ATTAC Magyarország

Between 2nd and 4th September 2016 a Leftist Festival was organised by the Organisers for the Left (SZAB) at Horány/Hungary in the Regatta Leisure Centre, where more than 800 people from the Civil Society Organisations as well as Hungarian left parties (e.g. European Left-Workers Party2006- ELWP2006, Hungarian Socialist Party- MSZP, Dialogue for Hungary-PM, The Left -A BAL), and about a dozen CEE parties of the European Left and also trade union confederations (National Confederation of Hungarian Trade Unions-MASZSZ, Forum for the Co-operation of Trade Unions- SZEF) and the Miners Trade Union participated. It was an outstanding event, because the Executive Committee of the International Federation of Resistence Fighters (FIR) – Association of Antifascists hold its meeting as well. Parallelly with the Leftist Island Festival on 2nd September a Conference of the Central and Eastern European Working Group of the European Left Party (ELP) was organised by ELWP2006 in order to prepare for its Congress of the ELP in December 2016.

During the three-day extremely rich political, cultural and sports programs the main emphasis was put on the following issues:

• the advance of the far right, rising racism and neo-fascism

• the reasons for the weakness of the trade unions in the CEE countries

• historical experiences of the system change in the region

• the responsibilities of the Left in handling refugee crisis

• the future of Europe in the global arena, EU, Brexit, TTIP

• crisis zones, the effects and consequences of wars and terrorism (e.g. Middle East, Islamic State, Syria, Ukraine, etc.) for the EU and the CEE. The role of UN, NATO, the US, EU, Russia and China in an eventual settlement

• alternatives of self-defence, Unconditional Basic Income (UBI) and reduced working time, good examples of backwarded subregions in Hungary

• economic violance as the root cause in feminist perspective

• alliance building of the Hungarian Left to defeat the ruling right-wing Fidesz and to restore democracy

In frame of a central Forum on 3rd September Maite Mola, Vice President of the European Left Party (ELP) and Attila Vajnai, President of the ELWP2006 was talking about the situation in Europe and the challenges the whole continent are facing. Mola was giving an account about the legal proceedings launched against her under Turkey’s Anti-Terror Law, her percepcion of political experiences of the CEE countries, and on the main tasks of the ELP Congress to be held in December 2016.

The Cuban Ambassador and the Chargé d`Affaires of Venezuela in Budapest were participating in the debates entitled: the fight against the Centre: Latin-American responses.

Participants of the Leftist Island Festival agreed to continue helping to join the Hungarian progressive forces in order to defeat right-wing Fidesz in 2018 and to restore democracy and the rule of law.

Let us go to Horány! Lead the anti-capitalist struggle! We demand shelter, bread and work!

Budapest, 8th September 2016.

Organisers for the Left (SZAB)

A Rendkívüli Kongresszusra a Polisario Front alapokmányának 49. cikkelye alapján került sor, amely kimondja, hogy a Nemzeti Tanács (a Parlament) elnöke tölti be (az elhalálozás miatt) megüresedett Polisario főtitkári és a Szaharai Demokratikus Köztársaság elnöki posztját mindaddig, amíg a rendkívüli kongresszus az új főtitkárt és elnököt meg nem választja.

A Polisario Front meghívására, a Szaharai Néppel Szolidáris Közép- és Kelet-európai Szövetség (CEE Alliance) küldöttsége is részt vett a dakhlai menekülttáborban megrendezett (Tindouftól kb. 200 km-re dél-Algéria és Nyugat-Szahara határán található) rendkívüli kongresszuson, amelynek jelmondata „Erő, határozottság és akarat a nemzeti függetlenség és szuverenitás megteremtése érdekében” volt. A konresszusra több mint kétezer nyugat-szaharai küldött és mintegy 300 külföldi vendég érkezett Európából, Latin-Amerikából és Afrikából.

A rendkívüli kongresszuson többek között Algéria, Mauritánia, Dél-Afrika, Nigéria, Ghána, Namíbia, Zimbabwe, Tanzánia, Angola, Mexikó, Brazília, Kuba, Nicaragua, El Salvador, Venezuela, Spanyolország, Franciaország, Svájc, Svédország, Ausztria, Olaszország, Oroszország és Magyarország küldöttei, továbbá az Európai Parlament, Egyiptom, Libanon, valamint a civil szervezetek és a sajtó képviselői vettek részt.

A megszállt és a felszabadított területekről, illetve a menekülttáborokból és a külföldi diaszpórából Dakhla-ba érkezett szaharai küldöttek Brahim Ghali személyében július 9.-én megválasztották az új köztársasági elnököt és a Polisario Front főtitkárát. A Polisario új elnöke „speciális katonai kiképzés” bevezetésével a Szaharai Népi Felszabadító Hadsereg (SPLA) megerősítését sürgette, amelynek révén lehetővé válik számukra, hogy „minden eshetőségre” felkészüljenek. Emellett Ghali kiemelte, hogy a függetlenségi harc részeként szükség van a „diplomáciai munka további erősítésére” is.

A rendkívüli konresszuson elhangzott hozzászólások legtöbbje a marokkói megszállók által a szaharai nép ellen elkövetett emberi jogi visszaélésekkel foglalkozott és Nyugat-Szahara függetlenségét követelte. A Szaharai Emberi Jogokat Védelmező Bizottság (CODESA) küldöttei kijelentették, hogy itt az ideje, hogy a több mint négy évtizede zajló konfliktusnak mielőbb véget vessenek, és a nemzeti egység megteremtése lehet az egyedüli módja annak, hogy Nyugat-Szahara függetlensége megteremthető legyen.

Sok résztvevő felszólította az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy vállaljon nagyobb felelősséget Marokkó brutális elnyomó politikájának áldozatai iránt. Számos hozzászóló hangsúlyozta, hogy a Marokkói Királyság fegyveres erői a nemzetközi közösség szeme láttára folyamatosan elnyomják a békés szaharai lakosságot. Nemzetközi szolidaritásra buzdították a hallgatóságot, hogy állandó nyomást gyakoroljanak a marokkói gyarmatosító hatalomra.

A kongresszuson felidézték még, hogy Marokkó 1980-87 között a megszállt Nyugat-Szaharában 2700 km hosszú, 3 méter magas falat épített Marokkótól végig Mauritániáig, megfigyelőberendezésekkel, taposóaknákkal a határ mindkét oldalán. A fal nyilvánvalóan jogellenes. A Nemzetközi Bíróság több, mint 10 évvel ezelőtt, arra a következtetésre jutott hogy a fal egyértelműen sérti a nemzetközi jogot.

A CEE Alliance nevében Benyik Mátyás elnök mondott beszédet a kongresszuson. Részvétét fejezte ki a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság ex-elnökének és a Polisario Front volt főtitkárának, nevezetesen Mohamed Abdelaziz-nak 2016 május végén bekövetkezett halála kapcsán. A nemzetközi szolidaritási mozgalom tagjainak nagy bánatot és szomorúságot okozott a hír. Benyik biztosította a résztvevőket, hogy a CEE Alliance folytatja a szaharai néppel szolidaritást vállaló tevékenységét a régóta esedékes dekolonializációs folyamat megvalósítása érdekében. Kijelentette, hogy Marokkó nem rendelkezik semmiféle szuverenitással Nyugat-Szahara fölött. Marokkó egyszerűen egy megszálló hatalom, és ennek következtében a folyamatos jelenléte Nyugat-Szaharában teljesen illegális.

Az Alliance elnöke azzal folytatta, hogy elítéli az Európai Parlament 2013. december 10.-i döntését, amellyel áldását adta az illegális EU-Marokkó halászati megállapodásra. Benyik azt is követelte, hogy a MINURSO mandátumának kibővítésével sürgősen hozzanak létre az emberi jogok megsértését nyomon követő és a visszaéléseket megakadályozó mechanizmust.

Végül Benyik Mátyás megerősítette, hogy a CEE Alliance elkötelezett a Polisario Frontnak a szaharai nép önrendelkezési jogát célul kitűző igazságos harca mellett és követelte a szaharai politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását, továbbá a megszállt területeken a marokkói hadsereg által elkövetett bűncselekményekért Marokkó jogi és politikai felelősségre vonását.

A Polisario Front rendkívüli kongresszusáról készített rövid videó ezen a linken érhető el:

https://www.youtube.com/watch?v=KrbPmHodXhc

Budapest, 2016 augusztus 11.

Benyik Mátyás, elnök

CEE Alliance of Solidarity

Az instabilitás kiváló ürügy: de nem a civilizáció megerősítésére, hanem a szétrohasztására.

Mindenki tudja, hogy nem pusztán a periférián (a Balkán-félszigeten, Törökországban, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában) van válság. Súlyos politikai válság bénítja meg a két hagyományos európai nagyhatalmat, Franciaországot és Nagy-Britanniát, olyan európai középhatalmakat, mint Olasz- és Spanyolország. A NATO és Oroszország közötti, részben irracionális konfliktus (amely elkerülhető lett volna tárgyalásokkal) is igen veszedelmes. (Ráadásul súlyos politikai válságok vannak az indiai szubkontinensen, a túldicsért, de azért elemeiben nemrég még létezett indiai „demokrácia” megszűnőben. A túlnépesedett Bangladesben is óriási bajok. A Kínai Népköztársaság visszatért a kipróbált neosztálinista irányítási módszerekhez. Latin-Amerika legnagyobb országa, Brazília, a politikai megszűnés felé tart.)

Közben a világ közvéleménye pánikvihogó hitetlenkedéssel figyeli Donald Trump menetelését az Egyesült Államok elnöksége felé, ami önmagában válságtünet, még akkor is, ha ez az ember nem nyer végül.

A sokrétű válságban föltűnő a vezetés válsága. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi – választott! – vezető, akire ekkora tudatlanság, felelőtlenség, butaság, könnyelműség, korrupció lett volna jellemző; a közjó iránti nyílt közöny, a honpolgárok alig leplezett megvetése, a demokratikus észjárás és érzület hiánya inkább szabály, mintsem kivétel. Franciaország és Anglia élén olyan figurák állnak, akik a községi OTP-fiók ügyintézői posztján is szánalmas kudarcot vallanának. Donald Trump és Torgyán József összehasonlítása az utóbbi javára ütne ki kedvezően.

Csak a szélsőjobboldalon vannak céltudatos, energikus, intelligens, sikeres politikusok – szélsőjobboldalinak tekintve (joggal) az olyanokat is, mint Kaczyński és Orbán. Ez utóbbiak nemcsak kihasználják, hanem teremtik is a válságot, amelynek mások az elszenvedői, és a válság miatt szűkölően regresszív rettegésbe süllyedt populációkat nem mozgósítják (amint valaha a fasizmus tette), hanem a félelem nemzeti egységébe tömörítik. Uralmuk szilárdnak mondható, annak ellenére, hogy eredményeik nincsenek, és – szemben a hagyományos jobboldallal – pusztítják az államot, a közigazgatást, az egész intézményrendszert. A folytonos rögtönzött intézkedések leplezik (rosszul) a törvényhozói program hiányát; az intézményrendszer ismétlődő átszabása és az egész lázas áltevékenység aláássa mind a tekintélyt, mind az autonómiát (az államnak mindkettőre szüksége van). A bírói hatalom és a belső ellenőrzés gyöngítése látszólag megkönnyíti a vezetők dolgát, de a kontroll alól kikerült államgépezet – még a szélsőjobboldal sajátos szükségleteinek szemszögéből nézve is – akadozva működik; a megnövelt hatáskörű központi kormányzat képtelen kiszolgálni, ellátni, útbaigazítani ügyfeleit és alárendeltjeit. Ezt a vezetők óriási személyes hatalma csak ideig-óráig (és többnyire csak látszólag) helyettesíti. A végeredmény: a hivatalnoki morál, a bürokratikus éthosz halála, továbbá a kiszámíthatatlanság és rendetlenség. Mindezt alig leplezik a fegyelemre, engedelmességre, egységre, együttműködésre, kemény munkára és rendre szólító szavalatok. A „poroszos drillt” bíráló liberális újságcikkek azért is hatástalanok, mert a féldiktatúra klienspolgárai csak káoszt észlelnek. „A múltba fordulás” bírálata azért életlen, mert a rezsim harmadosztályú ideológusai átbúvárolt és szeretettel ápolt hagyomány helyett műveletlen giccset szolgálnak föl. Nem „fordulhatnak” olyan „múlt” felé, amelyről fogalmuk sincs.

Eltérően a periféria és félperiféria tekintélyelvűnek hírlelt, ám zavaros és iránytalan, habár antidemokratikus rendszereitől – amelyek már csak ezért is rászorulnak arra a kis kohézióra, amelyet az idegengyűlölet és az etnicizmus kínál –, a nyugati polgári társadalmakat már csak az ott még meglévő rutin tartja össze úgy-ahogy. A közigazgatás és az igazságszolgáltatás még működik, bár egyre diktatórikusabb elvek alapján, egyre népellenesebb irányban, egyre több diszkriminációval; ám manapság jelentős teljesítménynek kell tekintenünk, hogy kézbesítik a leveleket, söprik az utcát, elviszik a szemetet, folyósítják a nyugdíjat, kezelik a fájós fogat. Nem csekélység. Nagy dolog, hogy nem hullik a vakolat a betegek nyílt sebeibe a kórtermek mennyezetéről. A rendőrség és a titkosszolgálat is elég snájdig.

A második világháború utáni nyugat-európai (piaci) kapitalizmus úgy fejlődött a megboldogult népjóléti állam egykori csúcspontjáig, hogy a tőkés államnak szembe kellett néznie a belső ellenséggel (erős kommunista pártok, szakszervezetek, itt-ott radikális szociáldemokrácia, újbaloldali munkás- és diáklázadások, rendszerellenzéki kultúra) és a külső vetélytárssal (a szovjet típusú államkapitalista diktatúrákkal és egyenlősítő politikájuk ma már elfeledett népszerűségével, valamint a katonai fenyegetésükkel és fölforgató manővereikkel). Ebben az időszakban a tőkés állam – eredményesen – osztálybékére törekedett (integrálta, de nem semmisítette meg a belső ellenséget, a munkásosztály és a nők életszínvonalának emelésével, az egyenlőtlenségek csökkentésével és az oktatás kiterjesztésével), és kompromisszumra törekedett a Szovjetunióval és szövetségeseivel, amelyek megmaradtak ellenfélnek, de egyben lekötelezett kliensekké és adósokká is váltak.

Ezt a belső és külső patthelyzetet nevezik máig (terminológiailag ugyan helytelenül) „demokráciának”. Ebben a helyzetben alakult ki a mára (természetesen) elavult, bomladozó politikai tagoltság, párt- és médiaszerkezet. A belső ellenség integrálása és a külső ellenfél-rivális semlegesítése lehetővé tette az 1980-as évektől a következetesebb burzsoá osztálypolitika érvényesítését (Mrs. Thatcher és számtalan utánzója), a klasszikus munkásmozgalom alávetését, a burzsoá politikai hegemónia újjáformálását. 1989-ben a minden önálló tartalmát elvesztett szovjet rendszer megadta magát: mind a belső rendszerellenzék, mind a piaci reformokkal már eleve alkalmazkodott külső ellenfél megszűnt. (Hiába próbálják a mai tőkés Oroszországot jelképesen az egykori „kommunista” kihívó gönceibe bújtatni. Oroszország a rendszeren belüli kellemetlenség a Nyugat számára, nem több.)

Egyszeriben megszűnt a szovjet tömbbel való rivalizálás legitimáló funkciója – „demokrácia” kontra „diktatúra”, „szólásszabadság” kontra „cenzúra”, és így tovább – , és minden probléma, amelyet ez a szembenállás eltakart, egyszeriben a rendszer („piaci kapitalizmus”, „liberális demokrácia”) problémájaként jelent meg. Kiderült (persze volt, aki mindig tudta, elsősorban konzervatív nyugati „disszidensek”), hogy mennyire függött világszemléletilegaz 1945 és 1989 közötti nyugat-európai kapitalizmus a szocializmustól (az„adversary culture” képében). A nyugat-európai polgári rendszerek szellemi bálványai – szinte kivétel nélkül – az ún. liberális kapitalizmust csak kisebbik rossznak tekintették, amely megmenti ugyan Nyugat-Európát a Gulagtól, de egyébként fabatkát sem ér; pozitív, főleg „fogyasztói” előnyei az „önkéntes szolgaság” manipulatív társadalmi-uralmi technikáihoz tartoznak. Ezt napnál világosabban bebizonyította az intézményes rasszizmus és heteroszexizmus fönnmaradása, a belsővé tett (interiorizált) hierarchikus hatalmi rend (konformizmus) terjedése, nem utolsósorban a kommersz „tömegkultúra” révén. A kapitalizmust mint olyant nem nagyon magasztalta és védte senki – Friedrich-August von Hayek marginális különcnek számított az 1980-as évek közepéig. (Ma ismét annak számít, de más okból.)

A kapitalizmusnak mint ideológiának (és nem mint az ideológia által védett realitásnak) a megjelenése igazából történelmi újdonság. (Gondoljunk csak a polgári életformák, a „vállalkozó” és a „középosztály” homályos mítoszaira Magyarországon.) Ennek az ideológiának a középpontjába itt a kontinensen„Európa” került. (Persze pró és kontra.)

Ennek az egyik része már a XVIII. század óta megvan: a „Nyugat” fölénye a „Kelettel” szemben – s itt a mi provinciánkban: „Közép-Európa” képzelt fölénye „Kelet-Európával” szemben –, amelyet irdatlan régen a „kultúra”, a „fölvilágosodás”, az „egyéni szabadság” és a (technikai, gazdasági) „fejlődés” terminusaiban szokás ragozni. (Liberalizmus és nacionalizmus történetileg és logikailag mélyen összefügg, amint ezt magyar vonatkozásban Szekfű Gyula írta le klasszikusan a Három nemzedékben [1920], tessék elolvasni, és ne tessék hallgatni az ignoramus et ignorabimus újabb pesti elmélkedőire.)

Az Európai Unió világnézeti konstrukciójának három összetevője – (1) a gazdaság elválasztása a politikától a „piaci spontaneitás” és a technokrácia nevében; (2) a fölvilágosító kozmopolitizmus „az örök béke” jegyében; (3) a fehér szupremácia a „sötét” és „vad” Kelettel és Déllel szemben – arra volt jó (holott ezek ellentmondanak egymásnak), hogy depolitizálja és adminisztratív jellegűvé változtassa a nemzetek fölötti kormányzati rendszert. Bár a tagállamok „nemzeti” kormányzatai szintén depolitizáltak a népi részvétel tekintetében, mégis sikerült úgy föltüntetni, hogy a tagállami, „nemzeti” szinten „demokratikus” viszonyok uralkodnak, míg európai (a pesti sajtóban valami rejtelmes okból, talán rejtett ellenszenvből „uniós”-nak nevezett) szinten az arisztokratikus „mandarinátus”, a tudós tervező bürokraták hierarchiái. Ez ugyan igaz, de a nyugat-európai tagállamok bürokratizálódása és az EU bürokráciája hasonló jelenségeket mutat; a különbség ott és akkor bukkan föl, ahol és amikor a féldiktatúrás, félautoritárius politikai kormányzat szétveri a formális intézményrendszereket, mindenekelőtt az autonóm (országos és regionális) közigazgatást és igazságszolgáltatást, mint pl. Magyarországon. (Nálunk és a hozzánk hasonló kelet-európai félperifériás, szegény kisállamokban az „uralom” és a „hatalom” fogalma és valósága szélsebesen közeledik egymáshoz.)

Mindezt aláhúzza az Európai Unión belüli gazdasági, kulturális és politikai egyenlőtlenség, a nagy és gazdag államok aránytalan befolyása, amely „Európa” hivatalos világnézetét hamis szóvirágfüzérnek tünteti föl: ez egyszerűsítés, de nem indokolatlan. Az ún. euroszkeptikus, centrifugális tendenciák hívei (ma alighanem a többség) nem veszik észre, hogy a politikai döntések „visszahozatala” tagállami, „nemzeti” szintre csak fokozza az Európai Unió depolitizált, techno- és bürokratikus jellegét. Ha valaki – a polgári állam szokott keretei között – „demokratizálni” akarja Európát, annak felelős (az Európai Parlamentnek felelős) európai kormányt kellene javasolnia, amelynek van közös gazdaság- és szociálpolitikája, közös adópolitikája, nyugdíjpolitikája, segélypolitikája, demográfiai és katonapolitikája, amelyet törvényjavaslatok formájában kellene megvitatnia az Európai Parlamenttel, amely ezeket a jogi aktusokat létrehozná. Azaz európai törvényeket hozna. Ennek volnának aggályos és – számomra – ellenszenves következményei, de az EU demokráciadeficitjének bírálóinak (ha őszinték a bírálatukban, s nemcsak ürügynek használják saját vidéki féldiktatúrácskáik védelmében) ezt kellene szorgalmazniuk.

Ámde természetesen nem erről van szó. Hasonló (hasonlóan őszintétlen) érveket a két korábbi szupraetnikus föderális rendszer (az Osztrák-Magyar Monarchia és a Népszövetség) ellen is fölemlegettek (távoli, arisztokratikus vezetés, arisztokratikus kozmopolitizmus, a nemzetállami közvélemények arisztokratikus megvetése, nemzetek fölötti bürokrácia, amely az ismert „körök” – Vatikán, szabadkőművesség, Internacionálé stb. – okkult képviselete, blablabla). Mindkettőnek a fölbontása összefügg a két világháborúval: a részletekre itt nincs helyem. (Lásd az Anglia kilépéséről szóló cikkemet.)

Az osztálybékítő, kompromisszumos, tervező, óvatosan egyenlősítő és jogkiterjesztő bürokrácia és „szakértő” értelmiség negyvenévnyi európai uralma után, a temperált rendszerversennyel és „kölcsönös elrettentéssel” létrehozott európai egyensúly megszűnése után, a piaci kapitalizmus mérsékelt és radikális rendszerellenzékének halála után – a liberális-demokratikus szalmaláng pár esztendejét (1989-91) követően – beállt a politikai nihil, amelyet olyan pihekönnyű mítoszokkal próbálnak csak ellensúlyozni, mint a technológiai (esetünkben: digitális) optimizmus vagy a „civil társadalom” képzetének a valódi méreteinél több százszor nagyobbra dagasztása.

A strukturális (állandó) munkanélküliséggel, az európai társadalmak kóros elöregedésével és a közel-keleti meg afrikai perifériaországok államiságánakde facto megszűnésével beállott menekültválság csak nyilvánvalóvá tette, hogy a különféle eredetű és „önképű” populációk együttélése – a szupraetnikus nemzetállamokba és nemzetek fölötti struktúrákba vetett bizalom szétmállásával – lehetetlenné vált, a legtöbb ember számára immár elképzelhetetlen, ahogyan mind a militáns iszlámizmus, mind az iszlamofóbiás rasszizmus egyként kinyilvánítja. Nemcsak az Európai Unió áll a fölbomlás határán, hanem Nagy-Britannia, Spanyolország, Belgium is, nem szólva az olyan bizonytalan körvonalú, kényszerből „önállósult” államokról, mint Bosznia, Macedónia, Montenegró (az „albánkérdés” része Szerbia és Koszovó is, no meg a robbanás előtt álló Albánia), Ciprus meg a posztszovjet utódállamok jelentős része.

A menekültkérdés eldőlni látszik: az európai államok – némi habozás után – radikálisan korlátozzák a menekülők befogadását; a majdnem mindenütt befolyásos, sok helyütt kormányzásra esélyes szélsőjobboldal a magyar-lengyel modellt követve a menekültválságért és az iszlám terrorizmusért az Európai Uniót és a nemzetközi „emberi jogi” szabályozásokat okolja. A neonáci fociultrák kifinomultságával, emberszeretetével és toleranciájával fölszerelkezett európai politikusok nyíltan megvetik a nemzetközi jogot, a diplomáciát, az ENSZ (később az EU) védnöksége alatt 1945 óta összeállt nemzetközi alapjogi korpuszt pedig többé-kevésbé nyíltan érvénytelennek, alkalmazhatatlannak tekintik.

A belföldi hátrányos helyzetű kisebbségek és a külhoni menedékkérők iránti együttérzés, jóindulat – de még a puszta riadt aggodalom is – a népszerű médiák otromba tréfáit és uszító rágalmait váltja ki világszerte. A szomszéd népekkel szembeni etnicista idegenkedés fölújítja a régi soviniszta kliséket, az Egyesült Államokban a mexikóiak, Magyarországon a románok és szerbek ellen (ez utóbbiak az ún. liberális sajtóban is elterjedtek, együtt a minősíthetetlen ruszofóbiával). Amerikában a feketekérdés éleződik napról napra. Az instabilitás és a fegyveres erőszak önmagában is pokoli, de egyben kitűnő ürügy: NEM a civilizáció megerősítésére, hanem szétrothasztására.

Már az ókorban tudták, hogy a jó modor és a társasági illem hanyatlása a tágabb és mélyebb dekadencia jele: hazánkban a nyelvtan és a helyesírás végromlásától a trágárság nyilvános használatáig, a nőgyűlölő „szexi” posztok, fotók és videók elfogadottságáig, az alpári disznólkodás és az embermegvető durvaság bevonulásáig a közéletbe, a hanyatlás összes közismert tünetét élvezhetjük. Mindez nem fölszabadító, hanem represszív. Nem a „lazulás”, hanem a katatónia felé mutat.

Nemrég a 168 Óra a jobboldali kormánypolitikával összefüggésbe hozható bulvárceleb szépasszonyokról közölt fölháborítóan szexista összeállítást (újraközölve persze a hölgyek idomait ingerlően kiemelő bulvárfotókat). A Fidesz-közeli fiatal nők testének gátlástalan újrahasznosítása kormánypropaganda, illetve kormányellenes propaganda céljaira a legcsekélyebb ellenkezést se váltotta ki. Anything goes – de nem ám a mondat bájosan anarchoid értelmében. Hanem pont ellenkezőleg.

Hamarosan elérkezünk az 1989-ban elkezdődött világtörténelmi korszak végpontjára. A törökországi balkörmű államcsínykísérlet kudarca utáni lincselések és letartóztatások (és a várható tömeges kivégzések) szép példái a diktatúra és a káosz szerves összefüggésének.

Az Európai Unióban pedig nemsokára otthonosan érezhetjük magunkat, amint Nyugat-Európa is egyre inkább hasonlít Orbán és Vona Magyarországára.

Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20160719_A_zurzavar_logikaja

Az ATTAC logója

The case for monetary reform and unemployment insurance

Introduction

The rejection of continued EU membership by the UK electorate at the June 23 referendum pushed Great Britain into a new type of political and economic crisis. However, the resulting uncertainty also creates a new challenge to the remaining 27 members of the European Union, which is now set to lose the larger of the two member states that have opted out of the single currency.

People in Great Britain, and especially in non-metropolitan England and Wales voted for leaving because they lost confidence in the EU being a win-win game. Similar feelings about the lack of fairness are even more widespread within the Eurozone, and especially in the more peripheral countries which went through a long recession and still struggle with high unemployment and rising poverty.

Following the UK referendum, various officials, including the French and German foreign ministers, called for reforming the EMU and making it more resilient and sustainable, including through the creation of a fiscal capacity for the Eurozone. This paper argues that creating a counter-cyclical fiscal capacity indeed is a crucial and urgent step to halt disintegration, and EMU unemployment insurance can be a pivotal instrument to strengthen economic as well as social cohesion in Europe.

Europe’s multiple crises

When Europe’s crisis is mentioned today, people most likely associate it with the so-called refugee crisis, and the UK referendum result pointing towards Brexit. However, the European Union was already unstable before the 2016 refugee wave arrived and the re-election of David Cameron made it certain that a major Member State would hold a referendum about continued EU membership.

Eurozone crisis made it harder to deal with the other two challenges. It weakened the administrative capacity of Italy and Greece to deal with the crowds of refugees. And it gave a lot of ammunition to UK Euroskeptics who wanted to prove: „the EU is not working“. It just boosted unwelcome migrant flows from the South to the UK and made it harder to reduce the level of immigration. Many Britons, especially those with a left-wing orientation became disaffected when they saw how the community treated its most unfortunate member, Greece, in the Summer of 2015.

Excessive focus on Greece never helped putting a proper analysis of the EMU on the agenda. But it is high time to ask why since 2011 the EU economy decoupled from the US, why countries keeping their national currencies (UK, Sweden, Poland etc.) are more dynamic and stable than those in the euro area, and why the EMU remains so imbalanced and fragile despite investing so much political capital in stabilization and reforms.

No doubt, Greece has been and remains the weakest link in the Eurozone, and there are many internal reasons for that. However, the shortcomings of the whole EMU architecture also require attention, before continuing weak economic performance and future disturbances destabilize the system again, with an increasing likelihood of disintegration.

In June 2015, the Eurozone was diagnosed with serious divergence by the so-called Five Presidents’ Report (5PR). This document was noticed by too few at the time of the storm created by the third Greek bailout. Those who paid attention saw that Jean-Claude Juncker, Donald Tusk, Mario Draghi, Jeroen Dijsselbloem and Martin Schulz actually outlined some very important arguments for revamping the EU’s economic and monetary structures.

Though less visionary than the 2012 Four Presidents’ Report, the 5PR creates a framework for exploring the forest behind the tree. True, the Eurozone has not been in a state of recession for some time, but it has not experienced a proper recovery either after the double dip.

In 2015, three specific actions helped to ensure that the majority of the EU countries would experience positive growth. A more flexible interpretation of fiscal rules was adopted by the Commission, the Juncker plan was launched (creating a new financial instrument called EFSI), and the ECB embarked on quantitative easing (QE) in practice. However, in one year it became clear that, while useful and necessary, these actions do not add up to a full solution either separately or in combination.

Angel Gurria, head of the OECD spoke about a vicious circle driven by falling investment and increasing imbalances, resulting in the erosion of human capital, economic competitiveness and fiscal health. Arguably, this vicious circle cannot be broken without further reforming the Economic and Monetary Union (EMU). As long as core countries are allowed to accumulate ever greater surpluses, while periphery countries can only rely on internal devaluation in bad times, the Eurozone will remain wedded to low growth, deepening asymmetries and vulnerability.

Divergence and the risk of disintegration

Post-war European monetary cooperation disintegrated twice: once in the early 1970s, and then again in the early 1990s. We learned in the recent years that the abolition of national currencies in itself is not sufficient guarantee against another disintegration of the single currency area.

At times of crisis and heightened speculation, a possible break-down, or dissolution of the euro has been mainly discussed in terms of a crash of one or several member states and the resulting need to introduce a new national currency. This is, however not the only way the single currency could die.

Just like the life of humans can end in various ways, a currency union can also be a victim of different diseases. Cancer does not kill the same way as heart attack. Through reforms (notably the Banking Union) and one-off, discretionary measures (by the ECB mainly), the risk of a heart attack has been diminished. However, the risk of cancer is still there, and has probably increased in the meantime.

The divergence that has developed within the euro area between core and periphery is indeed the main threat to the existence of the single currency and to the stability of the EU as a whole. Hence, there is a need for further strengthening of the EMU architecture, and in particular to strengthen its real economic performance and its social dimension.

This ambition should go beyond securing the short-term survival of the single currency, which was the pattern in the 2011-3 period. Without an improvement in real economic and social outcomes, rising nationalist sentiment will continue to turn against either the single currency, or the EU, or both. The democratic governability in Southern Europe is at stake.

Rebalancing the Eurozone is a key question. Various models of rule-based, though limited mechanism of solidarity have already been explored by think tanks, in order to strengthen people’s and markets’ confidence in the euro, and thus create a better institutional foundation for the recovery of investment.

Hostility around bail-out programs and their conditionality have not created a good atmosphere in which more solidarity could be easily promoted, especially if it involves various forms of fiscal transfers. However, there is virtually no serious assessment of the functioning of the euro which would see a chance of long life without a fiscal capacity and risk sharing, ideally in some form of automatic stabilizers that can limit the damage from cyclical downturns. Unemployment insurance (or re-insurance) is a well-developed option for such a function.

Hence, before we get too close to national parliamentary elections in major countries again, and while the third Greek bail-out agreement delivers a certain degree of tranquility, we should use the window of opportunity to discuss a substantial reconstruction of the EMU and make some crucial steps in practice. The work ahead should not only focus on avoiding another heart attack, but on changes needed for truly improving resilience, performance and cohesion.

A broad EMU reform agenda

Beyond occasional bail-outs, there are several broader issues awaiting debate and answers. Should we see the IMF as a permanent participant of EMU stabilization, or we will reach a point soon when the Fund is not needed any longer as a lender or an analyst of debt sustainability? Can the ECB defended from constant legal challenges when it acts in defense of the integrity of the single currency? Can we find the right balance between external support and national responsibility (and bankruptcy if needed) without the risk of contagion and disintegration?

While these and many other questions are raised in connection with EMU deepening, it should not be forgotten that not even the Banking Union has been completed (deposit insurance needs to be delivered to complete the three-pillar system). At the same time, there should be a way to better articulate economic policy in the interest of the euro area as a whole, in order to optimize policy coordination for growth together.

Member states should not be allowed to pursue arbitrary targets (e.g. “black zero”), or accumulate excessive current account surpluses, if those are detrimental to the community as a whole. Establishing a chief economist has been considered for some time, but concrete steps have proven just too difficult, similarly to the external representation of the euro.

The 2012 experience should not be forgotten. Four years ago, the intervention of the ECB turned out to be a game changer. Without it, the Eurozone would probably have quickly disintegrated. However, the ECB only managed to change the game at the level of survival. Today this is not sufficient. What we need is significantly higher rates of growth and a return to real convergence.

A game changer for investment, growth and rebalancing is needed. Ongoing initiatives like creating a Capital Market Union (CMU) or establishing competitiveness councils fall short of this requirement, even if they are often discussed in the context of EMU deepening. Ceterum censeo: fiscal capacity is a necessity, and the case for automatic stabilisers is compelling.

Better governance is necessary (e.g. joint action against excessive imbalances), but it is not obvious that member states would hand over competences to a stronger EMU level governance structure without more risk sharing. This latter would also help strengthening public acceptance of the EMU. Strengthening discipline, solidarity and legitimacy simultaneously would probably pay-off economically as well as politically.

Since 2012, when the reform of the EMU began, the possibility of and need for unemployment insurance within the Eurozone has been frequently discussed. The 5PR, which explains so clearly the problem of divergence, provides another opportunity to have a serious debate on this instrument, potentially opening the avenue of practical changes as well.

Options for automatic stabilisers

Most macroeconomists seem to agree today that the incomplete nature of the EMU makes it unsustainable in its current form, but there can still be a debate about what should be the next step. Automatic stabilisers offer the solution to counter „asymmetric shocks” and resulting imbalances by having a rule-based and conditional mechanism of temporary fiscal transfers.

In discussions on Eurozone fiscal capacity, which are now more frequent than 5-6 years before, experts speak about three possible models of automatic stabilisers. They have different implications in terms of the frequency of transfers, the definition of final beneficiaries, the need for harmonization and governance, as well as the sourcing of the model.

Some economists have explored the possibility of automatic income support for situations of major economic downturns, defined on the basis of the „output gap”. Most likely, such a solution would be in conformity with the current Treaty, but it also has disadvantages. The output gap is a concept too abstract for many people, and when it is calculated, it is often corrected ex post, which risks leading to perverse outcomes. In addition, it entirely lacks a social focus (i.e. it is not certain at all that the beneficiaries of such transfers would be the more vulnerable victims of economic crises).

Reinsurance of national unemployment insurance funds is another possibility. The national capacity of dealing with cyclical unemployment would be supported, but transfers would only be triggered by major crises. Such a scheme would make a stronger and more visible impact at times of crisis, while lacking a role in case of more modest fluctuations. There is a real risk in setting the trigger too high (in terms of rising unemployment above „standard” levels), and thus making the model less effective than potentially possible.

Finally, a partial pooling of unemployment benefit systems would make an economically more advanced solution, by also defining some common minimum standards accross countries (in terms of minimum replacement ratio and duration). The minimum would not be a maximum, because member states could top up payments from the common pool and also extend coverage from their own resources. But the common pool would already have a significant stabilisation effect and it would represent EU solidarity in countries experiencing temporary hardships do to the limitations of their macroeconomic toolbox in the monetary union.

Had such insurance mechanisms existed in the EMU since the times of 1999, the establishment of the single currency, all member states would have been beneficiaries for a shorter or longer period. Countries experiencing a severe recession would have received fiscal transfers amounting to 0,5-1 per cent of their GDP, helping them to a faster recovery and ending up with less poverty and income inequality for which the EU or the euro are blamed today.

Addressing legitimate concerns

From a macroeconomic point of view, stabilisation means dealing with asymmetries and cyclicality. Instability in a monetary union can be linked to uneven growth of productivity but also asymmetric external shocks. These can be addressed to some extent through economic governance, but it is an illusion that perfect stability can be delivered through governance only.

Since perfect ex ante solution (through policy coordination) cannot be developed, it is necessary to have an ex post possibilities, which means we need to have a fiscal capacity for shock absorption (as long as we want to remain in a transparent, orderly and rule based model). This also means introducing elements of a fiscal union, or in other words, transfers.

Some oppose automatic fiscal stabilisers either because they are automatic, while others may be hesitant because they are fiscal (and other types of risk sharing or no risk sharing at all would be preferred). However, those who immediately connect fiscal transfers with moral hazard should not forget that such arrangements are part of national macroeconomic systems at much larger scale. What is more, in 2013 the European Council was about to introduce fiscal transfers called Competitiveness and Convergence Instrument (CCI).

The fact that this 2013 effort failed (due to the failure to connect specific structural reforms with certain amounts of fiscal transfers) should not mean that transfer in general is a non-starter and fiscal capacity would be a wrong idea. It simply means that conditionality cannot be included on a case by case basis, when the transfer has to be made, but it has to play a role at the time of entering the mechanism at the very start.

Another name for entry conditionality is harmonization, but the need for this is often exaggerated in current discussions. Since the suggested safety-net for the euro would only need to be connected with short-term (cyclical) rather than long-term (structural) unemployment, it is a relatively smaller part of labour market organization and statistics that has to be harmonized and not the whole institutional framework.

The degree of harmonisation needed depends on the chosen model, but it would need to be modest in any case, since there is no proposal on the table which would want to cover unemployment in its totality.

Concerns have also been expressed about the future role of social partners, which in various EU countries play a strong role in governing unemployment insurance. Indeed, in any chosen model there would be a need for EU level governance, which could be organized in a tripartite way, giving a real and influential role to the social partners (practically to control the adjustment tools of the mechanism like experience rating and clawbacks).

Just like the case of the Youth Guarantee, the EU level unemployment isurance model would need to draw on the best available practices in Europe, and in those (e.g. Germany and Austria) the social partners play a significant role.

The EMU and the social agenda

All countries in the EU have the ambition to be welfare states in a sense to be able to limit unemployment, poverty and income inequality. This is an ambition born well before the monetary union was created. But the eurozone crisis has severely damaged this capacity in countries of the eurozone periphery, and the problem is linked not simply with the crisis response but the incomplete nature of the EMU.

Alongside economic stabilisation, the key question today is how to strengthen the social dimension of the EMU and counter social divergence. Purely by setting standards without also providing support will not be sufficient. Moving towards an actual fiscal capacity therefore is crucial if we want to see change in reality and not only in principle.

The establishment of a minimalist monetary union in the 1990s produced new types of financial and social risks, and the crisis of the EMU brought the EU to massive divergence and a weakening of the national welfare systems. Such dynamics undermine public confidence in both the EU and its single currency.

Since the very launch of the EU, the social dimension was indispensible for its sustainability and legitimacy. However, the social agenda of the EU was defined in the Delors era, and it has been primarily focusing on employment related legislation. Together with cohesion instruments in the EU budget, social legislation has ensured that the single market does not lead to a polarisation among member states and it makes real convergence possible.

If it is true, that the economics of the EU has to move beyond the Maastricht orthodoxy, it is also true that the pre-Maastricht concept of a Social Europe is insufficient in the 21st century. The financial crisis has produced an unprecedented social crisis in several countries but social policy alone cannot compensate for the malfunctioning of the monetary union. It is the monetary union itself which needs to be repaired and reformed, and this has to be seen as a pre-condition of an effective social agenda, if not the part of that.

National welfare systesms rest on legislative as well as budgetary pillars. Today, however, it is the EMU that controls most of the parameters that frame national welfare systems (and especially the stabilising function of fiscal systems), hence social policy cannot just be a matter of subsidiarity either. The EU social agenda has to connect with a wide spectrum of policies, including economic policy coordination, structural reforms, labour and welfare legislation, and budget resources.

Either model of eurozone unemployment insurance or reinsurance would create a safety net for national welfare systems while also helping to shorten economic recessions and enhance the overall growth potential of the eurozone. Some countries would need to contribute more than others, but in a long enough cycle, all member states would be net beneficiaries at some point. The entire community would benefit from the capacity to support aggregate demand, economic activity, employment and eventually social cohesion in zones of economic downturn.

Conclusions

Brexit calls for a thorough rethinking of the functioning of the EU and potentially opens the door before a paradigm shift on EMU. Together with other emergencies, like immigration and the fight against terrorism, the question of the currency has to be discussed in a new light.

In recent years, expert opinions have converged about how to make the single currency sustainable and how to reconcile its functioning with democratic standards and the European social model. The key question, however, is whether there is still sufficient political capital left among mainstream political forces to promote solutions that can accommodate imbalances and counter divergence between the core and periphery within the Eurozone.

The point with unemployment insurance is that it is a possible element of economic and monetary reform, while it forms part of the social dimension as well. When political capital is limited, the availability of an instrument that could make positive impact on both economic and social sides of the crisis should be appreciated.

In fact this might be the last time when the road forward towards a more perfect EMU is still open. If this chance is missed, and divergence and asymmetries are not dealt with, continuing stagnation will turn even greater shares of the electorate against the euro, and in a few years the only choice will be between orderly or disorderly deconstruction.

Discography

http://esharp.eu/debates/the-future-of-the-euro/dealing-with-divergence

http://www.progressivepost.eu/european-unemployment-addressing-concerns/

http://www.primeeconomics.org/articles/shared-unemployment-insurance-helping-refocus-the-eurozone-on-convergence-and-cohesion

https://izajoels.springeropen.com/articles/10.1186/s40174-016-0060-7

http://www.epc.eu/pub_details.php?cat_id=17&pub_id=6498

http://www.boeckler.de/cps/rde/xchg/hbs/hs.xsl/veranstaltung_imk_65979.htm

Source: https://www.linkedin.com/pulse/dealing-divergence-emu-l%C3%A1szl%C3%B3-andor?trk=hb_ntf_MEGAPHONE_ARTICLE_POST

*Remark: Prior to being EU Commissioner László Andor was the Chairman of the Scientific Council ot ATTAC Hungary

By the invitation of the Frente Polisario, the delegation of the Alliance of the Central and Eastern European Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) participated in the Extraordinary Congress of the Polisario Front in the Saharawi Refugee Camps of Dakhla (near the city of Tindouf in south of Algeria / Western Sahara borders) under the slogan “Strength, Determination and Will to impose national independence and sovereignty,” with the participation of more than two thousand Saharawi delegates and about 300 foreign guests from the countries of Europe, Latin-America and Africa.

The Congress came in accordance with article 49 of the Statue of the Frente POLISARIO, which stipulates that the President of the National Council (the Parliament) shall assume the post of the Secretary-General and President of the Republic until a new Secretary-General is elected in an extraordinary Peoples’ Congress to be held within 40 days.

The foreign delegations participating in the extraordinary congress including Algeria along with participants from Mauritania, South Africa, Nigeria, Ghana, Namibia, Zimbabwe, Tanzania, Angola, Mexico, Brazil, Cuba, Nicaragua, El Salvador, Venezuela, Spain, France, Switzerland, Sweden, Austria, Italy, Russia and Hungary, the European parliament, Egypt, Lebanon,as well as civil society organisations and the press were most welcome.

The Saharawi delegates, who were coming from the liberated territories, occupied territories, refugee camps and Saharawi diaspora abroad, has elected a new President of Republic and secretary general of the POLISARIO, namely Brahim Ghali. As a new leader of the Polisario, Ghali pointed out the need of strengthening the Sahrawi People’s Liberation Army (SPLA) through a „specialized military training” that allows it face „any eventuality” with the best disposition. Besides, he highlighted the need of „activating the diplomatic work” in the fight for the independence.

Most of the speeches at the Extraordinary Congress highlighted the abuses of human rights committed by the Moroccon occupiers against the Saharawi people and demanded independence for Western Sahara. The Committee of the Sahrawi Human Rights Defenders (Codesa) said that it was high time to end the conflict and the national unity was the unique way to snatch the independence of Western Sahara.

Many participants called on the United Nations to assume their responsibilities towards the victims of savage repression of Morocco. Speakers underlined that the Kingdom of Morocco continues its repression against the peaceful Sahrawi population before the eyes of the international community and called for international solidarity to make pressure on the Moroccon colonial power.

On behalf of the CEE Alliance Matyas Benyik, President delivered a speech at the Congress, saying that it learned with great sorrow of the death of Mr. Mohamed Abdelaziz, President of the Saharawi Arab Democratic Republic and Secretary General of the Polisario Front. Matyas Benyik assured the participants that CEE Alliance continues its active solidarity activity with the Saharawi people in its long-overdue process of decolonisation. He declared that MOROCCO DOES NOT HAVE ANY SOVEREIGNTY over Western Sahara. Morocco is simply an OCCUPYING POWER, and consequently its continuous presence in Western Sahara is illegal.

He went on saying that CEE Alliance denounces the illegal EU-Morocco Fisheries agreement approved on 10th December 2013 by the European Parliament. He demanded the urgent establishment of a mechanism for monitoring and reporting on human rights within MINURSO’s mandate.

Finally, Matyas Benyik confirmed CEE Alliance`s commitment with the just fight of the POLISARIO Front for the right to self-determination of the Saharawi people and demanded for the inmediate and unconditional liberation of all the Saharawi political prisoners as well as asked for penal responsibilities to the Moroccan government by the criminal acts committed in the occupied territories. Morocco must be held to account for crimes of this sort and bear its legal and political consequences he added.

A short video about the Extraordinary Congress of Frente Polisario is available here:

https://www.youtube.com/watch?v=KrbPmHodXhc

Budapest, 15 July 2016.

Matyas Benyik

President of CEE Alliance

Dear Friends, Dear Comrades,

It is our great honor to attend the Extraordinary Congress of the Frente POLISARIO, Congress of Martyr Mohamed Abdelaziz.

The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) learned with great sorrow of the death of Mr. Mohamed Abdelaziz, President of the Saharawi Arab Democratic Republic and Secretary General of the Polisario Front.

CEE Alliance always admired President Abdelaziz, because he had committed his whole life to the struggle for independence of the Saharawi people from colonisation.  He had remained strongly committed to the process of peaceful negotiations under the auspices of the United Nations, for holding of a referendum on self-determination of Western Sahara in the search of a viable solution, which has been dragging for more than four decades.

The CEE Alliance continues its active solidarity activity with the Saharawi people in its long-overdue process of decolonisation.

It is worth remembering that the Western Sahara is a decolonisation issue established by the United Nations in 1963 as a Non-Self-Governing Territory when Western Sahara was then a Spanish colony. This means that the Saharawi people should exercise their inalienable right to self-determination and independence and decide the status of their territory in a free, democratic and genuine way. Western Sahara is also well-known as the last colony in Africa.

There is no need to recall that the UN Office of Legal Affairs confirmed the advisory opinion of the International Court of Justice in 1975, which ruled that Western Sahara is a decolonisation issue and that Morocco is not listed as an administrating power of the Territory on the list of the UN Non-Self-Governing Territories and, therefore, MOROCCO DOES NOT HAVE ANY SOVEREIGNTY over Western Sahara. Morocco is simply an OCCUPYING POWER, and consequently its continuous presence in Western Sahara is illegal.

CEE Alliance denounces the silence of the EU in view of the violence exercised by the occupying Moroccan forces in the occupied territories of Western Sahara and demands the Kingdom of Morocco to allow access to the occupied territories to the media, the international observers as well as the European civil society.

CEE Alliance urges the European Council to freeze the EU-Morocco Association agreement and to withdraw or cancel the Advanced Status of the Kingdom of Morocco, for failing to comply with its clause 2 referring to human rights.

CEE Alliance denounces the illegal EU-Morocco Fisheries agreement approved on 10th December 2013 by the European Parliament which allows vessels from EU States to fish in the territorial waters of Western Sahara, a territory which Morocco military invaded in 1975 and continues illegally occupy in defiance of United Nations Resolutions.

The MINURSO, the UN mission for the self-determination referendum in Western Sahara, is currently the ONLY UN Mission that does not monitor human rights violations in the territory under its mandate. That is why the CEE Alliance demands the urgent establishment of a mechanism for monitoring and reporting on human rights within MINURSO’s mandate due to the significant increase of human rights violations in the Sahrawi occupied territories.

U.N. Secretary-General Ban Ki-moon and rights advocacy groups have long called for the U.N. mission in the North African territory to monitor and report on human rights abuses, but Morocco, backed by France, rejects the idea. Some weeks ago Ban Ki-moon reiterated his appeals for sustained human rights monitoring in Western Sahara and warned against unfair exploitation of the region’s natural resources.

CEE Alliance confirms its commitment with the just fight of the POLISARIO Front for the right to self-determination of the Saharawi people, in our demand for the inmediate and unconditional liberation of all the Saharawi political prisoners. and ask for penal responsibilities to the Moroccan government by the criminal acts committed in the occupied territories.

CEE Alliance would like to remind that the use of force by the Moroccan forces, their crimes against humanity entailed international legal responsabilities. Morocco must be held to account for crimes of this sort and bear its legal and political consequences.

LET LIVE FRENTE POLISARIO! LET LONG LIVE THE SAHARAWI ARAB DEMOCRATIC REPUBLIC!

Shoukran!

Dakhla, 9 July 2016.