Танай Чолханов: Украина теряет Одессу?

Украина теряет Одессу?

По мнению украинских политиков, секретарь Совета национальной безопасности и обороны Украины Александр Турчинов должен предпринять срочные меры, чтобы не потерять “проукраинский контроль” в Одессе. Соответствующую просьбу оформили парламентарии Верховной рады от разных фракций.

Петицию обнародовал бывший боец националистического батальона “Азов”, депутат от “Батькивщины” Игорь Луценко в своем Facebook. По словам парламентария, в “жемчужине у моря” творится “террор” против антироссийских активистов, который приобретает “невиданные масштабы”. Он утверждает, что одесские власти поддерживают пророссийские акции и помогают местным антиукраинским организациям. “Мы теряем Одессу по тому же сценарию, что и Донбасс”, – кричит в Сети Луценко.

Некоторые российские политологи обрадованы таким заявлением. В российских изданиях уже появились многочисленные комментарии этих горе-«политологов». «Киев теряет Одессу» – потирают они руки. Однако сами одесситы не разделяют их оптимизм.

На текущий момент возможность организованного сопротивления в Одессе подавлена. Любые попытки координации мероприятий, даже простого возложения цветов заканчиваются арестами и сроками за «измену родине». Месяца и годы пророссийские активисты проводят в следственных изоляторах. Пытки, которые применяются к оппозиционерам в Службе Безопасности Украины, абсолютно идентичны пыткам в фашистским Гестапо. Любая свобода слова грозит потерей здоровья, имущества, а порой и жизни.

Да, одесситам позволяют возложить цветы к Вечному Огню или Дому Профсоюзов. Но любые публичные призывы к этому приравниваются к террористической деятельности и влекут за собой лишение свободы. Так же в дома к оппозиционерам приходят нацисты из ультра-правых организаций, грабят и убивают активистов, угрожают убийством их родным и близким людям. Украинский фашистский режим не терпит инакомыслия – нацисты сажают и убивают самых активных.

Таким образом, сегодня Одесса выглядит городом вполне лояльным Киеву. Так называемый «президент» Порошенко, с гордостью именует Одессу «бандеровским мистом».

Российские горе-«аналитики» говорят так же о каком-то скрытом сопротивлении, неких партизанах. Но на сегодняшний день их не существует. Их действительно было много. Но партизаны и сопротивление, это, прежде всего, организация. Создавать подобные организации в условиях оккупации крайне сложно. В условиях постоянного прессинга спецслужб никакие попытки организации малознакомых между собой людей крайне затруднены, как и набор новых участников сопротивления.

Но сопротивление было. Последняя громкая акция одесского сопротивления – подрыв здания СБУ осенью 2015 года. Здание, рассчитанное на атомную атаку, содрогнулось и потеряло внутренние перекрытия. В окнах четырёх кварталов вылетели стёкла. Специалисты заговорили о 10 килограммах тратила. Но даже такие крупные, но не организованные единичные акции, не могут нанести серьезного ущерба фашистскому режиму Украины. Совершались атаки на железные дороги и на офисы нацистских организаций. Однако без единого ядра, без всеукраинской подпольной организации и, главное, без единой идеи все эти акции останутся единичными всплесками народного протеста.

Многие лидеры сопротивления уехали на Донбасс воевать против войск фашистской хунты. Некоторые покинули Одессу и осели в России. Без снабжения и координации из единого центра никакое партизанское движение невозможно. У такого движения нет ресурсов, нет смысла.

Жители Одессы ненавидят фашистский режим. И аресты антифашистов проходят в Одессе постоянно. Служба Безопасности Украины внедряет своих агентов-провокаторов в народные массы. С помощью провокаций отлавливают решительных людей, несогласных с фашистским режимом. Арестовывают за посты в интернете, за неправильную одежду, за цветы в руках. Несогласных избивают на улицах радикалы из неонацистских организаций. У активистов проводят обыски с изъятием компьютеров и гаджетов «на экспертизу» навсегда. Грабят их дома.

От куда сегодня появился тезис о том, что «Киев теряет Одессу»? Этот тезис позволит Киеву начать своеобразную антитеррористическую операцию и взять полный контроль над городом. Впереди выборы, как проголосуют одесситы, понятно всем. Да и все предыдущие выборы в Одессе давали однозначный результат, сравнимый только с Донбассом. Цель преступной киевской власти – лишить одесситов избирательного права путём введения местного военного положения.

Местный мэр Геннадий Труханов стремительно теряет своё влияние. Ряд уголовных дел привёл его на скамью подсудимых. Остаться на свободе и продолжать выполнять свои обязанности ему позволяют только компромиссы, на которые пришлось пойти, поделившись властью и доходами.

Но Геннадий Леонидович может сколько угодно надевать вышиванку, финансировать нацистов и переходить на украинскую мову. Одессу у него отберут. Слишком высокие ставки. Сейчас уже утверждён перечень объектов, подлежащих приватизации. Среди них и стратегические объекты. С молотка, за копейки западным хозяевам уйдут порты, которых в регионе три. Уйдёт и знаменитый Припортовый Завод, качающий аммиак из самого Тольятти.

Обсуждается размещение в Одессе НАТОвских военных. Одесса, в отсутствие Крыма, самый удачный порт для размещения военно-морской базы, и незаменимый стратегический пункт для снабжения группировки войск НАТО, которая может быть размещена на севере и востоке Украины.

Таким образом, все разговоры о том, что «Киев теряет Одессу», это часть спецоперации, разработанной, в том числе, спецслужбами Соединенных Штатов Америки. Для размещения сил НАТО необходим захват города и полный контроль над ним.

Жители Одессы все это прекрасно понимают. Они поднялись в 2014. Но им никто не протянул руку помощи. Их сжигали в мае. А осенью, когда ожидание помощи из России окончательно угасло, просто начали массово отправлять за решётку.

Все эти факторы – отсутствие помощи из России, лицемерное молчание Европы по поводу пыток, политических репрессий и убийств, политические игры и открытая поддержка западом фашистского режима в Киеве уже привели к многочисленным страшным и печальным последствиям. Поджоги венгерского представительства в Ужгороде, обыски и погромы в домах венгерских активистов, погромы домов крымских татар и откровенное ограбление дома их лидера Сейтумера Ниметуллаева в Херсоне. Пытки и избиения в Одессе. Все это – только начало. Лицемерные политики взращивают монстра в центре Европы. И только на них лежит вина за те преступления, которые творит фашистский режим Украины.

Когда одесситы поднимутся? Одесситы, как и все здравомыслящие и решительные люди Украины, смогут восстать против режима фашистской хунты когда появится объединяющая идея. Когда они увидят смысл, за что им воевать. Когда будет предложен вариант.А для этого нужно создавать прочную антифашистскую организацию. Прежде всего, нужно объединять усилия единомышленников из Европы и России. Можно не сомневаться, что Одессу восстанет, если увидит настоящую, реальную поддержку соратников-антифашистов. Население Одессы готово голыми руками рвать оккупантов на части, вспоминая им каждую секунду из этих бесконечных лет издевательств и ада.

Поэтому, чтобы Одесса и остальные регионы Украины восстали, необходима координация действий, создание единого ядра сопротивления, объединение всех угнетаемых национальных меньшинств и согласие между их лидерами. Необходимо реализовать крайне сложную задачу – консолидация антифашистов и оппозиционеров внутри Украины в условиях жесточайших репрессий. Не достаточно только одной готовности народных масс. Требуется еще и координирующая организация, ядро сопротивления. В современных условиях это возможно только с созданием нового антифашистского интернационала. Украина – это логичный результат развития капитализма. Фашизм – это логическая завершающая форма развития капитализма. Противостоять этой системе не возможно, не построив свою собственную систему, не развернув агитацию.

Пока же единичные вспышки народного гнева в Одессе и в других регионах Украины приведут только к новым арестам, репрессиям, пыткам и убийствам. И Европа все так же лицемерно будет закрывать на это глаза.

Танай Чолханов

 

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Tanaj Csolhanov: KRÍMI TATÁROK ÉS KÁRPÁTALJAI MAGYAROK: ELJÖTT A PÁRBESZÉD IDEJE

Ukrajnának a Kárpátokban elterülő régióiban a helyzet továbbra is feszült. Az etnikai magyarságot továbbra is üldözik. Sokan elhagyják szülőföldjüket és Magyarországra távoznak. Mindeközben, még tavaly decemberben Pavel Klimkin ukrán külügyminiszter, Szijjártó Péterrel találkozva, nagyon elégedett volt azzal, hogy a magyarok kifelé áramlanak Kárpátaljáról. „Az EBESZ miniszteri értekezletét pozitív felhangokkal zárjuk. Kárpátalján a magyar nemzetiségűek száma már nem 150 ezer – és még csak nem is 100 ezer. Az emberek hátrahagyják ezt a térséget” – mondta Klimkin, a „diplomata”.

Május 24-én találkozóra került sor Szijjártó Péter magyar külügyminiszter, illetve Wess Mitchell amerikai helyettes külügyi államtitkár között. A megbeszélés során a magyar miniszter elmondta: Ukrajnával kapcsolatos dokumentumot juttatott el a NATO főtitkárához. A magyar külügyi tárca vezetője szóba hozott egy valamiféle pozitív értékelését annak, ahogy az Egyesült Államok segít „megoldani az Ukrajnával való konfliktusunkat”. Ez egy meglehetősen furcsa nyilatkozat volt. Inkább volt hasonlatos ahhoz, hogy megpróbálnak hízelegni azoknak, akik általában véve a konfliktus közvetlen felelősei. Ugyanakkor, Szijjártó Péter elmondása szerint a magyar vezetés békés életet igyekszik elérni „a 150 ezer kárpátaljai magyar számára” – valamint azt, hogy Ukrajna hagyjon fel nemzetközi és kétoldalú kötelezettségei megszegésének gyakorlatával.

A magyar miniszter tárgyalásokra szólította fel Ukrajnát. Ezek célja: még a Brüsszelben július 11–12-én sorra kerülő NATO-csúcstalálkozó előtt megoldani a helyzetet. Eközben az ukrán külügyminisztérium nem adott hírt a miniszterek közötti megbeszélésről. Ukrán vélemény szerint a Magyarország által kezdeményezett akciók eltérnek az Észak-atlanti tömb szándékaitól.

Szijjártó miniszter mindeközben meglehetősen furcsa politizálásba kezdett. Ő csupán azon nemzeti kisebbségek számára követeli a nemzeti identitásra, a nyelvre és a kulturális autonómiára való jogot, mely nemzetiségek anyaországa: a NATO tagállama. Ily módon Ukrajna más nemzeti kisebbségeinek, így a Donbassz oroszainak – akikkel szemben ma nagy kaliberű tüzérséggel folyik a népirtás – semmiféle joguk sincs arra, hogy védelmezzék saját jogaikat és szabadságjogaikat. És ha Ukrajna pozitívan dönt majd a magyar miniszter módján föltett kérdésekben, Magyarország felújítja majd Ukrajna „európai integrációjához” nyújtott támogatását. Kijev azonban erre a javaslatra sem reagált. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok, egészében véve, Európa instabilitásában érdekelt. WASHINGON MA UKRAJNA TELJES JOGKÖRÖKKEL RENDELKEZŐ GAZDÁJA. ÍGY NINCS ÉRTELME VALAMIFÉLE KONSTRUKTÍV LÉPÉSEKET VÁRNI KIJEVTŐL (kiemelés a fordítótól).

A kárpátaljai magyarság szkeptikus. Még a magyaroknak a rezsim iránt lojálisabb képviselői is emlékeztetnek: Kijev nem teljesítette sem egyetlen ígéretét, sem bármit is abból, amiről korábban megállapodtak (kiemelés a fordítótól).

És akkor most gondoljunk csak vissza a „Krími Tavaszra” (1). Mint arra mindannyian emlékszünk, a nyugati sajtó nem a nép szabad akaratnyilvánításának, hanem „orosz megszállásnak” nevezte a Krím újraegyesülését Oroszországgal. A Krímben 175 nemzetiség él. Az „orosz megszállás” eredményeként a Krím valamennyi nemzetisége számára biztosítva van a nemzeti és nyelvi önazonosság megőrzése. Fejlődésnek indultak a nemzeti, a kulturális autonómiák. (2)

A Krím Köztársaságban (3) három nyelv is megkapta az államnyelv státuszát. Ez törvényekben van lefektetve. (4) Az orosz, az ukrán és a krími tatár nyelv törvényben rögzítetten államnyelv. (5) A Krímben elismerik a kultúrák sokszínűségének elvét, és biztosított egyenjogú fejlődésük, illetve az, hogy kölcsönösen gazdagíthassák egymást. Mindenkinek joga van anyanyelvét használni, illetve hogy szabadon megválaszthassa a másokkal való érintkezés, a gyermeknevelés, az oktatás és az irodalmi-művészeti alkotás nyelvét.

A Krím területén élő krími tatárok (6) többsége nagyon is tisztában van azzal, hogy az Oroszországgal való újraegyesülés ténylegesen megmentette őket a mostani Ukrajna fasiszta rezsimje által gyakorolt elnyomástól. Az „ukrán” Krímben (7) a krími tatárokra ugyanaz a sors várt volna, mint az Ukrajna kárpáti régióiban élő magyarokra. Ezzel kapcsolatban Arszenyij Jacenyuk (8) 2012-ben nem is kertelt, amikor kijelentette: (https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=mLQ7rtZzmWY) „Mi mindenkit majd helyrerakunk. És tesszük ezt majd keményen. A Krímben mindenkit keményen a helyére kell tenni. (9) Politikai párbeszéddel ez nem fog menni. A hatalom vagy demonstrálni fogja nekik, hogy itt a központi ukrán hatalom az úr – ezt majd új utak építésével (10) csatornázással fogja bizonyítani. Továbbá törvényességet és rendet teremt majd a Krím területén. (11) Vagy máskülönben a Krím kiválhat – és nemcsak Oroszország, de Törökország irányában is. Szerezzen csak be egy Törökország-térképet, és meglátják: a Krímet ezeken ugyanolyan színben tüntetik fel, mint Törökországot” – mondta Jacenyuk 2012-ben.

A helyzet azonban 2014-ben megváltozott. A tatárokat – éppen a Krím és Oroszország újraegyesülésével összefüggésben – aprópénzként kezdték felhasználni. A radikális tatár fiatalság soraiból a tatárok un. „vezetői” – akik az Oroszországban betiltott „Medzslisz” nevű szervezeten keresztül uralkodtak saját nemzettestvéreik fölött – büntető zászlóaljat állítottak fel. E zászlóalj létszámát az „Iszlám Államtól” érkezett terroristákkal egészítették ki. (12) Az ISIS terroristái kiképzőkként működnek az ukrán büntető zászlóaljakban. (13)

Meg kell mondani, hogy az ukrán fasiszták még az orosz Krímben is számos diverziót, terrortámadást hajtottak végre a krími tatároknak az Oroszország pártján álló vezetői ellen. Gyújtófolyadékot tartalmazó üvegeket dobtak azon krími tatárok irodáiba és otthonaiba, akik támogatják az Oroszországgal való újraegyesülést. De sor került nyílt támadásokra, illetve életveszélyes fenyegetésekre is. A rendőrség, az Orosz Föderáció különleges szolgálatai azonban urai a helyzetnek. A félsziget területén állandóan sor kerül diverzánsok elfogására, letartóztatásokra kerül sor a szélsőségesek körében. (14)

Oroszországnak hála, a krími tatárok elkerülték az Ukrajna területén élő magyarok szomorú sorsát. Most azonban egyesíteni kell mindazon erőket, amelyek készek szembeszállni az Ukrajnában ismét feltámadt fasizmus új hullámával.

Az Oroszországgal való újraegyesülést követően a krími tatárok progresszív csoportja a QirimBirligi (http://www.qirimbirligi.ru/ elnevezésű társadalmi szervezetben (15) tömörültek, amelyet Szejtumer Nuridinovics Nimetullajev irányít. A szervezet aktív részt vállal az orosz politikai kurzus, illetve Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, az Orosz Föderáció elnökének a támogatásából. A QirimBirligi kész együttműködni a nemzetközi szervezetekkel – kiváltképpen, ha nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak elfojtásáról van szó. Valaha a krími tatárok maguk is megtapasztalták az igazságtalanságot, az elnyomást, a deportálás minden borzalmát. A krími tatárok nagyon jól tudják: mit jelent számkivetetteknek lenni saját szülőföldjükről.

Eljött az ideje annak, hogy egyesítsük erőfeszítéseinket. A QirimBirligi vezetése tisztában van azzal, mi minden veszedelemmel jár a Kijev által folytatott népellenes politika. A krími tatárok készek arra, hogy nyílt párbeszédet kezdjenek a magyar nép képviselőivel. Ma minden egészséges erőnek el kell ítélnie az európai politikusok hazug hallgatását. Hiszen Ukrajna területén a fasizmusnak, az emberi jogok nyílt megsértésének lehetünk tanúi.

Utóirat: 2018 áprilisában Csikós Sándor, magyar publicista, az Ukrán Szocialista Köztársaságban működő magyar diplomáciai képviselet egykori munkatársa, látogatást tett a Donyecki Népköztársaságban. Csikós Sándor egy sor videó riportot készített. Magyarországon nagy benyomást keltettek ezek a riportok. Már senki sem kételkedik abban, hogy az üldöztetéseket, a fenyegetéseket a fegyverek bevetése fogja követni a magyarság ellen. A kárpáti régió második Donbasszá válik, ahol a lakossággal szembeni népirtás: az ukrán politika fő vonala. Ám mire ezt az Európai Unió és Magyarország vezetése felismeri, meglehet: már túl késő lesz.

Tanaj Csolhanov

MEGJEGYZÉSEK:

(1) „Krími Tavasznak” a Krím-félsziget lakosságának a lázadását nevezik a 2014. február 22-én győztes törvénytelen, erőszakos hatalomátvétel, az új rezsim leplezetlenül oroszellenes, az orosz és oroszajkú lakosságot életveszélyesen fenyegető megnyilvánulásai ellen. Ukrajna keleti és déli, főként oroszok és oroszajkúak lakta vidékein a lakosság döbbenten figyelte a három hónapig tartó véres, erőszakos zavarságok képeit (amelyek során a készenléti rendőrség, illetve karhatalom 107 képviselője esett áldozatául az un. „békés tüntetők” tomboló, gyilkos dühének). Az USA által 5 milliárd (lehet, hogy valójában még ennél is jóval több) dollárral előkészített puccs győzelme elemi erejű tiltakozásokra késztette e térségek lakóit. (Ukrajna akkori 25 megyéjéből 16-ban voltak tiltakozó megmozdulások – közöttük többségében ukránok lakta megyékben is.) A tiltakozó tüntetéseknek három fő követelésük volt: 1. a puccs elleni tiltakozás, 2. az orosz nyelv második államnyelvként való megőrzése, az orosz nyelv szabad használata az orosz nemzetiségek lakta körzetekben 3. (látva az új rezsimnek az oroszok jogaival szembeni hozzáállását) autonómia követelése nemcsak a Krímnek, és népszavazás kiírása Ukrajna föderatív állammá történő átalakításáról. Ez utóbbiról a rezsim hallani sem akart és akar – jóllehet a föderatív állammá történő átalakításnak az ukrán fél számára előírt kötelezettsége a békés rendezésre hivatott minszki megállapodásokban is szerepel.

A tiltakozás szikráját közvetlenül a Korszuny-Sevcsenkónál, 2014. február 20-án történtek robbantották ki. Kijevben járt krími tüntetőknek már hazatérőben lévő autóbusz-konvojára fölfegyverzett náci suhancok támadtak rá, valóságos pogromot rendezve. Az utasokat megverték, megalázták, kifosztották – hét embert pedig pisztolylövésekkel agyon is lőttek. (Nem tudni, mi lett azok sorsa, akik megpróbáltak a mezőn elmenekülni. Vesztükre: a gyilkosok utánuk eredtek, valóságos hajtóvadászatot rendezve.) Az utasok utóbb elmondták: TÁMADÓIKBÓL GYILKOS INDULATOKAT, ÉLETVESZÉLYES FENYEGETÉSEKET VÁLTOTT KI AZ, HOGY AZ ÁLDOZATOK KRÍMIEK. Ekkor harsant föl először: MI EZEKKEL A FASISZTÁKKAL TÖBBÉ NEM TUDUNK ÉS NEM IS AKARUNK EGYÜTT ÉLNI. Akkor kezdtek radikalizálódni a népszavazással kapcsolatos követelések is: már nem a föderatív átalakulást, hanem az Ukrajnából való teljes kiválást akarták az emberek megszavazni a kiírandó népszavazáson. A Krím esetében ez az Oroszországhoz való visszatérést, a Donbassz esetében pedig a két lázadó megye (Donyeck és Luganszk) önálló népköztársaságokká való kikiáltását jelentette.

Az események EGY MÁSIK VONALON IS ZAJLOTTAK. Putyint, az orosz vezetést teljes joggal aggasztotta, hogy az amerikai közreműködéssel és pénzen hatalomra került junta, cserében, átengedi az USA-nak a stratégiai jelentőségű szevasztopoli orosz haditengerészeti támaszpontot. (Az amerikai lapokban már meg is jelent az ottani közbeszerzési hivatal pályázati kiírása a megszerzendő támaszpont amerikai igények szerinti átalakítására.) És Putyin lépett. Döntését két dolog is segítette: 1. világos volt, hogy a kijevi puccsista rezsim el van szánva a krími népmozgalom vérbe fojtására, amit Oroszország nem nézhetett tétlenül. 2. Putyin titokban előzetes felmérést készíttetett: adott esetben hajlandóak lennének-e a krímiek támogatni egy orosz akciót – illetve csakugyan vissza akarnak-e térni Oroszországhoz. AZ EREDMÉNYEK MEGGYŐZTÉK – ÉS EZEK UTÁN LÉPETT. Háromezer fős különleges alakulatot küldött a félszigetre, akiknek, adott esetben, meg kellett volna védeniük a lakosságot a junta erőszakos akcióitól.

AZ ESEMÉNYEK A NÉP TELJES TÁMOGATÁSÁVAL ZAJLOTTAK. A félsziget nagyvárosaiban tömegtüntetések söpörtek végig, demoralizálva a félszigeten állomásozó – az államcsíny keltette zűrzavar miatt egyébként is tanácstalan, elbizonytalanodott (20 ezer fős) ukrán csapatokat. Tüntetők zárták körbe a laktanyákat, ahol azután megjelentek az orosz csapatok is – behatolva a laktanyákba és lefegyverezve az ukrán csapatokat. Katonáik három lehetőség közül választhattak: fegyvereiket leadva hazatérnek-e Ukrajnába; leszerelnek; vagy beállnak az orosz hadseregbe (a 20 ezres ukrán hadseregből 9 ezren választották ezt a lehetőséget: az ott állomásozó ukrán csapatok nagy része a Krímben toborzottakból állt). Így sikerült bebiztosítani, hogy egyrészt a krími autonóm parlament kiírhassa a népszavazást – másrészt pedig a választók külső (ukrán) fenyegetéstől mentesen szavazhassanak. 2014. március 16. örömünneppé vált a krímiek számára: a lakosság mintegy 95 százaléka járult az urnákhoz: a megjelentek több mint 96 (a krími tatároknak is a 77) százaléka pedig az újraegyesülésre szavazott.

2) Pontos ellentéteként Ukrajnának.

3) Krím Köztársaság – ilyen néven lett a Krím az Orosz Föderáció szövetségi szubjektuma

(4) Megint csak ellentétben Ukrajnával.

(5) 2014. március 18-án írták alá, a Kreml György termében, azt a szerződést, amely értelmében a Krím Köztársaság és a mindig is önálló státuszú Szevasztopol városa az Orosz Föderáció szövetségi szubjektumaivá lettek. Az ebből az alkalomból elmondott nagy beszédében Putyin elnök megkövette a krími tatár népet a múltban átélt szenvedéseiért. Egyben – az új szövetségi szubjektumnak adott első utasításában kezdeményezte: az orosz és az ukrán mellett a krími tatár is legyen a félszigeten használatos hivatalos nyelv.

(6) Krími tatárok a kijevi kormány által ellenőrzött területeken is élnek – többek között a Krímmel szomszédos Herszon megyében. Számukra folytatódik az, ami 2014-ig a Krímben is volt.

(7) A Krímet Ukrajnában változatlanul ezzel a jelzővel emlegetik.

(8) Arszenyij Jacenyuk, jobboldali, Amerika-barát ellenzéki politikus volt. A 90-es években a csecsenföldi iszlám lázadók oldalán harcolt. Ez a vékonydongájú professzoros külsejű ember ott hírhedt volt arról, hogy örömmel vesz részt orosz hadifoglyok megkínzásaiban, kivégzéseiben. hogy Egyik vezéralakja lett a Majdannak. A hatalomváltás után miniszterelnökké választották az Amerika emberének számító politikust. Akit, szakmai hozzá nem értéséből származó sorozatos melléfogásai miatt utóbb maguk az amerikaiak menesztettek. Ma Amerikában él, amelynek állampolgárságával ő is régóta rendelkezik.

(9) Ma ezt az elvet könyörtelenül megvalósítják. A rezsim kezén lévő országrészekben – különösen pedig a Donbassz ukránok által megszállt térségeiben a teljes jogfosztottság állapota felé taszigálják az oroszajkú, a rezsimmel egyet nem értő embereket. A junta már megszellőztetett valamit azokból az elképzelésekből, hogy miként fogja pacifikálni majd a térdre kényszerítendő Donbasszt. A tervek között tömeges kivégzések, a megbízhatatlanoknak tartott emberek „szűrőtáboroknak” nevezett koncentrációs táborokba küldése, bebörtönzések, etnikai tisztogatások, az orosz lakosság elűzése, kitelepítése, az otthon maradottak ukránosítása szerepel.

10) A fordító nemrégiben járt a Krímben (is). Átutazva az egész félszigetet (Kercstől Szevasztopolig), saját maga tapasztalta meg, többek között, az ukránoktól örökölt, elhanyagolt, lerobbant úthálózatot. Hosszú évekre, talán nemzedékekre is szükség lesz arra, hogy a félszigetet kiemeljék a hat évtizedes ukrán uralom okozta elmaradottságból. Az úthálózat fejlesztése megindult, most fejeznek be az ukrán korszakban félbemaradt infrastrukturális projekteket. A Krími Híd ez év május 15-i – Ukrajnában és Nyugaton dühödten fogadott – átadásával pedig komoly lendületet kaphat a Krím fölfejlesztése, az ukrán korszakból örökölt elmaradottság felszámolására.

(11) Ez is, mint annyi minden más ukrán nekifohászkodás, üres ígéret maradt csupán.

12) Kevesen tudják, hogy az ukrán parlament, három évvel ezelőtt elfogadott határozatának értelmében könnyített és gyorsított eljárás keretében ukrán állampolgárságot kaphat minden külföldi – ha kéri –, aki fegyverrel harcol a rezsim oldalán. Azok az iszlám terroristák, akik így ukrán állampolgárságot kapnak, ennek alapján, UKRÁN ÁLLAMPOLGÁROKKÉNT, VÍZUMMENTESEN, ELLENŐRZÉS NÉLKÜL LÉPHETNEK A SCHENGENI ÖVEZET (így Magyarország) TERÜLETÉRE. Erre a veszélyre két évben, Orbán Viktornak címzett levelemben, felhívtam a figyelmet. Magyarország azonban egyike maradt azon országoknak, akik, ennek ellenére, a leginkább erőltették a vízummentesség megadását Ukrajnának.

(13) Szélsőséges ukrán (és krími tatár) nacionalistákból álló, félkatonai alakulatok. Többségüket az ukrán oligarchák – közöttük Porosenkó „elnök” – szerelte föl, saját pénzén, így egyben magánhadseregeknek is tekinthetők (amelyek akkor is megsértik a fegyverszüneteket, ha a hivatalos ukrán hadsereg, nagy ritkán, de éppen betartja őket). Ezek a rohamosztagok a harcokból is kiveszik részüket. Fő feladatuknak azonban a lakosság terrorizálását, a rezsim ellenségeivel rövid úton történő leszámolást – továbbá a lakosság kifosztását tartják. Rendkívüli kegyetlenkedéseikről hírhedtek. Az ukrán bíróságok által, a vád bizonyíthatatlansága miatt kényszerűségből – szabadon engedett politikai foglyokat nem ritkán, szabadlábra kerülésük után, azonmód újra elrabolnak, és titkos börtöneikbe hurcolják őket.

(14) Nyugaton mindez úgy csapódik le, hogy – például – az ENSZ, az „európai szervezetek” sorozatban elfogadott határozataikban ítélik el Oroszországot amiatt, hogy „az általa annektált Krímben megsérti az emberi jogokat”. Ugyanezek a testületek általában mélyen hallgatnak, amikor az emberi jogok kirívó megsértéseire kerül sor Ukrajnában, a Donbassz ukránok által megszállt körzeteiben. Ahogy nem szóltak az albánok jogsértéseiről sem, a Szerbiától elcsatolt Koszovóban.

(15) A cikk szerzője, Tanaj Csolhan (oroszosan: Csolhanov) maga is tagja ennek az egyesületnek.

Kategória: Nincs kategorizálva | Tanaj Csolhanov: KRÍMI TATÁROK ÉS KÁRPÁTALJAI MAGYAROK: ELJÖTT A PÁRBESZÉD IDEJE bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tanay Cholkhanov: Ukraine: undisguised fascism and the Hungarian issue

Today dramatic events are taking place inside Ukraine. Human rights are violently trampled, various national minorities living on the territory of Ukraine suffer harassment and direct threats. The new law on education in Ukraine, adopted by the Verkhovna Rada and signed by President Petro Poroshenko in September, was originally conceived as one of the key reforms in the country. This law provides for a complete linguistic monopoly. National minorities are guaranteed the right to learn in their native language only in kindergartens and primary schools. Teaching in the subsequent stages, with the exception of one or several bilingual subjects, will have to take place in the state, Ukrainian language. At the moment, more than 730 schools with about 400 thousand students work in the country, the Ministry of Education of the country indicated, where all subjects are taught in the languages ​​of ethnic minorities.

Hungary reacted decisively. The head of the Hungarian Foreign Ministry, Peter Siyarto, first announces the cessation of participation of all Kiev initiatives at the European level, and then about the intention to initiate a review of the conformity of the association of Ukraine to the European Union. However, other countries of the European Union did not hear Budapest. For example, the German Foreign Ministry says: “threats and blockades are useless for everyone,” and they rely on a dialogue between Budapest and Kiev to insist that Ukraine adhere to pan-European standards.

However, further the situation became even more dangerous. The first arson of the building of the Society of Hungarian Culture of Carpathian region in Uzhgorod took place on the morning of Sunday, 4 February. Then the unknown threw Molotov’s cocktail into the window, but the fire was avoided. But on the night of Tuesday, February 27, 2018, there was a repeated burning of the building. A large part of the ground floor burned down.

Real life threats began to appear for the Hungarians of Carpathian region. Activists are exposed to real attacks. In fact, we can talk about the beginning of aggression against the Hungarians. Criminals from the Nazi organizations of Ukraine make the life of the Hungarian minority in Ukraine unbearable. There are two options – either to completely abandon your nation, or – to quit real estate and go to Hungary.

Real life threats began to appear for the Hungarians of Carpathian region. Activists are exposed to real attacks. In fact, we can talk about the beginning of aggression against the Hungarians. Criminals from the Nazi organizations of Ukraine make the life of the Hungarian minority in Ukraine unbearable. There are two options – either to completely abandon your nation, or – to go to Hungary.

On May 23, in Uzhgorod (Carpathian region, Ukraine), near the building of the Consulate General of Hungary, a rally was held in which representatives of the so-called “National Assembly of Patriots of Ukraine”, the Right Sector and other armed groups took part. The protesters behaved extremely aggressively. The Ukrainian fascists protested against “Hungary’s interference in the internal affairs of Ukraine”, which, in their opinion, takes place, and also transmitted an appeal to the Hungarian consulate demanding “to immediately transfer the lists” of all citizens of Ukraine who have Hungarian citizenship.

In particular, in an address addressed to Hungarian Prime Minister Viktor Orban, it is noted: “We demand: to stop the Hungarian leadership from the shameful policy of interfering in the internal affairs of Ukraine and inciting interethnic discord. The Ukrainian language is the national language of the population of Ukraine. ” The fascists also demanded that they provide lists of citizens who have Hungarian passports.

On the night before the rally, leaflets of the “Right Sector” with appeals to all Hungarians “to think about leaving for their homeland” were distributed throughout the city.

All these actions by the Ukrainian radicals are a response to the legitimate demands of the Hungarians living in the territory of the Carpathian Mountains, to preserve their language and cultural identity. In Carpathians Region live more than 100 thousand Hungarians, mainly along the Ukrainian-Hungarian border. The Hungarian government believes that the rights of Ukrainian Hungarians who lose the opportunity to study in their native language are thereby infringed.

The position of Hungarian Prime Minister Viktor Orban is not clear in this situation. Despite all the pre-election controversy, Victor Orban tries not to publicize all these glaring facts of threats and attacks on the Hungarians of the Carpathians. Political slogans remain nothing more than harmless words, to which other countries of the European Union do not listen. Meanwhile, more and more Hungarian volunteers are coming to Donbass. Their main goal is to help the Donbas militia to draw the forces of the Ukrainian fascists and the Armed Forces of Ukraine from the regions where the Hungarians live. Poroshenko significantly strengthens the military garrisons in the Carpathian region of Ukraine, constantly sending there all the new groupings of troops. Ukraine is building up its military potential and armed formations of Ukrainian fascists there.

At the same time Hungarian volunteers can not return to Hungary, because from the point of view of Hungarian legislation they protect the interests of ethnic Hungarians living in Ukraine, they become criminals. Moreover, as early as 2014, Peter Sillarton expanded cooperation with Ukraine during a joint press conference with Ukrainian Foreign Minister Pavel Klimkin (Interfax-Ukraine news agency).

At the same time, Hungarian volunteers can not return to Hungary, because from the point of view of Hungarian legislation they are becoming criminals while protecting the interests of ethnic Hungarians living in Ukraine. Moreover, as early as 2014, the Minister of Foreign Economy and Foreign Affairs of Hungary announced the expansion of cooperation with Ukraine during a joint press conference with Ukrainian Foreign Minister Pavel Klimkin (Interfax-Ukraine news agency).

“We are ready for the 20 Ukrainian soldiers who suffered during this conflict to be sent to Hungary for medical treatment, to Hungarian medical institutions,” the Hungarian minister assured during a joint press conference in 2014. And today this decision has not been revised, despite the fact that these same soldiers of Ukraine at any time can begin to destroy the Hungarians of the Carpathian region of Ukraine, as it is today with civilians in the Donbas.

Ukraine is a terrorist country. A country where the fascist regime is legalized. But the short-sighted political leaders of Europe are stubbornly trying not to notice this. The current situation can lead to disastrous consequences.

