Híre kelt, hogy a XXI. századi magyar pártok (LMP, Jobbik, Momentum) összefognának. A három párt összes hívénél több „követőt” vagy „rajongót” összegyűjtött Puzsér Róbert – aki Budapestet óhajtaná megreformálni – se akar meghátrálni „az országot túszként fogvatartó huszadik század” előtt, ő is XXI. századi. Semmi kétség: az.
Az ilyen ideológiák – amelyeket divatosabb „keretezés”-nek nevezni – , illetve a „keretek” rejtett, bár előre meghatározott nyelvezeteket aktiválnak (ld. erről a „keretezés” [framing] elméletének atyját, George Lakoff professzort, közérthetően), ebben az esetben a „korszerűség”, „modernség”, „újdonság”, „haladás” ismert ideologémáit. Ezek a „huszonegyedik század” kifejezés hallatán automatikusan működni kezdenek, anélkül, hogy valaki elgondolkodnék felőlük.
Ráadásul ezek az ideologémák a Thatcher-Reagan, majd a Blair-Schröder korszakban átestek a versenyelvű transzformáción:
az a korszerű, ami sikeres, illetve az a sikeres, ami korszerű; a szociáldarwinizmus átértelmezésével a természeti-természetes szelekciót a társadalom alapelvévé is tette a korabeli médiapropaganda és „tudománynépszerűsítés” (haute vulgarisation).
Bármi, ami fölülkerekedik, magasabbrendű – írták a kor neokonzervatív szerzői, olykor annak tudatában, hogy ez szelídített (domesztikált), „szoft” fasizmus. (A „survival of the fittest”, a legalkalmasabb túlélésének „elve” akkor szabadkereskedelmi politikával járt együtt, ma meg védővámos politikával: ezt nagy korszakváltásnak tekintik a vezércikkek, holott a kettő váltakozása állandónak mondható a kapitalizmus történetében.)
Ennek a hiperkapitalista legitimációs (apologetikus) ideológiának az egyik még kezdetlegesebb változata az a teljesen nevetséges duma, amely szerint ami kronológiailag későbbi, az a „túlélés” puszta ténye folytán magasabbrendű („menőbb”), mint ami korábban volt. Így aztán Puzsér jobb, mint Voltaire, mert a hülye Voltaire meghalt, a furfangos Puzsér meg él, beee, Voltaire.
Voltaire akkora barom volt, hogy képes volt a XVIII. században élni. Lúzer.
Már a XX. század elején – brrr, XX. század! – a protofasiszta, romantikus mozgalmak (visszájára fordítva a XIX. század, pfuj, XIX. század, azaz 1848 demokratikus lelkesültségét) elkezdték az ifjúság kultuszát (das Recht der jungen Völker, Giovinezza stb.), ahol „az új” fogalmát azonosították a „fiatal” fogalmával, tehát aki később születik (még sokáig fog élni, tehát elevenebb, életerősebb), az újszerűbb. Függetlenül attól, hogy mit gondol (már ha egyáltalán valamit, azon túl, hogy félre az útból, ôte-toi que je m’y mette). Megvolt ennek a baloldali változata is (ne bízz senkiben harminc fölött, és í. t.).
A dolog még érdekesebb, ha tekintetbe vesszük, hogy a XX. század második fele a példátlan, mondhatni: megdöbbentő mértékű tudományos, technikai, gazdasági, népjóléti, fogyasztási, népoktatási, közegészségügyi és politikai (demokratikus politikai: gyarmattalanítás, a harmadik világ fölemelkedése, sztálintalanítás, nők és színesek emancipációja, gyermekjogok, kisebbségi jogok, munkahelyi beleszólás, szélesedő pluralizmus és szólásszabadság, a konformizmus és tekintélyelvűség visszaszorulása) fejlődés – és az európai béke – félszázada volt, amelybe beleesik a legsilányabb reakció által szünet nélkül gyalázott-rágalmazott, ám dicsőséges 1956 és 1968 és 1989, az autoritárius és zsarnoki rendszerek föllazulása, majd bukása.
És ebbe beleértendő a közműveltség és a magaskultúra virágzása, a cenzúra és filiszterség visszaszorulása.
(Pedig már azt a korszakot is mennyire utáltam, és nem ok nélkül. Viszont…)
Evvel szemben a XXI. század első két évtizede a válság, hanyatlás, sovinizmus, rasszizmus, elbutulás, kulturális tönkremenés, tudatlanság, rossz stílus és rossz modor, környezeti és demográfiai katasztrófa, heveny és idült fasizálódás, preanimista babonák és vérvádak korszaka, a twitter- és instagramműveltség diadala. A jobboldal visszatérése az antidemokratikus és antiliberális, háború előtti gondolatokhoz (alacsonyabb színvonalon), a szociáldemokrácia és a tőle balra álló erők hanyatlása (és aggasztó engedményei az etnicista korszellemnek), Európa szétesése, az egalitárius politikai erkölcs hitelvesztése.
