Szalai Erzsébet: Újszocializmus – és a baloldal új helyzetben

Szalai Erzsébet

[A cikk az Eszmélet 126. (2020. nyár) számában jelent meg]

A radikális baloldal helyzete és perspektívái itthon és a világban II.

Szerkesztőségünk körkérdéssel fordult a hazai és nemzetközi társadalomtudomány tőkerendszer-kritikus képviselőihez: fejtsék ki véleményüket a radikális baloldal magyarországi, európai és globális helyzetéről, kibontakozásának lehetőségeiről és az általuk helyesnek tartott cselekvés irányairól, módszereiről. A beérkezett válaszokból hatot előző, 125. számunkban adtunk közre, a 126-os számban további két hozzászólást közlünk.

A szocializmus esélyeire és a radikális baloldal feladataira vonatkozó körkérdésre négy blokkban fogok válaszolni. Az elsőben leírom, hogy miért tartom szükségesnek az újszocializmus fogalmának bevezetését, és miben különbözik az az eddig megvalósult szocializmusoktól. Mi az immanenciája? A másodikban azt vizsgálom, hogy a társadalom, ezen belül a munkásság mai helyzetét tekintve fellelhetőek-e olyan tendenciák, melyek ezen újszocializmus felé mutatnak. És milyen, ezzel ellentétes tendenciák lelhetőek fel? A harmadik részben az előzőekhez kapcsolódóan kísérletet teszek a radikális baloldal mozgásterének, vagyis cselekvési lehetőségeinek és feladatainak körüljárására, megfogalmazására. Végül, de nem utolsósorban mindezen kérdések szempontjából a magyar viszonyokat veszem górcső alá.

A létezett és az újszocializmus

Abból adódón, hogy az első szocialista kísérletekre a világgazdaság félperifériáin, tehát a világkapitalizmus erős szorításában került sor, az ezekből születő társadalmak politikai hatalmi berendezkedése szükségképpen csak diktatórikus, illetve autokratikus lehetett. A centrumok utolérésének ígérete és kényszere modernizációs diktatúrákat szült egyfelől. Másfelől az egyenlőségeszmény kiragadása a szabadság-egyenlőség- testvériség hármasából csak erőszakos hatalmi eszközökkel volt megvalósítható.

Mindazonáltal szabadság és testvériség értékeinek elfojtása – azok „ellencsapása” nyomán – az egyenlőségeszmény érvényesülésének is csak korlátozott teret adott. A létezett szocializmus szerkezetét lassan, de folyamatosan növekvő egyenlőtlenség jellemezte. A társadalminak nevezett tulajdon pedig eredendően sem volt nagyon más, mint egy hatalmon lévő rend – a klasszikus korszakban a felső pártvezetés, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők – kollektív magántulajdona (Trockij 1972, 1976 és Gyilasz 1957, 1969 nyomán Szalai 1994, 2005). Azért nem volt ez tökéletes magántulajdon, mert eme kollektív tulajdonos soha nem volt annyira elidegenedett a munkásságtól, mint a burzsoázia és állama bármely kapitalizmusban: a felső pártvezetés mindig is kiemelt figyelmet szentelt a munkásság, ezen belül a nagyipari munkásság életkörülményeinek (Bartha, 2009). A hatalmon lévő rend az általa elsajátított profitból az állami újraelosztás révén részesítette a munkásságot – és mellette az értelmiséget – is.

A létezett szocialista rendszereknek a dominánsan kapitalista környezetben nem volt kifutási lehetőségük, önkorrekciós képességük is csak korlátozott lehetett (Szalai, 1989). Összeomlásuk okai – belső ellentmondásaik, feszültségeik ellenére – alapvetően külsőek voltak: az általam nemzetközi gazdasági és pénzügy szuperstruktúrának nevezett globális főhatalom szereplőinek érdekük volt térségünk bekebelezése (Szalai 2005).

A kétpólusú világrendszer felbomlása, az Egyesült Államok dominanciája, majd nagyjából 2000-es évek első évtizedétől a világrend multipoláris irányba való elmozdulása felszínre hozta a ’70-es évek közepétől kiépülő újkapitalizmus (Szalai 2008) belső feszültségeit, sőt válságát. Ezek mutatkoznak meg a 2000-es, majd 2008 utáni globális túltermelési válságokban, az ökológiai válságban, az egyenlőtlenségek éleződésében, a munka kizsákmányolásának fokozódásában, a háborús konfliktusok gyakoribbá válásában, valamint a szélsőjobboldal előretörésében. Nyomában pedig az autoriter, sőt helyenként diktatórikus politikai rendszerek elszaporodásában (Szalai 2018a). Számomra az általam egyszerre természeti és társadalmi jelenségként definiált koronavírus járvány és annak társadalmi-gazdasági következményei világították meg a korábbiaknál egyértelműbb, élesebb fénnyel Rosa Luxemburg igazságát: szocializmus vagy barbárság…

A magam megközelítésében a barbárságot reményeim szerint felváltó újszocializmus csak nyomokban hasonlíthat majd a régihez. Első lényegi tulajdonsága az értékpluralizmus: a felvilágosodás egymással konfliktusos viszonyban lévő alapértékei – szabadság, egyenlőség, testvériség – közül ebben a társadalomban egyik sem nőhet majd tartósan a másik fölé. Mivel valóban konfliktusos viszonyról van szó, az újszocializmus dinamikus, állandó belső ellentmondásokat hordozó társadalom lesz, a soha meg nem érkezés állapota.

Második immanenciája, hogy nem lehet felűről, cezúraszerűen „bevezetni”. Ha hiányoznak az alapok, akkor a hatalomváltást vezérlő „élcsapat” (mint az az összeomlott szocializmus esetében láttuk) ismét erőszakos eszközökhöz lesz majd kénytelen nyúlni, de még ezekkel sem lesz képes saját eszményeihez idomítani a társadalmat.

Az újszocializmus következő, harmadik lényegi vonása a társadalmi – de nem állami – tulajdon dominanciája. Mely irányba spontán folyamatok is visznek (ezekről nemsokára lesz szó). Hogy hatalmi eszközökkel mennyire és milyen módon lehet eme folyamatot felülről serkenteni és szentesíteni, az számomra egyelőre nyitott kérdés.

Negyedszer: az újszocialista törekvéseknek – hogy vonzóak és példaértékűek lehessenek – a centrumkapitalista országokból kell kiindulniuk, és – hogy fenn tudjanak maradni – nemzetközivé kell válniuk.

Ötödször: jelenleg a koronaválság mutat rá egy fénycsóva élességével arra, hogy a kapitalizmus immanens mozgástörvénye, az önmagát gerjesztő, egyre gyorsuló gazdasági növekedés és fogyasztás ökológiai szempontból fenntarthatatlanok. A koronavírus – miként az utóbbi évtizedekben szaporodó többi járvány – az ökoszisztéma ember által okozott súlyos sérülésének következménye (legutóbb Kate Jones 2020 mutatott erre rá). Hogy elkerüljük a pusztulást, a jövőben kevesebbet kell termelnünk és fogyasztanunk – de azt egyelőbben kell elosztanunk. Ez a követelmény az újszocialista alternatíva egyik leglényegibb sajátossága.

De hogyan biztosíthatóak ennek mentális feltételei? Lehetséges-e, hogy a világ gazdagabbik részének népessége önként korlátozza az általa fogyasztott javak mennyiségét. Mi fogja erre rábírni a puszta belátáson kívül?

Nos, mint azt csaknem másfél évtizede napvilágot látott könyvemben kifejtettem (Szalai 2008) korunkban a világot három szenvedély irányítja: a profit iránti soha ki nem elégíthető vágy, a munkamánia és a fogyasztási mánia. És azt is állítottam, hogy egy szenvedélyt vagy szenvedélyeket csak egy másik, hasonlóan erős, vagy erősebb szenvedély győzhet le. Az alapkérdés az, hogy vajon lesz-e, megszületik-e az a szenvedély, amely a ma uralkodókat képes felülírni, legyőzni, vagy legalábbis korlátok közé szorítani.

Válaszom: a korunkban uralkodó szenvedélyek elválasztják egymástól az embereket. Egyre többen szenvednek, szoronganak a magánytól. Ezért – talán – a magánytól való rettegés és a közösség iránti olthatatlan vágy lehet az a szenvedély, mely képes lehet ellenszegülni a profithajszának, a munkaalkoholizmusnak és az anyagi javak mértéktelen habzsolásának. A bennünk rejlő „elemi jó” (Heller 1978) előbb utóbb utat törhet magának. És csakis ez lehet az a lelki motívum, amely a ma gazdagabbakat fogyasztásuk korlátozására indíthatja.

Végül, de nem utolsó sorban, és az előző gondolatmenethez kapcsolódóan: a mai baloldalon többen (például Mario Tronti, Bob Black) úgy vélik, hogy egy új, szocialista társadalomban eltűnik majd a munka, mégpedig minden formájában, marad a tét nélküli önmegvalósítás. És az sem lesz baj, ha ennek ára a társadalom egy részének „henyélése” lesz. Magam másként vélekedem erről. A kapitalizmus meghaladásával, a kizsákmányolás felszámolásával, a bérmunka, vagyis a profitért és a megélhetésért végzett tevékenység valóban meghaladható. De ha a társadalmat, a társadalmi szövetet fel akarjuk tartani, sőt, mai, lepusztult állapotából kiragadva gazdagítani akarjuk azt, akkor a MÁSIK EMBERÉRT végzett áldozatos, sokszor erőfeszítést és lemondást is igénylő tevékenység az újszocializmusban sem tűnhet el – sőt virágzásnak indulhat. Ez a tevékenység továbbra is munka lesz, hiszen azt nem csupán önmagunk kiteljesedéséért, hanem KÜLSŐ elvárásnak, a többi ember elvárásának, kérésének eleget téve is végezzük majd.

Ez magában rejti annak lehetőségét, veszélyét, hogy miként a kapitalizmusban, továbbra is funkcionálisan, tehát leszűkítetten, csupán egy-egy tulajdonságunk, képességünk mentén kapcsolódunk majd a másik emberhez. De ha munkánk kreatívabbá, komplexebbé, empátiát igénylőbbé válik majd, másrészt a tőke (mert már nem, vagy csak nyomokban lesz jelen) már nem fogja ránk kényszeríteni azt a gyakorlatot és ideológiát, hogy a társadalom nagy hálózata csupán egy-egy tulajdonságunkra, képességünkre tart igényt – vagyis kapcsolatainkban teljes személyiségünkkel vehetünk részt –, nos, akkor az egydimenziós lét veszélye csökkenthető.

Tendenciák és ellentendenciák

Az újszocializmus létrejöttének legalapvetőbb feltétele – mint azt a múlt év augusztusában a Mércén kifejtettem (Szalai 2019) – a lokális munkásságok globális munkásosztállyá szerveződése, mely szerves értelmisége segítségével már képes a globális tőkével szembeni ellenállás megszervezésére. Ennek feltételei közül a Rosa Luxemburg nyomán a legfontosabb a munkások és dolgozók nemzeti életviszonyainak globális kiegyenlítődése, vagy legalábbis egy ehhez közeli állapot kialakulása.

De hogyan, milyen mechanizmusok közvetítésével fog végbemenni ez a folyamat – mely a neoliberális globalizáció felpörgésével egy időben indult?

Amikor tavaly ezzel kapcsolatos gondolataimat kifejtettem, a következőképpen láttam ezt: a kiegyenlítődést egyrészt az egyre rugalmasabb tőke mozgása fogja kikényszeríteni. A tőke a centrumokból az alacsonyabb bérszínvonalú – döntően keleti és déli – perifériák, félperifériák felé vándorol, növelve ezzel az ottani munkaerő iránti keresletet, ezért – mint az már látható is – előbb-utóbb emelve a munkaerő árát is. Mérsékelve egyben a centrumok munkássága felé irányuló keresletet, gyengítve annak alkuerejét, majd megállítva vagy korlátozva annak bérszínvonal növekedését. Másrészt, hasonló kiegyenlítő hatása van a gazdasági migrációnak is: a munkásság perifériákról, félperifériákról a centrumok felé irányuló mozgása a perifériákon, félperifériákon csökkenti a munkaerő kínálatát, ezért ott hamarosan növeli árát, a centrumokban viszont a konkurenciát erősítve csökkenti az ottani munkásság alkuerejét, következésképpen akár mérsékelheti is béreit.

A koronaválság kirobbanása óta azonban úgy látom, hogy az akár tartósan is megakaszthatja ezt a folyamatot. Mert nyomában tovább erősödhet a nacionalizmus térhódításának, a nemzeti bezárkózásnak már a 2008-as világgazdasági válság óta megfigyelhető tendenciája: a gazdaságszerkezeteknek az autarkia irányába való elmozdulása – autokrata vagy egyenesen diktatórikus politikai rendszerekkel körítve (Szalai 2020). Az osztályharc – már amennyire legalábbis nyomokban létezik – visszaszorul nemzetállami szintekre.

Hangsúlyozom, mindez nem lesz egy vadonatúj jelenség. A nacionalizmus, sőt a szélsőjobboldal 2008-as világgazdasági válságot követő erősödése annak is tükre volt, hogy a világban az egyenlőtlenségek ebben az időszakban úgy nőttek, hogy miközben a globális munkásság körében (a korábban említett kiegyenlítődési folyamat egy állomásaként), a jövedelemszintek némileg közeledtek egymáshoz, nemzetállami szinteken az életviszonyok példátlan differenciálódásának lehettünk tanúi. (Ez a jelenség szülte meg Sanders és Corbyn mozgalmait). Már csak ezért is így történt ez, mert globális válságkezelés híján a válság terheinek a „lakosságra” hárítását – mely a tőke alapvető törekvése volt – a nemzeti kormányok hajtották végre, akiknek kompetenciája döntően saját országukra volt méretezve (Szalai 2018a). A koronaválság pedig, a maga elszigetelő hatásával a jövőben tovább „atomizálhatja” az egyes nemzetállamok szintjére a tőke-munka ellentét megjelenését és artikulációját.

A koronaválság utáni világ másik alternatívája a digitális szuperkapitalizmus kiterjeszkedése. Ez a face to face kapcsolatok további szűkülését jelenti. A home office terjedésével a munkásság – hasonlóan az első alternatívában szereplőhöz (bár más metszésvonal mentén) – tovább tagolódik. Egyrészt a digitális világba bejutókra, másrészt az abból kimaradókra. A digitális világ tagjai pedig tovább szakadnak, személyes kapcsolataik beszűkülésével, minden korábbinál funkcionálisabbá válásával még erősebben atomizálódnak. Ez a folyamat hosszú távon az emberek virtuális világba menekülésében is testet ölt majd.

A járványok elleni védekezés szükséglete a jövőben felerősítheti a robotizáció folyamatát is. Így egyre több ember szorul ki a munka világából – és ez újabb lökést ad a virtuális világ felé fordulásuknak. Hogy a digitális szuperkapitalizmus előállította termékeket el lehessen adni, majd odalöknek nekik valami alapjövedelmet. Mint fogyasztók tovább működhetnek, de a munka, a valamely célért való erőfeszítés hiánya kikezdheti identitásukat. Így előbb utóbb ember mivoltukat is.

Mielőtt azonban ez bekövetkezne, az ide vezető folyamat során, már középtávon is, soha nem látott munkanélküliség alakul ki, mely lázongásokban ölthet majd testet. A munkaerő túlkínálata azonban eddig nem látott mértékben gyengítheti a munkásságnak a tőkével szembeni alkupozícióját.

A valóságban leginkább a feudális, autoriter, önellátó és a szuperkapitalista, digitális modell valamiféle egymás mellett élése vagy ötvözete várható, mely a fentieknek megfelelően több metszésvonal mentén is megosztó hatással lesz a globális és lokális munkásságra.

Nem jó perspektívák. De vannak ellentendenciák is, olyan folyamatok, melyek talán az általam újszocializmusnak nevezett formáció irányába mutatnak. Egyrészt a tulajdon spontán kollektivizálódása (Szalai 2020). És ennek részeként annak a folyamatnak a koronaválság hatására való felgyorsulása, melyet Gagyi Ágnes (2018) ír le (lásd még Szalai 2020): az aluról szerveződő szövetkezeti, önigazgatói tulajdonformák terjedése. Kérdés, hogy ezek egymásra halmozódása képes-e megtörni a kapitalista alapstruktúrát, alapstruktúrákat.

A másik pozitívum, hogy a világ legerősebb centrumországában, az Egyesült Államokban a baloldal még soha nem volt annyira erős, mint jelenleg – bár Bernie Sanders pártpolitikai szinten kudarcot vallott, demokratikus szocialista mozgalma fennmarad és a jövőben tovább erősödhet (Pap 2020, Tóth 2020). Céljai között ott van a mozgalom globális kiterjesztése, szoros kapcsolatban a görög Varufakisz döntően Európára fókuszáló Diem25 szerveződésével. Ezen mozgalmak bázisát pedig döntően a maga előtt az adott rendszer keretei között perspektívát nem látó fiatal közép-és alsó közép rétegek jelentik – jelenleg és a jövőben is.

A radikális baloldal feladatai

Az eddig felrajzolt társadalmi-mozgalmi képletben már benne rejlenek a radikális baloldal lehetőségei, és szinte maguktól adódnak kitűzhető feladatai.

A legfontosabb ezek közül a spontán módon szerveződő helyi mozgalmak felkutatása, a nyilvánosság előtti megjelenítése, segítése, egymáshoz való kapcsolódásuk serkentése és globális mozgalommá transzformálódásának megszervezése. Ennek legutóbbi példája a Nemnövekedés. A jövő átértelmezése a koronavírus tükrében című kiáltvány megszületése, amelyet több mint ezer tudós, szakértő, politikus, aktivista és művész, illetve több mint hatvan SZERVEZET írt alá, és amely új alapokra helyezné a koronavírus járvány utáni gazdaságot, sőt magát az embert és a természetet kizsákmányoló gazdasági rendszert is – mégpedig a nemnövekedéssel a középpontban (Radikális javaslattal oldanák meg a koronavírus-válságot. hvg.hu, 2020. május.13. https://hvg.hu/zhvg/20200513_nemnovekedes_egyenlotlenseg).

A magam megközelítésében ezek a legfontosabb feladatok ma. Talán nem véletlen, hogy mind nemzetközi szinten, mind hazánkban a koronaválság kirobbanása óta a baloldalon mintha háttérbe szorult volna az identitáspolitikai problematika – a válság nyomán akkora nyomor és kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás olyan mérvű növekedése várható, amely mellett eltörpülni látszanak a különféle identitásbeli kisebbségek problémái. Természetesen az identitáspolitika a baloldali ideológiák és politikai gyakorlatok szerves részét kell, hogy képezzék, túlhajtásuk, pontosabban túlhangsúlyozódásuk azonban a baloldal alapbázisát jelentő munkásság széttöredezését eredményezheti, sőt eredményezi is. Úgy vélem, hogy Bernie Sanders pártpolitikai kudarcának egyik tényezője éppen ez volt: a természetes bázisának tekinthető munkásság identitáspolitikai és kulturális megosztottsága.

Ehhez a problematikához kapcsolódik egy radikális baloldal számára alapvető kérdés, amit Kiss Viktornak (2020) a körkérdésre adott válasza vet fel: a mai kapitalizmus gyökerét tekintve gazdasági vagy ideológiai természetű-e – vagyis gazdasági okok miatt összeomolhat-e a fennálló rendszer? Kiss nemmel válaszolt erre a kérdésre – de mikor ezt írta, még a koronaválság előtt voltunk. Mely az 1929–33-as világgazdasági válság óta nem látott mértékben és módon világítja meg az idézett szerző által posztmodernnek nevezett kapitalizmus mélységesen gazdasági természetét. Mert élesen láttatja eme rendszer sebezhetőségének valódi pontjait. Ha ezek nem lennének, és időről időre nem tárulnának fel, akkor azt lennék kénytelen hinni, hogy a rendszert csak felülről és erőszakkal lehet megbontani – ebből viszont a magam részéről (a már ismertetett okok miatt) nem kérnék. (Nem úgy a posztmodern Žižek [2020], aki a koronaválság kapcsán a hadikommunizmus bevezetését sürgeti. Ezen belül például azt, hogy a betegségből már kigyógyult embereket sorozzák be közmunkára). A jelenlegi helyzet csak megerősíti korábbi álláspontomat (Szalai, 2008): a marxi gondolthoz híven a kapitalizmust saját belső, és elsősorban gazdasági feszültségei fogják erodálni, majd szétvetni. Persze nem magától: a radikális baloldal MOZGALMAI lehetnek azok az erők, melyek képesek lehetnek a rendszernek ezen belső feszültségekből adódó gyenge pontjait megtalálni és rendszerbontó cselekvésük katalizátorává tenni.

Magyarországon

Hazánkban a 2008-as világgazdasági nyomán, nagyjából a 2010-es évek közepétől indult újra a radikális baloldal megszerveződése. (Az erősödés rendszerváltás utáni első hulláma az alterglobalizációs mozgalomhoz kötődött [Szalai 2018a, Gagyi 2019]).

Országunk erős kitettsége miatt nálunk a gazdasági krízis különösen megrázó volt. A válság megrendítette a fiatal köztes, illetve közvetítő osztályt (a kifejezés Éber Márk Árontól [2019] származik, aki a centrumokénál jóval gyengébb, labilisabb státusza miatt adta ezt a találó nevet eme térségek középosztályának. Lásd még Szalai, 2014). Értelmiségi tagjai szinte rögtön lázongani kezdtek ez ellen, ez a lázadás azonban ekkor még döntően liberális töltetű volt – amit az új politikai hatalom szinte azonnali autoriter fordulata is katalizált. A liberalizmusnak a rendszerkritikainál jóval erősebb intézményes beágyazottsága mellett utóbbival magyarázható ugyanis az, hogy az elégedetlenség középpontjában a szabadságjogok megkurtítása elleni tiltakozás állt. Mindazonáltal azt is mondhatnánk, hogy az egzisztenciális szorongások a szabadságjogok elvesztésétől való félelemben szublimálódtak, artikulálódtak.

Ahogy az egzisztenciális félelmekből valóságos lecsúszás lett, úgy kezdtek felbukkanni a láthatáron, és/vagy radikalizmusukban erősödni a fiatal értelmiségen belül a baloldal egy új nemzedékének új mozgalomcsirái és intézményei: a Helyzet Műhely, a Kettős Mérce majd a Mérce, a Társadalomelméleti Kollégium, a Társadalomelméleti Műhely, az Új Egyenlőség, a Fordulat, A Város Mindenkié, a Hallgatói Szakszervezet a Partizán – és még sorolhatnánk.

A kezdeteket a bizonytalanság, a társadalmi beágyazottság hiánya jellemezte – természetes bázisuk és szövetségesük, a munkásság hallgatott, csíráját sem igen mutatta valamiféle szerveződési igénynek. Az új, fiatal baloldal kereste a helyét, a Kettős Mércében 2015–2016-ban például fontos vita zajlott a baloldal lehetőségeiről, feladatairól WTF baloldal címmel (részletesen: Szalai 2018a).

2018 végén, a rabszolgatörvény kapcsán, a szakszervezetek vezetésével megindulni látszott a magyar munkásság osztállyá szerveződése, ami nagy reményekkel töltötte el a fiatal baloldalt, létre is hoztak több, munkásokkal közös szervezetet. Ez azonban csak múló epizód volt. Egyrészt, ahogy az ellenzéki pártok egyre inkább kisajátították a lázadási potenciált, úgy halványult el a mozgalomcsíra eredeti célja, és kerül helyébe a sajtószabadság követelése. Másrészt kiderült, hogy a munkások számára sokkal fontosabb jövedelmük növelése, mint munkahelyi körülményeik minőségének javítása, megőrzése – utóbbi védelmét hamar felváltotta az erősödő, de átfogó mozgalommá nem terebélyesedő, az egyes vállalatok szintjéig atomizálódó bérharc. Melyet a gazdasági konjunktúrában és a növekvő munkaerőhiány körülményei között jelentős siker koronázott (2019 novemberére a bruttó átlagkeresetek 13,9 százalékkal nőttek az előző év azonos időszakához képest (KSH Gyorstájékoztató. Keresetek, 2019 január–november. 2020. január 31.). Végül, de nem utolsó sorban: a fiatal baloldali értelmiség munkásokat mozgósító erejét jelentősen korlátozta – mielőtt az még igazán kibontakozhatott volna – a munkásság utóbbi másfél évtizedben bekövetkezett jobbratolódása (erről és ennek hosszú távú okairól: Bartha-Tóth 2017, Scheiring 2019).

A koronaválság ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztatja: a munkaerőhiányt szinte egyik pillanatról a másikra a tömeges munkanélküliség és annak fenyegető réme váltja fel (Egészen hihetetlen összeomlás: magyarok százezrei veszíthették el a munkájukat. portfolio.hu, 2020, május 7. https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200507/egeszen-hihetetlen-osszeomlas-magyarok-szazezrei-veszithettek-el-a-munkajukat-430536). Ez előrevetítheti a munkásság politikai jobboldaltól való elfordulását, sőt talán baloldali fordulatát is, ami jelentősen kibővíthetné a radikális baloldal mozgásterét.

Huszár Ákos (2019) kutatásai szerint az utóbbi évtizedben felgyorsult mind a társadalmi polarizáció, mind az induló előnyök és hátrányok – Huszár megfogalmazásában, az osztályhelyzetek – generációs átörökítése. A NER stabilitásának titka az volt, hogy mindennek ellenére, a mélyszegénységben élőket kivéve majd’ minden társadalmi rétegnek javult valamelyest a helyzete: a gazdagoknak exponenciálisan, a szegényeknek egy kicsit. Korábban már írtam ennek okairól (Szalai 2018b), most csak azt emelném ki, hogy a gazdasági felfelé ívelés, a konjunktúra körülményi között Orbánéknak volt miből „osztogatniuk”. A koronaválság nyomán azonban, ahogy szűkülnek az „osztogatás” forrásai, a hatalomnak vezéráldozatot kell végrehajtania: ki kell dobnia valakit, valakiket a hajóból. És értékrendszerét, ethoszát tekintve szinte természetes, az őt eddig legalábbis kívülről, hallgatólagosan támogató munkásságot és a teljes szegénységet dobja majd ki (v. ö. Antal 2020) – ez a folyamat már elkezdődött.

Ahogy látom, a radikális baloldal szinte azonnal ráérez a kibővülő mozgástérre, pontosabban az abban rejlő lehetőségekre. Néhány hét leforgása alatt létrehozzák a Szolidaritási Akciócsoportot, mely a fiatal radikális baloldal tizenkét legfontosabb szervezetét koncentrálja – Szolidaritás a válságban címmel közös helyzetértékelést és közösségi cselekvési programot készítenek, utóbbi részeként öntevékeny sejtek is szerveződnek például védőfelszerelések előállítására. De másodvirágzását éli a radikális baloldal korábbi generációjának folyóirata, az Eszmélet is.

Külön kiemelendő, hogy különösen a Mérce, a Partizán és az Új Egyenlőség nagy súlyt helyeznek arra, hogy összegyűjtsék és hangot adjanak a hazánkban, vagy globális szinten születő más közösségi kezdeményezéseknek is. Hogy adott esetben azok mozgalommá kapcsolódhassanak össze…

A radikális baloldal éled… Szerte a világban és Magyarországon is. Hogy ez milyen további szervezeti formát – formákat – kell, hogy majd öltsön, az egyelőre nyitott kérdés… Mint ahogy az is, hogy tehetünk-e most és a közeljövőben lépéseket egy új, demokratikus szocializmus felé…

Irodalomjegyzék

Antal Attila 2020: Koronavírus és az Orbán-rendszer osztálypolitikája. merce.hu, május 17.; Eszmélet 125. sz. (2020. tavasz), 7–17.

Bartha Eszter – Tóth András 2017: Munkásfiatalok az újkapitalizmusban. Educatio 26(1), 75–86.

Bartha Eszter 2009: A munkások útja a szocializmustól a kapitalizmusba Kelet-Európában, 19681989. Budapest, L’Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest

Djilas, M. 1957: The New Class. An Analysis of Communist System. New York, Praeger

Djilas, M. 1969: The Unperfect Society Beyond the New Class, London, Harcourt, Brace & World

Éber Márk Áron 2019: Osztályszerkezet Magyarországon globális perspektívából. Fordulat, 26. 74–114.

Gagyi Ágnes 2018: Szolidáris gazdaság: a válságra adott társadalmi válasz anyagi alapjai. merce.hu. február 8. https://merce.hu/2018/02/08/szolidaris-gazdasag-a-valsagra-adott-tarsadalmi-valasz-anyagi-alapjai/

Gagyi Ágnes 2019: A válság politikái. Budapest, Napvilág Kiadó.

Heller Ágnes 1978: Az ösztönök. Az érzelmek elmélete. Budapest, Gondolat Könyvkiadó

Huszár Ákos 2019: Osztálytársadalom-e a magyar társadalom? Szociológiai Szemle 29(4), 4-32.

Jones, Kate 2020: Tip of the iceberg’ is our destruction of nature responsible for Covid-19? The Guardian. 2020. március 18. https://www.theguardian.com/environment/2020/mar/18/tip-of-the-iceberg-is-our-destruction-of-nature-responsible-for-covid-19-aoe

Kiss Viktor 2020: Baloldal a posztmodern kapitalizmusban. Eszmélet, 125. sz. (2020. tavasz), 80–88.

Pap Szilárd István 2020: Miért nem sikerült győzni Bernie Sandersnak? merce.hu, május 7., https://merce.hu/2020/05/07/miert-nem-sikerult-gyoznie-bernie-sandersnek/

Scheiring Gábor 2019: Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. T. E. M. Budapest, Napvilág Kiadó

Szalai Erzsébet 1989: Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek. Budapest, Aula Kiadó

Szalai Erzsébet 1994: Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Budapest–Szombathely, Pesti Szalon Könyvkiadó – Savaria University Press,

Szalai Erzsébet 2005: Socialism. An Analysis of its Past and Future. Budapest–New York, CEU Press

Szalai Erzsébet 2008: New Capitalism – and What Can Replace It. Budapest, Pallas Publisher Ltd.

Szalai Erzsébet 2014: Autonómia vagy újkiszolgáltatottság. Budapest, Kalligram Kiadó

Szalai Erzsébet 2018a: Hatalom és értelmiség a globális térben. Budapest, Kalligram Kiadó

Szalai Erzsébet 2018b: A félfeudális hatalmi rend. hvg.hu, szeptember. 27. https://hvg.hu/itthon/20180927_szalai_erzsebet_felfeudalis_hatalmi_rend_magyarorszagon

Szalai Erzsébet 2019: Baloldal az új válság kihívása előtt. merce.hu, augusztus 23. https://merce.hu/2019/08/23/baloldal-az-uj-valsag-kihivasa-elott/

Szalai Erzsébet 2020: Covid 19 – válság – alternatívák. Budapest, Noran Libro Kiadó (megjelenés alatt)

Tóth Csaba 2020: Befejezi elnökjelölti kampányát Bernie Sanders. merce.hu, április 8. https://merce.hu/2020/04/08/befejezi-elnokjelolti-kampanyat-bernie-sanders/

Trotsky, Leon 1972: Revolution Betrayed. New York, Pathfinder

Trotzki, L. D. 1976: Der neue Kurs. In linke opposition in der Sowjetunion 1923–1928, Bd. I., Berlin 250–388.

Žižek, Slavoj 2020: Biggest threat Covid-19 epidemic poses is not our regression to survivalist violance, but BARBARISM with human face. Russia Today, 19 Mar. https://www.rt.com/op-ed/483528-coronavirus-world-capitalism-barbarism/

Forrás: http://www.eszmelet.hu/szalai_erzsebet_ujszocializmus_es_a_baloldal_uj_helyzetben/

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Orbán Viktor! Hátrább az agarakkal! – cikk a Mércén

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Senki nem szereti a hosszas idézeteket, de most arra kérem az olvasót, tegyen kivételt.

Széchenyi István írta 1859-ben az Alexander von Bach önkényuralmi rendszere elleni híres pamfletjában, a Blickben (az egykorú magyar fordítás – mert Széchenyi németül írta művét – hibáit javítottam):

„Az emberi nem a legkevésbé sem gyűlöli az önkényt magában véve. Nagyon könnyen képes vele megbarátkozni, sőt: meg is szeretheti; s valóban, az emberiség kifejlesztésére és fölvilágosítására aligha van célszerűbb és előnyösebb eszköz a zseniális, minden viszonylatba beható abszolút kormányzatnál; s ha az emberek részint ösztönből, részint észszerű okoknál fogva az abszolút kormányformát kárhoztatják, ez legkevésbé sem ellenszenvből történik, hanem azon természetes okból, mivel az önkény – mint a tapasztalás bizonyítja – rendszerint karöltve jár az ostobasággal.

[…] Az emberek tehát nem gyűlölik az önkényt magában véve; de hát tudja-e excellenciád [von Bach belügyminiszter], mi az, ami őket föllázítja, undorral és keserűséggel tölti el? Bátorságot veszünk magunknak ezt excellenciádnak egész alázatossággal megsúgni.

Azon rendszer, azon kétszínűség vagy helyesebben mondva: képmutatás, amely a népeket… lóvá akarja tenni: ha például azt mondják nekik: van szabad sajtótok – pedig nem igaz; fölöttetek csak a törvény határoz – és nem úgy van; nem akarjuk szabadságotokat megnyirbálni – és épp az ellenkező történik; nemzetiségtek nem veszélyeztetik – és ez hazugság, satöbbi; igen, excellenciád, az ily eljárás, ezen tartüffiád az, amely végül a legszelídebb vért is mérges anyagokkal fertőzteti meg és előbb-utóbb kitörésre kényszeríti, kivált ha oly ügyetlenül szcenírozzák, mint amilyen kontárnak mutatkozott excellenciád e tekintetben is; csak megfoghatatlan vaksága hitetheti el excellenciáddal, hogy a kormányzása alatt állók legkorlátozottabb osztálya is elég ostoba az Ön nyomorult mesterfogásai és ügyetlen bűvészmutatványai által magát megcsalatni.”

Ezt a néhány bekezdést elküldhetnénk Orbán Viktor jelenlegi magyar miniszterelnöknek, s evvel nagyjából – megsegíttetve Széchenyink halhatatlan szellemétől – el is mondtunk volna mindent, ami szükséges.

De mi nem a pillanatnyi magyar miniszterelnöknek írunk, hanem minden magyarul értőnek, különösen a szabadságszerető és lázongó magyar ifjúságnak, habár jóindulatú figyelmeztetésünk a mostani magyar kormányzatnak szól.

Nem kell itt fölsorolnunk a ma még hivatalban lévő magyarországi kormányzat groteszk rémtetteit, a lajstrom hosszú lenne, s mindenkinek a könyökén jön ki már, csak arra szorítkozunk, hogy közérthetően megmagyarázzuk az Orbán-féle kormányzás lényegi hibáit, hogy a színiakadémia – az SZFE – körüli (szép és örömteli) válság okait megvilágíthassuk.

A fő hiba az, hogy a rezsim megszüntette a magyar állam alkotmányos jellegét. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a kabinettől teljes egészében függő országgyűlési többség úgy bánik az alkotmányszöveggel, mint a ronggyal, s napi szükségletei vagy bolondériái miatt írja át, módosítja, bővíti és szűkíti.

Hanem azért, mert az alkotmányosságot arra a kezdetleges ismérvre butítja, hogy formailag van alkotmányszöveg (holott még az arisztokratikus korszakban is tudtak történelmi magyar alkotmányról, bár írott, ún. kartális alkotmányunk nem volt), de a törvények, jogintézmények és az állam fölött álló alkotmányos konvenciót, hagyományt, gyakorlatot és alkotmányozó folyamatot az orbánizmus (a hírhedt „illiberalizmus”) nem ismer el.

Az alkotmányosságnak nincsen a parlamenti többség fölött álló semminő garanciája és érinthetetlensége – és evvel függ össze az államhatalmat korlátozó „joguralom”, vulgo: „jogállamiság” elleni orbánista gyűlölet (ez a kormányrendszer csak igazgatást, irányítást, szabályozást ismer, de jogot nem) –, így többek között az elég szerencsétlenül elnevezett (mert soha kielégítően meg nem magyarázott) „láthatatlan alkotmány” nem érvényesülhetett (ide tartoznának az összes alkotmányerejű jogszabályok és a jogállam magyar változatát meghatározó főbírói, mindenekelőtt alkotmánybírósági döntések, azaz „joganyag”), vagyis az alkotmányos hagyomány, amely megszabja államunk karakterét.

Így történhetett meg, hogy mindenfajta nyilvános eszmecsere nélkül elvehették a magyar állam köztársasági és világi jellegét, hogy tisztázatlan maradt viszonyunk a nemzetközi és európai joghoz. Ezt már előre jelezték olyan dicstelen történelmi epizódok, mint a köztársaság koronás címerének bizarr elfogadása (és a polgári és szocialista – 1848, 1918, 1945, 1956 – jelkép, a Kossuth-címer baljós elvetése) vagy az a parlamenti puccs, amellyel Horn Gyula korábbi miniszterelnöknek és az országgyűlési MSZP jelentős részének az antidemokratikus összeesküvése révén meghiúsult a konszenzuális (és a többi verzióhoz képest igen magas színvonalú) végleges alkotmányszöveg elfogadása és becikkelyezése.

Ez igazi „weimari” katasztrófa volt, amely megmutatta, hogy az alkotmányos állam és a világi köztársaság eszméje – nemcsak a jobboldal bűnei miatt! – kisebbségben van vagy volt Magyarországon. Ez az ország ma csakúgy, mint Horthy országlása idején, király nélküli királyság, nem köztársaság, és amikor Váncsa István a szatíráiban „kormányzó úr”-nak csúfolja Orbán Viktort, alkotmányjogilag (is) pontosan fején találja a szöget.

Mindebből sajnos az következik, hogy hazánkban feledésbe merült: valódi alkotmányos rendszerben, alkotmányos köztársaságban, valóságos polgári demokráciában – amely nem ennek az újságnak, legtöbb szerzőjének és olvasójának az eszménye ugyan, beleértve e sorok íróját, ám szerintünk a még forradalmon innen számon kérhető minimum – a kormányzat nem azonos az állammal.

Ennek az „illiberális” meg nem értése számos súlyos zavarhoz vezet. Feledésbe merül, hogy modern államban a szabadság kulcsa a szétválasztások, elkülönítések szisztémája. Nem pusztán a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom szigorú szétválasztása, azaz a klasszikus „hatalommegosztás” alapkövetelmény – és ma ez se teljesül Magyarországon, sőt! – , hanem szükségesek az állam által fönntartott, de hierarchikusan nem a kormány alá betagolt autonóm intézmények.

Ilyen mindenekelőtt a közigazgatás, amelyben az előmenetel a szenioritás, a versenyvizsgák és a kooptálás rendszerében kell hogy történjék, a végrehajtó hatalom személyzeti döntéseinek lehetőleg teljes körű kizárásával és a döntési kompetenciák éles elhatárolásával, a kormányhatalomtól teljesen független közigazgatási bíráskodással. A számvevőszéknek, a gazdasági versenyhivatalnak, az adóhivatalnak, a nagy állami intézményeknek (vasút, folyami hajózás, posta stb., építésügy, műemlékügy, kultúrafinanszírozás) széles körű autonómiát kell élvezniük.

A helyhatóságok (az ún. önkormányzatok) is az állam részei – tehát jogellenes ostobaság a helyhatósági jogkörök elvonását „államosításnak” nevezni, ez csak azt mutatja, hogy már jogászok se tudják, hogy egyáltalán mi az állam – , ám nincsenek a kormánynak alárendelve, finanszírozásuknak normatívnak kellene lennie, súlyos alkotmányos (és adójogi!) biztosítékokkal.

A kormánynak gondoskodnia kell az állam (a jogállam!) funkcionális, méltányos és emberbaráti működéséről anélkül, hogy hatalma lenne fölötte, hiszen a modern polgári demokrácia nem jelenti a végrehajtó hatalom elsőbbségét minden állami szerv és intézmény fölött, az igazgatási közreműködés kollegiális együttmunkálkodást, nem hatalmi hierarchiát jelent.

Az, hogy a mai Magyarországon a fogalmuk szerint autonóm állami szervezetek, intézmények a végrehajtó hatalom (kormány) alá vannak rendelve, ez utóbbi pedig az informális, „mélyállami” jellegű klikkuralomnak, az Orbán-féle érdekszövetség alkotmányellenes uralmának, teljesen nyilvánvaló.

Mindezeket az anomáliákat (és a belőlük fakadó jogi, ám nem jogtudatos, politikai, azonban nem racionális és nyilvános jellegű torzulásokat, patológiákat) gyönyörűen mutatja elsősorban az SZFE, mögötte meg a többi ún. „alapítványi egyetem” ügye.

Már az is beteges tünet, hogy az egyetemek ilynemű átalakítását hozzá nem értő emberek „privatizálásnak” (!!!) nevezik.

Miért lenne privatizálás az a folyamat, amelyben a kormány állami vállalatok részvényvagyonából pénzel állami intézményt, amelynek az élére önkényes kormányzati döntéssel a miniszterelnök környezetéhez tartozó, vele ideológiailag egyetértő és politikailag vele szövetséges vezetőket nevez ki, s amelytől megvonja az addigi önállósági garanciákat (autonómiát)?

Mi történt itt? Az, hogy a kormánnyal nem azonos jogállam egyik autonóm intézményét – továbbra is az államon belül (a hivatalos terminológia itt egyszerű csalás) – szorosan a miniszterelnök informális („mélyállami”) érdekcsoportja alá rendelik, s nem hogy a magánintézmény kalandos és anyagilag kockázatos függetlenségét élvezné, hanem minden önállóságát, önszabályozási és önigazgatási jogát elveszti.

Szép illusztrációja ennek a „magánosításnak”, hogy kancellárnak – kancellár egyébként is az új állami egyetemi rendszerben szerepel! – gépesített lövészezredest neveznek ki a színiakadémia, az SZFE élére (vö. TGM: „Mini-Jaruzelski a próbaszínpadon”), meg az is, hogy a törvényesen és szabályosan megválasztott szenátus és rektor helyébe az intézménytől idegen, külsős vezetőket próbálnak kinevezni Orbán Viktor személyes bizalmasai, illetve e bizalmasok bizalmasai közül. Ezek politikailag is jobboldaliak, ráadásul az SZFE korábbi és jelenlegi tanárainak művészi és világszemléleti ellenségei.

Az egyetemi és akadémiai autonómiák – az egyháztól és a vármegyétől, a szabad királyi várostól, azaz a lokalitástól eltekintve a legrégebbi európai autonómiák – brutális fölszámolása nem pusztán az autonómiák általános önkényuralmi elpusztításának a része, bár elsősorban az. (A kormány meg az informális orbáni mélyállam még a „piaci” nyereséget is nagy mértékben maga szabja meg hívei, kliensei, ügynökei és kiszolgálói javára. Mi az a „vissza nem térítendő kölcsön” vagy „támogatás”? Valaha ezt királyi adománynak – vagy ajándéknak – nevezték. Középkori királyaink hatalmas birtokokat ajándékoztak hűséges hűbéreseiknek falvakkal és jobbágyokkal egyetemben. Ez az a monarchikus hagyomány – most már a Kúria elnökének személyében aktív monarchista került a háromból az egyik hatalmi ág élére – , amelyet a koronás címer illusztrál, és az államforma tekintetében ambivalens „Alaptörvény” képvisel és folytat.)

Másodsorban ez – lásd a plurális magyarországi sajtó megsemmisítését, az eddig sikeres támadásokat a CEU, a Magyar Tudományos Akadémia, az autonóm oktatásügy (tanterv, tankönyvek), az egyetemek („alapítványi” átalakítás), a filmgyártás, a közgyűjtemények, újabban a színjátszás és a könyvkiadás ellen (nem szólva az olyan megvesztegetési manőverekről, mint az ún. Magyar Művészeti Akadémia stb.) – frontális támadás a magyar értelmiség ellen (kivéve persze a maroknyi orbánista kisebbséget e körben).

A szélsőjobboldali, Európa-ellenes és népellenes országvezetés – egyetértésben a fake gramsciánus (valójában schmittiánus) divatfiakkal, bár ez a divat tegnapelőtti, ami divat esetében hiba – „kulturális hegemóniára” törekszik a gazdasági, politikai, szociális, adminisztratív és rendészeti-katonai teljhatalmon túl, és erre (ezt a belső kertre néző II. emeleti irodában Ernesto Laclau és Chantal Mouffe félfasiszta olvasói megerősíthetik) inadekvát módon nem ismernek más módszert, mint az erőszakot.

Az orbáni struktúrák fölhangosítják a számukra legkedvezőtlenebb előítéletet – tudniillik azt, hogy függetlenül a társadalmi rendszertől, a valódi és minőségi magyar kultúra mindig baloldali, ez az „örök baloldal” régi mítosza – , ami abban az értelemben persze igaz, hogy a magyar kultúra és tudomány művelői nagyrészt gyűlölik és megvetik az Orbán-rendszert. Ugyanakkor a magyarországi értelmiség meglehetősen konzervatív (teszem azt, már az 1960-as évek óta idegenkedik a nyugati baloldaltól, és antifasiszta érzékenysége – bár van – elég halvány), ennek tulajdonítható éles elméletellenessége és filozófiaellenessége is, amelyet Erdélyi János (1814-1868) már föltárt és nehezményezett. Ennek az értelmiségnek az Orbán-ellenessége nem rendszerkritikai, hanem főként liberális és hazafias jellegű – azaz kétségbe van esve a nemzet iszonyú hanyatlása, az ország elbarbárosodása, a groteszkül szabadságkorlátozó közállapotok, a közélet rémületes minőségromlása fölött – , s igen határozott, ha nem is túl hősies.

De még a konzervatív érzületű értelmiség se képes mit kezdeni az Orbán-rendszer legfontosabb és leglendületesebb ideológusának, Bayer Zsoltnak azokkal az obszcén-rasszista műveivel (ld. legutóbb „Egy szerelem vége”, Magyar Nemzet, 2020. október 17.), amelyekben az iszlám vallási fanatizmus ellen (amelynek következtében lefejeztek egy francia republikánus, világi és pluralista tanárt) a tolerancia beszüntetését javasolja, azaz visszatérést ahhoz a vallási fanatizmushoz, amelyet annak idején keresztyének gyakoroltak, többek között inkvizícióval, lefejezéssel, máglyahalállal, pogrommal és könyvégetéssel. Álláspontja a melegproblémát és a nőkérdést illetően megegyezik az iráni iszlám államéval. Szerinte a tolerancia a hibás az intoleranciáért, amit még több intoleranciával kell orvosolni.

A rezsim egy másik figyelemre méltó ideológiai képviselője (ha jól emlékszem, doktori vizsgája alkalmával) semmisnek és elvetendőnek nyilvánította az utóbbi 500 év európai fejlődését, tehát nemcsak a fölvilágosodást – ehhez már hozzászoktunk, hiszen maga Orbán üzente nekünk, hogy Kant lejárt, vége, kampec, fájront – vetik el, hanem a reneszánszt is. Nix Rembrandt, nix Mozart, nix dajcs.

A rezsim nem érti az ellenfeleit: egylényegűnek tekinti a kommunistákat, az anarchistákat és a liberálisokat (pedig az elsőnek ma négy, a másodiknak két, a harmadiknak három fő irányzatát ismerjük, és egymással se azonosak, amint az köztudomású), s mintha hinne is ebben, ráadásul ellenfelei között ennek a kilenc áramlatnak együttvéve sincs egynegyednyi tábora, különösen a radikális baloldal rendkívül kicsiny. A fő az, hogy mindezeket valahogy idegennek, külföldinek tekintik – meg a fölvilágosodást, a reneszánszt is; következik nyilván a középkori (katolikus) univerzalizmus – , mindezt jól ismerjük az 1930-as évek második feléből, újdonság egy szál se.

A magyar értelmiség igényei és – többnyire hallgatólagos – követelései az autonómia pontján érintkeznek a baloldaléival, de csak specifikus pontokon (jelesül saját céhes érdekein belül). Az ún. ipari demokrácia, az önigazgatás – akár csupán a társadalombiztosítási önkormányzat nálunk elég hagyományos ügyében se – nem bukkan föl itt, a szociális kérdés az együttérzés, jótékonyság, fölső pártfogás, paternalista népnevelés, jogkövetelés a jogfosztottak bevonása nélkül stb. francia forradalom előtti alakváltozataiban mutatkozik csak.

A kultúra védelme elképesztő mértékben apolitikus. Naponta halljuk a közhelyet, hogy nincs bal- és jobboldali színjátszás, irodalom stb. (már hogyne lenne!), a leggyakrabban emlegetett kifejezés „a szakma”, a pozíció tisztán defenzív.

Ezek a csupasz keretek, ezen túl azonban a magyar értelmiségnek nincs hová visszavonulnia, egzisztenciálisan fenyegető, méltóságát sértő, minőségérzékét irritáló támadásokat nem fogad el, és apolitizmusa ellenére világos, hogy diktatúrának többségében nem lesz híve, legalább a saját terepén (oktatás, kutatás, művészetek) nem tűri az illetéktelen beavatkozást és síkra száll a szabadságért, a szabad alkotásért, gondolkodásért, kutatásért, racionalitásért és szépségért.

Kétségtelenül az értelmiségre korlátozott autonómia kiküzdése – győzelem esetén – privilégiumot hoz létre. Nem demokráciát. De a médiák plurális szabadsága, a kultúra és a tudomány, az oktatás, a kutatás, az alkotás autonómiája szükséges kezessége a szociális (egalitárius) fejlődésnek. Az ellentétek és ellentmondások nyilvános és szabad vitatása nélkül – ehhöz pedig jól fölszerelt, elfogulatlanul igazgatott, önálló, jogállami intézmények (például színházak, egyetemek, kutatóintézetek, múzeumok, filmstúdiók és könyvkiadók) szükségesek – az egész ország a diktatúra és a barbárság felé hanyatlik.

Természetesen a magyar értelmiség lázadó többsége se mentes a kor démoni hatásaitól (meg szinte senki se), ez látható volt a menekültkérdésben észlelhető közönyben (mára már Európában Magyarországon a legnagyobb a bevándorlók, menekültek, „migránsok” elutasítása, a magyarországi baloldali pártok szavazói inkább migránsellenesek, mint a nyugat-európai szélsőjobboldal támogatói, ld. itt), a Black Lives Matter és a fekete fölháborodás iránti csöndes ellenszenvben, a cigánykérdés körüli csöndben, a feminizmus halk elhárításában. Bár mindenkinek fölfordult a gyomra a legújabb, igen civilizálatlan, föltűnően gügye homofób kampánytól. De ne feledkezzünk meg arról se, mi történt Szerencsen és Tiszaújvárosban a 2020. októberi időközi országgyűlési választáson, előtte és utána. A rasszizmusra és a homofóbiára (ld. a hódmezővásárhelyi összellenzéki polgármester fölháborító kijelentéseit) ) nincs sehol – sajnos – immunitás.

Legutóbb az antiszemitizmussal különös párhuzamot mutató jelenségre figyelhettünk föl a liberális középosztály köreiben: a „határon túli” magyarokkal, az utódállami nemzeti kisebbségekkel szembeni majdnem rasszista ellenszenvre. Miután az orbáni állam ideológiai szakszolgálata számos külmagyart tartalmaz – Orbán János Dénes, Szakács Árpád, Demeter Szilárd, Varga Zs. András, a homofób csepeli polgármester (Borbély Lénárdnak hívják, azt hiszem), s most mindenekelőtt: Vidnyánszky Attila – , hamarost láttuk, hogy ezeknek a kisebbségi magyaroknak a „szocializációja” (az „így van szocializálva” a mai Magyarországon ugyanazt jelenti, mint amit „a faji eredet” jelentett a korai, majd a kései Horthy-korszakban) prediszponálja őket az orbáni apparátusban való részvételre. (Ámbár az Orbán-kormány volt titkosszolgálati minisztere is „szekus”-nak [!] nevezi a volt miskolci polgármestert, mindössze azért, mert eredetileg nagyváradi magyar.)

Amint a reprezentatív represszív banalitások virtuóza, a jeles magyarországi író is előadja, ezek a külbozgorok a „balkáni” mentalitást importálják, ahonnan származnak – a ballib kommentelők egyszerűen „dagadt ukránnak” nevezik a budapesti Nemzeti Színház fő- és vezérigazgatóját – , tudjuk, az ortodox népek elmaradottak, bizánciasak, fanarióták vagy pánszlávok; minden muszka jobbágymentalitású stb., stb., és a körükben „szocializálódott” etnobozgor értelmiségiek az elvárhatóan antiliberális tralla-trallalát fogják produkálni, hiszen mind soviniszták, ami persze végső soron érthető, elvégre a románok (szerbek stb.) tették őket ilyenné. 2015-ben mondotta már róluk e híres írónk, hogy „ez egy másfajta mentalitáshoz [!] szokott magyar népesség [!]”, amely lehúzza „a fejlett, városias magyarságot”.

Nem csoda, hogy a zsidók a kommunista és szociáldemokrata mozgalmakban…, és így tovább, no meg mind a zsidók, mind a rommagyarok kétértelműen magyarok és antimagyarok egyszerre. Ez utóbbiak nem érthetik Magyarországot, mert „nem éltek itt”, a nyelvi finomságokat se, mert végső soron ezek… oláhok, na.

A magyar-antimagyar ambivalencia pedig jó kis etnicista szenvedélyt gyújt.

Folytathatnám az efféléknek a listáját, de minek.

Mindez színezi a politikai attitűdöket. A Trianon-retorikával szembeni ellenállás nem internacionalista-kozmopolita, hanem az egykori nemzetiségeink (románok, szerbek) elleni utálat államnacionalista kiterjesztése a Trianon alkalmával határainkon kívülre került magyarokra; a „magyarellenes” románok elleni antipátia immár magában foglalja a románnak tekintett külmagyarokat is (ez illogikus, ami sose árt), ám a világnézet mégse államnacionalista, mert etnicista stílusban a „magyar” fogalomba nem értik bele a romákat, de megint növekvő mértékben az amúgy eltűnőben lévő magyarországi zsidóságot se.

Ez aztán összevegyül „a vidékkel” szembeni több évezredes városi megvetéssel is.

Szóval tudnunk kell, hogy szemben avval, amit más-más okból ugyan, de egyképpen állít a hatalmas állami-jobboldali és az aprócska ellenzéki sajtó – hogy tudniillik az Orbánnal szembeni ellenállás baloldali, „progresszív”, antifasiszta-antirasszista – , a lázadás eléggé konzervatívan apolitikus, viszont masszív és immár engesztelhetetlen, rosszkedvű, bosszúvágyó, tele szociokulturális lenézéssel, dühvel, az ellenfél iránti érdeklődés teljes hiányával.

Orbán csekély számú értelmiségi híve – most, hogy az orvosokkal végképp elrontotta a dolgát a magyar miniszterelnök – némi joggal panaszkodik rá, hogy kiközösítik. Ez így van. Az orbáni kormányzat és mélyállam (mindkettőt Orbán Viktor tartja a kezében) melletti nyilvános állásfoglalás kompromittálja a lojális értelmiségieket; a rendszer vezetője mellett a kultúrában és a tudományban – csekély számú kivétellel – csak a legvastagabb bőrű karrieristák állnak.

Az SZFE lázadó diákjai megtestesítik mindazt, amiben a magyar értelmiség – hibái és bűnei és mulasztásai ellenére mégis – jobbik fele egységes és összetartó.

Mindenekelőtt a színinövendékek bátorsága, esztétikai tehetsége, ízlése, kitartása, stratégiai érzéke, következetessége, jámbor furfangja kiváltotta mindannyiunk csodálatát. Erre pedig már régóta szomjazik Orbán – tág értelemben vett – ellenzéke. Én is.

Eltérően a rabszolgatörvény elleni, félrecsúszott-eltérített tiltakozástól, a színiakadémisták (igen bölcsen) nem engedték oda színpadukra a hivatásos, „pártpolitikai” ellenzék bőszítő dilettánsait, ami a minőségre érzékeny fiatalságot émelyítette volna. Mindenki régóta vár nemcsak a sikerre, hanem arra is, hogy kulturális gondok nélkül azonosulhasson erkölcsileg és esztétikailag rokonszenves – ráadásul hatalom nélküli! – közösséggel, amely a fiatalság-ártatlanság romantikus nosztalgiáját is fölébreszti és kielégíti. Egyszerűen mindenki szeretne már valami szebbet és jobbat. S ezt ebben az áttetsző és nyilvánvaló formában megkapta egy körülrajongott művészeti ág el nem nyűtt, nagylelkű, önföláldozó, szép, jól beszélő, nem hamisan éneklő, szerény, de önérzetes ifjaitól. S mindezt a járvány és a válság sötét napjaiban.

Nem tudja Orbán, mivel játszik, amikor a sajtójával azt mondatja, hogy itt a nyugatos, kozmopolita, judeobolsevista-judeoliberális világösszeesküvés manipulációja mozgatja ezeket a kedves keveseket. Mert itt több van, mint egyetértés. Ezeket a színinövendékeket szeretik.

Szeretik őket „multiplikátorok”, azaz viszonylag még mindig elég hatásos, ún. ismert értelmiségiek meg a közösségi médiákon hiperaktív városi fiatalság, főleg a diákság. Ha ezt a jobboldal így folytatja, teljesen kimegy a divatból. A homofóbia még Lengyelországban is sikertelen, pedig ott többsége van, és ott van kormánypárti értelmiség. De ott is érzi mindenki, hogy az efféle milyen iszonyatosan csúnya és ízléstelen. Beleértve a hetente többször misére járó konzervatívokat is, akik nálunk alig léteznek.

Orbán Viktornak – habár nem született konzervatívnak, és amikor átment a maga Vona Gábor-i, „néppártos” megtérésén az 1990-es évek közepe táján, fokozatosan, liberális visszaesésekkel, akkor világnézetileg is átalakult – van ideológiai programja, amely nem doktrinális (ha tetszik, elméleti vagy társadalomtudományi) okokból vall kudarcot, hanem a magyar középosztály és értelmiség ízlésén és hagyományain bukik meg. Ez az értelmiség – hogy irodalomtörténeti metaforát használjak – talán nem nagy híve Adynak, de Babitsot, Kosztolányit nem hagyja, ők pedig Ady nélkül nem kaphatók, ez package deal, Arany se kapható Petőfi nélkül. A magyar értelmiség a szó nyugat-európai értelmében nem baloldali, de Churchill, Roosevelt és de Gaulle pártján áll, nem a Harmadik Birodalomén. Nagy része nem kedveli a zsidókat, de a nyilasokat még annyira se.

Ezt se érti az orbánista propagandagépezet, amely olyasmiket állít, mint a lumpen szélsőjobb, de középosztályi stílusban, ez a kombináció pedig keveseknek kell. Érzik ezt, és próbálkoznak amolyan focihuligán hangnemmel, ám pont tévén, amely ma már az idősebb nemzedék médiuma, amely nem bírja ezt a tónust, nem is nagyon érti.

És amikor a kormányzsoldban álló cikkírók burkoltan, a kommentelők-posztolók-trollok pedig nyíltan lezsidózzák a legnépszerűbb magyar művészeket és a körülrajongott, bájos, okos, vonzó, jó humorú és merész színiakadémistákat, akkor mindenkit elriasztanak maguktól, akit nem nélkülözhetnek, ha hosszú távú befolyásra vágynak.

Ha Orbán Viktor csakugyan akkora politikai tehetség lenne, mint amekkorának beállítja az ellenzéki sajtó, akkor elengedné az SZFE-ügyet (you can’t win them all), visszaadná az egyetemet a diákoknak és a régi, orbáni szemszögből nézve amolyan „liberális” szenátusnak, és kárpótolná szegény Vidnyánszkyt meg a históriában eddig szerepet vállalt (ami egyben azt is jelenti: leszerepelt) szövetségeseit, akiknek az árulását majd csak elfelejti előbb-utóbb „a szakma”, ahogy szokta.

Minél tovább tart ez a legtöbbünk számára lelkesítő konfrontáció, annál egyértelműbbé válik, hogy az, amit az Orbán-rezsim állít, akar, tesz, az valahogy csúnya és buta. Nem tudom, hallja-e valaki „a túloldalon”, mit jelent, ha ellenzékiek meg független értelmiségiek rituálisan ismételve, minden áldott alkalommal elmondják, hogy Vidnyánszky nagyon tehetséges.

Azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy tehetséges, mégis Orbánék oldalán áll, ami abszurdum.

Ez halálosabb tőrdöfés, mint Orbán akár legtalálóbb bírálata. Hogy százezrek tartják képtelenségnek, hogy tehetséges és értelmes ember ezt a rezsimet támogathassa.

Ha pedig a rezsim mégis elfojtja ezt a méreteiben aprócska, politikailag gyönge, ám szeretetre méltó, szép, okos és kedves ellenállást, akkor ugyan nem történik talán semmi látványos – bár akár nagyobb diáklázadást is behúzhat – , de az biztos, hogy milliók fordulnak el tőle lélekben, vállat vonva, unottan, az „ezek már megint” érzésével szívükben. Ezt nem bírja ki semmilyen rendszer, akkor se, ha egy darabig még több mindenre hatalmazza föl saját magát papíron, mint eddig.

Most még vissza lehet vonulni és menteni a menthetőt.

Hátrább azokkal az agarakkal, Orbán Viktor.

Forrás:https://merce.hu/2020/10/20/tgm-orban-viktor-hatrabb-az-agarakkal/

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Nicolás Maduro Elnök beszéde az ellenálló népek 2020-as nemzetközi fesztiválján

Üdvözlöm a Nemzetközi Antiimperialista Fesztivált a Békéért és a Népek Uniójáért

Az Egyesült Államok kormányának hajszája ellenére ellenálltunk, amely az ország összes pénze, a kereskedelem és a gyógyszerek ellen folyt, olyan gyógyszerek miatt, amelyek meg sem érkeztek Venezuelába, mindezek ellenére ezer utat jártunk be és ezer barátot szereztünk, hogy a világ összes részéről megszerezzünk minden gyógyszert, amelyre az országnak szüksége van, és Venezuelában előállítsuk a többit. Minden beteg ellátása teljesen ingyenes, és különböző szakaszokban haladtunk előre; ma magas szintű az ellenőrzés és az előrehaladás.Ebből az ellenálló, küzdő és reménnyel teli Venezuelából küldöm a harccal, az állandó munkával, a jövőbe, az ügyünkbe vetett hittel és a küzdelemmel teli üdvözletemet.

Lehetséges egy másik jobb világ,ez a lobogó az 1980-as években emelkedett fel, amikor az imperializmus és a világkapitalizmus kinyilvánították abszolút győzelmüket az egypólusú világért, és egy újabb, jobb világot építünk, egy többpólusú, több központú világot, egy olyan világot, ahol a közvélemény ereje, a népek véleménye mindenek felett érvényesül; egy olyan világot, ahol megállíthatjuk az éghajlatváltozást, és megfordíthatjuk annak az élőhelynek az önpusztulásának, ahol mindannyian élünk. Egy olyan világot, ahol valódi egyenlőséget érünk el férfiak, nők és emberek között. Egy olyan világot,ahol előreléphetünk a szociális jogok, a valódi emberi jogok, a foglalkoztatáshoz való joggyakorlásában, a jövedelem, az egészségügy, az oktatás, a lakhatás, a kultúra és a kikapcsolódás szempontjából a világ minden népe számára; a vagyonhoz való hozzáférés jogában és a vagyon helyes elosztásában.

Lehetséges egy új világ, ahol véglegesen véget vethetünk az imperialista háborúknak, a hódító háborúknak, a hatalom használatának és a világ népei ellen történő kihasználásának.

Venezuelát az elmúlt években az amerikai birodalom fenyegette. Itt Venezuelában azt is megtapasztaltuk, amit nem konvencionális háborúnak hívnak, ez egy gazdasági, pénzügyi, politikai és média háború, de egyúttal fegyveres is.Ebben az évben meg tudtunk fékezni egy Kolumbiában kiképzett zsoldos fegyveres bevonulást.Jelenleg is, miközben önökhöz szólok, Kolumbiában több mint ezer zsoldost készítenek fel a kolumbiai nemzeti hadsereg és a kolumbiai hírszerző struktúrák kiképzése során, Iván Duque kolumbiai elnök oltalma és támogatása mellett, aki maga részese ezeknek a terveknek, amely szerint zsoldosokat, terroristákat képeznek ki, hogy Venezuelába behatoljanak, hogy szabotálják azt a politikai és választási légkört, amely december 6-án elvezet minket az Országgyűlés megválasztására irányuló választásokhoz.

Venezuelának aktiválnia kell minden hírszerzési, védelmi, társadalmi, politikai, katonai és rendőri mechanizmusát; mert ostrom, állandó fenyegetés és állandó összeesküvés alatt álló ország vagyunk, de itt állunk, mindig mosolyogva, mindig reményteli, harci szavakkal és hálásan Önöknek, barátainknak a világban,bárhol is legyenek, Önöknek akik hallanak engem, akár egy aulában, egy sarokban, egy irodában, otthon a szobájukban, a nappalijukban, bárhol is legyenek, azt akarom, hogy tudják, Venezuelából abszolút elkötelezettségünket, a jövőbe és a népek megújult reményébe vetett abszolút hitünket küldjük.

A jövő hozzánk tartozik, ez volt az a szlogen, amely Ernesto Che Guevarának a legjobban tetszett: “a jelen a harcé, a jövő hozzánk tartozik”, és valóban a quijotikus küzdelem költői dala, amelyet azok visznek előre közülünk, akik egy másik világban hiszünk.Venezuela, amint azt önöknek már elmondtam, jövő december 6-án szavazást tart a Parlament, egy új nemzetgyűlés megválasztására; ez egy olyan demokrácia 25. választása 20 év alatt, amely a népszavazás révén folyamatosan megújítja minden hatalmát.Meghívtuk a világot, hogy tartson velünk és kísérjen el bennünket, jöjjön és figyelje meg Venezuela igazságát, és élek a társadalmi szervezetek, társadalmi mozgalmak és értelmiségiek világfesztiváljának alkalmával, hogy meghívjam önöket Venezuelába, hogy társként, választási megfigyelőként jöjjenek, hogy ezt a demokratikus ünnepélyt megosszuk. Ezennel meghívom Önöket, itt minden biológiai biztonsági intézkedéssel, minden szeretettel és támogatással várjuk.Venezuela ebben a 20 évben 24 választást élt meg; ebből a 24-ből 22 választást nyertünk meg a népszavazással, kettőt elvesztettünk, amelyeket azonnal felismertünk.

Az a bolivári forradalmi mozgalom, amelyet Chávez parancsnok épített ki és amelyet ma vezetek, tudja, hogyan kell megnyerni a választásokat, tudja, hogyan kell vezetni a társadalmi küzdelmeket, tudja, hogyan kell kormányozni, tudja, hogyan kell szembenézni a körülményekkel, de azt is, hogyan veszítsen, ha veszteni kell.

A nagy választási folyamat előtt a kapuk kinyíltak, a legszélesebb választási garanciákkal, amelyeket valaha Venezuelában adtak, megállapodva az ellenzéki csoportokkal és pártokkal.A világnak tudnia kell, hogy több mint 14.400 jelölt lett regisztrálva, közülük 13.000 ellenzéki csoportból származó vezető és harcos. Több mint 107 politikai szervezet regisztrált, amelyek közül 95 ellenzéki politikai párt és mozgalom, minden garanciával.

A választási előkampány már megkezdődött, és Venezuela egy történelmi folyamat, a Parlament megújulásának irányába tart, új parlamentet hoz létre a hévből, az emberek akaratából és lelkiismeretéből, az emberek szavazatából.

Meghívom a világot a társadalmi mozgalmak, a világ jó embereinek ezen nemzetközi fesztiválján, hogy csatlakozzon hozzánk, hogy terjessze Venezueláról az igazságot a sok manipuláció,támadás, álhír és hazugság ellenére, hogy egy nemes, pacifista, harcos népről vonjuk le az igazságot, a Felszabadító Simón Bolívar örök dicsőségeiről; egy nép, amely meghallotta a történelmi ébredés harangját Hugo Chávez parancsnok kezeiből és amely nem volt hajlandó megadni magát, soha nem fogja magát megadni, és amely folytatja a csatát egy birodalmak nélküli, egy hegemon nélküli világért, egy olyan világért, ahol mindannyian együtt élhetünk, együttműködhetünk és építkezhetünk.

A 21. század kétségtelenül a mi századunk, legyünk tudatában annak, hogy azon túl, amit az imperializmus tesz, azon túl, amit a birodalompárti, új koloniális nyugati elit tesz, mindezeken túl van az emberiség igazsága, az igazság, hogy egyenlőségre, békére, változásokra vágyunk, önmagunkat egyetlen szóval ismerjük fel: a szeretetet, amely az egész emberiséget egyesíti.

Ezért vagyunk biztosak abban, hogy ez a népek évszázada, és semmi és senki sem képes megállítani az e századra kihirdetett nagy változásokat. Mi ennek a küzdelemnek a főszereplői vagyunk, tudjuk, mit mondunk, és megerősítjük elkötelezettségünket mindannyijuk iránt.Számoljanak Venezuelával, számítsanak ránk, mert mi számítunk Önökre.

Köszönöm szépen, teljenek jól ennek a nemzetközi antiimperialista fesztiválnak a napjai, amely az egész világot összehozza.

Nagyon szépen köszönöm!

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Nicolas Maduro: A világ népeinek – levél

Kategória: Nincs kategorizálva | Nicolas Maduro: A világ népeinek – levél bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Antiimperialista mozgalmak Európában és a világon

Kategória: Nincs kategorizálva | Antiimperialista mozgalmak Európában és a világon bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kiáltvány a jövőnek – antiimperialista hét

Manifesto for the Future

Kiáltvány a jövőnek

Az emberiséget megtámadta egy láthatatlan, gyorsan terjedő vírus. Igaz, régóta pusztítanak közöttünk különféle vírusok, mint munkanélküliség, éhezés, rasszizmus, patriarchális szokások, egyenlőtlenség és háborúk. Ezek a vírusok a világ különböző részein más és más formában jelennek meg súlyosan megtámadva a munkások és földművesek életét. Mindazok életét, akik tapasztalják a szociális egyenlőtlenség hatásait, miközben az emberiség törpe kisebbsége profitál a társadalmi és környezeti pusztítással is járó tevékenység hasznaiból.

A kapitalista rendszer nem képes válaszolni a válságjelenségekre, szabályozásai, jogrendje elégtelen. Az emberek lakhatási és élelmezési gondjainak megoldása helyett a kapitalisták a rombolás eszközeit vetik be. A gazdag országokban is rendőri erőkkel, hadsereggel nyomorgatják a dolgozó embereket, s a szegény országok munkásosztályának és parasztságának is egyre jobban ellehetetlenítik az életkörülményeit. Amennyiben valamely harmadik világbeli ország megpróbál felemelkedni, érvényre akarja juttatni szuverenitását, egész hatalmierő-arzenállal találja szemben magát: pénzügyi, diplomáciai, katonai erővel. Fölényüket fegyverrel és ideológiai nyomatékkal fejezik ki. Mindenkit meg akarnak győzni arról, hogy az ő nézeteik a helyesek.

A kapitalizmus irányítói igen gyorsan képesek fegyvereiket hadrendbe állítani távoli ellenfeleikre, tankjaikat bevetni földjeinkre, elfoglalni otthonainkat, sebeket ejteni a természetben, megsemmisíteni élőhelyeinket. Könnyebb nekik háborúkat kirobbantani, mint megetetni az éhezőket. Inkább rasszizmussal, sovinizmussal fertőzik meg az embereket, mint kezdjenek valamit azzal a ténnyel, hogy az mindinkább fenntarthatatlan rendszerben a nők el nem ismert munkájára, a romló körülmények között dolgozó bányászok és gyári munkások munkájára támaszkodnának.

A földön tűzvészek, árvizek pusztítanak, időről időre különféle vírusok vonulnak végig a bolygón, de az emberiség túlnyomó többsége ebben a rendezetlen világban sem mond le a szebb jövő lehetőségéről. Sokkal inkább reménykedünk a profiton és kiváltságokon túli, a kapitalizmust és imperializmust meghaladó, az emberiség humanista himnuszát zengő világban. A mi szívünk nagyobb és érzőbb, mint az ő fegyvereik. A mi szeretetünk és küzdelmünk felül fog kerekedni az ő kapzsiságukon és közönyükön.

Mozgalmaink már sok magot ültettek el, öntöznünk, gondoznunk és figyelnünk kell őket, hogy hajtásaik szárba szökjenek. Olyan jövőt építünk, mely az emberi életet értékként kezeli a profittal szemben, a rasszista háborúk helyett erősíti az emberek közösségeit. Olyan jövőt, ahol eltűnnek a szociális különbségek és az emberi méltóság tiszteletben tartása érvényesül.

A csillagok csak nagyon sötétben látszanak. Most nagyon sötét van.

Fordította: Zalka Vera

Kategória: Nincs kategorizálva | Kiáltvány a jövőnek – antiimperialista hét bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Keveseknek a sokak helyett 2. – Cikk a Mércén

Az ATTAC Magyarország alelnöke

„A szocialista – mindenekelőtt a marxista – baloldal tragédiája igen régi, és a lényege elég világos…”

Az alábbi szöveg első része itt olvasható.

A tőkés (piaci és államkapitalista) rendszerek osztályjellege a két világháború között meggyöngült: mindenekelőtt, de nem kizárólag a fasiszta-náci szisztémákban a polgárság elvesztette politikai vezető szerepét (tehát az osztályhatalmát), amelyet a mozgalmi állam apparátusa vett át, gazdasági haszna zömének meghagyásával; a Szovjetunióban – sok jóslat és szociológiai általánosítás ellenére – a hatalmi apparátusból mégse lett „uralkodó osztály”, hatalmi előnyeit nem konvertálhatta örökölhető, védett vagyonná, ami nélkül nincs uralkodó osztály.[1]

Az apparátus tekintélye se volt fényes: a szovjet rendszer egalitárius aurája ezt nem engedte meg. Ezért emlékszik, vél „emlékezni” (bár tévesen) a kelet-európai radikális jobboldal az értelmiségre mint „a valóságosan létezett szocializmus” uralkodó osztályára. Az értelmiségnek volt ugyan – roppantul fényes – aurája, de nem volt osztályhatalma a reálszocban, de kezelője volt a kommunista transzcendenciának, ami a tömegek között szétosztott magaskultúra.[2]

Az utolsó politikailag értelmezhető európai osztályküzdelem a második világháború vége felé kialakult antifasiszta ellenállás Francia- és Olaszországban, Jugoszláviában, Görögországban, amely ezeken a helyeken a (kollaboráns) burzsoázia és a (kommunista) proletariátus közötti kegyetlen, véres polgárháború volt.

Ebben utoljára lépett föl autonóm politikai szubjektumként a szervezett szocialista proletariátus, ugyanazokkal a háborúellenes, internacionalista, népi vonásokkal, mint 1917, csak sokkal kevertebb formában, amennyiben a harc az idegen megszállás ellen irányult, és a der Hauptfeind steht im eigenen Land [3] tétele csak korlátozottan érvényesült. A Szovjetunió – amint 1927-i kínai intervenciója óta mindig – a népfrontpolitikát erőltette, ezért volt ennyire ellenséges a balkáni kommunista partizánsikerekkel szemben, amelyek nem óhajtottak szövetséget a (nem létező) haladó burzsoáziával, amely mind Jugoszláviában, mind Görögországban a félfasiszta monarchiát jelentette volna.

A mainstream történetírás azt tartja, hogy az 1945 utáni népfrontos, népi demokráciás, haladó patriótás, békeharcos szovjet propaganda (meg a kommunisták „egyesülése” a szociáldemokratákkal és a baloldali parasztpártokkal) csak szófia beszéd volt, amely mögött a „tiszta proletárdiktatúra” titkos programja húzódott meg. Ennek semmi jele.

Ami igaz belőle, az a parancs- és rémuralom, rendőrállami terror – efelől semmi kétség. De a proletártömegek spontán osztálytörekvéseit – amelyeket helyenként a párttól olykor függetlenedett partizánmozgalmak testesítettek meg – mindenképpen kordában kellett tartani, és a pártnak a saját tömegeivel szemben szövetségesekre volt szüksége, ezért is olyan föltűnően nacionalista a hivatalos kommunista politika ekkoriban (nálunk a „Lobogónk Petőfi”, a függetlenségi hagyomány ébresztése németellenes éllel és a tanácsköztársaság elhallgatása, a népi írók élre emelése stb.). Franciaországban a párt XXIV. (Saint-Ouen-i) kongresszusa még 1982-ben is azt mondja: le socialisme aux couleurs de la France, azaz trikolór szocializmus…

A Francia Kommunista Párt (PCF) hatalmas tömegpárt volt, az empirikus munkásosztály autentikus osztálypártja, amelyen belül elég erős volt a forradalmi hagyomány nyomása ahhoz, hogy 1968-ban támogassa a sztrájkot, bár jobban gyűlölte az új baloldalt, mint de Gaulle-t.

Ettől a végső proletár aspektustól eltekintve, a kommunista forradalmiság elszakadása a munkásosztálytól – amelyen némelyek még 2020-ban is megdöbbennek – befejezett tény volt. Ahol mégse, mint Olaszországban (ahol az újbaloldali forradalom 1969-től a ’70-es évek végéig tartott)[4], ott a proletariátus kommunista szervezeteinek (Autonomia operaia és a többiek) a burzsoá osztályállam, a titkosszolgálat, a párhuzamos rendőri szervek, a hadsereg és a maffia mellett a párttal (PCI) és szakszervezetével (CGIL) kellett megütköznie. A compromesso storico az osztályállamot föláldozta, a PCI rejtett kapitalista állampártként működött, és magához vonta a haladó középosztályt, a szabadfoglalkozásúakat, a tanárokat és a kishivatalnokokat, s elsőnek fedezte föl az Európai Unió és a NATO belső pacifikáló lehetőségeit.

1968 legfontosabb elméletírója, Herbert Marcuse már ekkor kimondta, hogy a (nép)jóléti államokban a munkásság többsége konzervatív erő, nem a munkásság a forradalom bázisa többé, hanem a színesbőrűek, a nők, a melegek, a marginális csoportok, a diákság és a fiatal értelmiség, a szociális munkások és terapeuták, az egyetemek és művészeti intézmények világa, a kulturális, morális lázadók, az új életformák keresői, a harmadik világgal szolidáris antirasszisták és í. t.

Ez ötven éve volt, és sok helyütt még mindig csodálkozva hallják, pedig mi húszévesen a kolozsvári egyetemen olvastunk és vitatkoztunk róla. (Meg a húszévesek mindenütt, hiába próbálták tiltani.) Az akkori és mai elégedetlenek listája pontos, ám továbbra is kérdés, hogy ezeknek a csoportoknak a közös akciója – ha a saját „érdekeikből” indulnak ki – szíven találja-e a kapitalizmust.

Ezeknek a rendszerkárosultaknak a primér szükségletei – akárcsak a XIX. és XX. századi proletariátuséi – polgáriak, amennyiben az egyenlőségre irányulnak (s nem azért, mert „a burzsoázia ügynökei”, amiről szó sincs, nem is volt), többnyire nemcsak saját csoportjuk egyenlősítésére. A jogok, a fogyasztás, a megélhetés, a biopolitika, a nevelés egyenlősítése kívánatos cél, ám a kapitalizmus megdöntése, sőt: megbontása nélkül is lehetséges (lenne). Nincs elvi akadálya, csak politikai. A polgári társadalomban is lehetséges egyenlőség elleni erők ma már nem konzervatívak, hanem fasiszták-nácik, befolyásuk lényege a fajgyűlölet és az antifeminizmus.

Ezt a küzdelmet ma a munkások többé-kevésbé semleges megfigyelőként veszik szemügyre. A „munkás” valaha a kommunista pártot jelentette, pontosabban: ezt a párt így tüntette föl, gyakran eredményesen; ma egyre inkább „a fehér faj”-t kezdi jelenteni, tehát éppenséggel a proletariátus ellentétét, amely nemzetközi építmény – a tőkés osztálytársadalom – alapvető szerkezeti eleme. (Akkor is az, ha nem tud róla. De ha nem tud róla, akkor másképp az, mint különben. Ha proletárként nem autonóm, akkor nem is lehet önálló politikai szubjektum, s a csata elveszett, mielőtt megkezdődött volna. Ez a helyzet most. Ahogyan egyszer már leírtam: a szocializmus: történelem.)

A jogegyenlőségi és biopolitikai (a szélsőjobboldal szerint „kulturális”, a maradék liberálisok szerint „identitásalapú”…) lázadók osztálypozíciója (nem az osztályhovatartozása) homályos. Az nem kétséges, hogy elsöprő többségükben „baloldaliak”, de ez – mint mindig – relatív, a reakció korában „baloldaliak” azok is, akikről korábban eszünk ágában se lett volna ilyet mondani.

Azért elmosódott ez a pozíció, mert az összes lázadók értik, hogy ami bántja őket, kapitalizmussá áll össze, ám nem kívánják „behelyettesíteni”, megbízás nélkül képviselni az „objektíve” forradalmi, „szubjektíve” konzervatív proletárokat meg önmagukon kívül senkit se. Ezért törekvéseik per def. részlegesek, részleges antikapitalizmus azonban nem lehetséges.

Ha a rendszer totális, az ellenállás is csak totális lehet – márpedig most nem az, nagyon jellegzetesen és hangsúlyosan nem az.

Igaz ugyan, hogy a szovjet típusú rendszereket a marxizmus emancipatorikus tartalmai felől (azaz „normatívan”) nézve nem lehet és nem szabad „kommunizmusnak” vagy „szocializmusnak” nevezni, de az is igaz, hogy a szó „genealógiai” értelmében a sztálinizmus sok tekintetben mégis a régi szocializmusból ered, tömeggyilkos diktatúra volt, de baloldali diktatúra – ahogyan a Nagy Inkvizítornak is bensőséges köze van a keresztyénséghez, hiába hajlandó a vallás és az egyház érdekében újra megfeszíttetni Jézus Krisztust.

A Gulag bűneit a „baloldal” éppoly kevéssé pattinthatja le magáról, mint az első világháborúért viselt bűnrészességét. Akkor se, ha a legjobbak – a kevesek – ellenálltak ennek. Akkor se, ha a legtöbb kommunistát (épp kommunistaságuk miatt) Sztálin gyilkoltatta meg. Nem igaz, hogy ehhöz az antisztálinistáknak és antibolsevistáknak semmi közük, bár legtöbbjük belepusztult az antisztálinista küzdelembe.

Mint Kőműves Kelemennéé, a vérük belekeveredett a lakótelepek és nagyüzemek habarcsába, a kelet-európai és kelet-ázsiai modernség egykori diadalába, mindabba, ami leküzdötte a félfeudális agrártársadalom iszonyatos maradványait, a személyi függőséget, az írástudatlanságot, a jobbágyi-szubaltern magatartásformákat, a patriarchátus extrém alakváltozatait, a gépesítés előtti, gerinctörő testi munkát. Független. Szolidáris. A tied. Támogasd a Mércét!

Az árutermelő ipari társadalom Kelet-Európában a sztálini struktúrák műve, hídjaikon tapodunk, vonataikon ülünk, könyveiket olvassuk, filmjeiket nézzük (majd mindezt letagadjuk). Archaikus folklórunkat se ismernénk nélkülük. Polgári klasszikusaink rendes kiadásai is tőlük származnak. Iskoláikba jártunk, könyvtáraikban művelődtünk, az általuk teremtett munkahelyeken dolgoztunk, az általuk preferált technikát alkalmaztuk. Ezek nem voltak világszemléletileg semlegesek, hanem a szolidáris és konformista evilági közösség sivár utópiáján alapultak, amelyen jól fölismerhetők a korai francia szocializmus anyajegyei. És amelyet „normális” vagy „hagyományos” társadalomként sírnak vissza sokan – némelyek öntudatlanul csak, mint pl. Kövér vagy Kaczyński.

A modern árutermelő ipari társadalmakban az úr és a szolga fölcserélhető, ezért folyik a nagy küzdelem, amelyet jellemző élethazugsággal „versenynek” neveznek: ezt ismerte föl Hegel, ez a kapitalista (és reálszocialista) modernség alaphelyzete, amelyben nem születünk többé úrnak és szolgának, amelyben tehát mindenki harcol a szolgaság ellen, mert mindenki úr szeretne lenni, és némelyek szert is tesznek uralomra, amely soha nem állandó. Szemben az ancien régime-mel. Az úr kezére lehelt csók a hűbériségben rend volt és hűség, ma pusztán mazochisztikus perverzió. Nem jár ki az úrnak, a holnapi szolgának.

Mindenki senki.

Ebben a fejleményben cinkos volt a történelmi baloldal, hencegésre semmi ok.

Akkor se, ha ismerjük és elismerjük a történelmi szocializmus tragédiáját, amely még nagyszabású volt, grandiózus. Amikor 1989 körül „a történelem végéről” beszéltek (akik szegény Fukuyama könyvének csak a címét olvasták), történelemnek, a modern történelem lényegének a „szocializmus” és a „kapitalizmus” (állítólag a proletariátus és a burzsoázia) konfliktusát tekintették.

Ebben nem tévedtek. Ennek a harcnak a végeredménye lett az először csakugyan egyetemes kapitalizmus – a szocializmus nem annyira illúzió volt, mint amennyire a tőkés dialektika negatív pólusa – , amely e küzdelem nélkül megújulásra képtelen, dekadens képlet. A reneszánsz idején pár republikánus, gazdag városállam apró, gyönyörű szigeteit vette körül a feudális zűrzavar, háború, robot, asszonyverés és szenvedés óceánja. Mutatis mutandis, nem olyasmi ez, amit ne ismernénk föl mint helyzetünk analogonját.

A város és vidék egyre élesebb, ám az ókor óta változatlan ellentéte – amely világosan mutatja, hogy semmilyen mély politikai problémát nem tudtak megoldani háromezer év alatt – nem rendszerjellegű, nem morális, hanem civilizációs ellentét; a visszazuhanásra nem jó metafora „a történelem vége”, de jelzi a mély változást: a modernségen belüli egyetlen nagy innováció (amelyet a természettudomány, majd a társadalomtudomány és a filozófia radikális átalakulása kezdett meg, ezért nevezzük a folyamatot „fölvilágosodásnak”) kimerült, befejeződött.

Ám amikor a jelenkori jobboldal ezt a nyilvánvaló dolgot a baloldal után sok évtizedes késéssel, ám tőle eltérően diadalittas hangon jelenti be, elmulasztja megemlíteni, hogy a fölvilágosodást követő restaurációnak nem sikerült restaurálnia azt, amit a fölvilágosodás megszüntetett: a vallást és a monarchikus-arisztokratikus elvet. (A konzervatív szexuális erkölcsöt követelő zajongás hiába tetteti magát vallásnak, ahhoz alacsonyrendű és kevés. Az arisztokratikus elvben benne van a „vérvonal” és a „leszármazás”, ám nemcsak ez: ezért nem tudja a rasszizmus helyettesíteni.) Máskor a radikális konzervatizmus külsőségekben a kommunista forradalmiságot majmolja, de nem megy vele semmire, csak a sekélyes őszintétlenségét vallja be.

A történelmi kommunizmus hősiessége, kegyetlensége, fanatizmusa, puritánsága, vasfegyelme – és nagysága – elmúlt. Ezek a tulajdonságok már Cromwell óta jellemzők a baloldalra, és Marx csakugyan nem volt marxista, mert csöppet se volt ilyen.

A nagysága is reneszánsz jellegű, tele indulattal, belső ellentmondással, ragyogással, rossz tréfákkal, elfogultsággal, hittel, nyilvánosan meg nem beszélt filozófiával. Az, amit a Grundrissében ma bárki elolvashat, nincs benne a leveleiben.

Jobban hasonlít Shakespeare-hez, mint Kanthoz vagy Max Weberhez.

Az, ahogyan Karl Marx érti a kapitalizmust, ahogyan Walter Benjamin érti a polgári társadalmat (a kettő nem ugyanaz!), ma lehetetlen, mert a prométheuszi küzdelem az ancien régime-mel, amely a burzsoázia és a proletariátus közös küzdelme volt, miközben egymással is élet-halálharcot folytattak, véget ért, s ezek a heroikus életművek („polgári oldalon” a Max Weberé és a Georg Simmelé) a prométheuszi küzdelem alkotóelemei voltak (s gondoljunk Nietzschére, Proustra, Kafkára, Foucault-ra még). Vagyis a „történelem” részei a szó hegeli/kojève-i értelmében.[5]

Az, hogy a kommunizmus újjászületik-e (a marxizmus mint kritikai elmélet persze él, de az elmélet és gyakorlat közötti, megálmodott marxi viszony, ha egyáltalán élt valaha, már halott) a munkásmozgalom megszűnése után, az kérdés. A szocializmus, amely a polgári horizonton is látható része volt a modern valóságnak, nincs többé. Az, amit a politikai emancipációt meghaladó emberi emancipációnak nevezett Marx, utópiaként is észlelhetetlen.

Észre kell venni, hogy a mai küzdelmek a diszkriminált vagy elnyomott csoportok – nők, LMBTQ+ és transz, „feketék”, nemzeti/etnikai/rasszos/regionális/nyelvi kisebbségek, kisebbségi vallásfelekezetek, állampolgárság nélküli populációk, menekültek, korcsoportok (nemzedékek), betegek, prekariátus, underclass („mélyszegénység”), fogyatékkal élők, oktatásból kimaradtak, tudománytól-magaskultúrától elzártak, természeti katasztrófáktól sújtottak stb. – egyenlőségéért folynak (s ezek nagyszerű küzdelmek), közös bennük, hogy céljaik a szociálisan megreformált kapitalizmusban és polgári államban elvileg elérhetők.

Továbbá: az egyenlőtlenségek (társadalmi igazságtalanságok) mérhetők, empirikusan észlelhetők, tényállaguk elismert. Bírálatuk a fölvilágosodás normatív eszköztárával realizálható (akkor is, ha e küzdelmek támogatói ma „ideológiailag” – nem egykönnyen belátható okokból – többnyire ellenségesek a stratégiájukat megalapozó fölvilágosodással).

Evvel szemben az árufetisizmus vagy az eldologiasodás vagy az elidegenülés (a kapitalizmus, a modern társadalom: az osztálytársadalom tulajdonságai a marxisták szerint) rejtett, intuitívan nem hozzáférhető, sőt: maga a belső korlátja az adekvát osztálytudat – a kommunista proletárforradalom alapföltétele – kialakulásának.

Röviden: filozófiai jellegű, megértéséhez és átéléséhez a szokott társadalmi intuíciók megfordítására, konverzióra van szükség, ami eltér a társadalmilag hatékony ideológiák kulturális genezisének természetétől, amelynek a forrása a racionalitás szemszögéből fölül nem vizsgált (vizsgálható) erkölcsi ítélet. Ez az ítélet ugyanis inherens a polgári társadalomban – az egyenlőtlenség problematikus, helyeslése vagy elvetése bévül esik a kapitalizmus horizontján – , ezért vitatása nem okoz fogalmi nehézséget.

A meghatározó emberi tevékenység azonban, amely elválasztja a szubjektumot a céljaitól (az életétől) analízis nélkül kívülről láthatatlan. A hagyományos (exoterikus) szocializmus számára a munka érdemszerző foglalatosság, de a marxista szocializmus számára értelmezhetetlen, a játékos szabadság pedig utópia. Abban a pillanatban, amikor a kapitalizmus horizontja abszolút intuitív határként jelenik meg, a filozófia épp úgy elválik ismét a praxistól, mint hajdan, és a marxizmus – Marx intencióival szemben – puszta kritikává szűkül.

Annak, aki ma nemcsak marxistának – ami elismert kritikai-elméleti álláspont –, hanem kommunistának is tekinti magát (ami még rosszabb pozíció ma, mint amilyennek több mint 170 éve írták le a Kommunista Kiáltvány híres első mondatai), mindezt tudnia kell, amikor elindul a legnehezebb úton.

[1] – A nomenklatúra tagjainak anyagi előnyei visszavonásig tartottak, a juttatások a „kiemelt” tag leváltásával vagy halálával megszűntek, földjáradék, részvény-, kötvény-, osztalék- és kamatvagyon stb. nem volt lehetséges, általában az életnívó középosztályi volt (helyi kivételekkel, eltérésekkel). A modern kapitalizmusban a vagyon nem születési kiváltság (közrendűeknek is lehet földbirtokuk, palotájuk), ám a tulajdon a római jog alapján kizárólagos és abszolút rendelkezési jogot jelent. A javak elosztása véletlenszerű, nem rendezik kasztos-rendi korlátozások, az elosztás irányítója az érték. A rendi társadalomban a nemes (ill. az egyház mint tulajdonos) adószerű jövedelmeket is behajt, a függő helyzetű földműves ráadásul ingyenes munkára (robot, corvée) kötelezett: tehát a nemes előnye nem „gazdasági”, hanem közvetlenül jogi természetű, amit a státuszkülönbség szab meg. A kapitalizmusban ez korlát, amelyet a rendszer fölszámol. A „valóságosan létező szocializmus”-ban a nomenklatúra, a fölső apparátus tagjai a párt/állam alkalmazottai, nem az állami vagyon tulajdonosai. Az alkalmazott elbocsátható, jövedelmét a fölsőbbség rendelkezési hatalmával csökkenteni, növelni, megszüntetni lehet, a juttatott ingatlanból kitelepíthető stb. A kiváltság nem cserélhető, nem adható el, nem ruházható át, nem örökölhető. Ez nem (magán)tulajdon sem a terminus hűbéri, sem pedig tőkés jelentésében. Még csak nem is csoportos (prebendális) tulajdon, mint a kolostoroké volt, amit némelyek fölvetettek, s amellyel a legnagyobb analógiát mutatja, mert az apparátusba kinevezik az embert, nem csatlakozhat hozzá, mint egy-egy szerzetesrendhez. (S a szerzetesrendek autonómiája, területtől, a területi hierarchiától való függetlensége se áll fönn.)

[2] – Vö. TGM: „Az értelmiség mint történelmi probléma”, i. h.

[3]A fő ellenség a saját országunkban van! Karl Liebknecht 1915-ös írása, a Spartakus Szövetség illegális röplapja 1915 májusában; a szerk.

[4] – Balázs Gábor: „Stato, padroni, fate attenzione”, Mérce; Balázs Gábor: „No alla scuola dei padroni”, Le Monde diplomatique magyar kiadás.

[5] – Ld. esszémet: TGM: „Hegel 250. Rapszódia dialektikus prózában”, A Szem. Vö. korábbi írásommal: TGM: „A vereség és a vétek”, A Szem, 2017. október.

Forrás:https://merce.hu/2020/10/04/tgm-keveseknek-a-sokak-helyett-2/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Keveseknek a sokak helyett 2. – Cikk a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Keveseknek a sokak helyett 1. – Cikk a Mércén

Az ATTAC Magyarország alelnöke
Tamás Gáspár Miklós, az ATTAC Magyarország Egyesület volt alelnöke

Ahhoz, hogy egyszerűen és minél közérthetőbben kifejthessük, mi a baj „a szocializmus állásával” (siratjuk „a munkát, a fölszabadulást,/magát az emberi alkotást,/a láthatatlant, mert rátipornak hitvány/és látható hatalmak”), számot kell vetnünk közegünk – a magyar nyelvű közkultúra – sajátszerűségeivel.

Hogyan lehet megértetnünk magunkat olyan helyen, ahol a „hitel” kifejezés egyszer csak „adósságot” kezdett jelenteni, anélkül, hogy magát a „hitelt” másképp neveznék. Sőt, egyre inkább a „kölcsön” és a „tartozás” helyett is „hitelt” mondanak. Az, hogy valakinek hitele van (tehát szívesen kölcsönöznek neki), szerencsének számított, ma viszont főleg azt jelenti, hogy fülig eladósodott, ugyanakkor az előbbi jelentés se tűnt el.

Egyszerre használják a két ellentétes értelemben, ami senkit se bánt: ez súlyos elmezavarra utal. Szerencsére és szerencsétlenségre ugyanaz a szó? Ilyen fogalmakkal evickél népünk a válságban, így próbálja tisztázni magának a helyzetét és kilátásait, miközben írástudói inkább elvesznek a tudásából, mintsem hozzábiggyesztenének valamit.

Ez nem újdonság. A magyarhoni baloldalnak egyik legbefolyásosabb alakja, gondolkodója, közírója, politikusa (csakugyan jeles férfiú) – nomina sunt odiosa – azt írja 1988-ban, a nagy átalakulások küszöbén: „…lehetséges-e tényleges demokrácia a szocializmusban, megvalósítható-e az egyén szabadsága a szocialista államrendszerben, összeegyeztethető-e az egyéni szabadság a társadalmi tulajdonnal stb. 1953-ban [amikor Nagy Imre vezetésével elindul Magyarországon „az új szakasz” politikája] ezek az elméleti kérdések még nem vetődtek fel a marxista elemzésben, sőt, szélesebben a baloldal körében sem…”

Hű, a mindenit.

A szocializmussal kapcsolatban, még jóval Marx előtt, például Saint-Simon (1760-1825) munkásságával kapcsolatban merültek föl demokratikus kételyek, aki a henyélőkkel szemben az iparkodók társadalmát óhajtotta meritokratikus alapon, amelyet az iparkodó vagy ipari osztály (munkások, tudósok, mérnökök, technikusok) irányított volna, s amely megszüntette volna természetesen az iparkodók nyomorát, miközben háttérbe szorította volna a hagyományos, lényegileg arisztokratikus államot, a henyék és papok uralmát, amely képtelen a jólét, a műszaki fejlődés, az általános közlekedés, higiénia, miegyéb előmozdítására. (Ezért ellenezte a földjáradékot és az osztalékot is, és korlátozta volna az örökösödést: mindezekben nincs iparkodás, fejlesztés, civilizációs nyereség.)[1]

Ezek a kételyek s viták elkísérték, mint tudjuk, a szocializmus teljes történetét, a marxizmussal szemben is azonnal fölmerültek. S fölmerültek nagy hévvel az októberi forradalom után, hiszen ezt a forradalmat – többek között – olyan ember vezette, aki 1917 nyarán, Állam és forradalom c. híres művében közelesen vette tervbe az állam (s mellesleg minden régi tekintély) teljes lerombolását, amiből ugye sajnos nem lett semmi. Annál inkább a diktatúra, ami nem volt tervbe véve.

A szélsőséges, totális szabadság és a szélsőséges rémuralom végletei között hánykolódva, az oroszországi kommunisták hevesen – olykor egymásra lövöldözve, mint Kronstadtban – vitatták „a demokrácia és a szocializmus” kérdését. A kommunista világmozgalomból kezdettől fogva a szabadság problémájának (enyhén szólva) megoldatlansága miatt váltak le eretnek csoportok szüntelenül.

És hát mi volt a kommunisták és szociáldemokraták – illetve még régebben: a szocialisták és az anarchisták – évtizedes hangos pörlekedésének és tragikus szembenállásának a középpontjában? Nem merült-e föl mindez már a régi szociáldemokráciában?[2]Nem látta-e előre Rosa Luxemburg a centralizált káderpárt alapelveiből elkerülhetetlenül következő zsarnokságot? Miről írta a műveit „a renegát Kautsky” (Lenin nevezte így) másfél évtizedig a forradalom után? (Leninen kívül olyan kommunista gondolkodók foglalkoztak velük, mint Trockij és Korsch.)

Szerzőnk ifjúkorában, az 1940-es évek második felétől 1956-ig ez a vita szikrázott és lángolt mindenütt, elsősorban Franciaországban, s ott is legérdekesebben a Les Temps modernes-ben, főleg Sartre és Merleau-Ponty között. (Szerzőnk tudott franciául, bár írásainak sajtó alá rendezői a démarche-ot [szóbeli jegyzék] de marche-ra [?] javítják. Ó, magyar értelmiség!) Minderről nem venni tudomást 1988-ban, magabiztosan, habozás nélkül: megdöbbentő. S jele az az akkor még csak eljövendő időknek.

Nagyjából ugyanebben a mocsárban gázolunk ma is, a tudatlanság és a feledés, az arasznyi perspektíva lápvirágai vesznek körül. A használatos képzetek és terminusok, a készpénznek vett „történelmi tapasztalatok” többnyire az égvilágon semmire se vonatkoznak, egyszerűen fedezet nélküli szavak újradadogásai.

A szocialista – mindenekelőtt a marxista – baloldal tragédiája igen régi, és a lényege elég világos.

Megértéséhez föl kell idéznünk néhány elemi tudnivalót. A nagy francia forradalom után kibontakozott szocialista munkásmozgalom maguknak a munkásoknak a mozgalma volt. Nem az volt a szerkezete, amit a nyomorúságos mából vetítenek vissza, amely szerint vannak vezetők és ideológusok, akik a programjukhoz „közönséget” keresnek, és választókat toboroznak.

A mai „baloldal” szemére szokás vetni, hogy elvesztette a munkásosztályi szavazóit, miközben a vakok serege észre se veszi, hogy a munkások munkásmozgalmai, a munkások munkáspártjai rég megszűntek, és nem pótolhatja őket a „fölülről” szerveződő ún. baloldal, amely „érdekeik” képviseletére vállalkozik.

A régi munkásmozgalom tagjai és vezetői is munkások voltak. Több forrása volt nézeteiknek: Angliában s pár más helyen a radikális reformációból kiszakadó, a bibliától ihletett egyenlősítők és anarchisták, egyebütt a francia forradalom szélsőbaloldala s a belőle megmaradt titkos társaságok, a szakmai-céhes érdekképviseletek, s nem ritkán a liberalizmus egy fajtája: a Charta az általános szavazati jogért küzdött (amit a konzervatívoktól kapott meg Angliában), Lassalle munkáspártja a társadalombiztosításért (amelyet a német proletárok Bismarcktól kaptak meg) – a hűbéri-nagybirtokos privilégiumokat az első világháború után számolták föl csak, mindenekelőtt Lloyd George liberális kormánya – ; mindent összevéve a munkásmozgalom a születési, azaz „rendi” kiváltságok, pl. a nemesi adómentesség és hasonlók ellen küzdött, mint évezredek óta annyi nemzedék, illetve a szerződési szabadság megszorításáért (sztrájkjog) és a jogok bővítéséért a társadalmi igazságosság irányában, azaz a francia (nem szocialista) forradalom szellemében. Ami gyökeresen új volt, az az elismerés megvonása a fönnállótól és – utánzás, „föltörekvés” helyett – a saját politikai kultúra megteremtése, a „szubaltern” alázat és lelki függőség fölszámolása. (Ehhöz tartozott a nacionalizmus és a vallás elutasítása.)

A munkásmozgalomhoz csatlakoztak olyan emberek, mint Marx és Engels (és értelmiségiek ezrei), azaz már létező proletármozgalmakhoz.

Marx mindig rokonszenvezett a munkásság céhes és népjóléti követeléseivel mint radikális, haladó ember, és természetesen támogatta a béremelést, a munkaidő megrövidítését, az általános szavazójogot és a többit, s ebben nem különbözött a középosztály néhány millió más haladó tagjától.

Az elmélete ugyanakkor egészen más.

Ez az elmélet csak a legritkább, kivételes esetekben hatolt be Kelet-Európába.

Legutóbb épp a Mércén olvastam „az ortodox marxi osztályelméletről” (erről sokfelé írnak, és nemcsak Kelet-Európában), azaz olyan elméletről, amely nem létezik és soha nem is létezett. Marx készen találta az osztályfogalmat kora történet- és társadalomtudományában (pl. a Saint-Simon köréhez tartozó Augustin Thierrynél [1795-1856] és másoknál), őt az osztálytagozódásnak, különösen a modern proletariátus kialakulásának az okai érdekelték, nem pedig a rétegződés mikéntje, amely fontos, de ettől különböző föladat, amelyet akkor is, azóta is a polgári szociológia – megengedem, baloldali polgári szociológia – végez szorgalommal és elmeéllel, különös tekintettel Pierre Bourdieu-re és követőire.

Amint többen kimutattuk, A Kommunista Kiáltvány egyszerűsített (és hibás) osztályfölfogásához Marx soha nem tért vissza; a zseniális pamfletnak nincs nagy szerepe a marxi elmélet történetében (annál nagyobb a világ történetében), már csak azért se, mert ha minden társadalom osztálytársadalom (mint ahogyan nem az), akkor a proletariátusnak nincs egyedülálló specifikuma, és akkor a kapitalizmus mibenléte se túl érdekes kérdés – hiszen semmi nem érdekes tudományosan, ha nyilvánvaló – , és akkor minden társadalmi igazságtalanság orvosolható a születési kiváltságok fölszámolásával, béremeléssel, progresszív adózással és örökösödési törvénnyel, közérdekű vállalatok államosításával, hozzáférhető politikai képviselettel, ingyenes közoktatással stb., azaz a Marx nélküli szocializmus vígan ellehetett volna a liberális (sőt: konzervatív) reformerekkel, magyarán: ehhöz (bármennyire radikális volt pusztán politikailag) nem lett volna szükség forradalomra, azaz szakításra a kapitalizmus teljes rendszerével.

A nem létező egalitárius (mondjuk: Saint-Simon-i típusú, rousseau-i eredetű) „marxi” osztályelméletre[3] még rárakódik „a marxi materializmus” teljes (ugyancsak régi) félremagyarázása, amely szerint Marx úgy hitte, a társadalomban „az anyagi érdekek” dominálnak, s ezek közül ő a munkásosztály anyagi érdekeinek a kielégítését tartja mindenekelőtt jogosultnak.

„Az anyagi érdekek” elsőbbsége annak a forradalom előtti, nyers burzsoá fölvilágosodásnak a jellemzője – bár mint a kultúrakritika eszköze, az ókortól kezdve ismeretes – , amelyből a klasszikus közgazdaságtan fejlődött ki: ez utóbbinak a kritikája (három főművének címe vagy alcíme szerint is) Marx leglényegesebb hozzájárulása a tudományhoz. Nem a művelése, hanem a kritikája.

Marx nem Mandeville, nem is mord francia fölvilágosító, nem is Adam Smith, nem is moralista à la Rousseau, nincs elmélete a „gazdasági viselkedés” általános szabályairól, hanem „csak” a kapitalizmusról, amelynek az eredetisége nem elsősorban az osztályharcban (amely íme át is alakult), nem is az „anyagiasságban” vagy a „pénzuralomban” áll, holott mindezek fönnálltak (a pénzről szólva Marx Shakespeare-t idézi, aki azért a fejlett kapitalizmus kora előtt élt), hanem valami másban. Független. Szolidáris. A tied. Támogasd a Mércét!

A tőkés viszonyok meghonosítása lehet erőszakos (többnyire az), de a tőke uralma tárgyi és elvont – az alany és a tárgy pozíciójának a fölcserélésén alapszik, nem a burzsoázia osztályérdekének az érvényesítésén, amely másodlagos – , ezért mind a luddita („gépromboló”), mind a „fejlesztő” munkásideológia hamis premisszán nyugszik. A proletariátus része a tőke szerkezetének, ezért az empirikusan észlelhető, „ellentétes” osztályérdek magyarázó ereje csekély.

Marx félreértve is nagy hatással volt a munkásmozgalomra – mindenekelőtt logikailag zárt, elegáns magyarázatával, a rendszerrel szembeni szellemi fölényével és polgárgyűlöletével – , de a munkáspártok gyakorlati politikájára nem sok. (Engelsnek élete vége felé – amikor tudósként valójában pozitivista volt már – inkább.)

A munkáspártok egyre marxistábbak voltak világnézetileg, és egyre kevésbé politikailag.

Ekkor írta meg Eduard Bernstein, „a revizionista” (egyébként ritka rendes ember, aki mind a háború, mind a Spartakusbund idején a legtisztességesebben viselkedett, amikor számos egykori „ortodox” radikális a legszánalmasabban megalkudott a nacionalizmussal és az ellenforradalommal), hogy a szociáldemokrata párt és a szakszervezeti mozgalom népjóléti-egyenlősítő reformpárt, reformmozgalom, amely „klienseinek” (a nagyipari munkásoknak és más dolgozóknak) a komparatív előnyéért küzd más osztályok és rétegek érdekeivel szemben, s ezért a polgári demokrácia leghatékonyabb védelmezője, nem pedig az ellenfele.[4] Célja a parlamenti mandátumok, a taglétszám, a szakszervezeti vagyon és a munkássajtó gyarapítása, nem a rendszer megdöntése. „A végcél semmi.”

Mire elérkezett a bukás pillanata 1914-ben, az empirikus munkásmozgalom és a marxista elmélet ellentmondása nyílt titok volt; az, hogy a névleg internacionalista szociáldemokrácia pártjai támogatták a háborút – ahogyan akkor mondták a bírálók: „saját nemzetük burzsoáziáját” – , meglepte a naiv embereket, de nem a beavatottakat. A klasszikus szocializmus története ekkor befejeződött, hiába vannak azóta is szociáldemokratának nevezett pártok, amelyek méltányosabb adórendszert és hasonlókat javasolnak. (Érdemeik vannak, de polgári érdemek: béke, pluralizmus-demokratizmus, antifasizmus, diktatúraellenesség: ezek nélkülözhetetlen és szép dolgok, de nem szükséges hozzájuk szocialistának lenni.)

Mielőtt azonban befejeződött volna – és a konstruált osztályidentitást simán legyőzte volna a konstruált nemzeti identitás – megszületett a megoldás: Karl Kautsky, a századfordulós II. Internacionálé teoretikusa kimondta, hogy az elméletet kívülről kell „belevinni a tömegekbe”, hogy a munkásosztály (tapasztalati) osztálytudata nem haladja meg, nem töri át a „polgári” horizontot, a nagyobb jólét, a nagyobb cselekvési szabadság (értsd: osztályhatalom) többet jelent neki, mint a kapitalizmus megszüntetése. A célt tehát az ihletett-beavatott gondolkodóknak és „a proletár eliteknek” kell átérezniük és átérteniük, „az igazaknak”, majd Lenin – Kautsky hű tanítványa – szerint „a hivatásos forradalmárok” vasfegyelmű káderpártjának.[5]

Evvel kezdődik a Kommunista Internacionálé igazi története, és ez magyarázza „a nyugati marxizmus”[6] jó néhány sajátszerűségét.

Az 1914. augusztusi katasztrófa megmutatta, hogy a szociáldemokrácia beleolvadt a nyugati kapitalizmus szerkezetébe, megszervezte és megerősítette az imperialista métropolisz munkaerejét, saját erejével kiszélesítette és befejezte a polgári „demokrácia” művét Nyugaton, államfönntartó tényező lett – Németországban a legnagyobb parlamenti párt – , és ennek megfelelően járt el, amikor mindenütt azonosult a nemzeti, azaz a burzsoá államérdekkel, és segített mozgósítani a proletár ágyútölteléket. Az „osztályharcos” és „marxista” beszéd hamis és üres retorikának bizonyult, amelynek az elárulása nem került a vezetőknek nagy erőfeszítésükbe. Kautsky valamit motyogott arról, hogy az Internacionálé a béke, nem a háború „eszköze”…

Maga a munkásosztály kétely nélkül követte pártját (pártjait) a lövészárokba, a halálba és az örök szégyenbe. Csak a margón – Olaszországban, az Ibériai-félszigeten, Oroszországban – voltak számosabban az antimilitaristák, a nyugati országokból semleges országokba (főleg Svájcba) kellett menekülniük a keveseknek, vagy börtönben ültek, mint Rosa Luxemburg.

Az evolucionista és parlamenti szocializmus örökre megbukott (ennyiben a későbbi bolsevikoknak volt igazuk, illetve nekik is; az anarchisták pedig már rég megjósolták ezt a fejleményt),

kiderült, hogy a „valóságosan létező” proletariátus empirikus osztálytudata polgári, nem pedig forradalmi; beéri a monarchia, az egyház, a főnemesség pozícióinak végső megrendülésével, a bővülő szavazati joggal, a növekvő jóléttel és biztonsággal: a burzsoázia megbízható szövetségese, vele együtt képez „nemzetet”, amelynek érdekei nem osztályérdekek, hanem más polgári nemzetekkel versengenek a földi javakért és a szuverenitásért.

Az ellenség itthon van, nem külföldön – der Hauptfeind steht im eigenen Land (Karl Liebknecht, 1915) – , mondták a szociálsoviniszták ellenfelei: az első világháború mindaddig példátlan barbárságával szemben végérvényesen az internacionalizmus lett a valódi baloldal fő ismertetőjegye, és 1917-ben tört ki a világtörténelem első antinacionalista, ha tetszik: „nemzetellenes” lázadása a békéért.

Az örökre el- és megbukott szociáldemokrácia (korábbi és későbbi érdemeire való tekintet nélkül) érdekkalkulációs politikája doktrinális értelemben is szembenáll a marxizmussal. A parlamentarizmus is külső és belső koalíciók megkötésére kényszerítette a számbeli kisebbségben lévő munkásosztályt. Ezek közismert dolgok.

A háborúellenes radikálisoknak (ez sokáig jelentéktelen és szervezetlen, apró kisebbség volt a mozgalom legszélén) be kellett látniuk, hogy a doxa és az episztémé, a vélekedés és az ismeret, a hit és a tudás ellentéte a szocializmusban is fönnáll. A proletariátus politikai-szervezeti autonómiája nem kezessége az ortodoxiának, azaz a helyes hitnek. A proletariátus létéből nem következik a kommunista tudat. Az „ideológia” (azaz: a hamis tudat) az elidegenedés által megtévesztett embertömegek nézete, a többségi nézet még a szervezett munkások között se szocialista vagy kommunista valójában, ezért önmagában nincs értéke, ez csak „demokratikus illúzió”, amit 1914. augusztusa óta nem is kell bizonyítani többé, ez tény.

Amit a proletariátus empirikusan „akar”, az többé nem szent: fontos információ a mozgalom tudósainak és teoretikusainak, de nem több.

Mi lehet bármiféle szavazás, választás, plebiszcitum, közvélemény-kutatás, fölmérés eredménye? Logikája a parlamentarizmusé, a nézetek forrása a sajtó (a médiák), horizontja a polgári (civil) társadalom pluralizmusa: a polgári keretben aligha jöhet létre autentikus antikapitalista többség.

A parlamentarizmus soha nem tenné visszafordíthatatlanná a szocialista vívmányokat (pl. a termelőeszközök magántulajdonának, az örökösödésnek, a konkurenciának, a pénznek, az állandó hadseregnek stb. a fölszámolását), még ha a bevezetésükre sor került is volna valaha (nem került soha: a magántulajdon [vagyis az elkülönült tulajdon] megszüntetése a termelőerők és a termelőeszközök elválasztásának a megszüntetése, amiről az ún. létező szocializmusokban szó se volt; az állam is idegen tulajdonos a tulajdonnal és a tulajdon felől akkor se rendelkező proletárral szemben).

Lukács György legfontosabb munkájában[7] fejtette ki, hogy miért elkerülhetetlen az eldologiasodás társadalmában – erre a műre Marxon kívül Max Weber és a neokantiánusok is hatással voltak (bár Lukács maga persze Hegel felé tájékozódott hasonlóan a nyugati marxizmus más nagyjaihoz) – az empirikus proletártudat polgáriassága. Ezt kell helyettesítenie a filozófiának (amelyet Lukács itt betudott, tulajdonított osztálytudatnak hív).

Lukács szerint tehát a kommunista párt lényegileg filozófiai (ma azt mondanák, nem túl helyesen, hogy „kulturális”) vállalkozás. A nyugati marxizmus – a marxizmus „második hulláma” az alapítók után – egyrészt a politika primátusa mellett szállt síkra (nem kellett Carl Schmitt-től kölcsönöznie, Chantal Mouffe egyszerűen rosszul értesült: a politika elsőbbségét Lenin és Trockij korábban tudta és hirdette), hiszen először tört ki (majd szenvedett vereséget) kommunista forradalom, másrészt a kultúrára és a tudományra koncentrált, mert meg kellett határoznia a beszámított-tulajdonított osztálytudat tartalmát, azaz a helyes filozófiát, társadalomtudományt és művészetet mint a forradalom előzményét és következményét.

Föltűnhetett bárkinek, hogy a nyugati marxizmus legnagyobbjai közül Lukács, Benjamin és Sartre az irodalommal és az irodalomtörténettel, Bloch és Adorno a zenével, Gramsci a történettudománnyal, Bloch a keresztyén teológiával (és valamennyien a filozófiával) mint paradigmával foglalkoztak a leglövöldözősebb időkben.

Itt ismét a platóni problematika támad új életre, kétszeresen is: egyrészt az igazságról nem lehet szavazással, azaz a szupremáciáért viaskodó vélemények közötti véletlenszerű döntéssel határozni (mint tudjuk, a szavazás/választás sem az igazságosság, sem a demokrácia kritériumait, ismérveit nem elégíti ki, legjobb esetben amolyan istenítélet), másrészt a filozófia kontraintuitív (vö. a barlanghasonlattal), eleve kritikailag viszonyul a legtöbb fajta intuitív szemlélethez (a nap fölkél és leszáll); Kant óta pedig az európai népi szemlélet, továbbá a magas metafizikai hagyomány valóságképzetét tartja érvénytelennek, s ez a filozófia helyzete máig (bár ennek mindig volt és van kisebb – romantikus – ellenzéke).

A nyugati marxizmus – amely épp olyan elmélete lett a kommunista világforradalomnak, mint Kant és Fichte filozófiája a nagy francia forradalomnak – csakhamar ellentétbe került mind a III., mind a föléledt II. Internacionálé vezetőivel. Mivel a nyugati, mindenekelőtt a német, az olasz és a magyar forradalom vereséget szenvedett, a modern kapitalizmusra adott válasz filozófiai maradt.[8]

Az orosz forradalom, amelynek a vezetője, Lenin már 1902-ben, Mi a teendő? c. híres tanulmányában megerősíti Kautsky nézetét, amely szerint a kizsákmányolt proletariátus képtelen az elmélet létrehozására, ez a polgári értelmiség föladata[9], képtelen volt legyőzni részint az elmaradottságból, részint a hivatásos forradalmárok bolsevik káderpártjának jellegéből származó problémáit, s ezért az államkapitalista diktatúra ismeretes vonásai mellett – Lenin minden hegelezése ellenére – visszaesett a II. Internacionálé naturalista-pozitivista metafizikájába (ahogyan a szociáldemokrata Kautsky is a legmerevebb darwinizmusba), amelyet a központosított propagandaapparátus mellett a szovjet inkvizíció és Santa Hermandad terjesztett ijesztő szigorral és filozófiai naivitással.

Korschot kizárták a pártból, Lukácsot önkritikára, majd nézetei megváltoztatására kényszerítették. Gramscit börtönben tartották a fasiszták, a Szovjetunió pedig nem volt hajlandó kiszabadítani onnan, pedig Mussolini szívesen elengedte volna végül, ha kérik.[10] A nácik elől menekülő Benjamin öngyilkos lett. A politikailag a még 1937-ben is az SZK(b)P-t támogató Bloch végül az NDK-ból az NSZK-ba volt kénytelen emigrálni, a szovjet tömbben betiltott Lukács Nyugat-Németországban publikált. Természetesen a sztálinizmus más rémtetteihez – és az orosz forradalom szégyenletes bukásához már az 1920-as években – képest ezek semmiségek.

Ugyanakkor a nyugati marxizmusból lett a jelenkori szélsőjobboldal szimbolikus réme, az ún. „kulturális marxizmus”, ennek a történelmi hamisításnak a leírására nem fogok időt fecsérelni. (Ahogyan Gramsci fasiszta használatára se: az újfasiszták már 1981-ben nagy Gramsci-konferenciát rendeztek Alain de Benoist szervezésében és fölléptével Párizsban: ez a divat fél évszázadnyi késéssel érkezett el a budapesti szélsőjobboldalhoz, pedig Gramsci szó szerint ugyanazt mondja, mint Lukács, akit gyűlölni illik ezekben a körökben. A „kultúra” fókuszba állítása érthető abban a pillanatban, amikor 1914 katasztrófája után és – vele szemben – a szocialista forradalmi kísérlet, a biennio rosso összeomlása után Mussolini fasisztái hódították meg az olasz proletariátus egy részét és az olasz falut, miközben az orosz bolsevik párt vezetését fokozatosan átvette Sztálin. Ez Gramscinál, Lukácsnál, Korschnál kevésbé éleselméjű embereket is elgondolkoztatott volna.)

„A tömegekbe kívülről bevitt” magasabbrendű, a forradalmi filozófiával egyenrangú proletár osztálytudat épp úgy csődöt mondott, mint az empirikus, „trade-unionista” (Lenin gúnyosnak szánt kifejezése), reformista osztálytudat. Az utóbbit maga alá temette a háborús nacionalizmus, az előbbit – amelyet Lukács tervezett (illetve „kulturális hegemónia” kódnéven Gramsci) – politikailag a sztálinizmus, filozófiailag az általa a kommunista pártok „bolsevizálásának” örvén rehabilitált, primitív, materialista-determinista, szcientista-naturalista metafizika (amelynek a homályos emléke Kelet-Európában még ma is megszabja a marxizmus appercepciójának a természetét, aminek a következtében negyven év pártszemináriumai után az egykori szovjet tömbben ismerik és értik a marxizmust a legkevesebben; ez a kelet-európai értelmiségiek, bal- és jobboldaliak „Marx”-fölfogása: még mindig a leggyermekesebb „materializmus”, amely a tőkések állítólagos „szándékaira” és „érdekeire” koncentrál; illetve a leglaposabb fogyasztói egalitarizmus: mindkettő a forradalom utáni, a restauráció és a polgárkirályság [1814-30, 1830-48] alatti neojakobinus kispolgári düh [indokolt düh] terméke, amellyel már a Kiáltványban leszámolt Marx és Engels).

A szöveg második részét holnap közöljük.

[1] – Vö. Saint-Simon: Az európai társadalom újjászervezéséről. Új kereszténység, ford. Jordáky Lajos, Bukarest/Kolozsvár: Irodalmi Könyvkiadó, 1969. A korai szocializmusról érdekes leírások Franz Mehring nagy történeti művének szemelvényes kiadásában: A német szociáldemokrácia ifjúkora, szerk. Hamburger Mihály, ford. Kis János, Bp.: Európa, 1987. Vö. Franz Mehring: Marx Károly élete (belőle az V. fejezet), Ágoston Péter fordításának (1925) fölhasználásával ford. Remsei Flóra, bev. Kálmán Endre, Bp.: Gondolat, 1958, 126-173.

[2] – Szabó Ervin már az első világháború előtt összeütközésbe került az MSZDP-vel a frakciószabadság és a belső pluralizmus ügyében. Vö. „Pártfegyelem és egyéni szabadság” (1904), „Hogyan módosítsuk a pártszervezeti szabályzatot?” (1905), in: Szabó Ervin Válogatott írásai, Bp.: Kossuth, 1958, 169-187, 201-228. Azóta se jelent meg egyik se. (Szabó Ervint nevezi a mai magyarországi hivatalos szélsőjobboldal „aljas gazembernek” [így], aki a „bolsevizmus” előkészítője volt. Ezt Révai, aki egy életen keresztül harcolt ellene [posztumusz], jobban tudta.)

[3] – Vö. G. M. Tamás: „Telling the Truth About Class” (Socialist Register, 2006). Teljes szöveg: „Wahrheit und Klasse, noch einmal betrachtet”, in Tamás: Kommunismus nach 1989, ford., szerk. Gerold Wallner, Bécs: Mandelbaum-Verlag, 2015, 126-198.

[4] – Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai (1899), ford. Réthelyi Károlyné, Bp.: Kossuth, 1971, 1989. A híres bírálat: Rosa Luxemburg: „Társadalmi reform vagy forradalom?” (1899, 1908), in: Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, vál., bev. Vörös Gyula, Bp.: Gondolat, 1983, 104-195. A realisztikusabb szociológiai leírás persze Bernstein tollát dicséri.

[5] – Ld. Massimo Salvadori: Karl Kautsky and the Socialist Revolution, London: Verso, 1990.

[6] – A „nyugati marxizmus” szakkifejezés, amely Karl Korschtól ered, majd Maurice Merleau-Ponty használta: ez a nem szovjet, radikális, a párt „tanítóhivatalának” nem alárendelt marxizmust jelenti, amely egyben nem szociáldemokrata; semmi köze holmi nyugati fölsőbbrendűséghez vagy efféléhez. Legfontosabb alakja (a fiatal Lukács, 1924-ig) kelet-európai volt. Vö. Perry Anderson: Considerations on Western Marxism, London: Verso, 1976 (számtalan utánnyomás és fordítás).

[7]Történelem és osztálytudat (1923), szerk. Vajda Mihály, Bp.: Magvető, 1971. Vö. Lukács György: Forradalomban, szerk., vál., s. a. r. Mesterházi Miklós, Bp.: Magvető, 1987. Ezeknek az írásoknak – bár ismertek – Magyarországon úgyszólván semmi hatásuk nem volt, ma sincs, bár a vita körülöttük, gondolataik körül (mindjárt száz esztendeje) változatlan hévvel dühöng. Külföldön.

[8] – A nyugati forradalom kudarcának és a fasizmusok evvel összefüggő sikerének a kulturális következményeiről ld. tanulmányomat: TGM: „Az értelmiség mint történelmi probléma”, Litera, 2020. július, itt, itt és itt.

[9] – Ezt a nyugati marxizmus vezéralakja bírálja: Karl Korsch: „Der gegenwärtige Stand des Problems »Marxismus und Philosophie«. Zugleich eine Antikritik” [1930], in Korsch: Marxismus und Philosophie, Korsch Gesamtausgabe Bd. 3, szerk., bev. Michael Buckmiller, Amszterdam: Stichting beheer IISG, 1993, 386-387 & passim.

[10] – Maria Antonietta Macciocchi: Per Gramsci, Bologna: Il Mulino, 1974. Különösen érdekes a nagy közgazdász, Piero Sraffa (aki 1927-től már Cambridge-ben tanított, s aki Gramsci legközelebbi barátja volt: tőle származott a toll, tinta és papiros, amellyel és amelyre a Börtönfüzeteket írta a Kommunisták Olaszországi Pártjának főtitkára) rejtélyes szerepe ebben: úgy látszik, nem sikerült elérnie Sztálinnál, hogy közbenjárjon. Viszont holtig titkolni igyekezett mindezt.

Forrás: https://merce.hu/2020/10/03/tgm-keveseknek-a-sokak-helyett-1/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Keveseknek a sokak helyett 1. – Cikk a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Rendszerváltás? (A Nagy Csalódás) / System Change? (The Great Disappointment)

Ma is nagyon aktuális, bár kb. hat évvel ezelőtt írtuk a dalt Mouksával együtt:

Over twenty some years now
We’ve been waiting for the good life
For the average citizen
Instead of wealth we have poverty
Unrestrained exploitation
So this is the big system change
So this is what you waited for

No housing, no food, no work
But that’s what was assured wouldn’t happen
Those on top prey upon us
The poor suffer everyday
So this is the big system change
So this is what you waited for

When will real change occur?
When will there be a livable world?
The ultimate solution will arise
When this economic system is forever abandoned
So this is the big system change
So this is what you waited for

There is no solution but revolution

Mouksa, the former singer/songwriter/guitarist of the Psychedelic Cowboys teamed up with lyricist (and president of ATTAC Hungary) Matyas Benyik in August of 2013 to write this song about the widespread feelings of disappointment with the results of the system change — from socialism to capitalism — in Hungary since 1990.  “Rendszerváltás (A Nagy Csalódás)” — or “Disappointment with the System Change” — is meant to go beyond partisan politics and instead to the very conditions and realities of exploding inequality, poverty, and homelessness in Hungary during the last 25 years.  This video was made with Mouksa’s new band The Mouksa Underground in February 2014.

Kategória: Nincs kategorizálva | Rendszerváltás? (A Nagy Csalódás) / System Change? (The Great Disappointment) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

University students` protest in Budapest are still going on

Since the beginning of September 2020 students of the University of Theatre and Film Arts (SZFE) and their sympathizers protested in central Budapest against changes to the way the university is governed. The protesters insist that the institution had lost its autonomy. The students and faculty believe that the ruling Orban government wants to gain control over the university.

Rectors and department leaders at the 155-year-old state-run establishment resigned when the law, passed earlier this year, switched the ownership of the university from the state to a private foundation.

Students at SZFE have drawn up a list of demands before they will allow the university to function, which include academic autonomy, the resignation of the current board, and that the state continues to fund the university.

The protest, at SZFE, has drawn shows of support from theater groups, students, actors and university faculties in Hungary and around Europe.

In the last hours of the resignation period of the resigning leadership, students learned from the press only yesterday night that a board of trustees not recognized by them had appointed two new vice-rectors to head the institution without a tender. After the farewell of their management, they held an overnight student forum, during which they voted to block the other building of the Film and Media Institute on Szentkirályi Street (the main building on Vas Street was occupied just a month ago). A guard has been set up, only citizens of the University can enter the gate.

Today the teachers of the SZFE will also turn their protest to a higher level, as they went on strike indefinitely from 8 am.

Budapest, 1st October 2020.

Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | University students` protest in Budapest are still going on bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva