TGM: A lényegről – Cikk a kettosmerce.blog.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Ha megkérdezné tőlem valaki, mit mondanék a magyar baloldalnak, mit kell tennie annak érdekében, hogy elhárítsa az egyenlőségi politika (lásd a lehetséges kormányprogramról szóló írásomat) elől az akadályokat, s ezt csak a leglényegesebbre szorítkozva kellene összefoglalnom, vajon mit mondhatnék?

l_php_6.jpg

Kép forrása: MTI

Azt hiszem, ezt.

A társadalmi igazságosság, s ezen belül az egyenlőség fokozatos kiterjesztésére tett erőfeszítések legnagyobb akadálya az, hogy az igazságosság érvényesítésnek reménybeli haszonélvezőit a létező előítéletekre támaszkodó jobboldali propaganda NEM osztályjellegű csoportokként írja le, hanem mint etnikai, regionális, nemzedéki és nemi populációkat. Ez a propaganda azt mondja, hogy a „nem produktív” romák, aprófalvak lakói, öregek, „a termelésből kimaradó” fiatal anyák lennének azok, akikhez az államhoz befolyó adójövedelmek javát irányítanák az egyenlősítő baloldaliak, azoktól „vennének el”, akik „keményen dolgoznak”, „vállalkoznak”, terveznek, takarékoskodnak, és így tovább.

A piaci fundamentalista neoliberálisok kivételével mindenki helyesli a béremeléseket, de alig javasolja valaki a segélyek és a szegényeknek juttatott más kedvezmények emelését, bővítését (vagy visszaállítását). Sokan sürgetik a köz- és fölsőoktatás színvonalának emelését vagy legalább a helyreállítását, de kevesebben tiltakoznak amiatt, mert a jobboldali oktatáspolitika intézkedései lehetetlenné teszik a munkásfiatalok mobilitását (a tankötelezettségi korhatár leszállítása, gimnáziumi férőhelyek csökkentése, a szakoktatás „lebutítása”, stb.), és még kevesebben helytelenítik az etnikai szegregációt a közoktatásban – ezt nem üdvözlik nyíltan, inkább letagadják a nyilvánvaló tények ellenére.

Vannak, akik – többnyire csak szavakban, de olykor tettleg is – beleegyeznének az egészséges, hagyományosan és digitálisan képzett, szüleik támogatásával lakás- és gépkocsivásárlásra képes fiatalabb munkásság és alsó középosztály helyzetének javításába állami eszközökkel, de azoknak a helyzetét, akik ezt állítólag „nem érdemlik meg”, nem javítanák úgy, hogy ezt népszerű állami beruházások megszenvedjék, vagy a fölső középosztály anyagi helyzete emiatt stagnáljon.

Ez az „elismerés” vs. „újraelosztás” híres kérdése (vö. Nancy Fraser, Axel Honneth: Redistribution or Recognition, London/New York: Verso, 2003; lásd továbbá: Axel Honneth: Die Idee des Sozialismus, Berlin: Suhrkamp, 2. kiad., 2015; nem értek egyet mindenben a szerzők egyikével se, bár tanultam tőlük).

Axel Honneth azt állítja, hogy az újraelosztásnak előföltétele az elismerés. Félretéve most ennek az elméleti megalapozását, azt hiszem, hogy ez empirikusan és politikailag helytálló. Nem várható el a társadalomtól az egyenlőség előmozdítása, ha ugyanez a társadalom az egyenlőség (várható, eljövendő) alanyainak az erkölcsi egyenlőségét előbb nem ismeri el.

Kiemelve az egyenlőség ideológiai akadályai közül a legfontosabbat, a következőket lehetne vagy kellene szorgalmaznia a baloldalnak, még a nagyon-nagyon mérsékelt, a roppantul óvatos, szelíden reformista baloldalnak is.

Annak a baloldalnak, amely mostanában, a roma emberi jogi csoportok, illetve az etnikai jogegyenlőséggel foglalkozó intézmények megszűnése alkalmából némaságával hívta föl magára – és fölfogásának természetére – a figyelmet. A jogvédő és más NGO-k elleni támadások már régebben kezdődtek, és most válnak igazán veszélyessé: itt lenne az ideje az eddiginél keményebb ellenállásnak.

Ebben fordulatra van szükség, és ehhöz a fordulathoz – az örvendetesen terjedő honpolgári jótékonyságon túl, amelynek az önföláldozó aktivistáit és adakozóit hála illeti, amint hála illeti a jogvédőket és a tényföltáró újságírókat is – észjárásunkban és magatartásunkban is nagy változásnak kell bekövetkeznie.

Ugyanis anélkül kell roma honfitársaink méltóságát nyilvánosan és habozás nélkül elismernünk, sértett büszkeségét orvosolnunk, hogy mindenféle előzetes föltételeket támasztanánk, amelyek elterjedt álnevei az „integráció”, az „asszimiláció”, az „alkalmazkodás”. Ezek a homályos előföltételek – amelyeknek a teljesülését olyan embereknek kellene ellenőrizniük, akik nem kedvelik a cigányokat, tehát soha nem igazolnák, hogy a romák „hasonultak”, amint ezt más, korábbi történelmi esetekből jól ismerjük – voltaképpen nem követelések, hanem burkoltan azt szögezik le, hogy a cigányok „nem olyanok, mint mi” (ahhoz, hogy ugyanolyanok legyenek, nekik kell megváltozniuk, a fehér többségnek itt nincs föladata), s ameddig ilyenek, addig nem érdemlik meg, hogy a társadalmi igazságosság kritériumait rájuk is kiterjesszék.

Az még nem dőlt el, hogy a magyarországi cigányok – akiknek túlnyomó többségükben sem az anyanyelve, sem a vallása nem különbözik a „magyarnak” tekintett népességekétől – vajon „nemzetiséggé” alakulnak-e abban az értelemben, ahogyan a kettős Monarchia nemzetiségei (teszem azt, a szlovákok) jöttek létre, eredetileg külön politikai aspirációk nélküli kulturális-etnikai-nyelvi kisebbségből egészen a területi elszakadást és a külön államalakítást szorgalmazó proto-nemzetté. Jelenleg ilyen tendenciák nem látszanak. Hogy lesznek-e effélék, az sok mindentől függ.[1] Egy azonban biztos: a cigányság egyre kevésbé fogja elviselni, hogy a vele szemben bizalmatlan többségi etnikum képviselői vezessék, irányítsák, szabják meg a saját érdekvédelmi politikáját. Látnia kell, hogy a magyar állam barátságtalan vele szemben, és azt is, hogy a jelenlegi magyar állam bírálói, a hátrányos megkülönböztetést gyakorló vagy eltűrő kormányok ellenfelei mennyire lagymatagok és ambivalensek (esetleg gyávák).

A magyarországi cigányság elkerülhetetlenül ki fogja vívni a maga politikai autonómiáját, különállását – miután a „befogadó”, integráló-asszimiláló liberális kisebbségi politika (minden más liberális kísérlettel együtt) kudarcot vallott, meg sok tekintetben nem is volt eléggé őszinte és elég határozott. Talán jó lett volna – de nem lett. (Nem is szólva a „nem halat, de hálót” típusú képmutató, üres beszédekről.)

Akárhogy is volt, ennek már vége.

A magyar baloldali újrakezdés a cigánykérdésben nem egyszerű.[2] Itt nem az előítéletek „leküzdésére” gondolok: az magától értetődik. Hanem arra, hogy EGYSZERRE kell kivívnia két dolgot, amely szemléletileg nehezen összeegyeztethető egymással.

Az első: el kell ismerni, el kell ismertetni – és a napi gyakorlatban is érvényesíteni – , hogy a romák a politikai közösség (ha tetszik: a nemzet) egyenrangú, nélkülözhetetlen és minden tiszteletet megérdemlő tagjai, a köztük és mások között fönnálló különbségek szociális és történeti eredetűek, tehát nem állandók és nem lényegesek. Ők mi vagyunk.

A második: a romákat a saját hátrányos és kirekesztett helyzetük meg – mint minden etnikumot – a történelmük külön csoporttá konstituálja, amellyel ki kell egyezni. A fehér többségnek bele kell törődnie, hogy nem vezetheti a romákat (azaz őszintébben: nem uralkodhatik rajtuk vagy fölöttük), és még a legjobb szándékú reformokat is csak velük egyetértésben, az ő jóváhagyásukkal lehet megtervezni és foganatosítani. A romák egyenjogú és a miénkkel azonos megbecsültséget élvező tagjai kell hogy legyenek „a nemzeti közösségnek”, és UGYANAKKOR el kell ismerni őket különálló közösségnek, amelynek vannak kollektív jogai, saját intézményekre, képviseletre jogosult, és saját külön érdekeit és törekvéseit a többségnek el kell ismernie. Ők azok, akik, és mi nem vagyunk ők.

Együtt és külön: ez a testvériség meghatározása. Akit szeretünk, az másvalaki. De akit szeretünk, ahhoz olyan közünk van, mint önmagunkhoz.

Tehát arra van szükség, hogy ne csupán „problémaként” – és különösen ne a fehér többség „problémájaként” – tekintsünk a romákra, hanem az emberszeretet ismeretes szabályai szerint járjunk el, ami érzületként nem olyan egyszerű (én is ellentmondásként jellemeztem), ám szerény nézetem szerint ez az egyedül helyes.

Itt nem pusztán arról van szó, hogy a sokat szenvedett és ma is rettenetes állapotban lévő cigányság iránti, nem egészen helyesen „szolidaritásnak” nevezett részvétet, együttérzést dicsérjük (bár ez is szép), hanem arról, hogy minden fönntartás nélkül úgy viselkedjünk, ahogyan a magunk közösségéhez, tágabb családjához tartozókkal kell viselkednünk – ami szintén bonyolult lehet.

És ha ez így van, és mindent megteszünk a „halmozottan hátrányos helyzetű”, a transzformációs válság (különösen az ipartalanítás) elhúzódó következményeitől aránytalanul sújtott cigányság érdekében, és visszahelyezzük jogaiba a pozitív diszkrimináció elvét és gyakorlatát, akkor nem lehet akadálya annak, hogy az alapvető ok – az osztálykülönbség – lényege és szociális folyományai ellen fordulhassunk. A cigánykérdés embertelen fölfogása a legfőbb szemléleti nehézsége Magyarországon (és szomszédainknál) az egyenlőségi (tehát baloldali) politikának.

Gyakorlati (pontosabban: prudenciális, „eszélyességi”) szempontból is persze, de ennél tágabb értelemben is: döntő megértenünk, hogy a munkanélkülinek, a három elemit végzett, lapátoló segédmunkásnak, a fűtetlen lakásában haldokló kisnyugdíjasnak és a nagyvárosi programozónak közös érdekei – osztályérdekei – vannak; ennek a közösségnek a fölismerése az, amitől a jövendő függ. A fajgyűlölet csak a rendszer kedvezményezettjeinek, a kiváltságosoknak, „az uraknak” használ, akkor is, ha a rasszizmus ma ismét sokak világnézete, nem utolsósorban azoké, akiknek kárt okoz. Az etnikai, nemzedéki, regionális és nemi egyenlőtlenség elválasztása az osztálykérdéstől végzetes lehet, amint azt a világpolitika átalakulása is mutatja. (Lásd ugyancsak Nancy Fraser tollából a Dissentben az ún. „progresszív neoliberalizmus” [pl. Clinton/Blair] éles bírálatát:, amely e címke alatt foglalja össze az új szociális mozgalmak egy részének – feminizmus, antirasszizmus, multikulturalizmus, LMBTQ-mozgalom, ökológia – perverz szövetségét a high-end szolgáltatói szektorral: Wall Street, Szilikon-völgy, Hollywood, amelyet szerinte is haladéktalanul föl kell mondani.)

A javakat és a jövedelmeket a szegényektől a gazdagokhoz átcsoportosító „perverz újraelosztást”, amely – többek között – a mai magyar kormány politikája (is) egyéb tényezők mellett az európai reformista-mérsékelt baloldal etnopolitikájának és osztálypolitikájának kettéválása teszi lehetővé. Az összes baloldali irányzatoknak együtt kell látniuk a nyomorgó öreg parasztok és a munkanélküli fiatal romák kínzó problémáit, a nagyvárosi „szociális tisztogatás” (dzsentrifikáció) összefüggését az etnikai és nemzedéki szegregációval (a romák, a szegény fehérek és az öregek kiűzésével a polgáribb negyedekből, vidéken pedig egyáltalán a városokból). Ez a „szinoptikus” együttlátás lehetetlen, ha nem válik egyértelművé a baloldal álláspontja a cigánykérdésben.

Tudom jól, hogy az, amit mondok, pillanatnyilag népszerűtlen. De nem ez számít.

_____________________________________________

 

[1] Az is bizonytalan még, hogy a kelet-közép-európai és délkelet-európai roma csoportok valaha összefognak-e, s megkísérlik-e a közös politikai akciót. Azt, hogy itt még problémák lehetnek, jól mutatja, hogy szalafista muszlim csoportok megpróbáltak romákat áttéríteni Szerbiában, Koszovóban, Montenegróban, Macedóniában, Boszniában, Görögországban – egyelőre csekély sikerrel. Kérdés, hogy sor kerül-e a romák kulturális elszakadására, az államnyelv helyett a létező nemzetiségi nyelvek használatára és bevezetésére az oktatásba, a szegregációra válaszul a „nemzetiséggé” vagy „nemzetté” fejlődésre. A régió többségi, általában konzervatív és etnicista kormányai épp olyan vakok minderre, mint a Habsburg-monarchia vezetői (különösen a magyar arisztokrácia exponensei) voltak a nemzetiségi kérdésre a XIX. század második felében és a XX. század elején.

[2] Sajnos nagyon jellemző, hogy kommentek és posztok ezreiben ellenzéki emberek cigányként gyalázzák (és „Orsós”-nak nevezik) a magyar miniszterelnököt. (Ami tényszerűen nem igaz, Orbán Viktor nem roma származású.)

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/01/14/tgm_a_lenyegrol

 

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Kormányprogram – Cikk a Kettősmérce.blog.hu-ról

Azt mondják kedves olvasóim, hogy 2016 karácsonya körül több mélypesszimista írást tettem közzé (itt, itt és itt) – mi lenne, ha valamit mondanék hazánk jövőjéről is, meg arról, hogy mi legyen, a fenébe is.

Próbáljuk meg.

Nincs jobb kiindulópont, mint a közhely.

Az állam és a jog által okozott bajokat csak hatalommal lehet helyreütni – tartja az évezredes bölcsesség.

Erre van (ugyancsak nagyon régi) válasz, vallási és filozófiai természetű. A hatalom rossz, és amennyiben csak a hatalom elvállalása (vagy erőszakos leküzdése) teszi lehetővé a politikai beszédet és cselekvést, akkor mondjunk le a politikáról, és általában a közérdekű cselekvésről. Megmarad az elmélkedés és az elmélyülés, a közügyek elkerülése, a tett elutasítása, az elfordulás „a világtól”. Senki nem tagadhatja – én meg se próbálom – , hogy ez magasrendű és érvényes válaszváltozat.

Vannak korok, amelyekben nincs más lehetőség szép és jó életre; lehet, hogy a miénk is ilyen: ebben az esetben fejtegetéseink hívságosak vagy fölöslegesek.

Természetesen a politikai vélekedéseknek és cselekvési terveknek még a legszerencsésebb esetben se szabad pusztán arra irányulniuk, hogy valamely embercsoportban erős, közös identitást alakítsanak ki, amely – kétely, vita, gondolat nélkül – egységes tettre képesít és készít föl, s amelynek legfőbb célja a minél szélesebb körű, minél tartósabb hatalom birtoklása. A politikai vélekedéseknek és terveknek „a közös jó” (le bien commun) meglelését és – ha megvan – a szolgálatát kell célozniuk, a politikai csoportosulásoknak mindig szem előtt kell tartaniuk: nem lehetetlen, hogy mindenben tévednek. Ezért, ha kiderült, hogy így van, jól tennék, ha nyilvánosan bejelentenék, nehogy megtévesszék híveiket. Ez természetesen erre az írásra is áll, és minden egyéb politikai elmélkedésre.

Annak reményében, hogy talán mégse kell belenyugodnunk abba, hogy kár minden politikai erőfeszítésért – bár számos tény és megfontolás sajnos éppen ezt látszik alátámasztani – , arról szeretnék most viszonylag röviden szólni, hogy milyennek látszik a parlamenten kívüli baloldalnak (ezt a továbbiakban PKO – Parlamenten Kívüli Oppozíció – betűszóval fogom jelezni) a hivatalos politika. (Burzsoá jellegűnek tetszik, elnyomónak és szellemtelennek.)

Meg főleg arról beszélnék, amiről én nem szoktam, bár mások sűrűn: mit gondoljunk a választásokról.

Magyarországon – a látszat ellenére – nincsenek a szó tulajdonképpeni értelmében vett pártok. A rendszerváltás nagy pártjaiban (SZDSZ, MDF) szervezett irányzatok, áramlatok voltak, amelyek nyilvánosan vitáztak egymással. (Ez a kezdetben kicsiny MSZP-re is igaz.) Volt tagság, voltak szervezetek, volt világnézeti változatosság, belső – de kifelé is nyitott – nyilvánosság, regionális eltérések, szakadások és szakítások, egyszóval: közélet. (Az, hogy a rendszerváltás „fölülről” történt, és nem volt tevékeny civil társadalom – sok ezer egyesület alakult!… – nem egyéb, mint ocsmány hazugság.) Mára ebből semmi nem maradt: a Fidesz föloldódott az államapparátusban, pártéletnek semmi nyoma. Az MSZP választmányi elnöke, Hiller István megengedheti magának, hogy közölje: dolgoznak a hosszú távú programjukon az elvtársai, de ezt egyelőre titokban tartják – demokratikus pártban ez nem lenne lehetséges, ám de facto az MSZP-nek sincsenek tagjai, eleven szervezetei, a vezetőség nézeteiről, szándékairól, belső viszonyairól nem lehet tudni semmit. Ez még apró összeesküvő csoportoknál se fordul elő, nem hogy a kormányzásra aspiráló nagy pártoknál. Azonkívül van két vezérelvű szekta (Jobbik, DK), amelynek tagjai és aktivistái mukkanás nélkül követik a vezér utasításait; ezek se tipikusan demokratikus pártok, hogy udvariasan fejezzük ki magunkat. Szűk körű apparátusok, hatalmi klikkek, politikai-gazdasági érdekszövetségek – nem pártok. A Fidesz a manipulált médiáin keresztül érintkezik a passzív híveivel, fő politikai szerve a Finkelstein & Birnbaum cég, amelyhez kiszervezték a magyar nemzeti világnézetet és terjesztését. (Az MSZP-nél ezt a szerepet, úgy látszik, ismét a jó hírű és népszerű Ron Werber fogja ellátni.)

A pártvezetőségek nem is sejtik, mi lesz az ideológiájuk, ameddig a fizetett stratégiai team nem közli velük.

De a lényeg ismert.

A Magyar Nemzet föltárja, hogy az Orbán-kormány úgy növeli a foglakoztatást, hogy munkahelyenként (!) tizenkétmillió forintot ajándékoz a multiknak a dolgozók adófilléreiből. Ők fizetik a tőkés nagyvállalatok „beruházásait”. Erről szokták mondani liberális kommentátorok, hogy „baloldali”, „szocialista” elemeket födöznek föl a Fidesz-KDNP gazdaságpolitikájában, amelyről a pártkormány-kormánypárt maga állítja, hogy antiglob.

A pártrendszer és a parlamentarizmus Magyarországon merő látszat.

A PKO – per def. – nem vesz részt a választásokon, és viszonya a parlamentarizmushoz, illetve egyáltalán a polgári rendszerben megszerezhető hatalomhoz: szkeptikus, ambivalens, némely csoportjában pedig ellenséges. Még rosszabb a helyzet a merőben látszólagos „parlamentarizmus” esetében, ami kétségessé teszi ennek a cikknek az értelmét vagy célirányosságát.

Márpedig itt pontosan erről lesz szó: a polgári rendszerben netán (nem általunk) megszerezhető hatalom esetleges „progresszív” átalakításáról. Ez iránt minden kétely indokolt. Az előjelek rémesek, mondhatni: vészjóslóak.

A PKO-nak a közvélemény, a civil társadalom néhány kisebb szektorában van némi gondolati, világnézeti, érzelmi befolyása (ez a politikailag aktív közönség 2-3 százaléka lehet, vagy kicsit kevesebb; maga a PKO pedig még szűkebb kör, ráadásul megosztott), de ez pár választókerületben jelenthet valamicskét. Tehát a támogatásának vagy elutasításának van kis gyakorlati jelentősége, elviekben pedig ez (különösen, ha specifikussá válik, körvonalakat ölt) különösen fontos, bár társadalmilag persze nem nagyon.

Ugyanakkor lehet, hogy a hatalomra nem aspiráló, szervezetlen, laza, többnyire „informális” – de bizonyos alapelvekben nagyjából egyetértő vagy hasonlóan érző – csoportok állásfoglalása azért valamelyest számít morálisan. Elvégre itt senki nem pályázik tisztségekre – per def.

Bár itt nincs híve a tőkés rendszernek, a legtöbben (nem mind) azt hisszük, hogy nem szabad teljesen passzívan várni a radikális változás pillanatát. Az aktivitás elsőrendű célja persze nem a parlamenti többség korlátozott lehetőségű átalakulása (ez mások dolga), hanem a szélesebb antikapitalista mozgalom kialakítása.

De (általában) nem vagyunk közömbösek a polgári politika transzformációival szemben, hiszen nem minden kapitalizmus egyforma, bár mindegyik variáns megéri a pénzét.

Ezért talán – talán – nem egészen értelmetlen dolog követeléseket intézni a „ráutaló magatartással” támogatást kérő „parlamenti pártokhoz” – sőt, meg lehetne fontolni, hogy (fölvilágosító, nevelő célzattal) egy-két választókerületben támogassuk (mondjuk) a Balpárt jelöltjét, ha a jelölt alkalmas a valóban szocialista eszmék terjesztésére és a helyi közvélemény megmozgatására. (Ezeket a jelölteket valószínűleg nem fogják megválasztani, pláne, hogy a választási propagandára nem szabad a szokásos forrásokból pénzt elfogadni. De ez mellékes most.)

Bár természetesen ezek a követelések nem a szó szoros értelmében nem létező (polgári demokratikus) „pártokhoz” szólnak, hanem az informális baloldali nyilvánossághoz, amely – ha úgy tartja helyesnek – szabadon használhatja őket nyomásgyakorlásra, ha van, aki nyomást gyakoroljon, s főleg: ha van kire, ami kétséges.

Ezek a követelések nem a nem létező „kormányprogramunkkal” azonosak, hiszen csöppet se óhajtanánk kormányra kerülni. (Különösen „az adott keretek között” nem, még ha lehetne is, márpedig nem lehet. Amúgy pedig: a kommunizmusban nincs állam, tehát kormány se – ennyiben a kérdés komoly formában föl se vetődik.) Szemben a történelmileg lezártnak tekinthető szociáldemokrata és bolsevik szervezeti hagyománnyal, bármiféle „programot” csak maga a dolgozó nép alakíthat ki szabad vitában (amelyet a mozgalom nyilván megpróbál befolyásolni) – az ilyen vita föltételei pedig csak forradalmi méretű átalakulás következményeképpen jöhetnének létre, és ez a vita része volna magának a forradalmi átalakulásnak.

Ez a pillanat – még – nem jött el.

Hát lássuk. Az ellenzéki közvélemény – joggal – véget szeretne vetni az Orbán-rezsim népellenes és jogállam-ellenes kormányzásának, csak éppen nem talál hozzá kedvére való pártokat. (Ami nem csoda, tekintve, hogy voltaképpen nincsenek pártok.) Az elégedetlenek között jobboldaliak, konzervatívok is találhatók, akiknek megvannak a maguk tiszteletre méltó, tiszteletet érdemlő szempontjaik és javaslataik (ezeket nem osztom, de természetesen jó lenne, ha ők is otthon érezhetnék magukat Magyarországon, s velük a jövendő balközép kormánynak kompromisszumot illenék kötnie, ha lesz ilyen), ám képviseletük nekik sincs. Nyilván lehetnek követeléseik, de ezeket nekik is elő kell terjeszteniük, ha azt szeretnék, hogy gondolataiknak legalább egy részét a balközép (ha lesz) majd érvényesítse. A jelenlegi balközép-jobbközép „ellenzéki pártok” nehezen tudják majd a kormányellenes-rendszerellenes közvéleményt maguk mellé állítani, mert teljesítményük eddig, hm, nem túl meggyőző. Ami a karakteresebb független baloldalt és a PKO-t illeti, a távolságuk a hivatalos balközéptől hatalmas.

Az elmúlt pár évben éles bírálatban részesítettem az MSZP-t, a DK-t, az LMP-t, kétségeimet hangoztattam az Együtt antikorrupciós taktikája felől, és a nekem viszonylag rokonszenves Párbeszéd pár gesztusát is tollhegyre tűztem. Ezeket nem ismétlem meg, különben is eléggé ismertek. Nem foglalok állást az ellenzéki „pártok”  összefogásának és egységének kérdésében, de azt hiszem, hogy

1 ● amennyiben az ellenzéki „pártok” a választásokon együttműködnek az egyébként csakugyan változó és ma már a Fidesz-KDNP-től kissé „balra” álló Jobbikkal, akkor nem szabad rájuk szavazni, hanem komoly kampányt kell indítani a civil társadalomban a választási bojkott érdekében – amely amúgy is az opciók egyike. (Gondolom, ez esetben a Kétfarkú Kutya Pártra leadott protesztszavazat is lehetőség. Az elkeseredésében kacajra fakadt magyarországi társadalom egykönnyen bejuttathatja a kétfarkúakat az Országgyűlésbe, akiknek – ha esélyeik javulnak – azért nyilatkozniuk kellene majd néhány politikai alapkérdésben. Persze kár lenne, ha ajkunkra fagyna a mosoly.) A bojkott gondolatát semmiképpen ne feledjük el, bár az ellenzéki közvéleménynek hatalmas az emocionális nyomása az Orbán-uralom befejezése érdekében, amely hovatovább öncélnak tetszik – mintha mindegy lenne, mi lesz utána.[*]

Noha ez a gondolatkísérlet adottnak tételezi föl a polgári rendszer további fönnállását, támogatásunkhoz az szükséges, hogy a támogatásunkat (akárcsak hallgatólagosan) kérő „párt” vagy „pártszövetség”  módosítsa a rendszert, mindenekelőtt vessen véget a neoliberális politikának és a vele járó szélsőséges egyenlőtlenségnek. Ehhöz az kell, hogy

2 ● az államot állítsák az egyenlősítő újraelosztás szolgálatába, s ennek minden mást alá kell rendelni: mert minden emberi lény összemérhetetlenül, tehát végtelenül értékes, ennek az el nem ismerése igazságtalanság (ez minden vallás és klasszikus filozófia alaptétele, ennyiben persze a kommunizmus előzményei, de nem azonosak vele); ezért parancsolóan szükséges, hogy radikálisan módosítsák az adórendszert, az egykulcsos adót azonnal szüntessék meg és változtassák erősen progresszívvá, növeljék a tőkés társaságok adóit, állítsák vissza a munkanélküli-segélyt, az igénylők anyagi helyzetéhez szabják a különféle állami támogatásokat, előnyben részesítve a szegényeket; ámde

3 ● általában is módosítani kell a költségvetés kiadási oldalát: véget kell vetni mindenféle pazarlásnak, és minden rendelkezésre álló összeget a szociális rendszerek rehabilitációjára kell fordítani, röviden: a széles körű népnyomor állami eszközökkel történő megszüntetésére – az ismert követeléseken (egészségügy, oktatás, idősgondozás, a gyermekszegénység fölszámolása) túl a szociális foglalkoztatást kell bevezetni (a „közmunka” önkéntessé tételével és demokratikus elosztásával); be kell vezetni A Város Mindenkié javaslatait a hajléktalanság megszüntetésére, nagy átmérőjű szociálisbérlakás-programot (és szociális lakásépítési programot) kell indítani, tovább emelni a minimálbért és a bérminimumot, támogatni a fizetésemeléseket minden szektorban és szakmában, szociális alapra helyezni a lakás- és családtámogatást, és így tovább. Létre kell hozni a szociálpolitika társadalmi ellenőrzését, átvéve és továbbfejlesztve a társadalombiztosítási önkormányzatok intézményi hagyományát.

4 ● Le kell bontani a diszkriminációt.

Ehhöz meg kell szüntetni pl. az iskolai szegregációt, lehetővé kell tenni, hogy minden gyerek civilizált körülmények között jusson el az iskolába (ha kell, iskolabusszal), és jusson meleg ételhez, ruhához, gyógyszerhez, és mindenki egyformán részesedjék a kulturális javakból és ismerkedjék meg a tudománnyal. Egyenlő munkáért egyenlő bért: a nők alacsonyabb fizetését a férfiak átlagához kell fölemelni, a nők munkahelyi előléptetését az egyenlőség szellemében szabályozni kell – és követelni kell az ellenzéki „pártoktól”, hogy jelöltjeik fele nő legyen, sőt: hogy majdani parlamenti frakcióik fele is nőkből álljon (ezt a listák révén könnyűszerrel meg lehet oldani), valamint azt, hogy a cigányok társadalmi arányának megfelelő számú roma jelöltjük, illetve képviselőjük legyen – , továbbá meg kell tenni a szokásos lépéseket a melegek méltó társadalmi és politikai reprezentációja felé. Véget kell vetni a romák rendőri zaklatásának, a faji alapú szüntelen igazoltatásoknak és az erőszakos, diszkriminatív hatósági bánásmódnak. A valódi baloldal munkásbarát, feminista és cigánypárti.

5 ● Az infrastruktúra- és településpolitika az egyenlőség célját szolgálja; honfitársainknak nem szabad hátrányt szenvedniük amiatt, mert „leszakadt régiókba” születtek; lehetővé kell tenni az ingázást; ehhez gyors, kényelmes és olcsó vasutak kellenek. Hármas metró! Le kell csapni az ingatlanspekulációra, meg kell akadályozni a szegények kiszorítását a városok belterületéről, védeni kell a települések élhetőségét, otthonosságát, ezért véget kell vetni annak, hogy a városgazdálkodást alárendelik a pusztító tömegturizmusnak (és luxusturizmusnak!), amelyet külföldön már minden progresszív városvezetés erősen korlátoz, nagyon helyesen. Meg kell védeni az épített környezetet, le kell állítani az állam és a hozzá kapcsolódó tőke által brutálisan folytatott, esztétikaellenes rombolást.

Többek között ezért is

6 ● azonnal le kell mondani az olimpiát, amely katasztrófát okozna Budapesten. (Meg kell szüntetni a súlyos társadalmi patológiákat okozó, strukturálisan korrupt hivatásos sport állami támogatását – evvel az erővel a prostitúciót és a kábítószer-kereskedelmet is támogathatná az állam, bennük is lelnek élvezetet némelyek, mégse helyeseljük – , és helyette az amatőr, a szabadidősportot kell támogatni.)

7 ● Csökkenteni kell az állam puszta működtetésére (így a vezető káderek fizetésére) meg az állam presztízsére szánt szédítő összegeket, ugyanakkor vissza kell állítani a szükséges, autonóm, a végrehajtó hatalmat korlátozó szakintézményeket, amelyeket épp most rombol szét a Fidesz-kormány.

8 ● Új alkotmányra van szükség. Ennek szociális alkotmánynak kell lennie, amelynek alapelve az egyenlőség, az osztálykülönbségek enyhítése és mindenféle diszkrimináció hatékony tilalma. Ehhöz vissza kell állítani az Alkotmánybíróság jogköreit, meg kell újítani az ombudsman intézményét (a korábbinál is szélesebb jogkörrel, és külön szociális ombudsmani rendszer bevezetésével). (Ez meg szimbolikusan fontos: vissza kell állítani a „Magyar Köztársaság” elnevezést és a Kossuth-címert; király nélküli királyságból már volt egy, és nem kell még egy.) Az alkotmánynak biztosítania kell a decentralizációt, vissza kell állítania a megyék funkcióit, és növelnie kell a regionális és lokális hatalmi szintek autonómiáját. Az Országgyűlés ma a parlament paródiája, a demokratikus házszabályt alkotmányosan biztosítani kell (tisztára komikus, ahogyan a világon egyik legkevesebbet ülésező parlament technikai jogszabályok ezreit „fogadja el” gépies, értelmetlen szavazások hosszú óráin keresztül; nem véletlen, hogy a brit parlamentben nincs nyomógomb; a törvényhozás mint önálló hatalmi ág 1990 óta aránytalanul gyönge volt, és 2010 óta voltaképpen megszűnt), és a választási törvényt meg kell változtatni. Magyarországnak arányos („tiszta listás”) parlamenti választási rendszer kell, hogy minden nézet és érdek lehetőség szerint kifejeződhessék; mindenfajta „küszöböt” el kell törölni. Meg kell szüntetni az olyan fasiszta jellegű intézményeket, mint a kötelező tagságú „hivatásrendi” kamarák (pl. a Nemzeti Pedagógus Kar és hasonlók az egészségügyben és másutt) vagy az olyan kinövéseket, mint a „Magyar Művészeti Akadémia”. Meg kell szüntetni az egységes és országos, fegyveres rendőrséget. Csak önkormányzati, civil, katonai rendfokozatok, függelem és katonás szellem nélküli rendőrség elképzelhető szabad országban. Társadalmi ellenőrzés alá kell helyezni a csökkentett jogkörű titkosszolgálatot. Nagy hatókörű diszkriminációellenes hatóságra van szükség. A szegények „megélhetési” bűnözésének és más büntetőjogi típusoknak társadalmi, nem erkölcsi okaik vannak: ezért a büntetőjogot gyógyító és nevelő (azaz kevésbé megtorló) irányban kell továbbfejleszteni, azaz leépíteni. Meg kell könnyíteni népszavazások kezdeményezését és lefolytatását. Mindenki kezdeményezhet népszavazást, kivéve az államot.

9 ● A jelenlegi kormánynak igaza van abban, hogy az Európai Unió túlságosan központosított (akkor viszont a nemzeti szintű központosítás se indokolt, amelyet Orbán erőltet, ennek ugyanazok a hibái, mint amannak). A következő kormánynak törekednie kell rá, hogy növeljék az Európai Parlament szerepét, amely ellenőrizhesse a Bizottságot (a Bizottságnak felelős, ám gyönge európai kormánynak kell lennie) és az EU olyan szervezeteit, mint a Frontex és az Eulex, amelyek a diktatúrák logikája szerint működnek. Az Európai Tanács vétójoga elavult, más kontrollmechanizmusok kellenek. Magyarország nemzeti érdeke a semlegesség: lazítani kell, majd meg kell szüntetni Magyarország NATO-tagságát. El kell érni – Ausztria mintájára – , hogy ezt a semlegességet nemzetközileg garantálják (persze a legjobb a NATO teljes megszűnése volna). Az új magyar kormánynak aktív békepolitikát kell folytatnia, és baráti együttműködésre kell törekednie szomszédainkkal és egész Kelet-Európával; a sovinizmus nem érdeke a proletariátusnak meg az egész népnek, amelynek határokon átnyúló osztály-együttműködésre van szüksége a tőkével és az állammal (államokkal) szemben. Támogatni kell Gregor Gysi (Európai Baloldal) indítványát a dél-európai Marshall-tervről, amelyet lehetőleg a nem EU-tag kelet-európai országokra is ki kell terjeszteni. Szembe kell szállni az oroszellenességgel és a románellenességgel.

10 ● Környezetvédelem és birtokpolitika összefügg: az Orbán-rezsim szétverte az ökopolitika intézményeit, restaurálta a nagybirtokot, és újból létrehozta a föld nélküli parasztságot, amelyre még jobbágyként sincs szükség a gépesített, monokultúrás latifundiumokon. E tekintetben több ellenzéki pártnak és a magyarországi zöld mozgalmaknak is kiváló elképzeléseik vannak, amelyek alkalmazására fogadalmat kellene tennie a megalakítandó új kormánynak. A paksi erőművet nem szabad fölépíteni.

11 ● A munkaerő-keresletet és a fogyasztói keresletet egyaránt serkentő gazdaságpolitikára lesz szükség, a foglalkoztatás bővítésében az államnak kezdeményező szerepet kell játszania. Ki kell hajítani a Munka törvénykönyvét, egészen újat kell alkotni, amely politikai egyenlőséget hoz létre a munkáltatók és az alkalmazottak között; a munkahelyek menedzsmentjében meghatározó szerepet kell játszaniuk a dolgozók megválasztott képviselőinek, a dolgozóknak kell kijelölniük a személyzeti osztályok és hasonlók vezetőit, a fegyelmi, munkarendi szabályokat a dolgozók egyetértésével, demokratikus szavazási procedúrával kell megállapítani; az állami vállalatokat önigazgatói alapon kell kormányozni; növelni kell az önigazgatási rendszerben működő közösségi tulajdon részarányát. A sztrájktörvényt a dolgozók javára kell átírni. A szakszervezetek jogait bővíteni kell. A munkahelyek szociális funkcióit (üzemi rendelő, üdülés, üzemi könyvtár, gyermekfölügyelet, sport, továbbképzés, fölnőttoktatás, ismeretterjesztés, önművelés, egyesületi és – belső – politikai élet) garantálni kell mind az állami, mind a magántulajdonú munkahelyeken.

12 ● A szabad és elfogulatlan, önálló és önigazgató közszolgálati médiákat (beleértve a minőségi sajtót) az államnak anyagilag és szervezetileg támogatnia kell, akárcsak a minőségi kultúrát. Nem kaphat állami támogatást a kommersz álkultúra. Meg kell akadályozni a médiák befolyásolását hirdetések révén. A piaci-plurális rezsimekben majdnem mindenütt az állami médiák a legszabadabbak és a legtartalmasabbak: ilyen helyzetnek kell létrejönnie Magyarországon is. Ennek a biztosítása kétségtelenül nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Különösen támogatni kell az Orbán karmaiból kiszabadítandó regionális és helyi sajtót, amely nélkülözhetetlen a demokratikus közélethez. Ez nem jelentheti azt, hogy a jobboldali sajtó meggyöngül. Ebben paritásra kell törekedni. A kultúrafinanszírozást is – ellenőrzött – önigazgatói testületekre kell bízni. Az  Orbán-rezsim nagylelkűen támogatta a külhoni magyar kisebbségek kulturális intézményeit; ez megőrzendő, bár ki kell zárni belőle a politikai előnyszerzést és a kisebbségi magyar közvélemény (bármilyen színezetű) budapesti irányítását. Olcsóbb és nagyobb példányszámú könyvekre, olcsó hangversenyekre, kiállításokra, ingyenes múzeumokra, ingyenes népfőiskolákra, tudományos ismeretterjesztésre van szükség. Az oktatás, fölsőoktatás osztályjellegét, kiváltság-újratermelő jellegét, diszkriminatív jellegét a leghatározottabban szét kell verni. Az állam ne saját maga dekorálásra használja a kultúrát, amely az egész népé; a kommersz tartsa el magát üzleti alapon. Az uralkodó osztály népmegvetésének, a nőgyűlöletnek, az etnikai előítéletnek, a rasszizmusnak, az irredentizmusnak, az antiszemitizmusnak, a cigányozásnak, a homofóbiának, a fasizmus rehabilitációjának el kell tűnnie az államilag támogatott kultúrából és a közszolgálati médiákból – legalábbis kritika nélküli, propagandisztikus formájában. Ez nem jelentheti azt, hogy a nép és a köztársaság ellenségei nem szólalhatnak meg: de nézeteik – mint akárki másnak a nézetei – vita és bírálat nélkül csak a maguk vagy magánbefektetők által finanszírozott magánmédiákban hirdethetők. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy a liberális médiák erősen nacionalisták, de a jobboldaltól eltérően nem a Nyugattal, hanem a kelet- és délkelet-európai népekkel meg olykor az arab államokkal szemben. Ennek is véget kell vetni.) Az állam ebben nem lehet semleges; a párizsi békeszerződés és az ENSZ Alapokmány szellemében a magyar állam (ahogy minden tagállam) közjogi értelemben is antifasiszta (kell hogy legyen). Punktum.

12 + 1 ●  Amint már 2016 szeptemberében javasoltam az azóta megszüntetett Népszabadságban, a magyar államnak csakugyan nem az Európai Unió nyomásának engedve, hanem önként kell befogadnia menekülteket; akkor a szerény húszezres számot hoztam szóba. Ugyanezt javasolja a cseh szociáldemokrácia (ČSSD), Bohumil Sobotka miniszterelnök – ez az indítvány zavarba ejtően minimalista és defenzív, de ez igazán a minimum, amiből nem szabad engedni. Tapodtat se. A baloldal antirasszista, internacionalista, tehát jelenleg „menekültbarát”. A menekültek a háború és a szörnyűséges közel-keleti diktatúrák elől menekülnek; a velük szembeni szolidaritás elengedhetetlen.

Azt javaslom tehát, hogy nem föltétlenül ezeket, de ehhöz hasonló követeléseket kell támasztani a balközép ellenzékkel szemben; mint látják, ezek rendkívül mérsékelt, visszafogott javaslatok, távolról se bontják szét, csak mérsékelik, korlátozzák a magyarországi tőkés rendszert. (Mi persze nem erről álmodunk.) Az ilyen követeléseket nagyrészt teljesítő reformista, balközép kormány azonban vállalkoznék – bizonyos határok között – a tőketulajdon nélküli plebejus többség képviseletére, amit persze nem tehet meg harc nélkül az évtizedek óta minden kormány által elkényeztetett nagypolgárság meg a multinacionális társaságok ellenállása nélkül, amellyel szemben az érdekeiben és méltóságában elismert magyar nép támogatásához föllebbezhet. A nagytőke érdekeit itt majd a konzervatív, neoliberális és szélsőjobboldali ellenzék (Fidesz-KDNP) vállalja, amelynek mozgósítási képessége nem csekély. A nemzetközi nagytőke se maradna semleges és jóindulatú. Vajon elhihetné-e a proletariátus-prekariátus-underclass szövetség (ha lenne ilyen), hogy az elkerülhetetlen konfliktusban meg kell védenie a „népfrontkormányt”? És érdemes lenne-e csakugyan? De ha a balközép megfontolná javaslatainkat, hatalmas ellenségeket állítana csatasorba saját magával szemben. Hihető, hogy vállal ilyesmit? Őszintén szólva nem hiszem.

De az ilyen konfliktusban, ha vállalja (aminek nem adok sok esélyt), bizonyára számíthatna a PKO kritikai, fönntartásos és föltételes támogatására is. Ám szemben a régi szociáldemokratákkal, én nem hiszem, hogy akár az ilyen haladó polgári rezsim „átnőhet” a szocializmusba. Nem, tőkés rezsim marad, hiszen fönnmarad benne az árutermelés, a magántulajdon, a kizsákmányolás és mindaz, ami belőle következik. De jó esetben (fokozatosan) megszüntetheti a négymillió szegény kirekesztését és megaláztatását, javíthat anyagi és szellemi helyzetén, és csökkentheti a rendszerben elkerülhetetlen barbárság és represszió mértékét.

Bennünket avval vádolnak, hogy csak bírálunk és fölforgatunk, de nem teszünk „konstruktív” javaslatokat. Ez annyiban igaz, hogy fő dolgunk a kritika és a szubverzió, és az ilyen javaslatok megtétele semmiképpen nem a fő dolgunk, de kétségtelenül nem lehetünk teljesen közömbösek a polgári rendszer keretében zajló folyamatok iránt. Egyébként látható, hogy egyre népszerűbbek a polgári értelmiség és a fiatal középosztály körében azok a neokeynesiánus és másfajta reformista gondolkodók és közéleti személyiségek (Pogátsa Zoltán, Ferge Zsuzsa, Szelényi Iván, Andor László vagy a náluk jóval radikálisabb Szalai Erzsébet – és mások), akik a változást követelik: az újraelosztó, egyenlőségi gazdaság- és szociálpolitikát, a demokratikus irányú állami beavatkozást. A radikális reformizmusnak is van olyan példaértékű, sikeres mozgalma, mint A Város Mindenkié, és vannak nagyszerű feminista, antirasszista, környezetvédő szervezetek a régebbi, kitűnő jogvédő csoportok mellett. A társadalmi igazságtalanság miatti fölháborodás nő, és ez egyre több gyakorlatias, konkrét, az érdekelteket nemcsak képviselő, hanem demokratikus részvételre késztető, bevonó mozgalomban, eseményben, szervezetben manifesztálódik (fölhívom a figyelmet a Közélet Iskolája és a Helyzet Műhely működésre). Nem érthetünk egyet valamennyiükkel, hiszen egymástól is nagyban különböznek, de mégis együttesen jelzik a társadalom – egyelőre nem nagy – baloldali szegmentumának mindennek ellenére kibontakozó dinamikáját. Ezek a (részben új) erők jól teszik, ha féltékenyen őrzik a függetlenségüket, de esetleg meg kell próbálniuk befolyásolni az állampolitikát, ha ki akarnak lépni a fölvilágosítás, tiltakozás és jótékonyság határai közül. (Innen forradalmi úton is ki lehet lépni, de erre nem számítok.)

Biztos vagyok benne, hogy az én talán hevenyészett javaslataimnál jobbakat is tudnak gyártani, hiszen nagy előnyük a közös munka és a közös gyakorlat. Én csak el akartam indítani ezt a remélhetőleg közös politikai töprengést, amelynek szerintem nem szabad oda vezetnie, hogy a polgári demokratikus ellenzéki „pártok” instrumentalizálják (magyarán: kihasználják) a PKO-t, a független mozgalmakat, megdolgoztatják, majd cserbenhagyják őket, amint az annyiszor megtörtént világszerte. Még az a kormány se lesz a barátunk, amely minden követelésünket teljesíti. (Ami valószínűtlen.) Mert semmilyen kormány nem lehet az, hiszen nemcsak a tőke ellenségei vagyunk, hanem az államéi is.

______________________________________

[*] Ugyanez a közvélemény a kétségbeesés állapotában van. Amikor azt látja, hogy jórészt állami/európai forrásokból az Orbán dr. körüli cégbirodalom (plusz földbirtokok, kastélyok, stb.) egyre nő, ráadásul a miniszterelnöki rezidenciának szánt, kitűnő állapotban lévő karmelita kolostort 23 milliárd költségvetési forintból újítják föl, és majdnem négymilliárd költségvetési forintot (!) szánnak a miniszterelnök úr dolgozószobájának (!) berendezésére, miközben a gyermekéhezés adatai azok, amik – és a kormánypárt népszerűsége változatlan, akkor sokakon erőt vesz a tehetetlen gyűlölködés, ami nem jó tanácsadó. A gyűlölet egy része a tehetetlennek látszó, marakodó „ellenzéki pártokra” irányul, amelyek mintha nem is akarnának változást (holott a bajuk főleg az, hogy úgyszólván nem is léteznek már). Valóban úgy fest, mintha semmi nem akadályozhatná meg Orbán dr. úr újabb győzelmét 2018-ban és 2022-ben. Ennek a perspektívája önmagában is újabb politikai patológiákat okoz, különösen akkor, amikor a hivatalos polgári ellenzék csak technikai javaslatokkal véteti észre magát (előválasztás, nagykoalíció a Jobbikkal), vagy személyi kombinációk hínárjába merül (Botka polgármester úr legyen-e a jelölt, vagy másvalaki). Az ellenzéki közvélemény (beleértve a konzervatívokat) dühöng és menekül. Az egyetlen biztatás – szemben a föntiekkel – az lehet, hogy elérkezett az ideje új baloldali társadalmi és politikai mozgalom létrehozásának, megszervezésének, amely minden ma létező politikai erőtől függetlenül működik, mindenfajta hagyományos („polgári demokratikus” vagy egyéb) politikától radikálisan elhatárolja magát – és amely mozgalomnak majd nem kell efféle tompított, önkorlátozó javaslatokkal kínoznia magát. Ha lesz ilyen mozgalom (és előbb-utóbb lennie kell), akkor egyszerűen megfeledkezhetünk a mai „ellenzék” kínos látványáról. Csak a láncainkat veszthetjük.

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/01/01/tgm_kormanyprogram

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Kormányprogram – Cikk a Kettősmérce.blog.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Feltétel nélküli alapjövedelem-kísérlet Finnországban

Az “Ötlettől a kísérletig” című dokumentum közzétételének célja, hogy összefoglalja a Finnországban bevezetendő feltétel nélküli alapjövedelem (FNA), vagy más néven egyetemes alapjövedelem (EA) kísérlet részleteit. A jelentést összeállító munkacsoport tagjai a következő személyek voltak: Olli Kangas, Pertti Honkanen, Kari Hämäläinen, Markus Kanerva, Ohto Kanninen Jani-Petri Laamanen, Ville-Veikko Pulkka, Tapio Räsänen, Miska Simanainen, Anna-Kaisa Tuovinen és Jouko Verho.

A munkacsoportnak a finn kormányhoz 2016. március 30-án eljuttatott előzetes jelentése azt célozta, hogy a finn EA kísérlethez a 2017-es és 2018-as évekre vonatkozóan modelleket és elképzeléseket vázoljanak fel. A munkacsoport információkat gyűjtött a más országokban már megjelent alapjövedelem-elképzelésekről, az EA körüli vitákról és a finn közvéleménynek az alapjövedelemmel kapcsolatos hozzáállásáról, és mikroszimulációk felhasználásával kiértékelte a különböző modelleket. A finnhez hasonló kísérletek alkotmányos és egyéb jogi vonatkozásokat is magukban foglalnak. Az EA nemcsak finn szempontból lehet érdekes, de az EU szintjén is precedensértékű. Ezért a kutatók az EU és a finn törvények közötti kapcsolat egyes elemeit is alaposan górcső alá vették. Ez magyarázza, hogy a jelentés elkészítésén túlmenően a munkacsoport számos különálló, különböző speciális témákat is feldolgozott.

A kísérlet, mind Finnországban, mind másutt széles körű nyilvános érdeklődést váltott ki. Bizonyos esetekben az érdeklődés és a lelkesedés arra a téves következtetésre vezetett, hogy Finnországban már be is vezették a feltétel nélküli alapjövedelem rendszert.

Összhangban a munkacsoport vállalt feladatával, az alapjövedelem-kísérlet előre kidolgozott terv alapján folyik. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az előzetes jelentés leadása után a végleges jelentést 2016. november 15-ig fogják elkészíteni és a munkacsoport eközben csak a kísérleti modellre koncentrál. Azonban, mivel a kísérlet tervezett beindításának határideje 2017 eleje volt, a modell kialakítását és a kísérlet véglegesítését a munkacsoportnak 2016. szeptemberig be kellett fejezni. Bizonyára itt szükségtelen hangsúlyozni, hogy mindez igencsak hátrányosan befolyásolta a modell tervezési pontosságát, illetve a munkacsoport nagyratörő ambícióját is megtörte. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a finn kormány havi nettó 560 euró alapjövedelemmel fogja indítani az alapjövedelem-kísérletet 2017-ben.

A munkacsoport sajnálattal állapította meg azt is, hogy – úgy tűnik – az előzetes jelentésében javasolt számos elképzelése valószínűleg soha nem fog megvalósulni. Az angol nyelvű változat valamivel rövidebb, mint a finn, mivel egyes jogszabályi előírások és az önkormányzatokra, továbbá a munkaerő-piaci szereplőkre vonatkozó részletes törvényi szakaszok nincsenek angolra lefordítva.

A Juha Sipilä miniszterelnök vezette kormánynak az alapjövedelem-kísérlet az egyik legfontosabb projektje. A tervek szerint a kísérletet 2017-2018-ben fogják végrehajtani, majd 2019-ben fogják kiértékelni az eredményeket és a tapasztalatokat. Az alapjövedelem-kísérlet egyike azon politikai intézkedéseknek, amelyeknek célja, hogy a finn társadalombiztosítási rendszer reformja jobban összhangba kerüljön a munka világában bekövetkezett változásokkal, illetve hogy a finn társadalombiztosítás szélesebb társadalmi részvételi bázison működjön és lefaragja a munkavállalást nem ösztönző eszközöket, valamint csökkentse a bürokráciát és egyszerűsítse a túlságosan komplex szociális ellátórendszert.

Az előzetes jelentés a kísérletet a teljes alapjövedelem, a részleges alapjövedelem, a negatív jövedelemadó és más egyéb lehetséges modellek alkalmazásának fényében tárgyalja. A teljes alapjövedelem a meglévő társadalombiztosítás alapú szociális ellátási biztonság nagy részét helyettesítheti. Ez azt jelenti, hogy a szociális ellátásnak elég magas színvonalúnak kell lenni ahhoz, hogy a teljes alapjövedelem modell bevezethető legyen. Azonban egy ilyen modell működtetése meglehetősen drága. A részleges alapjövedelem modell a legtöbb, már meglévő alapvető társadalombiztosítási ellátást harmonizálná, miközben a legtöbb jövedelemhez kapcsolódó juttatás változatlan maradna. A részleges alapjövedelem modellt különböző juttatási szinteken és eltérő lakhatási költségek mellett szimulálták annak érdekében, hogy a különböző ösztönző hatásokat alaposan fel lehessen mérni.

A rendelkezésre álló költségvetést figyelembe véve a kísérletben összesen mintegy 1500 egyén vehet részt. Ha a kísérlet finanszírozására szánt költségvetésen túl a meglévő szociális juttatásokat is fel lehet használni, akkor a minta méretét több ezer résztvevővel lehet majd növelni. A munkacsoport kétlépcsős mintavételi megközelítést javasol: egy randomizált országos mintavételt és egy intenzívebb regionális mintavételt az externáliák vizsgálatához.

A jelentés készítői szerint a bürokratikus csapdák elkerülését az egyetemes alapjövedelem részben megoldaná ugyan, azonban az egyéb ösztönzési problémák hatása igencsak szerény lenne. Az ösztönzési problémák kiküszöbölése érdekében a szociális- és az adópolitika számos területén reformok végrehajtására lenne szükség. A szociális biztonság minimális szintjének csökkentésével az ösztönzők hatásának javítását könnyű lenne biztosítani. Ez azonban jelentősen növelné a szegénységet és súlyosbítaná a megélhetéssel kapcsolatos gondokat. Az alapjövedelem-kísérletben az egyik lehetséges modellváltozat az lehetne, hogy az alapjövedelmet a meglévő adórendszerbe illesztenék bele. Ez esetben a hatékony marginális adókulcsok és a részvételi adókulcsok lényegesen alacsonyabbak lehetnének, mint a jelenlegi szociálpolitikai rendszerben. Ez a modell azonban nem lenne költségsemleges.

A mintavétel során a nyugdíjasok kivételével Finnország teljes felnőtt lakosságát vették figyelembe. Mivel a kísérlet költségvetése korlátozott, a mintába bekerült személyeket és a kontrollcsoportot gondosan kellett kiválasztani, hogy az alapjövedelem hatását pontosan lehessen megállapítani. Az említett okok miatt a kiválasztási kritériumok közé a kor és a jövedelem került és csak a 25 és 63 év közötti korcsoportba tartozó alacsony jövedelműeket vették figyelembe. Az ösztönzők hatása ebben a csoportban a legerősebb. Voltak olyan vélemények is, hogy a kísérletbe vonjanak be egyetemi hallgatókat és más fiatalokat is. Amennyiben a politikusok így döntenének, akkor a további alapjövedelem tervek kidolgozásánál a fiatalabb korosztályok bevonását és az igényeikhez igazított modell kidolgozását kell valószínűleg szem előtt tartani. Az erőteljesen érintett csoportok esetében súlyozott mintát is lehetne alkalmazni.

Ideális kísérleti körülmények esetén a mintába bevont csoportoknál különböző alapjövedelem modelleket lehetne kipróbálni, s így lehetséges lenne a hatásmechanizmusok működésének átfogóbb felmérése. Annak ellenére, hogy a szóban forgó alapjövedelem modell foglalkoztatási hatásait egyetlen csoport esetén is le lehet mérni, de nehéz lenne az eredményeket a modell javítására felhasználni. Az alapjövedelem mechanizmusait csak akkor lehet megfelelően értelmezni, ha a kísérletbe több, különböző alapjövedelemmel bíró és különböző adózási szintet képviselő csoportot vonnak be. Ez volt a gyakorlat az Egyesült Államokban és más országokban elvégzett alapjövedelem kísérletek esetében.

A nettó részleges alapjövedelem modellnél 550 euró összeget kell alapul venni, de ezzel párhuzamosan a 600 és a 700 eurós szinteket is meg kell vizsgálni, ha az ilyen irányú kutatási terv kiállja majd az alkotmányosság próbáját.

Teljes alapjövedelem: összefoglaló

A teljes alapjövedelem, legalábbis a legmagasabb szinten, lehetővé teszi a lakhatási támogatás beépítését az alapjövedelembe. (A lakhatási támogatás a diszincentivák fő forrása.) Ha az alapjövedelmet elsősorban a szerzett jövedelem egykulcsos adójából finanszírozzák, akkor az adókulcsok magasak lesznek. Mivel a teljes alapjövedelemre épülő modell – legalábbis a legmagasabb szinten – egyéb más jövedelemszerzés nélkül is biztonságos megélhetést biztosít, a különféle viselkedési hatások kérdései kerülnek előtérbe.

A keresetalapú munkanélküli járadék teljes alapjövedelemmel történő helyettesítése nagyon magas szintű alapjövedelmet jelentene. 2014-ben a finn magánszektorban a medián kereset 3.135 eurót tett ki és az ezen alapuló munkanélküli támogatás (bérkiegészítések nélkül) 1.732,25 euró/hó összeget jelentett. Azonban az alapjövedelem 1.000 euróban történő megállapítása csak kis mértékben térne el a jelenlegi szociális támogatás/munkaerő-piaci támogatás és lakhatási támogatás együttes szintjétől. A modell gyengeségeit a munkától való esetleges távolmaradás, a keresetalapú munkanélküli segéllyel való ütközés, a politikai ellentétek, a magas költségek, a lakhatási költségek regionális különbségei és esetleg a legitimitás hiánya jelenthetik. Továbbá, az 1.000 eurós szint egyes csoportok esetében túl magasnak bizonyulhat, míg mások számára túl alacsony – amint az az összes jövedelemtranszfer esetében is tapasztalható.

A részleges alapjövedelem és a teljes alapjövedelem közötti különbség abban foglalható össze, hogy a részleges alapjövedelem modell esetében a juttatás mértéke lényegesen alacsonyabb és nem célja az egyéb folyó transzferek olyan mértékű helyettesítése, mint a teljes alapjövedelem esetében. A transzferek helyettesítésének mértéke természetesen a kifizetett alapjövedelem szintjétől függ. A munkacsoport modelljében a szociális juttatások nagy része (például a keresetalapú juttatások és a lakhatási támogatás) nem tartozik bele a részleges alapjövedelembe és az alapjövedelem fölött „lebeg”.

A negatív jövedelemadó, amelyet először az amerikai közgazdászok a 1960-as években javasoltak, egy adózás révén megvalósított társadalombiztosítási és adórendszer, amikor az egyén jövedelme nem éri el a megállapított minimális szintet. Az alapjövedelem és a negatív adó, valamint a juttatások kifizetésének módja más filozófiára épül, de a két modell hasonló végeredményre vezet. Mindkét modell célja, hogy minimális jövedelmet garantáljon és a munkára jobban ösztönözzön. Ilymódon a részleges alapjövedelem kísérlet is tájékoztatást nyújt a negatív jövedelemadó ösztönző hatásairól. A legfontosabb különbség a kettő között abban áll, hogy a negatív jövedelemadó világosabban kettéválasztja a modell haszonélvezőit és a finanszírozóit. Ugyanakkor egy hasonló kettéosztás a jelenlegi társadalombiztosítási rendszernek is része.

A különböző alapjövedelem modellek értékelése

A teljes alapjövedelem modell támogatói szerint ez a modell a teljes jelenlegi transzfer rendszert leegyszerűsítené. Az alapjövedelem a legtöbb jelenleg alkalmazott egyéb folyó transzfert helyettesítené. Amint fentebb már megállapítottuk, a teljes alapjövedelem modellnek több problémája is van, például egyik ilyen, hogy nagyon költséges, s ez megnehezíti ennek a modellnek a bevezetését. Következésképpen valószínűleg nincs elég ok a modell kipróbálására. Ráadásul a szakszervezetek és a politikai szereplők is erősen ellenzik ezt a modellt.

A negatív jövedelemadónak is vannak pozitívumai. Azonban a modell kipróbálása, tesztelése gondokat vet fel. A negatív jövedelemadózást csak a havi jövedelem alapján lehet bevezetni de csak akkor, ha azt valós idejű jövedelemellenőrzés kíséri. Tény, hogy a Szociáldemokrata Ifjúság javaslatai is a finn nemzeti jövedelemregiszteren alapulnak, amelyet 2019 előtt nem fognak bevezetni. Technikai szempontból a finn adóhatóság erőteljes bevonására is szükség lenne.

A részvételi jövedelem modell előnye, hogy, a semmittevés” esetére semmilyen pénzt nem biztosít. Emiatt mind politikai, mind munkaetikai szempotból ezt a modellt könnyű lenne igazolni. A modellnek sajátos bürokratikus és definíciós problémái is vannak. Emiatt a részvételi jövedelmet az alapjövedelem-kísérlet részeként megvizsgálni jelentős adminisztratív kihívást jelentene, ugyanakkor ez a modell a feltétel nélküli alapjövedelem működésével kapcsolatban semmiféle információt nem szolgáltatna. A kísérleteket azonban így vagy úgy mindenképpen össze kellene hangolni.

Az Egyetemes Hitelre épülő általános juttatási modellt egy elektronikus rendszeren keresztül kellene alkalmazni, amelyben a juttatás rászorultsági elveit befolyásoló valamennyi tényezőt fel kellene deríteni. A feltételek változását azonnal be kellene építeni a rendszerbe. Ugyanúgy, mint a negatív jövedelemadónál az általános juttatási modell alapja a nemzeti jövedelem-nyilvántartás lenne és emiatt még túl korai lenne azt az alapjövedelem-kísérlet részeként kipróbálni. Amint a részvételi jövedelem, az Universal Credit modell feltételhez kötöttsége is lehetetlenné teszi, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem hatásait megvizsgáljuk. Ugyanakkor persze vizsgálni kell, hogy Finnország követheti-e Nagy-Britannia példáját, és összekapcsolhatóak-e a különböző alapvető szociális juttatások és bevezethető-e egy logikus adónem, amellyel a szociális juttatások mértéke csökkenthető.

Az alapszámla rendszer modell a jelenlegi társadalombiztosítási rendszerben olyan nagy reformot jelentene, hogy az alapjövedelem-kísérlet részeként ezt a modellt valószínűleg lehetetlen lenne átfogóan kipróbálni. Ugyanakkor azonban az alapszámla rendszer különböző változatait egy kétéves kísérletben ki lehetne próbálni, bár adminisztratív szempontból ez a modell is problematikus.

A finn alapjövedelem vita középpontjában általában a részleges alapjövedelem modell áll. A modell előnye, hogy a bizonytalan jövedelemmel rendelkező személyeknek ez a modell folyamatosságot biztosít. Lehetséges az is, hogy a modellt fokozatosan vezessék be az alapvető szociális biztonság részét képező, a KELA által biztosított juttatások/ellátások kibővítésével. Ez a megközelítés is alapot képez a részleges alapjövedelemmel való kísérletezéshez.

Annak ellenére, hogy a részleges alapjövedelem modell l számos bürokratikus csapda, hiányosság és a késedelem elkerülésére megoldást kíná, de önmagában nem elegendő az összes ösztönzést gátló elem megszüntetéséhez. Az is világos, hogy a részleges alapjövedelem bevezetése nem szünteti meg a társadalombiztosítással kapcsolatos összes adminisztrációs munkát. Ugyanakkor azt is jó szem előtt tartani, hogy az alapjövedelem rendszerrel is adminisztráció jár együtt, még ha ez kevesebb bürokráciát is jelent. Összegezve: a részleges alapjövedelem modell egy megbízható kísérleti projekt keretében, a fent leírt modellekkel kombinálva, a foglalkoztatás és az alapjövedelem egyéb hatásainak vizsgálatához a legjobb alapot képezi.

Forrás: https://helda.helsinki.fi/bitstream/handle/10138/167728/WorkingPapers106.pdf?sequence=4

Javasolt irodalom:

https://www.theguardian.com/commentisfree/2015/dec/10/finland-universal-basic-income-ubi-social-security

Az összefoglalót készítette:

Benyik Mátyás

Budapest, 2016. december 31.

Kategória: Nincs kategorizálva | Feltétel nélküli alapjövedelem-kísérlet Finnországban bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Merényletek és népszavazások – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnöke2016 a reménytelenség éve. Minden egyre rosszabb, és nincs, aki ennek megpróbálna ellenállni. Vélemény.

Az egyik berlini karácsonyi vásáron végrehajtott kamionos gyilkosság, a zürichi lövöldözés, a jordániai Karak városban elkövetett bombamerénylet, az ankarai orosz nagykövet lelövése – ezek történtek, amíg ezen a megírandó cikken próbáltam gondolkozni 2016. december 20-án. Szörnyűségek, amelyek hátterében ott van a borzalmas aleppói és jemeni vérengzés, a kongói és gambiai elnöki diktatúra bevezetése (Joseph Kabila nem adja át a hatalmat lejárt mandátuma után, nem írat ki választásokat: az első napon 20 halott; a gambiai elnök, Yahya Jammeh, szintén nem akar lelépni: pucccsveszély, vagy még rosszabb), s mindezek árnyékában az elnyomás és az öldöklés régóta tartó, de most elkerülhetetlenül elfelejtett hosszú sorozatai. Evvel szemben alig említhető más pozitívum a világpolitikában, mint az, hogy a tiltakozó lengyelországi demokraták kisebb engedményre késztették a reakciós kormányt. Nem vívtak ki új szabadságot, csak lelassították pár napra a szabadság ügyének hanyatlását.

Virágok a támadás után megnyíló berlini piacon december 12-én.
© AFP / Anadolu Agency / Cuneyt Karadag

Ezenközben a karácsonyi bevásárlási és „szórakozási” esztelenség nem lanyhul; erről páncélkocsik gondoskodnak.

„Mi előre megmondtuk” – harsogják a szabadság és a nép ellenségei; és csakugyan megmondták. Megmondták, hogy az általuk szétmagánosított, szétmángorolt világ, ahol nem maradt más, csak a piac és a katonaság, veszélyes hely lett, amelyben újra valószínű a háború – s ezért azt javasolják, hogy a világban ne maradjon semmi más, csak a piac (amelynek Magyarországon az álneve: „a munka”) és a hadsereg. És a titkosszolgálatok és a terrorelhárítás és a határőrség és a fölfegyverzett rendőrosztagok.

Pénz és halál.

Ez az ok, és ez a megoldás.

Politika nincs többé – politika, tehát a nép ellentéteiből és vitáiból fakadó, racionális, önellenőrző, nyilvános kormányzás – , csak piac és rendszerezett erőszak. Mivel ez nem elég, különösen nem elég a kizsigerelt szegény országokban, ezért a „vallásnak” és „fajgyűlöletnek” nevezett tébollyal kell kiegészíteni (hiába mondogatjuk fáradtan több mint évszázada, hogy nem ez az „igazi” vallás, és nem ez az „igazi” hazafiság), hogy a cselekvésképtelenek is úgy érezzék (tévesen és hiába), hogy cselekszenek. Hogy meghallják és meglássák őket, akik remény és ráció nélkül kínlódnak vagy a hidegben, vagy az üvegház-hatás miatt sivataggá változott egykori kertjeik szikkadt helyén, ivóvíz nélkül a rekkenő, csontszáraz hőségben. Vagy segélyen a hámló vakolatú családi házban, csöndesen rozsdásodó autóval, várva a nagy semmit meg az esti tévésorozatot, azaz a nagy semmit.

Gyilkol az elfogultság, az intolerancia, az észellenesség, az önzés – gyógyírül pedig az egyre erősebb jobboldal még több elfogultságot, intoleranciát, észellenességet és önzést javasol, kirobbanó (szó szerint kirobbanó) sikerrel.

Az óceán kicsapott a medréből, amint belecsobbant a Donald Trump megválasztása okán megtermelt sok millió tonnányi fecsegés, holott a végeredmény semmi más, mint a már sokszor látott oligarchikus kormány, nagytőkések meg tábornokok (meg félőrült ultrareakciósok, akik hol Szaniszló Ferencre, hol Bogár Lászlóra, hol Bayer Zsoltra hasonlítanak, de náluk is sokkal ijesztőbbek), akik még még mindig tudnak mit elvenni az amerikai munkásoktól, és oly sok év után még találnak üldözni valót a feketéken meg a latin-amerikai bevándorlókon. Az új kormány gazdasági háborúra készül Kína ellen, és növelni óhajtja a nukleáris arzenált. Összetételében az új amerikai kormány éppen a latin-amerikai juntákra hasonlít a legjobban, de hát persze nem lesz pont olyan, mert az alkotmányos szabályok meg szokások valamelyest meg fogják szelídíteni. De összességében végül is nem olyan nagy dolog: amit eddig jó modorú képmutatással csinált az előde, azt az új kormányzat rossz modorú őszinteséggel fogja csinálni. Az amerikai hadsereg majd partra száll, és az amerikai hadvezérek később, vonulás közben talán megnézik az atlaszban, hogy hol a francban is vannak tulajdonképpen, s túlfizetett tanácsadóik majd megmagyarázzák nekik a Wikipedia alapján, hogy mi is a helyzet azon a földrészen vagy min. Emlékszem arra a magas rangú tengerentúli diplomatára (a kelet-európai főosztályról!), aki 1991-ben diszkréciót kérve megkérdezte tőlem, mi is a különbség Szlovénia, Szlavónia és Szlovákia között.

(Ön tudja, kedves olvasóm?)

Az Egyesült Királyság – vagy talán csak Nagy-Britannia vagy csak Anglia, talán Wales és Ulster nélkül – talán kilépett az Európai Unióból, olyan népszavazás eredményeképpen, amelynek a meghirdetői alapjában azt akarták, hogy minden maradjon a régiben (csak legyen egy kicsit rosszabb), s ezért azt kérdezték a néptől, hogy változzék-e minden vagy valamicske. Azon túl, hogy verik a lengyeleket, nem derült ki, hogy mi lesz Angliával meg Skóciával meg az egésszel, de a brit kormány mintha nem is akarná tudni, hogy mi lesz. A Bank of England kormányzója bevallotta az alsóházban, hogy nem tud forgatókönyvet fölvázolni, mert még ő se képes kiigazodni a kormány szándékain. Mi legyen? – kérdezte egy elkeseredett konzervatív képviselő. „Meghívom az egész pénzügyi bizottságot a Bank karácsonyi partijára” – válaszolta a megkérdezett.

Derültség.

A berlini merénylet után az európai jobboldal a schengeni rendszer megszüntetését, az őrzött határok visszaállítását indítványozza, esetleg vízumkényszerrel.

A Spiegelben megírta Keno Verseck, hogy szlovén-horvát konfliktus tört ki, mert a szlovén kormány olyan csokit küldött ajándékba, amelynek a papírján kevesebb mint 1 km-es, vitatott tengerparti szakasz a horvát hivatalos állásponttól eltérően volt föltüntetve, Kolinda Grabar-Kitarović horvát államelnöknek meg elnézést kellett kérnie, mert az iskolásoknak osztogatott elnöki csokiról bebizonyosodott, hogy szerb gyártmányú; minden megbántott tanuló most autentikus horvát csokit fog pótlólag kapni: a szerb külügy persze tiltakozik. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Macedónia, Montenegró, Koszovó, Bosznia, Albánia újabb összeomlás előtt áll, a bolgár helyzet instabil, Görögország már nem bírja az Európa által kikényszerített újabb megszorításokat. Mindez láthatólag nem érdekel senkit, a többi kelet-európai ország sajtója meg se említi. Jöhet a csokiháború.

Olaszországban a balközép (valójában jobbközép) kormány a parlamenti rendszert kívánta ésszerűsíteni és „áramvonalasítani” népszavazás révén, ez senkit nem érdekelt, de azért leszavazták, mert nagyképűnek tartják (joggal) a miniszterelnököt. Mi lesz? Nem tudja senki, nem is nagyon törődik vele senki.

Házkutatást tartó rendőrök Manilában november 6-án.
© AFP / Noel Celis

Magyarországon ugyancsak népszavazással akarta megállítani a szélsőjobboldali kormány az amúgy is megállított „menekültáradatot”: ezt élet-halál kérdésnek állították be. Az amúgy menekültellenes és bevándorlóellenes közönség nem nagyon ment el szavazni, a népszavazás érvénytelen és eredménytelen lett, ám a kormány kijelentette, hogy győzött. (Annyiban ez igaz, hogy senki más se nyert.) Tehát az egész fölösleges volt, kidobott pénz. Aztán odanyilatkozott a kormány: életkérdés, hogy bevegyék az ún. Alaptörvénybe: migránsok itt nem, nem, soha. Ez másodlagos okok miatt nem sikerült, mire a kormány kijelentette, hogy édes mindegy, így se engednek be muszlimokat. Ennek az értelmetlenségnek az lett volna az eredménye, hogy nő a kormány szavazóinak aránya. Kicsit nőtt is, aztán megint csökkent. Nem történt semmi, csak mindenkinek elment a kedve az élettől.

No meg újra alkalom nyílott a rendszerváltás – igen szerény és részleges – „vívmányainak” a visszavonására, a sajtószabadság, a plurális nyilvánosság további korlátozására. A magyar állam szétbarmolása folytatódik, a kormányzást a digitális és elektronikus uszítás helyettesíti, mint egyébként sok helyütt, ahogy mondani szeretik régimódi publicisták: szerte a nagyvilágban, amire a korszerű fiatalok azt mondják: „kint”. (Ismerik a „kinti magyarok” kifejezést? Ragyogó.)

A makacs tévedés következtében „baloldalinak” meg „demokratikusnak” nevezett ellenzéki pártocskák meg sajtótermékek a „mérsékelten szélsőjobboldali” (van ilyen?) Jobbikkal való összefogást mérlegelik. In hoc signo vinces, Simicska.

Választó egy bukaresti fülkében december 11-én.
© MTI / EPA / Robert Ghement

Heribert Prantl, a ballib Süddeutsche Zeitung hírneves vezércikkírója, helyettes főszerkesztője videopublicisztikájában kócosan, kisírt szemmel, mélabúsan emlékezteti a németeket – legalábbis a nyugatnémeteket – arra, hogy a vadállat merénylők bomba- és kamionpolitikáját talán nem kellene hasonlóan vadállati rendőrállami és háborús politikával megkontrázni. Nehogy azt higgye valaki, hogy a CSU meg az AfD akár néhány órát várt, ameddig Frau Merkel áldozatainak nevezte – választások jönnek – az Iszlám Állam által „vállalt” gyilkosság halottait. Becstelenség, mondja dr. Prantl. De hát megette a fene. Mindenki láthatta, mi lett a Francia Köztársaságból a merényletek után. Ha Németország is erre az útra lép – és Anglia sincs már – , akkor Európának és 1989-nak végképp befellegzett. Európa „fölöttes énje” leköszön.

Nem megmondta Orbán Viktor? De megmondta.

De addig is a Friedrich-Wilhelm-Gedächtniskirche ívei alatt – az NSZK vezetőinek jelenlétében – Heiner Koch katolikus érsek, Markus Dröge evangélikus püspök, Michael Müller berlini főpolgármester (SPD) azt mondja, hogy Berlin továbbra is keresztyének, zsidók, muszlimok és mások nyitott városa marad. Szép szavak.

A szép szavak ellenére nézzünk szembe végre józanul avval, ami történt.

200 éve állnak a modern, azaz kapitalista rendszer középpontjában az angol nyelvű országok, előbb a Brit Birodalom, majd az Egyesült Államok, különböző alakváltozatokban, különféle szövetségi-geostratégiai formációkban, de általában együtt, lazább vagy szorosabb kapcsolatban. Anglia kilépése az Európai Unióból (együtt Nagy-Britannia állami egységének megrendülésével), majd Trump megválasztása nem kevésbé drámai fejlemény, mint annak idején a Népszövetség föloszlása vagy az aranyalap megszűnése volt. Anglia révén kapcsolódott Észak-Amerika (meg a Commonwealth pár állama még) Európához, ez volt az ancien régime bázisa, amely 1945 és 1989 között uralkodott, s amely 1989 után megerősödni látszott – de ez csak épp ennyi volt: látszat. Az angol kilépés, az új amerikai izolacionizmus (és a liberális konszenzus rég esedékes halála) új világrendet – pontosabban: rendetlenséget – jelent. Minden rendetlenség tartalmazhat esélyt és reményt (van, aki épp ebben bízik, még a baloldalon is), de hát ez csak elvi lehetőség, amelynek tapasztalható (empirikus) jelei (még) nem mutatkoznak.

Amikor a fasiszta hatalmak (Németország, Olaszország, Spanyolország, Japán) kiléptek a Népszövetségből, szintén „új világ” kezdődött – ennek a neve a második világháború volt. Az is „újdonság” volt, sokak szerint reményt tartalmazott nyomokban. (Németh László azt írta ekkor, hogy a német kés – így – kivágja majd a földgolyó rothadt részeit; szóval volt ujjongás bőven.) Akkor is a kantiánus republikánus kozmopolitizmus („örök béke”) halálát ünnepelték az etnicisták meg a reakciósok meg a diktatúrák (akkor még) nyílt, dacos és diadalittas hívei. A Kellogg-Briand paktum (a háborúk betiltása, amely nem volt merő tréfa, hanem a nemzetközi jog átalakítása, amelyet – enyhített alakban – az ENSZ is megörökölt) ugye kudarcot vallott egyetemben a liberális-republikánus kozmopolita pedagógiával. Jöhetett a Wehrmacht meg a Waffen SS meg a többi. Ilyen veszedelem most nincs. Klasszikus fasizmus sincs – mert klasszikus fasizmus csak a kommunistákkal szemben értelmes, akik manapság hiánycikket képeznek. A liberálisok tévedtek, amikor azt hitték, hogy a szocialista-kommunista ellenállás megszűnésével a terepen egyedül maradt globális nagytőke megáll itt; nem gondolták volna, hogy a kommunista meg a szociáldemokrata baloldal után ők következnek. Pedig ez a helyzet.

A magyarországi olvasó is észlelheti (teszem azt, a HVG-ben), hogy a modern kapitalizmusban megszokott, banális újraelosztást holmi bolsevista trükknek tekintik; a nálunk megszokott kistőkés-kispolgári logika szerint voltaképpen a nagytőkés korporációk, a részvénytársaságok és a holdingok is gyanúsak (mintha lenne bármi egyéb, mintha a mitikus „kisvállalkozók” számítanának, pedig már alig különböznek a bérmunkásoktól). A liberálisokra a tőkés korporációknak és tőkés államoknak nincs többé szükségük; a „hatékony kormányzáshoz” szükséges konszenzust nem a plurális-parlamenti logikával kell megszervezni (hiszen ennek a tartalmai látványosan megszűntek), hanem a hatalommánia és a demagógia kevéssé újszerű elegyével, amelynek pár Twitter-üzenetben összefoglalható ideológiája az – egyébként folyton módosuló – etnikai előítélet, nemi előítélet és az alóluk kikandikáló osztálygyűlölet (az „alsóbb néposztályokkal” szemben, fölülről). A többi a profit meg a stratégiai előnyszerzés szokványa, amelyet ugyancsak a megszokott modorban kísér a „ráció”, a gondolat iránti (mesterségesen is „gerjesztett”, de a korszellemnek is megfelelő, tehát spontán) undor. Paranoid mítoszok, stb., stb.

A tőketulajdon nélküli „néposztályok” – a proletariátus, a prekariátus, a munkanélküliek, a kisnyugdíjasok, az önálló törpebirtokosok, a kiszolgáltatott „kisvállalkozók”, a polgári társadalom alá szorult lumpenek és az „underclass” – politikai szervezettség hiányában csak olyan defenzív eszközökhöz nyúlhatnak, mint a tömeges kivándorlás (ez tartja fönn a belső egyensúlyt a kelet-európai országokban: a kelet-európaiak migrációja Nyugatra, továbbá a keleti menekültek, bevándorlók kiszorítása, s ez ma a nemzeti egység alapja); mindez pedig az osztályproblémát etnicizálja és rasszosítja. Az ún. baloldal, amely két és fél évszázados történetében először nem képes vagy nem hajlandó az alsóbb osztályok érdekeit képviselni, csakugyan szóra sem érdemes.

Amiről viszont érdemes beszélni, az a mindenütt növekvő egyenlőtlenség, az elhúzódó strukturális válság, a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai népek elmondhatatlan szenvedése – amelyért mindenekelőtt a globális kapitalizmus a felelős, és képviseletében a nyugati nagyhatalmak – , no meg Törökország, India és Indonézia fasizálódása, a szunnita-síita majdnem-világháború, a burmai (Myanmar) muszlimok (rohingyák) iszonyatos üldözése (a kínai kisebbség helyzete is romlik) Ang Szán Szú Csí (Szaharov-díj, Nobel-békedíj, Nehru-díj) emberijogista rendszere alatt, a dolgozók, munkanélküliek és nyugdíjasok helyzetének romlása, politikai erejük csökkenése, a fajüldözés, a nőgyűlölet (nemcsak az iszlamista rezsimekben, hanem Indiában is, sőt: elsősorban a „demokratikus” Indiában), az etnicizmus, a sovinizmus, a klerikalizmus, a militarizmus újjáéledése; a Kelet és a Nyugat, Észak és Dél közötti gazdasági, katonai, szociális egyenlőtlenség, a gazdaság halmozódása a centrumban és mindenki más leszakadása, s emiatt persze újra a háborús veszély.

A represszív jobboldali politika diadalsorozata után a mélyenszántó balközép, polgári közírók azt javasolják (amint várható volt), hogy meg kell érteni, mit kíván a nép (szerintük: elnyomást), és olyannak kell lenni, mint az ellenfélnek, végül is a lepuffantott niggerek meg a megerőszakolt nők csak azt kapják, amit megérdemelnek. Lássuk be. Így közelednek (szerintük) a néphez, amelyet eddig bűnösen elhanyagoltak. Mert a nép, amelyet végre az „elitistáknak” is meg kell érteniük, szerintük diszkriminációt és repressziót áhít. Mert szerintük ilyen – lássuk be – az emberi természet, amihez végre-valahára alkalmazkodniuk kell. Így jön létre a szükséges nemzeti egység. Szerintük. A többi csak PC bárgyúság, PC frázis. „Egyenlő emberi méltóság”? „Szabad emberi közösség”? „Hatalomnélküliség”? Csacsiságok. Mindezt már hallottuk 1939-ben.

Semmi új, hacsak az ellenállás hiánya nem az.

Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20161226_merenyletek_es_nepszavazasok_tgm

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Merényletek és népszavazások – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM:Fegyverletétel – HVG cikk

2016. Az év, amikor beigazolódott, hogy a kétfarkúak mély igazsága nemzetünk vezetőiről – „ezek hülyék” – nem elegendő.

Az ATTAC Magyarország alelnöke2016-ban az emancipációs és egyenlőségi küzdelmek épp akkora – világméretű – vereséget szenvedtek el, mint 1914 nyarán, amikor az addig a proletár nemzetköziséget ímmel-ámmal, de még hirdető szociáldemokrata pártok megszavazták a hadihiteleket, „honvédő” álláspontot foglaltak el, és saját államaik imperialista burzsoáziája mellé álltak. Az ismeretes eredménnyel.

Az iszlám terrorizmus és a menekültválság együttes hatására hirtelen a bevándorlás lett a fő probléma. Még Anglia Európából kiválásában is fontos (bár nem döntő) szerepet játszott a kelet-európai vendégmunkásokkal szembeni – azóta is növekvő – heves ellenszenv. A kulturális különbözőségnek és összeférhetetlenségnek álcázott etnicizmus és fajgyűlölet összeroppantotta a „polgári demokrácia” (alkotmányos, többpártrendszerű jog- és osztályállam) épületét.

A mérsékelt balközép, amely Észak-Amerikában és Európában eddig nagyjából meghatározta a tónust, bár az 1970-es évektől folyamatosan tolódik jobbra, megszűnőben van.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM:Fegyverletétel – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Tessék gyászolni! – cikk a HVG-ből

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Már csak elmekórtani szakkifejezésekkel leírható az a derűs közöny, amellyel a közvélemény a saját kasztrálását tudomásul veszi. Még a megmaradt sajtóból is eléggé hiányzik a tragikus komolyság. Úgy látszik, a Magyarországra leselkedő egyik legpokolibb veszedelem a hihi-hehe-haha.

Ne a rendszerváltás rendszerét tessék gyászolni: legalább annyi rosszat hozott, mint jót.

Amikor újságírókat meg más értelmiségieket (kutatókat, egyetemi oktatókat, művészeket), közhivatalnokokat, mindenféle jól képzett szakembereket bocsátanak el ezerszámra politikai okokból, egyetlen szót se szólhatunk, ha nem érzünk semmit azok iránt a milliók iránt, akik a munkájukat, megélhetésüket, otthonukat vesztették el a piaci kapitalizmusra való áttérés következtében. Ha hiányzik belőlünk a részvét a szülők iránt, akiknek a lányai és fiai kénytelenek kivándorolni. Ha nem nyilall bele a szívünkbe valami, ha látjuk az elnéptelenedett, romosodó falvainkat.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: TGM | TGM: Tessék gyászolni! – cikk a HVG-ből bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

RIGHT WING POLITICAL SHIFT OF FIDESZ

Orbán ViktorRIGHT WING CONTROVERSIES ON EUROPE – FIDESZ GOVERNMENT

Right wing political shift of FIDESZ1

The history of evolution of the Alliance of Young Democrats (Fidesz – Fiatal Demokraták Szövetsége) is a special case. Fidesz has stepped on the Hungarian political stage as a peculiar formation: first and foremost its founders and leaders were young people. The 37 university and college students and young degree holders signing the founding declaration were members of an elite movement living in dormitories. At the end of 1989, Fidesz defined itself as a radical, liberal and alternative organisation. However, anti-communism has remained one of Fidesz’s original attributes until today.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: English | RIGHT WING POLITICAL SHIFT OF FIDESZ bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva