Krausz Tamás: Sobibór 75

 

 

Egy szovjet hős: Alekszandr Aronovics Pecsorszkij (1909–1990)

1943. október 14-én – a náci haláltáborok történetében a treblinkai mellett az egyetlen és sikeres, tömeges szökéssel járó – felkelés tört ki a sobibóri megsemmisítő táborban. Abban a haláltáborban, melynek gázkamráiban mintegy negyedmilló zsidó férfit, nőt, gyermeket és szovjet hadifoglyot pusztítottak el. A haláltábor felszámolásának folyamatában – az SS-katonák számára is megdöbbentő módon – a fegyvertelen, de szervezett foglyok belevágtak a felkelés reménytelennek tűnő, nagy küldetésébe, melyben közel hatszázan vettek részt. Közülük több mint ötvennek sikerült is megszökni és életben maradni – a többieket legyilkolta az SS. Mondanunk sem kell, hogy Magyarországon még a zsidó szervezetek sem emlékeztek meg e dicső eseményről.

  A felkelés vezetője és kitervelője egy szovjet hadnagy, Alekszandr Aronovics Pecsorszkij volt. A művészetek iránt érdeklődő, de végül közgazdasági diplomát szerző fiatalember élettörténetét sokáig csak nagyon kevesek ismerték. Noha 1949-ben és 1951-ben kitüntették, a Szovjetunióban igazi figyelmet sohasem kapott.

  A hivatalos szovjet emlékezetpolitikában egyetlen népet sem emeltek ki a népek sokaságából, sőt igyekeztek – a szovjet történelem háborús korszakának „elvárásai” alapján – a szovjet nép egészének hőstetteit és áldozatait hangsúlyozni: „békés szovjet állampolgárok” ez a felirat szerepelt a lemészárolt zsidók emlékművén is. Mégis, két dolog kétségtelen. Egyrészt, hogy a döntő terhek az orosz népre hárultak a világháborúban, másrészt pedig, hogy az áldozatok között kiemelkedett a zsidó nép vesztesége a holokauszt miatt. A Szovjetunió 27 milliós emberveszteségének hozzávetőleg 10%-a (más adatok szerint ennél is több) zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár volt, miközben a lakosságnak csak nagyjából két százaléka volt zsidó nemzetiségű akkoriban.

  A szovjet történelem etnonacionalista átírása, módszeres meghamisítása együtt jár a mai emlékezetpolitika tudatosan „deszovjetizáló” és „dekommunizáló” törekvéseivel. Ha ezt a történelmet a „főnökök”, a főtitkárok, a vezető hivatalnokok történeteként, azok „bűntörténeteként”, csak az erőszak és a GULAG történeteként fogjuk fel, nemcsak egyszerűen egyoldalúságot követünk el, hanem történelemhamisítást is, alkalmazkodunk a korszellem etnonacionalista „előírásaihoz”, vagyis észre sem vesszük, és máris az ő nyelvükön, a hatalom nyelvén beszélünk. Sose higgy a hamis prófétáknak, még akkor sem, ha piros vagy nemzeti színű zászlót lengetnek is!

  Találjuk hát meg Alekszandr Aronovics hőstettének forrásait!

Pecsorszkij nem csupán megszervezte barátaival, elvtársaival a felkelést és a menekülést, hanem utána csatlakozott a belorusziai partizánmozgalom Scsorszról elnevezett osztagához. Amikor a szovjet hadsereggel egyesültek, Pecsorszkijt – a hadifoglyokkal szembeni, akkoriban szokásos bizalmatlanságnak megfelelően – gyakorlatilag egy büntetőzászlóaljba irányították, amelyet „rohamlövész-zászlóaljnak” neveztek. A harcokban megsebesült, négy hónapot töltött kórházban, itt ismerkedett meg második feleségével. A felkelés történetét 1945-ben vetette papírra, amely akkor napvilágra is került.

  Az 1961-ből származó munkahelyi jellemzéséből, amely a Don-menti Rosztov egyik üzemében készült, az az érdekes dolog olvasható ki, hogy a munkáskollektíva, a „kommunista munka brigádja” milyen elismerően, kicsit patetikusan fogalmazva, szeretettel nyilatkozott róla, kiemelve a következő tulajdonságait: közösségiség és szolidaritás, emberszeretet, az emberek „kulturális felemelésének” vágya, a rászorulók iránti odaadás. Ilyen melegséggel írt ő is azokról a társairól, akikkel együtt raboskodott a megsemmisítő táborban.

Pecsorszkij hőstette – történetileg meghatározható értelemben – maga is a szovjet oktatás, kultúra, a szovjet mentalitás jellemzőit tükrözte. Pecsorszkij szerepében kifejeződött egy lelki és meggyőződésbeli szilárdság és hazaszeretet, milliókat mozgósító antifasiszta szellemiség. A hozzá hasonló emberek sokasága vitte sikerre a Nagy Honvédő Háború igaz ügyét. Lev Szimkin író, aki tanulmányozta a felkelés vezetőjének életét, így nyilatkozott: „Igen, ő maga volt a megtestesült szovjet ember. A zsidók háború előtti nemzedéke, amely a szovjethatalom idején nőtt fel, az internacionalizmus eszméit saját eszméinek tekintette.”   Az író megjegyzi, hogy Alekszandr Aronovicsnak sosem jutott eszébe elhagyni a Szovjetuniót, akkor sem, amikor zsidók sokasága indult el az új haza, Izrael felé…

Az olyan ember, mint Pecsorszkij, aki látva, hogy az SS-őrök szórakozásból lövik le a foglyokat, képes volt megszervezni a felkelést (melynek során sikerült 11 német SS-t és jó néhány ukrán őrt is likvidálni), olyan emléket hagy maga után, amely nemigen manipulálható. Legfeljebb elhallgatni lehet, mint például a mai Magyarországon. Az ilyen embernek lehet bárhol a hazája, akár több hazája is lehet, mert sohasem felejti el, hogy az emberiség része is. Természetes tehát, hogy Pecsorszkij egész életében ápolta a szovjet ellenállás tradícióját, amelynek megmutatta eltakart arcát is, „zsidó utcáját”, és sohasem gondolt arra, hogy a két hagyomány egymással szembeállítható. Összetartozó dolgok voltak ezek és azok is maradnak mindörökké. Vaszilij Groszman, a híres író, aki vöröskatonaként érkezett az akkor már gyakorlatilag elhagyatott Sobibórba, azonnal felismerte a tábor jelentőségét az utókor számára: hiába tüntették el a nácik a nyomokat, még a föld alól is előkaparták rémtetteik bizonyítékait.

Mi sem hagyjuk veszni Pecsorszkij igazságát.

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Szalai Erzsébet: A félfeudális hatalmi rend Magyarországon. Az Orbán-rezsim természetrajza és működése. – cikk a HVG-ben

Szerintem a címben megfogalmazott kategóriával írható le a jelenlegi magyarországi hatalmi szerkezet – a NER – lényege, és lényegi működési módja. Kornai János autokrácia, Bozóki András és Hegedűs Dániel, valamint Filippov Gábor hibrid rendszer fogalma is találó erre, de azok főként csak a politikai hatalmi viszonyok leírására koncentrálnak. Én olyan fogalmat alkotok, mely egyfelől magába foglalja a gazdasági és kulturális aktorokat, azoknak a politikai aktorokkal alkotott szövevényét is, másfelől utal azokra a múltbeli strukturális mintázatokra, melyekkel a jelenlegi hatalmi szerkezet kontinuitást mutat.

A hatalmi szerkezet ágensei a következők: domináns pozícióban a politikai elit csúcsa – a továbbiakban uralkodó rend (Orbán Viktor vezetésével) –, a hazai kliensburzsoázia, a nagy, állami támogatottságú exportáló multinacionális vállalatok menedzserei és tulajdonosai, és a nemzeti-konzervatív technokrácia (Matolcsy György vezetésével). Alárendelt pozícióban a fennálló hatalommal lojális, az az által kitartott média és értelmiség, valamint a kliensség és a szuverén pozíció között lebegő nagyburzsoázia.

Ez a konglomerátum félfeudális rendet alkot. Max Weber nyomán rendiségének lényege, hogy tagjait formális és informális kapcsolati háló integrálja, valamint közös ethosz, értékrendszer és magatartásminta jellemzi. Félfeudális jellege a benne uralkodó erős formális és főként informális hierarchikus viszonyokból, az eme hierarchia csúcsán elhelyezkedő vezető (király) szinte korlátlan hatalmából adódik – legalábbis a rend egy részén belül.

A rend azért nem teljességgel feudális, hanem félkapitalista, mert az integráns részét képező burzsoázia és menedzsereinek tevékenysége valamiféle visszaigazolást, visszajelzést kap a piacról. Weberi értelemben így a hatalmi rend egésze is osztályvonásokkal bír – és ilyen vonásokkal bír marxi értelemben is: a hatalmi rend az ország szinte teljes tulajdonának birtokosa.

A király (Orbán Viktor) hatalma a rend részét képező burzsoázia felett mindazonáltal nem totális – a kliensburzsoázia komolyan függ tőle, de a nagy exportáló multinacionális cégek vezérkara erős alkupozícióban van vele szemben. Ez abból adódik, hogy zömében ezen cégek exportja húzza a gazdaságot (ők biztosítják a GDP – a nemzeti termék – dinamizmusát). És döntően ők azok a gazdasági szereplők, akiknek tevékenysége megmérődik, nem is akárhol, hanem a világpiacon, ezen belül döntően a német piacon.

*

De történetileg nézve hogyan alakultak a hatalmi renden belüli erőviszonyok, és milyenek ma?

Az új magyar kapitalizmus korábbi, laissez faire szakaszát kezdetben a késő-kádári technokrácia (a létezett szocializmus hatalmi hierarachiájában felnövekvő, a piacgazdaság totalizálását és a teljes külpiaci nyitást zászlajukra tűző, döntően fiatal pénzügyi szakemberek – Békesi László, Bokros Lajos stb.), majd „gyermeke”, a nagyburzsoázia, azon belül is döntően a multinacionális cégek tulajdonosainak és menedzsereinek dominanciája jellemezte a politikai elit, vagyis az mindenkori uralkodó rend felett. A felnövekvő hazai nagyburzsoázia nagyjából a 2000-es évek elejétől féltékenyen figyelte a multinacionális szektor privilegizált helyzetét, és egyre inkább a nemzeti tőke nevében fellépő Fidesz mögött sorakozott fel – majd 2010-ben hatalomra is segítette azt. Az új uralkodó rend azonban ezért csak részben mutatkozott hálásnak, és hozzákezdett a tulajdonviszonyok radikális átalakításához, és egy hozzá feltétlenül hű kliensburzsoázia létrehozásához – ezért kellett meggyengítenie, majd szinte teljességgel felszámolnia a fékek és ellensúlyok rendszerét. Míg a rendelkezésre álló tetemes állami tulajdont privatizáló késő-kádári technokrácia és az általa dominált uralkodó rend „osztogatott”, addig a fideszes uralkodó rend és hűséges technokráciája „fosztogat”.

A 2010 előtti időszakban a médiát és az értelmiségi közéletet alapvetően a késő-kádári technokráciához, majd a nagyburzsoáziához lojális liberális értelmiség uralta – ez azonban nem jelentette más szellemi irányzatok kizárását. A liberális értelmiség legerősebb fegyvere ezen szellemi áramlatokkal szemben a körükbe tartozók teljesítményének elhallgatása volt. A fideszes uralkodó rend győzelmével azonban szinte azonnal megindul a médiaviszonyok radikális átrendezése és a másként gondolkodók elleni nyílt, egzisztenciájukat is érintő támadás, melynek célja a teljes kiszorításuk. Az uralkodó rend a megtűrt értelmiségtől feltétel nélküli lojalitást követel, valamint azt, hogy az folyamatosan legitimizációs érveket és ideológiákat szállítson számára.

Az autonómiájára valamit adó nagyburzsoázia helyzete pillanatról pillanatra változik.

*

Már 2010-től megkezdődik az a folyamat, melynek során Orbán Viktor és szűk köre, az uralkodó rend kísérletet tesz a nagyburzsoázia politikai elit felett gyakorolt korábbi hatalmának megtörésére, vagyis a két hatalmi csoportosulás közötti  dominanciaviszonyok megváltoztatására. Mivel Orbánék nem zabolázhatnak meg minden egyes nagyburzsoát, ezért versenyeztetik és kijátsszák azokat egymás ellen. Ennek egyik fő eszközét a közbeszerzési pályáztatás működési módja jelenti. Különösen pontosan jellemzi a versenyeztetési, kijátszási mechanizmus lényegét a döntően a multinacionális vállalatok körében alkalmazott stratégiai megállapodások rendszere. Itt nem érvényesül semmiféle normativitás, az állam a közvélemény és a piac által átláthatatlan kritériumok alapján, ad hoc emel ki cégeket, és köt velük egyedi megállapodásokat. Ezeknek titkos záradéka, mely a vállalatoknak nyújtott állami kedvezményeket tartalmazta, egészen 2017-ig feltárhatatlan volt. (Az LMP-s Szél Bernadett perelte ki az adatokat az illetékes hatóságoktól).

A burzsoázia egy része lázong alárendelt szerepe ellen – de csak az Orbán szűk köréhez, az uralkodó rendhez kötődő Simicska Lajos, valamint időnként Csányi Sándor és Demján Sándor veszi a bátorságot a nyílt konfrontációhoz. A G.naptól Simicska frontális támadást indít Orbán ellen, eszközül használva ehhez médiabirodalmát. A csata ez év nyarán dől el, amikor a fenyegetett Simicska bedobja a törülközőt, és megválik médiaérdekeltségeitől. Megmutatva ezzel azt is, hogy a „független” sajtó mennyit is ér a burzsoázia számára, és léte mennyire függ a hatalmi renden, ezen belül a nagyburzsoázián belüli erőviszonyoktól, pontosabban azok változásától.

Simicska megtörésével Orbán és uralkodó rendje, valamint technokráciája megvalósítja azt a – tulajdonképpen 1998 óta dédelgetett – tervét, hogy felülkerekedjen a nagyburzsoázián, Bourdieu kifejezésével élve, politikai tőkéjét szinte teljes mértékben gazdasági tőkévé konvertálja.

Azért csak szinte valósítja meg, mert a multinacionális cégek vezérkarai és a Csányihoz hasonló eredetű és típusú gazdasági hatalommal rendelkező nagyburzsoák továbbra is őrzik Orbánékkal szembeni alkupozícióikat. Helyzetüket alapvetően csak komoly, döntően világpiaci átrendeződés változtathatja meg.

*

De miért nem uralkodó osztályról, hanem csupán hatalmi rendről beszélek, melynek vannak osztályvonásai? Hiszen a rendek teljes egészükben működhetnek osztályként is. Röviden azért, mert miközben a hatalmon lévők megszerveződnek, a társadalom, ezen belül a munkásság nem szerveződik osztállyá. Egy osztályos társadalmak pedig logikailag nem léteznek.

A társadalom, ezen belül a munkásság önszerveződésének elmaradása alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt a munkásság nem látja a tőkét, a burzsoáziát és annak az ő életében betöltött szerepét, mert a burzsoázia elbújik a mindenkori kormányok háta mögé, és onnan irányit. Az államhatalommal hajtatja végre például a szociális szféra – oktatás, egészségügy – megcsapolását, melyről azt képzeli, hogy azt ő finanszírozza. Másrészt a munkásság – tehát mindazok, akik kizárólag munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és nincsenek magas vezetői pozícióba – rendkívül megosztott, érdekellentétek által tagolt. Más oldalról megközelítve: a világ globalizáltságának jelenlegi állapotában a munkásság már nem lehet nemzeti, de még nem lehet nemzetközi sem.

Mindezért nemzeti szinten a kapitalista tőke-munka viszony az úr-szolga feudális viszony álruháját ölti. Ettől pedig még nagyobb a kizsákmányolás, mintha a tőke-munka viszony nyíltan megjelenhetne a társadalmi egyének tudatában, így a kizsákmányoltak felvehetnék a harcot kizsákmányolóikkal szemben.

*

2018 tavaszán a magyar társadalom enyhe többsége a fennálló hatalmi rend ellen szavaz, a Fidesz-KDMP kétharmada az általuk manipulált politikai rendszer következménye. Mindazonáltal az Orbán uralta hatalmi gépezet még mindig fennálló erős támogatottsága nem magyarázható kizárólag az általa szított gyűlöletkampánnyal: bár regnálásának eddigi időszaka alatt az egyenlőtlenségek jórészt töretlenül növekednek, az utóbbi két-három évben majd minden társadalmi réteg helyzete javul. Persze a legszegényebbeké csak alig érzékelhetően, a nagyon gazdagoké pedig kiugróan.

A hatalmi rend mára kívülről is bebetonozódott. Fő bázisa egyfelől az orosz politikai elit és burzsoázia, másfelől a német nagytőke – de az Orbán–Trump-közeledés a jövőt illetően az amerikai politikai elit (és burzsoázia?) támogatását is előrevetíti. Helyzetét hazánk félperifériás adottságaiból adódóan csakis a geopolitikai, geogazdasági helyzet olyan változása ingathatja meg, mely ellene hat autoriter hatalmi rezsimek további előretörésének. A belső viszonyok oldaláról pedig kizárólag az ellenzéki pártok és civil szervezetek lokális, elsősorban vidéki hálózatainak kiépítése gyengítheti meg hatalmát.

Forrás: https://hvg.hu/itthon/20180927_szalai_erzsebet_felfeudalis_hatalmi_rend_magyarorszagon

Kategória: Nincs kategorizálva | Szalai Erzsébet: A félfeudális hatalmi rend Magyarországon. Az Orbán-rezsim természetrajza és működése. – cikk a HVG-ben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Püföljük az Orbán-dobot? – cikk a HVG-ben

Az ATTAC Magyarország alelnökeAz ellenfelek, ahogy lenni szokott, egyre inkább hasonlítanak egymásra. Vélemény.

A szélsőjobboldali bürokrácia, mélyállami-informális klikkek és ideológai apparátus által irányított magyar államot elmarasztaló Sargentini-jelentés elfogadása után – viták helyett – a magyarországi „közélet” még mélyebbre süllyedt, mint korábban. Pedig a boldogtalan közvélemény ezt nem tartotta volna elképzelhetőnek.

Még lejjebb?

Lehetetlen – gondolta úgyszólván mindenki.

A szánalmas összellenzéki tüntetésen, az üres gorombáskodással és rekedt üvöltözéssel töltött parlamenti ülésen, a szélsőjobboldali-kormányzati terrormédiák tragikomikus őrjöngése közepette, az ellenzéki portálokon terjengő olcsó gúnyolódás és káröröm láttán világos lett: a legpesszimistábbak balsejtelmei derűs kabarétréfák – a politikai valósághoz képest.

És ekkor föllép a világot jelentő deszkákra Gyurcsány Ferenc országgyűlési képviselő úr (kétszeres [volt] miniszterelnök), hogy előadja az ellenállás paródiáját. Erről mindenkinek ajánlom Szily László beszámolóját, a magyar zsurnalisztikai sírva vigadás nagyszerű és maradandó dokumentumát. Gyurcsány (volt) miniszterelnök úr gyéren látogatott és értelmetlen rendezvényén a mai miniszterelnök kolléga arcképével ékesített műanyag dobokat osztottak szét, hogy a megjelent DK-párthívek Orbán úr portréját botokkal ütlegelhessék, lábbal rugdoshassák és zászlórúddal szúrhassák le.

Szimbolikus lincselés.

A tehetetlenség és az erőszak gesztusa egyszerre: ez mutatja a „demokratikus” ellenzék állapotát. Évtizede rimánkodik, könyörög, eseng az ellenzéki észjárású közvélemény, kérve kérvén Gyurcsány képviselő urat, hogy legyen szíves eltűnni a magyar politikából, mert nevetségessé teszi 1. az ellenzékiséget, 2. a demokratikus ideálokat, 3. volt és jelenlegi pártját meg 4. saját magát.

Mindhiába.

Nem Gyurcsány miniszterelnök úr az egyetlen, aki szertefoszlatja a magyar parlamentarizmushoz fűződő – egyébként is oktalan és céltalan – illúziókat. A parlamentarizmus (képviseleti kormányzat) egyszerűen lehetetlen szabad nyilvánosság nélkül, ezt pedig az Orbán-rezsim kíméletlenül (és a magyar társadalom közönye mellett) szétverte már. A szervilis közigazgatás és a majdnem száz százalékig orbanizált regionális (helyhatósági) irányítás mellett még a látható érdekcsoportok viaskodása is elült, a civil társadalom tekepályák és bicikliutak nívóján képes önmaga megjelenítésére. A devizaadósok ügye, a kilakoltatási hullám, a segély elvonása a közmunkások családtagjaitól, a magyar értelmiség elleni totális támadás (CEU, akadémia, Corvinus-privatizálás, társadalomtudósok, írók és művészek leprázása stb.), az NGO-k jogfosztása, a bíróságok függetlenségének szétzúzása, a munkajog represszív és autoritárius átalakítása: mindennek nincs politikai jelenléte és relevanciája a nyilvánosságban, ha négy-öt internetes portáltól eltekintünk. Ez utóbbiak azonban a nagyvárosi fiatal középosztálynak egy részét érik el csak, és anyagi (valamint „civilizációs”) okokból kénytelenek engedményeket tenni a bulvárnak és behódolni a növekvő kulturálatlanság ércbe öntött szabályának.

A körülmények nem teszik lehetővé a parlamentarizmust, amely jó esetben se sokkal több, mint az uralkodó osztály frakcióinak rendezett versenye az állam irányításáért, s ez az állam még ún. demokratikus irányítás mellett is a beati possidentes állama, nem pedig a misera plebs contribuens politikai eszköze, amint persze sohase volt az.

Mostantól kezdve határozottan le kell szoknunk róla, hogy a megszokás kényelménél fogva a – nem létező, tagság, szervezet és világnézet híján szűkölködő – „pártokról” beszéljünk, amelyeknek a politikai jelentősége zéró.

Az ellenzékiség a mai magyarországi társadalomban (és a külhoni magyar kisebbségek enklávéiban) egyenletesen szórt, világnézetileg ellentmondásos magatartás és érzület, semmi egyéb. Egyetlen megmaradt kiváltsága a morgás joga, a ius murmurandi. Ebben az alaktalan, légnemű közegben fognak előbb-utóbb megjelenni az eljövendő baloldali mozgalmak csírái, kezdeményei. Nyilvánvalónak tetszik, hogy az emberi jogi, parlamenti, joguralmi, „piacgazdasági”, pluralista illúziók kritikájára szükség lesz: egyelőre csak a történeti valóság néma bírálata érvényesül.

A – pontatlanul – „liberális demokráciának” nevezett alakzat már megint képtelen volt megakadályozni a tekintélyuralom berendezkedését.

Még akkor is, ha valamilyen véletlen folytán az Orbán-rezsim választási vereséget szenvedne valamikor, a viszonyok gyökeres megváltoztatása lehetetlennek tetszik, mert a jelenlegi politikai „garnitúrát” mélységesen megmérgezte a vereség és a tehetetlenség tartós tapasztalata – és a fasisztoid demagógia irigyelt sikere. Ellenzéki médiahősök tucatjai képzelődnek ún. karizmatikus vezető megjelenéséről „a mi oldalunkon”, sőt: olyan ellenzéki „narratíváról” (?) ábrándoznak, amely a maga csaló egyszerűsítésével és népszerűsködésével méltó vetélytársa lehet a regnáló szélsőjobboldal hazugságainak és uszításainak, udvariasabban kifejezve: mítoszainak.

Az ellenfelek, ahogy lenni szokott, egyre inkább hasonlítanak egymásra, a különbség hovatovább pusztán annyi, hogy egyikük erős, a másikuk meg gyönge.

Ebből sokunknak elege lett.

A Tiszák (Kálmán és István) korában is parlamenten kívül volt a valódi, az egyetlen ellenzék: de hatalom híján is befolyásos volt még a független sajtó, fejlődött a munkásmozgalom, terebélyesedtek a nemzetiségi mozgalmak (pedig újságírókat, szocialistákat, „nemzetiségi agitátorokat” folyton börtönbe zártak), és – ez nem változott azóta se – ellenzékben volt a teljes magyar kultúra és a teljes magyar társadalomtudomány, csak persze nyíltan és bátran, nem gyáván szakmázva és civilezve, mint manapság. És voltak – hatalmon kívül is – komolyan veendő „közületei”, mint a szakszervezetek és a szabadkőművesség.

A helyzet ma lényegesen rosszabb és kezdetlegesebb, ám az akkori formákat nem lehet újjáéleszteni.

Az 1989-i rendszerváltás kudarcot vallott, összes intézményi alakzatai tönkrementek (ha egyáltalán létrejöttek): parlament, önkormányzatiság, jogállam, egyéni önállóság, szabad vállalkozás, autonómiák, „önszerveződés”. Bármennyire fájdalmas ez a már idősödő rendszerváltóknak, a visszatérés a több mint negyedszázad előtti utópiákhoz nem lehetséges, és szerintem nem is kívánatos. A „liberális demokrácia” sima, nyugodt „átfejlődése” a korporatív-tekintélyuralmi féldiktatúrába elárul valamit az egykori utópiák értékéről. A 2010 előtti rendszer nem tudta (részint nem is akarta) megvédeni a magyar népet, és maga is elkezdett autoritárius irányban hanyatlani, mielőtt át kellett engednie helyét a népellenesség profi technikusainak.

Nem érdemes evvel már túl sokat törődni. A magyar nép fegyvertelenül áll – vagy kivándorol –, s egyelőre (bár egykedvűen, szkeptikusan) hisz a rosszakaróinak. A magánügyeibe menekül, mintha lennének tisztán magánügyek a modern társadalomban, ahol a honpolgárok adóalanyok, biztosítottak, hatóságok ügyfelei, állami szolgáltatások fölhasználói, állami tömegközlekedés utasai, monopóliumoknak és árfolyamoknak kiszolgáltatott fogyasztók, a bérpolitikától függő alkalmazottak, irányított televíziók nézői.

Az ifjú nemzedék kénytelen lesz mindent elölről kezdeni, ha képes lesz rá, hiszen lázongó tagjai is átesnek a szélsőjobboldali hatalmi mámor fertőzetén, s nagy kérdés, szereznek-e belőle némi immunitást.

Forrás: https://hvg.hu/itthon/20180920_tgm_pufoljuk_orbandobot_gyurcsany_ellenallas

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Püföljük az Orbán-dobot? – cikk a HVG-ben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Political situation in Hungary after the parliamentary elections in 2018

Hungarian Prime Minister Viktor Orbán was reelected to a third consecutive term after his right-wing Fidesz party won 48 percent of the vote, enough for a two-thirds majority in the parliament. It was a decisive win for Orbán, who in recent years has clashed publicly with the European Union (EU), becoming a forerunner of the illiberal ultranationalism rising not only in Central and Eastern Europe (CEE), but throughout the West, too. Orbán`s electoral manifesto consisted of one sentence: „We’ll go on as before.” His messages to Hungarians were: racist propaganda, xenophobia, no refugees, anti-Soros crusade, defending Europe`s Christianity, anti-communism. Orbán has not given interviews and participated in no debates. Orbán’s victory is a product of several factors e.g. the weakening of the liberal democratic system, the success of anti-migration platform, and the extremely big fragmentation of the opposition.

The composition of Hungary’s current parliament is: Fidesz-KDNP won 133 seats out of 199. Jobbik took 26 mandates, the Hungarian Socialist Party-Párbeszéd (MSZP-P) 20, former Prime Minister Ferenc Gyurcsány’s Democratic Coalition (DK) 9 and Politics Can Be Different (LMP) 8. Together (Együtt) and the ethnic German minority is represented by a single lawmaker each. An independent candidate has also won a seat. This means that in the newly elected Hungarian parliament 159 seats are now in the hands of the far right (133 for Viktor Orbán’s Fidesz and 26 for the far-right Jobbik party in opposition).

Citizens largely received their information from Orbán’s extremely strong propaganda machine with a minority getting their facts from anti-Orbán social media websites and from communiqués issued by the squabbling and ineffective opposition parties. As a result more votes were cast against the ruling coalition than for it, but a faceless, indistinct mass society and the fragmented opposition provided no real barrier against the focused hate of Hungary’s populists.

The Hungarian electoral system is designed for two main blocs, which does not fit the political structure of the country, and there were seven „major” competing opposition parties, so the result was well-known in advance. Nearly half of the popular vote went to Orbán, the other half was split between small parties. Opposition party leaders (e.g. Gábor Vona of Jobbik, Gyula Molnár of MSZP, Ákos Hadházy Co-Chair of LMP, Péter Juhász of Együtt) have resigned and anti-Orbán demonstrations have sprung up, with EU and Arrow Cross flags demanding for new elections in vain. There were many signs of electoral fraud, but the parliamentary parties did not fight for the detection of fraud quite firmly.

As G.M. Tamás, famous Hungarian philosopher wrote recently in an article: the first legislative move of Orbán`s government has been „the adoption of the Stop Soros Act, which will force human rights groups to register as foreign agents and submit to regular police surveillance, fiduciary controls, and punitive taxes. Groups that have absolutely nothing to do with immigration — those looking after Hungarian citizens’ human rights, advocating education and prison reform, representing the homeless and ethnic and religious minorities, etc. — will be persecuted. And this comes on the heels of the shuttering of the biggest newspapers and radio stations and the shanghaiing of television and the largest-circulation internet journal.”

By the middle of 2018 a completely new political era has been consolidated in Hungary. A limited political pluralism has evolved over the past 8 years, a national radical, but superficial ideologized system, namely a racist and a corrupt one, but lacking a strong world view. Orbán`s regime is an opressive semi-dictatorial system. Modern-day dictators and autocrats, like Vladimir Putin, Recep Tayyip Erdogan or Abdel Fattah el-Sisi impose their anti-liberal and antidemocratic rule by securing a majority of votes in general elections and legitimize their illegitimate power through the ballot box. Electoral gerrymandering, curtailing press freedoms and fearmongering create a toxic mix to consolidate rule over the people.

One of the important features of this above system is that politics has become a private one: on the one hand, legislatures and offices serve, in many cases, private interests, and on the other hand decisions are made by excluding the public. The stability of the system is best demonstrated by Orbán’s ability to overthrow the decisive players of political and business life without shock, so the centralized control is not restricted by internal competitions either. Nothing can happen in Hungary unless Orbán decides it should, and everything he decides happens. There is no counterpower, not even in his own party. His will cannot be challenged, his decisions are final, non-appealable, implemented by loyal bureaucrats.

The stability of this system will most probably depend on whether it will be able to respond well if Hungary`s slightly strengthening economy stops. It seems that the imitating bargain of the Kádár system is working well with a large part of society: a modest but steady rise in the standard of living can provide the necessary support for Orbán`s power or at least not have to deal with substantive resistance.

In order to keep the power Orbán needs to eliminate the possibility of resistance in time. This is partly achieved by the expropriation of state institutions and resources, partly by bribery, partly by the control of the press. That is why the ruling power acts hard against the smallest organization to exclude the principle of a viable, non-controlled movement.

In Hungary the bourgeois democracy has not just disappeared, but has gradually lost its reflexes and rules from the Hungarian public life. Attacks against the non-parrliamentary Left become more drastic. An excellent example is the case of Attila Vajnai, Chair of European Left Workers Party 2006 when an independent investigation found that the Hungarian Police violated six fundamental rights during an antifascist demonstration 8 months ago. Nowadays it is completely unrealistic to assume that it would be enough to adjust some undemocratic rules and Hungary became again a full-fledged bourgeois democracy.

The most important development of the Hungarian political scene nowadays is characterized by the fact that practically all of the significant opposition parties have been completely fallen apart, because they are occupied by quite absurd internal wars, their chairpersons are failing, their upheaval seems hopeless. There is only one stable opposition party, namely the Democratic Coalition (DK), headed by ex-PM Ferenc Gyurcsány, which is the only force that Orbán has a serious interest in.

The accountability and the control of the political leaders has virtually ceased in Hungary. If suspicious issues turn out, they will not have consequences. There is hardly any press, where such dubious matters might emerge, and the politics without any stake have made a full apathy.

The ideological superficiality of the Orbán system and the lack of ambition in public affairs are linked to the privatization of the policy. The main purpose of the current regime has become to promote the personal business interests of those in power. This is a self-excelling, circular process. With the acquisition of the country, the top management stabilizes its political power, so it can get more and more goods to further strengthen its political power.

This new Hungarian system is a political private enterprise, and not of some political community’s mission-mindedness.

The first factor in Fidesz’s repeated land-slide electoral victory in 2018 was a general disillusionment with the Socialist government austerity policy before 2010, as well as Fidesz` rewriting of the democratic rules adopting a new constitution, changing the country’s electoral laws, and asserting government control over independent media.

The second factor of Orbán`s victory is that migration was a winning issue. Since the European migrant crisis began in late 2015, migration has trumped all other issues in Hungary—in this respect, Orbán’s 2015 decision to close Hungary’s border and his continued defiance of EU requests to accept refugees have both been politically popular. Migration has proven to be an especially effective tool in mobilizing less educated voters, primarily in rural areas and in cities other than Budapest. Orbán has successfully persuaded his base that only he and his government can protect the country against the „Muslim invasion” and Brussels, George Soros, the Western liberals, and, most recently, the United Nations.

The third major factor behind Orbán’s victory is his own success in uniting the right at a time when the opposition is weak and divided. Orbán has held his camp together for decades, using both economic and cultural nationalism to cement support from the more than two million voters who constitute the Fidesz base. In 2009, Orbán laid out a vision in which Fidesz could remain in power for decades if it was able to establish itself as the „central political force” with the opposition divided into left-wing and far-right blocs. After the collapse of the Socialist Party (MSZP) and the rise of the far-right Jobbik during the 2006–2010 term of parliament, Orbán’s prophecy came true, and Fidesz became the only major party in the Hungarian political landscape.

Not only the opposition is divided between the left and the far right, but the Left itself is highly fragmented, meaning there is no single center-left party comparable to Fidesz’s position on the center-right. Hungary’s Left and liberal opposition parties learned nothing from their 2014 electoral fiasco, in which their failure to coordinate allowed Fidesz to win another supermajority, and this year they cooperated even less than at the last elections. For most of the 2018 campaign—and despite huge pressure from the majority of Hungarian citizens who wanted a change—left-wing and liberal parties competed with each other over who would dominate the Left in the future, rather than working together to replace Fidesz.

A clear indication of this division was the lack of an overarching electoral list that included all left-wing and liberal parties. These parties should have focused all their energies on offering a joint alternative to Orbán’s illiberal regime; instead, there was an intense competition between the socialist MSZP, the left-liberal DK, and the green LMP for the leading position on the Left. These parties joined forces only in a small minority of the country’s single-member constituencies, meaning that in many districts where a united opposition had a chance to win, the opposition vote was split among multiple candidates. Although Fidesz’s majority was never in doubt, the party’s ability to win another supermajority did indeed hinge on the Left’s lack of electoral coordination. Fidesz was therefore able to win two-thirds of the seats in parliament despite receiving less than half of the vote. In smaller settlements some of the anti-Fidesz voters did help Fidesz candidates because they were afraid of losing its support.

The key question now is how Orbán will react to his third consecutive victory. Nothing in the past 8 years suggests that reconciliation will be on the agenda. The weakness of the opposition is likely to keep Fidesz focused on its other enemies—to wit: Brussels, George Soros, the Civil Society Organizations (CSOs), the Central European University, and independent media. The government may also take steps toward further centralization by reducing the power of local governments. The judiciary, which has so far largely managed to preserve its autonomy (the packed Constitutional Court is one vital exception), is also a main target.

On the biggest festival for ethnic Hungarians in Transylvania at Tusványos last week-end, Orbán delivered his annual speech. He has launched the European Parlamentary campaign and considered Central Europe as a political force that makes his role inevitable. One of Orbán`s future visions is that Hungary will become one of the most competitive countries of the EU. The essence of his speech can be summarized in three points:

1.) Fidesz` governmental conquest will continue in all political, economic and social fields;

2.) In exchange of security the fundamental human rights, e.g. freedom must be given up;

3.) Orbán wants to play a leading role of a Putinian, far right EUP campaign. „We are the future of Europe” he declared. The next EU parliamentary elections will be decisive for the future of a „Christian Europe” and a battle against „liberal democracy” heralding the defeat of elites over immigration and a shift to the nationalist right wing he predicted.

Orbán extended this concept to a pan-European level by basically approving all the statements of Putin’s propaganda from the declining West to the paralytic EU, through the importance of abandoning Ukraine and the lifting of sanctions against Russia and the harm of fake news. Finally he repeated the favorite mantra of the Russian and Western extreme right, according to which the freedom of speech was lost in the West.

These are huge concerns for all Hungarians who disagree with Orbán’s politics. From an international perspective, however, the most important strategic issues are how far Orbán will go in his criticism of the EU and obstruction of common European policies and how much interference he will be willing to accept from Brussels, which has stepped up its criticism of his government in recent years. In last June at the EU leaders` summit Orbán announced a political tug-of-war on the sidelines, telling President Macron that Europe’s destiny would play out between the two of them, „the populist and the European”. Orbán told him that there would „only be two winners” from the EU elections next May – himself and the French President – but that he would be “the biggest winner of all”.

On the European side, the question is to what extent the continent’s leaders—especially those in Fidesz’s European People’s Party—will tolerate the Hungarian government’s increasingly authoritarian policies. If the EU’s powerful center-right alliance keeps on providing political cover for the autocratic rule of Orbán, Hungary’s democratic backsliding, dissemination of misinformation about Brussels, and misuse of EU funds will surely continue. The interest of the whole European Left is to make a joint action against Orbán’s regime in a definite defense of human rights.

Budapest, 17th September 2018.

Compiled by Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | Political situation in Hungary after the parliamentary elections in 2018 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Az „európai megoldás” mítosza – cikk a HVG-ben

Az ATTAC Magyarország alelnökeMind az orbánisták, mind az antiorbánisták eltúlozzák a Sargentini-jelentés fontosságát.

„Európa” és az Európai Unió olyan hírmagyarázók és politikai szélhámosok képzelődéseinek tárgya, akik egyáltalán nem követik figyelemmel az európai politikát, még csak nem is olvasnak külföldi lapokat, folyóiratokat, könyveket. Még az EU-szakértőket is félrevezeti az, hogy Brüsszelre, vagyis az európai szövetségi intézményekre koncentrálnak – még az Európa Tanács és az EBESZ is elkerüli a tekintetüket –, és a jelentős európai országok közélete idegen tőlük.

Európa helyzetét néhány nyilvánvaló és alapvető tény határozza meg, amelyet a rendkívül provinciális és sekélyes kelet-közép-európai újságírás (még ott is, ahol megmaradt és komoly eszközökkel rendelkezik a sajtó, nemcsak nálunk) észre se vesz, miközben eszét vesztetten európázik.

Az a három külhatalom, amely – maga is sok szenvedést okozván – megmentette Hitlertől Európát (Nagy-Britannia, Oroszország, az Egyesült Államok) ma Európa nyílt ellensége.

Az Európai Unió bővítése teljes kudarc. Nagy-Britannia elszakadt, az egykori szovjet tömbhöz tartozó országok – amelyekről azt mondtuk (tévesen) 1989 körül, hogy csak a Vörös Hadsereg és a KGB fenyegető jelenléte választja el őket Nyugat-Európától – ma ellenségesebbek a Nyugattal, mint bármikor korábban. (Nyugaton ma már elátkozzák a „keleti bővítés” pillanatát, amely rászabadította „a fizetett ellenséget”: bennünket.) A nemesi és kispolgári nacionalizmusok már az első világháború előtt a modernség, a népi (politikai) részvétel, a jogkiterjesztés, a szekularizáció, a nemzetiségi (kulturális) jogok eszméit mint nyugati mételyt támadták, mire válaszul a dacos modernek Nyugat címmel indították meg folyóiratukat. Ez a terv, a „nyugatos” modernek terve vereséget szenvedett.

Az 1970/80-as években a magyar állami sajtó és állami rádió Nyugat-barátabb volt (és a „pártirányítás” ellenére nyugati ügyekben jóval tájékozottabb), mint ma akár az idegenszívű ellenzéki portálok.

„Európa” ügye – azaz az európai gazdasági és politikai együttműködés, ám mindenekelőtt az alapjogi konszenzus, a közös alkotmányos fölfogás ügye – a voltaképpeni, azaz a nyugati Európában se áll sokkal jobban, mint idehaza keleten.

Részleges kivételt az a néhány mediterrán ország jelent, ahol a második világháború után is volt még fasiszta diktatúra, és ahol az antifasizmus a nemzeti hagyomány része, nem úgy, mint errefelé.

A menekültválság, no meg a színes és más vallású (régebbi) kisebbségekkel szemben növekvő intolerancia – természetesen nem függetlenül az iszlám világban és az európai muszlim diaszpórákban elterjedt dzsihádi iszlámizmus elterjedésétől – megmutatta ismét Európa sötét részeit. (Arra is rá kell mutatni, hogy az antimodernista lázadás – hamisan vallásos és hamisan nemzeties – kelet-európai válfaja tipológiailag közeli rokona az általa képmutatóan, álszentül gyalázott radikális iszlámizmusnak: az ikertestvére. Amint a dzsenderbotrány is illusztrálja: a nőellenesség és a homofóbia is közös ezekben a jelenségekben.)

A kelet-európai liberálisok által reménykedőn, az itteni jobboldaliak és szélsőjobboldaliak által utálkozva nézett nyugat-európai establishment csöndben megadta magát az idegengyűlöletnek, az etnicizmusnak, a rasszizmusnak, a legtöbb helyen gyakorolja a vallásfelekezeti és nemzetiségi (etnikai meg nyelvi-kulturális) diszkriminációt, vagy láthatólag mindjárt beadja a derekát.

Orbán Viktor magyar miniszterelnököt és csapatát olyasmikért szidalmazza (és golyózná ki a népszerűtlen klubból), amiket elkövet vagy el szeretne követni a gúnyosan „elit”-nek nevezett, egykor liberális politikai osztály is, méghozzá buzgón.

Merkel németországi kancellár egyre magányosabb kivételével a CDU/CSU politikusai ugyanazt mondják, mint amit Orbán és Kövér, bár nem annyira bolondul őszintén, mint az utóbbi.

Az, ami ellen a fasizmusok elsősorban létrejöttek – az egykor hatalmas szocialista és kommunista munkásmozgalom – már nem létezik, tehát „totalitárius” szélsőjobboldali hatalomátvételekre nem kell számítani. Amint azt majdnem két évtizeddel ezelőtt a posztfasizmus-tanulmányomban kimutattam (s amit most „hibrid rendszer” alakjában újra föltalálnak hideg víz gyanánt), nyugodtan fönn lehet tartani a parlamenti külsőségek egy részét, sőt: a kritikai nyilvánosság csonkolt maradékát is, hiszen a proletariátus mint politikai aktor (szereplő) megszűnt, az ún. önálló egzisztenciákból álló régi polgárság ugyancsak, az egyetemi-akadémiai bürokráciát és a szórakoztatóipar és a médiabiznisz margóján sínylődő művészréteget se nevezhetjük már „értelmiségnek” – emez nem tűnődik, nem töpreng, nem dalol, hanem pályázik. (Impaktfaktorozik, peer review-zik és kreditezik.)

Ki az úristen állna ellen a fajgyűlölő-sovén szélsőjobboldalnak – amelynek az egyik lényeges funkciója, hogy betöltse a mondhatatlan űrt, amely ott tátong a tőkés Európa kellős közepében –, ha a represszió új, nem neoliberális, hanem védővámos-soviniszta-izolacionista változatát úgyszólván mindenki támogatja (az ún. baloldal is megtér a kifelé ellenséges, befelé tekintélyelvű nemzetállamhoz, amelyből persze hiányzik a nemzet)?! Ezek a társadalmak minden saját hibájukat az idegeneknek tulajdonítják – s az idegenek is megérik a pénzüket, ráadásul nem is igazán idegenek –, mintha a bevándorlók távozásával, a nemzetiségek (etnikai kisebbségek) erőszakos beolvasztásával vagy kikergetésével egyszer csak megjavulnánk, s békében (egyben alkotóan s versengően…) élnénk együtt az illatozó rózsakertben, s újra olyasmiket mondhatnánk hitvesünkről, mint a magyar pénzügyminiszter: „jó karcagi menyecske”. (Mit szól ehhöz az excellenciás asszony?)

A változások ellenére fölismerjük a régi csúf hangzatokat. Ahogyan a német értelmiséget 1965-ben még a Magyar Időknél is brutálisabban szidalmazó Ludwig Erhard kancellárról mondta a nagy német filozófus, Ernst Bloch: „A szövetségi kancellár beszédmódja a fölismerhetőségig megváltozott.” („Die Sprache des Bundeskanzlers hat sich bis zur Kenntlichkeit verändert.”) Nincs totalitárius diktatúra, de – elnézést kérek a művelt olvasótól, nem én tehetek róla – amikor mai nemzeti kormányrendszerünk legfőbb világnézeti reprezentánsa „geci liberálisokról és antifákról”, az egész állami médiakonglomerátum „migránssimogatókról”, a kultúrrovat az esztétikaprofesszorok ánuszáról, óvatos humanisták „sivalkodásáról” (amely suttogás) delirál, erről azért ráismerünk az ősfasizmus stílusára, de ebből még a hajdani fasizmus félőrülten energikus és vitális szubsztanciája is hiányzik. Ez csak duma. Üresség. Tehetetlen és – lényegében – tárgytalan, személytelen gyűlölködés, amelyből az öngyűlölet árad.

Meg nem is komoly. Kikandikál belőle az öngúny.

Lehet, hogy van Kelet-Európában antifasiszta értelmiség, de nem nagyon látszik-hallatszik. Van értelmiség, amely antifasiszta értelemben hallgat.

A mai Európában merész mondat az, hogy talán mégse helyes embereket csak úgy vízbe fojtani meg vád és ítélet nélkül gyűjtőtáborokban éheztetni. Bátor, eredeti, újszerű mondat.

Tehát az, hogy az ezen a politikán semmit se változtató Európai Parlament – saját rossz lelkiismeretének megnyugtatása végett – elítéli vagy se Orbán Viktor kormányát (illetve még az ellenzéki sajtó címei szerint is: „Magyarországot”), nem oszt és nem szoroz. Lehet (bár nem annyira valószínű), hogy az Európai Parlament javasolja az Európai Tanácsnak, hogy fossza meg Orbánt a szavazati jogától, az Európai Tanács azonban semmit se tehet. Ahol a magyar miniszterelnök ellenfele a népnyúzó, ősreakciós, sznob ripacs, Emmanuel Macron, ott azért a konfliktus látszólagos.

De még ha nem így lenne, az Európai Unió akkor se  szövetségi állam, a tagállamok szuverén döntéseit csak nagyon kevés területen képes valóságosan befolyásolni. Magyarország és a többi kelet-közép-európai ország meredek politikai és államjogi hanyatlását, szabadságvesztését, zűrzavarát, elbutulását csak a magyar nép s a többi kelet-európai nép akadályozhatná meg. Ha akarná. Nyugat-Európa se képes erre, hisz maga se jobb, bár vannak stiláris kifogásai: Orbán kimondja az egész Európa titkát, ő a mai európai állampoézis legméltóbb kobzosa. „Senki se jöjjön ide, s aki itt van, húzzon el” – valahogy így hangzik ez a költemény, Berzsenyi, Vörösmarty és Kölcsey után. (Miközben a külföldi turisták milliói és az itt lakást vásárló idegenek tízezrei árasztják el Budapestet, ahol a belső kerületekben alig hallani magyar szót.)

A magyarhoni államsajtónak, kormánysajtónak és kormánypárti sajtónak (ez a három fajta tölti ki szellemünk terét) ki kell találnia a baloldalt, hogy gyalázhasson valakit. Evvel a koholt baloldallal győzedelmes csatákat vív. A nem létező nyugat-európai liberalizmussal is csak azokat tévesztheti meg, akik kizárólag a tudatlan magyar médiákból tájékozódnak. (Forrás: „találkoztam stockholmi plázába’ evvel a’ izé, kinn élő magyarral…”)

Az a keresztyénség és a fölvilágosodás kombinált hagyományából származó alapelv, amely szerint az emberek – társadalmi helyzetüktől, vagyonuktól, nemüktől, műveltségüktől, egészségi állapotuktól, életkoruktól, nemzetiségüktől, etnikai eredetüktől, vallásfelekezeti vagy világnézeti hovatartozásuktól, sőt: állampolgárságuktól stb. függetlenül – egyenlők (emberi méltóságukat és jogaikat tekintve), ma már jogilag se megfellebbezhető. A nemzetközi jog szerint – amit nyilvánosan, hivatalosan senki nem von kétségbe – ez tulajdonképpen az államiság előföltétele, mindenfajta jogalkotás és joggyakorlat kötelező bázisa. Semmilyen evvel ellenkező jogszabály és állami rendszabály nem lehet hatályos. Evvel együtt ennek az alapelvnek a társadalmi elismertsége jelenleg csekély. Az Európai Unió legtöbb országában – és másutt is – nyíltan kétségbe vonják, következésképpen az Európai Unió (meg az ENSZ és sok hasonló szervezet) kétszínűségre kényszerül első lépésben, lényegi tartalmát és politikai jelentőségét veszti második lépésben, fölbomlik harmadik lépésben.

Szóval akármi történik most az Európai Parlamentben, nem fog történni semmi. A közmunkások családtagjai ezentúl nem kaphatnak segélyt. Ez viszont megtörténik.

Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20180910_TGM_Az_europai_megoldas_mitosza

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Az „európai megoldás” mítosza – cikk a HVG-ben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Baloldali Sziget Fesztivál 2018 Horváth Mihály által fotografált képek

Kategória: Nincs kategorizálva | Baloldali Sziget Fesztivál 2018 Horváth Mihály által fotografált képek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

STATEMENT OF 5th LEFTIST ISLAND FESTIVAL IN HUNGARY

Building of Leftist Communities in Central and Eastern Europe

Between 24th and 26th August 2018 the fifth Leftist Island Festival was co-organised by the Organisers for the Left (SZAB) at Horány/Hungary in the Regatta Leisure Centre, where more than 100 people took part from different Civil Society Organisations, including ATTAC Hungary, MEBAL -United Left, Karl Marx Society, Alliance of Resistance Fighters and Anti-Fascists (MEASZ) as well as Hungarian left-wing parties, namely European Left-Workers Party 2006 (EBMP2006), Hungarian Socialist Party (MSZP), Dialogue (P). About two dozen foreign participants came from Ukraine, Moldavia, Czechia, Slovenia, Spain, Cuba, Venezuela, Austria and Germany. It was an outstanding event, because a complete day was dedicated to Latin-America. Parallelly with the main program, in a separete hall, Ukraine was on the agenda with simultaneous translation on 25th August. The main message of the Festival was that the Left builds communities.

The traditional three-day event of the Hungarian European Left -Workers Party 2006 offered more than 20 forums and debates on politics, art and science. During the Festival the following issues were highlighted:

  • Round-table discussion with the Ambassadors of Cuba and Venezuela (to Hungary) – Resistance of Cuba and Venezuela

  • The Legacy of Che Guevara and Hugo Chavez

  • World Social Forum and Assembly of Resistances 2018

  • Elections in Mexico, Brazil, Nicaragua and Slovenia

  • Dismantlement of Education and Healthcare

  • Armement is the Hall of War – Conflicts in Syria, Ukraine, North Africa and Asia

  • Migration in Europe

  • Legacy of Karl Marx – Marxism today

  • Local and EUP elections in Hungary in 2019

  • Debate of Hungarian Leftist Political Parties

  • Undermining of environmental protection in Hungary

Discussions and debates with the renowned Hungarian public figures and foreign participants have given an opportunity to get acquainted with the real facts and processes unknown in the Hungarian media. Keynote speakers at the Festival were: Annamária Artner, Dezső Avarkeszi, Ferenc Baranyi, György Droppa, Virág Erdős, Gábor Erőss, Leo Gabriel, Vilmos Hanti, Gyula Hegyi, Andrej Hunko, Gergely Karácsony, Imre Komjáthy, Tamás Krausz, Győző Lugosi, Sergey Markhel, György Moldova, Mirek Prokes, Alicia Elvira Corredera Morales, Iván Orosa Paleo, Imre Payer, José Betancourt Seelanddel, Valentina Skafar, Timea Szabó, György Tverdota, Tibor Szanyi, Rebeka Szabó, Gábor Székely, Bence Tordai, Zoltán Tóth, Attila Vajnai, György Wiener.

On one of the two dozens forums, the numerous left-wing activists and enthusiastic persons came to know about the Slovenian LEVICA (Left) party`s secret of its success and also about the fact that Viktor Orbán`s ally was unable to form a government in Slovenia.

Important facts about energy poverty, education and migration were also discussed.

Prior to the Festival, on Thursday, 23rd August 2018 most of the participants took part in a conference on energy poverty and a strong emphasis was given to energy supply in order to make energy available to everyone. Participants from small settlements and villages have shown considerable interest.

The prominent event of this year`s Leftist Island Festival was a debate among the leaders of the Hungarian Socialist Party (MSZP), the Dialogue (P) and the European Left -Workers Party 2006, followed with great interest by the media.

Gyula Hegyi, Vice President of MSZP, made it clear that the party definitely wishes to become a left-wing party, for him the socialist attribute means that – although not in the short term – Capitalism must be transcended. Gergely Karácsony, one of the Co-Presidents of Dialogue Party renewed his faith in the model of social democracy and promised to continue working on the reform lately launched.

Attila Vajnai, Chairman of the European Left -Workers Party 2006 considered the building of communities independently of the electoral campaigns, and set out also concrete initiatives. Out of these initiatives the greatest interest was shown towards modern and energy-efficient LED lamps to be provided free of charge for the poor families and the amendment of the Act on Public Prosecution.

The festival – organised totally fifth time by the Organisers for the Left Group – finally ended up in the spirit of community building, which could offer new opportunities to young people interested in the left-wing values.

Budapest, 6th September 2018.

Organisers for the Left (SZAB)

Kategória: Nincs kategorizálva | STATEMENT OF 5th LEFTIST ISLAND FESTIVAL IN HUNGARY bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Magyar ősz – cikk a HVG-ben

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Keresztény állam, hun apácamészárlás – elfér ez mind a mi fazekunkban, és örömmel fogyasztjuk.

A magyar miniszterelnök részt vesz a még az iszlám megtérés előtti gyűjtögető és vadászkultúrákat fölidéző III. Nomád Világjátékokon – a legjobb promóció itt – , ahol kirgiz, kazah, azeri, üzbég, türkmén, magyar és tádzsik harcosok elevenítik föl a hun és mongol népvándorló hadi tradíciót. Ugyanott tartják meg – ugyanezen népek képviselőinek, vezetőinek részvételével – a Török Nyelvű Népek Együttműködési Tanácsának gyűlését, kiegészülve a török elnökkel és a magyar miniszterelnökkel. Mivel Orbán Viktor látogatása hivatalos, Magyarország mint hun-mongol hagyományú és török nyelvű társország jelenik meg a közép-ázsiai színtéren. „A magyarok Attila kései leszármazottainak tekintik magukat, a hun-türk eredet alapján állnak, nyelvük a türk nyelvekkel áll rokonságban” – mondotta a magyar állam, nemzet, nyelvtudomány és őstörténet egyszemélyi vezetője.

„Magyarország 2014 óta megfigyelő a türk nyelvű államok parlamenti közgyűlésének munkájában, 2017-ben pedig csatlakozási kérelmet nyújtott be a nemzetközi türk akadémiához [tegnap már föl is vették hazánkat ide], és ma már az eddiginél is szorosabb együttműködésre törekszik a türk nyelvű államok együttműködési tanácsával” – tette hozzá államunk és nemzetünk vezetője. Orbán dr. leszögezte: „Korábban sértésnek szánták, hogy Magyarország Európában a legnyugatibb keleti nép, de a türk országok fantasztikus sikerei, gazdasági és politikai fejlődése miatt ma már dicséret, ha keleti népnek nevezik a magyarokat.” (Szerintem se a „keleti”, se a „nyugati” nem sértés és nem dicséret, negyedszázada, a Nyugat-kultusz tetőpontján leírtam, hogy „a szabadság nem földrajzi kérdés”, ám az szemmel látható, hogy a magyar nemzet- és államvezető mit ért „Keleten”: Nazarbajev és Alijev diktatúráját, amelyet keleti utópiánk megtestesülésének vél.)

Dr. Orbán miniszterelnök úr régóta vonzódik a volt szovjet Közép-Ázsiához – nyilatkozta a helyszínen korábban, hogy ott inkább otthon érzi magát, mint Európában – , és közismerten szívélyes, baráti viszonyt tart fönn a térség félelmetes, véres kezű zsarnokaival (részletek itt), Putyin elnök úr hű szövetségeseivel, akik felé most Erdoğan úrral együtt ismételten kinyújtja baráti jobbját.

Korábban a Kurultaj (ez mongol szó), másik nevén Magyar Törzsi Gyűlés jött össze talán Bugacon, ugyancsak a keresztyénség előtti, pogány, türk, hun-avar, nomád íjász régiséget fölelevenítő célzattal, ezen dr. Kövér László úr, a Magyar Országgyűlés elnöke vett részt és mondott beszédet. Nagy, szívbéli szeretettel emlékezett meg az Európát földúló, a római civilizációt majdnem megsemmisítő hunokról.

Ez a pre-iszlám, pre-keresztyén elérzékenyülés, a magyar nép törökségi eredetmítoszának fölelevenítése – a délibábos, homályos-dagályos turanizmus – önmagában is bizarr (noha megvan a maga múltja: része volt hajdan az akkor Ausztria által megtestesített Nyugat elleni lelki lázadásnak).

Így beszélt dr. Orbán Viktor magyar miniszterelnök Kerényi Imre (Kossuth-díjas magyar rendező, színigazgató, egyetemi tanár, közéleti személyiség) temetésén a Fiumei úti Sírkertben: „Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt: különleges fajtához tartozol. […] Európának ezen a táján a férfiak tudják, hogy azért vannak a világon, hogy feltegyék valamire az életüket.” És így tovább.

Senki nem kifogásolhatja – én se teszem – , hogy a magyar nemzet és a magyar állam vezetői így éreznek. „Le cœur a ses raisons que la raison ne connaît point” – és ez őrájuk is érvényes, mint valamennyiünkre.

A nomád, hun-mongol-türk identitás, a tatárjárásra és az oszmán dúlásokra elérzékenyülten, gyöngéden visszatekintő tűnődés nem érdektelen, kár, hogy ebbe sumér régmúltunkat nem nagyon lehet belészuszakolni. De kérem, ne tudja magát magyarként magányosnak, miniszterelnök úr, házelnök úr – ugyanilyen ábrándokkal ringatja magát géta-dák álomba a „protokronista” (ez azt jelenti, hogy mindent mások előtt fedezett föl a román népszellem, különösen szép a Kr. e. II. évszázadi űrhajózás) sovén honfi a Kárpátok déli hágóin, a Nagy Sándor-i hellénisztikus világbirodalomról képzelődik a tábortűz mellett a macedón járási párttitkár, az Aszparuh nagykán által vezetett onogur-bolgár impérium kísértetétől borzong a nyugdíj előtt álló Sztara Zagora-i tanító fönn a Vitosán.

Nem vagyunk egyedül.

Ámde az kicsit (csak kicsit) furcsa, hogy ugyanakkor a miniszterelnök úr egyben Európánkat, európaiságunkat óvja – arab és török üzleti tanácsadóinak karéjában – az iszlám „népvándorlástól”; és keresztyén értékvilágról, államunk keresztyén jellegéről töpreng, ír, beszél és hoz törvényt. A házelnök úr Európa hajdan legnyugatibb és legmodernebb (bár időközben kissé elbajuszosodott) felekezetének, a reformátusságnak öszvegyűltekor acélozza a keresztyén magyar önazonosságot, a Kurultajon mondott neopogány szónoklata után pár nappal. (Lásd erről Hont András írását is.)

Radikális eklektika.

Még sajátságosabb fénytörésben mutatkozik ez a – bizonnyal látszólagos – ellentmondás, ha látjuk, hogy ideológiai törekvések dalmahodnak a kormányzó magyar szélsőjobboldal környezetében, amelyek a keresztyén, forradalomellenes, restaurációs konzervatizmust elevenítik föl, szembeszegülve a „szabadság, egyenlőség, testvériség” romboló, fölforgató, idegen utópiájával, fölcserélvén ezt a „család, munka, haza” („famille, travail, patrie”) őshonos jelszavával, amely már Pétain marsall nem köztársasági Francia Államát is oly népszerűvé, sikeressé és sikkessé tette. Ám ez utóbbi nehezen illeszthető a nyilazó, nőrabló nomád romantika („foglyokat nem ejtünk”) férfiasságához, amelynek annyira a lelkéből lelkedzett volt a szerzetesek és apácák kedélyes lemészárlása, a vásárhelyek fölégetése. A nomád lenézte a megtelepedett földművest, márpedig a föld („la terre et les morts”) a polgárellenes, antimodernista konzervatizmus középponti mítosza. Az egy helyben ülés, a csöndes kitartás, a hely szelleme. A művelés, a házépítés, a gyümölcsfák metszése, a növénynemesítés, a bor és a sajt érlelése. Ez nem nomád nyughatatlanság.

Nem is a város lázas változékonysága.

Nem is az Aranyhorda – hogyan is említsük föl anélkül, hogy tatárjáró érzékenységeket sértenénk – unortodox viszonya a tulajdonhoz, különösen a mások tulajdonához. Ez a földművelőkre nem jellemző; éppen ellenkezőleg.

Mindez valamelyest tragikomikus ugyan, de azért leginkább mélabúra késztet.

Néminemű nemzeti ébredés („Deutschland erwache!”) tanúi vagyunk, vannak közöttünk ébredő magyarok, de a nemzeti jelleg – ahogyan az 1930-as években mondták: „a nemzeti eidosz” – egyre bizonytalanabb, legalábbis kormánykörökben.

A magyarság mibenlétét és mikéntjét szorgosan keresik az erre hivatottak, de nem találják. Ez az egész magyarságkutatás, magyarságkeresés, a sok-sok öndefiníciós kísérlet végzetesen habozónak tetszik.

Az önimádat és az önérzethiány az egyének lélektanában is gyakran jár együtt. A vereségek kultusza, a megbántottság régi problémánk, akár más nemzeteknek, amelyek sokat éltek idegen uralom alatt. Ennek a másik oldala a szüntelen állami hencegés, amely – egyébként oktalan – kisebbrendűségi érzést akar eltakarni. Hiszen igaz, hogy a magyar állam élen járt a migránsellenesség és az iszlamofóbia széleskörű elfogadtatásában, és sokan tanultak a hivatalos Magyarországtól külföldön: ebben Orbán dr. miniszterelnökünk számos külhoni (szélsőjobboldali) mozgalom és államférfi példaképe. A bekerített magyar államot rengetegen bálványozzák világszerte. Kishitűségre semmi ok.

Ugyanez a kudarcmagasztaló fölfogás (amint ezt már Babits észrevette) okozza a valóban meglévő dicsőségünk állandó rombolását. Ilyen például ma – és ilyen volt az 1930-as években is – a magyar kulturális modernség szüntelen kormányzati leprázása, a XX. és XXI. századi irodalmunk és művészetünk iránti nemzetromboló gyűlölet. Ez nem újdonság. Már szegedi és borosjenői gróf Tisza István m. kir. miniszterelnök elárulta, hogy rókáznia kell Rippl-Rónai képeitől.

A dacosan vállalt rossz ízlés nem műveletlenségből vagy elmaradottságból származik. Ez magának a modernségnek a reakciója, a komor elégedetlenség a modernséggel, a fölvilágosodással és a forradalommal, amely – ezt helyesen látja a jobboldal – mindig kulturális forradalom is. Ez valóságos problémája a hatalomnak, ámde a jelenlegi reakciósság (amely megosztott, önellentmondó, ingadozó) nem nyújt rá még csak retorikai megoldásokat se, holott létező és mély antimodern energiákat használ és fejez ki.

A világhírű és Magyarországon megingathatatlan hatalommal rendelkező dr. Orbán Viktor miniszterelnök lendületes, energikus irányításával az iránytalanság és az útvesztés országa lettünk. (A csöppet se megvetendő gazdasági sikerek ellenére.) A hundicső, szittyáskodó, sumerológus, avarkodó, türkösködő, mongolkodó, turanista-turulista magyar önparódia második szereposztásban előadott fölújítása nevetséges, de nem vidor. Igaz, hogy az 1990-es évek kritikátlan nyugatimádatának, a sokkterápiás, megszorításos, doktrinér-szervetlen, üresen európázó magyar önparódiának a visszája, de semmivel se szellemesebb.

Szegény magyar liberálisok! Amint Nyugatra néznek, Orbán Viktor fizimiskája bámul vissza rájuk. Anglia távozik az Európai Unióból, az Amerikai Egyesült Államok elnöke egyenesen az ellenségének tekinti Európát, és magában Nyugat-Európában is az antiföderalista, Európa-ellenes, sovén, idegengyűlölő  áramlatok kerekednek fölül. Trump elnök úr minden nemzetközi egyezménynek és nemzetközi szervezetnek ádáz ellenfele, ő és Orbán miniszterelnök úr a szerencsétlen ENSZ-et is démonizálja. Semmi nem tart örökké. Az Európai Unió és a NATO követi a KGST-t és a Varsói Szerződést a jeltelen sírba (bár az előbbiek névleg még fönnmaradnak darabideig, de minek). Az egész, a második világháborúban százmilliók erőszakos halálának árán megvásárolt világbéke és nemzetközi együttműködés (persze csak a fehér országok között és csak számukra) elenyészik. Csoda, hogy mostanáig eltartott.

Amit a konzervatívok régente mindig fölpanaszoltak, a történeti érzék ma is (újra) hiányzik nálunk. A jelenlegi kurzusban nemcsak gondolat nincs, de históriai műveltség, a múlt búvárlata híján hagyomány se lehet: se kegyelet (pietás), se tisztelet, se áhítat, csak félig feledett, ócska babonák szánalmas csonkjai.

A reformkor nagyjainak – Kölcseytől Szalay Lászlóig és Deákig, Széchenyitől Eötvösig – konfliktusa a „vármegyével”, a „rendekkel”, a korteskedő „bunkókráciával” (ez Kossuth terminusa) valódi ellentét volt. (Jogegyenlőség, nyilvánosság, alkotmányosság – vagy se.) A szenvedélyek ma is valóságosak, a „nyugatos” és „keleties” vitafelek kölcsönös megvetése ugyancsak. De ezúttal egyik se érinti a rendszer (a világrendszer) lényegét, csak a rossz érzés, a feszengés, az eltájoltság, a jövőtől való – nem indokolatlan – rettegés puszta érzelmi-indulati kifejeződése mindkettő, amelynek még a szimbolikája is elferdült, inadekvát.

A radikális eklektika ősbemutatója persze Putyin elnök úr udvarában történt. A szovjet díszszemle, az Alekszandr Geljevics Dugin-féle (Evola, Guénon) fasiszta nacionálbolsevizmus, ortodoxia, IT-vallás, szélsőséges modernizáció, ultrakapitalizmus, cárkultusz, KGB, szlavofília, eurázsiaiság, militarizmus, Sztálin-tisztelet és korrupt reálpolitika stb. hihetetlen keveréke.

Ilyen messze Magyarország sose fog menni. De azért a turanizmus mind a Monarchia idején, mind a Horthy-rendszerben a politikai alvilág része volt. Akkor ez élesen különbözött a nacionalizmustól. A nyilasok kifejezetten allergiásak voltak a „magyar” szóra, országunkat hol „Egyesült Földek és Gyepűk”-nek, hol „Kárpát-Duna Nagy Hazá”-nak nevezték, az ő őszinte rasszizmusuk nem volt nemzeti. Magyarkodásuk átlátszóan őszintétlen, időleges propagandafogás volt. Orbán Viktor nem nyilas, kacérkodása a turanizmussal és az eurázsiai hitregékkel (amiben benne van a „finnugrista” magyar tudományosság, az Akadémia iránti mély utálata) mindössze ideológiai ürességének, politikája doktrinális tartalmatlanságának a jele, nem várható tőle a logikusan  következő – keresztyénellenes – lépés. Egyáltalán: semmi új nem várható tőle, csak a harciassággal és botrányos kijelentésekkel leplezett céltalan sodródás, a valódi tekintély nélküli tekintélyelvűség szokványos gyakorlata. Mögötte nincs semmi, csak a hatalom és a pénz. De hát persze ez a semmi nem semmi.

Az ország pedig hanyatlik, elveszti önmagát, elfelejti jobbik énjét, a magyar fiatalság színe-virága pedig menekül a hazájából. A fölháborodás évada elmúlt, ez a szomorúságé.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20180904_Magyar_osz

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Magyar ősz – cikk a HVG-ben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

URGENT SOLIDARITY WITH HUNGER STRIKERS

Dear comrades and friends,

1. As you know, there have been seven Popular Movement activists on hunger strike since July 31, completing 16 days of hunger strike today. Although the health picture is worrisome, they are determined to go to the last consequences, to fight for justice in the Federal Supreme Court.

Their sacrifice is to draw society’s attention and to sensitize the
Supreme Court to vote on the Declaratory Action of Constitutionality that judge the confirmation of what is in the Constitution, that no Brazilian can be arrested before all appeals are judged and therefore defends the principle of presumption of innocence.

Today, in addition to comrade Lula, hit by false interpretations of the Supreme Court, there are 13,000 prisoners in São Paulo and another 200,000 in every country, who have been hit by the same false interpretations.

The struggle of the strikers is for justice, and for Lula’s right to be free, as even the judge Dr. Favreto of the Fourth Regional Federal Court understood.

2. On August 14, Minister Carmen Lucia received a commission of organizations, lawyers and church representatives, coordinated by the Brazilian Association of Lawyers for Democracy, Free Lula Committee and the Brazil Popular Front, accompanied by the Nobel Peace Prize, Perez Esquivel, a delegation from Spain, Maria Espinoza and Fran Casamayor,
and Friar Sergio Gorgen representing the strikers. From this meeting, the Minister has committed herself to consult her colleagues and to analyze the possibility of putting Declaratory Actions of Constitutionality on vote as soon as possible, which the rapporteur, Minister Marco Aurélio, has already presented a favorable vote, and is on the list to enter into judgment.

Therefore, it is in the hands of Minister Carmem Lúcia to direct the trial, which could suspend the hunger strike, and in its judgment liberate Lula from prison and other thousands of Brazilians unjustly imprisoned without judgment, as determined by law.

3. Now we are running against time, with the lives of our comrades at risk, so we ask for your attention and solidarity:

a) Write to Minister Carmen Lucia, requesting her to put the Declaratory Actions of Constitutionality on vote: Minister Carmen Lucia presidencia@stf.jus.br <mailto:presidencia@stf.jus.br>

b) Write in solidarity with the strikers: grevedefomestf@gmail.com
<mailto:grevedefomestf@gmail.com>

Certain of your attention and solidarity

In Struggle

MST and BRAZIL POPULAR FRONT
Brasília, August 16, 2018

Kategória: Nincs kategorizálva | URGENT SOLIDARITY WITH HUNGER STRIKERS bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Huszonegyedik századiak – cikk a Mércén

Az ATTAC Magyarország alelnökeHíre kelt, hogy a XXI. századi magyar pártok (LMP, Jobbik, Momentum) összefognának. A három párt összes hívénél több „követőt” vagy „rajongót” összegyűjtött Puzsér Róbert – aki Budapestet óhajtaná megreformálni – se akar meghátrálni „az országot túszként fogvatartó huszadik század” előtt, ő is XXI. századi. Semmi kétség: az.

Az ilyen ideológiák – amelyeket divatosabb „keretezés”-nek nevezni  – , illetve a „keretek” rejtett, bár előre meghatározott nyelvezeteket aktiválnak (ld. erről a „keretezés” [framing] elméletének atyját, George Lakoff professzort, közérthetően), ebben az esetben a „korszerűség”, „modernség”, „újdonság”,  „haladás” ismert ideologémáit. Ezek a „huszonegyedik század” kifejezés hallatán automatikusan működni kezdenek, anélkül, hogy valaki elgondolkodnék felőlük.

Ráadásul ezek az ideologémák a Thatcher-Reagan, majd a Blair-Schröder korszakban átestek a versenyelvű transzformáción:

az a korszerű, ami sikeres, illetve az a sikeres, ami korszerű; a szociáldarwinizmus átértelmezésével a természeti-természetes szelekciót a társadalom alapelvévé is tette a korabeli médiapropaganda és „tudománynépszerűsítés” (haute vulgarisation).

Bármi, ami fölülkerekedik, magasabbrendű – írták a kor neokonzervatív szerzői, olykor annak tudatában, hogy ez szelídített (domesztikált), „szoft” fasizmus. (A „survival of the fittest”, a legalkalmasabb túlélésének „elve” akkor szabadkereskedelmi politikával járt együtt, ma meg védővámos politikával: ezt nagy korszakváltásnak tekintik a vezércikkek, holott a kettő váltakozása állandónak mondható a kapitalizmus történetében.)

Ennek a hiperkapitalista legitimációs (apologetikus) ideológiának az egyik még kezdetlegesebb változata az a teljesen nevetséges duma, amely szerint ami kronológiailag későbbi, az a „túlélés” puszta ténye folytán magasabbrendű („menőbb”), mint ami korábban volt. Így aztán Puzsér jobb, mint Voltaire, mert a hülye Voltaire meghalt, a furfangos Puzsér meg él, beee, Voltaire.

Voltaire akkora barom volt, hogy képes volt a XVIII. században élni. Lúzer.

Már a XX. század elején – brrr, XX. század! – a protofasiszta, romantikus mozgalmak (visszájára fordítva a XIX. század, pfuj, XIX. század, azaz 1848 demokratikus lelkesültségét) elkezdték az ifjúság kultuszát (das Recht der jungen Völker, Giovinezza stb.), ahol „az új” fogalmát azonosították a „fiatal” fogalmával, tehát aki később születik (még sokáig fog élni, tehát elevenebb, életerősebb), az újszerűbb. Függetlenül attól, hogy mit gondol (már ha egyáltalán valamit, azon túl, hogy félre az útból, ôte-toi que je m’y mette). Megvolt ennek a baloldali változata is (ne bízz senkiben harminc fölött, és í. t.).

A dolog még érdekesebb, ha tekintetbe vesszük, hogy a XX. század második fele a példátlan, mondhatni: megdöbbentő mértékű tudományos, technikai, gazdasági, népjóléti, fogyasztási, népoktatási, közegészségügyi és politikai (demokratikus politikai: gyarmattalanítás, a harmadik világ fölemelkedése, sztálintalanítás, nők és színesek emancipációja, gyermekjogok, kisebbségi jogok, munkahelyi beleszólás, szélesedő pluralizmus és szólásszabadság, a konformizmus és tekintélyelvűség visszaszorulása) fejlődés – és az európai béke – félszázada volt, amelybe beleesik a legsilányabb reakció által szünet nélkül gyalázott-rágalmazott, ám dicsőséges 1956 és 1968 és 1989, az autoritárius és zsarnoki rendszerek föllazulása, majd bukása.

És ebbe beleértendő a közműveltség és a magaskultúra virágzása, a cenzúra és filiszterség visszaszorulása.

(Pedig már azt a korszakot is mennyire utáltam, és nem ok nélkül. Viszont…)

Evvel szemben a XXI. század első két évtizede a válság, hanyatlás, sovinizmus, rasszizmus, elbutulás, kulturális tönkremenés, tudatlanság, rossz stílus és rossz modor, környezeti és demográfiai katasztrófa, heveny és idült fasizálódás, preanimista babonák és vérvádak korszaka, a twitter- és instagramműveltség diadala. A jobboldal visszatérése az antidemokratikus és antiliberális, háború előtti gondolatokhoz (alacsonyabb színvonalon), a szociáldemokrácia és a tőle balra álló erők hanyatlása (és aggasztó engedményei az etnicista korszellemnek), Európa szétesése, az egalitárius politikai erkölcs hitelvesztése.

A XXI. századi fiatalemberek és fiatalasszonyok – morálfilozófiailag visszaesve a kései római császárkor dekadenciájába – azt hiszik, hogy az egyetlen emberhez méltó állapot a (tág értelemben vett) erotikus boldogság (azaz változatos, örömteli és szeretetteljes szex, család, barátság, vagyis BFF, testi közelség, testi szépség, jó egészség, ritmikus élvezet közhelyzenére, manikűr-pedikűr), ahol minden jó a „szabadidő”, „magánélet”, „szórakozás”, „utazás”, „események” szférájában található, a társadalmasított és uniformizált álszubjektivitásban.

A Frankfurti Iskola (kulturális marxizmus, mondják az idióták) legpesszimistább jóslatai a kultúraipar/tömegkultúra terén merő kabarétréfák a XXI. század elejének báva bárgyúságához képest, ahol tombol az inkvizíció szelleme, ám nincs hozzá gregorián, flamboyant építészet, misztikus teológia, aszkézis és vakhit, csak a butaság.

És akkor megjelenik néhány fiatal politikus sortban és reklámpólóban, és azt mondja, a helyhatósági választásokon nem kell ideológia, csak a befektetőknek kell „helyben” jó környezetet teremteni, és becsület úristenemre nem sejti: ez ideológia. És milyen. (És milyen régi: a júliusi monarchia [1830-1848] beszédmodora és korrupt ötletei.)

Komolyabban: a szupraetnikus „racionális” államkoncepciók és a népek önrendelkezésének eszméje közötti bonyolult összefüggés vagy konfliktus számtalan változaton ment keresztül a francia forradalom óta a nagy birodalmak fölbomlásán keresztül (első hullám: 1918, második hullám: 1960). A XXI. század ebben a javarészt tragikus történetben viszonylagos újdonságot produkált a menekültválsággal és az 1945-ben a fasizmus legyőzése után, 1945/1946-tól kialakult pszeudoaufklärista békerendszer (ENSZ, EU stb.) gyors bomlásával 1989 után. Erre a csakugyan XXI. századi problémakötegre (amely visszaveszi a kapitalizmus hidegháború alatti humanizálásának [1945-1979; Kelet-Európában 1968-1981] minden eredményét) Kelet-Európában csak Orbán ad valamiféle választ. De nem szegül ellene szinte senki. Senki nem tekinthető valóban ellenzékinek, aki a menekültkérdésben nem a mai magyar (vagy olasz vagy osztrák) kormány nyílt ellenfele. Ennek az elkendőzése és fölcicomázása a bal-jobb ellentét állítólagos „meghaladása”, ami mindig fegyverletételt jelent: most is. A XXI. századinak nevezett csoportok (és hangulatok) még annyi innovációt se mutatnak, mint az új (migrációellenes, posztfasiszta, neoautoritárius) szélsőjobboldal. Ráadásul mindenki föladta az emancipációs célkitűzéseket a mainstream nyilvánosságban (amelybe már beleértjük a tekintélyelvű militantizmus fórumait), létrejött az elvadult konformizmus – az, amit Giorgio Agamben (La comunità che viene, 1990) egyetemes kispolgárságnak nevez.

Íme.

Rádiós beszélgetést hallottam két jó szándékú tanárszakszervezeti funkcionáriussal a XXI. századi jövőről: egyetértettek benne a műsorvezetővel (ismert történész), hogy az oktatás célja a jövő munkavállalóinak kiképzése. Arra már Friedrich Engels is vesztegett pár megvető szót, hogy a „munkavállaló” (Arbeitnehmer) és a „munkaadó” (Arbeitgeber) eufemizmus a „bérrabszolga” és a „kizsákmányoló” helyett, hiszen a megélhetésért – és nem önmagáért, az esetleg benne rejlő fizikai, esztétikai és intellektuális élvezetért – végzett munka az emberiség ebben teljesen összehangzó, sok évezredes nézete szerint a kényszer, a rabság, a megaláztatás, a kín szinonimája.

De ez még semmi.

E nézet szerint – szemben a klasszikus világi humanizmussal (reneszánsz, fölvilágosodás, Goethe, Humboldt, dead white men, piha), hogy ennél radikálisabb fölfogást ne is említsünk – az irodalomnak, művészetnek, tudománynak nincs önértéke, nem azért tanítunk valamit, mert szerintünk szép, jó, fölemelő, helyes, igaz, intellektuálisan megihlető, hanem azért, mert „fölgyorsult, digitalizált, globalizálódó világunkban” (hol élnek ezek?) „versenyképesnek” kell lenni, ha a „munkahelyteremtés” (ezek mind értelmetlenségek) nem jár sikerrel.

(Mindezt aztán a szélsőjobboldali Orbán-kormány kiegészíti – nem „fölváltja” – a „hazafias neveléssel”, amelynek a funkciója a tetszőleges külső ellenséggel szembeni nemzeti egység, az egységes tömbként fölfogott etnikum, magyarán: autoritárius konformizmus, történetellenes mitologizálás, xenofóbia és a kisebbségek iránti gyanakvás. Ezt a liberálisok ellenzik, de nem tudják okát adni, miért.)

Még szegény dr. Hoffmann Rózsát is kigúnyolták, mert szerinte – Jézusom! – franciául (!) is meg lehetne tanítani pár gyereket, holott „mindenki” tudja, hogy csak az „angol” (értve ezen a szokványos „transzatlanti” pidzsin-amerikai pszeudodialektust, amit ezek beszélnek az Atlanti-óceán közepén a marslakókkal) hatékony. Amerikaiul beszélni, de csak hollandokkal és bolgárokkal, hazafias, magyaros; németül vagy franciául olvasni: gyökértelen kozmopolitizmus. (Vö. „random csaj”.) A francia, kérem szépen, elavult: Je suis tombé par terre, c’est la faute à Voltaire/Le nez dans le ruisseau, c’est la faute à Rousseau/Je ne suis pas notaire, c’est la faute à Voltaire/Je suis petit oiseau, c’est la faute à Rousseau.” 

A kudarcot vallott halottak nem érdekesek.

A XXI. századi alkalmazottak kényszerű konformizmusán belül helyezkednek el a nevelési célok, nem a munkaidő csökkentése (ami megszüntetné a munkanélküliséget) a cél, hanem a gürc, amelyet nyaratszaka fölvált a globálturisztikai-pánerotikus-pop-rock-stb. eksztázis.

Eksztázis két hétig, ötven hétig bérmunka (és lakásfölújítás). És ez a két hét is ugyannak a társadalmi elnyomó technikának a része, mint amaz ötven.

Az iskolásgyerekeket is alá kell rendelni a gépi árutermelés imperatívuszainak és a pénz mitológiájának. A kor eszménye – az egész hamis tradicionalizmussal és még hamisabb „keresztyén” blablával – nem a lovagrend és a szerzetesrend, nem a remeteség és a zarándoklat, nem az üdvösségi váradalom, nem Mozart és Kant, hanem a start-up. Azaz: önként (ügyesen, csinosan) művelni azt, amit amúgy is muszáj.

Fölszabadulás? Emancipáció? „Változtasd meg élted”?

A kor titka: a közelmúlt (hatályon kívül helyezett) emancipációs sikereinek a puszta dizájnját (laza öltözködés, bizonytalan nyelvtan, tegeződés, informális beszédstílus, menőfejség, popkultúrás célzások-utalások, minden szubkulturális lében szubkulturális kanál) átvenni, miközben – a bal/jobb ideológiákkal „leszámolva”, azaz mint ebben az esetben mindig, jobboldalivá változva – fölújítani az autoritárius kegyetlenség (rasszista-kulturalista konszenzus a menekültkérdésben és a kisebbségek fegyelmezésében), csak éppen az anális-retentív, szürke öltönyös nyársat nyeltség helyett a represszív deszublimáció önmegsemmisítő kéjmámora színezi. (Hasznos közben dzsenderfasizmusról és feminácikról üvöltözni eurodzsihadista futballkommentátorok szájtartásával.) Új művelődéstörténeti (műveletlenségtörténeti) fázis, politikai és morális visszaesés, regresszió. A silányság és harmadrendűség nyílt kultusza. (Ezt igazolja a „populista” – közismerten félrevezető, hazug, manipulatív terminus – és a „plebejus” duma minőségellenes, gondolatellenes, egyben népellenes, lefelé nivelláló, ugyanakkor egyenlőségellenes drive-ja.)

Még a közelmúlttal szembeni (oktalan) lenézés is annyira ócska, annyira régi. „Ce stupide dix-neuvième”, ez a hülye tizenkilencedik század, mondták a huszadik században. „Ce stupide vingtième” – mondják most. Utánzás. Vieux jeu, mondhatnók ezen az illetlen nyelven. Volt már. Uncsi.

A megújulás, pupákok, nem adódik abból, hogy telik az idő.

Forrás: https://merce.hu/2018/08/12/tgm-huszonegyedik-szazadiak/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Huszonegyedik századiak – cikk a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva