

Monday morning armed security guards thrown two MPs out of the state TVbuilding violently. During the day, other opposition MPs (of liberal-socialist Democratic Coalition -Demokratikus Koalició -DK, Dialogue-Pábeszéd -P, MSZP, LMP, the extreme right Jobbik) stepped through the fence of the public TV headquarters to get in touch with their colleagues. One MP, namely László Varjú of DK was driven away in an ambulance car later on Monday after sustaining minor injuries in a tussle with the security guards. After the working hours demonstrations flared up again at the public TV building located now in the outskirts of Budapest.

The protests today entered their tenth day and has never been so violent since Fidesz came back to power in 2010. The protests are led by the so far divided trade unions, opposition parties and students, which outraged at reforms the ruling party introduced. The demonstrations keep going continuously and every night, in average 30-50 people are arrested daily after clashes with the police which is using tear gas.

We can see a new kind of opposition in a week, which is not an issue of initiative, unity and symbolic politicization. In the last ten days, the attitude of the opposition to Orbán’s system changed fundamentally.

There were not many signs that Sunday’s marching to the headquarters of the state television, opposition party MPs will enter the building, and then 13 of them will be forced to expel.

The opposition politics radically changed over a week, and we are in the process of more radicalization. Protests in the past week have been the most violent in Hungary for over a decade with dozens arrested and at least 14 police injured. The majority of the protesters is young people underage 30.

Remark:This article is being sent to the whole Transform! Europe Network with a request to disseminate it widely. Please send us comments.

Budapest, 18 December 2018.

Matyas Benyik and György Droppa

Tamás Gáspár Miklós ma 16:30 Vélemény

Budapesti és pécsi utcákon, tereken, lezárt magyarországi autóutakon lobbantak föl a harag lángjai.

A düh indokolt.

A rezsim bűnlajstroma nagyon hosszú, az országot még technikai értelemben is rosszul kormányozzák, a közhittel ellentétben az ún. sikeres gazdasági mutatók mellett a háztartások fogyasztása ma már a második legkisebb az Európai Unióban. A közszabadságok, az intézményi autonómia, a nyilvánosság helyzete alkalmasint a legrosszabb Európában. A lakosság a politikai képviselet és az érdekképviselet tekintetében példátlanul gyönge. A magyar nép többsége el van zárva a minőségi tájékozódás és művelődés lehetőségeitől. A lakbérek az egekben, a lakáshelyzet katasztrofális. Regionális zárványokban a harmadik világra emlékeztető nyomor. A közszolgáltatások romba dőltek. Egyre több a kivándorló, egyre kevesebb a gyerek. A kritikai nyilvánosság hiányában népünk elégedetlen csoportjai nem tudnak egymás szorultságáról. A közszellemet rongálja az uralkodó önzés, közöny, tudatlanság.

A közmédiák és a (többé-kevésbé burkoltan) közpénzből működtetett szélsőjobboldali médiakonglomerátumok paranoid babonákat, előítéleteket terjesztenek. Ezek szembeállítják egymással a hasonló érdekű osztályokat, régiókat, népcsoportokat, ami a „puha” diktatúrának kedvez. Modern társadalomban nem lehetséges politikai közösség szabad nyilvánosság nélkül.

De még igazi válság se!

Márpedig a válság lezajlása, végigharcolása nélkül semmi nem oldódhatik meg, az egyetlen lehetséges eredmény a stagnálás, a válság tespedéssé és pangássá alakulása, amelynek az elkerülhetetlen velejárója a nálunk tapasztalható nihilizmus és gondolati zűrzavar. A nemzeti kultúra hanyatlik.

Végigküzdeni a válságot, a végére járni nézeteltéréseinknek, a bajaink mélyére nézni csak úgy lehet, ha egymással becsületesen küzdve, együttműködve és vitázva – s fölhagyva mind az elvtelen egység, mind a végzetes gyűlölség hamis mítoszaival (s e kettő a gyakorlatban ugyanazt jelenti) – megbeszéljük, s beszélgetés, szócsata közben megalkotjuk a magyar nép, a Duna-medence, Európa új önreprezentációját (önmegjelenítését).

És végre szembenézünk vele, hogy a liberális kapitalizmus és a liberális képviseleti kormányzat (a „parlamenti demokrácia”) tagadhatatlanul a végső válságát éli. Mindenütt. De nem a posztfasizmus az egyetlen alternatíva, holott a magát demokratikusnak vélő és nevező ellenzék épp ettől retteg, és a rezsim épp ebben reménykedik.

Az Orbán-rezsimmel szemben kibontakozott mozgalmak támadó jellegűnek tetszenek, holott valójában defenzív, védekező jellegűek, ami a politikai tartalmakat illeti – csak formájukban lázadók. Ez most nem is lehet másképp.

Végül is mire törekszenek a tüntetők és a velük rokonszenvezők?

Arra, hogy a kormányzat vonja vissza néhány (csakugyan fölháborító, munkásellenes és népellenes) intézkedését, mondjon le néhány romboló hatású új rendszabályról (az emberi jogi csoportok korlátozása, a kétes szándékú közigazgatási bíráskodás bevezetése, az egyetemek és a tudományos kutatás tönkretétele stb.), állítson helyre néhány korábban megvolt intézményt (pártatlan ügyészség, számvevőszék, ombudsmani hivatal, kötelező érdekegyeztetés stb.).

Magyarán tehát arra, hogy állítsa vissza a korábbi, kedvezőbb állapotot sok (bár nem minden) tekintetben és sok (bár nem minden) területen, vagyis ezek a mozgalmak a status quo ante restaurálását szeretnék előmozdítani.

Ez nem szemrehányás.

Még csak nem is bírálat.

Ez az, ami jelenleg lehetséges.

De sajnos – a legjobb szándék mellett is – az offenzívaként fölfogott defenzíva, a hatalmas morális fölháborodás mellett, nem vezethet máshoz, csak az Orbán-rendszer elleni elvont, üres gyűlölethez. (Bár a védekezés átmehet támadásba: példa erre, hogy a Botka László szocialista polgármester vezette Szeged a saját önkormányzati vállalatainál megtagadja a „rabszolgatörvény” végrehajtását – nagyon helyesen! –, és ugyanerre hív föl minden munkaadót.)

Az elvontságot, tartalmi szegénységet súlyosbítja az ellenzék – s ezen NEM pusztán és nem is elsősorban a parlamenti ellenzéket, „a párrrrtokat” értem – sokrétű-sokszínű, a depolitizált (apolitikus, antipolitikus) közvéleményt irritáló, bizonytalan karaktere.

Mi a közös bennünk?

A csütörtöki (2018. december 13-ai) tüntetést a Hallgatói Szakszervezet és a #Szabad Egyetem csoport hívta össze. Nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy fölkértek, mondjak beszédet a demonstráció kezdetekor. Büszke vagyok rá. A zömmel baloldali diákok egyszerű elvi és egyszerű stratégiai fölhívást intéztek a részvevőkhöz és a társadalom ellenzéki részéhez: az elvi szempont a diákok és a munkások szolidaritása volt (vagyis általánosabban kifejezve: a szabadság és az egyenlőség egysége), a stratégiai szempont pedig az erőszakmentesség. (Ez utóbbi is elvi, világnézeti gyökerű természetesen.)

Magam is hasonlókat mondtam, amikor rövid beszédemben érdektelennek nyilvánítottam a kormánnyal, a jobboldallal szembeni üres gyűlölködést, és utaltam rá, hogy – mint értelmiségiek – a magyar dolgozók, a magyar nép oldalán állunk. (Ebben a közegben ez nem volt félreérthető: se populista, se szociáldemokrata, se nacionalista értelmezést nem engedett meg.)

Ezt kevesen hallották.

Történelmi léptékkel mérve se a rendőrség nem volt rendkívül brutális, holott jogsértései, törvényszegései azért most is folyamatosak (2006-ban a magyar rendőrség durvább volt, mint ezúttal, és durvább volt a német rendőrség Hamburgban a G20 alkalmával 2017 nyarán, és jóval durvább volt a francia rendőrség a „sárga mellényesekkel” [gilets jaunes] és a diákokkal szemben az elmúlt hetekben, mint a magyar), se a tiltakozók nem voltak rendkívül erőszakosak (mindhárom idézett példánkban sokkal inkább: Welcome2Hell Hamburgban…). Nálunk nincs Black Bloc. Nincs radikális antifa. De ha a tüntetések folytatódnak, az erőszak eszkalációja – mindkét oldalról – valószínű. A rendőrség – tehát az államhatalom – elleni indulat fokozódik.

Ennek ellenére a baloldali diákok (a kezdeményezők és szervezők) fölszólítását mind a jobbikos, mind a momentumos aktivisták és szimpatizánsok és a többiek is figyelmen kívül hagyták. A jelszavak is megváltoztak. A „diák-munkás szolidaritás” elhalkult, amikor fölharsant a „ria, ria, Hungária”. Harsogtak a focipályák lelátóinak ismert népköltészeti alkotásai: „ki nem ugrál, Orbán Viktor, hej, hej” meg az „egyszerűen senkik vagytok, hej, hej”, sokak nyakában labdarúgó egyesületek színes sáljai voltak láthatók. (Mellettem baktatott egy fiatalember, aki azt mondogatta: „nia, nia, harmónia” – meg azt, hogy: „demográfiát!”) Ezek a ria-riázó emberek később jöttek ki a tüntetésre, nyilván nem is tudtak a kezdeményezők elveiről, ilyesmi nem érdekelte őket, csak a kormány iránti mélységes utálat.

Ekkor már semmilyen pozitív megfontolás, gondolat, érzés nem volt tapasztalható, csak a rendőrség által képviselt államhatalom iránti dühös megvetés. A rendőrség a maga értelmetlen könnygáztámadásaival hergelte a tömeget, s kialakult a csata, a huzavona, a tétlen várakozás, az ácsorgás, a nyomakodás, az ordítozás, a tréfálkozás, a dobálózás meg a szokott tesztoszteron-adrenalin koktél sajátos elegye. A dühöngésbe nevetés vegyült.

Nem arról van szó, hogy a baloldalinak indult tüntetés végül jobboldalivá vált (ez igaz, már amennyire Magyarországon egyáltalán vannak széles körben osztott politikai nézetek), nem is pusztán arról, hogy az erőszakmentesnek hirdetett, de senki által nem irányított demonstráció enyhén erőszakossá lett. (Bár a szélsőjobboldali, állami médiaholdingok szerint – talán a gravitáció kivételével – mindent „Soros” irányít a világon.)

Egyetlen politikai programpontban egyezett meg a tömeg: „Orbán, takarodj!” Evvel magam is egyetértek, de ez negatívum, meg nem is túlzottan újszerű. Akinek viszont ezt meg kellene fontolnia – nem fogja –, az maga a magyar miniszterelnök. Ez a negatív erő (a személye és kormánya iránti elkeseredett gyűlölet) nagy erő.

Ehhöz nem szükséges semminő politikai elképzelés. Számos olyan ember van, aki a legtöbb dologban – no nem a rossz kormányzásban és az általános hanyatlásban – egyetért Orbánnal, legalábbis Orbán néhány hangoztatott vélekedésével, bár az Európa-ellenességével érdekes módon nem. Ámde a többség élénken ellenzi a „rabszolgatörvényt”, sőt: egyetért az országházi ellenzék tiszteletlen és rendetlen, de nem szellemtelen obstrukciójával. (Erről ld. írásomat itt. Ebben arra biztatom az ellenzéki pártokat, hogy amennyiben nem vonják vissza a „rabszolgatörvényt”, ne térjenek vissza az Országházba.)

Az, hogy mind csütörtök, mind péntek este (13-án és 14-én) a rokonszenves ifjú tüntetők azt skandálják, hogy „boldog karácsonyt!”, mutatja, hogy nem felejtették el Orbán miniszterelnök lenéző gesztusát, amellyel – válasz helyett – az ellenzéki bírálatra merészelt reagálni.

A hatalmi gőg még sokba fog kerülni az Orbán-rezsimnek, akárcsak az állami médiák förtelmes gyalázkodásai és bizarr rágalmai: mindez a mai magyar állam hangja, amelyből süt a magyar nép iránti gúny, az állampolgárok kötelező megbecsülésének teljes hiánya, az emberi méltóságba vetett hit elvesztése.

(Mindebben az ellenzék és az ellenzéki sajtó is nem ritkán ludas a rendszer és olykor a jobboldali polgártársaink differenciálatlan szidalmazásával, de az ellenzék annyira gyönge és – különösen vidéken – szinte ismeretlen, hogy az ellenzéki tábor valódi gyöngeségei, hibái nem sokat nyomnak a latban. Ám akkor is helytelen a Fidesz-KDNP képviselőit nyilvánosan „morális véglények”-nek nevezni, nem jobb, mint a szélsőjobboldali szennysajtó kedvenc frázisa, a „fehérjehalmaz”.)

A hatalom általi megalázottság érzése – a történelem tanúsága szerint – még az elnyomásnál is elterjedtebb oka a forradalmak kirobbanásának.

Problematikus lenne, ha a „rabszolgatörvény” csupán ürüggyé válnék, alkalmává a fokozódó (azaz romló) orbáni diktatúra iránti elégedetlenség kirobbanásának, de ezen változtathat, hogy – szombaton, december 15-én reggel úgy látszik – a szakszervezetek elszánták magukat a tiltakozó mozgalom támogatására, mozgósításra, direkt akciókra. Ez megerősítheti a tiltakozó mozgalom szociális irányát, tartalmasságát és ésszerűségét. Megjelenik a düh mellett az értelem. Az alaktalan elégedetlenség és elvont diktatúraellenesség mellett megszólalhat az osztályharc érces hangja.

Másrészt amennyiben a kormány nem hajlandó kompromisszumra a „rabszolgatörvénynek” és a Munka Törvénykönyve egyéb módosításainak ügyében – magyarán, ha nem vonja vissza őket –, akkor általános lázadással nézhet szembe.

Még ha nincsenek is rendőri vagy katonai sortüzek vagy tömeges letartóztatások, e pillanatban egyre élesebbé, egyre fekete-fehérebbé változik (in abstracto) „a hatalom” és „a nép” egyelőre főleg szimbolikus összecsapása, ami megváltoztatja az ország politikai pszichológiáját. Ha ez a pszichológia megszilárdul, nagy tömegek együttes élményévé lesz, akkor az államhatalom minden aktusáról fölismerik majd, hogy az elnyomás része.

Ez pedig akkor is létrehozza a forradalmi mentalitást, ha netán (ami e percben lehetetlennek látszik) még ez a mostani mozgalom is kifárad és kihuny – ideiglenesen. Ekkor a nép (vagy a népnek elég nagy része) nem fogja többé elismerni és tiszteletben tartani az olyan állami aktusokat, mint a választások.

A legtöbben azt fogják gondolni, hogy Orbán minden választási győzelme, minden intézményi átalakítása, minden várható hatalomkoncentrációs akciója: elnyomás. S egy idő múlva az engedményeiben se fognak bízni, mert tudják, hogy csak az erőnek engedett, s nincs rá garancia, hogy esetleges békülékeny gesztusait nem vonja vissza, ha megerősödik. (Ennek triviális, de sokatmondó bizonyítéka, hogy bár a közvélemény nyomására lemondott a méregdrága olimpiarendezésről, de azóta eldöntötte, hogy a tervezett, észbontóan sokba kerülő sportlétesítményeket egyéb rendezvények örvén amúgy is, mindenképpen megépítteti barátainak és védenceinek a cégeivel. Olimpia nincs, de a pénzt elköltik rá. Hallatlan!)

Ebben a percben az a minimum, hogy a szakszervezetekkel és a lázadó ifjúsággal együttműködve a létező baloldali értelmiség – amelynek (nálam „mérsékeltebb”) kiváló, ismert, nagy szaktudású és politizáló képviselői vannak, nevüket most szándékosan nem említem – összeállítsa annak a progresszív egyenlőségi szociálpolitikának, munkaügynek, gazdaságpolitikának az alapvető tervét, amely a változtatás tartalmi része lehet.

Ehhöz nem elég az Orbán lemondatása utáni választás megnyerése (ha egyáltalán így alakul), hanem olyan alkotmányos változtatásokat is meg kell hirdetni, amelyek döntő szerepet biztosítanak a közvetlen demokrácia elemeinek, kitágítják az öntörvényű civil társadalom működési kereteit, és visszafordíthatatlanná teszik a szabad nyilvánosság megteremtését, permanenssé teszik a nép tanácskozó és döntő hatalomgyakorlását, eltörlik bizonyos etnikumok, társadalmi nemek, régiók, foglalkozások hátrányos megkülönböztetését, és kikövezik (de legalább nyitva hagyják) az utat az osztály nélküli társadalom fokozatos, békés és szelíd kiépítéséhez.

Orbán távozása és a diktatúra szerkezeti elemeinek az eltörlése nélkülözhetetlen, de mégis csak eszköz a jó társadalom megteremtésére. Ennek a körvonalait nem szabad merev formákba önteni, hiszen majd a népnek kell eldöntenie – s ez ugye nem könnyű – , hogy szerinte milyen a jó társadalom. De a „rabszolgatörvény” miatti fölháborodás valamennyire mégis kijelöli az irányt.

Ez a döntő különbség a mostani és a korábbi tiltakozások között. Hogy van irányuk.

Hogy ebben az irányban csakugyan elhatározó lépéseket lehessen tenni, ahhoz az érzelemnek és az értelemnek, az erkölcsi fölháborodásnak és a gazdasági-társadalmi tervezésnek közelebb kell kerülnie egymáshoz.

Nagyon fontos lenne, hogy ne legyen erőszak, öldöklés, fegyveres konfliktus – ilyesmire sokkal gyorsabban sor kerülhet, mint képzelnénk –, mert az ilyesmiből egykönnyen újabb zsarnokság származhat, s csöbörből vödörbe juthatunk. Nemzedékváltásra is szükség van a politikában, a nagy föladatok a legfiatalabbakra várnak.

A tüntetések nem nagy létszámúak, de puskaporos a levegő. Elég, ha egy rendőrparancsnok elveszti az idegeit, s történik valami helyrehozhatatlan. Akkor nincs az a földi vagy égi hatalom, amely megakadályozhatná a lázadást. Ebben a pillanatban óriási felelősség hárul a szakszervezetekre. Nekik kell rákényszeríteniük Orbánt, hogy vonja vissza a „rabszolgatörvényt”, és állítsa vissza a korábbi sztrájkjogot – ez a minimum minimuma, s ehhez a minimális minimumhoz tartozik az egyetemi-akadémiai autonómia visszaállítása és az emberi jogi csoportok üldözésének azonnali megszüntetése, vö. a Velencei Bizottság új határozatával, és akkor az óhajtott és kívánatos változás tervezetten, nyugodtan és békésen (de a nép éber politikai ellenőrzése mellett!) mehet végbe. Senki nem akar itt vérontást, tragédiát, összeomlást, zűrzavart – vagy még rosszabbat.

Egyet mondhatunk – valamennyiünk érdekében – Orbán úr kormányának: hátrább az agarakkal!

Forrás: https://merce.hu/2018/12/15/tgm-duh-es-ertelem/?fbclid=IwAR10PCKnf7G1RNgtf0d6r4DQY1UlCrBrIBqhvyUPCbhiCMswfILZ_M9KTjs

Since Prime Minister Viktor Orbán’s right wing Fidesz Party swept into power in 2010, and most recently won a landslide victory in last April, it has come under increasing attack from the European Union over its crackdowns on democratic institutions. Orbán’s anti-migrant policies, which have been blasted by the EU, have proved particularly popular in rural Hungary. Orbán has also found allies in Poland and Italy. His illiberal democracy is followed in France, the Netherlandsand the United States.

 Orbán has been accused of a piecemeal takeover of previously independent institutions, as well as extending government control over the majority of Hungarian media outlets. He has appointed an old friend as leader of the judicial system, stacked the Constitutional Court with loyalists, altered the electoral process to favor his party, brought most of the Hungarian media under the control of his closest allies, and appointed friends and party colleagues to lead state watchdog institutions, including the prosecution service.

Earlierthis year, the European Parliament decided to trigger a disciplinary process (i. e. the Article 7) against Hungary over its erosion of democratic norms that spanned everything from the media to migrants.The move came on the heels of Hungary’s „Stop Soros” law – named after the well-known Orbán foe George Soros – which banned NGOs from assisting undocumented migrants.

Last weekend, before the voting, about ten thousand protesters gathered at the the Hungarian parliament buiding to demonstrate against the changes to the labour law dubbed as the „slave law”. The planned amendments drew many people onto the streets in Budapest protesting against the changes to the labour law, raising slogans and blocking highways, demanding a rise in wages rather than a rise in permitted overtime hours. The demonstrators chanting „Orbán go to the hell” were belonging to various trade unions, opposition parties, civil society and students` organizations.

On12 December, last Wednesday the lawmakers voted 130-52, with one abstention, to pass the „slave law”. The changes include raising the maximum amount of overtime workers can put in a year from 250 to 400 hours and relaxing other labor rules. The legislation also gives employers three years instead of one to settle payments of accrued overtime. Another amendment allows employers to agree on overtime arrangements directly with workers, bypassing collective bargaining agreements and the trade unions. Other controversial laws amid scenes of chaos were adopted as opposition MPs attempted to block the podium and sounded sirens, blew whistles and angrily confronted Orbán. Hungary’s parliament was thrown into scenes of turmoil. Opposition claims that the voting procedure was completely against the House Rules and is invalid.

Fidesz also pushed through another controversial law that will create new courts, overseen by the justice minister, to handle cases concerning tax and elections, the creation of a parallel court system that cements executive control over the judiciary. Once the new system begins operating within the next 12 months, Orbán’s justice minister will control the hiring and promotion of its judges, who will have jurisdiction over cases relating to “public administration” — including politically sensitive matters like electoral law, corruption and the right to protest.

Shortly after the vote on Wednesday late night, around 2,000 people, shouting „Orbán go to hell” marched through Budapest and converged on the steps of the parliament. Some protesters hurled objects at police, who responded with pepper spray, and thirty five demonstartors were arrested, among others the Students` leader of the CentralEuropean University (CEU).

On Thursday, a new demonstration against the „slave law” was launched on Kossuth Square, at the parliament building. About one thousand demonstrators first closed two bridges of Budapest, and then returning back to the Kossuth Square, where the protesters were lining up until late night at the parliament, where the police were thrown. Later there were clashes in different places of Budapest downtown. Finally, at late night at Király Street, the police using tear gas arrested sixteen protestors.

14 December 2018.

Matyas Benyik

http://www.lastminutestuff.com/content/Hungarians-protest-against-slave-law-overtime/5197790.html

https://mail.google.com/mail/u/0/#inbox/FMfcgxvzMBqJbDFsWpDpCVMhZNbXkmQg

https://www.theguardian.com/world/2018/dec/12/hungary-passes-slave-law-prompting-fury-among-opposition-mps

https://www.dailymail.co.uk/wires/ap/article-6487151/Hungary-Opposition-parties-try-block-labor-law-changes.html

https://www.reuters.com/article/us-hungary-protest/hungarians-protest-at-slave-law-labor-reform-idUSKBN1OB2T9

https://www.aljazeera.com/news/2018/12/chaos-hungarian-parliament-passes-slave-law-overtime-181212134242087.html

https://edition.cnn.com/2018/12/13/europe/hungary-orban-slave-laws-protest-intl/index.html

https://www.rt.com/newsline/446294-hungary-labor-slave-law/

https://hvg.hu/itthon/20181213_tuntetes_kossuth_ter_percrol_percre_rabszolgatorveny

• 

The yellow vest movement brings the entire social policy of the government into the public debate. More broadly, it is the neoliberal policies implemented by successive governments for decades that are at stake. The majority of the population is facing an increasingly difficult end of months, ever-increasing precariousness of work, tax injustice, deteriorating living conditions. This particularly affects women, who are very numerous to mobilize in this movement. At the same time, tax evasion has never been so high and the richest have been offered multiple tax breaks: abolition of the wealth tax, flat tax of 30% for capital income no longer subject to progressive taxation, reduction in corporate tax… Under these conditions, the increase in fuel taxes appeared to be “the straw that broke the camel’s back”.
Despite an attempt by the extreme right to control the movement, it is characterised by its horizontal self-organisation and demands real democracy against an authoritarian and contemptuous presidency. At a time when COP 24 is taking place in Poland and the fight against global warming is urgent, this movement also highlights the link between the social question and ecological imperatives: the biggest polluters are exempt from any effort, the main causes of global warming are not addressed, the breakdown of public services and local businesses and urban sprawl continue, alternatives in terms of public transport are not developed. The social housing model in France is in jeopardy because of its commodification for the benefit of large private groups. Under these conditions, it is certainly not up to the middle and working classes to pay for the ecological transition.
Government policy does not respond to social anger or ecological imperatives. The government lets multinationals and productivist lobbies do as they please, always putting their own interests and those of their shareholders first, to the detriment of the greatest number and the future of the planet. For days, the government stood on an uncompromising stance, refusing the slightest gesture and claiming that it was staying the course, despite the fact that a huge majority of the population supported this movement. This attitude has led to growing frustration, which has led to acts of violence that the government could hope to take advantage of. This was not the case and public support remained strong.
The government has just announced, among other things, the freeze and then the cancellation of the fuel tax increase. This is a first step backwards, but it is too little, too late, because it is the whole of social policy and its economic and ecological consequences that must be discussed. At a time when young people have decided to set themselves in motion to challenge the educational choices of power, it is a change of course that must be imposed. To begin with, we must respond to trade union demands by increasing the minimum wage and reversing the ceiling on pension increases to 0.3%, re-establishing the wealth tax and taxing multinationals, including Total, GAFAs and banks that finance fossil fuels to invest massively in thermal insulation of buildings and renewable energies.
This is why the undersigned, trade unionists, association and political leaders, researchers, academics, artists, etc., support the demands for fiscal and social justice made by the yellow vest movement. They call on the population to mobilize to impose a policy that makes it possible to live better, and to demonstrate peacefully in the streets on December 8, the day of international mobilization for climate justice, in convergence with the fourth day of mobilization of yellow vests.

Lemouvement des gilets jaunes met dans le débat public l’ensemble dela politique sociale du gouvernement. Plus largement ce sont lespolitiques néolibérales mises en œuvre par les gouvernementssuccessifs depuis des décennies qui sont en cause. Fins de mois deplus en plus difficiles, précarisation toujours accrue du travail,injustice fiscale, conditions de vie qui se détériorent, telleest la situation subie par la majorité de la population. Ce quitouche en particulier les femmes, très nombreuses à se mobiliserdans ce mouvement. Dans le même temps, l’évasion fiscale n’ajamais été aussi importante et les plus riches se sont vus offrirde multiples allègements d’impôts : suppression de l’ISF,flat tax de 30 % pour les revenus du capital qui ne sont plus soumisà l’impôt progressif, baisse de l’impôt sur les sociétés…Dans ces conditions, l’augmentation des taxes sur les carburantsest apparue comme « la goutte d’eau qui a fait déborder levase ».

En dépit d’une tentative de mainmise de l’extrême droite sur le mouvement, celui-ci se caractérise par son auto-organisation horizontale et pose l’exigence d’une démocratie réelle contre une présidence autoritaire et méprisante. A l’heure où se déroule la COP 24 en Pologne et où la lutte contre le réchauffement climatique est urgente, ce mouvement met également en évidence le lien entre la question sociale et les impératifs écologiques : les plus grands pollueurs sont exonérés de tout effort, les principales causes du réchauffement climatique ne sont pas traitées, la casse des services publics et des commerces de proximité et l’étalement urbain se poursuivent, les alternatives en matière de transport en commun ne sont pas développées. Le modèle du logement social en France est en mis en péril par sa marchandisation au profit des grands groupes privés. Dans ces conditions, ce n’est certainement pas aux classes moyennes et populaires de payer la transition écologique.

La politique du gouvernement ne répond ni à la colère sociale ni aux impératifs écologiques. Le gouvernement laisse les multinationales et les lobbys productivistes n’en faire qu’à leur tête en privilégiant toujours plus leur intérêt propre et celui de leurs actionnaires au détriment du plus grand nombre et de l’avenir de la planète. Pendant des jours, le gouvernement a campé sur une posture intransigeante, refusant le moindre geste et clamant qu’il maintenait le cap et ce, malgré le fait qu’une énorme majorité de la population soutenait ce mouvement. Cette attitude a entraîné une exaspération croissante qui a conduit à des actes de violence dont le gouvernement pouvait espérer tirer parti. Cela n’a pas été le cas et le soutien de la population est resté massif.

Le gouvernement vient d’annoncer, entre autres, le gel, puis l’annulation de l’augmentation des taxes sur les carburants. C’est un premier recul mais c’est trop peu, trop tard, car c’est de toute la politique sociale et de ses conséquences économiques et écologiques qu’il faut discuter. Alors même que la jeunesse a décidé de se mettre en mouvement pour contester les choix éducatifs du pouvoir, c’est un changement de cap qu’il faut imposer. Pour commencer, il faut répondre aux revendications syndicales en augmentant le SMIC et en revenant sur le plafonnement de l’augmentation des retraites à 0,3%, rétablir l’ISF et taxer les multinationales, dont Total, les GAFA et les banques qui financent les énergies fossiles pour investir massivement dans l’isolation thermique des bâtiments et les énergies renouvelables.

C’est pourquoi, les soussigné.es, syndicalistes, responsables associatifs et politiques, chercheur.es, universitaires, artistes, etc., soutiennent les revendications de justice fiscale et sociale portées par le mouvement des gilets jaunes. Ils appellent la population à se mobiliser pour imposer une politique qui permette de mieux vivre, et à manifester pacifiquement dans la rue massivement le 8 décembre, journée de mobilisation internationale pour la justice climatique, en convergence avec la quatrième journée de mobilisation des gilets jaunes.

Context

Free trade agreements, investment deals, and the debt system, are tools used all over the planet to build the power of international finance. These tools are supported by non democratic multilateral agencies such as the IMF, WTO or World Bank, to carry out an offensive against citizens, to dominate democracies and to prevent attempts to build social justice and sustainability. The logic of profit is extended to all aspects of life on the planet, discarding products, talents, emotions or nature unless they can be bought and sold in the marketplace. At this time, Attac reaffirms its complete rejection of murderous and earth-destroying capitalism, which uses the state apparatus to benefit banking and large international corporations, while trampling on the rights of citizens and emptying the word democracy of any meaning.

Why a Charter of Principles

Born in France in 1998, from an editorial in the newspaper Le Monde Diplomatique which issued a call to ‘disarm financial markets’, Attac originally had three major objectives: a tax on financial transactions, a ban on tax havens, and the end of free-trade agreements. Since that time, our network hasn’t stopped growing. We now want to reconceptualize and update our demands in an ever harsher neoliberal context.

Who we are: our structures

Attac is an international movement fighting against neoliberal capitalist globalization and working for social, ecological and democratic alternatives. We are part of the ‘alter-globalization’ movement which brings together social movements at international and local levels.

Attac means “Association for the Taxation of Financial Transactions and for the Action of Citizens”.

Attac is a citizen space for reflection and democratic debate, which develops political strategies in order to transform the current reality. We seek not to govern, but to mobilize, to strengthen citizens’ demands, and to create links between those creating the concrete alternatives which get us closer to the better world we want.

Attac is a network of autonomous associations (most of them with “Attac” in their name), which build an independent power base. Internationally, Global Attac (or Globattac) is a non-hierarchical and horizontal network. Every local group of citizens is welcomed to join us in our fight.

What we do: our actions

Because ATTAC is a worldwide network, our activities are diverse. We provide and produce popular education, books and reports, events, activist information, and support to local projects. The results are as varied and rich as our network.

We view popular education and social mobilization as an integral part of political action by rebellious citizens in their search for freedom, equality and solidarity. We aim to build a sustainable world where all human beings live in dignity.

What we stand for: our principles

1. We demand more democracy and that finance be put at the service of the people.

We aim to disarm the financial markets and deconstruct the neoliberal narrative. We reject the increasing concentration of wealth and the subordination of people and their rights to the dictatorship of the markets. Capitalism’s inherent inequalities prove that it is bad for humanity. Profits must never decide how we live, rather power must return to the citizens, who have both the right and the duty to resist and create alternatives.

2. We stand for a sustainable economy, which ensures the right to a decent life for all the inhabitants of the planet.

We defend the right of peoples and nations to exist and to develop, by building the material and cultural resources for a decent standard of living. This implies safeguarding human rights while respecting individual cultures. We further believe that our existence must be sustainable over time and ecologically respectful towards the planet, thus fulfilling our responsibilities both to nature and to future generations. Against an economy obsessed with production, that devastates nature and the climate, we demand the transformation of infrastructure, transport, buildings and social relations along ecological lines in order to attain social and environmental justice.

3. We reject the patriarchal system and its culture.

We reject patriarchy as an ideology and as a form of political, economic, religious and social organization that helps capitalism profit from the largely invisible work of women, and that spreads insecurity and inequality. We fight against all forms of violence, discrimination and inequality experienced by women, and for equality between men and women, and between different peoples. We insist on the integration of the feminist struggle as part of the struggle against the domination of capital.

4. We reject any kind of racism and the denial of rights to immigrants.

Immigrants are turned into scapegoats for the social crises which capitalism generates. We fight against the discrimination which immigrants face, and demand their equal rights. Borders don’t exist for investments or financial transfers. Rather borders exist to keep poor people away from rich countries. Free trade is only a very partial vision of freedom.

5. We reject militarism and we propose a culture of pacifist cooperation between peoples.

We fight against and denounce the rise of totalitarian neoliberalism, an economic and cultural system that aspires to be the only economic model on the planet. It ignores international conventions and regulations to intervene militarily anywhere in the world to defend its interests and its access to raw materials and natural resources. It uses the ‘war on terror’ as a pretext for this intervention when, in fact, neoliberalism itself has a major historical responsibility for the appearance, expansion and reinforcement of terrorism. It also uses the ‘war on terror’ to destroy democratic achievements and protections and impose a de facto state of emergency which relies on fear, lies and media manipulation.

6. We promote the social economy, based on solidarity, and support the movement to reclaim the ‘commons’.

We call for more citizen participation focusing on economic justice, ecological sustainability, and democratic processes. We’re convinced that business can and should be managed in a more democratic way, as shown by cooperatives. We stand for the right of citizens to access the ‘commons’ in accordance with their needs, rather than the logic of profit.

What we demand

1. Demanding more direct democracy

We want to reconquer and extend the democratic space lost by citizens, to the sole benefit of financial power. We demand respect for democratic decisions, and the extension of citizens’ rights to participate through direct democracy, including through citizens’ control of finance.

2. Controlling capital movements and redistributing financial profits

We demand the control of capital movements, by the application of a global tax on financial transactions (FTT) to redistribute wealth and reduce inequalities.

3. Fighting against speculation and tax evasion

We demand a ban on tax havens and effective measures to fight tax evasion and speculation.

4. Defending the public sector

We defend the public sector. This includes public services such as education, health and transportation, but also public banking and a public system of retirement provision. Furthermore, we advocate for the recognition of ‘natural commons’, allowing resources like water, seeds, land, education and healthcare, as well as the ‘information commons’, to be communally managed and shared, rather than appropriated by private interests.

5. Levying progressive taxation

We defend progressive taxation to ensure global public goods and services can be provided and wealth is fairly distributed. We particularly call for progressive taxes on capital, including corporate profits, to eliminate the privileges of a few.

6. Rejecting the system of debt and the ideology of austerity

We denounce the debt system and demand the suspension of payments on, and the auditing of, public debt. We demand that priority be given to fulfilling the economic and social rights of people, rather than subordinating these rights to debt payments. The debt crisis, which has drowned many countries in the European periphery, is part of the same crisis which has drowned many African, Asian and Latin American countries for decades, and continues to mortgage the future of those countries today.

7. Rejecting neoliberal agreements

We reject neoliberal trade and investment agreements in which the rights of investors overrule the fundamental rights of citizens, threatening democracy and the sustainability of the planet.

8. Transforming an economy based only on production

We reject the current ‘productivist’ model, which exploits labour and natural resources for profit. We want to replace this model with a society based on democracy, equality, solidarity and ecological sustainability. In particular, this means relocalizing economic activities.

9. Denouncing the domination of the global South through the extraction of wealth

We denounce the current production model which demands the extraction of value from many countries of the global South, particularly through forcing them to produce raw materials (in monocultures, huge mining projects, unconventional oil and gas, infrastructural mega-projects). This generates huge profits for transnational corporations by exploitation labour and natural resources. It has the backing of most governments despite the social and environmental damage.

10. Contributing to a just transition

We aim to contribute to a just transition away from the current capitalist model of production, distribution and consumption, which leads to the loss of control over our ‘commons’, deepening inequalities and ecological debts. To this end, we encourage alternatives, some already underway, like food sovereignty, financial control, energy democracy. These alternatives can achieve the fairer integration of peoples based on solidarity, complementarity and cooperation.

xxxxx

Remark: The above text is revised by Nick Daerden during the WSF in Montreal.