Beszámoló a Polisario Front rendkívüli kongresszusáról (Dakhla 2016. július 8.-9.)

BMK

A Rendkívüli Kongresszusra a Polisario Front alapokmányának 49. cikkelye alapján került sor, amely kimondja, hogy a Nemzeti Tanács (a Parlament) elnöke tölti be (az elhalálozás miatt) megüresedett Polisario főtitkári és a Szaharai Demokratikus Köztársaság elnöki posztját mindaddig, amíg a rendkívüli kongresszus az új főtitkárt és elnököt meg nem választja.

A Polisario Front meghívására, a Szaharai Néppel Szolidáris Közép- és Kelet-európai Szövetség (CEE Alliance) küldöttsége is részt vett a dakhlai menekülttáborban megrendezett (Tindouftól kb. 200 km-re dél-Algéria és Nyugat-Szahara határán található) rendkívüli kongresszuson, amelynek jelmondata „Erő, határozottság és akarat a nemzeti függetlenség és szuverenitás megteremtése érdekében” volt. A konresszusra több mint kétezer nyugat-szaharai küldött és mintegy 300 külföldi vendég érkezett Európából, Latin-Amerikából és Afrikából.

A rendkívüli kongresszuson többek között Algéria, Mauritánia, Dél-Afrika, Nigéria, Ghána, Namíbia, Zimbabwe, Tanzánia, Angola, Mexikó, Brazília, Kuba, Nicaragua, El Salvador, Venezuela, Spanyolország, Franciaország, Svájc, Svédország, Ausztria, Olaszország, Oroszország és Magyarország küldöttei, továbbá az Európai Parlament, Egyiptom, Libanon, valamint a civil szervezetek és a sajtó képviselői vettek részt.

A megszállt és a felszabadított területekről, illetve a menekülttáborokból és a külföldi diaszpórából Dakhla-ba érkezett szaharai küldöttek Brahim Ghali személyében július 9.-én megválasztották az új köztársasági elnököt és a Polisario Front főtitkárát. A Polisario új elnöke „speciális katonai kiképzés” bevezetésével a Szaharai Népi Felszabadító Hadsereg (SPLA) megerősítését sürgette, amelynek révén lehetővé válik számukra, hogy „minden eshetőségre” felkészüljenek. Emellett Ghali kiemelte, hogy a függetlenségi harc részeként szükség van a „diplomáciai munka további erősítésére” is.

A rendkívüli konresszuson elhangzott hozzászólások legtöbbje a marokkói megszállók által a szaharai nép ellen elkövetett emberi jogi visszaélésekkel foglalkozott és Nyugat-Szahara függetlenségét követelte. A Szaharai Emberi Jogokat Védelmező Bizottság (CODESA) küldöttei kijelentették, hogy itt az ideje, hogy a több mint négy évtizede zajló konfliktusnak mielőbb véget vessenek, és a nemzeti egység megteremtése lehet az egyedüli módja annak, hogy Nyugat-Szahara függetlensége megteremthető legyen.

Sok résztvevő felszólította az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy vállaljon nagyobb felelősséget Marokkó brutális elnyomó politikájának áldozatai iránt. Számos hozzászóló hangsúlyozta, hogy a Marokkói Királyság fegyveres erői a nemzetközi közösség szeme láttára folyamatosan elnyomják a békés szaharai lakosságot. Nemzetközi szolidaritásra buzdították a hallgatóságot, hogy állandó nyomást gyakoroljanak a marokkói gyarmatosító hatalomra.

A kongresszuson felidézték még, hogy Marokkó 1980-87 között a megszállt Nyugat-Szaharában 2700 km hosszú, 3 méter magas falat épített Marokkótól végig Mauritániáig, megfigyelőberendezésekkel, taposóaknákkal a határ mindkét oldalán. A fal nyilvánvalóan jogellenes. A Nemzetközi Bíróság több, mint 10 évvel ezelőtt, arra a következtetésre jutott hogy a fal egyértelműen sérti a nemzetközi jogot.

A CEE Alliance nevében Benyik Mátyás elnök mondott beszédet a kongresszuson. Részvétét fejezte ki a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság ex-elnökének és a Polisario Front volt főtitkárának, nevezetesen Mohamed Abdelaziz-nak 2016 május végén bekövetkezett halála kapcsán. A nemzetközi szolidaritási mozgalom tagjainak nagy bánatot és szomorúságot okozott a hír. Benyik biztosította a résztvevőket, hogy a CEE Alliance folytatja a szaharai néppel szolidaritást vállaló tevékenységét a régóta esedékes dekolonializációs folyamat megvalósítása érdekében. Kijelentette, hogy Marokkó nem rendelkezik semmiféle szuverenitással Nyugat-Szahara fölött. Marokkó egyszerűen egy megszálló hatalom, és ennek következtében a folyamatos jelenléte Nyugat-Szaharában teljesen illegális.

Az Alliance elnöke azzal folytatta, hogy elítéli az Európai Parlament 2013. december 10.-i döntését, amellyel áldását adta az illegális EU-Marokkó halászati megállapodásra. Benyik azt is követelte, hogy a MINURSO mandátumának kibővítésével sürgősen hozzanak létre az emberi jogok megsértését nyomon követő és a visszaéléseket megakadályozó mechanizmust.

Végül Benyik Mátyás megerősítette, hogy a CEE Alliance elkötelezett a Polisario Frontnak a szaharai nép önrendelkezési jogát célul kitűző igazságos harca mellett és követelte a szaharai politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását, továbbá a megszállt területeken a marokkói hadsereg által elkövetett bűncselekményekért Marokkó jogi és politikai felelősségre vonását.

A Polisario Front rendkívüli kongresszusáról készített rövid videó ezen a linken érhető el:

https://www.youtube.com/watch?v=KrbPmHodXhc

Budapest, 2016 augusztus 11.

Benyik Mátyás, elnök

CEE Alliance of Solidarity

Kategória: Nincs kategorizálva | Beszámoló a Polisario Front rendkívüli kongresszusáról (Dakhla 2016. július 8.-9.) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A zűrzavar logikája – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeAz instabilitás kiváló ürügy: de nem a civilizáció megerősítésére, hanem a szétrohasztására.

Mindenki tudja, hogy nem pusztán a periférián (a Balkán-félszigeten, Törökországban, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában) van válság. Súlyos politikai válság bénítja meg a két hagyományos európai nagyhatalmat, Franciaországot és Nagy-Britanniát, olyan európai középhatalmakat, mint Olasz- és Spanyolország. A NATO és Oroszország közötti, részben irracionális konfliktus (amely elkerülhető lett volna tárgyalásokkal) is igen veszedelmes. (Ráadásul súlyos politikai válságok vannak az indiai szubkontinensen, a túldicsért, de azért elemeiben nemrég még létezett indiai „demokrácia” megszűnőben. A túlnépesedett Bangladesben is óriási bajok. A Kínai Népköztársaság visszatért a kipróbált neosztálinista irányítási módszerekhez. Latin-Amerika legnagyobb országa, Brazília, a politikai megszűnés felé tart.)

Közben a világ közvéleménye pánikvihogó hitetlenkedéssel figyeli Donald Trump menetelését az Egyesült Államok elnöksége felé, ami önmagában válságtünet, még akkor is, ha ez az ember nem nyer végül.

A sokrétű válságban föltűnő a vezetés válsága. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi – választott! – vezető, akire ekkora tudatlanság, felelőtlenség, butaság, könnyelműség, korrupció lett volna jellemző; a közjó iránti nyílt közöny, a honpolgárok alig leplezett megvetése, a demokratikus észjárás és érzület hiánya inkább szabály, mintsem kivétel. Franciaország és Anglia élén olyan figurák állnak, akik a községi OTP-fiók ügyintézői posztján is szánalmas kudarcot vallanának. Donald Trump és Torgyán József összehasonlítása az utóbbi javára ütne ki kedvezően.

Csak a szélsőjobboldalon vannak céltudatos, energikus, intelligens, sikeres politikusok – szélsőjobboldalinak tekintve (joggal) az olyanokat is, mint Kaczyński és Orbán. Ez utóbbiak nemcsak kihasználják, hanem teremtik is a válságot, amelynek mások az elszenvedői, és a válság miatt szűkölően regresszív rettegésbe süllyedt populációkat nem mozgósítják (amint valaha a fasizmus tette), hanem a félelem nemzeti egységébe tömörítik. Uralmuk szilárdnak mondható, annak ellenére, hogy eredményeik nincsenek, és – szemben a hagyományos jobboldallal – pusztítják az államot, a közigazgatást, az egész intézményrendszert. A folytonos rögtönzött intézkedések leplezik (rosszul) a törvényhozói program hiányát; az intézményrendszer ismétlődő átszabása és az egész lázas áltevékenység aláássa mind a tekintélyt, mind az autonómiát (az államnak mindkettőre szüksége van). A bírói hatalom és a belső ellenőrzés gyöngítése látszólag megkönnyíti a vezetők dolgát, de a kontroll alól kikerült államgépezet – még a szélsőjobboldal sajátos szükségleteinek szemszögéből nézve is – akadozva működik; a megnövelt hatáskörű központi kormányzat képtelen kiszolgálni, ellátni, útbaigazítani ügyfeleit és alárendeltjeit. Ezt a vezetők óriási személyes hatalma csak ideig-óráig (és többnyire csak látszólag) helyettesíti. A végeredmény: a hivatalnoki morál, a bürokratikus éthosz halála, továbbá a kiszámíthatatlanság és rendetlenség. Mindezt alig leplezik a fegyelemre, engedelmességre, egységre, együttműködésre, kemény munkára és rendre szólító szavalatok. A „poroszos drillt” bíráló liberális újságcikkek azért is hatástalanok, mert a féldiktatúra klienspolgárai csak káoszt észlelnek. „A múltba fordulás” bírálata azért életlen, mert a rezsim harmadosztályú ideológusai átbúvárolt és szeretettel ápolt hagyomány helyett műveletlen giccset szolgálnak föl. Nem „fordulhatnak” olyan „múlt” felé, amelyről fogalmuk sincs.

Eltérően a periféria és félperiféria tekintélyelvűnek hírlelt, ám zavaros és iránytalan, habár antidemokratikus rendszereitől – amelyek már csak ezért is rászorulnak arra a kis kohézióra, amelyet az idegengyűlölet és az etnicizmus kínál –, a nyugati polgári társadalmakat már csak az ott még meglévő rutin tartja össze úgy-ahogy. A közigazgatás és az igazságszolgáltatás még működik, bár egyre diktatórikusabb elvek alapján, egyre népellenesebb irányban, egyre több diszkriminációval; ám manapság jelentős teljesítménynek kell tekintenünk, hogy kézbesítik a leveleket, söprik az utcát, elviszik a szemetet, folyósítják a nyugdíjat, kezelik a fájós fogat. Nem csekélység. Nagy dolog, hogy nem hullik a vakolat a betegek nyílt sebeibe a kórtermek mennyezetéről. A rendőrség és a titkosszolgálat is elég snájdig.

A második világháború utáni nyugat-európai (piaci) kapitalizmus úgy fejlődött a megboldogult népjóléti állam egykori csúcspontjáig, hogy a tőkés államnak szembe kellett néznie a belső ellenséggel (erős kommunista pártok, szakszervezetek, itt-ott radikális szociáldemokrácia, újbaloldali munkás- és diáklázadások, rendszerellenzéki kultúra) és a külső vetélytárssal (a szovjet típusú államkapitalista diktatúrákkal és egyenlősítő politikájuk ma már elfeledett népszerűségével, valamint a katonai fenyegetésükkel és fölforgató manővereikkel). Ebben az időszakban a tőkés állam – eredményesen – osztálybékére törekedett (integrálta, de nem semmisítette meg a belső ellenséget, a munkásosztály és a nők életszínvonalának emelésével, az egyenlőtlenségek csökkentésével és az oktatás kiterjesztésével), és kompromisszumra törekedett a Szovjetunióval és szövetségeseivel, amelyek megmaradtak ellenfélnek, de egyben lekötelezett kliensekké és adósokká is váltak.

Ezt a belső és külső patthelyzetet nevezik máig (terminológiailag ugyan helytelenül) „demokráciának”. Ebben a helyzetben alakult ki a mára (természetesen) elavult, bomladozó politikai tagoltság, párt- és médiaszerkezet. A belső ellenség integrálása és a külső ellenfél-rivális semlegesítése lehetővé tette az 1980-as évektől a következetesebb burzsoá osztálypolitika érvényesítését (Mrs. Thatcher és számtalan utánzója), a klasszikus munkásmozgalom alávetését, a burzsoá politikai hegemónia újjáformálását. 1989-ben a minden önálló tartalmát elvesztett szovjet rendszer megadta magát: mind a belső rendszerellenzék, mind a piaci reformokkal már eleve alkalmazkodott külső ellenfél megszűnt. (Hiába próbálják a mai tőkés Oroszországot jelképesen az egykori „kommunista” kihívó gönceibe bújtatni. Oroszország a rendszeren belüli kellemetlenség a Nyugat számára, nem több.)

Egyszeriben megszűnt a szovjet tömbbel való rivalizálás legitimáló funkciója – „demokrácia” kontra „diktatúra”, „szólásszabadság” kontra „cenzúra”, és így tovább – , és minden probléma, amelyet ez a szembenállás eltakart, egyszeriben a rendszer („piaci kapitalizmus”, „liberális demokrácia”) problémájaként jelent meg. Kiderült (persze volt, aki mindig tudta, elsősorban konzervatív nyugati „disszidensek”), hogy mennyire függött világszemléletilegaz 1945 és 1989 közötti nyugat-európai kapitalizmus a szocializmustól (az„adversary culture” képében). A nyugat-európai polgári rendszerek szellemi bálványai – szinte kivétel nélkül – az ún. liberális kapitalizmust csak kisebbik rossznak tekintették, amely megmenti ugyan Nyugat-Európát a Gulagtól, de egyébként fabatkát sem ér; pozitív, főleg „fogyasztói” előnyei az „önkéntes szolgaság” manipulatív társadalmi-uralmi technikáihoz tartoznak. Ezt napnál világosabban bebizonyította az intézményes rasszizmus és heteroszexizmus fönnmaradása, a belsővé tett (interiorizált) hierarchikus hatalmi rend (konformizmus) terjedése, nem utolsósorban a kommersz „tömegkultúra” révén. A kapitalizmust mint olyant nem nagyon magasztalta és védte senki – Friedrich-August von Hayek marginális különcnek számított az 1980-as évek közepéig. (Ma ismét annak számít, de más okból.)

A kapitalizmusnak mint ideológiának (és nem mint az ideológia által védett realitásnak) a megjelenése igazából történelmi újdonság. (Gondoljunk csak a polgári életformák, a „vállalkozó” és a „középosztály” homályos mítoszaira Magyarországon.) Ennek az ideológiának a középpontjába itt a kontinensen„Európa” került. (Persze pró és kontra.)

Ennek az egyik része már a XVIII. század óta megvan: a „Nyugat” fölénye a „Kelettel” szemben – s itt a mi provinciánkban: „Közép-Európa” képzelt fölénye „Kelet-Európával” szemben –, amelyet irdatlan régen a „kultúra”, a „fölvilágosodás”, az „egyéni szabadság” és a (technikai, gazdasági) „fejlődés” terminusaiban szokás ragozni. (Liberalizmus és nacionalizmus történetileg és logikailag mélyen összefügg, amint ezt magyar vonatkozásban Szekfű Gyula írta le klasszikusan a Három nemzedékben [1920], tessék elolvasni, és ne tessék hallgatni az ignoramus et ignorabimus újabb pesti elmélkedőire.)

Az Európai Unió világnézeti konstrukciójának három összetevője – (1) a gazdaság elválasztása a politikától a „piaci spontaneitás” és a technokrácia nevében; (2) a fölvilágosító kozmopolitizmus „az örök béke” jegyében; (3) a fehér szupremácia a „sötét” és „vad” Kelettel és Déllel szemben – arra volt jó (holott ezek ellentmondanak egymásnak), hogy depolitizálja és adminisztratív jellegűvé változtassa a nemzetek fölötti kormányzati rendszert. Bár a tagállamok „nemzeti” kormányzatai szintén depolitizáltak a népi részvétel tekintetében, mégis sikerült úgy föltüntetni, hogy a tagállami, „nemzeti” szinten „demokratikus” viszonyok uralkodnak, míg európai (a pesti sajtóban valami rejtelmes okból, talán rejtett ellenszenvből „uniós”-nak nevezett) szinten az arisztokratikus „mandarinátus”, a tudós tervező bürokraták hierarchiái. Ez ugyan igaz, de a nyugat-európai tagállamok bürokratizálódása és az EU bürokráciája hasonló jelenségeket mutat; a különbség ott és akkor bukkan föl, ahol és amikor a féldiktatúrás, félautoritárius politikai kormányzat szétveri a formális intézményrendszereket, mindenekelőtt az autonóm (országos és regionális) közigazgatást és igazságszolgáltatást, mint pl. Magyarországon. (Nálunk és a hozzánk hasonló kelet-európai félperifériás, szegény kisállamokban az „uralom” és a „hatalom” fogalma és valósága szélsebesen közeledik egymáshoz.)

Mindezt aláhúzza az Európai Unión belüli gazdasági, kulturális és politikai egyenlőtlenség, a nagy és gazdag államok aránytalan befolyása, amely „Európa” hivatalos világnézetét hamis szóvirágfüzérnek tünteti föl: ez egyszerűsítés, de nem indokolatlan. Az ún. euroszkeptikus, centrifugális tendenciák hívei (ma alighanem a többség) nem veszik észre, hogy a politikai döntések „visszahozatala” tagállami, „nemzeti” szintre csak fokozza az Európai Unió depolitizált, techno- és bürokratikus jellegét. Ha valaki – a polgári állam szokott keretei között – „demokratizálni” akarja Európát, annak felelős (az Európai Parlamentnek felelős) európai kormányt kellene javasolnia, amelynek van közös gazdaság- és szociálpolitikája, közös adópolitikája, nyugdíjpolitikája, segélypolitikája, demográfiai és katonapolitikája, amelyet törvényjavaslatok formájában kellene megvitatnia az Európai Parlamenttel, amely ezeket a jogi aktusokat létrehozná. Azaz európai törvényeket hozna. Ennek volnának aggályos és – számomra – ellenszenves következményei, de az EU demokráciadeficitjének bírálóinak (ha őszinték a bírálatukban, s nemcsak ürügynek használják saját vidéki féldiktatúrácskáik védelmében) ezt kellene szorgalmazniuk.

Ámde természetesen nem erről van szó. Hasonló (hasonlóan őszintétlen) érveket a két korábbi szupraetnikus föderális rendszer (az Osztrák-Magyar Monarchia és a Népszövetség) ellen is fölemlegettek (távoli, arisztokratikus vezetés, arisztokratikus kozmopolitizmus, a nemzetállami közvélemények arisztokratikus megvetése, nemzetek fölötti bürokrácia, amely az ismert „körök” – Vatikán, szabadkőművesség, Internacionálé stb. – okkult képviselete, blablabla). Mindkettőnek a fölbontása összefügg a két világháborúval: a részletekre itt nincs helyem. (Lásd az Anglia kilépéséről szóló cikkemet.)

Az osztálybékítő, kompromisszumos, tervező, óvatosan egyenlősítő és jogkiterjesztő bürokrácia és „szakértő” értelmiség negyvenévnyi európai uralma után, a temperált rendszerversennyel és „kölcsönös elrettentéssel” létrehozott európai egyensúly megszűnése után, a piaci kapitalizmus mérsékelt és radikális rendszerellenzékének halála után – a liberális-demokratikus szalmaláng pár esztendejét (1989-91) követően – beállt a politikai nihil, amelyet olyan pihekönnyű mítoszokkal próbálnak csak ellensúlyozni, mint a technológiai (esetünkben: digitális) optimizmus vagy a „civil társadalom” képzetének a valódi méreteinél több százszor nagyobbra dagasztása.

A strukturális (állandó) munkanélküliséggel, az európai társadalmak kóros elöregedésével és a közel-keleti meg afrikai perifériaországok államiságánakde facto megszűnésével beállott menekültválság csak nyilvánvalóvá tette, hogy a különféle eredetű és „önképű” populációk együttélése – a szupraetnikus nemzetállamokba és nemzetek fölötti struktúrákba vetett bizalom szétmállásával – lehetetlenné vált, a legtöbb ember számára immár elképzelhetetlen, ahogyan mind a militáns iszlámizmus, mind az iszlamofóbiás rasszizmus egyként kinyilvánítja. Nemcsak az Európai Unió áll a fölbomlás határán, hanem Nagy-Britannia, Spanyolország, Belgium is, nem szólva az olyan bizonytalan körvonalú, kényszerből „önállósult” államokról, mint Bosznia, Macedónia, Montenegró (az „albánkérdés” része Szerbia és Koszovó is, no meg a robbanás előtt álló Albánia), Ciprus meg a posztszovjet utódállamok jelentős része.

A menekültkérdés eldőlni látszik: az európai államok – némi habozás után – radikálisan korlátozzák a menekülők befogadását; a majdnem mindenütt befolyásos, sok helyütt kormányzásra esélyes szélsőjobboldal a magyar-lengyel modellt követve a menekültválságért és az iszlám terrorizmusért az Európai Uniót és a nemzetközi „emberi jogi” szabályozásokat okolja. A neonáci fociultrák kifinomultságával, emberszeretetével és toleranciájával fölszerelkezett európai politikusok nyíltan megvetik a nemzetközi jogot, a diplomáciát, az ENSZ (később az EU) védnöksége alatt 1945 óta összeállt nemzetközi alapjogi korpuszt pedig többé-kevésbé nyíltan érvénytelennek, alkalmazhatatlannak tekintik.

A belföldi hátrányos helyzetű kisebbségek és a külhoni menedékkérők iránti együttérzés, jóindulat – de még a puszta riadt aggodalom is – a népszerű médiák otromba tréfáit és uszító rágalmait váltja ki világszerte. A szomszéd népekkel szembeni etnicista idegenkedés fölújítja a régi soviniszta kliséket, az Egyesült Államokban a mexikóiak, Magyarországon a románok és szerbek ellen (ez utóbbiak az ún. liberális sajtóban is elterjedtek, együtt a minősíthetetlen ruszofóbiával). Amerikában a feketekérdés éleződik napról napra. Az instabilitás és a fegyveres erőszak önmagában is pokoli, de egyben kitűnő ürügy: NEM a civilizáció megerősítésére, hanem szétrothasztására.

Már az ókorban tudták, hogy a jó modor és a társasági illem hanyatlása a tágabb és mélyebb dekadencia jele: hazánkban a nyelvtan és a helyesírás végromlásától a trágárság nyilvános használatáig, a nőgyűlölő „szexi” posztok, fotók és videók elfogadottságáig, az alpári disznólkodás és az embermegvető durvaság bevonulásáig a közéletbe, a hanyatlás összes közismert tünetét élvezhetjük. Mindez nem fölszabadító, hanem represszív. Nem a „lazulás”, hanem a katatónia felé mutat.

Nemrég a 168 Óra a jobboldali kormánypolitikával összefüggésbe hozható bulvárceleb szépasszonyokról közölt fölháborítóan szexista összeállítást (újraközölve persze a hölgyek idomait ingerlően kiemelő bulvárfotókat). A Fidesz-közeli fiatal nők testének gátlástalan újrahasznosítása kormánypropaganda, illetve kormányellenes propaganda céljaira a legcsekélyebb ellenkezést se váltotta ki. Anything goes – de nem ám a mondat bájosan anarchoid értelmében. Hanem pont ellenkezőleg.

Hamarosan elérkezünk az 1989-ban elkezdődött világtörténelmi korszak végpontjára. A törökországi balkörmű államcsínykísérlet kudarca utáni lincselések és letartóztatások (és a várható tömeges kivégzések) szép példái a diktatúra és a káosz szerves összefüggésének.

Az Európai Unióban pedig nemsokára otthonosan érezhetjük magunkat, amint Nyugat-Európa is egyre inkább hasonlít Orbán és Vona Magyarországára.

Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20160719_A_zurzavar_logikaja

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A zűrzavar logikája – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

László Andor*: Dealing with divergence in the EMU

 

Az ATTAC logója

Az ATTAC logója

The case for monetary reform and unemployment insurance

Introduction

The rejection of continued EU membership by the UK electorate at the June 23 referendum pushed Great Britain into a new type of political and economic crisis. However, the resulting uncertainty also creates a new challenge to the remaining 27 members of the European Union, which is now set to lose the larger of the two member states that have opted out of the single currency.

People in Great Britain, and especially in non-metropolitan England and Wales voted for leaving because they lost confidence in the EU being a win-win game. Similar feelings about the lack of fairness are even more widespread within the Eurozone, and especially in the more peripheral countries which went through a long recession and still struggle with high unemployment and rising poverty.

Following the UK referendum, various officials, including the French and German foreign ministers, called for reforming the EMU and making it more resilient and sustainable, including through the creation of a fiscal capacity for the Eurozone. This paper argues that creating a counter-cyclical fiscal capacity indeed is a crucial and urgent step to halt disintegration, and EMU unemployment insurance can be a pivotal instrument to strengthen economic as well as social cohesion in Europe.

Europe’s multiple crises

When Europe’s crisis is mentioned today, people most likely associate it with the so-called refugee crisis, and the UK referendum result pointing towards Brexit. However, the European Union was already unstable before the 2016 refugee wave arrived and the re-election of David Cameron made it certain that a major Member State would hold a referendum about continued EU membership.

Eurozone crisis made it harder to deal with the other two challenges. It weakened the administrative capacity of Italy and Greece to deal with the crowds of refugees. And it gave a lot of ammunition to UK Euroskeptics who wanted to prove: „the EU is not working“. It just boosted unwelcome migrant flows from the South to the UK and made it harder to reduce the level of immigration. Many Britons, especially those with a left-wing orientation became disaffected when they saw how the community treated its most unfortunate member, Greece, in the Summer of 2015.

Excessive focus on Greece never helped putting a proper analysis of the EMU on the agenda. But it is high time to ask why since 2011 the EU economy decoupled from the US, why countries keeping their national currencies (UK, Sweden, Poland etc.) are more dynamic and stable than those in the euro area, and why the EMU remains so imbalanced and fragile despite investing so much political capital in stabilization and reforms.

No doubt, Greece has been and remains the weakest link in the Eurozone, and there are many internal reasons for that. However, the shortcomings of the whole EMU architecture also require attention, before continuing weak economic performance and future disturbances destabilize the system again, with an increasing likelihood of disintegration.

In June 2015, the Eurozone was diagnosed with serious divergence by the so-called Five Presidents’ Report (5PR). This document was noticed by too few at the time of the storm created by the third Greek bailout. Those who paid attention saw that Jean-Claude Juncker, Donald Tusk, Mario Draghi, Jeroen Dijsselbloem and Martin Schulz actually outlined some very important arguments for revamping the EU’s economic and monetary structures.

Though less visionary than the 2012 Four Presidents’ Report, the 5PR creates a framework for exploring the forest behind the tree. True, the Eurozone has not been in a state of recession for some time, but it has not experienced a proper recovery either after the double dip.

In 2015, three specific actions helped to ensure that the majority of the EU countries would experience positive growth. A more flexible interpretation of fiscal rules was adopted by the Commission, the Juncker plan was launched (creating a new financial instrument called EFSI), and the ECB embarked on quantitative easing (QE) in practice. However, in one year it became clear that, while useful and necessary, these actions do not add up to a full solution either separately or in combination.

Angel Gurria, head of the OECD spoke about a vicious circle driven by falling investment and increasing imbalances, resulting in the erosion of human capital, economic competitiveness and fiscal health. Arguably, this vicious circle cannot be broken without further reforming the Economic and Monetary Union (EMU). As long as core countries are allowed to accumulate ever greater surpluses, while periphery countries can only rely on internal devaluation in bad times, the Eurozone will remain wedded to low growth, deepening asymmetries and vulnerability.

Divergence and the risk of disintegration

Post-war European monetary cooperation disintegrated twice: once in the early 1970s, and then again in the early 1990s. We learned in the recent years that the abolition of national currencies in itself is not sufficient guarantee against another disintegration of the single currency area.

At times of crisis and heightened speculation, a possible break-down, or dissolution of the euro has been mainly discussed in terms of a crash of one or several member states and the resulting need to introduce a new national currency. This is, however not the only way the single currency could die.

Just like the life of humans can end in various ways, a currency union can also be a victim of different diseases. Cancer does not kill the same way as heart attack. Through reforms (notably the Banking Union) and one-off, discretionary measures (by the ECB mainly), the risk of a heart attack has been diminished. However, the risk of cancer is still there, and has probably increased in the meantime.

The divergence that has developed within the euro area between core and periphery is indeed the main threat to the existence of the single currency and to the stability of the EU as a whole. Hence, there is a need for further strengthening of the EMU architecture, and in particular to strengthen its real economic performance and its social dimension.

This ambition should go beyond securing the short-term survival of the single currency, which was the pattern in the 2011-3 period. Without an improvement in real economic and social outcomes, rising nationalist sentiment will continue to turn against either the single currency, or the EU, or both. The democratic governability in Southern Europe is at stake.

Rebalancing the Eurozone is a key question. Various models of rule-based, though limited mechanism of solidarity have already been explored by think tanks, in order to strengthen people’s and markets’ confidence in the euro, and thus create a better institutional foundation for the recovery of investment.

Hostility around bail-out programs and their conditionality have not created a good atmosphere in which more solidarity could be easily promoted, especially if it involves various forms of fiscal transfers. However, there is virtually no serious assessment of the functioning of the euro which would see a chance of long life without a fiscal capacity and risk sharing, ideally in some form of automatic stabilizers that can limit the damage from cyclical downturns. Unemployment insurance (or re-insurance) is a well-developed option for such a function.

Hence, before we get too close to national parliamentary elections in major countries again, and while the third Greek bail-out agreement delivers a certain degree of tranquility, we should use the window of opportunity to discuss a substantial reconstruction of the EMU and make some crucial steps in practice. The work ahead should not only focus on avoiding another heart attack, but on changes needed for truly improving resilience, performance and cohesion.

A broad EMU reform agenda

Beyond occasional bail-outs, there are several broader issues awaiting debate and answers. Should we see the IMF as a permanent participant of EMU stabilization, or we will reach a point soon when the Fund is not needed any longer as a lender or an analyst of debt sustainability? Can the ECB defended from constant legal challenges when it acts in defense of the integrity of the single currency? Can we find the right balance between external support and national responsibility (and bankruptcy if needed) without the risk of contagion and disintegration?

While these and many other questions are raised in connection with EMU deepening, it should not be forgotten that not even the Banking Union has been completed (deposit insurance needs to be delivered to complete the three-pillar system). At the same time, there should be a way to better articulate economic policy in the interest of the euro area as a whole, in order to optimize policy coordination for growth together.

Member states should not be allowed to pursue arbitrary targets (e.g. “black zero”), or accumulate excessive current account surpluses, if those are detrimental to the community as a whole. Establishing a chief economist has been considered for some time, but concrete steps have proven just too difficult, similarly to the external representation of the euro.

The 2012 experience should not be forgotten. Four years ago, the intervention of the ECB turned out to be a game changer. Without it, the Eurozone would probably have quickly disintegrated. However, the ECB only managed to change the game at the level of survival. Today this is not sufficient. What we need is significantly higher rates of growth and a return to real convergence.

A game changer for investment, growth and rebalancing is needed. Ongoing initiatives like creating a Capital Market Union (CMU) or establishing competitiveness councils fall short of this requirement, even if they are often discussed in the context of EMU deepening. Ceterum censeo: fiscal capacity is a necessity, and the case for automatic stabilisers is compelling.

Better governance is necessary (e.g. joint action against excessive imbalances), but it is not obvious that member states would hand over competences to a stronger EMU level governance structure without more risk sharing. This latter would also help strengthening public acceptance of the EMU. Strengthening discipline, solidarity and legitimacy simultaneously would probably pay-off economically as well as politically.

Since 2012, when the reform of the EMU began, the possibility of and need for unemployment insurance within the Eurozone has been frequently discussed. The 5PR, which explains so clearly the problem of divergence, provides another opportunity to have a serious debate on this instrument, potentially opening the avenue of practical changes as well.

Options for automatic stabilisers

Most macroeconomists seem to agree today that the incomplete nature of the EMU makes it unsustainable in its current form, but there can still be a debate about what should be the next step. Automatic stabilisers offer the solution to counter „asymmetric shocks” and resulting imbalances by having a rule-based and conditional mechanism of temporary fiscal transfers.

In discussions on Eurozone fiscal capacity, which are now more frequent than 5-6 years before, experts speak about three possible models of automatic stabilisers. They have different implications in terms of the frequency of transfers, the definition of final beneficiaries, the need for harmonization and governance, as well as the sourcing of the model.

Some economists have explored the possibility of automatic income support for situations of major economic downturns, defined on the basis of the „output gap”. Most likely, such a solution would be in conformity with the current Treaty, but it also has disadvantages. The output gap is a concept too abstract for many people, and when it is calculated, it is often corrected ex post, which risks leading to perverse outcomes. In addition, it entirely lacks a social focus (i.e. it is not certain at all that the beneficiaries of such transfers would be the more vulnerable victims of economic crises).

Reinsurance of national unemployment insurance funds is another possibility. The national capacity of dealing with cyclical unemployment would be supported, but transfers would only be triggered by major crises. Such a scheme would make a stronger and more visible impact at times of crisis, while lacking a role in case of more modest fluctuations. There is a real risk in setting the trigger too high (in terms of rising unemployment above „standard” levels), and thus making the model less effective than potentially possible.

Finally, a partial pooling of unemployment benefit systems would make an economically more advanced solution, by also defining some common minimum standards accross countries (in terms of minimum replacement ratio and duration). The minimum would not be a maximum, because member states could top up payments from the common pool and also extend coverage from their own resources. But the common pool would already have a significant stabilisation effect and it would represent EU solidarity in countries experiencing temporary hardships do to the limitations of their macroeconomic toolbox in the monetary union.

Had such insurance mechanisms existed in the EMU since the times of 1999, the establishment of the single currency, all member states would have been beneficiaries for a shorter or longer period. Countries experiencing a severe recession would have received fiscal transfers amounting to 0,5-1 per cent of their GDP, helping them to a faster recovery and ending up with less poverty and income inequality for which the EU or the euro are blamed today.

Addressing legitimate concerns

From a macroeconomic point of view, stabilisation means dealing with asymmetries and cyclicality. Instability in a monetary union can be linked to uneven growth of productivity but also asymmetric external shocks. These can be addressed to some extent through economic governance, but it is an illusion that perfect stability can be delivered through governance only.

Since perfect ex ante solution (through policy coordination) cannot be developed, it is necessary to have an ex post possibilities, which means we need to have a fiscal capacity for shock absorption (as long as we want to remain in a transparent, orderly and rule based model). This also means introducing elements of a fiscal union, or in other words, transfers.

Some oppose automatic fiscal stabilisers either because they are automatic, while others may be hesitant because they are fiscal (and other types of risk sharing or no risk sharing at all would be preferred). However, those who immediately connect fiscal transfers with moral hazard should not forget that such arrangements are part of national macroeconomic systems at much larger scale. What is more, in 2013 the European Council was about to introduce fiscal transfers called Competitiveness and Convergence Instrument (CCI).

The fact that this 2013 effort failed (due to the failure to connect specific structural reforms with certain amounts of fiscal transfers) should not mean that transfer in general is a non-starter and fiscal capacity would be a wrong idea. It simply means that conditionality cannot be included on a case by case basis, when the transfer has to be made, but it has to play a role at the time of entering the mechanism at the very start.

Another name for entry conditionality is harmonization, but the need for this is often exaggerated in current discussions. Since the suggested safety-net for the euro would only need to be connected with short-term (cyclical) rather than long-term (structural) unemployment, it is a relatively smaller part of labour market organization and statistics that has to be harmonized and not the whole institutional framework.

The degree of harmonisation needed depends on the chosen model, but it would need to be modest in any case, since there is no proposal on the table which would want to cover unemployment in its totality.

Concerns have also been expressed about the future role of social partners, which in various EU countries play a strong role in governing unemployment insurance. Indeed, in any chosen model there would be a need for EU level governance, which could be organized in a tripartite way, giving a real and influential role to the social partners (practically to control the adjustment tools of the mechanism like experience rating and clawbacks).

Just like the case of the Youth Guarantee, the EU level unemployment isurance model would need to draw on the best available practices in Europe, and in those (e.g. Germany and Austria) the social partners play a significant role.

The EMU and the social agenda

All countries in the EU have the ambition to be welfare states in a sense to be able to limit unemployment, poverty and income inequality. This is an ambition born well before the monetary union was created. But the eurozone crisis has severely damaged this capacity in countries of the eurozone periphery, and the problem is linked not simply with the crisis response but the incomplete nature of the EMU.

Alongside economic stabilisation, the key question today is how to strengthen the social dimension of the EMU and counter social divergence. Purely by setting standards without also providing support will not be sufficient. Moving towards an actual fiscal capacity therefore is crucial if we want to see change in reality and not only in principle.

The establishment of a minimalist monetary union in the 1990s produced new types of financial and social risks, and the crisis of the EMU brought the EU to massive divergence and a weakening of the national welfare systems. Such dynamics undermine public confidence in both the EU and its single currency.

Since the very launch of the EU, the social dimension was indispensible for its sustainability and legitimacy. However, the social agenda of the EU was defined in the Delors era, and it has been primarily focusing on employment related legislation. Together with cohesion instruments in the EU budget, social legislation has ensured that the single market does not lead to a polarisation among member states and it makes real convergence possible.

If it is true, that the economics of the EU has to move beyond the Maastricht orthodoxy, it is also true that the pre-Maastricht concept of a Social Europe is insufficient in the 21st century. The financial crisis has produced an unprecedented social crisis in several countries but social policy alone cannot compensate for the malfunctioning of the monetary union. It is the monetary union itself which needs to be repaired and reformed, and this has to be seen as a pre-condition of an effective social agenda, if not the part of that.

National welfare systesms rest on legislative as well as budgetary pillars. Today, however, it is the EMU that controls most of the parameters that frame national welfare systems (and especially the stabilising function of fiscal systems), hence social policy cannot just be a matter of subsidiarity either. The EU social agenda has to connect with a wide spectrum of policies, including economic policy coordination, structural reforms, labour and welfare legislation, and budget resources.

Either model of eurozone unemployment insurance or reinsurance would create a safety net for national welfare systems while also helping to shorten economic recessions and enhance the overall growth potential of the eurozone. Some countries would need to contribute more than others, but in a long enough cycle, all member states would be net beneficiaries at some point. The entire community would benefit from the capacity to support aggregate demand, economic activity, employment and eventually social cohesion in zones of economic downturn.

Conclusions

Brexit calls for a thorough rethinking of the functioning of the EU and potentially opens the door before a paradigm shift on EMU. Together with other emergencies, like immigration and the fight against terrorism, the question of the currency has to be discussed in a new light.

In recent years, expert opinions have converged about how to make the single currency sustainable and how to reconcile its functioning with democratic standards and the European social model. The key question, however, is whether there is still sufficient political capital left among mainstream political forces to promote solutions that can accommodate imbalances and counter divergence between the core and periphery within the Eurozone.

The point with unemployment insurance is that it is a possible element of economic and monetary reform, while it forms part of the social dimension as well. When political capital is limited, the availability of an instrument that could make positive impact on both economic and social sides of the crisis should be appreciated.

In fact this might be the last time when the road forward towards a more perfect EMU is still open. If this chance is missed, and divergence and asymmetries are not dealt with, continuing stagnation will turn even greater shares of the electorate against the euro, and in a few years the only choice will be between orderly or disorderly deconstruction.

Discography

http://esharp.eu/debates/the-future-of-the-euro/dealing-with-divergence

http://www.progressivepost.eu/european-unemployment-addressing-concerns/

http://www.primeeconomics.org/articles/shared-unemployment-insurance-helping-refocus-the-eurozone-on-convergence-and-cohesion

https://izajoels.springeropen.com/articles/10.1186/s40174-016-0060-7

http://www.epc.eu/pub_details.php?cat_id=17&pub_id=6498

http://www.boeckler.de/cps/rde/xchg/hbs/hs.xsl/veranstaltung_imk_65979.htm

Source: https://www.linkedin.com/pulse/dealing-divergence-emu-l%C3%A1szl%C3%B3-andor?trk=hb_ntf_MEGAPHONE_ARTICLE_POST

*Remark: Prior to being EU Commissioner László Andor was the Chairman of the Scientific Council ot ATTAC Hungary

Kategória: Nincs kategorizálva | László Andor*: Dealing with divergence in the EMU bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Report on the Extraordinary Congress of Frente Polisario in Dakhla between 8 and 9 July 2016

BM_photo

By the invitation of the Frente Polisario, the delegation of the Alliance of the Central and Eastern European Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) participated in the Extraordinary Congress of the Polisario Front in the Saharawi Refugee Camps of Dakhla (near the city of Tindouf in south of Algeria / Western Sahara borders) under the slogan “Strength, Determination and Will to impose national independence and sovereignty,” with the participation of more than two thousand Saharawi delegates and about 300 foreign guests from the countries of Europe, Latin-America and Africa.

The Congress came in accordance with article 49 of the Statue of the Frente POLISARIO, which stipulates that the President of the National Council (the Parliament) shall assume the post of the Secretary-General and President of the Republic until a new Secretary-General is elected in an extraordinary Peoples’ Congress to be held within 40 days.

The foreign delegations participating in the extraordinary congress including Algeria along with participants from Mauritania, South Africa, Nigeria, Ghana, Namibia, Zimbabwe, Tanzania, Angola, Mexico, Brazil, Cuba, Nicaragua, El Salvador, Venezuela, Spain, France, Switzerland, Sweden, Austria, Italy, Russia and Hungary, the European parliament, Egypt, Lebanon,as well as civil society organisations and the press were most welcome.

The Saharawi delegates, who were coming from the liberated territories, occupied territories, refugee camps and Saharawi diaspora abroad, has elected a new President of Republic and secretary general of the POLISARIO, namely Brahim Ghali. As a new leader of the Polisario, Ghali pointed out the need of strengthening the Sahrawi People’s Liberation Army (SPLA) through a „specialized military training” that allows it face „any eventuality” with the best disposition. Besides, he highlighted the need of „activating the diplomatic work” in the fight for the independence.

Most of the speeches at the Extraordinary Congress highlighted the abuses of human rights committed by the Moroccon occupiers against the Saharawi people and demanded independence for Western Sahara. The Committee of the Sahrawi Human Rights Defenders (Codesa) said that it was high time to end the conflict and the national unity was the unique way to snatch the independence of Western Sahara.

Many participants called on the United Nations to assume their responsibilities towards the victims of savage repression of Morocco. Speakers underlined that the Kingdom of Morocco continues its repression against the peaceful Sahrawi population before the eyes of the international community and called for international solidarity to make pressure on the Moroccon colonial power.

On behalf of the CEE Alliance Matyas Benyik, President delivered a speech at the Congress, saying that it learned with great sorrow of the death of Mr. Mohamed Abdelaziz, President of the Saharawi Arab Democratic Republic and Secretary General of the Polisario Front. Matyas Benyik assured the participants that CEE Alliance continues its active solidarity activity with the Saharawi people in its long-overdue process of decolonisation. He declared that MOROCCO DOES NOT HAVE ANY SOVEREIGNTY over Western Sahara. Morocco is simply an OCCUPYING POWER, and consequently its continuous presence in Western Sahara is illegal.

He went on saying that CEE Alliance denounces the illegal EU-Morocco Fisheries agreement approved on 10th December 2013 by the European Parliament. He demanded the urgent establishment of a mechanism for monitoring and reporting on human rights within MINURSO’s mandate.

Finally, Matyas Benyik confirmed CEE Alliance`s commitment with the just fight of the POLISARIO Front for the right to self-determination of the Saharawi people and demanded for the inmediate and unconditional liberation of all the Saharawi political prisoners as well as asked for penal responsibilities to the Moroccan government by the criminal acts committed in the occupied territories. Morocco must be held to account for crimes of this sort and bear its legal and political consequences he added.

A short video about the Extraordinary Congress of Frente Polisario is available here:

https://www.youtube.com/watch?v=KrbPmHodXhc

Budapest, 15 July 2016.

Matyas Benyik

President of CEE Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Report on the Extraordinary Congress of Frente Polisario in Dakhla between 8 and 9 July 2016 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Matyas Benyik’s speech at the Extraordinary Congress of Frente Polisario at Dakhla on 9 July 2016

BMK

Dear Friends, Dear Comrades,

It is our great honor to attend the Extraordinary Congress of the Frente POLISARIO, Congress of Martyr Mohamed Abdelaziz.

The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) learned with great sorrow of the death of Mr. Mohamed Abdelaziz, President of the Saharawi Arab Democratic Republic and Secretary General of the Polisario Front.

CEE Alliance always admired President Abdelaziz, because he had committed his whole life to the struggle for independence of the Saharawi people from colonisation.  He had remained strongly committed to the process of peaceful negotiations under the auspices of the United Nations, for holding of a referendum on self-determination of Western Sahara in the search of a viable solution, which has been dragging for more than four decades.

The CEE Alliance continues its active solidarity activity with the Saharawi people in its long-overdue process of decolonisation.

It is worth remembering that the Western Sahara is a decolonisation issue established by the United Nations in 1963 as a Non-Self-Governing Territory when Western Sahara was then a Spanish colony. This means that the Saharawi people should exercise their inalienable right to self-determination and independence and decide the status of their territory in a free, democratic and genuine way. Western Sahara is also well-known as the last colony in Africa.

There is no need to recall that the UN Office of Legal Affairs confirmed the advisory opinion of the International Court of Justice in 1975, which ruled that Western Sahara is a decolonisation issue and that Morocco is not listed as an administrating power of the Territory on the list of the UN Non-Self-Governing Territories and, therefore, MOROCCO DOES NOT HAVE ANY SOVEREIGNTY over Western Sahara. Morocco is simply an OCCUPYING POWER, and consequently its continuous presence in Western Sahara is illegal.

CEE Alliance denounces the silence of the EU in view of the violence exercised by the occupying Moroccan forces in the occupied territories of Western Sahara and demands the Kingdom of Morocco to allow access to the occupied territories to the media, the international observers as well as the European civil society.

CEE Alliance urges the European Council to freeze the EU-Morocco Association agreement and to withdraw or cancel the Advanced Status of the Kingdom of Morocco, for failing to comply with its clause 2 referring to human rights.

CEE Alliance denounces the illegal EU-Morocco Fisheries agreement approved on 10th December 2013 by the European Parliament which allows vessels from EU States to fish in the territorial waters of Western Sahara, a territory which Morocco military invaded in 1975 and continues illegally occupy in defiance of United Nations Resolutions.

The MINURSO, the UN mission for the self-determination referendum in Western Sahara, is currently the ONLY UN Mission that does not monitor human rights violations in the territory under its mandate. That is why the CEE Alliance demands the urgent establishment of a mechanism for monitoring and reporting on human rights within MINURSO’s mandate due to the significant increase of human rights violations in the Sahrawi occupied territories.

U.N. Secretary-General Ban Ki-moon and rights advocacy groups have long called for the U.N. mission in the North African territory to monitor and report on human rights abuses, but Morocco, backed by France, rejects the idea. Some weeks ago Ban Ki-moon reiterated his appeals for sustained human rights monitoring in Western Sahara and warned against unfair exploitation of the region’s natural resources.

CEE Alliance confirms its commitment with the just fight of the POLISARIO Front for the right to self-determination of the Saharawi people, in our demand for the inmediate and unconditional liberation of all the Saharawi political prisoners. and ask for penal responsibilities to the Moroccan government by the criminal acts committed in the occupied territories.

CEE Alliance would like to remind that the use of force by the Moroccan forces, their crimes against humanity entailed international legal responsabilities. Morocco must be held to account for crimes of this sort and bear its legal and political consequences.

LET LIVE FRENTE POLISARIO! LET LONG LIVE THE SAHARAWI ARAB DEMOCRATIC REPUBLIC!

Shoukran!

Dakhla, 9 July 2016.

Kategória: Nincs kategorizálva | Matyas Benyik’s speech at the Extraordinary Congress of Frente Polisario at Dakhla on 9 July 2016 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM:”Jeremiási átkaimat szórom a jelenkorra”- interjú a 888.hu-n

Az ATTAC Magyarország alelnöke2016. július 8. 10:58

Rendhagyó beszélgetés az utolsó baloldali értelmiségivel a honpolgári kötelességekről, a trágyadombról, a tőkés társadalomról, a szerelmi csalódásokról és arról, hogy “az életünk nem elég szép”.
Caveat emptor. TGM: Legelőször meg kell mondanom, hogy tűrhetetlennek tartom, amit itt Tóbiás József, Spéder Zoltán és Volner János magánügyeivel műveltek. Magától értetődik: az is elfogadhatatlan, hogy mások Orbán Viktor gyerekeinek a magánéletét teregetik ki, ráadásul mindezek ferde beállításban és rosszhiszeműen történnek. Szerintem az effélének egyszer s mindenkorra véget kellene vetni.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Én nem a polarizáltságot tartom rossznak, hanem a közönyt”

GFG: Ön korábbi írásaiban kárhoztatta a politikai polarizációt.

TGM: Soha nem kárhoztattam a politikai polarizációt. Sőt, éppen ellenkezőleg: nagyon is ókori eszményeim vannak, azt hiszem, hogy a megosztottság jó; megértem az athéniakat, akik száműzték azokat, akik nem vettek részt a közösségben folyó vitákban és harcokban. Nem a polarizációt tartom rossznak, hanem a közönyt.

GFG: Nézzük akkor, mit gondol.

TGM: Magyarország csak különös esete az általános folyamatnak, amelyben szabad szemmel láthatók az ellentmondások. Az antik és a reneszánsz városállamok politikai eszményeit a XVIII. századtól kezdve megpróbálták kiterjeszteni a nagy kiterjedésű territoriális államokra, ami lehetetlenség.  Ezeket régen nem a területi imperatívusz tartotta össze (vagyis a teljes terület és a teljes lakosság fölötti közigazgatási, jogi, demográfiai és politikai-katonai kontroll), mint azóta, hanem a monarchiához és a szakralitáshoz való személyes viszony.

A hűség, nem pedig a kötelesség.

A köztársaságban viszont a kötelesség tartja össze a honpolgárokat. Ehhez kapcsolódik a honpolgári aktivitás és a kormányzásban való részvétel kötelessége is. Ez a demokratikus alapelv. A köztársasági elv kombinálása a territoriális elvvel  ősi probléma, de mindig is megoldhatatlan volt.

Demokráciákat tíz- vagy százmilliós államokban bevezetni, vagyis komolyan venni, hogy ekkora nép kormányozza önmagát, hazugság. Ez nem lehetséges az osztálytársadalom viszonyai között, ahol kiküszöbölhetetlen érdekellentétek állnak fenn nagyméretű populációk között.

Ilyen óriási államokban békét és rendet csak úgy lehet fönntartani, ha közvetítő intézményekre bízzuk, és a legtöbb konfliktust a magánéletbe száműzzük. Innen származik a civil társadalom hipotézise. Eszerint a gazdaság magánügy: önkéntes, szabad és szerződéses viszonyok sztochasztikus, aleatorikus, véletlenszerű egyvelege, amelyben nem érvényesül kényszer. Nem kell hozzá kommunistának lenni, hogy mindenki tudja: ez képtelenség.

A munka: uralmi viszony. A munka alá van rendelve a tőkének, és nem megfordítva. A szabadság zónája, amely a munkaszerződéstől és a piactól a nyilvánosságon keresztül az érzelmi ökonómiáig terjed: ez liberális utópia. Pontosabban: ez a modern utópia lényege – és sajnos utópiának is hamis.

Az emberek egymást kizáró dolgokat kívánnak. Több demokráciát követelnek, és szuverén magánéletet akarnak. Szeretnének jogállamot, ami azonban összeegyeztethetlen az igazi demokráciával, hiszen ott a törvényhozás és a bíráskodás nem különülhet el a kormányzástól. (Nálunk még esküdtszék sincs!) Szeretnének egyenlőséget, ugyanakkor piaci szabadságot is szeretnének. Természetesen ezeket az igényeket egyszerre nem lehet kielégíteni. Teljes ostobaság lenne azt mondani, hogy az emberiség teljes megváltozása nélkül ezek a problémák orvosolhatóak lennének.

GFG: De ha ez a nézőpont, akkor nincs is értelme speciális magyar problémákról beszélni.

TGM: Azért lehet. Mondok példát. Hogyan lehet például Magyarországon valaki konzervatív? A konzervatív modernség előtti múltra kellene hogy visszanézzen. Magyarországon, amely nem volt független ország, ez nem nemzeti hagyományt jelent. Lehet valaki olyan következetes, mint a Jobbikot inspiráló László András és Baranyi Tibor Imre, akik a szakrális királyság eszméjét hirdetik, és ebből valóban következik, hogy nekik a Habsburgokat és Haynaut kell tisztelniük. Nekik a maguk szemponjából igazuk van, mert ha olyan tradíciót látnak, amelynek az oszlopai a liberális Kossuth, a szocialista Petőfi és a kommunista Táncsics, akkor nekik nem jut hagyomány. Konzervatívnak lenni olyan országban, amelynek szinte csak forradalmi tradíciója van, olyan országban, amelynek a teljes intellektuális múltja baloldali, a társadalmi múltja pedig mélységesen arisztokratikus és feudális, egész egyszerűen nem lehetséges.(Már ha nem akarjuk egyszerűen letagadni a történelmünket.)

GFG: De kell-e egyáltalán konzervatívnak lenni?

TGM: Bizonyos értelemben elkerülhetetlen. A válságban lévő modernség elleni lázadás egyik fő formájáról beszélünk elvégre. Vannak más speciális nehézségek is  olyan országban, amelyben a nemzeti függetlenséget úgy hívják, hogy Trianon. Különös ország. A legnagyobb gyászünnepünk a nemzeti függetlenség. Gyászoljuk a nemzeti függetlenséget, amelyhez egyébként ragaszkodunk. Gyászoljuk a velünk szemben ellenséges dinasztiát, mert a kettős monarchia korában még érintetlen volt az a terület, amely a mai csonkamagyarokat már nem is érdekli.

Fotó: Kozma Zsuzsi

Ami van, az trágyadomb”

GFG: Lépjünk egy kicsit hátrébb, akkor az Ön értelmezésében a politika a társadalmi elégedetlenségek és konfliktusok többé-kevésbé türhető menedzsélésre vonatkozik?

TGM: Dehogy. Ezeknek az ellentmondásoknak az eklektikus és harmóniára vágyó menedzselése csupán ahhoz vezet, ami van: s ami van, az trágyadomb.

GFG: Oké, trágyadomb, de mi ennek az alternatívája: a földrengés, a világforradalom?

TGM: Gondolkodni kellene. A gondolkodás mint tevékenység: elfeledett praxis. De az, ahogy ezekről a kérdésekről például Hegel gondolkodott, nem teljeséggel leutánozhatatlan. Ugyan barbár, unalmas, vulgáris, idióta világban élünk, amelyben a szellemi színvonal igénye pusztán fölszólításként is nehezen megfogalmazható, de azért nincs még olyan távol, amikor még képesek voltunk gondolkodni.

GFG: Ez Ön szerint hat a politikai minőségére is?

TGM: Ez ugyanaz. Ezerszer magasabb szellemi színvonalon volt az Országos Tervhivatal, mint a többé-kevésbé „szabadon választott” mai kormányok. Ott próbálták legalább maguknak megválaszolni: mi a jólét, mi az életszínvonal, melyek a szükségletek, s hogyan lehet megtudni, hogy valóságosak-e. Amikor valaki tervez, fölmerülnek ezek a kérdések. Nem sikerült persze megoldani őket, a posztsztálinista rendszer másodosztályú jóléti állammá alakult át, és evvel a saját különleges látásmódjukat sutba vágták, de az alapkérdések legalább szóba kerültek.

GFG: Úgy gondolja, hogy a most kormányzók gondolati restséggel vádolhatók?

TGM. Nem, nem, nem. Ez nem morális hiba, ez  morális válság. Tehát történeti kérdés. Erről nem az egyes aktorok tehetnek. Mint ahogy a korábbiaknak se személyes érdemük, hogy az ő idejükben még volt intellektuális komolyság. Szerencsétlen mai gyerekek, véletlenül odasodorta őket az élet, nem tehetnek róla. Azt az ellenzéki újságírást, amely komoly érzelmeket mutat, teszem azt, Lázár Jánossal szemben, én meglehetősen komikusnak tartom. Lázár János belőlem nem vált ki erős érzéseket. Egyáltalán: mai magyar vagy bárhonnani politikus nem vált ki belőlem érzelmeket.Csak bábuk. Ami van, az trágyadomb. Nekik is ebben kell élniük, nem kell őket se irigyelni, se gyűlölni, se követni. A korszellem elutasítja a politikafilozófiai vitákat. Az elmúlt  négyezer évben egészen a huszadik század utolsó negyedéig az emberiség képes volt rá, hogy értelmes módon ezekben a terminusokban vitatkozzék a közügyekről – ma ez nincs így.

GFG: Nem lehetséges, hogy a politikai filozófia mindig is vesztes, alárendelt pozícióban volt a politikai gyakorlathoz képest? Ön azt mondja, hogy a politikai filozófiai kérdések mintha szorosabb összefüggésben lettek volna a politikai döntéshozatali képességgel.

TGM: Nem a „döntéshozatali képességgel”, a közösség irányításának és  önirányításának a gyakorlatával. Csak nem fog bedőlni ezeknek a technokrata dumáknak, hogy „döntéshozatali képesség”…

GFG: Maradjunk Plutarkhosznál…

TGM: Maradjunk,  jó.

GFG: Nem emlékszem arra, hogy Plutarkhosz hőseinél annyira jellegzetes lett volna, hogy felnőtt, vitaképes polgárok megvitatták a közügyeket.

TGM: De hiszen Plutarkhosz pontosan a monarchiákat írta le. Amiről én beszélek, az természetesen a polisz hagyománya.

GFG: Így könnyű kibújni, persze.

TGM: Joggal lehet így kibújni. Azt nem állíthatjuk, hogy Platónnak vagy Szophoklésznek nem volt köze a valósághoz. Mint ahogy azt sem állíthatjuk, hogy Aquinói Szent Tamásnak nem volt köze a valósághoz.

GFG: De a politikára gyakorolt hatásuk…

TGM: Az ő gondolataik és fogalmaik nyomán alakult ki a politikai és jogrendszer. Az tény, hogy egészen a kommunizmusig minden társadalomban a létező vagy elképzelt hierarchia csúcsán a szellem állt. Évezredekig az egyház meg az egyház által fölkent szakrális, monarchikus tekintély. A korai filozófia fölfedezte a rációt, a szellemet mint önálló létezőt. Az emberiség fölismerte a ráció önállóságát és elkülönülését a szenvedélyektől, a tapasztalattól, a térbeliségtől, a testtől. Nem arról van szó, hogy a filozófia kauzális (oksági) értelemben meghatározza a jelenségeket és történéseket, de a filozófia volt a fő  formája annak, ahogyan gondolkodunk a közös ügyekről. Arról, hogy miként helyes élni, együtt és külön-külön. Az, hogy történetesen olyan országban üldögélünk és beszélgetünk most, amely a filozófiátlanságban csak egyetlen civilizációhoz hasonlítható, ez az ókori Egyiptom, hát kérem…

GFG: Csak kevesebb a piramis.

TGM: Türelem. Majd lesz több piramis.

“Én jelenleg beérem a filozófiai eretnekséggel”

GFG: De akkor mi következik ebből pragmatikusan nézve és jár-e ez valamilyen következménnyel az Ön pozíciójára nézve? Ön rendszeresen megszólal politikai kérdésekben, véleményt formál a közügyekről.

TGM: Nem gondolom azt, hogy a társadalom- és politikabírálat haszontalan lenne. A politikai preferenciáimnak megfelelő politikai praxis ma nincsen, nemcsak Magyarországon: sehol. Ha a politika szót komoly értelmében vesszük, mint közösségi reflexiót és közösségi tettet, akkor persze akad itt-ott. Mint a korábbi sötét korokban, az ember kis enklávékba húzódik vissza. Voltak olyan társadalmak, ahol a lakosság két-három százaléka tudott írni-olvasni, most is ez a helyzet – a szó komoly értelmében. Én most jelenleg beérem evvel a filozófiai eretnekséggel, nem mintha kielégítőnek gondolnám. De nem az én sorsom a kérdés, mert én azért valahogy elvagyok a könyveim között. A honfitársaimról és felebarátaimról van szó, akiknek szeretnék méltóbb életet, legalább abban a minimális értelemben, hogy megkezdjék saját közösségi és morális problémáik racionális átgondolását.

Fotó: Kozma Zsuzsi

GFG: Ez az ön honpolgári kötelessége

TGM: Olyasmi.

GFG: De hogy lehet ennek érvényt szerezni nagy léptékekben, amikor a politika eltávoldott a polisztól?

TGM: Ma már nincsenek városok. London, Lagos, Kairó vagy Sanghaj nem városok, ezek országok, amelyekben az emberek történetesen szorosan laknak.

GFG: Nem lehet-e azt mondani TGM-ről – és most ironizálok –

TGM: …majd visszaadom…

GFG: …hogy amit TGM mond, az kis léptékekben lehet, hogy érvényes lehetne, de amikor a nagy léptékekhez beszél, akkor értetlenséggel találkozik.

TGM: Ez nem így van. Fura, de ha jól látom,még mindig én vagyok az egyik leghatékonyabb értelmiségi Magyarországon.Én is tudom persze, hogy hogyan. Az ellentmondás erejénél fogva. Mert nem arról van szó, hogy az a sok-sok olvasó velem mind egyetért, javarészük nem ért egyet.

Fűrész Gábor: De ez mindenhol így van

TGM: Nem biztos. Én ismerek olyan művelt publicistákat nyugati országokban, akiknek nagyobb közönségük van, mint nekem, és akik nagyon jól ki tudják fejezni a saját társadalmi csoportuk hangulatát, mentalitását. Én persze megőrülök ezektől a szerzőktől. Ez nem azt jelenti, hogy ostobaságokat beszélnek, de kétségkívül akkora konformizmusra és kritikátlanságra van szükségük, amit én egy délelőtt tartamára sem tudnék kibírni.

GFG: Jó-jó, de mi következik az Ön helyzetértékeléséből?

TGM: Annyira én is korom gyermeke vagyok, hogy nem gondolom, hogy lehetne azonnali megoldásokat találni. Nem arról van szó, hogy én most itt hirtelen rousseauiánus lennék, és az antik köztársasághoz való visszatérést javallanám. Ez hasonlat volt; annyiban indokolt és jogos, hogy amit én emberhez méltó életnek tartok, abban benne kellene lennie a rációnak, a képzelőerőnek és a hagyománynak, pontosan azért, hogy a dialógus tartalmas és mély lehessen.

GFG: Ezek nagyon erős fogalmak, ez egy minőségibb politikafelfogás irányába mutatnak.

TGM: Ne legyen már annyira mai ember, az Isten szerelmére.

GFG: De hát mit tehetnék?

TGM: Javuljon meg. Ugyanis ez nem pusztán nívó kérdése. Vagy ha mégis igen, akkor ez mindannyiunk élete és méltóságának a kérdése.

Ha fasiszta vezér lennék, nagyon pesszimista volnék”

GFG: Ön mondta azt, hogy trágyadomb.

TGM: Kétségkívül igen. Nem azt mondom, hogy morális elkövetők valaminő rémületes morális defektusban vagy elmekórban szenvednek, hanem valamennyien belefutottunk egy rettenetes helyzetbe – nem először a történelemben. A mai nemzedék azt a következtetést vonja le mindebből, hogy amitől igazán félni kell, az a ráció érvényesítése a politikában. Egyrészt mert szerinte ez „utópikus”, másrészt antidemokratikus, a képzett emberek, az értelmiségiek, a szakértők uralmához vezetne, mivel a mindenkori közvélemény szükségképpen laikus és inkompetens. Márpedig „szabad társadalomban” a közvéleménynek kell uralkodnia. Ennek a neokonzervatív nyugati modellje, hogy a befolyást átengedjük a piacnak, a nyilvánosságnak, a civil társadalomnak. A kelet-európai megoldás, hogy  átengedjük a szubjektivitásnak. Nem véletlen, hogy az 1989 utáni korszak hősei Nyugaton a közgazdászok, Kelet-Európában a szépírók. A mi igazi hőseink a Havelok, a Szolzsenyicinek, a Petri Györgyök és az Esterházyak.

GFG: Jelentett-e változást, hogy megjelent a professzionális politikai elit?

Fotó: Kozma Zsuzsi

TGM: Mit csináljanak a szerencsétlen nyomorultak? Egy eszmény és eszmék nélküli társadalomban valakinek azt a piszkos munkát is el kell végezni, hogy működtesse a vízműveket, meg ellopja a vízművek jövedelmét. Ez a két fontos föladat merült föl. Valakinek működtetnie kell a gondolat és erkölcs nélküli hatalmat, és erre mindig akadnak majd vállalkozók. Ez miért új probléma?

Nyilvánvaló, hogy az ilyen társadalomban is, mint a miénk, a rendet valahogy fönn kell tartani. S akkor valakiknek, mint Orbánnak, vannak még ötleteik ezen túl. Persze gyerekes dolgok. Fölületes történelmi analógiák, effélék. Hatalomkoncentráció szűk területen – a hatalmas zűrzavart ez a hatalom át se látja, nem hogy ellenőrizni lenne képes.

Akadnak tirannikus elképzelések, amelyek a tirannia megvalósítására alkalmas embercsoportok nélkül természetesen közröhejben kell hogy végezzék. Attól még persze sok kárt okoznak, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy valakinek sikerülhet Magyarországon vagy akárhol virtigli totalitárius rendszert bevezetnie, mert azt se tudnák, hogy kell.

Fűrész: Ez azért nem olyan nagy baj.

TGM: Nem baj, én is szeretnék életben maradni. Minden fasiszta mozgalom az első világháborúból hazatért, csak félig-meddig leszerelt veteránokból állt. Jöttek a frontról, nem volt munkájuk. Németországban az 1920-as években a sok millió kommunista szavazó zöme munkanélküli volt, lyukas katonaköpenyben, lyukas katonabakancsban, a még munkában álló proletárok szociáldemokraták voltak többnyire. A régimódi fasizmust föleleveníteni, nagy hadseregek  és a tiszti kaszt tekintélye nélkül elképzelhetetlen. Magyarországon is vannak erőszakos neonáci huligánok, de nehéz elképzelni, hogy ennyi huligán elég. Ahhoz több millió kellene. Úgy értem, hogy lumpen, elveszett ember, ráadásul, aki lőni is tud. Ezek lőni se tudnak. Csak verekedni képesek, az meg nem ér semmit. Ha fasiszta vezér lennék, nagyon pesszimista volnék: „kérem, uraim, evvel az emberanyaggal semmire sem megyünk”.

Csak nem képzeli, hogy láttam életemben futballmeccset”

GFG: Ha demokrata vezér lenne, akkor is pesszimista lenne.

TGM: De az nem fordulhat elő. Az már voltam. Nagyon élveztem egyébként, csak kénytelen voltam észrevenni, hogy az elméleti és morális pozícióm tarthatatlan.

GFG. De akkor ez a perspektíva, ahonnan Ön néz a rá a világra, Európára is érvényes. Érdemes-e egyáltalán beszélni az Európai Unióról, a Brexitről és így tovább.

TGM: Egy mondatban össze tudom foglalni, hogy mit gondolok. AzEurópai Unió rendkívül tökéletlen dolog, és fel lehet számolni, föltéve, ha valaki ugyanebben a mondatban megengedi azt is, hogy Magyarország is tökéletlen dolog, és föl lehet számolni.Ezek politikai entitások, és mint ilyenek, nem örökkévalók. El kell ismernem, hogy a szurkoláson kívül nagyon mást nem lehet csinálni, hiszen a nemzeti hagyományok már rég elvesztek. Mindenki ugyanazokat a tévéműsorokat nézni, ugyanazokat a popzenekarokat hallgatja, ugyanazokat a ruhákat viseli, ugyanazt eszi, ugyanazokat a mobilokat nyomogatja.

GFG: Német-francia elődöntő volt a foci-EB-n, két nagy filozófiai tradícióval rendelkező ország, a hegeliánusok fociznak a dekonstruktivistákkal. Kinek szurkolt?

TGM: Csak nem képzeli, hogy láttam életemben futballmeccset. Tévékészülékem még soha az életben nem volt. Bemehetnék a presszóba, és megnézhetném, de ilyen unalmas sportot ki az isten bír nézni. A kosárlabdában legalább történik valami. De hogy olyan sportot néz valaki, ahol előfordul, hogy egy gól sem esik… Őrültek! De az emberek még vízilabdát is néznek, ahol nem is látszanak a játékosok, hiszen a vízben vannak. Az emberiség fantasztikus. Kaptam szemrehányásokat, hogy nem osztozom a közös nemzeti focilelkesedésben, olyan liberális írótól például, aki büszkén említi, hogy tizenhétszer írta le tárcájában a „magyar” szót. S aki amondó, hogy aki nem osztozik az ő érzelmeiben, fogja be a száját.A háborúban még nagyobb az ilyen lelkesedés, csak mivel ott nagyobbak a tétek, az intolerancia még nagyobb. Le is csukhatják, főbe is lőhetik a kétkedőket. Itt most csak kiszerkesztik azt, aki nem áll kötélnek. De a lényeg ugyanaz. A gondolattalan kapituláció a közvélemény előtt, a gyáva konformizmus. A focibajnokság Gyóni Gézái! Odavagyok.

Minek Magyarországhoz viszonyítani a dolgokat?”

Fotó: Kozma Zsuzsi

GFG: Ön szerint akkor Nyugat-Európa intellektuálisan, morálisan jobb állapotban van, mint Kelet-Európa?

TGM: Közép-Európa van a legrosszabb helyzetben. Kelet- és Nyugat-Európa is valamicskével jobb helyzetben van.

GFG: Miért?

TGM: Jó kérdés. Ezt én sem tudom. Magyarország rejtély. De ugyanilyen rejtély Szlovákia meg a régi Monarchia nagy része.

Fűrész: A közérzetre gondol?

TGM: Nem. Arra gondolok, hogy van-e igazi szellemi tevékenység.  Vannak-e érdekes politikai viták, valamit akaró kisebbségek, érdekes gondolatok.  Boszniában vannak. Romániában vannak. Görögországban vannak. Olaszországban vannak. Ezzel szemben Ausztria, Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország – fehér folt a térképen. Itt nem történik semmi.Ez érdekes, mert kivételes. Még megvan az a régi szokásom, hogy kinyitom az újságot, mert kiváncsi vagyok, hogy mit mondanak. Itt senki semmit.

Fűrész: Mi jobboldaliak vagyunk, de kíváncsiak vagyunk, hogy Ön mint baloldali gondolkodó lát-e a világban olyan baloldali gondolatot, ami a jövő szempontjából inspiráló lehet.

TGM: Hogy a fenébe ne. Ezrével. Jesszus Mária, mást se látok, egyfolytában ezeket olvasom. A marxizmusnak olyan virágzása van ma, ami nagyon rég nem volt már. Gigantikus irodalom, folyóiratok, könyvsorozatok, portálok, világkongresszusok, doktori programok, kutatóintézetek, enciklopédiák. Csak története során először nem kapcsolódik mozgalomhoz. A déli országokban még mindig vannak elkötelezett munkások, akik olvasnak politikai filozófiát, elméleti munkákat. Ez Portugáliában, Spanyolországban, Görögországban, Franciaországban még mindig megvan, evvel kész.

GFG: A baloldal nem akkor volt sokkal erősebb, amikor mozgalmi szintre is le lehetett képezni, hogy van a proletariátus meg a burzsoázia? Most meg vannak újbaloldaliak, feministák, zöldek, marxisták és még ki tudja még kik.

TGM: Ilyen leegyszerűsítés nem volt Sztálin idején se.

GFG: Arra gondolok, hogy szét van esve a baloldali univerzum.

TGM: Ennél még nagyobb a baj. Megszűnt a munkásmozgalom.Megszűnt, és nagyjából egyszerre szűnt meg az egész világon. Vége lett annak a nagyiparnak, amelyre a munkásmozgalom támaszkodott. A megváltozott helyzethez pedig a munkásmozgalom nem tudott és nem is tudhatott alkalmazkodni. Hiába van ma is tőketulajdon nélküli proletariátus, amelynek nincs politikai léte. Hiába ez a többség ma is. Ami politikailag maradt belőle, a mérsékelt baloldal mai szavazótábora: az állami alkalmazottak, köztisztviselők, tanárok, nyugdíjasok, egyedülálló szülők, tehát azok,  akik az állami ellátórendszerektől függenek. No meg az etnikai és szexuális kisebbségek tagjai. Ezek a szociáldemokrácia mai szavazói. Ezek a legkonzervatívabb rétegek természetesen, mert hiszen a status quótól, a nagylelkű szociális állam védelmétől függenek. Nyilvánvaló, hogy ennek kevés a köze a francia forradalom óta létező baloldalhoz.

GFG: Szerintem Marx alapján könnyebb cselekedni, mint mondjuk ha ma elolvasunk egy Chantal Mouffe-ot vagy Ernesto Laclaut. Ez nincs összefüggésben azzal, hogy hol tart ma a baloldal politikai értelemben?

Fotó: Kozma Zsuzsi

TGM: De. Erre csak ez az egyszavas válaszom van: de igen.

GFG: Vagy egy másik példa: beszélek egy baloldali politikussal, ő azt mondja, hogy az alapjövedelmen kívül neki nincs egyéb javaslata.

TGM: De ez csak a mai Magyarországon van így. Minek Magyarországhoz viszonyítani dolgokat? Én ismerek olyan tök maffiózó szerb szocialista politikust, aki olvas. Vagy legalábbis eredményesen tud úgy tenni, mintha olvasna.De Magyarországon is vannak fiatal nők és férfiak, akik alkalmasak lennének a baloldal vezetésére, műveltek és komolyak – ha volna magyarországi baloldal.

Az életünk nem elég szép”

Fűrész: Bocsánat, én nem vagyok filozófus, tehát naiv módon fogok megfogalmazni dolgokat.

TGM: Az a jó!

Fűrész: De láttam egy előadását, amit a kolozsvári egyetemen tartott a marxizmussal kapcsolatban.

TGM: Arra az egyetemre beengednek ugyanis. Magyarországon nincs egyetem, ahová beengednének.

Fűrész: Tehát abban az előadásban arról beszél, hogy nem lehet a – mondjuk mi most piacgazdaságnak hívjuk, de hívhatjuk tőkés gazdaságnak is – nem lehet kizárólagosan morális alapon kritizálni. Tehát amennyire értettem az Ön Marxról adott olvasatát, hogy ez inkább egy struktúra, aminek van egy önműködő, önálló léte. Igazából nem is az a kérdés, hogy kiből lesz a tőkés vagy kiből lesz a munkás, hanem magának a struktúrának a logikája, ami ugye fenntartja ezt a modern gazdaságot. Hogy akkor abban mi az az imperatívusz, ami miatt ezt meg kell változtatni vagy érdemes megváltoztatni.

TGM: Merthogy tönkreteszi a társadalmat. És elvezet a világvégéhez.

Fűrész: Ha jól értem, akkor ön azt mondja, hogy ennek a rendszernek a felismerése az, ami elvezet a változáshoz.

TGM: A kapitalizmust egyáltalán nem könnyű megérteni. Az, hogy a kapitalizmus anyagiassághoz meg önzéshez vezet… – hát ezt a fajta egyszerű erkölcsi kritikát már minden társadalommal szemben alkalmazták. Ez nem specifikus. Tehát nem ér semmit. Evvel persze nem azt mondom, hogy nem helytálló elvontan.

Fűrész: Igen, csak én arra lennék kíváncsi, hogy mégis kell valami imperatívusza legyen annak, hogy az ember miért mondja azt, hogy a jelenlegi világot meg kell haladni.

TGM: Mert muszáj.

Fűrész: A szenvedés miatt, amit okoz? Mert ugye látni egy gépezetet, ami működik…

Fotó: Kozma Zsuzsi

TGM: Az, hogy valami működik, az két dolgot jelent. A pokolgép is működik, és az autóbusz is működik. Mégis a kettő között a testi épségünk szempontjából jelentős különbség észlelhető.Avval, hogy a kapitalizmus működik, csak annyit mondtunk, hogy érdekes szerkezet. De még ez sem biztos, tekintettel arra, hogy – szemben más gazdasági rendszerekkel,  és ezt csak Marx ismerte föl, illetve nagyon nem marxistaként Polányi Károly – olyan rendszer, amelynek a középpontjában nem emberi akarat áll, és nem emberi szándékok állnak, hanem automatizmusok. A leglényegesebb pedig az az  automatizmus, amely életre kelti azt a csodát, hogy a sorozat egyik végén beteszünk valamilyen értéket, a másik végén pedig kihúzunk egy nagyobb értéket. Ez a természetben nem fordul elő. Ehhez az emberi munkaerő kell és az emberi munkaidő. A kapitalizmusban kialakul az emberek összekapcsolódása absztrakt folyamatok révén (technika, csere, pénzforgalom, uniformizálás és egyebek), illetve az értéknek ez az önműködő növekedése, amelyet az absztrakt piaci mérőmechanizmusok nem szabályoznak, hanem csak visszatükröznek, mint a pénz értéke, a részvények értéke, a kötvények értéke, jövedelem, fogyasztás és hasonló mutatók – ez ahhoz vezet, hogy az életünk fölötti kontroll teljes mértékben kicsúszik a kezünkből. Miután ez nem egyeztethető össze a morális akaratnak alárendelt politikával, szükségképpen ismétlődő katasztrófákhoz vezet. Észlelhető: valamennyiünknek alapvető szükséglete, hogy legalábbis az erkölcsi eszményeknek megfelelően rendezzük be az életünket (szabadság, biztonság, otthonosság, szépség), és mivel az emberi akaratnak a relevanciája mégis sokkal kisebb, mint bármikor máskor, ezért az a fajta szolgaság, amelyben az ember személytelen hatalomnak van alárendelve, különösen próbára teszi pszichológiailag és morálisan az embereket. Ez rossz rendszer. Mindenki boldogtalan. És hát miről szólnak a nagy XIX. századi regények? Dickens, Balzac, Stendhal, Flaubert, Tolsztoj. Hát a csalódásról. Minden nagy regény a kiábrándulásról szól. Mikszáth is. Kivétel nélkül. Miért szólnak ezek a regények például a házasságtörésről? Mert azt mutatják be, hogy a legutolsó eszmény, a szerelem is teljes mértékben reménytelen. Hiábavaló.Nem lehet a hétköznapokkal összeegyeztetni. Szimbolikus jelentőségű a dolog: határán a közéletnek, a magánéletnek és a vallásnak. Ez a fajta állandó ismétlődése a kiábrándultságnak, a csalódottságnak: „az életben kellene még lennie valaminek, amiért érdemes élni, ez túl kevés!” – az emberiség állandó panasza ezekben a korszakokban. És egyetértek: ez így nincs jól. Az életünk nem elég szép.

Fűrész: Ez nem az általános emberi állapot?

TGM: Nem egészen.

Fűrész: Tehát mennyire kapitalista-specifikus probléma ez?

TGM: Nagyon nagy mértékben.

“Gazsikám, hát mit vársz?”

Fűrész: Értem, csakhogy rengeteg ember azt mondaná…

TGM: Dante nem a kiábrándulásról szól, és ez nem véletlen. Én nem azt mondom, hogy nem volt tragédia korábban. Vannak megoldhatatlan konfliktusok Szophoklésztől Shakespeare-ig minden tragédia erről szól, hogy valamit nem lehet megoldani. Hogy mindkét félnek igaza van.  Hegel szerint a történelem nem a boldogság terepe, de most nem erről beszélek. Hanem arról, hogy azokban a korokban, amelyekben rendelkezésre állt – legalábbis elvileg – a szerzetesség mint alternatív életforma, ott nagyobb terepe volt a boldogságnak.A szerzetesség intézménye majdnem minden civilizációban létezik. Ez nemcsak keresztyén gyakorlat. Tibetben is ismerik, de az iszlámban is. Majdnem minden kultúrában helye volt. Ez alternatív életmód, ahol a szegénység, szüzesség, engedelmesség azt jelentette, hogy a szerzetességgel el lehetett utasítani minden „anyagi” értéket: a szerzetesnek nincsen tulajdona. El lehetett utasítani a prokreatív szexet is – márpedig, hogyha nincs prokreatív szex, akkor a magántulajdonnak sincs értelme, nincs öröklés. Az engedelmesség pedig a büszkeségnek, a gőgnek a bűnét zárta ki. Tehát a legfőbb szenvedélyeket kiiktatták, legyőzték, és helyettesítették egyfajta kollektív boldogsággal az imában, meditációban és reflexióban. Ez olyan lehetőség, amely nekünk nem áll rendelkezésünkre. Bizonyos értelemben szabadabb társadalom volt a korábbi, és most nincs alternatívája a jelenlegi tyúkszaros életünknek.

GFG: Csak nekem is eszembe jutott egy példa. És arra próbálok közben rávilágítani, hogy nem lehet, hogy van egy ilyen elfogadó attitűdje az embereknek a hívjuk így, kapitalizmussal szemben. Lófrálok a városban, és előttem sétál egy fiatal pár. Azt mondja a srác a lánynak, miközben a fenekére csap, hogy „ettünk, ittunk, b888tunk – mi kell még?”. Hogy nincs-e egy ilyen elfogadó mentalitás azokkal a keretekkel kapcsolatban, amelyek között élünk?

TGM: Ezek nem szoktak semeddig sem tartani. Tapasztalatunk az, hogy az ilyen évek után jön a düh meg a lázadás. Persze én is tapasztalom, mert ez éppen olyan ideológia, mint bármi más a kommersz tömegkultúrában. Nekem is mondta valaki egy szerelmi bánatra, hogy „Gazsikám, hát mit vársz? Hiszen manapság…” De észlelhetjük, hogy azért mindenki elégedetlen az érzelmi viszonyokkal, még a mai gyöngécske líra is tele van gyűlölettel a laposság, az intenzitáshiány, a banalitás uralma, a lélektelenség, a tűz és a nagy szenvedély hiánya iránt.

GFG: Vagy van egy ilyen társadalmi klasszikus ellenérv, hogy ha a középkorban valaki jobbágynak született, az az is maradt, és hát jobbágynak lenni nem volt éppen király dolog.

TGM: De szerzetes lehetett. Volt kiút. És elmehettek katonának. Kóbor lovagnak. Kalóznak. Brigantinak, betyárnak. Ami szintén kiút. És volt, persze sokkal gyakrabban volt, amiből nem lehetett kiút. A nőknek semmi más nem volt, mint olykor az apácaság. A férfiaknak azért több minden állt rendelkezésükre. A görög és a régi hindu koncepció a rabszolgaságot a háztartással tartja rokon értelműnek. Ott van a rabszolga meg a nő. Az az otthon. Ez nem az agora, hanem az oikosz. Az ókoriaknak a magánélet az rabszolgaság. Ma viszont épp ezt tartják szabadságnak! Pedig a görög azt mondta volna egy mai liberális szubjektivistának (akkor is, ha az illető bankigazgató vagy vezérkari főnök), hogy „maga cseléd”. Vagy nézzünk egy másik példát: „Én mondom meg, hová megyek nyaralni.” A szabadság minő magasztos formája!(nevet)

Tehát voltak mindig kiutak. Az archaikus társadalmakban is. Pedig nagyon kockázatos, veszedelmes társadalmak voltak. Az embert folyton érhette fizikai támadás, erőszakos halál. De az, hogy az emberek ma ki vannak szolgáltatva az árfolyamoknak meg azoknak az információknak, amelyek alapján a beruházásokat eldöntik, erre élő embernek befolyása nincsen. Márpedig többek között ez határozza meg a foglalkozási struktúrát: amely nagyjából pedig azt határozza meg, hogy az emberek mivel töltik a napjaikat, hogy élnek és meddig. Ez a szolgaság személytelen, totális formája, amelyben már nem a személyek iránti engedelmesség az, ami fájdalmas, mint a régi világban.

A nacionalizmus halott vagy haldoklik”

Fotó: Kozma Zsuzsi

Fűrész: A kapitalizmus akkor egyfajta személytelen rendszerként működik most. Mi van azokkal, mert ezt ugye lehet egy rendszeren kívüli pozícióból nézni, hogy rátekint az ember a működésére és azt mondja, hogy ez szenvedést okoz ugyan, de ez a mai berendezkedés alapstruktúrája, és javítsuk meg valahogy. Most gondolok itt Pikettyre, aki szerint különböző adók bevezetésével korrigálni kell a struktúrának a szélsőségeit és akkor mondjuk egy élhető alternatíva jön létre.

TGM: Nézze, ez lehetséges. Én is szeretném, ha reformok történnének. Mondjuk megjavítják a rossz akusztikájú hangversenytermeket. Ez is morális kötelesség. Az ember támogat mindent, ami az erkölcsi preferenciának megfelelően javíthat embertársai, felebarátai helyzetén. De  a kapitalizmus elég régi rendszer, és nemcsak gazdasági ciklusok vannak, hanem politikai ciklusok is. Így vannak piaci meg állami ciklusok. Most Piketty meg azt javasolja, hogy legyen megint nagyobb újraelosztás, de hát ez már volt.

Fűrész: Tehát nincs semmi új a nap alatt.

TGM: Az államkapitalizmus is kapitalizmus. Az alapkérdéseket nem oldja meg.Ha csökkenti a szegénységet, én is támogatom, persze. Magyarországon is négymillió ember él szegénységben: ez a legfontosabb nemzeti probléma. Kétségkívül részleges javulásokat elő lehet idézni – természetesen nagyon magas áron. A neoliberalizmus által okozott problémák következtében az ember hajlamos elfelejteni, milyen problémák voltak a jóléti állammal. Merthogy voltak. A jóléti államnak a neokon kritikái nem voltak teljes egészükben tévesek. Úgy nevezte az egyik thatcherista ismerősöm a skandináviai szociáldemokrata modellt, hogy az a szociális munkások diktatúrája. „Nanny state”, dadaállam, mondta Mrs. Thatcher. Ha valóban jól kalibráltan és nem elnagyoltan, hanem esetekre is érzékenyen akarják segíteni a társadalom tagjait, ahhoz be kell menni a házukba, ki kell kérdezni őket, prédikálni kell, korholni, nevelni, be kell avatkozni az életükbe.

Fűrész: A hatalom és a ráció hogyan választható el, ha a tervezés az, ami ezeket a diktatórikus dolgokat létrehozza?

TGM: Nézze, én az ifjúságom a hetvenes-nyolcvanas évekre esett. Annak pont az volt az ideológiája, hogy a ráció nem választható el a hatalomtól, és a ráció is hatalmi tényező. Foucault. Ez nagy mértékben igaz. A kérdés az természetesen, hogy áltatjuk-e magunkat, hogy ha azt gondoljuk, hogy lehetséges kritikai ész. Általában intézményes hatalmi pozíciók elkülöníthetetlenek a szellemi pozícióktól. Ezért is van az a régi antikommunista irodalomban az a toposz: hogyan csábítja az értelmiségieket a hatalom, amikor javítani akarnak a dolgokon, és belépnek a pártközpontba. Ez kétségkívül egyfajta romantizálása a helyzetnek, mert a modernebb társadalmakat mindenfelé értelmiségiek szokták volt irányítani. Különösen a jóléti államokat meg az államkapitalizmusokat.

GFG: Megint hülye kérdés lesz, de mégis, Ön szerint mi lesz? Mi várható? Krízisek jönnek?

TGM: De a krízisnek is több formája van. Akrízis egyik formája a szörnyűséges konfliktus, a másik pedig a lassú bomlás. Az utóbbira van nagyobb esély – legalábbis a világnak ezen a részén. A margón lesz bum-bum is, ahogy már most is van.

Fűrész: Európára vagy az Egyesült Államokra gondol?

TGM: Európára természetesen. Az Egyesült Államok maga is földrész, kétségkívül nem várható, hogy a saját területén háborúba bonyolódjék.

Fűrész: A hanyatlás szempontjából kérdezem.

TGM: Még hanyatlani is kevésbé hanyatlik, mint más helyek. De azért ez speciális eset, a hatalmas, lényegében önellátó gazdaságával. Tény, hogyaz európai kontinensen valóban a lassú hanyatlás és a kulturális, morális és esztétikai elbutulás megy végbe továbbra is.Én is bizonyos értelemben meg vagyok sértődve: hát hogy lehet az, hogy korábban jobb volt? Például a nagyapám is biztosan többet olvasott, mint a mai szabómesterek. Ő szabó volt Székelyudvarhelyen, és szerette a nagy oroszokat, különösen Csehovot, Turgenyevet. Ez az egyik dolog tehát. De ebben benne van a munkásmozgalom eltűnése, benne van a nacionalizmus súlyos válsága, amit hibásan sokan úgy írnak le, hogy a nacionalizmus diadalmaskodik és fejlődik – erről szó nincs. A nacionalizmus halott vagy haldoklik – mint az állampolgári magatartás egyik modellje. A nemzetállamok bomlanak. (Minden nemzetállam szupraetnikus, mindegyikben vannak kisebbségek.) Egész Európában: Nagy-Britanniától Spanyolországig, Koszovó, Ciprus, Macedónia, Bosznia, Belgium. Az emberek nem tudják elképzelni, hogy másfajta emberekkel együtt lehessen élni. De milyenek akkor a „magunkfajták”? Üres gyűlölet a kívülállókkal szemben, és üres, habár lelkes szeretet a bévülállókkal szemben.Valamikor a nacionalizmusok szembenállása versengő életmódokat jelentett. A német-francia-angol-orosz szembenállásokra gondolok. Ezeket a modern kapitalizmus és a populáris kultúra teljesen lerombolta, a nemzeti szembenállások, az egymástól különböző életminták szétporladtak. Az emberek azt gondolják ma, mint amit az én szűkebb pátriámban, Erdélyben, hogy a magyarság azt jelenti, hogy az ember még több és több és több fesztivált szervez. Gratulálok. Lángosfesztivál, kürtőskalács-fesztivál, birsalmapálinka-fesztivál, néptáncfesztivál, aszfaltrajz-fesztivál… Korunk hőse: az etnikai gasztroblogger.

“Jeremiási átkaimat szórom a jelenkorra”

Fotó: Kozma Zsuzsi

GFG: Van-e értelme visszafordulni?

TGM: Nem. Az az út zárt. El van torlaszolva. Mint ahogy a vallás útja is el van torlaszolva. Mint ahogy természetesen a dzsihadizmus is vallásparódia. Véres paródia persze, de paródia.

GFG: Akkor ez valóban egy új szellemi kihívás is, nem? Mert tulajdonképpen a létező vagy általunk ismert modellek zártak.

TGM: Azt nem állítom, hogy ezeken belül nem lehetne kisebb javításokat végezni.Itt van például a vallás.Nemrég bementem az egyik kolozsvári templomba, elfelejtettem, hogy akkor van éppen a délutáni istentisztelet. Gondoltam, meghallgatom, mit mond a tiszteletes úr. Hát a Nők Lapja: a mai jámborság, „segítsetek a mosogatásban az asszonynak”, vagy „foglalkozzatok a gyerekkel”, „ne hanyagoljátok el az öregeket”, „ne üljetek föl minden új divatnak”… Emögött persze ott van a régi intés az önzés ellen, de hát…

GFG: Akkor önnek mi ad erőt? Teljesen komolyan kérdezem. Itt táblával a kezében áll előttünk, a táblán a felirat: „szakadék”.

TGM: Egyrészt megszokásból végzem a dolgomat. Nem akarom ezt idealizálni. Másrészt jeremiási átkaimat szórom a jelenkorra, de legalább ez teendőket ad az embernek. Tény ugyanakkor, hogy önök folyton kitűnő alkalmakat és ürügyeket nyújtanak ehhez. Ilyen szempontból Magyarország remek hely. De a kritikának vannak racionális igényei. Másrészt pontosan azt csinálom, amit kárhoztatok. Próbálok egy kis enklávéban valamit csinálni, de reprezentatív kiutak nincsenek.

Fűrész: Tehát, ha jól értem, úgy érti, hogy nem született meg az alternatíva

TGM: Az alternatíva réges-rég megszületett. Az a kérdés, hogy mi a szubsztrátum. A kapitalizmus maga absztrakt, de maga a forradalom nem volt eléggé az. Hogy lehet legyőzni a kapitalizmust?A kapitalizmus nem kormány, amelyet meg lehet dönteni.Mint ahogy a szovjet rendszernek nem is sikerült megdöntenie, hiszen fennmaradt a bérmunka, fönnmaradt az árutermelés, volt pénz, voltak osztályok. Sokatmondó, hogy a kommunista mozgalom nagy forradalmi fázisa után azok a radikális értelmiségiek, akik megmaradtak, mivel foglalkoztak: Lukács, Bloch, Adorno, Benjamin. A művészettel. Ez nem véletlen. Nem a közgazdaságtannal, nem a politikával, hanem a művészettel. Mert érezték többé-kevésbé ösztönösen, hogy ott a baj. Szerintem igazuk volt.

GFG:  Befejezésként lenne még egy kérdésem – ez  elég hosszú interjú volt – , hogy az ön hosszú szövegei és az én egymondatos szövegeim: nem gondolja-e úgy, hogy ugyanannak az éremnek két oldala?

TGM: Azt hiszem, értem, mire céloz.

Forrás: http://888.hu/article-tgm-jeremiasi-atkaimat-szorom-a-jelenkorra

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM:”Jeremiási átkaimat szórom a jelenkorra”- interjú a 888.hu-n bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Az emeszpé – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeAz emeszpé halad a korral (kerítés, terrorveszély, ugrálékony büszkemagyarság), de a hangsúlya, a szájtartása, a mondatdallama fülsértően hamis. Vélemény.

A politikai cikkírónak kötelezettségei is vannak, nem térhet ki feszélyező témák elől.

Pártkongresszus volt, új vezetőket is választottak, de erről nem sok minden jut eszébe a hagyományos politikától megcsömörlött írónak és olvasónak. A hatalmas, összeomlással fenyegető európai zűrzavar közepette a hivatalos magyarországi „belpolitika” iránti, amúgy se túl heves érdeklődésünk megcsappant. No meg azt is látjuk, hogy a két radikális jobboldali pártnak (Fidesz–KDNP, Jobbik) együttvéve 71 százalékos a támogatottsága az ún. biztos pártválasztók között (tehát annak a kisebbségnek a körében, amelynek egyáltalán vannak parlamenti terminusokban kifejezhető politikai preferenciái), a maradékon osztozik a voltaképpeni ellenzék hat (6) pártja. Ez utóbbiak között (az apróságok között) a viszonylag a legnagyobb az emeszpé.

Ez nem befolyásolna bennünket – ugyan hány szavazatot kapna Immanuel Kant? –, és ha netán esélytelenül, de fölbukkanna valami merész és eredeti politikai gondolat, azt akkor is megbecsülnők, ha nem értenénk vele egyet. Az ellenállás, a különbözés, a dac vagy az ábránd kis foszlányát látni – ezért sokat megadnánk rosszkedvünkben.

Mit olvasunk (hát olvassuk, mert elküldte nekünk egyik éles szemű barátunk az imént) a legfiatalosabb, nem annyira hagyományos ellenzéki pártunk – innovatívan baloldali – társelnökének, Sz. Tímeának a pensée-i között:

A 8 éves kisfiam sír. Ő hihetetlenül szerencsés, nem tudja, milyen több mint 40 évet várni arra az érzésre, amit ezek a fiúk szereztek nekünk az elmúlt hetekben. Köszönjük, srácok, köszönjük, Bernd Storck, köszönjük, Dárdai Pál! Rettenetesen hálásak vagyunk, és szeretünk titeket, nem csak a foci miatt, hanem mert összehoztatok minket erre a pár hétre.

Ez színtiszta orbánizmus („Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok!”), illetve még rosszabb: konformizmus. Az elképesztő erejű konformitási kényszer – mindenki érezze ugyanazt – , amely arra készteti Sz. Tímeát, aki még nincs negyvenéves, hogy úgy tessék neki, mintha negyven éve várna… mire? A négy-nullra? Valóban nem a futballról van itt szó, hanem arról az artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege. („Magyarország, é-á-é!” Ezt ugye Széchenyi mondta. Vagy Vörösmarty?)

Ellenzék?

Ugyan.

Elhagyva a péemes kitérőt, vissza az emeszpéhez.

Az emeszpére sajnálkozó részvéttel és együttérzéssel kell tekintenünk.

Ez a mozgalom, amelyet Táncsics Mihály és Frankel Leó alapított, s amelynek a történelmi elődei a XIX. és a XX. század forradalmaiban és forradalmi átalakulásaiban játszottak középponti szerepet – s az emeszpé nevű pártalakulat még a rendszerváltásnak is (két-három év kihagyással) egyik legfontosabb szereplője volt, egyszerre mindkét oldalon! –, most, hogy a modernség lassan véget ér (háromszáz évig tartott, nem kis idő), mint a modernista kisebbség (technikai-gazdasági fejlődés, egyenlőség, népjólét, világiasság, józanság, tervezés) egyik hagyományos reprezentánsa, csak mellékszereplő lehet.

Persze alkalmazkodhat, de akkor már nem lesz az, ami – és akkor minek?

A klasszikus szocializmus csontjait beleépítették Déva várának – a kapitalizmusnak – a falába: általános választójog, az állam és az egyház elválasztása, köztársasági államforma, a rendi és etnikai privilégiumok közjogi fölszámolása, modern társadalombiztosítás, az állam népjóléti-újraelosztási rendszerei (és egalitárius használatuk), tehát a kései polgári „demokrácia” vívmányai a szocializmus (mint mozgalom és eszmeirányzat) nélkül nem jöhettek volna létre. De nem szocializmus lett belőlük. (Hogy a mai neoliberális publicisztika „szocializmusnak”, sőt: „kommunizmusnak” nevezi „a haladó burzsoázia” legszerényebb javaslatait is a gazdaságba való, „humanista” célzatú állami beavatkozásra: evvel ne törődjünk. Ez csak amolyan reakciós propaganda, épp úgy, mint a nem létező – úgy értem: az itt és most nem létező – „etatizmus” és „populizmus” szédelgő emlegetése.)

© Fazekas István

A „haladó” modernizmust (ennek egyik aspektusa volt az Európa-mítosz, ameddig létezett) nem valami modernista terminussal kifejezhető valamiköveti, hanem – legalábbis modernista szemszögből – semmi. („Aki ugrál, büszke magyar, hej, hej.” Ez nem nacionalizmus, azaz: ez még nacionalizmus se. A nacionalizmus ugyanis: gondolat. Ez: semmi.)

Az összezsugorodott, megszelídült és megkukult emeszpé tipikusan olyan problémákra koncentrál, amelyek nem politikaiak a szó (hagyományosan…) modern értelmében: ilyen a korrupció. A korrupciót minden politikai alapállásból lehet bírálni, mert a korrupció morális probléma. Ha az állam diszfunkcionalitásának nézőpontjából vizsgálnók, az persze más lenne, de ehhöz államdoktrínánknak kellene lennie – az pedig szinte senkinek sincs, néhány üres, ósdi frázison („erős állam”, „kicsi állam”, stb.) kívül.

Minderről nem a szegény kis emeszpé tehet.

Még a legjobboldalibb, a legharmadikutasabb, szinte-szinte már liberálisnak nevezhető szociáldemokrácia politikája is osztálypolitika – mindig túl a jogegyenlőség általános aufklärista (a fölvilágosodás korából származó) követelésén. Az oktatásra meg a mobilitásra való hivatkozások többnyire meritokratikusak: ez nem egyenlősítő, baloldali osztálypolitika, hanem a burzsoázia politikája, amelyet Napóleon így fogalmazott meg: les carrières ouvertes aux talents – a pálya nyitva áll a tehetségek előtt.

Érdekes hát, hogy az elitgimnáziumok diákjainak szülei miért jártak akkor maguk is elitgimnáziumokba, és a gazdasági pozíció fő indikátora miért a postai irányítószám és a helyrajzi szám. Miért a vizsgaeredmények és pályázati sikerek számítanak, amelyekhez leginkább „alkalmazkodás” kell avagy „megfelelés”, a sikeres karrier titka miért a „rugalmasság” és a „helyezkedés” meg a „hálózatépítés” (régi nevén: protekció)?

A szocialistáknak mindevvel szemben épp úgy nincs kifogásuk, ahogyan senki másnak se – a fasisztáktól a liberálisokig.

A régi modernizmus (figyeli a nyájas olvasó, hogy „hagyományos”, „régi”, „klasszikus” modernségről beszélünk, ami voltaképp contradictio in adiecto?) legpolgáribb válfaja is magasztalta (sőt: bizonyos fokig „díjazta”, de minimum eltűrte) a versengő individualizmust, beleértve a különcökét, az eredeti koponyákét, az élhetetlenekét, a lázongókét. Most a konformizmus és a szétzüllés, a káosz egyszerre diadalmaskodik. (Ria, ria, hisztéria.)

Ez nem illik régimódi haladárok habitusához.

A szegény jó emeszpé most olyan „rétegekhez” fordul (ez a szóhasználat is elérzékenyítően jellemző és tegnapelőtti) – értelmiség, „civil társadalom” –, amelyek érzelmileg és értékpreferenciáikat illetően közelebb állnak az orbánizmushoz, bármennyire gyűlölik Orbánt meg államának önkényeskedéseit és durvulásait, közelebb, mint a maradék emeszpé progressziós motyogásához. Én ezt sajnálom. Az emeszpé halad a korral (kerítés, terrorveszély, ugrálékony büszkemagyarság), de a hangsúlya, a szájtartása, a mondatdallama – a többiekéhez képest – fülsértően hamis; a még halványan, ködösen kivehető hagyománya stilárisan szembenáll evvel a posztmodern gondolattalansággal. Ezt se legyűrni nem tudja, se „hitelesen” megjeleníteni.

Persze pontosan ebben áll a számomra megható nosztalgiaértéke. Ez a szegény emeszpé végső soron még mindig túl jó ehhöz a hiperkorszerű kuplerájhoz. A déká – ez a szubkarizmatikus vezérszekta – a maga elszigeteltségében, a maga paranoid belső szolidaritásával persze idő- és korszerűbb meg föltűnőbb, de hát csak az orbánizmus tükörfordítása.

Ezek a pártocskák arra talán jók, hogy a tulajdonképpeni, Brown-mozgásban berregő, közismeretlen fiatal baloldal megértse, mit nem szabad csinálnia és milyennek nem szabad lennie – de ezt máshonnan is meg lehet tudni, kevésbé unalmas kútfőkből.

Az emeszpének tök igaza van abban, hogy emelni kell a közalkalmazottak fizetését. Dörgöljünk el szemünk sarkában egy könnyet: valami igazi nagyság ér itt szerényen, nem is túl ellenszenvesen véget. Ha netán a jelenlegi emeszpének – mindenki várakozásaival szemben – mégis jobban menne a sora, akkor szenvedné el a legnagyobb kudarcát, mert akkor még az elhalványult szimbólum gyöngécske emléke is kiveszne a kultúránkból.

Posztmodern álliberális vagy álnacionalista emeszpére nincs szükség, arra ott vannak a profik. Az emeszpé egyet tehet: öntudatosan, kedvesen, lemondóan képviselheti a múltat. Ez létező és nem is teljesen érdektelen föladat: múltunk épp annyira van, mint jelenünk. Hiányoznék, ha egyáltalán nem lenne.

Bánjunk vele elnézően, legyünk megértők, mint a kicsit besavanyodott, kopaszodó nagybátyánkkal.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20160628_TGM_MSZP_baloldal_ellenzek_konformizmus

Megjegyzés: TGM az ATTAC Magyarország alelnöke volt.

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Az emeszpé – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva