Szerencs városában (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) polgármesterválasztást tartottak, egyetlen – kormánypárti – jelölt indult, megválasztották. Az általános választások óta, amelyet Orbán Viktor nyert alkotmányozó többséggel, számos helyi (időközi) választás volt, mindegyiket Orbán jelöltjei nyerték. A hetedik, idegengyűlölő és antiszociális alkotmánymódosítást, valamint a civil társadalom ellen irányuló sarkalatos törvényt az Országgyűlés négyötödös (!) többséggel fogadta el. Más tényezők is vannak, de semmi jelentőségük.
A magyar társadalom tisztába jött vele, hogy – amint a kormányzat és médialerakatai sűrűn hangsúlyozzák – itt új, szilárd uralmi rendszer alakult ki, ahol minden szerencse, kedvezés, javadalmazás, jószerencse, megtiszteltetés, vagyonjuttatás, siker (beleértve a piaci sikereket) kisebb-nagyobb mértékban a kormányzat kegyétől függ. A győzelem teljes, a rendszer egységes, a represszió némán, olajozottan, mindenfajta ellenállás nélkül folyik.
Régebben ilyen helyzetjelentések végén ellenzéki szerzők baljósan, fenyegetően hozzátették, hogy: „egyelőre”. Ezt mellőzzük.
Most a nagytakarítás végleges befejezése következik. Alig néhány olyan befolyásos embercsoport maradt, amely eddig többé-kevésbé megőrizte viszonylagos függetlenségét, velük most végezni kell.
A civil társadalmat megjelenítő nem kormányzati szervezetek (NGO-k) – bár támadások középpontjában, megbélyegzetten és fenyegetve – bámulatos nyugalommal és bátorsággal végzik a munkájukat, noha egyre több akadályba ütköznek; az emberi jogi csoportok (és más advocacy groups) megérdemlik mindannyiunk tiszteletteljes elismerését. De a nem kormányzati szervezeteket (vagy ahogy nálunk hívják: a „civil szervezeteket”) segíti a nemzetközi szolidaritás, networking és – olykor – anyagi támogatás. Megfigyelhető, hogy azokból az egyházakból (katolikus és evangélikus) hallatszanak humánus, mondhatni: keresztyén hangok, amelyek nincsenek elszigetelve a külvilágtól, mindkettőben erős a német hatás. A lokális etnikai egyházzá vált reformátusság az orbánizmus egyik legfőbb bástyája, ami e sorok írójának személyesen igen rosszul esik.
De azért vannak olyan katolikus és evangélikus püspökök, akik nem adták meg magukat a fajgyűlöletnek, ami igen biztató.
Viszont a civil társadalom talán legszükségesebb intézményei, a szakszervezetek, haldokolnak, különösen a magánvállalatoknál. A munkajog munkásellenes, a szociális partnerség megfulladt. Itt még az európai támogatás sem segít.
A három megmaradt, fontosabb csoport, amelynek a politikai, szervezeti és anyagi megsemmisítése a kormányzat napirendjének fő pontja: a bíróságok (beleértve az ügyvédeket is, akik a pörök részvevői, officers of the court), a sajtómunkások és az értelmiség. Az előbbiek helyzetéről kitűnő és pontos képet ad az Országos Bírói Tanács leköszönő elnöke, kérem, olvassák el. A médiahelyzetről a kulturális folyóiratok, a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszüntetése, a kereskedelmi rádiók és a vidéki lapok fölvásárlása és/vagy bezáratása, a Hír TV közelgő vége, az ATV átállása, az Origo és a Figyelő átállítása, ellenzéki médiák fölötti közvetett befolyásszerzés stb., stb., stb. óta nincs mit beszélni. A közszolgálati médiák másutt kiegyensúlyozó szerepe, magas minősége (a kelet-európai országokban is!), elfogulatlansága Magyarországon nem létezik.
A magyar értelmiség elpusztítását célzó hadjárat szerényen kezdődött a filozófusok elleni rágalomkampánnyal, az egyetemi tisztségviselők (rektorok, dékánok, tanszék- és intézetvezetők) leváltásával, átszervezésekkel, álprivát kamuegyetemek létesítésével, ál-kutatóintézetek alapításával. Folytatódott egy jobboldali magánklub, a „Magyar Művészeti Akadémia” alkotmányba iktatásával, mintha csakugyan akadémia lenne, s ennek a magánklubnak utalták át a magyar kulturális vagyon jelentékeny részét, aminek semmi látható eredménye nincs, kivéve számos – jobb és rosszabb – alkotó föltűnően magas kegydíját. De ezek – bár anyagilag nehéz helyzetbe hoztak számos, a kormány iránt ellenséges, szkeptikus vagy közömbös értelmiségit és értelmiségi egyesületet, kört – még semmiségek. A java most jön.
Olyan, voltaképpen konzervatív intézménynek a megfosztása az autonómiájától, mint amilyen a Magyar Tudományos Akadémia, nem tetszik politikailag értelmesnek, de végső soron az. A kormányzat nemcsak a „liberális”-nak nevezett (azaz egyszerűen nem orbánista) értelmiségtől akar megszabadulni, hanem az egész értelmiségtől, úgy, ahogy van.
De miért?
Az értelmiség nem foglalkozási csoportot jelent. Az „intellectuel” kifejezést Franciaországban a pör idején a Dreyfus ügye mellett elkötelezett, politizáló írókra, újságírókra, társadalomtudósokra, bölcsészekre, diákokra alkalmazták (tehát rendszerkritikus szellemi munkások laza, ám akkor nagyon nagy csoportjára), a kifejezés másik forrása: az „intelligencija”, az orosz forradalmi, monarchia- és egyházellenes középosztályra, diákságra, és az elsöprő többségében rendszerellenzéki irodalom szerzőire és rajongó olvasóira vonatkozott, beleértve a földalatti fegyveres csoportok támogatóit. Nem tartoztak bele a pópák és a cári hivatalnokok, se a hivatalnoki státuszban lévő egyetemi oktatók.
Innen ered az értelmiség intuitív fogalma. Ezért – szembenállásáért – vonta magára az uralkodó osztály és az államhatalom gyűlöletét már az első világháború előtt. Nem véletlenül volt Nyugat a legfontosabb magyar irodalmi szemle címe: ez a szó volt a legprovokálóbb, mint ahogy azóta is, minden magyar rezsimben. Ez volt – ha tetszik, ha nem – az ellenállás szimbóluma. S ezért volt a fajvédő-fajüldöző ellenforradalom Tormay Cécile által szerkesztett folyóiratának a neve Napkelet, ez a szó viszont azóta is hatalmi jelkép. Minden rendszerben.
Nem én mondom, hanem a konzervatív Daniel Bell a témáról írott klasszikus könyvében (The Cultural Contradictions of Capitalism, 1972), hogy a kapitalizmus jellemzője – az összes átfogó uralmi szisztéma közül elsőként – , hogy a kultúrája elsősorban nem apologetikus (hatalompárti, hatalommentegető, hatalommagasztaló), hanem kritikai, adversary culture (így nevezi Bell: az ellenfél kultúrája), szocialista vagy antikapitalista konzervatív. Még a rendszeradekvát szabadelvűség (liberalizmus) se tekinthető a rendszer támaszának, mert racionalista-természetjogi eredete folytán állandóan alkotmányos javításokra törekszik, a rendszert összhangba óhajtja hozni filozófiai eredetű eszményeivel. A pragmatikus politika és a szakszerű közigazgatás (beleértve a hadsereget) elválik a nyilvános politikai gondolkodástól, amely kritikus, vitatkozó, reformer vagy forradalmár (esetleg ellenforradalmár). Még az egyház se megbízható támasz a XVIII. század óta, Franciaország le is számolt vele a XX. század elején, de már II. József is kiutasította a szerzetesrendeket. Az értelmiségnek ezt a rendszerkritikus jellegét még a XX. századi modern diktatúrák se tudták teljesen megszüntetni (erről tanúskodik Magyarország 1956 és 1989 közötti története is). A történet persze bonyolult, és bőven akadnak kivételek. Ez nem azt jelenti, hogy a „valódi” értelmiségi baloldali vagy liberális, bár voltak és vannak korszakok és a helyek, ahol így áll a dolog. (Távolról se mindig és mindenütt: a modernség nagy lázadói között rengeteg volt a radikális jobboldali és konzervatív.)
A tőke- és hatalompárti jobboldali értelmiség mai lázadása „a balliberális értelmiségi elitek” ellen világjelenség, de efelől még elég bizarr: „elitnek” ma épp az egyenlőség híveit nevezik – persze ez utóbbiaknak jelentős a kulturális és médiabefolyásuk, de csekély vagy nem létező a politikai hatalmuk (itt egyszerűsítek a rövidség kedvéért), ezért ez a „lázadás” nem más, mint a hatalmi megtorlás vagy elnyomás szorgalmazása, sőt: mint nálunk, a rendszerellenzéki vagy annak látszó értelmiség egyszerű denunciálása, följelentése, a represszió bátorítása és propagálása.
A Magyar Idők elhíresült cikksorozata (Szakács Árpád, Orbán János Dénes) is följelentés: a szerzők sorra veszik, hogy még hol akadnak pozícióik baloldali vagy liberális alkotóknak, gondolkodóknak, művészeknek, kritikusoknak, és sürgetik az államhatalmi szerveket, hogy füstöljék ki onnan az illetőket. Ez a XX. századi diktatúrákra jellemző fejlemény, ilyen cikkeket a harmincas és az ötvenes évekből – ha máshonnan nem, Nyerges András kiváló írásaiból – sokat ismerünk. Magyarországon pillanatnyilag nincsen ilyen fajta diktatúra, politikai perek sincsenek, bár de facto egypártrendszer van már, és a sajtószabadságnak a legtöbb médiaterületen (az internet kivételével) lőttek. Úgyhogy ez új. Orbán Viktor magyar miniszterelnök pedig tusnádfürdői – amúgy érdektelen, korábbi téziseket ismétlő – beszédében kijelentette, hogy a „kulturális területen” ún. változásokat szorgalmazó propagandahadjárat legmagasabb tetszésével találkozik.
De az egésznek nincsen tartalma. Amikor itt legutóbb bevezették a diktatúrát (1948/49-ben), akkor a leninista-sztálinista művelődés-, oktatás- és tudománypolitikának volt ajánlata. Teljes szekularizáció, egy bizonyos (klasszicista) műveltségtípus erőszakos kiterjesztése a néptömegekre („Olvasó Nép” stb.), és a kultúra élén olyan emberek, mint Illyés, Kodály, Déry, Erdei Ferenc, Veres Péter, Lukács, Tóth Aladár, Bernáth Aurél. (1956 után meg Németh László.) Ideológiának pedig ott volt a fanatikus, szovjet típusú „keleti marxizmus” és a népiség – fölöttébb „madjarosch” – szintézise. A jövőt pedig olyan fiatal zseni fölbukkanása mutatta, mint Juhász Ferenc. Szörnyű volt, de valami volt. Itt és most a félreértett és félremagyarázott ellenfél piszkolása (megértésre és szellemi leküzdésre való törekvés nélkül, vita nélkül) a jellemző, teljes tartalmatlanság, üresség. Az egész modern magyar kultúrával szemben az egyetlen Döbrentei Kornél életművét mutatják föl találomra, ami – Döbrentei költészetének értéke nem tartozik ide: sokan becsülik – így önmagában nevetséges. Semmi pozitívum, csak a hagymáz: ’68-nak mint valami „liberális” izének a bemutatása (holott ’68 tekintélyellenes, egyszerre antiimperialista és antisztálinista módon kommunista volt és anarchista): még a középponti (negatív) ideologémák is elmosódottak, tévesek, rögtönzöttek, azaz: hirdetőiknek se fontosak. Az új világban nem lesznek színesek – átvitt értelmben se – , ez minden, amit tudni lehet. Ilyen absztrakt, tartalmatlan hatalommániát és hatalomkultuszt nem látott a világ. Marad a gyűlöletkampány, a rituális-szimbolikus kultúragyilkolás és a verbális pogrom. (No és persze a magyar kultúra antiintellektualizmusának, fogalomutálatának és filozófiaellenességének galád kiaknázása.)
Megjegyzem, hogy csekély számú kivételtől (a többszörös visszaesőként ellenzéki publicisztikákat rendszeresen elkövető pár embertől, no meg hivatásos újságíróktól) eltekintve az érintettek – írók, társadalomtudósok stb. – hallgatnak, mint a csuka. (Az e tárgyban „keletkeztetett” petíció nem illik a helyzethez.)
Az értelmiség mintha azelőtt veszítené el kritikai jellegét, mielőtt e jelleg miatt istenigazából üldözőbe vennék és megbüntetnék.
Mindezenközben megindult az a mocskolódás, amely a mértéktelenül lezüllött magyar közéletben is megdöbbentő, s amely előre vetíti – mint halványabb elődei is rendszerint – a leváltásokat, intézménybezárásokat, betiltásokat, a pénzügyi támogatók, szponzorok megrémítését, s mindez a magyar kultúra és tudomány fatális meggyöngüléséhez fog vezetni, bár a helyzet már régóta fölöttébb aggasztó. Ezeket a cikkeket, amelyek Pozsonyi Ádám és Szentesi Zöldi László közismeretlen nevéhez fűződnek, nem idézhetem, kérem a nyájas olvasót, küzdje le időzavarát és viszolygását, kattintson rájuk. Ilyet még nem tapasztalt.
Az utóbbi – kevéssé invenciózus és a tárgyi igazságtól föltűnően idegenkedő – cikk Radnóti Sándor esztétikaprofesszor, az egyik legjelentősebb magyar kritikus személyével foglalkozik, bár sajnos az elfoglalt szerzőnek nem volt érkezése a bírált író életművével megismerkedni. (Radnóti Sándorról jó képet ad a Litera irodalmi portál kétrészes interjúja, irodalombarátoknak ajánlom, följelentőknek és uszítóknak nem.)
Ha ezt a hangot befolyásos, olvasott és kormányközeli szerkesztők megengedik a lapjukban, akkor világos, hogy itt a különféle csúfnevekkel illetett, kormányellenes értelmiségieknek (minimum) az elhallgattatása a kormányprogram részét képezi, és – hogy a régi sztálinista szakkifejezést használjuk – a „szájtáti” kormánypárti intézményvezetőknek is távozniuk kell majd, mint a minap a külföldi kultúrkapcsolatokkal foglalkozó Balassi Intézet igazgatójának.
Mindezt én fölháborítónak és a művelt magyarság elleni merényletnek tartom. Ennél színesebb jelzőket nem fogok alkalmazni. Ellenszenvemet és haragomat nem titkolom, de – bár magam is nagyon jól tudok gorombáskodni – nem fogom viszonozni a hatalmon lévő szélsőjobboldal dehumanizáló támadásait hasonlókkal. Nem azért, mert „nem ereszkedem le erre a szintre” (nem is tudnék), hanem az általánossá váló közönségesség, a banalizált megsértése az emberi méltóságnak oly általánossá lett a alkotmányos és demokratikus életétől megfosztott, szabadságában korlátozott és manipulációkkal félrevezetett országban, hogy a látszatát se szabad kelteni annak, hogy ilyesmibe politikailag és intellektuálisan tisztességes ember belekeveredhet.
Ez nem naiv jóhiszeműség. Tudom jól, hogy a jobb pozícióra, magasabb honoráriumokra és hízelgő könyvismertetésekre vágyó, el nem ismert, a művelt közönség kegyét még el nem nyert – egyelőre nem tudni, mennyire tehetséges – jobboldali tollforgatók kormányzatilag buzdított kenyérharca, állásokért és megbízásokért folytatott ádáz küzdelme nem engedi meg, hogy a ráció és a tűrhető modor (pláne a humorérzék) igényeire a denunciáns kollégák sok időt fecséreljenek.
De ők nyilvánvalóan csak eszközök a hatalom kezében, ezért őket nem érdemes – végső soron talán nem is méltányos – különösebben kigúnyolni.
A kultúraromboló, tudománypusztító, civilizációellenes, antihumanista kampány haragot vált ki belőlünk, de a haragot a rendszerre, a rendszer szerkezeti vonásaira kell fönntartanunk.
A rendszer fő jellegzetessége a tág értelemben fölfogott informalitás: a kormányzat – függetlenül az utasítások és rendelkezések hivatalos besorolásától – nem jogszabályokat alkot, amint kötelessége lenne, hanem intézkedéseket és rendszabályokat hoz meg és foganatosít, kénye-kedve szerint. Ez az informális kiszámíthatatlanság a legfőbb stratégiai előnye. Ha valakit semminő formális szabály, szabályozás nem köt, akkor nem esik majd nehezére, hogy meglepetést szerezzen végzetesen meggyöngült ellenfeleinek. Ha valakit semmire se kötelez a jogszokás, a hallgatólagosan elfogadott magatartási kódex, az illem, a legszűkebben fölfogott jószándék és a legcsekélyebb tolerancia, akkor cselekvényeiben szabad. Csak az ússza meg, akivel a hatalom valaminő kifürkészhetetlen okból kivételt tesz. Aki pillanatnyi taktikai szükségleteihez igazítja a jogot, annak a jogérzékére. (És a politikai informalitás fölsőbbsége formátlansághoz vezet a kultúrában és a tudományban.)
A hivatalos (szélsőjobboldali) harci sajtó egyenlőségjelet tesz egy-egy türelmetlen „ellenoldali” műbíráló csikorgós jelzői és a honpolgárok (ez esetben az értelmiségiek) nyilvánossághoz való hozzáférését vagy anyagi egzisztenciáját korlátozó, netán likvidáló hatalmi aktusok között. Bár a rendszerbírálatot – könnyen érthető gyakorlati megfontolásokból – egyre kevesebben művelik, s ők se mindig jól, nem kelthetik azt a látszatot, mintha itt befolyásban összemérhető felekről lenne szó. Ugyanakkor ez nem keverhető össze a hatalom győzelmeinek elvtelen („technikai”) csodálatával.
Gyakran mondják Orbán miniszterelnök úrról, hogy „hű, de ügyes”. Elég ügyes, de teljhatalom birtokában mindenki elég ügyes lenne. Mindenki elég ügyes hozzá, hogy teljhatalmat akarjon. Orbán úrral a teljhatalom meghódításban nem kelhet versenyre az, aki nem óhajt teljhatalmat, és általánosságban se helyesli az ilyen zsarnokias stikliket. Mint minden talpraesett hatalomtechnikus, Orbán úr se kezdeményező, hanem alkalmazkodó: előbb a liberális-demokratikus, majd az Európa-ellenes, idegengyűlölő, rasszista-posztfasiszta korszellemre ült rá (igaz, korán kelt és aranyat lelt), s ennek az utóbbinak a hatalmas arányú diadala hazánkban útját állja az egyenlőségi és szabadságtörekvéseknek. Ez is a funkciója.
Szabad szemmel látható máris az öntudatlan alkalmazkodás. Ahogyan az 1930-as években az akkor erős baloldal és balközép (mint reménytelent) föladta az antiszemitizmus egyenes, direkt támadását és elmarasztalását, s akkor hallgatott róla leginkább (vagy tett engedményeket), amikor leghangosabban harsogott a nyíltan gyilkos szándékú kórus, úgy ma is – az Orbán-kurzus ellenfelei is – fölhagytak a menekültek, a romák, az NGO-k, az értelmiségiek védelmével, „baloldali populizmusról” makognak (nosza, hazudjunk mi is). Ehhöz se elég a harag, az ellenzékiek nem tehetnek róla, rájuk nehezedik a a rezsim és a korszellem teljes súlya. A teljesen jogos félelmen kívül. Rengetegen elnémulnak, sokan soha meg se szólalnak, hallgatagon emigrálnak, elmerülnek magánmániákban: ellenforradalmi korszakok banális körképe.
Mindez nem ok a tartásunkból engedni vagy a reménytelen küzdelmet abbahagyni. Higgadtan, hidegen, engesztelhetetlenül ellenállni. Nyugalom.
Forrás: http://hvg.hu/itthon/20180802_tgm_racionalis_harag
Az ellenfelek, ahogy lenni szokott, egyre inkább hasonlítanak egymásra. Vélemény.