A XXI. századi fiatalemberek és fiatalasszonyok – morálfilozófiailag visszaesve a kései római császárkor dekadenciájába – azt hiszik, hogy az egyetlen emberhez méltó állapot a (tág értelemben vett) erotikus boldogság (azaz változatos, örömteli és szeretetteljes szex, család, barátság, vagyis BFF, testi közelség, testi szépség, jó egészség, ritmikus élvezet közhelyzenére, manikűr-pedikűr), ahol minden jó a „szabadidő”, „magánélet”, „szórakozás”, „utazás”, „események” szférájában található, a társadalmasított és uniformizált álszubjektivitásban.
A Frankfurti Iskola (kulturális marxizmus, mondják az idióták) legpesszimistább jóslatai a kultúraipar/tömegkultúra terén merő kabarétréfák a XXI. század elejének báva bárgyúságához képest, ahol tombol az inkvizíció szelleme, ám nincs hozzá gregorián, flamboyant építészet, misztikus teológia, aszkézis és vakhit, csak a butaság.
És akkor megjelenik néhány fiatal politikus sortban és reklámpólóban, és azt mondja, a helyhatósági választásokon nem kell ideológia, csak a befektetőknek kell „helyben” jó környezetet teremteni, és becsület úristenemre nem sejti: ez ideológia. És milyen. (És milyen régi: a júliusi monarchia [1830-1848] beszédmodora és korrupt ötletei.)
Komolyabban: a szupraetnikus „racionális” államkoncepciók és a népek önrendelkezésének eszméje közötti bonyolult összefüggés vagy konfliktus számtalan változaton ment keresztül a francia forradalom óta a nagy birodalmak fölbomlásán keresztül (első hullám: 1918, második hullám: 1960). A XXI. század ebben a javarészt tragikus történetben viszonylagos újdonságot produkált a menekültválsággal és az 1945-ben a fasizmus legyőzése után, 1945/1946-tól kialakult pszeudoaufklärista békerendszer (ENSZ, EU stb.) gyors bomlásával 1989 után. Erre a csakugyan XXI. századi problémakötegre (amely visszaveszi a kapitalizmus hidegháború alatti humanizálásának [1945-1979; Kelet-Európában 1968-1981] minden eredményét) Kelet-Európában csak Orbán ad valamiféle választ. De nem szegül ellene szinte senki. Senki nem tekinthető valóban ellenzékinek, aki a menekültkérdésben nem a mai magyar (vagy olasz vagy osztrák) kormány nyílt ellenfele. Ennek az elkendőzése és fölcicomázása a bal-jobb ellentét állítólagos „meghaladása”, ami mindig fegyverletételt jelent: most is. A XXI. századinak nevezett csoportok (és hangulatok) még annyi innovációt se mutatnak, mint az új (migrációellenes, posztfasiszta, neoautoritárius) szélsőjobboldal. Ráadásul mindenki föladta az emancipációs célkitűzéseket a mainstream nyilvánosságban (amelybe már beleértjük a tekintélyelvű militantizmus fórumait), létrejött az elvadult konformizmus – az, amit Giorgio Agamben (La comunità che viene, 1990) egyetemes kispolgárságnak nevez.
Íme.
Rádiós beszélgetést hallottam két jó szándékú tanárszakszervezeti funkcionáriussal a XXI. századi jövőről: egyetértettek benne a műsorvezetővel (ismert történész), hogy az oktatás célja a jövő munkavállalóinak kiképzése. Arra már Friedrich Engels is vesztegett pár megvető szót, hogy a „munkavállaló” (Arbeitnehmer) és a „munkaadó” (Arbeitgeber) eufemizmus a „bérrabszolga” és a „kizsákmányoló” helyett, hiszen a megélhetésért – és nem önmagáért, az esetleg benne rejlő fizikai, esztétikai és intellektuális élvezetért – végzett munka az emberiség ebben teljesen összehangzó, sok évezredes nézete szerint a kényszer, a rabság, a megaláztatás, a kín szinonimája.
De ez még semmi.
E nézet szerint – szemben a klasszikus világi humanizmussal (reneszánsz, fölvilágosodás, Goethe, Humboldt, dead white men, piha), hogy ennél radikálisabb fölfogást ne is említsünk – az irodalomnak, művészetnek, tudománynak nincs önértéke, nem azért tanítunk valamit, mert szerintünk szép, jó, fölemelő, helyes, igaz, intellektuálisan megihlető, hanem azért, mert „fölgyorsult, digitalizált, globalizálódó világunkban” (hol élnek ezek?) „versenyképesnek” kell lenni, ha a „munkahelyteremtés” (ezek mind értelmetlenségek) nem jár sikerrel.
(Mindezt aztán a szélsőjobboldali Orbán-kormány kiegészíti – nem „fölváltja” – a „hazafias neveléssel”, amelynek a funkciója a tetszőleges külső ellenséggel szembeni nemzeti egység, az egységes tömbként fölfogott etnikum, magyarán: autoritárius konformizmus, történetellenes mitologizálás, xenofóbia és a kisebbségek iránti gyanakvás. Ezt a liberálisok ellenzik, de nem tudják okát adni, miért.)
Még szegény dr. Hoffmann Rózsát is kigúnyolták, mert szerinte – Jézusom! – franciául (!) is meg lehetne tanítani pár gyereket, holott „mindenki” tudja, hogy csak az „angol” (értve ezen a szokványos „transzatlanti” pidzsin-amerikai pszeudodialektust, amit ezek beszélnek az Atlanti-óceán közepén a marslakókkal) hatékony. Amerikaiul beszélni, de csak hollandokkal és bolgárokkal, hazafias, magyaros; németül vagy franciául olvasni: gyökértelen kozmopolitizmus. (Vö. „random csaj”.) A francia, kérem szépen, elavult: „Je suis tombé par terre, c’est la faute à Voltaire/Le nez dans le ruisseau, c’est la faute à Rousseau/Je ne suis pas notaire, c’est la faute à Voltaire/Je suis petit oiseau, c’est la faute à Rousseau.”
A kudarcot vallott halottak nem érdekesek.
A XXI. századi alkalmazottak kényszerű konformizmusán belül helyezkednek el a nevelési célok, nem a munkaidő csökkentése (ami megszüntetné a munkanélküliséget) a cél, hanem a gürc, amelyet nyaratszaka fölvált a globálturisztikai-pánerotikus-pop-rock-stb. eksztázis.
Eksztázis két hétig, ötven hétig bérmunka (és lakásfölújítás). És ez a két hét is ugyannak a társadalmi elnyomó technikának a része, mint amaz ötven.
Az iskolásgyerekeket is alá kell rendelni a gépi árutermelés imperatívuszainak és a pénz mitológiájának. A kor eszménye – az egész hamis tradicionalizmussal és még hamisabb „keresztyén” blablával – nem a lovagrend és a szerzetesrend, nem a remeteség és a zarándoklat, nem az üdvösségi váradalom, nem Mozart és Kant, hanem a start-up. Azaz: önként (ügyesen, csinosan) művelni azt, amit amúgy is muszáj.
Fölszabadulás? Emancipáció? „Változtasd meg élted”?
A kor titka: a közelmúlt (hatályon kívül helyezett) emancipációs sikereinek a puszta dizájnját (laza öltözködés, bizonytalan nyelvtan, tegeződés, informális beszédstílus, menőfejség, popkultúrás célzások-utalások, minden szubkulturális lében szubkulturális kanál) átvenni, miközben – a bal/jobb ideológiákkal „leszámolva”, azaz mint ebben az esetben mindig, jobboldalivá változva – fölújítani az autoritárius kegyetlenség (rasszista-kulturalista konszenzus a menekültkérdésben és a kisebbségek fegyelmezésében), csak éppen az anális-retentív, szürke öltönyös nyársat nyeltség helyett a represszív deszublimáció önmegsemmisítő kéjmámora színezi. (Hasznos közben dzsenderfasizmusról és feminácikról üvöltözni eurodzsihadista futballkommentátorok szájtartásával.) Új művelődéstörténeti (műveletlenségtörténeti) fázis, politikai és morális visszaesés, regresszió. A silányság és harmadrendűség nyílt kultusza. (Ezt igazolja a „populista” – közismerten félrevezető, hazug, manipulatív terminus – és a „plebejus” duma minőségellenes, gondolatellenes, egyben népellenes, lefelé nivelláló, ugyanakkor egyenlőségellenes drive-ja.)
Még a közelmúlttal szembeni (oktalan) lenézés is annyira ócska, annyira régi. „Ce stupide dix-neuvième”, ez a hülye tizenkilencedik század, mondták a huszadik században. „Ce stupide vingtième” – mondják most. Utánzás. Vieux jeu, mondhatnók ezen az illetlen nyelven. Volt már. Uncsi.
A megújulás, pupákok, nem adódik abból, hogy telik az idő.
Forrás: https://merce.hu/2018/08/12/tgm-huszonegyedik-szazadiak/