Kategória: Nincs kategorizálva | Tanay Cholkhanov: Ukraine: undisguised fascism and the Hungarian issue bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tanay Cholkhanov: Ukraine – Legalized piracy

Already two months have passed since the illegal detention of the vessel Nord by the Ukrainian security forces, which is under the Russian flag. On March 25, the ship of maritime security of the State Border Service of Ukraine in the waters of the Azov Sea detained a Russian fishing vessel “Nord”. After this act of state piracy in the Ukrainian State Border Service, they announced that they would detain all vessels entering and leaving the ports of Crimea without agreement with Kiev. Such a statement was made on April 4 by the representative of the Border Guard Service of Ukraine Oleg Slobodyan.

The reaction of Moscow did not take long. In the Azov-Black Sea Territorial Department of Fisheries, an operational group was set up to prevent piracy from Ukraine. This is reported on the site of the Azov Scientific Research Institute of Fisheries. Head of the local branch of the profile department Igor Rulev assured the fishermen that they can fearlessly go to sea, because their security is provided by the border control departments of the FSB of Russia in the Krasnodar Territory and the Republic of Crimea.

The Council of Federation Committee on Foreign Affairs decided to strengthen security measures in the Black and Azov Seas because of provocations by Ukraine. The command of the Black Sea Fleet declared its readiness to ensure the safety of navigation in the northeastern part of the Black Sea and the water area of ​​the Azov Sea. Naval aviation can also join the patrol. Russia also increased measures to inspect Ukrainian ships. These measures can lead, for example, to limiting the passage of Ukrainian vessels through the Kerch Strait, since the Ukrainian side always has many security problems on obsolete ships.

It should be noted that the shares of the Ukrainian side are exclusively ostentatious. The work on the Western political “spectator” is striking. Poroshenko clearly exhausted Washington’s trust in confidence. The population of Ukraine is dissatisfied with the growth of tariffs for utilities, rising prices for energy carriers, the size of salaries and pensions. Corruption and theft at the state level have become unprecedented in Ukraine. The United States is clearly unhappy with the current situation. Americans are most afraid of a repeat of the situation in 2005, when they believed that they had already won, they already have Ukraine in their pocket. And suddenly they realized that they lost control over the situation. Washington has no illusions about the ideological reliability of its Ukrainian partners. They understand that any of their faithful servants can at any time betray, sell and resell.

Realizing all the instability of its position, as well as full dependence on the western trenches, Poroshenko tries to do everything to convince Washington of its readiness to follow any instructions in exchange for support in the upcoming elections. Meanwhile, Washington successfully uses this helplessness and complete dependence of the Ukrainian authorities.

It is necessary to understand that the US is striving today to destabilize the situation throughout Europe and Asia. We are observing today how the US is using Ukraine to escalate the conflict in the Carpathian region. Ukraine uses direct provocations against the Carpathian Hungarians and Rusyns, radical groups attack Hungarian families, burn the property of ethnic Hungarians. The infringement of the rights of Hungarians in the Carpathian region with respect to language, culture and ethnicity became part of the state policy of Ukraine. Hungarians are trying to force them to renounce their nationality, from their own language. This entire program is a direct provocation against a neighboring state. This is a tough challenge for Hungary. Do not forget about the attacks of Ukrainian radicals in the direction of Poland. The militants of the “Right Sector” banned in the Russian Federation put a video in the network on which the Polish and Hungarian flags are burned. It is direct threats to the Poles and Hungarians.

Of course, such actions are clearly not coordinated with the policy of European partners in Kiev. At the moment, Kiev is not just an obedient puppet of the United States. Kiev is a zombie country. And this dangerous living dead does the will of his transatlantic master. By its dangerous actions in the Black and Azov Sea, which, in fact, are an act of state piracy, Kiev jeopardizes existing and developed logistical routes of sea traffic with the participation of European companies. This causes, above all, a blow to the European economy. It is obvious to any political and economic expert that in this way the United States is pursuing a policy of weakening Europe as a whole.

However, there is no reaction from the EU countries. This is also connected with the pressure of Washington on the leadership of these countries. The extremist methods of Poroshenko’s political struggle are obvious. Nevertheless, European leaders prefer not to notice the obvious facts. But the US leadership is well aware of all the risks of breaking the trade and economic chains built by Europe and maritime logistics routes. Washington consciously goes on provocations, skilfully using the puppet government of Ukraine for this. The United States is well aware that if Russia takes tough measures to ensure its interests in the Azov-Black Sea region, large commercial structures in Europe will incur significant losses in connection with the need to reorient the channels of cargo transportation.

Ukraine is not just a hotbed of instability in the heart of Europe. We see that Ukraine is an instrument of Washington, with the help of which the United States strikes, first of all, on the European economy. It is noteworthy that the Syrian crisis is not the lesser blow to Europe. The most striking example of this is the problem of refugees from war-torn regions. The US policy is quite understandable. To stay afloat, you need to plunge the rest of the world into chaos. Meanwhile, Europe is diligently not noticing the obvious facts.

Fenti cikk magyar fordítása  Csikós Sándor tollából alább olvasható:

UKRAJNA: EGY SZÉLSŐSÉGES ÁLLAM EURÓPA KÖZEPÉN

Már két hónapja annak, hogy az ukrán erőszakszervek képviselői törvénytelenül feltartóztatták az orosz zászló alatt közlekedő „Nord” hajót. Az Ukrán Határőrszolgálat vízi őrségének egyik hajója az Azovi tenger vizein föltartóztatta a „Nord” orosz halászhajót. Az állami kalózkodás eme aktusát követően az ukrán Határőrszolgálatnál bejelentették, hogy minden olyan hajót fel fognak tartóztatni, amelyek – a Kijevvel való egyeztetés nélkül – be-, illetve kihajóznak a Krím kikötőiből. Oleg Szlobogyan, az ukrán határőrszolgálat képviselője tette ezt a nyilatkozatot, április 4-én.

Moszkva reakciója nem sokáig váratott magára. A Roszribolovsztvo Azovi és Fekete-tengeri területi igazgatóságán operatív csoportot hoztak létre, hogy elejét vegyék Ukrajna kalózakcióinak. Ezt a halgazdálkodás kérdéseivel foglalkozó Azovi Tudományos – és Kutatóintézet honlapja közli. Igor Rulev, a tárca helyi képviseletének vezetője arról biztosította a halászokat, hogy továbbra is nyugodtan kifuthatnak a tengerre. Biztonságukat ugyanis szavatolni fogják az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak (FSZB) a krasznodari határterületen, illetve a Krím Köztársaságban lévő kirendeltségei.

A Szövetségi Tanács (1) külügyi bizottsága határozatot hozott arról, hogy – tekintettel az ukrán provokációkra – fokozott biztonsági intézkedéseket foganatosítanak a Fekete-tenger északkeleti részén, illetve az Azovi-tenger (2) medencéjében. A járőrözésben részt vehet majd a haditengerészet légiereje is. Emellett Oroszország fokozta az ukrán hajók ellenőrzését. Ezek az intézkedések, például, korlátozhatják ukrán hajók áthaladását a Kercsi szoroson (3) keresztül, mivel az elöregedett hajópark miatt, az ukrán fél esetében gyakoriak a biztonsági problémák.

Meg kell hogy jegyezzük: az ukrán fél akcióinak célja kizárólag a látványosság. Szembeötlő, ahogy ezeket az akciókat a nyugati nézőközönség előtti demonstrációknak szánják. Porosenkó láthatóan kimerítette már Washington bizalmi keretét. Az ukrán lakosság elégedetlen a közüzemi díjak, az energiahordozók árának növekedése, a fizetések és nyugdíjak mértéke miatt. Az Ukrajnában, állami szinten tapasztalható korrupció és lopás soha nem látott mértékeket öltött. Az amerikaiak mindennél jobban tartanak a 2005-ös helyzet megismétlődésétől, amikor pedig már úgy érezték, hogy győznek, és Ukrajna már a zsebükben van. (4) Majd hirtelen rájöttek, hogy mind a helyzet, mind a káderek terén kicsúszott a kezükből az ellenőrzés. Washingtonnak nincsenek illúziói ukrán partnereik eszmei megbízhatóságát illetően. Ott tisztában vannak azzal, hogy hűséges szolgáik bármelyike, bármelyik pillanatban kész arra, hogy őket elárulja, kiárulja és tovább passzolja.

Porosenkó tisztában van saját helyzetének bizonytalanságával, illetve a nyugati hitelektől való függésével. Ezért igyekszik mindent elkövetni annak érdekében, hogy meggyőzze Washingtont: cserébe annak a küszöbönálló választások idején nyújtandó támogatásáért, kész Washington bármilyen utasítását végrehajtani. Miközben Washington sikeresen kamatoztatja a maga javára az ukrajnai hatalomnak ezt az elanyátlanadottságát, illetve teljes függőségét.

Azzal tisztában kell lenni, hogy az USA a helyzet destabilizálására törekszik Európa és Ázsia területének egészén. Láthatjuk, hogy az USA hogyan használja fel Ukrajnát a konfliktus eszkalálására Kárpátalján. Ukrajna közvetlenül provokálja a kárpátaljai magyarokat és ruszinokat. Radikális csoportok magyar családokra támadnak, felgyújtják magyar kisebbségiek tulajdonát. A kárpátaljai magyarok nyelvi, kulturális jogainak megsértése, az etnikai hovatartozásukkal összefüggő diszkrimináció az ukrán állami politika része lett. A magyarokat megpróbálják arra kényszeríteni, hogy lemondjanak nemzetiségükről, nyelvükről. Ez az egész program közvetlenül hivatott provokálni a szomszédos anyaországot (kiemelés a fordítótól). Magyarország számára ez kemény kihívás. Ezzel összefüggésben nem szabad megfeledkezni az ukrán radikálisok lengyelellenes kilengéseiről sem. Az Oroszországban betiltott „Jobb Szektor” rohamosztagosai kitettek a világhálóra egy videót. Ezen meggyalázzák a lengyel és magyar lobogót, illetve a lengyelekkel és magyarokkal szembeni közvetlen fenyegetések hangzanak el.

Az ilyen cselekményeket, persze, nincsenek összhangban Kijev európai partnereinek politikájával. Kijev ma nem egyszerűen az USA engedelmes bábja. Kijev a zombik országa. És ez a sírjából feltámadt, veszedelmes túlvilági alak óceánon túli gazdájának az akaratát hajtja végre. A Fekete- és Azovi tengeren végrehajtott veszedelmes – lényegében állami kalózkodásnak nevezhető – akcióival Kijev veszélyezteti a tengeri fuvarozásnak az európai cégek részvételével kialakított logisztikai útvonalait. Ez, mindenekelőtt, az európai gazdaságra mért csapás. Bármely politikai és gazdasági szakértő számára nyilvánvaló, hogy ezzel az USA, általában véve is, Európa meggyengítésére vett irányt.

Az EU országainak részéről azonban elmaradnak a reagálások. Ez kapcsolatba hozható Washingtonnak az érintett országok vezetésére gyakorolt nyomásával is. Szemmel láthatóak a Porosenkó által vívott politikai küzdelem szélsőséges módszerei. Az európai vezetők azonban ezzel együtt sem kívánják észrevenni a nyilvánvaló tényeket. Ám az amerikai vezetés ugyanakkor nagyon is tisztában van azzal: mi minden kockázattal jár az, ha lerombolják az Európával kiépített kereskedelmi-gazdasági láncszemek füzérét, a tengeri logisztikai útvonalakat. Washington tudatosan provokál, sikeresen használva föl erre a célra Ukrajna bábkormányát. Az USA nagyon is tisztában van azzal: ha Oroszország, az Azovi – Fekete-tengeri térségbeli érdekeinek védelmében, kemény intézkedéseket hoz, teherszállítási csatornáik kényszerű átterelésével összefüggésben, a nagy európai kereskedelmi struktúráknak ebből jelentős veszteségeik lesznek.

Ukrajna nem egyszerűen az instabilitás forrása Európa kellős közepén. Látjuk, hogy Ukrajna olyan eszköz Washington kezében, melynek segítségével az USA csapást mérhet, elsősorban az európai gazdaságra. Figyelemre méltó tovább, hogy Európára nézve nem kisebb csapást jelent a szíriai válság is. Ennek legékesszólóbb példája: a háború sújtotta térségekből származó menekültek problémája. Az Egyesült Államok politikája világosan érthető. Ahhoz, hogy a felszínen maradhassanak, káoszba kell dönteni a világ minden más részét. De mire az európaiak megértik, hogy milyen szakadék felé tereli őket Washington, meglehet, már túl késő lesz. Egyelőre azonban Európa az istennek sem vesz tudomást a nyilvánvaló tényekről.

Tanaj Csolhanov


 

Kategória: Nincs kategorizálva | Tanay Cholkhanov: Ukraine – Legalized piracy bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A 200 éves Marx – cikk a merce.hu-ról

Tulajdonképpen a legméltóbb írások Marxról most azok, amelyek a kétszázadik évforduló alkalmával ugyanazokat a szidalmakat, félremagyarázásokat, tévedéseket zúdítják rá, mint száz esztendővel ezelőtt is, s ez csak a legnagyobbaknak jár ki, Platónnak, Rousseau-nak, Hegelnek, de Marxnak persze sokszorosan. Azért a legméltóbbak, mert jól mutatják a marxi elmélet fölforgató erejét – de azt is, hogy a problémák elméletileg és történelmileg megoldatlanok.

A gyűlölet oka persze az, amit Bertolt Brecht a Kommunista Kiáltvány nyomán alkotott lucretiusi tankölteményében ír: „Mitkämpfend fügen die großen umstürzenden Lehrer des Volkes/Zu der Geschichte der herrschenden Klassen die der beherrschten”, azaz: a nép nagy fölforgató tanítói az uralkodó osztályok története mellé állítják az elnyomott osztályok történetét. Ez az, ami elviselhetetlen, bár Marxra valójában közvetlenül nem is alkalmazható. De amit az antimarxista és Brechttel szemben ambivalens Hannah Arendt vesz észre – hogy Brecht egyik legfőbb eszméje: nem annyira a nép vagy a proletariátus szenvedése, amiről sztoikusan, pontosan, keserűen, de hidegen ír, hanem a nép vagy a proletariátus láthatatlansága, az, hogy észre se veszik.[1]

Ez a fő botrány még mindig, amióta a proletariátus elleni nyílt osztályharc (amelynek a morális következményeit mindenki ismerheti Stendhal regényeiből és Walter Benjamin párizsi esszéiből) – a restaurációtól a Párizsi Kommünig – átadta a helyét a máig érvényes polgári alapstratégiának: az osztálykonfliktust nemzeti (etnikai, faji) konfliktussal helyettesítik, így válik a proletariátus láthatatlanná. Az ár: két világháború és sok millió halott.

Marx életének jelentős része a nyílt, nyilvánosan elismert – az ellenfél által is nyíltan űzött – osztályharc korszakában telt, ezért nevezik (politikai írásai alapján) elavultnak. Pedig ő már az 1850-es években nagyjából visszavonult a forradalmi politikától, elkezdte megalkotni voltaképpeni életművét, amely hallgatólagosan szakít a Kommunista Kiáltvány szemléletével – amelyet még mindig a robespierre-i zèle compatissant lelkesített át, amióta megírta ifjúkori csodálatos cikkét a falopási törvényről – , bár a Kiáltványnak (a történelem leghatásosabb politikai pamfletjának) a fölszabadító indulatával soha.

Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – nem is csoda, hiszen munkáinak filológiai hitelű összkiadása még mindig befejezetlen – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez.

Tovább bonyolítja a dolgot a „marxizmus” fogalma és jelensége. A kifejezés elég rossz, mert a „marxizmus” nem annyira irányzat vagy gondolkodói iskola, mint amennyire önálló műfaj vagy diszciplína. Karl Kautsky és Ernst Bloch, Louis Althusser és Lukács György, Karl Korsch és (a korai) Antonio Negri egyaránt „marxisták”, eltérő nézetekkel, elméletekkel, tárgykörökkel, témákkal, stílussal, de fölismerhetően ugyanannak a hagyománynak a részesei mégis, habár „polgári” értelemben más-más „foglalkozást” űztek, más volt a „kutatási területük”. Mind a szociáldemokrata, mind a kommunista mozgalom „marxistának” tekintette magát (nem kevés joggal), ámde a tizenkilencedik század végének pozitivista-szcientista „korszelleme” akkora hatással volt még Engelsre is, hogy az „igazi” Marx újbóli fölbukkanása csak a világforradalmi évtizedre (1917-1927) tehető, amikor megjelenik az ún. „nyugati marxizmus” (azaz mind a szociáldemokrata, mind a szovjet „marxizmustól” idegen elmélet), amelyet a pártmarxizmus vagy „munkásmozgalmi marxizmus” (ahogyan Robert Kurz nevezi) utódai mindmáig támadnak.[2]

Még mindig rengetegen vitatkoznak olyan gondolatokkal, amelyeket Marx soha nem gondolt (és itt nem a szokványos politikai rágalmakről vagy tévedésekről van szó, amelyek száma a 200. születésnapon természetesen fölszaporodott), de amelyeket sokan akár az életmű középpontjának vélnek (vö. Michael Heinrich kitűnő összefoglalásával[3]). A tőke szöveghagyománya valóságos lidércnyomás, Marx az 1850-es évek elejétől hatalmas mennyiségű kéziratot, átdolgozást, variánst, jegyzetet hagyott ránk, s A tőke egyedül autorizált I. kötetének is három textológiailag egyenrangú (ám eltérő) változata van. A hagyatékot Engels és Kautsky rendezte úgy-ahogy, erőteljesen belenyúlva a szövegekbe, amelyeket azóta is próbálnak rekonstruálni és rendszerezni a tudósok. (A magyar kiadás teljesen elavult, bár a maga idején nem volt rossz.)

Ezért a Marxról tett magabiztos kijelentéseket – bár van belőlük jó néhány – érdemes bizonyos szkepszissel és óvatossággal olvasni.

Elmék százmillióit megmozgató elmélet sorsából nem lehet kiiktatni a mítoszokat. Platón és Arisztotelész filozófiája nagy mértékben meghatározta a keresztyén teológia történetét, s ezért ex negativo a metafizikával szembenálló fölvilágosodás történetét is: minderről a görögöknek sejtelmük se lehetett; de „leszármazási” értelemben (hogy lazán használjuk itt Nietzsche és Wittgenstein egymással alighanem összefüggő fogalmait) mindmáig vannak „platonisták”, akkor is, ha ez olykor ma nem jelent többet, mint egyfajta szellemi típust.

Marx életműve is összefügg a proletár világforradalommal, a munkásmozgalom történetével, a „szocialistának” nevezett különféle rendszerekkel – a sztálinisták és az antisztálinisták (pl. Popper) szerint ezek a rezsimek valamiképpen „levezethetők” Marx elméletéből, ahogyan a karoling birodalom és a bizánci császárság „levezethető” a görög metafizikából és a páli teológiából, ami ebben a determinisztikus egyszerűségben nem tetszik érdekesnek, s ha szó szerint vesszük: dőreség.

Ha ez így megy, akkor Augustinus „felelős” a protestantizmusért, „tehát” a kapitalizmusért és a gyarmatosításért, „tehát” a modern rabszolgaságért, és í. t. Ha így foglalnánk össze Max Weber elméletét, akkor nagyot tévednénk, habár a brit és az amerikai kapitalisták protestánsok voltak, ennyiben közvetve Augustinus morálteológiájának a követői, de hogy ebből hogyan következnék az egyik legnagyobb genocídium, azt nem lehet „levezetni”. Annak ellenére, hogy vannak összefüggések. Ám ezek nem okságiak. Pol Pot és Khieu Samphan valaminő homályos értelemben bizonyára „marxistának” tartotta magát, és ez szerepet játszhatott rendszerük vezető csoportjának a motivációs rendszerében (mint minden parasztforradalomnak, a kambodzsainak is a fő eszméje „az urak” elleni bosszú) – mert a közkeletű félreértés értelmében Marxnak vagy a „marxizmusnak” tulajdonították az egyenlőség radikális eszméjét, amely persze a munkásmozgalom politikai gyakorlatának az egyik alapeszméje. Marx és Engels politikailag támogatta ezeket a – polgári társadalmon belül maradó – törekvéseket, amelyek nem az ő értelmükben vett kommunista törekvések: a marxi elmélet témája nem az egyenlőtlenség, hanem a kizsákmányolás, ami távoról sem ugyanaz. Létezett és létezik egalitárius szocializmus (Proudhon, Fourier stb. elképzelése ilyen volt), de ezt azért díszítik föl Marx arcképeivel, mert történetileg a legradikálisabb munkásmozgalom a huszadik században mindig „marxistának” nevezte magát, ami legtöbbször egyszerűen az intranzigencia, a kompromisszumra nem hajló forradalmiság ideológiai szinonimája volt, nem több.

Az egyenlőtlenség strukturális kérdéseivel a szociológia (és a szociális antropológia) foglalkozik, olyan tudomány, amely Marx halála után bontakozott ki, és amelynek az alapvető fogalmi rendszere és módszertana alapvető kategoriális okokból összeegyeztethetetlen Marx kritikai elméletével. Erről nemrég írtam „Marx and Sociology” c. rövid tanulmányomat, amelyet a Global Dialogue  nemzetközi folyóirat, majd a Verso kiadó blogja közölt (több más nyelven is előkészületben), ezen a ponton arra kérem az olvasót, hogy fussa át.[4]

Marxista szemszögből az egyenlőtlenség modern fajtája (amely nem személyi függés, és amely összefér a „szabad munkával”, ez pedig a kapitalista termelés és a piac előföltétele) következmény, nem primér valóság; ezt a következményt az adott (tőkés) rendszeren belül enyhíteni lehet, vagy fő fajtáit (a jövedelmi-vagyoni, kulturális, regionális stb. egyenlőtlenségeket) akár meg is lehet szüntetni, de ez nem változtat a kapitalizmus fő meghatározottságain, semennyit se.

Az egyenlőség radikálisan demokratikus, ha tetszik, „baloldali” követelés – politikai követelés – , de ehhöz Marx elmélete lényegének nincs köze, akármit gondoltak erről a magukat őszintén marxistának vélő munkásmozgalmi, szocialista vezetők és tömegek. Eredeti formájában az egalitárius alapeszme évezredes, modern formájában is készen állt a tizennyolcadik században (ne feledjük: a szociológia a maga korai alakjában – Durkheim, Mauss, Halbwachs stb. – empirikus és történeti tudomány, egyébként csodálatra méltó tudomány, de sok tekintetben válasz a marxi elméletre, eszmetörténetileg pedig a nem marxista, „polgári” szocializmusból – Saint-Simon stb. – származik, politikailag is a [mindenekelőtt francia] polgári radikalizmus következett belőle, nem a szociáldemokrácia).

Marx, a fiatal radikális még félig-meddig egalitárius volt politikai nézeteiben – a Kiáltvány, címével ellentétben, még csak átmenet a kommunizmushoz, nem kommunista textus, bár a kapitalizmus és a burzsoázia forradalmi csodatételeinek ámuló és átkozó magasztalása már ennek a fordulatnak a bevezetése.

A történet természetesen Platón barlangjában kezdődik.

Az, amit mindenki verőfénynek tart, arról kiderül, hogy sötétség, és megfordítva.

Aztán Galilei, Kopernikusz, Kepler kimutatja, hogy nem az van, ami látszik. Ami látszik – fölkél a nap s lenyugszik – , hamis. De már a festők is tudták, hogy a perspektíva azt jelenti: azt, ami távolabb van, arányosan kisebbre kell rajzolni, hogy olyan legyen, mint a valóság, holott a távolabbi tárgyak és alakok nem kisebbek attól, hogy távolabbra esnek. Aztán rájönnek a festők, hogy nem is kell alakokat rajzolni hozzá, hogy legyen művészi látvány. Monokróm négyzet is kifejező, nem kell odarajzolni a teret, megvan úgyis.

Descartes kimondta – mások is tudták már rég – , hogy a létezés mint tárgyiság intuitív szemlélete nem bizonyítja, hogy a létezés függetlenül megvan mint tárgy. A gondolkozás – ami adódik nekünk – analízise bizonyíthatja egyedül.

Kant még ennél is tovább megy. Az ész, ami egyedül áll rendelkezésre, önmagában szintén nem garancia az igazságra. Az axiómákból való dedukció tautologikus. Hogyan lehet intuitív ítéleteket axiomatikusan bizonyítottá, hogyan lehet analitikus ítéleteket tartalmassá tenni? Hogyan lehet újjáteremteni a valóságot az észből? Miért nem emelkedhet az igazság rangjára az erkölcs? Nem az ész kering a tárgy körül. De a tárgy sem kering az ész körül. Csak a szüntelen intellektuális tevékenységben és intellektuális szemléletben lehet – lehet! – bizonyosság.

A kopernikuszi fordulatok szaporodnak.

Marx műveinek címében, alcímében ott van a kulcsszó: a kritika.

Nyilvánvalóan az a jelentése, mint Kantnál.

Az emberi társadalomnak, az emberek együttélésének, közös életének a szemléletében addig csak kívülről, a szabályok megértésének és megváltoztatásának a tanában, az erkölcsi és politikai filozófiában jelent meg az ész, hogy átvilágítsa és kordában tartsa az érdeket, a szenvedélyt, az ösztönöket, a testi vágyakat és szükségleteket, azt, ami animális.

Kívülről magyarázták és rendezték el intellektuálisan a változékony, többrétű, de azért adott emberi természetet (ezt nevezik, kissé pontatlanul, „idealizmusnak”), amelyet kormányozni, irányítani, megvilágítani kell. S megvitatták: hogyan kellene kormányozni, hogyan lehetne fölemelni vagy megváltani.

De az nem merült föl még a legracionalisztikusabb rendszerekben se, hogy maga a materiális emberi élet se az, aminek látszik. Közvetlensége – közvetítetlensége – látszat, mondja (és bizonyítja) Marx, és minél többet alkot meg az emberiség (tudományban, technikában, intézményekben), annál kevésébé csak önmaga: önmaga mint megalkotott kollektívum nem empíria. Mert van történelem. A legátfogóbb, a legtöbb emberi létaspektust logikailag rendszerező, személyes és fizikai kényszer nélkül uniformitást és konformitást kialakító társadalomforma (a kapitalizmus) tartalmazza mozgatórugóként a legcsekélyebb mérvű morális szándékosságot, s a legtágabb személyi önrendelkezés szabja ki a legszűkebb pászmát az akaratnak.

Egyre több akarati (morális) aktus mögött van közvetlenül észlelhetetlen, tervezetlen, önműködő absztrakció: absztrakció, amelyet kritikailag föl kell tárni, nem adott, nem az „önzés” irányítja (az pusztán csalétek, „az ész csele”, amellyel a névtelen és személytelen absztrakció jármába hajtják az egyéni akarásokat, s e csel mögött nincs akarat). Ennek az elvontságnak az önműködéséről azt állítják, hogy „hasznos”: növekedéshez, bővüléshez, fölhalmozáshoz vezet, de ami vezet, az csak formula, algoritmus. Nem szubjektív. Nem a szükségletek irányítják a kapitalizmus történetét, hanem megfordítva, az a fátyol mögé rejtett elvontság irányít, amelyet nem titokként, hanem szabályként fejtenek meg.

A szubjektivitást – amely (bár ezeket a terminusokat az érett Marx nem használja) elidegenült – föl kell tárni, mert beleépült a tárgyiságba, ahonnan csak a kritikai elmélet (régebben úgy mondták volna: a filozófia) szabadítja ki – ezért nincs szubsztanciális különbség (vagy nem lenne szabad hogy legyen) elmélet és forradalmi praxis között. Mindkettőnek a munkája a szubjektivitás kiszabadítása abból a tárgyiságból, amely megszülte az egyéni szabadságot, és fölszámolta „a világ” fölötti uralmat avval, hogy fogalommá változtatta „a világot”.

Ennek a fogalomnak a kidolgozása, az elaborációja A tőke, pontosabban a hatalmas, zűrzavaros kéziratfolyam munkájának a célja. Nem a morálfilozófus szabályozza itt az életet, hanem az élet helyét elfoglaló elvontság természetét bontja föl, hogy a fogalomból nyerje ki a szubjektivitást, nem a természetből, amelynek nyoma veszett a kapitalizmusban.

„A tőke termelési folyamatába belevonva… a munkaeszköz különböző átalakulásokat fut be, amelyek közül az utolsó a gép, vagy jobban mondva a gépi berendezés automatikus rendszere […], egy automata – önmagát mozgató mozgatóerő – által mozgásba hozva; ez az automata számos mechanikai és intellektuális szervből áll, úgyhogy maguk a munkások csak mint ennek tudatos tagjai vannak meghatározva. […] A gép semmilyen vonatkozásban nem jelenik meg az egyes munkás munkaeszközeként. […A] gép, amely a munkás helyett ügyességgel és erővel bír, maga a virtuóz, amely saját lélekkel bír a benne ható mechanikai törvényekben, és amely állandó önmozgásához – ahogy a munkás táplálékot – szenet, olajat stb. fogyaszt… A munkás tevékenységét, a tevékenység puszta elvonatkoztatására korlátozva, minden oldalról a gépi berendezés mozgása határozza meg és szabályozza, nem pedig fordítva. A tudomány, amely a gépi berendezés élettelen tagjait arra kényszeríti, hogy konstrukciójuk révén mint automata célirányosan hassanak, nem a munkás tudatában létezik, hanem a gép révén mint idegen hatalom hat rá, mint magának a gépnek a hatalma. Az eleven munka elsajátítása a tárgyiasult munka által […], ami a tőke fogalmában rejlik, a gépi berendezésen nyugvó termelésben magának a termelési folyamatnak a jellegeként, annak anyagi elemei és anyagi mozgása szerint is tételezve van. A termelési folyamat véget ért abban az értelemben munkafolyamat lenni, hogy a munka mint a rajta uralkodó egység, túlnyúljon rajta. […] A gépi berendezésben a tárgyiasult munka magában a munkafolyamatban úgy lép szembe az eleven munkával, mint az a felette uralkodó hatalom, ami a tőke – formája szerint – mint az eleven munka elsajátítása.”[5]

Ez az ismert Grundrisse-részlet, amellyel megszólaltatom Marx igazi hangját, eltéveszthetetlenül a nagy német filozófia része, Hegel folytatása, de nemcsak az övé. Az a sokat szidott „fogalomköltészet”, amely utoljára Heidegger és Adorno művében szólal meg (ahogyan a Johann Georg Hamanné viszont Benjamin művében), s talán – magától értetődően Rousseau-val együtt – hangja és dallama annak, ami talán egyedül méltó athéni örökségünkhöz.

Persze ez csak apró töredéke annak a modern életről szóló hatalmas műnek – amelynek külső alakja rommező, akár a modern élet más ábrázolásaié (Flaubert, Kafka, Benjamin, Kavafisz), amelyeket mintha eleve „hátrahagyott műveknek” írtak volna meg – , amelyben a modernség tragédiájának ellenszere a filozófia, a forradalom igazi formája. Kant, Fichte, Hegel bizonyos értelemben a francia forradalom filozófusai voltak, amely nem sikerült, akárcsak az orosz forradalom (erről itt írtam), ahogyan a Negative Dialektik előszavában olvashatjuk, a filozófia megvalósulásának pillanatát elszalasztották, de velük szemben Marx két forradalmi korszak között élt, és a lényegi, az „ezoterikus” Marxnak (Robert Kurz) nem volt szava az „exoterikus”, a politikus, a forradalmár Marxhoz, aki a végén már csak meg nem értett, végső, nem normatív filozófiájának elszigeteltségéből intette a német szociáldemokrata munkásmozgalom vezetőit – nem túl következetesen – erre meg arra, s akit (amint az életmű kiadástörténetéből tudjuk) még az amúgy zseniális Engels se értett pontosan. Marx nem magyarázkodott, hanem újabb és újabb tudományokat tanult meg inkább, ahogy szokta.

A filozófiai leírás, amely a gép (az automata) tekintetében is evokatívabban szól hozzánk, mint sok elmés analízis kézre állóbb hagyományok felől, mint a klasszikus német filozófia – amelyet Lassalle és Engels reményével szemben végül nem örökölt meg se a német, se a világproletariátus – , azt mondja nekünk, hogy a tárgyiasult munka úgy lép szembe az eleven munkával mint fölötte uralkodó hatalom. S látjuk, hogy ez a tőke: az eleven munka elsajátítása.

Ez az uralkodó hatalom, a tőke: nem személy, nem osztály, nem politikai erő. Osztály osztállyal viaskodik, de nem hatol el a tőkének mint hatalomnak a mélyére. A tőke természete fogalmi, akárcsak alacsonyabb absztrakciós szinten a gépi berendezésé, amely maga a virtuóz: van lelke, szemben a munkással, akinek a tevékenysége puszta elvontság, amelyet a gép szabályoz.

Ez az, amit A szellem fenomenológiája elképzelni se akart, amire gondolni se bírt. Semmink nincs, csak a kritikai filozófia, de ez Spinoza, Kant, Hegel szerint nem kevés. Közvetlen lefordítása forradalmi politikára: erre még magának Marxnak se volt ereje. Műve, akárcsak Kanté, a polgári társadalomról szól. Ebből sejthetünk valamit, a contrario, a kommunizmusról. De az elmélet nem receptkönyv. Hogyan lehet a modern kapitalizmus fogalmiságát meghaladni? Egyáltalán: jó kérdés ez?

(Címoldali kép: flickr)

[1] – Hannah Arendt: „Bertolt Brecht, 1898-1956”, in: Men in Dark Times, New York/London: Harcourt Brace, 1983, 207-249. Brecht Das Manifestjéről ld. Darko Suvin szép tanulmányát, „Brechts Gedichtfassung des Komunistischen Manifests”, Das Argument 282 (4/2009), 607-615, https://www.linksnet.de/artikel/24909. (Az eredeti: Socialism and Democracy 16, 2002, 1-31.)

[2] – Ld. David Broder vitáját Domenico Losurdo könyvével: „Eastern Light on Western Marxism”, New Left Review 2/107, 2017. szept.-okt., 131-146.

[3] – „A tőke 150 éves útja – aminek [helyesen: amelynek] még nem látszik a vége”, Eszmélet 117, 143-162.

[4] – https://www.versobooks.com/blogs/3760-marx-and-sociology.

[5] – Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Második rész. MEM 46/II, Bp. 1972, 160-161.

Forrás:https://merce.hu/2018/05/05/tgm-a-200-eves-marx/

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A 200 éves Marx – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

G.M. TAMÁS: Viktor Orbán Versus the Enlightenment – article from Jacobinmag

Az ATTAC Magyarország alelnökeIn Viktor Orbán’s Hungary, anti-immigrant paranoia reigns and basic democratic rights are under assault.

Out of 199 seats in the newly elected Hungarian parliament, 159 are now in the hands of the far right (133 for Viktor Orbán’s Fidesz and 26 for the once-neo-Nazi-now-“national-conservative” Jobbik party in opposition). The rest are divided among various small center-left and center-right parties.

The elections were farcical. Citizens largely received their information from Orbán’s formidable propaganda machine (the media is mostly in the hands of his far-right apparat), with a minority getting their facts from invective-filled anti-Orbán websites (more amusing than persuasive) and from communiqués issued by the squabbling and ineffective opposition parties.

The electoral system is designed for two main blocs, which does not fit the political structure of the country, and there were seven “major” opposition parties competing, so the result was never in doubt. Half of the popular vote went to Orbán. The other half was split between small groups. Opposition party leaders have resigned en masse — not that it matters — and anti-Orbán demonstrations have sprung up, with EU and Hungarian Nazi (Arrow Cross) flags and demands for new elections.

But this is nothing compared to the political (or, more accurately, non-political) character of the “election campaign.”

Orbán, the wily ruler of Hungary — and as a result of his statesmanlike endeavors, rumored to be one of the richest men in Europe, his huge fortune managed (and, formally, owned) by dummy companies and shady middlemen; his family, retainers, flunkeys, and servitors buying up ducal castles and vast landed estates, hotels, harbors, factories, restaurants, tourist resorts, shopping malls, newspapers, magazines, radio and TV stations, internet journals; his firms building motorways, railway lines, sports complexes and restoring palaces and town halls at the public’s expense — achieved victory running on a very substantive policy platform. Regarding the economy, society, health, education, public transport, trade, taxation, etc. his electoral manifesto consisted of one sentence: “We’ll go on as before.” He does not give interviews and participated in no debates.

This was his message to Hungarians:

  1. Hungary will not allow dark-skinned Muslim refugees or immigrants to enter the country, and will resist all forces of “mongrelization” (masquerading as “multiculturalism,” “internationalism,” and “cosmopolitanism”), which seek to destroy “White Christian Europe”;
  2. Hungary will not disarm in the face of “political correctness,” which is nothing more than godless communism;
  3. “Mongrelization,” or the dilution of Hungary’s racial stock, is pushed by the “international Jew,” George Soros, who bankrolls the anti-national, liberal-Bolshevik Hungarian opposition and who will even harm the only kind of Jew we like, the religious Zionist. Our dear friend, Israeli prime minister Benjamin Netanyahu, agrees with us as he, too, hates the Yids;
  4. The European Union, the United Nations, the Council of Europe, the western press, the social-democratic, liberal, and Green parties are simple tools in the hands of George Soros — that is, of rootless cosmopolitan Jewry;
  5. Pope Francis is an internationalist liberal Bolshevik;
  6. “Gender madness” or “genderism,” radical feminism,” “human-rightsism,” gay marriage, the Istanbul treaty (which prohibits domestic violence against women and children) — all of these will suppress the Christian family and make “faggotry” the new model of morality;
  7. We shall save Europe from itself, which allows Muslim terrorists and hard-left rioters to plunge it into chaos, unlike the true allies of Christianity like Erdoğan, al-Sisi, Berdimuhamedov, Aliyev, and the rest;
  8. The Roma people — just like Muslims — cannot be integrated because they do not like to work. They ought to be disciplined, separated, segregated, and, if need be, resettled;
  9. Freemasons, illuminati, cultural Marxists, stock-exchange speculators, anarchists, and sundry intellectuals wish to convince us to renounce anti-Romanian revanchism and irredentism because they have, of course, no understanding of our souls;
  10. Our main enemies are journalists and human rights groups in the pay of You-Know-Who.

You may think this is a joke. But it isn’t. It is similar, in a way, to the 1930s, but it is a pastiche, a parody.

A few weeks ago, in a small town in Hungary, two Catholic nuns were stopped on the street and berated by people yelling, “Migrants! Migrants!” After pushing the old ladies a bit, they called the police, believing they had seen Muslim women in a burqa and hijab. The police saved the nuns from the Christian crowd.

A few days earlier, in another small town, a local woman left the hairdressers’. It was raining, and she did not want to ruin her new hairdo, so she covered her head with a shawl. Within a few minutes, a small crowd had gathered in the street, crying, “Migrant! Migrant!” and began shoving the poor woman against a wall. She protested loudly that she was Hungarian, that she could not speak anything but Hungarian, and that she had lived all her life in that little place. Some passersby recognized her and tried to rescue her, but to no avail. Finally the police came and people calmed down. But her hair was ruined.

There are no refugees in Hungary. The country has a zero-immigration policy, and a huge barbed-wire fence sits at the southern border, patrolled by police and the army. Would-be immigrants are kept in detention. The few black people one sees are American or French tourists.

This quotidian hysteria is taking place against the backdrop of mass hysteria launched by the state media and Orbán himself. The Orbán government’s first legislative move is the Stop Soros Act, which will force human rights groups to register as foreign agents and submit to regular police surveillance, fiduciary controls, and punitive taxes. Groups that have absolutely nothing to do with immigration — those looking after Hungarian citizens’ human rights, advocating education and prison reform, representing the homeless and ethnic and religious minorities, etc. — will be persecuted. And this comes on the heels of the shuttering of the biggest newspapers and radio stations and the shanghaiing of television and the largest-circulation internet journal.

You might expect that the opposition tried to block such moves and combat Orbán’s racist propaganda. But no. He was met with a bit of resistance, but was certainly not contradicted.

All opposition parties, including those ostensibly of the Left, have solemnly declared that they would not remove the “race-protecting” border fence and that they reject the EU’s refugee quotas like the Central European right and far right everywhere else (a far right that includes sometimes nominally communist and socialist parties). Protest against round-the-clock Islamophobic and anti-African, racist hysteria has been less and less intense in what remains of the erstwhile left-liberal press, except against the clearly anti-semitic nonsense that presents Soros as the mastermind behind the mass demographic war against white Christian Europe (and against white Israel, of course: Zionism and anti-semitism are becoming perfectly reconcilable).

Similarly, they might criticize the style of the Orbán gang — which expresses open contempt for the poor and, especially, for the Roma — but measures ending segregation or reestablishing scrapped unemployment benefits were nowhere to be found in the opposition’s electoral manifestoes, and some were in favor of keeping the flat tax and repressive labor legislation.

The other main plank of opposition politics, both in Hungary and elsewhere in East and Central Europe, has been “the struggle against corruption.” In Romania and Slovakia, protesters have demonstrated en masse against corruption and political criminality. But these protests are conspicuous for their apolitical (or even anti-political) character. Noble moral energies are squandered on social problems like corruption and crime which have no exclusively moral solutions, and this otherwise admirable moral passion helps to destroy the little that remains of parliamentarism (in Romania, where social movements do little but prop up public prosecutors and the secret services behind them) or to usher in even more dubious parties than the reigning ones (as in Slovakia or in the Czech Republic).

This does not mean that the ruling cliques are not dirty. They are. But in Hungary, this is hopelessly confused with the structural elements of Orbán’s “deep state.” Orbán’s semi-dictatorship (with its purges, blacklists, and suppression of the media), unlike its post-Stalinist predecessor, is not statist or centralizing. Its guiding principles are arbitrary, capricious rule and, above all, informality. The real centers of power in Orbán’s Hungary are formally independent institutions (state foundations, semi-private companies, purportedly private firms living on state credit) that are outside the control of normal government administration and of judicial control as well. Meanwhile, regular administration is being dismantled and well-trained civil servants are being thrown out in droves. Drafting of bills happens behind the backs of ostensibly leading politicians and bureaucrats, and rushed through parliament — usually without discussion. Capital goods are distributed to loyal retainers, which then finance various political maneuvers that will not appear as government expenditures. The frittering away of state power to the advantage and the profit of an informal group of power-holders has created a unique system where pre-capitalist forms of personal dependence are triumphantly returning while the actual policies are ultra-capitalist — a peculiar combination of neoconservatism and mercantilism.

Outside the halls of power, workers’ resistance and popular protest have been replaced by mass emigration, which has given rise to a crazy combination of high unemployment and workforce shortages while contributing to the aging of the population. The flight of doctors and nurses from the country has helped bring the health system to near-total collapse.

In East Central Europe, the demiurge of progress has always been the state: religious toleration, secularism, elimination of the nobility’s privileges and prerogatives, and an end to serfdom were the work of the enlightened absolutist police state of Joseph II and Leopold II against the desperate resistance of the Estates; as late as 1906 the Habsburg court at Vienna attempted a coup d’état in Hungary, in cahoots with radicals and socialists, to force universal suffrage on the reluctant local aristocracy and gentry, who would not allow social-democratic workers’ and “unreliable” national minorities’ (Slavs’ and Romanians’) representatives to sit in the Diet; at the time 6.58 percent of the population had the vote. Land reform, industrialization, literacy, hygiene, public health, properly codified law, a modern transport, and education system were the work of communists.

This kind of enlightened, bureaucratic, anti-democratic but philanthropic and egalitarian regime, born aloft by universalist, anti-nationalist elites, was taken over by “real socialism” in the spirit of Ferdinand Lassalle, who said that socialism was the “fusion of proletariat and science.” Science, technology, planning, unified legality, centralization, a faith in expertise and formal education, careful planning, archives, written documentation, top-down emancipation (equality before a uniform law), impersonal authoritarianism: this is the Austro-Hungarian tradition realized by various universalist elites such as the Catholic Church, the imperial (as distinct from regional) administration, the imperial army, freemasonry, financial capital and, finally, social-democratic and communist parties and the Habsburg Empire’s feeble successor, the European Union.

Anti-communism, in this context, does not mean hostility to revolution, but enmity toward the Enlightenment, that is, to a combination of orderliness, civic equality, hyper-rationalism, and Öffentlichkeit — the public character of politics for which freedom of expression is the ineluctable precondition. (The hated intelligentsia, threatened by the cessation of its livelihood, is mostly silent now, scared to death.) For the Right, rationalism and universalism are to to be opposed, as are class, race, and gender equality; the post-1945 anti-fascist, UN-type covenants of “human rights”; and everything that smacks of the supra-ethnic, including old-style liberal-democratic nationalism and anti-colonialism.

In such a situation, Marxists — fierce critics of the Enlightenment — are left to defend, at least provisionally, such obsolete ideas as natural rights, rational legislation, and Öffentlichkeit. Because even the possibility of a liberal, representative democracy is under assault by quasi-totalitarian, post-fascist propaganda (a mixture of myth-mongering, conspiracy theory, and the latest digital marketing and advertising methods).

Rulers in Europe, especially since 1914, have renounced the Enlightenment and have been using ethnicity against class and ethnic supremacy against equality. Against this, Luxemburg, Lenin, Trotsky, Lukács, and Korsch all saw internationalism as the specific trait of socialism. Enlightenment cosmopolitanism and federalism are not identical with this, but there is a link. Fighting for this link is a rearguard action, certainly (we aren’t likely to see another Joseph II soon or perhaps ever), but the case of Hungary proves that even decrepit old Enlightenment is better for the Left than the relativistic, postmodern worship of every ethnic superstition in the name of a faux egalitarianism — which is nothing more than romantic exoticism and Orientalism.

Source:  https://www.jacobinmag.com/2018/04/viktor-orban-hungary-elections-enlightenment

Kategória: Nincs kategorizálva | G.M. TAMÁS: Viktor Orbán Versus the Enlightenment – article from Jacobinmag bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Final Declaration of Assembly of Resistances held in Budapest on 2-4 March 2018

Final declaration of the Assembly of Resistances (AoR) held in Budapest on 2-4 March 2018

(Version 8.- FINAL )

In preparation of the International Assembly of Peoples` Movements and Organizations that will take place next automn in Caracas, following the positive traditions of the World and European Social Fora, after a three-day theoretical and intensive debates we, the participants of the regional Assembly of Resistances (AoR) held in Budapest on 2-4 March 2018 came to the conclusion that beyond the logic of profit and war “another world is possible and necessary”.

The systemic crisis continues to favor the right-wing hiding behind a populist discourse in most of the Central and Eastern European Countries (CEEC). Social democracy, not to mention the communist parties have suffered electoral defeats in Western countries like Austria, France and Germany, whereas in Greece, Spain and Portugal some promising developments of popular movements have started, but still, no strong left-wing has emerged on the European political horizon. In the last decades we were and are confronted with an enormous international neoliberal offensive with all its horrible consequences: unemployment, precarity, social cuts, attack against trade unions etc. This led to combined social, economic, ecological and political crises.

The traditional left mainly took over the neoliberal paradigm. An ideological vacuum came into being and in this vacuum the far right is intervening – successfully- with “easy answers”- for above all by creating scapegoats.

In the spirit of international solidarity the discussions in Budapest have strengthened our common will to fight against neoliberalism, neocolonialism, oppression, exploitation, social degradation, environmental destruction, militarisation, racism, sexism and the rise of far-right. We condemn military interventions of world and regional powers in the Middle East and elsewhere. We support the Boycott, Divestment, Sanctions (BDS) movement of the Palestinian people struggling for freedom, justice and equality. We support initiatives aimed at ending the war in Syria by a negotiated political solution taking into account interests and rights of all groups of the Syrian people.

Now the time for a massive social resistance has come again, based on a realistic anti-systemic, anti-capitalist alternative. The concept and the idea of a socialist world, beyond-capitalism should not be reduced to abstract theoretical declarations. We have concrete demands, plans and strategies shaped in each country according to its national specificities. Thus we want to build a global society, based on cooperation and not on competition.

The specific purpose of this regional meeting was to determine some axes for concrete common international activities and we came up with decisions about concrete solidarity actions and campaigns we can realize all together on a regional and international scale.

The issues raised in the following program can be considered as non-capitalist alternatives, especially in the CEE region, where the “overthrowing” of the authoritarian regimes can be achieved only by launching an inclusive and massive social self-defense movement.

1. The root for nearly all other problems in the region lies in absence of a systemic change of the CEEC where a completely distorted ownership structure leading to the “oligarchization” of private property came into being. The existing system must be attacked at these points, that is, for the wider groups of the society creating a plural property structure, e.g. the freedom for founding cooperatives in all sectors of the economy. Jobs have to be created from the public resources which the governments have squandered for their own clientele. Instead of public-financing of their own clientele in general using public work as forced labor, investments are needed to build community based social and cultural infrastructure, public health-care and higher education as well as to widen the job-creating needs and capabilities of local governments. This is a small step towards the multisectoral mixed economy;

2. In the social field, the living conditions of the lower classes must be improved. We demand the introduction of the Universal Basic Income (UBI). Instead of nationalism, racism, ethnic insanity, persecution of the Roma people and the migrants the most important social task of the resistance movements – independently of their political affiliations – is to root a cultural revolution through strengthening the people`s educational structures and self-learning circles;

3. The concept of political democracy needs to be complemented with the notion of economic, environmental and cultural democracy so that every person becomes part of the concept of ‘democracy’. Bourgeois parlamentarian democracy is a very limited concept, which is now under big pressure in the CEECs. The authoritarian regimes based on social exclusion must be rejected. Social rights must be declared in the national constitutions and be implemented in harmony of the UN International Conventions which guarantee the Economic, Social and Cultural Rights of every human being.

4. The social base of this anti-capitalist, left-wing politics should be the trade unions and the self-organization processes of the civil society. Namely, if the Left is above all not the advocate of the wage earners, the workers and the unemployed, it liquidates itself on the altar of a semi-peripheral capitalism that does not give any a perspective either for the CEE countries, or for the vast majority of the societies of the world.

Unity and action now! Fight on!

We will combine our forces and act together on international scale to the following issues:

– International Women`s Day March 8th

– International Day against Racism March 17th

– Memory of Nakba 1948 (expelling of the Palestinians from Israel) – in spring

– 4th anniversary of the Odessa massacre May 2nd

– Bicentinary of the Birthday of Karl Marx May 5th

– NATO summit in Brussels July 12th

– Summit of the “Peoples in Struggle” in Caracas – in automn

– Memory of the end of World War I: “Never again war! Never again fascism!”- November.

Endorsed by the participants of the Regional Assembly of Resistences in Budapest

Statement/Proposals for the Budapest AoR by the Ukraine/Russia Working Group

On Ukraine:

  • We demand that the Ukrainian authorities officially recognize the Rusyn ethnic identity in the same way as it is recognized in Slovakia, Hungary, Czech Republic, Poland.

  • We demand that the Ukrainian authorities investigate the arson attack on the Hungarian cultural center in Uzhgorod, punish the perpetrators and officially apologize before the Hungarian community in Ukraine.

  • We demand that the Ukrainian government include a clause requiring unconditional fulfilment of the Minsk agreement in the Donbass reintegration law.

  • We condemn glorification of the radical Right forces who are responsible for the fire in Odessa Trade Union House on May 2, 2014. We demand that the Ukrainian law enforcement authorities punish the real perpetrators. We call for holding in Europe, on May 2, 2018, a joint action of progressive forces in memory of those killed in the Odessa massacre.

  • We demand that real freedom of speech and freedom of expression for the Left political opposition be guaranteed in Ukraine for democratic participation in presidential and parliamentarian elections in 2019.

  • We demand to stop persecution of political opposition and independent journalists in Ukraine and support initiatives in Ukraine aimed at defending and freeing political prisoners.

On Russia.

  • We demand that the Russian authorities stop persecution of opposition political activists in Russia, and particularly protest against prosecution of anarchist and antifa activists from Penza and St.Petersburg where torture was used to extract confessions with fabricated charges, and also of anarchist and Left activists in Sevastopol. We call the left and progressive forces in Europe to launch a solidarity campaign against these repressive actions of Russian authorities.

(Alexander Buzgalin’s additional proposal: We call for creating a “fast response group” consisting of Left European parliamentarians, deputies of national parliaments, and other prominent persons for these and other solidarity campaigns.)

  • We demand to revoke the decision liquidating the Interregional “Workers independent’ Association” trade union and express our support to really independent trade unions in Russia and to their right to conduct international and intersectoral solidarity activities without intervention from authorities.

General proposals.

  • We demand that laws on “decommunization”, and any other laws banning “Communist propaganda” are abolished in Ukraine and all other European countries where such laws were adopted before.

  • We consider creation of a united European army as a road to a war.

Kategória: Nincs kategorizálva | Final Declaration of Assembly of Resistances held in Budapest on 2-4 March 2018 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

“Almost nobody seems to care” Interview with Gáspár Miklós Tamás

In an interview, philosopher Gáspár Miklós Tamás tells the Dissident Blog why freedom of speech and democracy are in decline in his home country.

March 13 2018 Daniel Gustafsson

Az ATTAC Magyarország alelnökeGáspár Miklós Tamás is a philosopher and public intellectual. He writes primarily about political and aesthetic questions and has been published widely in international media. He is known for developing the concept of post-fascism.

For this issue of The Dissident Blog we have gathered texts, both non-fiction and fiction, about the state of freedom of speech in Hungary. Some of them point to the fact that on one hand anyone can speak freely, on the other hand, that the channels of expressing this right is highly limited – the state has gained control over both public service and most of mainstream media. How do you view the state of free speech in Hungary right now, with just a month to the upcoming elections?

– The problem is what the centrally organised media conglomerate in Hungary does have to say and what it does say. Which is nothing else but the most savage racism and ethnic hatred. Everybody who does not agree is branded a communist, a closet homosexual, a paid agent of ‛Abroad’ (Ausland) or the flunkey of a nebulous ‛global shadow power’ that bears distinctly Semitic features. Mostly the face of George Soros, of course.

 

All this results in bewilderment, hatred and fear. About one half of the population finds this grotesque, risible and fearsome, but does not do – and what is worse – does not say anything about it. You’ll find ‛opposition intellectuals’ if you’re a foreigner who will tell you how disgusted they are but in the remaining, relatively free opposition press they won’t say anything, citing ennui and disenchantment with ‛politics’ as if racist madness and dictatorship would be identical with emancipatory, egalitarian, feminist and, in general, freedom-loving politics. Good politics and bad politics are the same, liberty and tyranny are both political, thus despicable.

Especially, hardly anyone dares to challenge audibly the Orbán government’s anti-immigrant paranoia which is at the centre of everything. (While in fact there are practically no refugees on the Hungarian national territory.) There is a tragi-comical ‛election campaign’ here now and none of the major ‛opposition’ parties says clearly that they are against this. All have solemnly promised that they will keep the anti-refugee border fence at the Serbian frontier and all are against the EU refugee quotas. And this is, although only to a lesser degree, true of the whole Central Europe

Press freedom is relative. During the second world war, the Budapest social democrat daily, Népszava [The People’s Voice], was censored but published, while hundreds of thousands of Jews were dragged in broad daylight on the streets of Budapest to their deaths – the theatres, the cinemas, the cabarets were playing, the football championship went on and popular magazines offered young Christian girls good tips for a successful technique in flirtation and the latest in fashions. So? – We have, I am told, excellent poetry readings and experimental film festivals, daring books are being published (though fewer titles, and circulation numbers are more modest) while Syrian and Afghan refugees are starving and suffering and waiting endlessly at our borders and almost nobody seems to care, even a little.

 When visiting Hungary, one cannot avoid the weight of how the government broadcasts its message now even in the physical environment, through giant billboards all over towns and countryside. I have visited Hungary regularly over the last twenty years, and for me this development is unparalleled, and renders the landscape a slightly absurd air. How do you, as an intellectual, cope with this, seeing and hearing these messages everywhere, every single day? Or do you just look the other way?

– It is not only the billboards, it’s the press and the flyers in my mailbox and the radio when I am searching for good music. But I don’t care. And I don’t care because nobody cares or people, at most, are laughing. This is an irresponsible and superficial country. It is they, my fellow citizens, who horrify me, and the schoolchildren who are yelling ‛migrant, migrant!’ at one another when they are playing catch in the park. It is the 80 percent of my compatriots who are anti-immigrant and anti-Roma, it is the 40-50 percent who are homophobic and anti-Semitic who are scary, not the billboards. For billboards, you need only money and the complicity of pliant local government. And I am not looking the other way, I am fighting, although with less and less hope and, frankly, I am getting tired of these quixotic efforts myself.

The opposition papers call racism ‛idiotic’ and ‛boring’. Hence, it is vulgar, it is in poor taste to protest. ‛And, let’s be realistic, Muslim immigrants are a headache, now be serious, old man, and forget all those sentimental bromides about human rights and about the brotherhood of man (not to mention sisterhood).’ We all know that self-censorship is more dangerous than censorship. Laughing at fascists while failing to disagree in substance is nothing. And this is what is happening.

 Gergely Nagy writes in a text about the art field, that Budapest is a kind of bubble, where funding is scarce, but a limited free art life exists. How would you, as an academic and writer, reflect on Budapest as an intellectual bubble

– Budapest is an intellectual bubble, but this was so that even before 1989 regardless of so-called censorship; today there is a free art and intellectual life as well which is quite vivid but by no means inventive. And our pride, irony. You have any number of manifestations bursting with cynicism, bitterness, parodic verve and self-mockery, quite entertaining, granted. But this is only the obverse of the official pathos which is being found ridiculous and bizarre, and this is no challenge to the Right, let alone a match for it. It is too little, too late.

I used to be, to a certain extent, part of this ‛bubble’ scene myself, but as I am unable (not unwilling) to smile and to be amusing, I somehow drifted away, unwelcome. So, this ‛Budapest bubble’ is a sign of life but it would take a little moral and intellectual effort to make it subversive and really critical. Even in Vienna – certainly no model for anti-fascists – when one of these far right cabinet members said that he aims at ‛concentrating’ undesirable foreigners, the echo of this word (reminiscent of concentration camps) was enough to send tens of thousands of Viennese onto the streets in protest. In such cases, our opposition politicos would say, oh, let’s talk about the health service instead. Or about corruption. Never is heard a dissenting word. Although – and this is the supreme joke – this is not forbidden.

Source: http://www.dissidentblog.org/en/articles/almost-nobody-seems-care

 

Kategória: Nincs kategorizálva | “Almost nobody seems to care” Interview with Gáspár Miklós Tamás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Parlamenti kreténizmus – cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeMind a „demokratikus” parlamentarizmus (a „képviseleti demokrácia” kifejezést tudtunkkal először Alexander Hamilton, az egyik amerikai alapító atya írta le 1777-ben), mind a „demokratikus” parlamentarizmus bírálata igen régi, s a nagyszerű, ékesszóló – filozófiai és politikai – összecsapások történetét itt nem idézhetjük föl sajnos, még egyes epizódokat se.[1]

Itt most csak arról tehetünk röviden említést, hogy milyen keretföltételei vannak a „képviseleti demokráciának” (szemben az arisztokratikus-liberális „képviseleti kormányzattal”): mindenekelőtt az általános, egyenlő és titkos választójog – sok országban, így Magyarországon is, a második kritérium hibádzik – , aztán ami legalább ilyen fontos: a szervezett közvélemény.

A szervezett közvélemény azt jelenti itt, hogy teljes mind a politikai szervezkedés szabadsága, mind pedig a szólás- és sajtószabadság, amely lehetővé teszi az összes véleményáramlatok és irányzatok nyilvánosságát (amihez kell a kereskedelmi érdekeknek nem alávetett médiumok – ebbe most beleértve a könyvkiadást és a közvéleményt befolyásoló kulturális intézményeket – szabadsága, pluralitása és anyagi támogatottsága)[2], továbbá a szabad politikai tevékenység büntetlensége. Szükséges még ehhez, hogy a képviseletért való versengés a részvevőknek ne legyen egzisztenciálisan kockázatos, szükséges a közigazgatás politikai semlegessége, a politikai okokból foganatosított gazdasági büntetések, hátrányt okozó intézkedések (vö. evvel) hiánya, az állami és a népi erőszak hiánya, pszichológiailag pedig a politikai tömegszenvedélyek korlátozottsága.

A szervezett közvélemény fontos föltétele az állampolgárok tájékozottsága és általános műveltsége, a racionális vitamódszerek elterjedtsége, a logikus érvelés és a bizonyított tények tekintélye, a lényegi alternatívák ismertsége.

Kell még hozzá az amerikai és a francia forradalom (1776, 1789) óta, szűkebb értelemben az 1945, illetve 1989 óta elfogadott alapjogi konszenzus: a habeas corpus, a személyi szabadság és a konvencionálisan értelmezett emberi jogok elfogadottsága, a tág jelentésében értelmezett alkotmányosság tisztelete, tehát mondjuk a zsarnokság vagy diktatúra nem érvényes opció – s jobb, ha ezt nem (vagy nemcsak) korlátozó jogszabályok mondják ki, hanem egyetértés van benne.[3]

Politikai-szociológiai tekintetben kell hogy a választás szokása másutt is érvényes legyen: hogy a helyhatóságok is valódi plurális szisztémában, valódi választásokon jöjjenek létre, s hogy választásokat alkalmazzanak munkahelyeken, szakmai és köztestületekben, a civil társadalom szabad társulásaiban, „érdekképviseletekben”, korporációkban, s  egyáltalán: hogy a vezetés a lehető legtöbb helyen függvénye legyen a vezetettek választáson kinyilvánított beleegyezésének, s hogy minél kevesebb szférában érvényesüljenek antidemokratikus szabályok, pl. a társadalmi ranghoz, képzettséghez, pozícióhoz, vagyonhoz stb. kötött vezetői privilégiumok, beleértve a rátermettség formális ismérveit – ez utóbbiaknak érvényesülniük kell a szakszerű közigazgatásában, de nem szabad megjelenniük a politikai hatalom gyakorlásában. A politika környezetének is demokratikusnak kell lennie, ahol a honpolgárok hozzászoknak a döntésben való részvételhez, az ellenkezés, tiltakozás, új társulások, új kezdeményezések megszervezéséhez, a tárgyaláshoz, vitához, kompromisszumhoz, szakításhoz, akaratuk érvényesítéséhez, szövetségkötéshez, partnerek és ellenfelek megbecsüléséhez, eljárási szabályokhoz, udvariassághoz, kölcsönös elismeréshez (mint a párbajban).[4] És jó, ha a demokratikus ország demokratikus (a kanti értelemben köztársasági) rendszerű szomszédos országokkal van körülvéve.

Az okszerű és célszerű parlamentáris szisztéma gondoskodik róla, hogy a versengésben részt vevő pártok külön-külön is demokratikus pártok legyenek. A pártok belső szabályzata közügy, és a törvényhozónak biztosítania kell, hogy a pártokon belül is legyen szólásszabadság, frakciószabadság, rendszeres és szabad tisztújítás, belső nyilvánosság, átláthatóság. A képviseleti demokrácia szabadságfogalma ellensége mindenféle titoknak és titkolózásnak. Tehát ha a parlamentarizmust nem veszi körül a tanácskozó demokráciára és a minden szociális szférában szabadon választott és békésen leváltható vezetésre alapozott társadalmi tevékenység (és nyilvánosság!) a lehető legtöbb életterületen, ha nincs a lehető legszűkebb térre szorítva a diszkrimináció, ha a státuszok merevek (nincs mobilitás), akkor a parlamentarizmus nem lesz demokratikus.

Ugyancsak kevéssé valószínű, hogy demokratikus legyen a képviseleti rendszer, ha mind a választókat, mind a vezetőket külső (pl. vallási vagy etnikai) tekintélyi megfontolások befolyásolják (pl. ha Indiában nem hajlandók muszlim, Írországban protestáns, Szerbiában vagy Romániában katolikus jelöltre szavazni), ha a társadalmi előítéletek nagyon erősek (pl. csak gazdag vagy diplomás emberről, csak férfiról vagy fehér emberről, csak idős vagy csak fiatal emberről ismerik el széles körben, hogy vezetésre méltó), ha nagyon merev és zárt a politikai osztály (csak tapasztalt, ismert politikusokat választanak meg) – nem szólva a politikai korrupcióról, a választási csalásról és más hasonló (törvényellenes és méltánytalan) anomáliákról.

Nyilván nem lehet kiküszöbölni, hogy a pártok etnikai, felekezeti, regionális és osztályérdekeket testesítsenek meg, de kell léteznie a közérdek/közjó egy elismert minimumának, amely lehetővé teszi a közéleti vita konzisztenciáját, amelynek valamelyest hasonló, összemérhető témákról kell folynia: valamely „téma” egyetlen párt általi kisajátítása (amelyről tehát értelmetlen a vita) szintén valószerűtlenné teszi a képviseleti rendszer demokratikus jellegét.

S még ez sem elég.

Tökéletesen értelmetlen képviseleti demokráciáról beszélni, ha az országos törvényhozás maga antidemokratikusan működik, ahol nincs idő és mód a szabad vitára, ahol megsértik azt az elvet, amely szerint minden képviselő egyenlő (ennek ismert jele, ha a párthoz nem tartozó, független képviselő jogait megnyirbálják, ha a bizottsági tagok stratégiai előnyt élveznek a többi képviselővel szemben stb.), ha erőszakosan betartatják az ún. frakciófegyelmet, ha a többség olyan procedurális szupremáciával rendelkezik, amellyel akadályozni lehet a kisebbség (a mindenkori ellenzék) fölkészülését, tájékozódását, megszólalását, ha a szakigazgatási szervek nem állnak az ellenzék rendelkezésére. A többségnek nem lehet más kiváltsága, csak annyi, amennyi a többségi döntés valószínűségéből folyik: a törvényhozók között nincs és nem is lehet hierarchia.[5]

Nyilvánvaló továbbá, hogy nem beszélhetünk képviseleti demokráciáról, ha a többség birtokában lévő politikai erő a pozícióját olyan gazdasági előnyök vagy akár előjogok megszerzésére használja föl (vagy ami még rosszabb: ezek az előjogok hozzák létre a politikai pozíciókat), amelyek egyenlőtlenné, aránytalanná teszik a választási küzdelmet. (Sose feledjük, hogy maga Kossuth Lajos is csak szavazatvásárlással juthatott be az országgyűlésbe – nyílt szavazás volt – : a pénzt hozzá nem más adta, mint a dúsgazdag főúr, gróf Batthyány Lajos, a fölsőtáblai ellenzék vezére, a későbbi mártír miniszterelnök.)

A parlamenti rendszerben laikus kormányzás folyik: a képviselőket (illetve a képviselők a kormányt) nem állítólagos szakértelmük, kompetenciájuk, gyakorlottságuk, szolgálati idejük alapján választják meg – hiszen a politikai kompetencia meghatározhatatlan, és formális kritériummá tétele csak visszaélésekhez vezethet. Viszont az érdemeket és fogyatkozásokat lehetőleg tárgyilagosan, elfogultság és ráfogás nélkül kellene a választóknak megítélniük.

Puszta látszat az olyan képviseleti kormányrendszer, amelyben fönnállnak a jogállami-alkotmányos föltételek és szabályok a formális (állami, pl. parlamenti) szférában, de közben a civil társadalom autoritárius (mondjuk uralkodik benne a nacionalizmus és a klerikalizmus), vagy ahol a nagy vagyonkoncentráció és egyenlőtlenség függő státuszba szorítja a nép nagy részét.[6]

Amint a parlamenti kormányzás rég elmúlt aranykorának tapasztalata mutatja, az udvarban, az arisztokrácia környezetében (a tanácsadók és némely művelt főurak között) és az egyházban (egyetemeken) összpontosuló szakértelem dönthetett a nyilvánosság szélesbedő szabadsága és magas intellektuális minősége révén, valamint a hivatalviselésről alkotott magas vélemény (önzetlen patriotizmus) jóvoltából; mindezt továbbá az ész becse tette lehetővé, s így nehéz kérdéseket – olyanokat, amelyeket ma közgazdaság- és társadalomtudományi problémáknak tartanánk – megoldhatott a laikus képviselet.[7]

Bár a képviseleti rendszer sehol se tökéletes, a legtöbb európai országban a fő elemei javarészt megvannak.

Ugyanakkor sült bolondnak néznők azt a honfitársunkat, aki azt állítaná, hogy a demokratikus parlamentarizmus föltételei a mai Magyarországon fönnállanak.

Ki az ördög képzelheti józan ésszel, hogy ilyen körülmények között szabad választások mehetnek végbe hazánkban?

Hogyan lehetséges, hogy értelmesnek és józannak tetsző polgártársaink egy része úgy véli: nem szabad országban szabad választásokat lehet tartani?

Miért ringatja magát ebben az illúzióban az ún. „demokratikus” ellenzék, és miért teszünk úgy – ha nem is mindig – sokan, mintha ez lehetséges lenne?

Némelyek egy részletkérdésre koncentrálnak: tagadhatatlan, hogy a magyarországi választási rendszer „logikája” kétpártrendszert ír elő. Az egységes, teljhatalmú és elég népszerű kormányapparátussal, az Orbán Viktor miniszterelnök irányítása alatti (pontosabban: az ő tulajdonában lévő) „mély állammal”, a politikai vezető csoport birtokát képező hatékony média- és propagandagépezettel csak egy (egyetlen!) jól szervezett, egységes tömegpárt szállhatna szembe komoly eséllyel. Ez az ellenzék világnézeti tagoltsága és hagyományai miatt nem lehetséges, ráadásul bizonyos, hogy ilyen ellenzéki egységpárt kialakulását a féldiktatúrás államhatalom nem tűrné el. Még az ennél szerényebb egységtörekvések útjában is titokzatos akadályok tornyosulnak.

Mégis, sokan fecsérlik az idejüket annak a lehetetlen föladványnak a megoldására, hogy miként lehet az egymással egyet nem értő ellenzéki csoportosulásokat természetellenes „összefogásra” kényszeríteni. Nem lehet.

Így tehát a szabad választás – ami legfőképpen mégis azt jelenti, hogy nemcsak az egyik félnek van esélye a sikerre – Magyarországon lehetetlen. Valamilyen véletlen (botrány, katasztrófa) miatt Orbán Viktor elveszítheti a formális hatalmat egy kis időre, de a „mély állam” fölötti informális hatalma és a megbízható kezekbe „kiszervezett” állami vagyon mindenki más számára valószínűtlenné teszi a nyugodt kormányzást, a tartós építkezést. Ezt a tényt nem lehet eltakarni rikácsolással és bosszúszomjas pózolással.

A magyarázat természetesen nem az, hogy az ellenzéki pártok és támogatóik elvesztették az eszüket – bár nem állnak messze tőle, amint ezt korábban volt alkalmam illusztrálhatni (ezt most nem ismétlem meg).

Hanem valami más.

Ez a szakadékba ugrástól való érthető félelem. Kijelenteni azt, hogy a hazát parlamenti úton nem lehet megmenteni (ráadásul az abszurd és erkölcstelen helyzet megrontja még a szabadság híveit is), nem könnyű. Ez legtöbbünk számára azt jelenti, hogy a hazát egyáltalán nem lehet megmenteni.

Ha a képviseleti demokrácia elveszett, akkor törvényes mód a magyar nép emancipációjára nem kínálkozik. Ezt nehéz belátni. Ebből nem az következik, amit a hivatalos és hivatásos jobboldal hirdet – ugyanis hogy a Soros-birodalom itt fölkelést készít elő, és jön a fegyveres Armageddon: ez magától értetődőleg ostoba hazugság – , de az viszont igen, hogy a demokrácia (s hogy milyen demokrácia legyen ez, vitakérdés) följebb sommásan vázolt előföltételeit kívülről, a rendszeren kívülről kell majd megteremteni. S ennek nem az ellenzék untauglich mivolta a fő oka (bár ez is fönnáll) – valódi demokratikus mozgalom létrejötte esetén a mai ellenzékből csak feszélyező emlék marad: elég ízetlen epizód volt, mi tagadás – , hanem ez az egyszerű tény: az Orbán-rendszer ellen nem lehet az Orbán-rendszerben harcolni. Az Orbán-rendszerben nincs helye komoly ellenzéknek, s ennek nem az az oka, hogy valakiket úgymond „megvásároltak”, hanem az, hogy a nyilvánosság korlátozásának és a vele közvetlen oksági kapcsolatban nem álló, inkább csak párhuzamos – intellektuális, morális, esztétikai – hanyatlásnak az együttes hatása pusztító (vö. múlt heti írásommal: e hanyatlás lényegéről majd máskor), no meg ami még ennél is fontosabb: természetesen a följebb részlegesen vázolt (nélkülözhetetlen) intézményi, erkölcsi és kulturális környezet hiányzik.

A kérdés most is, mint mindig, Platón demokrácia elleni ismert érvének (a Politeia VI. és VII. könyvében) a kortárs problémánkra való alkalmazása lenne: hogyan lehet jól kormányozni az államot – hogyan lehet az ehhöz kellő helyes, igaz ismerethez eljutni – , ha az igazságosságra (a politikai erényre) irányuló tiszta gondolkodást lehetetlenné teszik a körülmények (nemcsak itt és most, hanem a miénkhez hasonló állapotban mindenha). Jelesül ha igaza van Marxnak, és a kapitalizmus lényege rejtett (a dolog tetszik cselekedetnek, és megfordítva), méghozzá ez a rejtettség szükségszerű, maga is a rejtett lényeg alkotórésze, akkor a képviseleti demokráciával nem juthatunk többre, mint hogy a tudtunkon kívül balhitűnek bizonyulható puszta vélekedéseket vetjük egybe. Egybevetésük végeredménye a honpolgárok akaratától és érdekeitől fog függeni, nem pedig az igaz ismeretüktől, tudásuktól, az akaratot és vágyat fejezi ki (nem érvényességét okadatolja) anélkül, hogy általánosságát – amely az igazságra (az igaz tudásra) támaszkodó közmegegyezéshez szükséges lenne – bizonyíthatná. Ennek a meghaladásához mindenféle konstrukciókat állítottak föl különféle hagyományok (ilyen a kinyilatkoztatásra, az egyházatyákra, a tradícióra, a vértanúságra stb. támaszkodó tanítóhivatal mint a dogmatika forrása, vagy a transzcendentális – nem empirikus – tudásra, lényegismeretre vagy lényegszemléletre támaszkodó „kommunista párt” Lukácsnál; mindkettő speciális gondolati technikákkal hárítja el a partikularitás, a „hamis tudat” veszedelmét).

A liberális megoldási javaslat – amely tekintetbe veszi tudásunk tökéletlenségét és körülményeink szakadatlan változását – az állam földarabolását, az egyes szférák (a három hatalmi ág) elválasztását, de a közigazgatás, a civil társadalom és a nyilvánosság stb., stb. különtartását is írja elő, azaz alapjában állandó, bár temperált küzdelmet indítványoz, szüntelen tanácskozást, vitát, ellentétet, egyeztetést; az igazság egyetlen reménye itt a permanens önkorrekció (párbeszédben a tudományokkal és a filozófiával), az elvek meg nem pihenő fölülvizsgálata, a hatalmat gyakorlók sűrű cseréje. (Nem véletlen, hogy a véletlen volt a polisz technikai alapelve: elvégre a felelős vezetőket sorshúzással választották ki, és csak kevés időre választották meg, továbbá nem javadalmazták. A kiválóságért verseny folyt, de a kiválóság sem eredményezhetett önmagában hatalmat.)

„A szakértelem bolsevista trükk” – mondta emlékezetesen Csurka István. Már régen mondom, hogy ebben igaza volt: hiszen a bolsevik párt hatalmi jogcímként magasabb rendű tudásra (tudományos szocializmus) hivatkozott. Ez a platonizmus kései utóda. Annyi bizonyos, hogy a liberális érvelés körben forgó: lényegében az in abstracto meglévő szabadság (szabad nyilvánosság, szabad vita, a hatalmi ágak alkotmányos elválasztása stb.) (mint előföltétel) hozza létre az in concreto szabadságot (amelynek – legalább mint politikai kultúrának, mentalitásnak, éthosznak – szintén meg kell már lennie eleve, és í. t.). Ez a circulus (vitiosus vagy se) mint „történelem” jelenik meg a szabadelvű diskurzusban. (Innen származik az „alapítás” klasszikus problémája a XVIII. században.)

Akárhogy is, hazánkban a képviseleti demokráciát újonnan létre kell hozniuk azoknak, akik ezt szeretnék. Jelen esetben azt nevezem parlamenti kreténizmusnak[8], hogy a tényektől függetlenül létezőnek tekintik a parlamenti demokráciát azok, akik még csak ezentúl akarják megteremteni, ezért naiv módon vesznek részt a választásokon, mintha lennének választások. Ez szerkezetileg emlékeztet a körben forgó liberális okoskodásra, de az előleges szabadság fönnállása vagy hiánya empirikus, nem pedig transzcendentális kérdés. Lehetnek érvek a választási részvételre – népnevelés, a szabadsághiány föltételei között a szabadség gyakorlásának szimbolikus aktusa: ezekkel szemben nincs kifogásom, én is fogok szavazni – , de a kormány némi joggal gúnyolódik rajtunk, ellenzékieken: önök miért tiltakoznak a kormányzat szabadságot elkobzó lépései miatt, ha szabadon részt vehetnek (és részt is vesznek) a többpárti, szabad választásokon? Az adekvát válasz erre a következő: részt veszünk rajtuk, bár tudjuk, hogy ezek mégse szabad választások. Helyes-e akkor részt venni a politikai szabadsághiány keretei között zajló nem (vagy nem egészen) szabad cselekményekben, amelyben csak (vagy főleg csak) szolgai szerep jut mindenkinek a zsarnok (ha ugyan csakugyan zsarnok) kivételével?

Az evvel kapcsolatos kételkedésre hívom föl a kedves olvasót.

(Címoldali kép: MTI)

[1] – Az egyik legszebb történeti mű: Pierre Rosanvallon: Le Peuple introuvable. Histoire de la représentation démocratique en France, Párizs: Gallimard, 1998 (a munkásmozgalom szociológiai és közjogi kihívásairól: 65-100, a belgiumi reformkísérletekről: 113-123). Vö. Pierre Rosanvallon: Le Moment Guizot, Párizs: Gallimard, 1985, kül. 75-105.

[2] – A lelkiismereti és szólásszabadság egyik legnemesebb liberális magyarázója és védelmezője, Sir Isaiah Berlin elismeri, hogy a szólásszabadság nem jár együtt mindig a kultúra virágzásával, sőt: zsarnoki korszakok hatalmas irodalmi, művészeti virágzással (s mint ma látjuk pl. Kínában: gazdasági fejlődéssel) járhattak, de ez a filozófiára nem igaz, ld. „Philosophy and Government Repression” [1954], in: Isaiah Berlin: The Sense of Reality, szerk. Henry Hardy, New York: Farrar, Straus & Giroux, 1998, 54-76.

[3] – De már korábban is: „…Ha az állam nem volna törvényekhez vagy szabályokhoz kötve, amelyek nélkül az állam épp nem volna állam, akkor kimérának kellene tekinteni, nem pedig természetes dolognak.” Spinoza: Politikai tanulmány [1677], IV, §4, ford. Szemere Samu, Bp.: Akadémiai Kiadó, 1980, 36.

[4] – Modern társadalomban ennek legfőbb biztosítéka az ún. munkahelyi demokrácia lenne, amelynek legfőbb formája a munkás-önigazgatás volna (ennek is különféle változatai lehetségesek). Kapitalista körülmények között a „Sozialpartnerschaft” intézményei szolgáhatják valamennyire ezt a célt a kötelező, ún. „tripartit” egyeztetési mechanizmusok kötelezővé tételével. Magyarországon az üzemi bizottságokat elsorvasztották, a szakszervezeteket beépített ügynökök megosztják, szétszakítják, az egykori társadalombiztosítási önkormányzatok rég megszűntek, akárcsak az Országos Érdekegyeztető Tanács. Ennek is a következménye az a tény, hogy Magyarország a világ egyik legegyenlőtlenebb országa nemcsak gazdasági, hanem minden tekintetben.

[5] – A parlament mindenekelőtt törvényhozás, s ezért a legfőbb hatalom az európai országok többségében és néhol másutt. A legtisztább eset a brit változat. A klasszikus angol alkotmányjogi kézikönyv kimondja: „…a törvényt így határozhatjuk meg: »oly szabály, mely bíróilag érvényesíthető«. A parlamenti szuverenitás elvét pedig, pozitív oldaláról tekintve, így írhatjuk körül: minden parlamenti végzeményt vagy annak egyes részét, mely új jogot alkot, létező jogot eltöröl vagy megváltoztat, a bíróságok alkalmazni fognak. Ugyanazon elv, negatív oldaláról tekintve, így fejezhető ki: az angol alkotmány szerint nincs ember vagy testület, ki oly szabályokat alkothatna, amelyek a parlamenti végzeményt megdönthetnék vagy eltörülhetnék, vagy […] amelyeket a bíróságok a parlamenti végzemény megszegésével elismernének.” A. V. Dicey: Bevezetés az angol alkotmányjogba [1885], ford. Tarnai János, Kautz Gyula, Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1902, 36. Ugyanő idézi Blackstone híres Kommentárjait: „A parlament hatalma és hatásköre, úgymond Sir Edward Coke, annyira transzcendens és abszolút, hogy azt sem az ügyek, sem a személyek tekintetében korlátozni nem lehet. […] Szuverén, ellen nem őrizhető hatalma van törvényeket alkotni, megerősíteni, kiterjeszteni, megszorítani, eltörülni, módosítani, feléleszteni és magyarázni minden képzelhető ügyekben […], mert Anglia alkotmánya szerint erre a tényezőre van bízva a despotikus, abszolút hatalom, melynek minden államrendben valahol léteznie kell. […] Szóval tehet mindent, ami természet szerint nem lehetetlen, s azért némelyek, kissé merész szóval, e hatalmat a parlament mindenhatóságának nevezték. Annyi igaz, hogy amit a parlament tesz, azt semmi földi hatalom sem teheti meg nem tetté. Azért Anglia szabadsága tekintetéből fölötte fontos, hogy e súlyos feladatra oly emberek választassanak, kik becsület, képesség és tudás dolgában a legkiválóbbak. […A] parlamentről azt jövendöli Montesquieu…, hogy valamint Róma, Spárta és Karthágó szabadságuk elvesztésével pusztultak el, úgy idővel az angol alkotmány a szabadság elvesztésével fog elpusztulni, mégpedig akkor, ha a törvényhozó hatalom romlottabb lesz, mint a végrehajtó hatalom.” I. m., 37-38. Vö. Michael Oakeshott: „The Authority of the State” [1929], in: Oakeshott: Religion, Politics and the Moral Life, szerk. Timothy Fuller, New Haven/London: Yale University Press, 1993, 74-91.

[6] – Ennek fölismerésében hálával tartozunk konzervatív gondolkodóknak (bár ők nem értenének egyet politikai következtetéseimmel), ld. Michael Oakeshott nagy művének II. fejezetét: „On the Civil Condition”, On Human Conduct [1974], Oxford: Clarendon Press, 1991, 108-183. Vö. „The Masses in Representative Democracy” [1961], in: Oakeshott: Rationalism in Politics and Other Essays, bev. Timothy Fuller, Indianapolis: Liberty Press, 1991, 363-383; „The Rule of Law”, in: Oakeshott: On History, Oxford: Basil Blackwell, 1985, 119-164. Vö. még: Michael Oakeshott: Morality and Politics in Modern Europe: The Harvard Lectures [1958], szerk. Shirley Robin Letwin, bev. Kenneth Minogue, New Haven/London: Yale University Press, 1993, kül. 59-72.

[7] – Vö. pl. Lord Macaulay leírásával a pénz értékéről folytatott vitákról III. (Orániai) Vilmos (uralk. mint Németalföld stb. kormányzója, 1672-1702, mint Anglia stb. királya: 1682-1702) idején, in: Macaulay: Ánglia története II. Jakab trónralépte óta, V. köt., ford. gr. Zichy Antal, Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1877, 416-432. Nem mellesleg, ebben az időben fogalmazza meg John Locke a „második értekezésében” a polgári társadalom és a polgári állam alapelveit a korra jellemző világossággal: „Az a nagy és fő cél tehát, amiért az emberek államokká egyesülnek, és kormányzatnak vetik alá magukat, a tulajdonuk megvédése.” Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljairól [1689], §124, ford. Endreffy Zoltán, bev. Kontler László, Bp.: Gondolat, 1986, 126. (Vö. még i. m., §§94, 134, 222.) Legalább ezt a kritériumot minden polgári államnak ki kell elégítenie – a biztonság követelménye mellett – , különben nem hogy alkotmányos jogállamnak, hanem civilizált (akár autoritárius) államnak se nevezhető. Természetesen ez minden tulajdonformára vonatkozik. Ezért az állami tuladonnak állami beavatkozással való privatizálása egy kiváltságos kör számára, bizonyos magántulajdonok politikai nyomással, fenyegetéssel való – áron aluli – erőszakos „kivásárlása” Magyarországon komoly alkotmányos aggályokat is fölvet.

[8] –  A „parlamenti kreténizmus” kifejezés Karl Marx Louis Napoléon brumaire 18-ája (1852) c. híres művének 5. fejezetéből származik, ld. MEM 8, Bp.: 1962, 162.  (Engels és Lenin is használta.) Vö. G. M. Tamás: „Democrazia o capitalismo?”, MicroMega 7/2015: L’Europa in debito di sinistra, Róma, 83-89. Vö. még tőlem ezt.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/26/tgm-parlamenti-kretenizmus/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Parlamenti kreténizmus – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Bibó (4): 1945 és 1956 – cikk a merce.hu-ról

Az összes magyar forradalmakkal és magyar köztársaságokkal bajban van a nemzet. 1848 klasszikusan liberális, egyenlőségpárti és népbarát programja 170 esztendő után romokban. Az őszirózsás forradalom – a demokrácia, a földosztás, a nemzeti függetlenség – 100 év múltán kiátkozott, eltagadott, bemocskolt. 1945, a fölszabadulás, a rendiség és a hűbéri nagybirtok megszüntetése, köztársaság, újjáépítés, jogegyenlőség: több mint 70 év után elfelejtve, meghamisítva, a Kossuth-címer (amely ’48 és ’56 és ’89 címere is) az „ellenség” jelképének számít.

A gyűlölt, a rágalmakkal eltüntetett, láthatatlanná tett Tanácsköztársaságot az 1960-as évekig a magyar kommunisták is megtagadták, a proletárforradalom vezetőjét a Szovjetunióban elpusztították, az 1919-es veteránokat a fölszabadulás után háttérbe szorították, kommünár próbálkozásaikat falun és a gyárakban elfojtották „elvtársaik”. (Az akkori új rendszer első dolga volt az önálló kommunista underground vezetőjét, a jellemző módon azóta is feledésbe taszított Demény Pált[1] lecsukatni.)

1989, a rendszerváltás, a kelet-európai diktatúrák szétesése, az orosz megszállás vége, a pluralizmus és a szólásszabadság, alkotmányosság és jogállam kezdete: közutálatnak, sőt, közgyűlöletnek örvend.

Ifjú – állítólag szabadságszerető – mozgalmak „a 27 év” eltörlését, kiiktatását, földdel egyenlővé tételét javasolják.

Nem az 1989-cel szembefordult jobboldali féldiktatúra eltörlését (bár azt is), hanem annak az eltörlését (is), amit az Orbán-rezsim félig-meddig már el is törölt, tudattalan összhangban a köztársaságnak még a nevét is elhajító Orbán-rezsimmel, amellyel – hamis tudatuk szerint – „harcolnak”.

Ezeknek a forradalmaknak és köztársasági szisztémáknak a legszembeötlőbb közös jellegzetességük, hogy egytől egyig leverték őket. Mindegyiket ellenforradalmi restauráció követte. De ez önmagában nem lenne elegendő a forradalmi és köztársasági hagyomány elsöpréséhez.

Brumaire 18-a után a francia forradalmat is a napóleoni Birodalom követte (majd a Bourbon-restauráció), 1830 és 1848 liberális-demokratikus kísérletei is kudarcot vallottak, nem szólva a Párizsi Kommünről: mégis, kipucolni a forradalmat és a köztársaságot a francia történelemből – lehetetlen.

Már 1991-ben (!) ezt írta a Beszélőben Szabó Miklós, a méltatlanul elfeledett történész és politikai esszéíró: „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye. Ma Horthy, Mindszenty, Teleki ügye áll jól.”[2] Ezt a szerző avval magyarázza, hogy 1956 mindkét szinten – a kormányzati-politikai és a „bázisszinten” – egyaránt 1945-1947 eltiport hagyományához tért vissza: megjelentek a fölszabadulás utáni „koalíciós pártok”, illetve hallatlan erővel terjedtek el a közvetlen demokrácia alapsejtjei, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok. 1956-ban „…minden szervezet a munkavállalók közösségének csoporttulajdonában akarta látni az addigi állami tulajdont, és igazgatását is a termelői önigazgatás bizottságaira akarta rábízni. Reprivatizációra senki se gondolt. A politikai demokrácia területe kiegészült egy új dimenzióval: felmerült a hierarchikus munkaszervezet demokratikus átalakításának gondolata. Ha a dolgozói tulajdon utópia is [Szabó Miklós, mint látjuk, nem volt marxista], a hierarchikus munkaszervezet demokratizálásának gondolata termékeny demokratikus eszme, amely alkalmas lehet a demokratizmus gondolatkörét új dimenzióval bővíteni.”[3] Ezt a piaci kapitalizmust igenlő 1989-i fordulat elutasította, természetesen. Ugyanakkor 1956 mítosza – társadalmi lényegétől elválasztva – része volt 1989 legitimációs ideológiájának; ezt mindenekelőtt Göncz Árpád köztársasági elnök személyesítette meg, akiről ma már egy nyomorult metrómegállót se lehet elnevezni anélkül, hogy az ellenforradalmi szenny el ne kezdene bugyborékolni.

1956. november 4-e után az 1949 és 1956 közötti sztálini „…rendszer jellege nem változott, de az enyhítések »otthonosabbá« tették a diktatórikus rendet. Ez volt a forradalom reális utóélete. […] Egy forradalom nem csupán történelmi esemény, amely meghatározza az utána következő történelmi időszak menetét, akkor is, ha leverték, hanem az utókor tudatának is része… A kiegyezés utáni rendszer lényegében… az 1848-as áprilisi törvényeket valósította meg, ugyanakkor azonban magas színvonalon teremtette meg azt a felső értelmiségnek szánt politikai kultúrát, amely elutasította a forradalmat. Ennek alapját Kemény Zsigmond Forradalom után című, már 1850-ben megjelent röpirata vetette meg. Ez az előzménye annak, hogy az értelmiség elitje a reformkor nagyjai közül egyoldalúan Széchenyivel azonosult és azonosul a mai napig: a forradalmat fanyalgás lengi körül, szimbólummá emelkedett vezetőjét, Kossuthot pedig hisztérikus gyűlölködés. Ugyanakkor mindenki Kossuth-kultuszról beszél, és ez ellen hadakozik.”[4]

Az 1956-i „dicsőséges magyar forradalom”, hogy Bibó Istvánt idézzük, még ennél is borzasztóbb sorsot ért meg. A Kádár-rendszer betegesen függött ’56-tól: amennyiben a forradalomról bármit jót vagy szépet elismernek, annyiban delegitimálják a kádári (ellenforradalmi) berendezkedést. Ezért a kádáristák fölhasználták a klasszikus, minden forradalom ellen már alkalmazott ideológiai elemeket, amelyeket persze ki kellett facsarniuk némiképp, mert „elvileg” maguk is a forradalmi világnézet ún. letéteményesei voltak, ráadásul minden rétegnek mást és mást kellett mondaniuk, de főleg sugallniuk.

  1. A konzervatív kispolgárságnak azt mondták, hogy a forrófejű forradalmárok fölidézték a veszedelmet, amelyet állítólag el akartak kerülni: a sztálinista restaurációt és a közvetlen szovjet uralmat, oroszosítással stb. Ettől a veszedelemtől csak Kádár és társai államférfiúi bölcsessége mentette meg a nemzetet.
  2. A „kommunista” fordulat kedvezményezetteinek (az előléptetett munkáskádereknek, a hűbéri nagybirtokról szabadult zselléreknek, a munkás- és paraszti származású értelmiségieknek és a nem tőkés zsidóknak) azt mondták, hogy megakadályozták a nagybirtokosok és nagytőkések visszatérését, a fehérterrort, az ancien régime bosszúját, az újfasizmust stb.
  3. A sztálinistáknak – és furcsa mód a konzervatív értelmiségnek is – azt, hogy véget vetettek a „revizionizmusnak” és az „elhajlásnak”, ami voltaképp a „doktrinér” marxisták műve volt, szemben a „pragmatikus”, „mérsékelt” és „kiegyensúlyozott” kádáristákkal, akiket nem foglalkoztat a dogma és a „világnézet”, akikben túlteng a „realitásérzék”, a „reálpolitika” iránti hajlandóság és a kompromisszumkészség. Reakciósoknak és sztálinistáknak is biztonságban az állásuk, ha békén maradnak.
  4. Leverték „a zavaros fejű prolik” iránytalan lázadását, a „mob”, a „tömeg” vérengzését. Ez minden konzervatív (reakciós és sztálinista) elemet megnyugtatott.
  5. Nem szabad firtatni a forradalom leverésének körülményeit meg a megtorlások mikéntjét, mert ez a föltétele a „konszolidációnak”, a „megnyugvásnak” és a „kiengesztelődésnek”.
  6. A Petőfi Körnek és Nagy Imre más híveinek, pár hónappal korábban még fanatikus sztálinistáknak a rezsimje nem kecsegtetett nagy szabadsággal és toleranciával, az ideológiamentes kulturális virágzás biztosítva van (és csakugyan eléggé biztosítva volt) mindenfajta „hisztérikus megtéréseknek” ki nem téve; elég a megnyugvás, nincs szükség sem aszkétikus forradalmiságra, sem elvtelen meghunyászkodásra, megalázkodásra: csinálja mindenki csöndben a dolgát, nem lesz semmi baj.
  7. És legfőként: hallgatólagosan elvetve mindenfajta kommunista ortodoxiát és őrületet, a rezsim az életszínvonal emelésére, a fogyasztás (az áruválaszték!) bővítésére, a szociális biztonságra, a gondtalan népszórakoztatásra törekszik, senkitől nem kíván semmit, ami morális természetű, a magánélet szabad.
  8. Ugyanakkor – és erről egyáltalán nem szokás beszélni – a még fönnmaradt szociális aspirációk és tendenciák szimbolikus átélésére is szerény mód nyílott („kiszezés”, szocialista brigádmozgalom, kis méretű közösségi formák eltűrése), illetve megszületett (sajnos ezt is kevesen értik) a szabadságot helyettesítő kultúra eszménye, amely máig a magyar értelmiség uralkodó ideológiája. A Kádár-korszak kulturális héroszai kivétel nélkül polgári írók a lektűrtől (Szabó Magda, Passuth) a legmagasabb irodalomig (Ottlik, Mándy, Weöres). A marxista-leninista „idegen doktrína” alóli fölszabadulás – ez már negyven éve csak értetlen és tudatlan élcek tárgya – megerősítette a magyar kultúra filozófiátlan jellegét a fogyasztói nyugatosság és az alattvalói liberalizmus jegyében. Ez a filozófiátlanság (s ebben igaza volt a magyar kultúrában egyébként rosszul tájékozódó Lukácsnak) mindig is a kiegyezés óta tartó megalkuvás és olcsó individualizmus fedőszerve volt.

Kezdetben – vagyis az 1990-es évek elején – meghökkentő volt, hogy a magát ’56-tal legitimáló rendszerváltás hangadói (persze fontos kivételekkel) voltaképpen milyen nagy mértékben vették át a kádári delegitimációs (alapjában ellenforradalmi) szólamokat.

Mivel az 1956-i forradalom szocialista forradalom volt: azaz antikapitalista, önigazgatói-bázisdemokratikus, antibürokratikus, a szocialista irányú átalakulások öntudatos örököse (és egyben a sztálinista zsarnokság megszüntetője), nem kellett sem a restaurációs-nacionalista erőknek, sem a piaci kapitalizmust bevezető, privatizáló, nyugatbarát, liberális-neokonzervatív pártok (az SZDSZ és a Fidesz) híveinek, akik valamennyien őszinte antikommunisták voltak, de persze más-más értelemben. (Jellemző, hogy az utóbbiak privatizálók, míg az előbbiek REprivatizálók voltak.)

Ezért kellett kialakulnia Bibó István teljesen üres kultuszának.

Bibó megfelelt a célnak, egyszerűen azért, mert erkölcsileg tiszta, becsületes és bölcs ember volt – valóban nagy ember – , ráadásul igazi hős. (Persze semmi kifogás nem eshetik, ha valaki a nagy formátumú ellenfele előtt fejet hajt, ha nem tesz úgy álszent módon, mintha a híve, a követője lenne. De itt nem ez történt sajnos. Itt egyszerűen zárójelbe tették a történelmi-politikai tartalmat, mint hajdan, amikor Kossuthot és Széchenyit és Petőfit együtt vélték ünnepelhetni, mintha ez lehetséges volna.)

A damnatio memoriæ utolérte Bibót, aki mind az antikapitalista, népi (plebejus) demokrácia, az 1946-ban kihirdetett köztársaság, mind az 1956-ban pár napra megvalósult szocialista, ám pluralisztikus köztársaság legfőbb és legjobb teoretikusa volt, s akinek a voltaképpeni nézeteiről alig van sejtelme valakinek – historikus szakembereken és maroknyi hűséges írástudón kívül persze (ez utóbbiak közé csak fönntartásokkal sorolhatnám magam, csodálatom és nagy mérvű egyetértésem ellenére) – , amit most pótolnunk kell.

Bibó István csodálatos (vakmerő, átgondolt, józan) ’56-os írásai közül is kiemelkedik a bízvást történelmi jelentőségűnek, örök értéknek nevezhető esszéje („Magyarország helyzete és a világhelyzet”, 1957[5]). Ebben fejti ki a legletisztultabb, úgyszólván klasszikus formában – már a szovjet támadás, a forradalmárok első csoportjainak letartóztatása, a megtorlás kezdete után – , hogy mi a lényege annak a válságnak, amelyet az újbóli szovjet megszállás és a Kádár-féle bábkormány (mert kezdetben nem volt semmi több) által megindított, represszív, ellenforradalmi folyamat okozott.

Botránya ez a helyzet a nyugati világnak – mondja. „…Aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország: hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen uralomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül kíván elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”[6]

De botrány a magyar ügy „a kommunista tábor” számára is – írja Bibó.

„Magyarázhatja, akinek ez a maga lelkének mentésére fontos, hogy a magyar forradalom így vagy úgy volt, vagy lett, vagy lett volna ellenforradalom, a valóság az, hogy éppen az volt az egyik legfantasztikusabb meglepetés, hogy az idestova tíz év óta mindenki által ellenforradalminak és restaurációsnak feltételezett fordulat mennyire nem ilyen volt. Mindazok az erők, melyeknek fegyver volt a kezében, az ifjúság, a munkásság és a forradalom oldalára állt katonaság, többségükben nemcsak szocialisták, hanem marxista-leninista nevelésű szocialisták voltak, ha még annyira válságban volt is egész világképük. Hogy közben a kitört szabadság hatására a legkonzervatívabb restauráció erői is kijöttek a napfényre (fasiszta erők alig!), az csak azoknak a számára volt rémületes, akik megszokták, hogy ha valamit eltiltanak, az ezzel már nincs is, viszont aminek módjában van napvilágra jönnie és megszólalnia, az már ennélfogva félelmetes is. A szovjet közbelépés pillanatában a helyzet már konszolidálódni kezdett, a népítéletek megszűntek, a szocialista vívmányok mellett határozott és tekintélyes hangok szólaltak meg, s olyan nemzeti egységkormány alakult meg, melynek nem volt oka a jobboldal felé való túlbuzgalomra és gyengeségre. S aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, amit a szovjet tankok szétlőttek, hogy helyette berendezni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak jövőt építő társadalomhoz nem.”[7]

Botránya a magyar helyzet a „harmadik utas” törekvéseknek meg a világbékének is – mondja Bibó. Majd hozzáteszi: a magyar forradalom reményt kínált a nyugati szabadságfilozófiának is:

„A magyarországi, lengyelországi és más kommunista országbeli mozgalmak a legélesebb fényben megmutatták, hogy ezekben az országokban valóságos és eleven igény létezik a szabadság valósága és legfejlettebb technikái irányában. És ez az igény éppen azért, mert kielégítően még sohasem tudott teljesülni, a meggyőződés és szenvedély olyan frisseségében jelentkezik, mely meghaladja a maga vívmányait már megszokott nyugati világ meggyőződését.”[8]

Miután Bibó kimutatja a fasizmusnak és a kommunizmusnak (illetve bomlásuknak) a döntő különbségeit – ezeket olvasóinknak talán már nem szükséges az emlékezetükbe idéznünk – , rátér azokra a reményekre, amelyek a magyarországi „eseményekből” a „harmadik út” híveire háramlanak. Itt Bibó István érdekes módon a „megszorított többpártrendszert” javasolja, amelyben csak azok a pártmozgalmak vehetnének részt, amelyek a nagy vagyonok fölosztását, a kulcsiparágak és a bankok államosítását és a rendi kiváltságok megszüntetését nem csinálnák vissza, s itt arra hivatkozik, hogy a holland, angol, amerikai és francia parlamentáris szabadság is olyan egyetértésen alapult, amelyből a királyi abszolutizmus híveit kizárták. Ugyanakkor elutasítja az egypártrendszert, mert „[a] kizsákmányolás semmiféle megszüntetése nem reális a valóságosan működő szabadságintézmények nélkül.”[9]

A magyar nép föladata – mondja végezetül Bibó István – , „…hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben őrizze meg a maga forradalmának a zászlaját, amely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”[10]

Szó se róla, ezt a föladatot nem teljesítettük. Amikor az elítélt forradalmárok az amnesztiák nyomán előbb vagy utóbb kijöttek a börtönből, döbbenten tapasztalták nem is csak a felejtést, hanem a felejteni akarást, a korlátolt elégedettséget a szerény jóléttel, a fölületes szórakozást, a bárgyú jókedvet.

A kissé kezdetleges „keleti” jóléti állam mérge hatott, és voltak tényleges gazdasági sikerek – és í. t.

Mostanra a forradalom dicsfénye és Bibó István hírneve (vele együtt) elhalványult.

Különösen azért, mert a fölszabadulás, azaz 1945 jelentése kommunikálhatatlanná vált. Együtt a huszadik század alaptörténetének (amely a szocializmus és a rá adott reakciók a polgári társadalomban, ezen belül: a fasizmus, majd a borzalmas összeomlása, mert még vereségében is ördögi volt; később a hatalmon lévő, dekadenssé vált „szocializmus” csúfos bukása) megértése az egykori remények megértése nélkül lehetetlen. Márpedig 1945 reménye a legnagyobb tabu, amit el lehet képzelni, a tömegsír legalján oszlik teteme. És Bibó a fölszabadulásnak is makulátlan koronatanúja.

A parlamentarizmus, a többpártrendszer, a jogállam népszerűtlen – pontosabban: a szkeptikus közvélemény azt hiszi, hogy igazi formájában lehetetlen – , az antikapitalizmus se ölt emancipatorikus, azaz autonóm (önigazgatói, hierarchiaellenes) alakot, a szocializmus mint mozgalom és mint eszmény csak töredékeiben létezik, bár a megújulási és megújítási kísérletek sehogy se maradnak abba.

Természetesen sok minden elavult, erőszakolt vagy téves Bibó István ránk maradt írásaiban, de a fő tanulság – amit ő demokráciának nevezett legtöbbször, máskor meg szocializmusnak – nem változik: a külső tekintélyről lemondó, szolidáris és egyenlő, tevékeny és méltóságteljes politikai közösség eszménye.

Most, hogy a tisztelt olvasó kedvéért is újraolvastam a műveit, olyasmit éreztem megint, amit már nagyon rég nem: hazafias büszkeséget.

[1] – Ld. emlékiratát: A párt foglya voltam, Bp.: Medvetánc/ELTE, 1988.

[2] – „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye” (1991), Szabó Miklós: Múmiák öröksége, Bp.: Új Mandátum, 1995, 125. A szerző 1956-ra vonatkozó írásai a könyv 122-137. lapjain találhatók.

[3]I. m., 128.

[4] – „A kínos forradalom” (Beszélő, 1991), in: i. m., 129.

[5] – Először megjelent Brüsszelben 1959-ben, az Európai Petőfi Kör Az igazság a Nagy Imre-ügyben c. kiadványában; Bibó István Összegyűjtött munkái, 3., szerk. Kemény István, Sárközi Mátyás, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1983, 885-899.

[6]I. m., 885-886.

[7]I.m., 887-888.

[8]I. m., 892.

[9]I. m., 897.

[10]I. m., 899.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/13/tgm-bibo-4-1945-es-1956/

 

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Bibó (4): 1945 és 1956 – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva