“Almost nobody seems to care” Interview with Gáspár Miklós Tamás

In an interview, philosopher Gáspár Miklós Tamás tells the Dissident Blog why freedom of speech and democracy are in decline in his home country.

March 13 2018 Daniel Gustafsson

Az ATTAC Magyarország alelnökeGáspár Miklós Tamás is a philosopher and public intellectual. He writes primarily about political and aesthetic questions and has been published widely in international media. He is known for developing the concept of post-fascism.

For this issue of The Dissident Blog we have gathered texts, both non-fiction and fiction, about the state of freedom of speech in Hungary. Some of them point to the fact that on one hand anyone can speak freely, on the other hand, that the channels of expressing this right is highly limited – the state has gained control over both public service and most of mainstream media. How do you view the state of free speech in Hungary right now, with just a month to the upcoming elections?

– The problem is what the centrally organised media conglomerate in Hungary does have to say and what it does say. Which is nothing else but the most savage racism and ethnic hatred. Everybody who does not agree is branded a communist, a closet homosexual, a paid agent of ‛Abroad’ (Ausland) or the flunkey of a nebulous ‛global shadow power’ that bears distinctly Semitic features. Mostly the face of George Soros, of course.


All this results in bewilderment, hatred and fear. About one half of the population finds this grotesque, risible and fearsome, but does not do – and what is worse – does not say anything about it. You’ll find ‛opposition intellectuals’ if you’re a foreigner who will tell you how disgusted they are but in the remaining, relatively free opposition press they won’t say anything, citing ennui and disenchantment with ‛politics’ as if racist madness and dictatorship would be identical with emancipatory, egalitarian, feminist and, in general, freedom-loving politics. Good politics and bad politics are the same, liberty and tyranny are both political, thus despicable.

Especially, hardly anyone dares to challenge audibly the Orbán government’s anti-immigrant paranoia which is at the centre of everything. (While in fact there are practically no refugees on the Hungarian national territory.) There is a tragi-comical ‛election campaign’ here now and none of the major ‛opposition’ parties says clearly that they are against this. All have solemnly promised that they will keep the anti-refugee border fence at the Serbian frontier and all are against the EU refugee quotas. And this is, although only to a lesser degree, true of the whole Central Europe

Press freedom is relative. During the second world war, the Budapest social democrat daily, Népszava [The People’s Voice], was censored but published, while hundreds of thousands of Jews were dragged in broad daylight on the streets of Budapest to their deaths – the theatres, the cinemas, the cabarets were playing, the football championship went on and popular magazines offered young Christian girls good tips for a successful technique in flirtation and the latest in fashions. So? – We have, I am told, excellent poetry readings and experimental film festivals, daring books are being published (though fewer titles, and circulation numbers are more modest) while Syrian and Afghan refugees are starving and suffering and waiting endlessly at our borders and almost nobody seems to care, even a little.

 When visiting Hungary, one cannot avoid the weight of how the government broadcasts its message now even in the physical environment, through giant billboards all over towns and countryside. I have visited Hungary regularly over the last twenty years, and for me this development is unparalleled, and renders the landscape a slightly absurd air. How do you, as an intellectual, cope with this, seeing and hearing these messages everywhere, every single day? Or do you just look the other way?

– It is not only the billboards, it’s the press and the flyers in my mailbox and the radio when I am searching for good music. But I don’t care. And I don’t care because nobody cares or people, at most, are laughing. This is an irresponsible and superficial country. It is they, my fellow citizens, who horrify me, and the schoolchildren who are yelling ‛migrant, migrant!’ at one another when they are playing catch in the park. It is the 80 percent of my compatriots who are anti-immigrant and anti-Roma, it is the 40-50 percent who are homophobic and anti-Semitic who are scary, not the billboards. For billboards, you need only money and the complicity of pliant local government. And I am not looking the other way, I am fighting, although with less and less hope and, frankly, I am getting tired of these quixotic efforts myself.

The opposition papers call racism ‛idiotic’ and ‛boring’. Hence, it is vulgar, it is in poor taste to protest. ‛And, let’s be realistic, Muslim immigrants are a headache, now be serious, old man, and forget all those sentimental bromides about human rights and about the brotherhood of man (not to mention sisterhood).’ We all know that self-censorship is more dangerous than censorship. Laughing at fascists while failing to disagree in substance is nothing. And this is what is happening.

 Gergely Nagy writes in a text about the art field, that Budapest is a kind of bubble, where funding is scarce, but a limited free art life exists. How would you, as an academic and writer, reflect on Budapest as an intellectual bubble

– Budapest is an intellectual bubble, but this was so that even before 1989 regardless of so-called censorship; today there is a free art and intellectual life as well which is quite vivid but by no means inventive. And our pride, irony. You have any number of manifestations bursting with cynicism, bitterness, parodic verve and self-mockery, quite entertaining, granted. But this is only the obverse of the official pathos which is being found ridiculous and bizarre, and this is no challenge to the Right, let alone a match for it. It is too little, too late.

I used to be, to a certain extent, part of this ‛bubble’ scene myself, but as I am unable (not unwilling) to smile and to be amusing, I somehow drifted away, unwelcome. So, this ‛Budapest bubble’ is a sign of life but it would take a little moral and intellectual effort to make it subversive and really critical. Even in Vienna – certainly no model for anti-fascists – when one of these far right cabinet members said that he aims at ‛concentrating’ undesirable foreigners, the echo of this word (reminiscent of concentration camps) was enough to send tens of thousands of Viennese onto the streets in protest. In such cases, our opposition politicos would say, oh, let’s talk about the health service instead. Or about corruption. Never is heard a dissenting word. Although – and this is the supreme joke – this is not forbidden.

Source: http://www.dissidentblog.org/en/articles/almost-nobody-seems-care


Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Parlamenti kreténizmus – cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeMind a „demokratikus” parlamentarizmus (a „képviseleti demokrácia” kifejezést tudtunkkal először Alexander Hamilton, az egyik amerikai alapító atya írta le 1777-ben), mind a „demokratikus” parlamentarizmus bírálata igen régi, s a nagyszerű, ékesszóló – filozófiai és politikai – összecsapások történetét itt nem idézhetjük föl sajnos, még egyes epizódokat se.[1]

Itt most csak arról tehetünk röviden említést, hogy milyen keretföltételei vannak a „képviseleti demokráciának” (szemben az arisztokratikus-liberális „képviseleti kormányzattal”): mindenekelőtt az általános, egyenlő és titkos választójog – sok országban, így Magyarországon is, a második kritérium hibádzik – , aztán ami legalább ilyen fontos: a szervezett közvélemény.

A szervezett közvélemény azt jelenti itt, hogy teljes mind a politikai szervezkedés szabadsága, mind pedig a szólás- és sajtószabadság, amely lehetővé teszi az összes véleményáramlatok és irányzatok nyilvánosságát (amihez kell a kereskedelmi érdekeknek nem alávetett médiumok – ebbe most beleértve a könyvkiadást és a közvéleményt befolyásoló kulturális intézményeket – szabadsága, pluralitása és anyagi támogatottsága)[2], továbbá a szabad politikai tevékenység büntetlensége. Szükséges még ehhez, hogy a képviseletért való versengés a részvevőknek ne legyen egzisztenciálisan kockázatos, szükséges a közigazgatás politikai semlegessége, a politikai okokból foganatosított gazdasági büntetések, hátrányt okozó intézkedések (vö. evvel) hiánya, az állami és a népi erőszak hiánya, pszichológiailag pedig a politikai tömegszenvedélyek korlátozottsága.

A szervezett közvélemény fontos föltétele az állampolgárok tájékozottsága és általános műveltsége, a racionális vitamódszerek elterjedtsége, a logikus érvelés és a bizonyított tények tekintélye, a lényegi alternatívák ismertsége.

Kell még hozzá az amerikai és a francia forradalom (1776, 1789) óta, szűkebb értelemben az 1945, illetve 1989 óta elfogadott alapjogi konszenzus: a habeas corpus, a személyi szabadság és a konvencionálisan értelmezett emberi jogok elfogadottsága, a tág jelentésében értelmezett alkotmányosság tisztelete, tehát mondjuk a zsarnokság vagy diktatúra nem érvényes opció – s jobb, ha ezt nem (vagy nemcsak) korlátozó jogszabályok mondják ki, hanem egyetértés van benne.[3]

Politikai-szociológiai tekintetben kell hogy a választás szokása másutt is érvényes legyen: hogy a helyhatóságok is valódi plurális szisztémában, valódi választásokon jöjjenek létre, s hogy választásokat alkalmazzanak munkahelyeken, szakmai és köztestületekben, a civil társadalom szabad társulásaiban, „érdekképviseletekben”, korporációkban, s  egyáltalán: hogy a vezetés a lehető legtöbb helyen függvénye legyen a vezetettek választáson kinyilvánított beleegyezésének, s hogy minél kevesebb szférában érvényesüljenek antidemokratikus szabályok, pl. a társadalmi ranghoz, képzettséghez, pozícióhoz, vagyonhoz stb. kötött vezetői privilégiumok, beleértve a rátermettség formális ismérveit – ez utóbbiaknak érvényesülniük kell a szakszerű közigazgatásában, de nem szabad megjelenniük a politikai hatalom gyakorlásában. A politika környezetének is demokratikusnak kell lennie, ahol a honpolgárok hozzászoknak a döntésben való részvételhez, az ellenkezés, tiltakozás, új társulások, új kezdeményezések megszervezéséhez, a tárgyaláshoz, vitához, kompromisszumhoz, szakításhoz, akaratuk érvényesítéséhez, szövetségkötéshez, partnerek és ellenfelek megbecsüléséhez, eljárási szabályokhoz, udvariassághoz, kölcsönös elismeréshez (mint a párbajban).[4] És jó, ha a demokratikus ország demokratikus (a kanti értelemben köztársasági) rendszerű szomszédos országokkal van körülvéve.

Az okszerű és célszerű parlamentáris szisztéma gondoskodik róla, hogy a versengésben részt vevő pártok külön-külön is demokratikus pártok legyenek. A pártok belső szabályzata közügy, és a törvényhozónak biztosítania kell, hogy a pártokon belül is legyen szólásszabadság, frakciószabadság, rendszeres és szabad tisztújítás, belső nyilvánosság, átláthatóság. A képviseleti demokrácia szabadságfogalma ellensége mindenféle titoknak és titkolózásnak. Tehát ha a parlamentarizmust nem veszi körül a tanácskozó demokráciára és a minden szociális szférában szabadon választott és békésen leváltható vezetésre alapozott társadalmi tevékenység (és nyilvánosság!) a lehető legtöbb életterületen, ha nincs a lehető legszűkebb térre szorítva a diszkrimináció, ha a státuszok merevek (nincs mobilitás), akkor a parlamentarizmus nem lesz demokratikus.

Ugyancsak kevéssé valószínű, hogy demokratikus legyen a képviseleti rendszer, ha mind a választókat, mind a vezetőket külső (pl. vallási vagy etnikai) tekintélyi megfontolások befolyásolják (pl. ha Indiában nem hajlandók muszlim, Írországban protestáns, Szerbiában vagy Romániában katolikus jelöltre szavazni), ha a társadalmi előítéletek nagyon erősek (pl. csak gazdag vagy diplomás emberről, csak férfiról vagy fehér emberről, csak idős vagy csak fiatal emberről ismerik el széles körben, hogy vezetésre méltó), ha nagyon merev és zárt a politikai osztály (csak tapasztalt, ismert politikusokat választanak meg) – nem szólva a politikai korrupcióról, a választási csalásról és más hasonló (törvényellenes és méltánytalan) anomáliákról.

Nyilván nem lehet kiküszöbölni, hogy a pártok etnikai, felekezeti, regionális és osztályérdekeket testesítsenek meg, de kell léteznie a közérdek/közjó egy elismert minimumának, amely lehetővé teszi a közéleti vita konzisztenciáját, amelynek valamelyest hasonló, összemérhető témákról kell folynia: valamely „téma” egyetlen párt általi kisajátítása (amelyről tehát értelmetlen a vita) szintén valószerűtlenné teszi a képviseleti rendszer demokratikus jellegét.

S még ez sem elég.

Tökéletesen értelmetlen képviseleti demokráciáról beszélni, ha az országos törvényhozás maga antidemokratikusan működik, ahol nincs idő és mód a szabad vitára, ahol megsértik azt az elvet, amely szerint minden képviselő egyenlő (ennek ismert jele, ha a párthoz nem tartozó, független képviselő jogait megnyirbálják, ha a bizottsági tagok stratégiai előnyt élveznek a többi képviselővel szemben stb.), ha erőszakosan betartatják az ún. frakciófegyelmet, ha a többség olyan procedurális szupremáciával rendelkezik, amellyel akadályozni lehet a kisebbség (a mindenkori ellenzék) fölkészülését, tájékozódását, megszólalását, ha a szakigazgatási szervek nem állnak az ellenzék rendelkezésére. A többségnek nem lehet más kiváltsága, csak annyi, amennyi a többségi döntés valószínűségéből folyik: a törvényhozók között nincs és nem is lehet hierarchia.[5]

Nyilvánvaló továbbá, hogy nem beszélhetünk képviseleti demokráciáról, ha a többség birtokában lévő politikai erő a pozícióját olyan gazdasági előnyök vagy akár előjogok megszerzésére használja föl (vagy ami még rosszabb: ezek az előjogok hozzák létre a politikai pozíciókat), amelyek egyenlőtlenné, aránytalanná teszik a választási küzdelmet. (Sose feledjük, hogy maga Kossuth Lajos is csak szavazatvásárlással juthatott be az országgyűlésbe – nyílt szavazás volt – : a pénzt hozzá nem más adta, mint a dúsgazdag főúr, gróf Batthyány Lajos, a fölsőtáblai ellenzék vezére, a későbbi mártír miniszterelnök.)

A parlamenti rendszerben laikus kormányzás folyik: a képviselőket (illetve a képviselők a kormányt) nem állítólagos szakértelmük, kompetenciájuk, gyakorlottságuk, szolgálati idejük alapján választják meg – hiszen a politikai kompetencia meghatározhatatlan, és formális kritériummá tétele csak visszaélésekhez vezethet. Viszont az érdemeket és fogyatkozásokat lehetőleg tárgyilagosan, elfogultság és ráfogás nélkül kellene a választóknak megítélniük.

Puszta látszat az olyan képviseleti kormányrendszer, amelyben fönnállnak a jogállami-alkotmányos föltételek és szabályok a formális (állami, pl. parlamenti) szférában, de közben a civil társadalom autoritárius (mondjuk uralkodik benne a nacionalizmus és a klerikalizmus), vagy ahol a nagy vagyonkoncentráció és egyenlőtlenség függő státuszba szorítja a nép nagy részét.[6]

Amint a parlamenti kormányzás rég elmúlt aranykorának tapasztalata mutatja, az udvarban, az arisztokrácia környezetében (a tanácsadók és némely művelt főurak között) és az egyházban (egyetemeken) összpontosuló szakértelem dönthetett a nyilvánosság szélesbedő szabadsága és magas intellektuális minősége révén, valamint a hivatalviselésről alkotott magas vélemény (önzetlen patriotizmus) jóvoltából; mindezt továbbá az ész becse tette lehetővé, s így nehéz kérdéseket – olyanokat, amelyeket ma közgazdaság- és társadalomtudományi problémáknak tartanánk – megoldhatott a laikus képviselet.[7]

Bár a képviseleti rendszer sehol se tökéletes, a legtöbb európai országban a fő elemei javarészt megvannak.

Ugyanakkor sült bolondnak néznők azt a honfitársunkat, aki azt állítaná, hogy a demokratikus parlamentarizmus föltételei a mai Magyarországon fönnállanak.

Ki az ördög képzelheti józan ésszel, hogy ilyen körülmények között szabad választások mehetnek végbe hazánkban?

Hogyan lehetséges, hogy értelmesnek és józannak tetsző polgártársaink egy része úgy véli: nem szabad országban szabad választásokat lehet tartani?

Miért ringatja magát ebben az illúzióban az ún. „demokratikus” ellenzék, és miért teszünk úgy – ha nem is mindig – sokan, mintha ez lehetséges lenne?

Némelyek egy részletkérdésre koncentrálnak: tagadhatatlan, hogy a magyarországi választási rendszer „logikája” kétpártrendszert ír elő. Az egységes, teljhatalmú és elég népszerű kormányapparátussal, az Orbán Viktor miniszterelnök irányítása alatti (pontosabban: az ő tulajdonában lévő) „mély állammal”, a politikai vezető csoport birtokát képező hatékony média- és propagandagépezettel csak egy (egyetlen!) jól szervezett, egységes tömegpárt szállhatna szembe komoly eséllyel. Ez az ellenzék világnézeti tagoltsága és hagyományai miatt nem lehetséges, ráadásul bizonyos, hogy ilyen ellenzéki egységpárt kialakulását a féldiktatúrás államhatalom nem tűrné el. Még az ennél szerényebb egységtörekvések útjában is titokzatos akadályok tornyosulnak.

Mégis, sokan fecsérlik az idejüket annak a lehetetlen föladványnak a megoldására, hogy miként lehet az egymással egyet nem értő ellenzéki csoportosulásokat természetellenes „összefogásra” kényszeríteni. Nem lehet.

Így tehát a szabad választás – ami legfőképpen mégis azt jelenti, hogy nemcsak az egyik félnek van esélye a sikerre – Magyarországon lehetetlen. Valamilyen véletlen (botrány, katasztrófa) miatt Orbán Viktor elveszítheti a formális hatalmat egy kis időre, de a „mély állam” fölötti informális hatalma és a megbízható kezekbe „kiszervezett” állami vagyon mindenki más számára valószínűtlenné teszi a nyugodt kormányzást, a tartós építkezést. Ezt a tényt nem lehet eltakarni rikácsolással és bosszúszomjas pózolással.

A magyarázat természetesen nem az, hogy az ellenzéki pártok és támogatóik elvesztették az eszüket – bár nem állnak messze tőle, amint ezt korábban volt alkalmam illusztrálhatni (ezt most nem ismétlem meg).

Hanem valami más.

Ez a szakadékba ugrástól való érthető félelem. Kijelenteni azt, hogy a hazát parlamenti úton nem lehet megmenteni (ráadásul az abszurd és erkölcstelen helyzet megrontja még a szabadság híveit is), nem könnyű. Ez legtöbbünk számára azt jelenti, hogy a hazát egyáltalán nem lehet megmenteni.

Ha a képviseleti demokrácia elveszett, akkor törvényes mód a magyar nép emancipációjára nem kínálkozik. Ezt nehéz belátni. Ebből nem az következik, amit a hivatalos és hivatásos jobboldal hirdet – ugyanis hogy a Soros-birodalom itt fölkelést készít elő, és jön a fegyveres Armageddon: ez magától értetődőleg ostoba hazugság – , de az viszont igen, hogy a demokrácia (s hogy milyen demokrácia legyen ez, vitakérdés) följebb sommásan vázolt előföltételeit kívülről, a rendszeren kívülről kell majd megteremteni. S ennek nem az ellenzék untauglich mivolta a fő oka (bár ez is fönnáll) – valódi demokratikus mozgalom létrejötte esetén a mai ellenzékből csak feszélyező emlék marad: elég ízetlen epizód volt, mi tagadás – , hanem ez az egyszerű tény: az Orbán-rendszer ellen nem lehet az Orbán-rendszerben harcolni. Az Orbán-rendszerben nincs helye komoly ellenzéknek, s ennek nem az az oka, hogy valakiket úgymond „megvásároltak”, hanem az, hogy a nyilvánosság korlátozásának és a vele közvetlen oksági kapcsolatban nem álló, inkább csak párhuzamos – intellektuális, morális, esztétikai – hanyatlásnak az együttes hatása pusztító (vö. múlt heti írásommal: e hanyatlás lényegéről majd máskor), no meg ami még ennél is fontosabb: természetesen a följebb részlegesen vázolt (nélkülözhetetlen) intézményi, erkölcsi és kulturális környezet hiányzik.

A kérdés most is, mint mindig, Platón demokrácia elleni ismert érvének (a Politeia VI. és VII. könyvében) a kortárs problémánkra való alkalmazása lenne: hogyan lehet jól kormányozni az államot – hogyan lehet az ehhöz kellő helyes, igaz ismerethez eljutni – , ha az igazságosságra (a politikai erényre) irányuló tiszta gondolkodást lehetetlenné teszik a körülmények (nemcsak itt és most, hanem a miénkhez hasonló állapotban mindenha). Jelesül ha igaza van Marxnak, és a kapitalizmus lényege rejtett (a dolog tetszik cselekedetnek, és megfordítva), méghozzá ez a rejtettség szükségszerű, maga is a rejtett lényeg alkotórésze, akkor a képviseleti demokráciával nem juthatunk többre, mint hogy a tudtunkon kívül balhitűnek bizonyulható puszta vélekedéseket vetjük egybe. Egybevetésük végeredménye a honpolgárok akaratától és érdekeitől fog függeni, nem pedig az igaz ismeretüktől, tudásuktól, az akaratot és vágyat fejezi ki (nem érvényességét okadatolja) anélkül, hogy általánosságát – amely az igazságra (az igaz tudásra) támaszkodó közmegegyezéshez szükséges lenne – bizonyíthatná. Ennek a meghaladásához mindenféle konstrukciókat állítottak föl különféle hagyományok (ilyen a kinyilatkoztatásra, az egyházatyákra, a tradícióra, a vértanúságra stb. támaszkodó tanítóhivatal mint a dogmatika forrása, vagy a transzcendentális – nem empirikus – tudásra, lényegismeretre vagy lényegszemléletre támaszkodó „kommunista párt” Lukácsnál; mindkettő speciális gondolati technikákkal hárítja el a partikularitás, a „hamis tudat” veszedelmét).

A liberális megoldási javaslat – amely tekintetbe veszi tudásunk tökéletlenségét és körülményeink szakadatlan változását – az állam földarabolását, az egyes szférák (a három hatalmi ág) elválasztását, de a közigazgatás, a civil társadalom és a nyilvánosság stb., stb. különtartását is írja elő, azaz alapjában állandó, bár temperált küzdelmet indítványoz, szüntelen tanácskozást, vitát, ellentétet, egyeztetést; az igazság egyetlen reménye itt a permanens önkorrekció (párbeszédben a tudományokkal és a filozófiával), az elvek meg nem pihenő fölülvizsgálata, a hatalmat gyakorlók sűrű cseréje. (Nem véletlen, hogy a véletlen volt a polisz technikai alapelve: elvégre a felelős vezetőket sorshúzással választották ki, és csak kevés időre választották meg, továbbá nem javadalmazták. A kiválóságért verseny folyt, de a kiválóság sem eredményezhetett önmagában hatalmat.)

„A szakértelem bolsevista trükk” – mondta emlékezetesen Csurka István. Már régen mondom, hogy ebben igaza volt: hiszen a bolsevik párt hatalmi jogcímként magasabb rendű tudásra (tudományos szocializmus) hivatkozott. Ez a platonizmus kései utóda. Annyi bizonyos, hogy a liberális érvelés körben forgó: lényegében az in abstracto meglévő szabadság (szabad nyilvánosság, szabad vita, a hatalmi ágak alkotmányos elválasztása stb.) (mint előföltétel) hozza létre az in concreto szabadságot (amelynek – legalább mint politikai kultúrának, mentalitásnak, éthosznak – szintén meg kell már lennie eleve, és í. t.). Ez a circulus (vitiosus vagy se) mint „történelem” jelenik meg a szabadelvű diskurzusban. (Innen származik az „alapítás” klasszikus problémája a XVIII. században.)

Akárhogy is, hazánkban a képviseleti demokráciát újonnan létre kell hozniuk azoknak, akik ezt szeretnék. Jelen esetben azt nevezem parlamenti kreténizmusnak[8], hogy a tényektől függetlenül létezőnek tekintik a parlamenti demokráciát azok, akik még csak ezentúl akarják megteremteni, ezért naiv módon vesznek részt a választásokon, mintha lennének választások. Ez szerkezetileg emlékeztet a körben forgó liberális okoskodásra, de az előleges szabadság fönnállása vagy hiánya empirikus, nem pedig transzcendentális kérdés. Lehetnek érvek a választási részvételre – népnevelés, a szabadsághiány föltételei között a szabadség gyakorlásának szimbolikus aktusa: ezekkel szemben nincs kifogásom, én is fogok szavazni – , de a kormány némi joggal gúnyolódik rajtunk, ellenzékieken: önök miért tiltakoznak a kormányzat szabadságot elkobzó lépései miatt, ha szabadon részt vehetnek (és részt is vesznek) a többpárti, szabad választásokon? Az adekvát válasz erre a következő: részt veszünk rajtuk, bár tudjuk, hogy ezek mégse szabad választások. Helyes-e akkor részt venni a politikai szabadsághiány keretei között zajló nem (vagy nem egészen) szabad cselekményekben, amelyben csak (vagy főleg csak) szolgai szerep jut mindenkinek a zsarnok (ha ugyan csakugyan zsarnok) kivételével?

Az evvel kapcsolatos kételkedésre hívom föl a kedves olvasót.

(Címoldali kép: MTI)

[1] – Az egyik legszebb történeti mű: Pierre Rosanvallon: Le Peuple introuvable. Histoire de la représentation démocratique en France, Párizs: Gallimard, 1998 (a munkásmozgalom szociológiai és közjogi kihívásairól: 65-100, a belgiumi reformkísérletekről: 113-123). Vö. Pierre Rosanvallon: Le Moment Guizot, Párizs: Gallimard, 1985, kül. 75-105.

[2] – A lelkiismereti és szólásszabadság egyik legnemesebb liberális magyarázója és védelmezője, Sir Isaiah Berlin elismeri, hogy a szólásszabadság nem jár együtt mindig a kultúra virágzásával, sőt: zsarnoki korszakok hatalmas irodalmi, művészeti virágzással (s mint ma látjuk pl. Kínában: gazdasági fejlődéssel) járhattak, de ez a filozófiára nem igaz, ld. „Philosophy and Government Repression” [1954], in: Isaiah Berlin: The Sense of Reality, szerk. Henry Hardy, New York: Farrar, Straus & Giroux, 1998, 54-76.

[3] – De már korábban is: „…Ha az állam nem volna törvényekhez vagy szabályokhoz kötve, amelyek nélkül az állam épp nem volna állam, akkor kimérának kellene tekinteni, nem pedig természetes dolognak.” Spinoza: Politikai tanulmány [1677], IV, §4, ford. Szemere Samu, Bp.: Akadémiai Kiadó, 1980, 36.

[4] – Modern társadalomban ennek legfőbb biztosítéka az ún. munkahelyi demokrácia lenne, amelynek legfőbb formája a munkás-önigazgatás volna (ennek is különféle változatai lehetségesek). Kapitalista körülmények között a „Sozialpartnerschaft” intézményei szolgáhatják valamennyire ezt a célt a kötelező, ún. „tripartit” egyeztetési mechanizmusok kötelezővé tételével. Magyarországon az üzemi bizottságokat elsorvasztották, a szakszervezeteket beépített ügynökök megosztják, szétszakítják, az egykori társadalombiztosítási önkormányzatok rég megszűntek, akárcsak az Országos Érdekegyeztető Tanács. Ennek is a következménye az a tény, hogy Magyarország a világ egyik legegyenlőtlenebb országa nemcsak gazdasági, hanem minden tekintetben.

[5] – A parlament mindenekelőtt törvényhozás, s ezért a legfőbb hatalom az európai országok többségében és néhol másutt. A legtisztább eset a brit változat. A klasszikus angol alkotmányjogi kézikönyv kimondja: „…a törvényt így határozhatjuk meg: »oly szabály, mely bíróilag érvényesíthető«. A parlamenti szuverenitás elvét pedig, pozitív oldaláról tekintve, így írhatjuk körül: minden parlamenti végzeményt vagy annak egyes részét, mely új jogot alkot, létező jogot eltöröl vagy megváltoztat, a bíróságok alkalmazni fognak. Ugyanazon elv, negatív oldaláról tekintve, így fejezhető ki: az angol alkotmány szerint nincs ember vagy testület, ki oly szabályokat alkothatna, amelyek a parlamenti végzeményt megdönthetnék vagy eltörülhetnék, vagy […] amelyeket a bíróságok a parlamenti végzemény megszegésével elismernének.” A. V. Dicey: Bevezetés az angol alkotmányjogba [1885], ford. Tarnai János, Kautz Gyula, Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1902, 36. Ugyanő idézi Blackstone híres Kommentárjait: „A parlament hatalma és hatásköre, úgymond Sir Edward Coke, annyira transzcendens és abszolút, hogy azt sem az ügyek, sem a személyek tekintetében korlátozni nem lehet. […] Szuverén, ellen nem őrizhető hatalma van törvényeket alkotni, megerősíteni, kiterjeszteni, megszorítani, eltörülni, módosítani, feléleszteni és magyarázni minden képzelhető ügyekben […], mert Anglia alkotmánya szerint erre a tényezőre van bízva a despotikus, abszolút hatalom, melynek minden államrendben valahol léteznie kell. […] Szóval tehet mindent, ami természet szerint nem lehetetlen, s azért némelyek, kissé merész szóval, e hatalmat a parlament mindenhatóságának nevezték. Annyi igaz, hogy amit a parlament tesz, azt semmi földi hatalom sem teheti meg nem tetté. Azért Anglia szabadsága tekintetéből fölötte fontos, hogy e súlyos feladatra oly emberek választassanak, kik becsület, képesség és tudás dolgában a legkiválóbbak. […A] parlamentről azt jövendöli Montesquieu…, hogy valamint Róma, Spárta és Karthágó szabadságuk elvesztésével pusztultak el, úgy idővel az angol alkotmány a szabadság elvesztésével fog elpusztulni, mégpedig akkor, ha a törvényhozó hatalom romlottabb lesz, mint a végrehajtó hatalom.” I. m., 37-38. Vö. Michael Oakeshott: „The Authority of the State” [1929], in: Oakeshott: Religion, Politics and the Moral Life, szerk. Timothy Fuller, New Haven/London: Yale University Press, 1993, 74-91.

[6] – Ennek fölismerésében hálával tartozunk konzervatív gondolkodóknak (bár ők nem értenének egyet politikai következtetéseimmel), ld. Michael Oakeshott nagy művének II. fejezetét: „On the Civil Condition”, On Human Conduct [1974], Oxford: Clarendon Press, 1991, 108-183. Vö. „The Masses in Representative Democracy” [1961], in: Oakeshott: Rationalism in Politics and Other Essays, bev. Timothy Fuller, Indianapolis: Liberty Press, 1991, 363-383; „The Rule of Law”, in: Oakeshott: On History, Oxford: Basil Blackwell, 1985, 119-164. Vö. még: Michael Oakeshott: Morality and Politics in Modern Europe: The Harvard Lectures [1958], szerk. Shirley Robin Letwin, bev. Kenneth Minogue, New Haven/London: Yale University Press, 1993, kül. 59-72.

[7] – Vö. pl. Lord Macaulay leírásával a pénz értékéről folytatott vitákról III. (Orániai) Vilmos (uralk. mint Németalföld stb. kormányzója, 1672-1702, mint Anglia stb. királya: 1682-1702) idején, in: Macaulay: Ánglia története II. Jakab trónralépte óta, V. köt., ford. gr. Zichy Antal, Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1877, 416-432. Nem mellesleg, ebben az időben fogalmazza meg John Locke a „második értekezésében” a polgári társadalom és a polgári állam alapelveit a korra jellemző világossággal: „Az a nagy és fő cél tehát, amiért az emberek államokká egyesülnek, és kormányzatnak vetik alá magukat, a tulajdonuk megvédése.” Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljairól [1689], §124, ford. Endreffy Zoltán, bev. Kontler László, Bp.: Gondolat, 1986, 126. (Vö. még i. m., §§94, 134, 222.) Legalább ezt a kritériumot minden polgári államnak ki kell elégítenie – a biztonság követelménye mellett – , különben nem hogy alkotmányos jogállamnak, hanem civilizált (akár autoritárius) államnak se nevezhető. Természetesen ez minden tulajdonformára vonatkozik. Ezért az állami tuladonnak állami beavatkozással való privatizálása egy kiváltságos kör számára, bizonyos magántulajdonok politikai nyomással, fenyegetéssel való – áron aluli – erőszakos „kivásárlása” Magyarországon komoly alkotmányos aggályokat is fölvet.

[8] –  A „parlamenti kreténizmus” kifejezés Karl Marx Louis Napoléon brumaire 18-ája (1852) c. híres művének 5. fejezetéből származik, ld. MEM 8, Bp.: 1962, 162.  (Engels és Lenin is használta.) Vö. G. M. Tamás: „Democrazia o capitalismo?”, MicroMega 7/2015: L’Europa in debito di sinistra, Róma, 83-89. Vö. még tőlem ezt.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/26/tgm-parlamenti-kretenizmus/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Parlamenti kreténizmus – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Bibó (4): 1945 és 1956 – cikk a merce.hu-ról

Az összes magyar forradalmakkal és magyar köztársaságokkal bajban van a nemzet. 1848 klasszikusan liberális, egyenlőségpárti és népbarát programja 170 esztendő után romokban. Az őszirózsás forradalom – a demokrácia, a földosztás, a nemzeti függetlenség – 100 év múltán kiátkozott, eltagadott, bemocskolt. 1945, a fölszabadulás, a rendiség és a hűbéri nagybirtok megszüntetése, köztársaság, újjáépítés, jogegyenlőség: több mint 70 év után elfelejtve, meghamisítva, a Kossuth-címer (amely ’48 és ’56 és ’89 címere is) az „ellenség” jelképének számít.

A gyűlölt, a rágalmakkal eltüntetett, láthatatlanná tett Tanácsköztársaságot az 1960-as évekig a magyar kommunisták is megtagadták, a proletárforradalom vezetőjét a Szovjetunióban elpusztították, az 1919-es veteránokat a fölszabadulás után háttérbe szorították, kommünár próbálkozásaikat falun és a gyárakban elfojtották „elvtársaik”. (Az akkori új rendszer első dolga volt az önálló kommunista underground vezetőjét, a jellemző módon azóta is feledésbe taszított Demény Pált[1] lecsukatni.)

1989, a rendszerváltás, a kelet-európai diktatúrák szétesése, az orosz megszállás vége, a pluralizmus és a szólásszabadság, alkotmányosság és jogállam kezdete: közutálatnak, sőt, közgyűlöletnek örvend.

Ifjú – állítólag szabadságszerető – mozgalmak „a 27 év” eltörlését, kiiktatását, földdel egyenlővé tételét javasolják.

Nem az 1989-cel szembefordult jobboldali féldiktatúra eltörlését (bár azt is), hanem annak az eltörlését (is), amit az Orbán-rezsim félig-meddig már el is törölt, tudattalan összhangban a köztársaságnak még a nevét is elhajító Orbán-rezsimmel, amellyel – hamis tudatuk szerint – „harcolnak”.

Ezeknek a forradalmaknak és köztársasági szisztémáknak a legszembeötlőbb közös jellegzetességük, hogy egytől egyig leverték őket. Mindegyiket ellenforradalmi restauráció követte. De ez önmagában nem lenne elegendő a forradalmi és köztársasági hagyomány elsöpréséhez.

Brumaire 18-a után a francia forradalmat is a napóleoni Birodalom követte (majd a Bourbon-restauráció), 1830 és 1848 liberális-demokratikus kísérletei is kudarcot vallottak, nem szólva a Párizsi Kommünről: mégis, kipucolni a forradalmat és a köztársaságot a francia történelemből – lehetetlen.

Már 1991-ben (!) ezt írta a Beszélőben Szabó Miklós, a méltatlanul elfeledett történész és politikai esszéíró: „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye. Ma Horthy, Mindszenty, Teleki ügye áll jól.”[2] Ezt a szerző avval magyarázza, hogy 1956 mindkét szinten – a kormányzati-politikai és a „bázisszinten” – egyaránt 1945-1947 eltiport hagyományához tért vissza: megjelentek a fölszabadulás utáni „koalíciós pártok”, illetve hallatlan erővel terjedtek el a közvetlen demokrácia alapsejtjei, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok. 1956-ban „…minden szervezet a munkavállalók közösségének csoporttulajdonában akarta látni az addigi állami tulajdont, és igazgatását is a termelői önigazgatás bizottságaira akarta rábízni. Reprivatizációra senki se gondolt. A politikai demokrácia területe kiegészült egy új dimenzióval: felmerült a hierarchikus munkaszervezet demokratikus átalakításának gondolata. Ha a dolgozói tulajdon utópia is [Szabó Miklós, mint látjuk, nem volt marxista], a hierarchikus munkaszervezet demokratizálásának gondolata termékeny demokratikus eszme, amely alkalmas lehet a demokratizmus gondolatkörét új dimenzióval bővíteni.”[3] Ezt a piaci kapitalizmust igenlő 1989-i fordulat elutasította, természetesen. Ugyanakkor 1956 mítosza – társadalmi lényegétől elválasztva – része volt 1989 legitimációs ideológiájának; ezt mindenekelőtt Göncz Árpád köztársasági elnök személyesítette meg, akiről ma már egy nyomorult metrómegállót se lehet elnevezni anélkül, hogy az ellenforradalmi szenny el ne kezdene bugyborékolni.

1956. november 4-e után az 1949 és 1956 közötti sztálini „…rendszer jellege nem változott, de az enyhítések »otthonosabbá« tették a diktatórikus rendet. Ez volt a forradalom reális utóélete. […] Egy forradalom nem csupán történelmi esemény, amely meghatározza az utána következő történelmi időszak menetét, akkor is, ha leverték, hanem az utókor tudatának is része… A kiegyezés utáni rendszer lényegében… az 1848-as áprilisi törvényeket valósította meg, ugyanakkor azonban magas színvonalon teremtette meg azt a felső értelmiségnek szánt politikai kultúrát, amely elutasította a forradalmat. Ennek alapját Kemény Zsigmond Forradalom után című, már 1850-ben megjelent röpirata vetette meg. Ez az előzménye annak, hogy az értelmiség elitje a reformkor nagyjai közül egyoldalúan Széchenyivel azonosult és azonosul a mai napig: a forradalmat fanyalgás lengi körül, szimbólummá emelkedett vezetőjét, Kossuthot pedig hisztérikus gyűlölködés. Ugyanakkor mindenki Kossuth-kultuszról beszél, és ez ellen hadakozik.”[4]

Az 1956-i „dicsőséges magyar forradalom”, hogy Bibó Istvánt idézzük, még ennél is borzasztóbb sorsot ért meg. A Kádár-rendszer betegesen függött ’56-tól: amennyiben a forradalomról bármit jót vagy szépet elismernek, annyiban delegitimálják a kádári (ellenforradalmi) berendezkedést. Ezért a kádáristák fölhasználták a klasszikus, minden forradalom ellen már alkalmazott ideológiai elemeket, amelyeket persze ki kellett facsarniuk némiképp, mert „elvileg” maguk is a forradalmi világnézet ún. letéteményesei voltak, ráadásul minden rétegnek mást és mást kellett mondaniuk, de főleg sugallniuk.

  1. A konzervatív kispolgárságnak azt mondták, hogy a forrófejű forradalmárok fölidézték a veszedelmet, amelyet állítólag el akartak kerülni: a sztálinista restaurációt és a közvetlen szovjet uralmat, oroszosítással stb. Ettől a veszedelemtől csak Kádár és társai államférfiúi bölcsessége mentette meg a nemzetet.
  2. A „kommunista” fordulat kedvezményezetteinek (az előléptetett munkáskádereknek, a hűbéri nagybirtokról szabadult zselléreknek, a munkás- és paraszti származású értelmiségieknek és a nem tőkés zsidóknak) azt mondták, hogy megakadályozták a nagybirtokosok és nagytőkések visszatérését, a fehérterrort, az ancien régime bosszúját, az újfasizmust stb.
  3. A sztálinistáknak – és furcsa mód a konzervatív értelmiségnek is – azt, hogy véget vetettek a „revizionizmusnak” és az „elhajlásnak”, ami voltaképp a „doktrinér” marxisták műve volt, szemben a „pragmatikus”, „mérsékelt” és „kiegyensúlyozott” kádáristákkal, akiket nem foglalkoztat a dogma és a „világnézet”, akikben túlteng a „realitásérzék”, a „reálpolitika” iránti hajlandóság és a kompromisszumkészség. Reakciósoknak és sztálinistáknak is biztonságban az állásuk, ha békén maradnak.
  4. Leverték „a zavaros fejű prolik” iránytalan lázadását, a „mob”, a „tömeg” vérengzését. Ez minden konzervatív (reakciós és sztálinista) elemet megnyugtatott.
  5. Nem szabad firtatni a forradalom leverésének körülményeit meg a megtorlások mikéntjét, mert ez a föltétele a „konszolidációnak”, a „megnyugvásnak” és a „kiengesztelődésnek”.
  6. A Petőfi Körnek és Nagy Imre más híveinek, pár hónappal korábban még fanatikus sztálinistáknak a rezsimje nem kecsegtetett nagy szabadsággal és toleranciával, az ideológiamentes kulturális virágzás biztosítva van (és csakugyan eléggé biztosítva volt) mindenfajta „hisztérikus megtéréseknek” ki nem téve; elég a megnyugvás, nincs szükség sem aszkétikus forradalmiságra, sem elvtelen meghunyászkodásra, megalázkodásra: csinálja mindenki csöndben a dolgát, nem lesz semmi baj.
  7. És legfőként: hallgatólagosan elvetve mindenfajta kommunista ortodoxiát és őrületet, a rezsim az életszínvonal emelésére, a fogyasztás (az áruválaszték!) bővítésére, a szociális biztonságra, a gondtalan népszórakoztatásra törekszik, senkitől nem kíván semmit, ami morális természetű, a magánélet szabad.
  8. Ugyanakkor – és erről egyáltalán nem szokás beszélni – a még fönnmaradt szociális aspirációk és tendenciák szimbolikus átélésére is szerény mód nyílott („kiszezés”, szocialista brigádmozgalom, kis méretű közösségi formák eltűrése), illetve megszületett (sajnos ezt is kevesen értik) a szabadságot helyettesítő kultúra eszménye, amely máig a magyar értelmiség uralkodó ideológiája. A Kádár-korszak kulturális héroszai kivétel nélkül polgári írók a lektűrtől (Szabó Magda, Passuth) a legmagasabb irodalomig (Ottlik, Mándy, Weöres). A marxista-leninista „idegen doktrína” alóli fölszabadulás – ez már negyven éve csak értetlen és tudatlan élcek tárgya – megerősítette a magyar kultúra filozófiátlan jellegét a fogyasztói nyugatosság és az alattvalói liberalizmus jegyében. Ez a filozófiátlanság (s ebben igaza volt a magyar kultúrában egyébként rosszul tájékozódó Lukácsnak) mindig is a kiegyezés óta tartó megalkuvás és olcsó individualizmus fedőszerve volt.

Kezdetben – vagyis az 1990-es évek elején – meghökkentő volt, hogy a magát ’56-tal legitimáló rendszerváltás hangadói (persze fontos kivételekkel) voltaképpen milyen nagy mértékben vették át a kádári delegitimációs (alapjában ellenforradalmi) szólamokat.

Mivel az 1956-i forradalom szocialista forradalom volt: azaz antikapitalista, önigazgatói-bázisdemokratikus, antibürokratikus, a szocialista irányú átalakulások öntudatos örököse (és egyben a sztálinista zsarnokság megszüntetője), nem kellett sem a restaurációs-nacionalista erőknek, sem a piaci kapitalizmust bevezető, privatizáló, nyugatbarát, liberális-neokonzervatív pártok (az SZDSZ és a Fidesz) híveinek, akik valamennyien őszinte antikommunisták voltak, de persze más-más értelemben. (Jellemző, hogy az utóbbiak privatizálók, míg az előbbiek REprivatizálók voltak.)

Ezért kellett kialakulnia Bibó István teljesen üres kultuszának.

Bibó megfelelt a célnak, egyszerűen azért, mert erkölcsileg tiszta, becsületes és bölcs ember volt – valóban nagy ember – , ráadásul igazi hős. (Persze semmi kifogás nem eshetik, ha valaki a nagy formátumú ellenfele előtt fejet hajt, ha nem tesz úgy álszent módon, mintha a híve, a követője lenne. De itt nem ez történt sajnos. Itt egyszerűen zárójelbe tették a történelmi-politikai tartalmat, mint hajdan, amikor Kossuthot és Széchenyit és Petőfit együtt vélték ünnepelhetni, mintha ez lehetséges volna.)

A damnatio memoriæ utolérte Bibót, aki mind az antikapitalista, népi (plebejus) demokrácia, az 1946-ban kihirdetett köztársaság, mind az 1956-ban pár napra megvalósult szocialista, ám pluralisztikus köztársaság legfőbb és legjobb teoretikusa volt, s akinek a voltaképpeni nézeteiről alig van sejtelme valakinek – historikus szakembereken és maroknyi hűséges írástudón kívül persze (ez utóbbiak közé csak fönntartásokkal sorolhatnám magam, csodálatom és nagy mérvű egyetértésem ellenére) – , amit most pótolnunk kell.

Bibó István csodálatos (vakmerő, átgondolt, józan) ’56-os írásai közül is kiemelkedik a bízvást történelmi jelentőségűnek, örök értéknek nevezhető esszéje („Magyarország helyzete és a világhelyzet”, 1957[5]). Ebben fejti ki a legletisztultabb, úgyszólván klasszikus formában – már a szovjet támadás, a forradalmárok első csoportjainak letartóztatása, a megtorlás kezdete után – , hogy mi a lényege annak a válságnak, amelyet az újbóli szovjet megszállás és a Kádár-féle bábkormány (mert kezdetben nem volt semmi több) által megindított, represszív, ellenforradalmi folyamat okozott.

Botránya ez a helyzet a nyugati világnak – mondja. „…Aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország: hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen uralomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül kíván elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”[6]

De botrány a magyar ügy „a kommunista tábor” számára is – írja Bibó.

„Magyarázhatja, akinek ez a maga lelkének mentésére fontos, hogy a magyar forradalom így vagy úgy volt, vagy lett, vagy lett volna ellenforradalom, a valóság az, hogy éppen az volt az egyik legfantasztikusabb meglepetés, hogy az idestova tíz év óta mindenki által ellenforradalminak és restaurációsnak feltételezett fordulat mennyire nem ilyen volt. Mindazok az erők, melyeknek fegyver volt a kezében, az ifjúság, a munkásság és a forradalom oldalára állt katonaság, többségükben nemcsak szocialisták, hanem marxista-leninista nevelésű szocialisták voltak, ha még annyira válságban volt is egész világképük. Hogy közben a kitört szabadság hatására a legkonzervatívabb restauráció erői is kijöttek a napfényre (fasiszta erők alig!), az csak azoknak a számára volt rémületes, akik megszokták, hogy ha valamit eltiltanak, az ezzel már nincs is, viszont aminek módjában van napvilágra jönnie és megszólalnia, az már ennélfogva félelmetes is. A szovjet közbelépés pillanatában a helyzet már konszolidálódni kezdett, a népítéletek megszűntek, a szocialista vívmányok mellett határozott és tekintélyes hangok szólaltak meg, s olyan nemzeti egységkormány alakult meg, melynek nem volt oka a jobboldal felé való túlbuzgalomra és gyengeségre. S aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, amit a szovjet tankok szétlőttek, hogy helyette berendezni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak jövőt építő társadalomhoz nem.”[7]

Botránya a magyar helyzet a „harmadik utas” törekvéseknek meg a világbékének is – mondja Bibó. Majd hozzáteszi: a magyar forradalom reményt kínált a nyugati szabadságfilozófiának is:

„A magyarországi, lengyelországi és más kommunista országbeli mozgalmak a legélesebb fényben megmutatták, hogy ezekben az országokban valóságos és eleven igény létezik a szabadság valósága és legfejlettebb technikái irányában. És ez az igény éppen azért, mert kielégítően még sohasem tudott teljesülni, a meggyőződés és szenvedély olyan frisseségében jelentkezik, mely meghaladja a maga vívmányait már megszokott nyugati világ meggyőződését.”[8]

Miután Bibó kimutatja a fasizmusnak és a kommunizmusnak (illetve bomlásuknak) a döntő különbségeit – ezeket olvasóinknak talán már nem szükséges az emlékezetükbe idéznünk – , rátér azokra a reményekre, amelyek a magyarországi „eseményekből” a „harmadik út” híveire háramlanak. Itt Bibó István érdekes módon a „megszorított többpártrendszert” javasolja, amelyben csak azok a pártmozgalmak vehetnének részt, amelyek a nagy vagyonok fölosztását, a kulcsiparágak és a bankok államosítását és a rendi kiváltságok megszüntetését nem csinálnák vissza, s itt arra hivatkozik, hogy a holland, angol, amerikai és francia parlamentáris szabadság is olyan egyetértésen alapult, amelyből a királyi abszolutizmus híveit kizárták. Ugyanakkor elutasítja az egypártrendszert, mert „[a] kizsákmányolás semmiféle megszüntetése nem reális a valóságosan működő szabadságintézmények nélkül.”[9]

A magyar nép föladata – mondja végezetül Bibó István – , „…hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben őrizze meg a maga forradalmának a zászlaját, amely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”[10]

Szó se róla, ezt a föladatot nem teljesítettük. Amikor az elítélt forradalmárok az amnesztiák nyomán előbb vagy utóbb kijöttek a börtönből, döbbenten tapasztalták nem is csak a felejtést, hanem a felejteni akarást, a korlátolt elégedettséget a szerény jóléttel, a fölületes szórakozást, a bárgyú jókedvet.

A kissé kezdetleges „keleti” jóléti állam mérge hatott, és voltak tényleges gazdasági sikerek – és í. t.

Mostanra a forradalom dicsfénye és Bibó István hírneve (vele együtt) elhalványult.

Különösen azért, mert a fölszabadulás, azaz 1945 jelentése kommunikálhatatlanná vált. Együtt a huszadik század alaptörténetének (amely a szocializmus és a rá adott reakciók a polgári társadalomban, ezen belül: a fasizmus, majd a borzalmas összeomlása, mert még vereségében is ördögi volt; később a hatalmon lévő, dekadenssé vált „szocializmus” csúfos bukása) megértése az egykori remények megértése nélkül lehetetlen. Márpedig 1945 reménye a legnagyobb tabu, amit el lehet képzelni, a tömegsír legalján oszlik teteme. És Bibó a fölszabadulásnak is makulátlan koronatanúja.

A parlamentarizmus, a többpártrendszer, a jogállam népszerűtlen – pontosabban: a szkeptikus közvélemény azt hiszi, hogy igazi formájában lehetetlen – , az antikapitalizmus se ölt emancipatorikus, azaz autonóm (önigazgatói, hierarchiaellenes) alakot, a szocializmus mint mozgalom és mint eszmény csak töredékeiben létezik, bár a megújulási és megújítási kísérletek sehogy se maradnak abba.

Természetesen sok minden elavult, erőszakolt vagy téves Bibó István ránk maradt írásaiban, de a fő tanulság – amit ő demokráciának nevezett legtöbbször, máskor meg szocializmusnak – nem változik: a külső tekintélyről lemondó, szolidáris és egyenlő, tevékeny és méltóságteljes politikai közösség eszménye.

Most, hogy a tisztelt olvasó kedvéért is újraolvastam a műveit, olyasmit éreztem megint, amit már nagyon rég nem: hazafias büszkeséget.

[1] – Ld. emlékiratát: A párt foglya voltam, Bp.: Medvetánc/ELTE, 1988.

[2] – „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye” (1991), Szabó Miklós: Múmiák öröksége, Bp.: Új Mandátum, 1995, 125. A szerző 1956-ra vonatkozó írásai a könyv 122-137. lapjain találhatók.

[3]I. m., 128.

[4] – „A kínos forradalom” (Beszélő, 1991), in: i. m., 129.

[5] – Először megjelent Brüsszelben 1959-ben, az Európai Petőfi Kör Az igazság a Nagy Imre-ügyben c. kiadványában; Bibó István Összegyűjtött munkái, 3., szerk. Kemény István, Sárközi Mátyás, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1983, 885-899.

[6]I. m., 885-886.

[7]I.m., 887-888.

[8]I. m., 892.

[9]I. m., 897.

[10]I. m., 899.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/13/tgm-bibo-4-1945-es-1956/



Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Bibó (4): 1945 és 1956 – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Statement of the Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People

Attn. H/E President Jean-Claude Juncker

European Commission



The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) expresses serious concerns over the ongoing efforts by the European Commission to circumvent the 21 December 2016 ruling of the European Court of Justice (ECJ), which undermine the legal rights of the Saharawi people, and continue the illegal exploitation of the resources of Western Sahara.

From the very inception of the negotiations with Morocco, the Commission’s approach to the decision of the EU Court has fallen short of basic EU standards of accountable and transparent trade negotiations. A principle source of concern has been that the Commission appears to have deliberately misinterpreted the Court’s conclusions that such agreements needed to obtain the ‘consent of the representatives of Western Sahara’ and instead sought to merely ‘consult the populations of Western Sahara’. By replacing one with the other, it was thus possible for the EU institutions to sideline the Saharawi people, both by talking to the wrong people, and by not taking into account their fierce objection to the deal.

As underlined by the Advocate-General of the ECJ on 10 January 2018, the territory of Western Sahara remains under the partial occupation of Morocco. The ECJ, in December 2016, definitively ruled that Morocco has no sovereignty over Western Sahara – reaffirming the position of the International Court of Justice, the United Nations and the African Union, that Western Sahara is a Non-Self-Governing Territory with continuing and exclusive ownership of the natural resources of the Territory. In parallel, the ECJ ruling reaffirmed that any agreement pertaining to Western Sahara’s natural resources requires the consent of Frente POLISARIO as the only legitimate representative of the Saharawi people.

Therefore the CEE Alliance reiterates its deep concern at the ongoing negotiations between Morocco and the European Commission to include Western Sahara in trade agreements with Morocco without the consent of the Saharawi people. To this date, no serious scrutiny of this process has been allowed, the mandate for these negotiations has not been published, and the Commission has not made any genuine attempts to engage with

The CEE Alliance calls on the European Commission to immediately reverse the inclusion of the territory of Western Sahara from the talks with Morocco, and further to:

1. Engage constructively with the Frente POLISARIO at the appropriate level of standing as the only legitimate representative of the Saharawi people, and party to the UN peace talks;

2. Comply with the CJEU Ruling by immediately clarifying the legal and territorial scope of ongoing trade amendment negotiations with Morocco;

3. Make public the process by which the consent of the Saharawi people has been or will be sought as required under EU law, including publishing the list of all parties who will be consulted, the terms of consultation, and the mechanism for fair participation;

4. Undertake an unhindered and comprehensive fact-finding mission to the territory of Western Sahara to assess the humanitarian, human rights, and economic situation on the ground;

5. Conduct an urgent audit of EU Member States’ compliance with the CJEU ruling of 21st December 2016

Budapest, 12th February 2018.

Matyas Benyik

on behalf of CEE Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Statement of the Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Interview on working time reduction

Az ATTAC logója

Mojca Pišek,  a journalist and a working time reduction supporter from Slovenia wrote me an e-mail as part of the team of people who will in the following months prepare a booklet to represent the for-now informal network of activists and organisations that are dedicated to the working time reduction.

Main objectives of the booklet will be to give the current partners (and their members) a clear overview of the network, information on who to contact in which country and to attract new partners for the june 2018 meeting.

Mojca Pisek works under guidance of Margareta Steinruecke from Attac Arbeitfairteilen in Germany and David Feltz from Collectif Roosevelt in France.

Hereunder you can read Mojca`s questions and my replies:

  1. Who is “on the board”: how many individuals and/or organisations are advocating the topic in your country and do you form partnerships?

Reduced working hours idea has a long history, it goes back to Karl Marx, then John Maynard Keynes. With the outburst of the financial crisis in 2008 the long forgotten ideas have re-emerged in debates over the nature and limits of free-market capitalism. Governments across advanced capitalist economies have eased fiscal policy in an attempt to combat the deep recession. There were even talks of a modern New Deal to counter rising unemployment. Nationalisation and public works programmes, once thought of as relics of a distant past, have been revived as possible remedies for the constant economic ills.

The perversity of the present situation is that while many people work very long hours, others languish in unemployment. A readjustment of work time would help to reduce the jobless rate. It would also provide a necessary boost to the quality of work and life for many workers.

The idea of the reduced working hours is very much connected to combat unemployment. The talk now is about what governments can do to counter recession once other policy options have been exhausted. A former economic heresy – the reduction of working hours – may offer policy- makers an additional tool to prevent the economic downturn turning into a depression.

In the early 2000s several ATTAC Groups (e.g. in Germany and Austria) – as an alternative and complementary strategy to Unconditional Basic Income (UBI) started to work on the concept of a 30 hours week for Europe (with compensation of wages and personnel).

The introduction of UBI in Hungary is supported by the Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelem Egyesület (First Hungarian UBI Association), whose first active gathering was held in Budaörs on May 31, 2011. Among the more than 16 full members and about 15-20 sympatizers you can find a dozen of ATTAC Hungary members, too.

Katalin Szili, a former President of the House of Parliament, now an independent MP, submitted a proposal for a resolution to the Hungarian Parliament on 3 September 2013 on examining the possibility of introducing unconditional basic income in Hungary, but it was ultimately rejected.

On January 11, 2014, in Budapest at the Kossuth Club, a 98-page study of the LÉT Workgroup consisting of renowned economists and sociaologists was presented with great interest and considered as a realistic program of UBI, tailor-made for Hungarian conditions. According to LÉT`s intent, this would be the first time in history to account for insanity and deep poverty in Hungary.

In 2015, the Párbeszéd Magyarországért Párt (Dialogue for Hungary) was the first Hungarian party to approve the UBI and to incorporate its basic income concept into the party`s program.

On March 27, 2015, the Conference of Dialogue presented its proposal by spokesperson Bence Tordai. The conference was attended by Gabor Scheiring, Chairman of the Party’s Foundation , György Surányi, ex-Chairman of the Hungarian Central Bank (MNB), Eszter Babarczy, Miklós Gáspár Tamás, Zsuzsa Ferge, Bálint Misetics, Zoltán Pogátsa.

On May 21, 2016, the Foundation for Dialogue in cooperation with the Foundation for Renewal of Hungary, the Friedrich Ebert Stiftung and the Progressive Economic Policy Foundation organized an international conference on basic income. Keynote speakers were: Iván Szelényi, Gergely Karácsony, Tímea Szabó, Zoltán Lakner, Kinga Papp Réka, Benedek Jávor and József Tollner.

  1. What is your group`s actual proposal for the reduction of working time?

Orthodox economic theory teaches that those who argue for shorter working time succumb to the „lump of labour fallacy”. This is the idea that there is a fixed amount of work to be done in society, so any reduction in work hours must increase the number of available jobs. It is argued by orthodox economists that the amount of work is not fixed and that reductions in work time will simply add to firms’ costs. But the above fallacy is not wholly persuasive. If reduced hours encourage people to work more efficiently, then the effect may be to lower prices and to increase the demand for goods and services and in turn the demand for labour.

We start with the supposition that labour-power is bought and sold at its value. Its value, like that of all other commodities, is determined by the working-time necessary to its production. If the production of the average daily means of subsistence of the labourer takes up 6 hours, he must work, on the average, 6 hours every day, to produce his daily labour-power, or to reproduce the value received as the result of its sale. The necessary part of his working-day amounts to 6 hours, and is, therefore, caeteris paribus a given quantity. But with this, the extent of the working-day itself is not yet given.

The working-day is thus not a constant, but a variable quantity. One of its parts, certainly, is determined by the working-time required for the reproduction of the labour-power of the labourer himself. But its total amount varies with the duration of the surplus-labour. The working-day is, therefore, determinable, but is, per se, indeterminate.

The capitalist has bought the labour-power at its day-rate. To him its use-value belongs during one working-day. He has thus acquired the right to make the labourer work for him during one day. But, what is a working-day?

At all events, less than a natural day. By how much? The capitalist has his own views the necessary limit of the working-day. As capitalist, he is only capital personified. His soul is the soul of capital. But capital has one single life impulse, the tendency to create value and surplus-value, to make its constant factor, the means of production, absorb the greatest possible amount of surplus-labour.

Capital is dead labour, that, vampire-like, only lives by sucking living labour, and lives the more, the more labour it sucks. The time during which the labourer works, is the time during which the capitalist consumes the labour-power he has purchased of him.

If the labourer consumes his disposable time for himself, he robs the capitalist.

The capitalist then takes his stand on the law of the exchange of commodities. He, like all other buyers, seeks to get the greatest possible benefit out of the use-value of his commodity. Suddenly the voice of the labourer, which had been stifled in the storm and stress of the process of production, rises:

The commodity that I have sold to you differs from the crowd of other commodities, in that its use creates value, and a value greater than its own. That is why you bought it. That which on your side appears a spontaneous expansion of capital, is on mine extra expenditure of labour-power. You and I know on the market only one law, that of the exchange of commodities. And the consumption of the commodity belongs not to the seller who parts with it, but to the buyer, who acquires it. To you, therefore, belongs the use of my daily labour-power. But by means of the price that you pay for it each day, I must be able to reproduce it daily, and to sell it again. Apart from natural exhaustion through age, I must be able on the morrow to work with the same normal amount of force, health and freshness as to-day.

We see then, that, apart from extremely elastic bounds, the nature of the exchange of commodities itself imposes no limit to the working-day, no limit to surplus-labour. The capitalist maintains his rights as a purchaser when he tries to make the working-day as long as possible, and to make, whenever possible, two working-days out of one. On the other hand, the peculiar nature of the commodity sold implies a limit to its consumption by the purchaser, and the labourer maintains his right as seller when he wishes to reduce the working-day to one of definite normal duration. There is here, therefore, an antinomy, right against right, both equally bearing the seal of the law of exchanges. Between equal rights force decides. Hence is it that in the history of capitalist production, the determination of what is a working-day, presents itself as the result of a struggle, a struggle between collective capital, i.e.,the class of capitalists, and collective labour, i.e.,the working-class.

  1. Who do you encounter as opponents and what are their counterarguments?

To understand the foundations of the capitalist state it is essential to understand the iron law of competitiveness. By capital, we mean the private ownership of such means of production that enable the employment of wage labor. Competitiveness is the precondition of the reproduction of capital with sufficient profit. Reproduction of capital with sufficient profit allows new investments with the purpose of either increasing production on the same technological level or upgrading technology – investments, which are the preconditions of preserving competitiveness. New investments result in the accumulation of capital.

Accumulation of capital is the essence of capitalism. Market competition, competitiveness, reproduction of capital with sufficient profit, accumulation of capital – are different approaches to the same thing, namely capitalism. So the iron law impacts upon all these factors. Profit is the right of capital and is a part of the value added, as created by employees (wage labor) in the process of production. Whether a capitalist wants it or not, in the long run, profit has to be increased within the value added as well as relative to the invested capital.

To increase the share of profit in value added, the share of labor compensation has to decrease. If a capitalist does not succeed in doing that, those competitors who manage to do so, will be able to push him or her out of the market, by means of their better/cheaper products. The basis of competition is the isolation of producers, their individual “company” form, so that each and every unit of production is “self-interested”: the root of the selfishness is the private property of means of production. It is the competition based on the isolation of properties that presses capital to reinvest profit, to accumulate capital and by these, to achieve growth. The way and key to growth – the iron law of capitalism – is the downward pressure on wage share in value added, additionally accompanied by either increasing, decreasing or stagnating amount of wages. (It is the share of wages that counts, not their absolute level).

Of course, one could imagine a world in which no company undertakes development, thus not threatening other companies’ activities, and does not even start any innovation – a world where market structures show no signs of changes at all – but it would not be capitalism. The essence of capitalism and the basis of its historical merit (the revolutionary development of means of production) is just competition based on the freedom for selfish profiteering.

The basic rule of the corporate competitiveness is to produce more value at minimizing the cost of the product. The central factor of the costs is the (living) labor, so the less people have to produce the more (value) product. Therefore, if a more productive method is introduced the redundant workers are laid off. The rest – under pressure of the reserve army – are forced to more (intensive) work. With the development of the productive forces the time liberated from the production turns towards society in a hostile manner, piling up cumulatively on the side of the unemployed mass. This leisure time instead of a true „life” acts as an enemy of life, a working time-guzzling small dumpling. The laid off workers do not only produce anything but – similarly to the workers forced to increased performance – decay of the stress and the hardship and their medical condition deteriorates, deviances (drugs, crime) are on the rise. To eliminate or to treat these effects, the society should set aside income and working time be spent (for law enforcement, health care, drug prevention, etc.). This development is embodied and partly called by the mainstream as the sphere of the „second labor market” and the „social economy”. (Social, home beautification, environmental and youth protection programs and organisations supported by public money, broadening the local service sector, etc.) However, these do not prevent the deterioration of physical and mental state. The reserve army means that older people’s labour is no longer needed so it does not matter if they wear out faster and their place – as the quick obselescence of technology – are filled with younger workers anyway …

Due to the lack of community education of the youth and as a result of the reserve army of the unemployed the main productive force, the manpower works far below its possibilities, its capabilities lie unused and wasted.

  1. What is the public opinion on the working time reduction in your country? Is it favourable, what are people`s main reconsiderations?

The cause of all-embracing capitalist wasting is the efficiency of dotted ball method, namely the isolation conditions that also can give birth and nurture individualism. The white spots of the dotted ball represent the isolated units of management (i. e. the companies), the red „base” symbolizes the different resources of the society. The basis of the isolation in capitalism is the private property of productive forces. The (private) company (white spots) served to produce profit manages only the resources necessary in its production processes, while it ejects the savings as a „space garbage” to the dead water of the society (in red).

Regarding cost management basis, by comparing the socialist state enterprises and the private capitalist enterprises only the latter may be the winner. The difference is basically due to the enumaration. From the company’s point of view efficiency is considered, if less people are working as much as possible. But from a social point of view, the situation is just the opposite: the more effective use of social labour fund is when the more people work the less.

In Hungary, for example, if all of the working age people could work, the same amount of GDP would be reached if all worked only five and a half (!) hours a day. More time would remain for relaxation, cultural activities or education, which could lead to an increase in output per hour. Not just as much, but more would be produced, ceteris paribus, if everybody worked only six hours a day. Partly because six hours working is less tiresome, than 8 hours and secondly because working spirits were higher. In addition, it would be less stress, disease, crime, deviance, etc., that would reduce spending on the social level as well. The fairer burden-sharing and smaller workloads would strengthen the community spirit of the people’s sense of responsibility to each other and their environment, increase empathy, tolerance and generosity. In the meantime, it would do less damage.

However, all of this isolation conditions do not allow the companies to manage the labour fund of the society (the whole red area), because only a part of it is at their disposal (their white spots). If more people were employed in less working hours, it would increase their costs and lead to a deterioration of competitiveness. They can not afford it.

It is important to emphasize that the key question here is the isolation. The basic form of separation is the private property, of course, but the situation can also be imitated by corporate autonomy, self-management, employee ownership, municipal ownership, etc. These are exactly the same types of separation. The Community objective is to create the welfare (the needs) of the whole society and to manage the social labour fund (the productive force).

  1. What is your next step in the campaign? And what are your short-term, medium-term and long-terms objectives?

Our short and medium-turn objective is a slow but steady move towards a 30-hour week for all workers in the age of robotics. This will help solve a lot of connected problems: overwork, unemployment, overconsumption, high carbon emissions, low well-being, entrenched inequalities and the lack of time to live sustainably, to care for each other and simply to enjoy life.

People working shorter hours generally have a smaller ecological footprint. If you are tied to the workplace for 40-plus hours, you don’t have much time for the rest of your life. So things have to speed up. You travel by plane or car instead of train, foot or bike. Convenience-driven consumption takes a heavy toll on the environment. Workers on shorter hours tend to be more productive hour-for-hour. They are under less stress, they get sick less often and they make a more loyal and committed workforce.

Our final long-term goal is to build up a socialist, beyond-capitalist world, which would in no way represent some abstract theoretical declarations, revelations, the proclamation of an abstract socialism. It can only break through concrete demands, ideas, plans, existing social movements, which can be shaped in every country according to national specifics.

Capitalism, the capitalist market economy as a world system essentially is not a reformable system. Whatever is transformed in it, however its existence is extended by the latest, most sophisticated or brutal methods of repression, the main problems remain: the inconceivable inequalities that are the natural consequences of the given relationships of the production and the distributions, the poverty, the environmental degradation, the dissipation of the material goods on the basis of market logic, renewed outbreaks of violence and wars as the way of existence of the great powers, the unemployment, the gender inequality, and the permanent reproduction of institutions of oppression. This system can only be conquered globally! Do not occupy the streets, but the working places!

Budapest, 4 February2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary Association

Kategória: Nincs kategorizálva | Interview on working time reduction bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Bibó (3): Zsidókérdés – Cikk a Merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeÁllítsátok az emléket hideg ésszel azoknak,

Kikre az életben nem vala gond s ügyelet.

Vörösmarty, 1851

Bibó Istvánnak a zsidókérdésről írott híres tanulmánya – vagy inkább: esszéje – minden mástól különbözik, amit a témáról írtak.

Holokauszt fasizmus nélkül

Ennek az oka, ha meggondoljuk, elég egyszerű. Magyarország az egyetlen hely ebben a történetben, ahol a Harmadik Birodalom és a helyi állam együttműködése a zsidók elpusztítása „terén” anélkül ment végbe, hogy ez a helyi állam fasiszta lett volna. Az összes megszállt és/vagy náci szövetséges országban a kollaboráns államberendezkedés fasiszta jellegű volt, még Romániában is, ahol a diktatúrát bevezető dinasztia és a hadsereg ugyan leverte a Vasgárdát és meggyilkoltatta a vezetőit (több hullámban), de végül a vezérkar szövetséget kötött a fasisztákkal és hibrid parancsuralmat vezetett be. Valami ehhöz hasonló ment végbe az ún. „État Français” (famille, travail, patrie!) területén is az agg Pétain marsall vezérlete alatt, az északi megszállt területen azonban a francia háborús adminisztráció tisztán fasiszta jellegű volt. Ne feledjük, hogy az Action Française volt – még az első világháború előtt (1899) – az első voltaképpeni fasiszta mozgalom.

Magyarországon ugyan voltak fasiszták, náci szimpatizánsok és ügynökök a kormányban és a fölső államapparátusban (Imrédy például), de

az állam jellege alapvetően nem változott meg 1944. október 15-éig, Szálasi hatalomátvételéig.

A Horthy-korszak konzervatív volt – mind a félénken félliberális, mind a szélsőjobboldali reformkísérletek elbuktak vagy elmocsarasodtak – , a hatalmon lévő osztálykoalíció, a tisztikar és a főleg nemesi (dzsentri) eredetű fölső tisztviselőréteg szélsőjobboldali értelemben se volt „forradalmi”. Magát hivatalosan „ellenforradalmi” rendszernek nevezte, fő jellemzője a forradalomtól való rettegés volt.

A rendszerint éles szemű megfigyelő Bibó, aki ezt a miliőt kitűnően ismerte, azt állítja, hogy „a keresztyén-úri középosztály” meg volt róla győződve, hogy a nép kommunista a szíve mélyén.

Gömbös kísérlete – ő már mint a „szegedi gondolat” egyik radikális képviselője, korai náciszimpatizáns, nemzetközi fasiszta összeesküvések és merényletek cinkosa – a szó fasiszta értelmében „forradalmi” lett volna céljait illetően (még a földbirtokos arisztokráciával és a banktőkével is szembefordult volna), de eszközei teljesen hagyományosak voltak: „fölülről”, a hagyományos elitek igénybevételével, a kormánypárt választókerületi szervezetein keresztül „csinált” volna fasizmust, ami autentikus, alulról jövő, a szocializmust utánzó tömegmozgalom nélkül lehetetlen. Nem is lett belőle semmi. (Maga is megtorpant félúton.)

Quieta non movere – ez volt, az irredenta kivételével, a Horthy-rendszernek, mint minden konzervatív szisztémának, az alapelve.

Ugyanakkor a konzervatív rendszerek másik alapelve: a múlthoz való ragaszkodás, súlyos belső ellentmondásokba keverte. Ugyanis a múlttól a Monarchia megszűnése és Trianon miatt el volt vágva.

A Bibó István elemzéseiben megszokottan fölbukkanó hazugság- és félelemkomplexum 1918 előtt arra vonatkozott, hogy az uralkodó osztály meg volt győződve róla, hogy Magyarországot el kell különíteni Ausztriától (a magyar jelleg fönntartása végett), ugyanakkor szövetkezni kell Ausztriával katonailag és gazdaságilag, hogy a növekvő lélekszámú „idegen” nemzetiségeknek vagy a túlsúlyától, vagy az elszakadási törekvéseitől megmentsék az országot (ugyancsak a magyar jelleg fönntartása, „a történelmi Magyarország” megóvása vagy újjáteremtése végett). Ezért volt a függetlenség („perszonálunió”) és a közös („dualista”) állam híve egyszerre, füllentve mindenkinek és önmagának. A szociáldemokráciától is főleg azért félt az uralkodó osztály, mert közömbösnek tartotta (jórészt, de nem teljesen joggal) a magyar szupremácia védelme tekintetében.

A magyar tekintélyi állam önellentmondásai

Tehát „az úri Magyarország” meg akarta változtatni a versailles-i-trianoni békeszerződések által kialakított európai rendet (ami nem konzervatív szándék), amiben csak Németország lehetett a szövetségese, másrészt pedig korlátoznia kellett (a legtöbb vonatkozásban törékeny) uralmával szembeni ellenerőket – itt a katolikus szélsőjobboldal („a latin fasizmus”) minden árnyalatával egyetértésben – , s mind a liberális kapitalizmust, mind a történelmi szocializmust el kellett nyomnia. Szemben azonban Salazar, Franco, Dollfuss, Pétain stb. „rendi államaival”, a Horthy-állam nem változtatott, Gömbös és Imrédy „hivatásrendi” elképzeléseiből nem lett semmi.

S így a zsidók elleni korlátozó intézkedések a „numerus clausus”-tól (amelynek megfelelőit pl. Romániában szintén „polgári” kormány léptette életbe, de amelynek a magyarokra való kiterjesztését – „numerus Valachicus” – csak a fasiszta mozgalmak, főleg a diákmozgalmak követelték) az ún. zsidótörvényekig nem a szinte végig ellenzékben lévő magyar fasiszta pártok, hanem az „úri” establishment számláját terhelik.

Márpedig a konzervatív úriemberek (hivatalnokok, jogászok, katona- és csendőrtisztek az irredenta és antiszemita, de nem kimondottan fasiszta mozgalmak és értelmiség  kényszerítő, illetve ideológiai támogatásával) és a nacionalista alsó középosztály (kispolgárok) voltak azok, akik lelkileg és politikailag előkészítették azt a helyzetet, amelyben a holokauszttal szemben nem volt, nem lehetett ellenállás.

A holokauszt szinte teljes (nemzetközi) történeti irodalma a fasizmus (ezen belül a nácizmus) rejtélyét kívánja megfejteni, de ez Magyarország esetében nem segít; legalábbis nem kielégítő. Ezért áll Bibó István kísérlete elszigetelten, különösen, hogy az ő vizsgálódásainak középpontjában a zsidókérdés úgy és akkor állt, hogy a holokauszt és a fölszabadulás már megtörtént.[1]

Ráadásul pontosan abban a formában, ahogyan 1919/20-ban, vagyis a zsidókérdés és a radikális szociális átalakulás, egyszerűbben fogalmazva: a zsidóság és a kommunista párt összefüggésének formájában, avval a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a zsidóság nagy részét akkorra már a magyar állam közreműködésével és a magyarországi nem zsidó lakosság meglehetős közönye vagy beletörődése mellett a német nácik elpusztították.

A zsidókérdés fölfogásának ez a kontinuitása az oka annak, hogy – amint ezt kifejtettem még 2012-ben

a magyar közvélemény, legalábbis az értelmiség, bensőleg és tudattalanul, ma is a magyar állam (a csakugyan nem fasiszta magyar állam) álláspontjával azonosítja magát.

Németországban vagy Ausztriában csak a legmegkövültebb nácik írnak 1945. májusáról mint „a vereség” pillanatáról. Én pár napja láttam egy liberális budapesti portálon leírva „a sztálingrádi vereség kifejezést. A holokauszt egyik legtiszteltebb és legverzátusabb, zsidó eredetű történetírója (aki – igen helyesen – merev és meg nem alkuvó antifasiszta) következetesen „hadseregünk”-ről, „honvédségünk”-ről, „támadásunk”-ról és „visszavonulásunk”-ról, Sztójay idejében „kormányunk”-ról értekezik. Azt, hogy „unsere Wehrmacht”, csak kőkemény német vagy osztrák neonácik írják le az ún. sötét interneten. De az ilyesmiket író magyarok egyáltalán nem neonácik. Sőt.

Hiszen a magyarországi zsidóság több mint kétharmadának a hidegvérű, szervezett kiirtása a konzervatív és antikommunista magyar állam segédletével történt (az első számú bűnös természetesen a náci Harmadik Birodalom), márpedig mai államunk is konzervatív és antikommunista – a megegyező jegyek persze javarészt külsődlegesek, különösen mert nincsen érdemleges „kommunista veszély”, a hazai zsidók igen kevesen vannak, s az is kérdés, hogy a mai állam mi az ördögöt konzervál tulajdonképpen – , tehát az irtózat nem olyan éles, mint másutt. A kollaboráns vezérek (Hácha, Tiso, Nedić, Antonescu, Pavelić, Laval, Déat stb.) kultusza egyebütt átmeneti volt, de az életében nem túl népszerű, de valamennyire tisztelt Horthy ma eleven szereplője a magyar közéletnek, elsősorban a „sikeres” határrevízió, az ún. „országgyarapítás” miatt. (Meg a magyar ellenállás hiánya miatt, amelyhez legföljebb csak a horvát ellenállás gyöngesége hasonlítható, de még ott is kicsit erősebb volt, mint Magyarországon.)

Ez az egyik fogalmi nehézsége a magyar Vergangenheitsbewältigung (nem „a múlt földolgozása”, hanem „a múlton való fölülkerekedés”) irodalmának. Mutatja Bibó István elemzéseinek és szemléletmódjának mélységét, hogy ő elválasztotta a magyarországi antiszemitizmus problematikáját a fasizmusétól (az utóbbit mellőzte). Itt az ő egyik hiányossága előnynek bizonyult.

A nácizmus „külső” jellege

Bibó mind a marxizmust, mind a fasizmust (a modernség, a modern kor két alapvető jelenségét) távolinak és idegennek látta, egyiket sem értette meg különösebben. Ugyanaz az elméletellenesség, amely Szekfű Gyulát, a magyarhoni szabadelvűség legjelentősebb konzervatív bírálóját arra késztette, hogy egyáltalán ne érdeklődjék a liberalizmus politikai elmélete és filozófiai lényege iránt (nem is ismerte, nem is érdekelte), és beérje rögtönzött szociológiai és lélektani leírásokkal, Bibó Istvánt arra késztette, hogy ne törődjék olyan másodrendű jelenségekkel, mint a magyar értelmiség eléggé heves flörtje a nácizmussal (kevesen tudják, hogy pl. a „minőségszocializmus” terminus és elképzelés egyenesen a Mein Kampfból származik; de hát a magyar irodalom- és művelődéstörténészek nem tartják kötelességüknek, hogy ismerkedjenek a német vagy más idegen históriával). Ami inkább számított, hogy Kosztolányi Dezső, a Duce nagy csodálója, lefordította Mussolini hivatalos életrajzát, vagy Teleki Pál gróf előszót írt Salazar, a portugál diktátor válogatott műveinek fordításához, de ezek egyike se volt náci, hanem ún. latin fasiszta, és a nálunk nagy hatású Othmar Spann (1878-1950), a klerikális „ausztrofasizmus”, a „rendi állam” teoretikusa se volt az (bár a távolság nem volt nagy: Spann az NSDAP „titkos” tagja volt sokáig, és helyeselte a könyvégetéseket). S ezek is csak az „úri Magyarország” politikai ideológiájának a jobbszélén foglaltak helyet. A választóvonalak mindazonáltal eléggé elmosódottak voltak.

Ezért élesen elválik Bibó útja a nyugati holokausztirodalom szellemi útjától, amely a modernség, a kapitalizmus, a nemzetiszocializmus és Auschwitz problémakötegeit kapcsolja egybe. Bibó az „antiszemitizmus” mint olyan eredetét magyarázza nagyon bölcsen és elmésen – híres fejtegetéseit fölösleges ismeretterjesztő szándékkal részletesen összefoglalnom – , például megmutatja, hogy az embercsoportok minőségi különbségére („nemes vér”, „kék vér”) épülő, középkori eredetű arisztokratikus társadalom bomlása a XVIII. században hogyan tette a „demokráciában” érdekeltté a régi hierarchiától idegen és általa mindig bántott zsidóságot. Meg azt, hogy a demokratikus modernséget és a korai kapitalizmust csak külső befolyás (mintegy külső zavaró tényező) formájában megtapasztaló, mezőgazdasági és rendies Kelet-Európa miért asszimilálta másképpen a zsidókat, mint Nyugat-Európa, bár ott is nehéz és konfliktusos volt a folyamat. Ám ezért a nálunk alig bomladozó nemesi társadalom problémáit – úgy tetszett – csak a zsidók „betódulása”, „térfoglalása” tette hevennyé, az úri középosztály szemében a modern kapitalizmus (és az érem másik oldala: a szocializmus) csaknem teljes problematikája egyre inkább „zsidókérdéssé” alakult, amely a hagyományos társadalmat fölkavarta, mint a gyors változást pártoló és előmozdító idegen elem. Ez testesítette meg – véli Bibó – a szociális kérdést a „neobarokk” középosztály szemében.

Bibó István, a rá jellemző ragyogó történelmi és társaslélektani intuícióval a fasizmust (nácizmust) ugyanígy külső befolyásként láttatja, amely megrontotta a magyar társadalmat és fölgyorsította rossz tendenciáit, maga is beleesvén abba a gondolkodási mintába, amely mindent, ami modern – és a fasizmus aztán modern! – külsőnek, idegennek néz. Ez részben helytálló. (Ezt a mintát gépiesen megfordítva ma a fasiszta-náci természetű modern antiszemitizmust mint archaikusat, „a középkori előítéletek” fölélesztéseként veszik szemügyre, ami súlyos tévedés.)

A holokauszt társadalomfejlődést, asszimilációt, „egészséges” erkölcsi alakulást megakasztó következményeit kitűnően jellemzi Bibó, de a sajátságosan magyar „vakfolt” arra bírja, hogy magát a holokausztot (a becsületére váló őszinte iszonyodáson és fölháborodáson túl) egyáltalán ne vegye észre. Nagyszerű őszinteséggel, érzékenységeket nem kímélő világossággal mondja ki, hogy a „baloldaliság”, a kommunista párttagság a fölszabadulás utáni pár évben a zsidóknak épp oly eredményes, ám problematikus asszimilációs gépezetet nyújtott, mint korábban a kikeresztelkedés. De azt, hogy mi történt valójában, nem látja, mert azt – mint a nyugat-európai, „világtörténelmi” szekvencia részét – saját tárgyától, jó okkal, különbözőnek tartja. Hiszen ez a (hozzánk képest) nyugati, modernista ellenforradalom rárakódott a lassan hanyatló hierarchikus-rendi, alapvonásaiban még mindig arisztokratikus társadalomszerkezetre (amelyet nem volt idejük megváltoztatni a Horthy-korszak bizonyos gazdasági sikereinek), és a kettő végzetes összhatása vezetett a katasztrófához, több mint félmillió fegyvertelen, védtelen magyar állampolgárnak német-magyar koprodukcióban végrehajtott, szisztematikus és tervszerű kiirtásához.

De itt föltevődik a rettenetes kérdés: ha a magyar állam nem volt fasiszta (és nem volt), akkor hogyan lehetséges, hogy a történelmi uralkodó osztály meg a Monarchia idején megteremtett magyar közigazgatás, a változatlan szerkezetű magyar királyi csendőrség stb. cselekedte meg azt, amihez máshol vagy fasiszta tömegmozgalom kellett, vagy pedig az addigi államkereteknek a náci megszállók általi szétrombolása? (A nyilas uralommal azután az addig ellenzéki hazai fasizmus is „szóhoz jutott”, de antiarisztokratikus és völkisch antikapitalista programjának realizálásához már hozzá se tudott látni a hadihelyzet miatt.)

Hogyan volt lehetséges, hogy a fasizmus-nácizmus hóhérmunkáját nálunk a többé-kevésbé érintetlen, még mindig nemesi karakterű – a régi magyar szabadelvűség által megalkotott – „történelmi” magyar állam végezte el?

Nem volt 1944 tavaszán és nyarán magyar SS, magyar Gestapo, magyar NSDAP, csak német. Hogyan működhetett velük együtt ilyen simán a „normális”, bár szélsőségesen antidemokratikus magyar állam, amelynek keretében – amennyire a háborús viszonyok megengedték – „normálisan” élt a nem zsidó középosztály, volt parlament, ellenzék, többszínű sajtó, kitűnő könyvek jelentek meg, játszottak a színházak és mozik, folyt a sportélet… és mégis?… Mit mond ez nekünk a „normális” magyarországi nemesi-polgári társadalomról? Hiszen ez teljesen egyedülálló.

A holokauszt kétféle magyar fölfogása

Ma Magyarországon a holokauszt szemlélete nem különbözik a nyugati mintáktól. Erre a legjellemzőbb két jelentékeny műalkotás, a Sorstalanság és a Saul fia. Mindkettőben a maga metafizikai konkrétságában jelenik meg a holokauszt – magában a koncentrációs táborban – , szigorúan elszigetelve a történelemtől, különösen a magyar történelemtől. Ha Bibó ábrázolása az egyik véglet (a katasztrófa magyar történelmi előzményei és kovetkezményei, ám a holokausztra magára irányuló reflexió hiánya), ez a másik. Bibó célja nemzetpedagógiai: hogyan lehet (ez az ő perspektívája) az osztály nélküli társadalom felé haladó (népi) demokráciában föloldani az antiszemitizmust, mit kell tenni ebben zsidóknak és nem zsidóknak – és tanácsai józan, észszerű, pszichológiailag érzékeny, ma is megszívlelendő, bölcs tanácsok, bár a történelmi perspektíva (enyhén szólva) más – , Kertész Imre és Nemes Jeles László indítékai azonban metafizikaiak és művésziek (e két szó teljes, klasszikus értelmében). Bibó István gondja a magyar demokrácia, e két magyar művészé azonban az emberi állapot, illetve az emberi állapot megszűnése, vagyis (ha nem tévedek) e kettő közelsége vagy azonossága.

Ugyanarról van szó végül is, de két összeegyeztethetetlen fogalmi univerzumban, amely egyikében se észlelhető a másik.

Az egyikben a magyar történelem minden, a másikban semmi.

„Die Welt ist fort, ich muß dich tragen”.[2]

Ez nem „műfaji” különbség, hanem szemléleti: s a szemléleti különbség számottevő. Az a negatív vallásosság, amely a holokauszt tragikus metafizikai szemléletéből fakad, s amelyben az sugárzik kimondatlanul és megtagadva, ami pozitív formában Franz Rosenzweig nagy teológiai munkájában[3] található meg, az égőáldozatban semmisül meg és teljesedik ki.

Az emberhalál minden közönségességével és csúfságával és (Kertésznél) esendő komikumával. De a negatív teológia itt is szembetűnő.

Bibó nehéz kérdése

Bibó István történelmi kérdést tesz föl nekünk. Miért és hogyan lehetséges, hogy a nem is tudom, hányadik demokratikus kísérlet kudarca, háromnegyed évszázaddal a holokauszt után a még korábbi forma bukkan föl újra: a gyökértelen „nemzetközi zsidó” halovány szellemképe a maga láthatatlan, titokzatos, megmagyarázhatatlan hatalmával, amely a nemzet végső megrontására tör, s akinek kaján vigyora látható tízezer óriásplakáton és millió más helyen?… Még csak ki se kell mondani, hogy „zsidó”, mindenki tudja, miről van szó, és a látvány nem vált ki megrendülést, csak rossz tréfákat. Amikor Bibó „a magyar társadalom erkölcsi csődjéről” beszél[4], akkor az uralkodó osztály politikai ösztöneinek, tájékozódó képességének, becsületfogalmának fatális megingásáról szól (mindenekelőtt 1944. március 19-én). Ebben igaza van, de ez aligha kielégítő.

Most nincs megszálló hadsereg, nincs közelgő háborús rombolás, nincs államcsínyre, lázadásra kész belső fasiszta tömegmozgalom, a nemzetre leselkedő veszedelmek távoliak vagy képzeltek, nincs belső ellenség se, amellyel leszámolni érdemes, csak az, amit kitalálnak. De a magyarázat persze 1944-re vonatkozóan se kielégítő. Az antiszemitizmus, úgy látszik, racionális és demokratikus politikai szemszögből épp annyira megfoghatatlan, mint a negatív teológia szemszögéből.

Bár mindkettő inspirál s mindkettőből sokat tanulok, sem a teológiai-metafizikai, sem a mentalitástörténeti megközelítés nem olyasmi, amit használni tudnék, ha – mint oly sokan, én is – erről gondolkodni próbálok.[5] Ám most kövessük Bibó István nyomát.

A modernségnek mint „külsőnek” a nem indokolatlan fölfogása (amely egész Kelet-Európára jellemző volt és részben maradt, továbbá az akkor még nem nyugatinak, hanem közép-európainak számító Németországban is, ahol oly lényeges volt Dosztojevszkij politikai befolyása) sajátos módon és mértékben hatott a poszttrianoni konzervatív magyar állam elitjére és a vele összefonódott dzsentroid középosztályra. A modern társadalomtudomány és a modern művészet pl. belül volt „külső”, tehát zsidó. Ugyanígy a munkásmozgalom, a szabadkőművesség stb., amelyek egyikének sincsenek „zsidó” meghatározottságai, de határozottan annak látszottak a „fölforgatástól”, a „destrukciótól” tartó establishment számára, amely a hagyományos tekintélyi és osztályszerkezet reformját olybá vette, mintha a zsidóság lenne az egyetlen erő, amely az így üresen hagyott helyekre benyomulhatna. Mert ez olyan „külső” volt, amely már „belül” volt.

Különös módon az az erő, amely a magyar uralkodó osztályt a zsidók tömegeitől „megmentette”, szintén kívülről – a náci Németországból – érkezett, s ezért úgy tűnhetett föl, mintha itt külső erők számolnának le egymással. Ez lett volna a zsidókérdés „végső megoldása” (az Endlösung), de még ez is illúzió volt: az európai zsidóság kiirtása után megmaradt a zsidókérdés, ami igazat ad Bibónak, aki szerint

a zsidókérdés nem zsidó kérdés, hanem az európai társadalomfejlődés strukturális zavarainak a problémája – noha persze nem véletlenül került a zsidók millióinak az életébe.

Ezért érzékeli úgy a mai magyar konzervatív közvélemény, hogy ez az egész kérdéskör nem rá tartozik.

Csak ráerőltetik „a zsidók”, azaz a ma már jellegében csöppet se „zsidós” magyar „baloldal” ideológusai.

A fasizmus/nácizmus esetében a szocializmus és a kapitalizmus mint végső soron azonos problémák jelentkeznek: a modernség modernista meghaladásához (hiszen ez a nemzetiszocializmus egyik lényeges vonása: a nácik nem voltak tradicionalisták, hívei voltak a korszerű technikának, eltérően a Blut und Boden, a talajrög és a „gyökeresség”, la terre et les morts romantikus híveitől vagy Heideggertől, akik merőben félreértették, bár támogatták őket) csak a zsidók kiiktatására volt szükség, hogy a totális – de nem individualista – kapitalizmus (liberális burzsoázia nélkül) létrejöhessen.

A konzervatív antiszemiták nem így éreztek. Ők a nácik által rombolt régi tekintélyi szerkezetek megtartását óhajtották a hagyomány szellemében. Ellentmondásos szövetségük a fasizmussal teszi oly nehézzé a magyarországi holokauszt megértését. A „fasiszta” vád a Horthy-rendszerrel szemben nem áll meg, ugyanakkor „az úri Magyarország” teljes felelősségének tézise sem (Bibó ez utóbbira hajlik): a konzervatívok föl akarták használni a náci dinamikát a zsidótlanításhoz, de ez a dinamizmus elsodorta őket – a zsidókkal együtt, akiknek a pusztulásában nem ártatlanok. A német-osztrák világgal való felemás együttélés értelmetlennek és gyökértelennek tüntet föl mindent Magyarországon, ami világtörténelem. Ennek a paródiája a mai „Európa-ellenesség”, amely a német-magyar fáziseltolódás, meg nem értés legújabb, tragikomikus változata. Az, hogy egy banális, mainstream polgári politikus, Angela Merkel mint démon jelenik meg a magyarországi jobboldali fantáziákban, mutatja, hogy azért van folytonosság a magyar történelemben, ahol a hatalom megint avval operál, hogy nemcsak azt, ami csakugyan idegen, hanem azt is, ami nem, „külsőnek” tekint. Ennek  következtében mindenki, aki „nem magyar”, sátáni szellemnek tetszik, ámde mindenik magyar ördögi „nem magyarrá” változása bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Ennek azonban nemcsak az elfogadása, hanem a puszta megértése se várható el azoktól, akik a konzervatív érzelmi és gondolatvilág határain túl élnek.

(Folyt. köv.)

[1] „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” (1948), in: Bibó István Összegyűjtött írásai, 1., s. a. r. Dénes Iván Zoltán, Bp.: Kalligram, 2016, 944-1092.

[2] Celan: „Große, glühende Wölbung”, az Atemwende (1967) c. kötetből, Paul Celan: Gedichte, II, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1992, 97.

[3] Der Stern der Erlösung (1921), Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1990, ld. kül. az örök életről szóló tanítást: 331-372.

[4] Bibó István: i. m., 963-968.

[5] Ld. „Az antiszemitizmus elemei” c. híres fejezetet: Max Horkheimer, Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája (1944/47), ford. Mesterházi Miklós é. m., Bp.: Atlantisz, 2011, 209-252. Vö. Fredric Jameson: Late Marxism, London: Verso, 1996, 15-58.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/05/tgm-bibo-3-zsidokerdes/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Bibó (3): Zsidókérdés – Cikk a Merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva


One of the main results of the very good and productive meeting in Barcelona on January 19th/ 20th („International Assembly of Peoples, Movements and Organisations”) was to start with REGIONAL activities in Europe. So we will have an Assembly of Resistances for Central and Eastern Eropean (CEE) countries in Budapest/Hungary between 2nd and 4th March 2018. The venue of the event was changed from Horány. The venue will be the House of the Civilians ( CIVILEK HÁZA) in Budapest, 13th district Váci út 50. (near Metro M3 Station LEHEL TÉR). https://foursquare.com/v/civilek-h%C3%A1za/513efb1fe4b0f9055cd9c47e

This assembly stands in the positive tradition of the World and European Social Forum: to bring people, movements, organisations together who want to fight against neoliberalism, oppression, environmental desasters, militarism, racism and for international solidarity. “Another world is possible and necessary “- beyond the logic of profit and war.

The specific point of the AoR is to ACT. Theoretical analyses and debates are necessary, so we will evaluate the main problems of CEE countries (and Europe as a whole): austerity, social and ecological roll back, militarisation, xenophobia and the rise of the far right in all its forms. After these debates we will fix some axes of concrete common international ACTIVITY and we have to make decisions on what we can do together on international scale: media; solidarity actions; campaigns.

The AoR Organisers will not cover the costs of air tickets and internal transfers, only reimburse 25% or 50% of train/bus/car costs for CEE participants. We will not reimburse at all air tickets, and cars carrying only one person. We estimated a total reimbursment of 750€. For that purpose, we kindly require to fill and return the attached registration form before February 26, 2018. Additional information regarding the meeting’s agenda and other logistical aspects of the meeting are enclosed. A draft proposal for the AoR program is also in attachment. Regretfully, the cost of simultaneous translation will not fit into the budget and only ENGLISH language is workable.

At the moment we anticipate the following registration fee/participating costs/person: Westerners EUR 50/person, Easterners EUR 20/person or HUF 6.000,-/person. Registration fee covers food as well.

Participants have the opportunity also to stay longer at their own expense. In this latter case please indicate your intention in the registration form!

We remain at your disposal for any additional information you may require.

Budapest, 25 February, 2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary

Mobile: +36302524326 Landline: +36 1 282 70 92

E-mail: benyikmatyas@gmail.com Skype id: mbenyik


(How to reach the House of the Civilians in Budapest?)

The House of the Civilians (Civilek Háza) is situated on Váci út 50, in the 13th district of Budapest, near Metro (M3) Station LEHEL TÉR. The City Centre is only few kilometers away – just a walking distance.

How to get to the House of Civilians (HC) from the main railway stations of Budapest:

1.) From Keleti (East) Railway station – Metro line 4 – until KALVIN TER. Change here for Metro line 3 (BLUE LINE) until LEHEL TER – then on the other side of Lehel tér you can find HC on Váci út.

2.) From Nyugati (West) Railway Station- Metro line 3 till LEHEL TER – then same as point 1.

3.) From Déli (South) Railway station – Metro line 2 (RED LINE) until DEÁK TER – change for Metro line 3 – to LEHEL TER – then the same as under point 1.) Public transport ticket prices are available here: http://www.bkk.hu/en/tickets-and-passes/prices/ One single ticket price is HUF 350,- (1.15 EUR), combined ticket is HUF 450,- (1.50 EUR). Over 65 years of age all EU citizens can use public transport free of charge just showing up a passport/ID card.

Kategória: Nincs kategorizálva | INVITATION FOR ASSEMBLY OF RESISTANCES (AoR) IN BUDAPEST FROM 2ND TILL 4TH MARCH 2018 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva