ATTAC Magyarország

In Viktor Orbán’s Hungary, anti-immigrant paranoia reigns and basic democratic rights are under assault.

Out of 199 seats in the newly elected Hungarian parliament, 159 are now in the hands of the far right (133 for Viktor Orbán’s Fidesz and 26 for the once-neo-Nazi-now-“national-conservative” Jobbik party in opposition). The rest are divided among various small center-left and center-right parties.

The elections were farcical. Citizens largely received their information from Orbán’s formidable propaganda machine (the media is mostly in the hands of his far-right apparat), with a minority getting their facts from invective-filled anti-Orbán websites (more amusing than persuasive) and from communiqués issued by the squabbling and ineffective opposition parties.

The electoral system is designed for two main blocs, which does not fit the political structure of the country, and there were seven “major” opposition parties competing, so the result was never in doubt. Half of the popular vote went to Orbán. The other half was split between small groups. Opposition party leaders have resigned en masse — not that it matters — and anti-Orbán demonstrations have sprung up, with EU and Hungarian Nazi (Arrow Cross) flags and demands for new elections.

But this is nothing compared to the political (or, more accurately, non-political) character of the “election campaign.”

Orbán, the wily ruler of Hungary — and as a result of his statesmanlike endeavors, rumored to be one of the richest men in Europe, his huge fortune managed (and, formally, owned) by dummy companies and shady middlemen; his family, retainers, flunkeys, and servitors buying up ducal castles and vast landed estates, hotels, harbors, factories, restaurants, tourist resorts, shopping malls, newspapers, magazines, radio and TV stations, internet journals; his firms building motorways, railway lines, sports complexes and restoring palaces and town halls at the public’s expense — achieved victory running on a very substantive policy platform. Regarding the economy, society, health, education, public transport, trade, taxation, etc. his electoral manifesto consisted of one sentence: “We’ll go on as before.” He does not give interviews and participated in no debates.

This was his message to Hungarians:

1. Hungary will not allow dark-skinned Muslim refugees or immigrants to enter the country, and will resist all forces of “mongrelization” (masquerading as “multiculturalism,” “internationalism,” and “cosmopolitanism”), which seek to destroy “White Christian Europe”;
2. Hungary will not disarm in the face of “political correctness,” which is nothing more than godless communism;
3. “Mongrelization,” or the dilution of Hungary’s racial stock, is pushed by the “international Jew,” George Soros, who bankrolls the anti-national, liberal-Bolshevik Hungarian opposition and who will even harm the only kind of Jew we like, the religious Zionist. Our dear friend, Israeli prime minister Benjamin Netanyahu, agrees with us as he, too, hates the Yids;
4. The European Union, the United Nations, the Council of Europe, the western press, the social-democratic, liberal, and Green parties are simple tools in the hands of George Soros — that is, of rootless cosmopolitan Jewry;
5. Pope Francis is an internationalist liberal Bolshevik;
6. “Gender madness” or “genderism,” radical feminism,” “human-rightsism,” gay marriage, the Istanbul treaty (which prohibits domestic violence against women and children) — all of these will suppress the Christian family and make “faggotry” the new model of morality;
7. We shall save Europe from itself, which allows Muslim terrorists and hard-left rioters to plunge it into chaos, unlike the true allies of Christianity like Erdoğan, al-Sisi, Berdimuhamedov, Aliyev, and the rest;
8. The Roma people — just like Muslims — cannot be integrated because they do not like to work. They ought to be disciplined, separated, segregated, and, if need be, resettled;
9. Freemasons, illuminati, cultural Marxists, stock-exchange speculators, anarchists, and sundry intellectuals wish to convince us to renounce anti-Romanian revanchism and irredentism because they have, of course, no understanding of our souls;
10. Our main enemies are journalists and human rights groups in the pay of You-Know-Who.

You may think this is a joke. But it isn’t. It is similar, in a way, to the 1930s, but it is a pastiche, a parody.

A few weeks ago, in a small town in Hungary, two Catholic nuns were stopped on the street and berated by people yelling, “Migrants! Migrants!” After pushing the old ladies a bit, they called the police, believing they had seen Muslim women in a burqa and hijab. The police saved the nuns from the Christian crowd.

A few days earlier, in another small town, a local woman left the hairdressers’. It was raining, and she did not want to ruin her new hairdo, so she covered her head with a shawl. Within a few minutes, a small crowd had gathered in the street, crying, “Migrant! Migrant!” and began shoving the poor woman against a wall. She protested loudly that she was Hungarian, that she could not speak anything but Hungarian, and that she had lived all her life in that little place. Some passersby recognized her and tried to rescue her, but to no avail. Finally the police came and people calmed down. But her hair was ruined.

There are no refugees in Hungary. The country has a zero-immigration policy, and a huge barbed-wire fence sits at the southern border, patrolled by police and the army. Would-be immigrants are kept in detention. The few black people one sees are American or French tourists.

This quotidian hysteria is taking place against the backdrop of mass hysteria launched by the state media and Orbán himself. The Orbán government’s first legislative move is the Stop Soros Act, which will force human rights groups to register as foreign agents and submit to regular police surveillance, fiduciary controls, and punitive taxes. Groups that have absolutely nothing to do with immigration — those looking after Hungarian citizens’ human rights, advocating education and prison reform, representing the homeless and ethnic and religious minorities, etc. — will be persecuted. And this comes on the heels of the shuttering of the biggest newspapers and radio stations and the shanghaiing of television and the largest-circulation internet journal.

You might expect that the opposition tried to block such moves and combat Orbán’s racist propaganda. But no. He was met with a bit of resistance, but was certainly not contradicted.

All opposition parties, including those ostensibly of the Left, have solemnly declared that they would not remove the “race-protecting” border fence and that they reject the EU’s refugee quotas like the Central European right and far right everywhere else (a far right that includes sometimes nominally communist and socialist parties). Protest against round-the-clock Islamophobic and anti-African, racist hysteria has been less and less intense in what remains of the erstwhile left-liberal press, except against the clearly anti-semitic nonsense that presents Soros as the mastermind behind the mass demographic war against white Christian Europe (and against white Israel, of course: Zionism and anti-semitism are becoming perfectly reconcilable).

Similarly, they might criticize the style of the Orbán gang — which expresses open contempt for the poor and, especially, for the Roma — but measures ending segregation or reestablishing scrapped unemployment benefits were nowhere to be found in the opposition’s electoral manifestoes, and some were in favor of keeping the flat tax and repressive labor legislation.

The other main plank of opposition politics, both in Hungary and elsewhere in East and Central Europe, has been “the struggle against corruption.” In Romania and Slovakia, protesters have demonstrated en masse against corruption and political criminality. But these protests are conspicuous for their apolitical (or even anti-political) character. Noble moral energies are squandered on social problems like corruption and crime which have no exclusively moral solutions, and this otherwise admirable moral passion helps to destroy the little that remains of parliamentarism (in Romania, where social movements do little but prop up public prosecutors and the secret services behind them) or to usher in even more dubious parties than the reigning ones (as in Slovakia or in the Czech Republic).

This does not mean that the ruling cliques are not dirty. They are. But in Hungary, this is hopelessly confused with the structural elements of Orbán’s “deep state.” Orbán’s semi-dictatorship (with its purges, blacklists, and suppression of the media), unlike its post-Stalinist predecessor, is not statist or centralizing. Its guiding principles are arbitrary, capricious rule and, above all, informality. The real centers of power in Orbán’s Hungary are formally independent institutions (state foundations, semi-private companies, purportedly private firms living on state credit) that are outside the control of normal government administration and of judicial control as well. Meanwhile, regular administration is being dismantled and well-trained civil servants are being thrown out in droves. Drafting of bills happens behind the backs of ostensibly leading politicians and bureaucrats, and rushed through parliament — usually without discussion. Capital goods are distributed to loyal retainers, which then finance various political maneuvers that will not appear as government expenditures. The frittering away of state power to the advantage and the profit of an informal group of power-holders has created a unique system where pre-capitalist forms of personal dependence are triumphantly returning while the actual policies are ultra-capitalist — a peculiar combination of neoconservatism and mercantilism.

Outside the halls of power, workers’ resistance and popular protest have been replaced by mass emigration, which has given rise to a crazy combination of high unemployment and workforce shortages while contributing to the aging of the population. The flight of doctors and nurses from the country has helped bring the health system to near-total collapse.

In East Central Europe, the demiurge of progress has always been the state: religious toleration, secularism, elimination of the nobility’s privileges and prerogatives, and an end to serfdom were the work of the enlightened absolutist police state of Joseph II and Leopold II against the desperate resistance of the Estates; as late as 1906 the Habsburg court at Vienna attempted a coup d’état in Hungary, in cahoots with radicals and socialists, to force universal suffrage on the reluctant local aristocracy and gentry, who would not allow social-democratic workers’ and “unreliable” national minorities’ (Slavs’ and Romanians’) representatives to sit in the Diet; at the time 6.58 percent of the population had the vote. Land reform, industrialization, literacy, hygiene, public health, properly codified law, a modern transport, and education system were the work of communists.

This kind of enlightened, bureaucratic, anti-democratic but philanthropic and egalitarian regime, born aloft by universalist, anti-nationalist elites, was taken over by “real socialism” in the spirit of Ferdinand Lassalle, who said that socialism was the “fusion of proletariat and science.” Science, technology, planning, unified legality, centralization, a faith in expertise and formal education, careful planning, archives, written documentation, top-down emancipation (equality before a uniform law), impersonal authoritarianism: this is the Austro-Hungarian tradition realized by various universalist elites such as the Catholic Church, the imperial (as distinct from regional) administration, the imperial army, freemasonry, financial capital and, finally, social-democratic and communist parties and the Habsburg Empire’s feeble successor, the European Union.

Anti-communism, in this context, does not mean hostility to revolution, but enmity toward the Enlightenment, that is, to a combination of orderliness, civic equality, hyper-rationalism, and Öffentlichkeit — the public character of politics for which freedom of expression is the ineluctable precondition. (The hated intelligentsia, threatened by the cessation of its livelihood, is mostly silent now, scared to death.) For the Right, rationalism and universalism are to to be opposed, as are class, race, and gender equality; the post-1945 anti-fascist, UN-type covenants of “human rights”; and everything that smacks of the supra-ethnic, including old-style liberal-democratic nationalism and anti-colonialism.

In such a situation, Marxists — fierce critics of the Enlightenment — are left to defend, at least provisionally, such obsolete ideas as natural rights, rational legislation, and Öffentlichkeit. Because even the possibility of a liberal, representative democracy is under assault by quasi-totalitarian, post-fascist propaganda (a mixture of myth-mongering, conspiracy theory, and the latest digital marketing and advertising methods).

Rulers in Europe, especially since 1914, have renounced the Enlightenment and have been using ethnicity against class and ethnic supremacy against equality. Against this, Luxemburg, Lenin, Trotsky, Lukács, and Korsch all saw internationalism as the specific trait of socialism. Enlightenment cosmopolitanism and federalism are not identical with this, but there is a link. Fighting for this link is a rearguard action, certainly (we aren’t likely to see another Joseph II soon or perhaps ever), but the case of Hungary proves that even decrepit old Enlightenment is better for the Left than the relativistic, postmodern worship of every ethnic superstition in the name of a faux egalitarianism — which is nothing more than romantic exoticism and Orientalism.

Source:  https://www.jacobinmag.com/2018/04/viktor-orban-hungary-elections-enlightenment

Final declaration of the Assembly of Resistances (AoR) held in Budapest on 2-4 March 2018

(Version 8.- FINAL )

In preparation of the International Assembly of Peoples` Movements and Organizations that will take place next automn in Caracas, following the positive traditions of the World and European Social Fora, after a three-day theoretical and intensive debates we, the participants of the regional Assembly of Resistances (AoR) held in Budapest on 2-4 March 2018 came to the conclusion that beyond the logic of profit and war “another world is possible and necessary”.

The systemic crisis continues to favor the right-wing hiding behind a populist discourse in most of the Central and Eastern European Countries (CEEC). Social democracy, not to mention the communist parties have suffered electoral defeats in Western countries like Austria, France and Germany, whereas in Greece, Spain and Portugal some promising developments of popular movements have started, but still, no strong left-wing has emerged on the European political horizon. In the last decades we were and are confronted with an enormous international neoliberal offensive with all its horrible consequences: unemployment, precarity, social cuts, attack against trade unions etc. This led to combined social, economic, ecological and political crises.

The traditional left mainly took over the neoliberal paradigm. An ideological vacuum came into being and in this vacuum the far right is intervening – successfully- with “easy answers”- for above all by creating scapegoats.

In the spirit of international solidarity the discussions in Budapest have strengthened our common will to fight against neoliberalism, neocolonialism, oppression, exploitation, social degradation, environmental destruction, militarisation, racism, sexism and the rise of far-right. We condemn military interventions of world and regional powers in the Middle East and elsewhere. We support the Boycott, Divestment, Sanctions (BDS) movement of the Palestinian people struggling for freedom, justice and equality. We support initiatives aimed at ending the war in Syria by a negotiated political solution taking into account interests and rights of all groups of the Syrian people.

Now the time for a massive social resistance has come again, based on a realistic anti-systemic, anti-capitalist alternative. The concept and the idea of a socialist world, beyond-capitalism should not be reduced to abstract theoretical declarations. We have concrete demands, plans and strategies shaped in each country according to its national specificities. Thus we want to build a global society, based on cooperation and not on competition.

The specific purpose of this regional meeting was to determine some axes for concrete common international activities and we came up with decisions about concrete solidarity actions and campaigns we can realize all together on a regional and international scale.

The issues raised in the following program can be considered as non-capitalist alternatives, especially in the CEE region, where the “overthrowing” of the authoritarian regimes can be achieved only by launching an inclusive and massive social self-defense movement.

1. The root for nearly all other problems in the region lies in absence of a systemic change of the CEEC where a completely distorted ownership structure leading to the “oligarchization” of private property came into being. The existing system must be attacked at these points, that is, for the wider groups of the society creating a plural property structure, e.g. the freedom for founding cooperatives in all sectors of the economy. Jobs have to be created from the public resources which the governments have squandered for their own clientele. Instead of public-financing of their own clientele in general using public work as forced labor, investments are needed to build community based social and cultural infrastructure, public health-care and higher education as well as to widen the job-creating needs and capabilities of local governments. This is a small step towards the multisectoral mixed economy;

2. In the social field, the living conditions of the lower classes must be improved. We demand the introduction of the Universal Basic Income (UBI). Instead of nationalism, racism, ethnic insanity, persecution of the Roma people and the migrants the most important social task of the resistance movements – independently of their political affiliations – is to root a cultural revolution through strengthening the people`s educational structures and self-learning circles;

3. The concept of political democracy needs to be complemented with the notion of economic, environmental and cultural democracy so that every person becomes part of the concept of ‘democracy’. Bourgeois parlamentarian democracy is a very limited concept, which is now under big pressure in the CEECs. The authoritarian regimes based on social exclusion must be rejected. Social rights must be declared in the national constitutions and be implemented in harmony of the UN International Conventions which guarantee the Economic, Social and Cultural Rights of every human being.

4. The social base of this anti-capitalist, left-wing politics should be the trade unions and the self-organization processes of the civil society. Namely, if the Left is above all not the advocate of the wage earners, the workers and the unemployed, it liquidates itself on the altar of a semi-peripheral capitalism that does not give any a perspective either for the CEE countries, or for the vast majority of the societies of the world.

Unity and action now! Fight on!

We will combine our forces and act together on international scale to the following issues:

– International Women`s Day March 8th

– International Day against Racism March 17th

– Memory of Nakba 1948 (expelling of the Palestinians from Israel) – in spring

– 4th anniversary of the Odessa massacre May 2nd

– Bicentinary of the Birthday of Karl Marx May 5th

– NATO summit in Brussels July 12th

– Summit of the “Peoples in Struggle” in Caracas – in automn

– Memory of the end of World War I: “Never again war! Never again fascism!”- November.

Endorsed by the participants of the Regional Assembly of Resistences in Budapest

Statement/Proposals for the Budapest AoR by the Ukraine/Russia Working Group

On Ukraine:

• We demand that the Ukrainian authorities officially recognize the Rusyn ethnic identity in the same way as it is recognized in Slovakia, Hungary, Czech Republic, Poland.

• We demand that the Ukrainian authorities investigate the arson attack on the Hungarian cultural center in Uzhgorod, punish the perpetrators and officially apologize before the Hungarian community in Ukraine.

• We demand that the Ukrainian government include a clause requiring unconditional fulfilment of the Minsk agreement in the Donbass reintegration law.

• We condemn glorification of the radical Right forces who are responsible for the fire in Odessa Trade Union House on May 2, 2014. We demand that the Ukrainian law enforcement authorities punish the real perpetrators. We call for holding in Europe, on May 2, 2018, a joint action of progressive forces in memory of those killed in the Odessa massacre.

• We demand that real freedom of speech and freedom of expression for the Left political opposition be guaranteed in Ukraine for democratic participation in presidential and parliamentarian elections in 2019.

• We demand to stop persecution of political opposition and independent journalists in Ukraine and support initiatives in Ukraine aimed at defending and freeing political prisoners.

On Russia.

• We demand that the Russian authorities stop persecution of opposition political activists in Russia, and particularly protest against prosecution of anarchist and antifa activists from Penza and St.Petersburg where torture was used to extract confessions with fabricated charges, and also of anarchist and Left activists in Sevastopol. We call the left and progressive forces in Europe to launch a solidarity campaign against these repressive actions of Russian authorities.

(Alexander Buzgalin’s additional proposal: We call for creating a “fast response group” consisting of Left European parliamentarians, deputies of national parliaments, and other prominent persons for these and other solidarity campaigns.)

• We demand to revoke the decision liquidating the Interregional “Workers independent’ Association” trade union and express our support to really independent trade unions in Russia and to their right to conduct international and intersectoral solidarity activities without intervention from authorities.

General proposals.

• We demand that laws on “decommunization”, and any other laws banning “Communist propaganda” are abolished in Ukraine and all other European countries where such laws were adopted before.

• We consider creation of a united European army as a road to a war.

Attn. H/E President Jean-Claude Juncker

European Commission

president.juncker@ec.europa.eu

S T A T E M E N T

The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) expresses serious concerns over the ongoing efforts by the European Commission to circumvent the 21 December 2016 ruling of the European Court of Justice (ECJ), which undermine the legal rights of the Saharawi people, and continue the illegal exploitation of the resources of Western Sahara.

From the very inception of the negotiations with Morocco, the Commission’s approach to the decision of the EU Court has fallen short of basic EU standards of accountable and transparent trade negotiations. A principle source of concern has been that the Commission appears to have deliberately misinterpreted the Court’s conclusions that such agreements needed to obtain the ‘consent of the representatives of Western Sahara’ and instead sought to merely ‘consult the populations of Western Sahara’. By replacing one with the other, it was thus possible for the EU institutions to sideline the Saharawi people, both by talking to the wrong people, and by not taking into account their fierce objection to the deal.

As underlined by the Advocate-General of the ECJ on 10 January 2018, the territory of Western Sahara remains under the partial occupation of Morocco. The ECJ, in December 2016, definitively ruled that Morocco has no sovereignty over Western Sahara – reaffirming the position of the International Court of Justice, the United Nations and the African Union, that Western Sahara is a Non-Self-Governing Territory with continuing and exclusive ownership of the natural resources of the Territory. In parallel, the ECJ ruling reaffirmed that any agreement pertaining to Western Sahara’s natural resources requires the consent of Frente POLISARIO as the only legitimate representative of the Saharawi people.

Therefore the CEE Alliance reiterates its deep concern at the ongoing negotiations between Morocco and the European Commission to include Western Sahara in trade agreements with Morocco without the consent of the Saharawi people. To this date, no serious scrutiny of this process has been allowed, the mandate for these negotiations has not been published, and the Commission has not made any genuine attempts to engage with Frente POLISARIO.

The CEE Alliance calls on the European Commission to immediately reverse the inclusion of the territory of Western Sahara from the talks with Morocco, and further to:

1. Engage constructively with the Frente POLISARIO at the appropriate level of standing as the only legitimate representative of the Saharawi people, and party to the UN peace talks;

2. Comply with the CJEU Ruling by immediately clarifying the legal and territorial scope of ongoing trade amendment negotiations with Morocco;

3. Make public the process by which the consent of the Saharawi people has been or will be sought as required under EU law, including publishing the list of all parties who will be consulted, the terms of consultation, and the mechanism for fair participation;

4. Undertake an unhindered and comprehensive fact-finding mission to the territory of Western Sahara to assess the humanitarian, human rights, and economic situation on the ground;

5. Conduct an urgent audit of EU Member States’ compliance with the CJEU ruling of 21st December 2016

Budapest, 12th February 2018.

Matyas Benyik

on behalf of CEE Alliance

Az ATTAC logója

Mojca Pišek,  a journalist and a working time reduction supporter from Slovenia wrote me an e-mail as part of the team of people who will in the following months prepare a booklet to represent the for-now informal network of activists and organisations that are dedicated to the working time reduction.

Main objectives of the booklet will be to give the current partners (and their members) a clear overview of the network, information on who to contact in which country and to attract new partners for the june 2018 meeting.

Mojca Pisek works under guidance of Margareta Steinruecke from Attac Arbeitfairteilen in Germany and David Feltz from Collectif Roosevelt in France.

Hereunder you can read Mojca`s questions and my replies:

1. Who is “on the board”: how many individuals and/or organisations are advocating the topic in your country and do you form partnerships?

Reduced working hours idea has a long history, it goes back to Karl Marx, then John Maynard Keynes. With the outburst of the financial crisis in 2008 the long forgotten ideas have re-emerged in debates over the nature and limits of free-market capitalism. Governments across advanced capitalist economies have eased fiscal policy in an attempt to combat the deep recession. There were even talks of a modern New Deal to counter rising unemployment. Nationalisation and public works programmes, once thought of as relics of a distant past, have been revived as possible remedies for the constant economic ills.

The perversity of the present situation is that while many people work very long hours, others languish in unemployment. A readjustment of work time would help to reduce the jobless rate. It would also provide a necessary boost to the quality of work and life for many workers.

The idea of the reduced working hours is very much connected to combat unemployment. The talk now is about what governments can do to counter recession once other policy options have been exhausted. A former economic heresy – the reduction of working hours – may offer policy- makers an additional tool to prevent the economic downturn turning into a depression.

In the early 2000s several ATTAC Groups (e.g. in Germany and Austria) – as an alternative and complementary strategy to Unconditional Basic Income (UBI) started to work on the concept of a 30 hours week for Europe (with compensation of wages and personnel).

The introduction of UBI in Hungary is supported by the Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelem Egyesület (First Hungarian UBI Association), whose first active gathering was held in Budaörs on May 31, 2011. Among the more than 16 full members and about 15-20 sympatizers you can find a dozen of ATTAC Hungary members, too.

Katalin Szili, a former President of the House of Parliament, now an independent MP, submitted a proposal for a resolution to the Hungarian Parliament on 3 September 2013 on examining the possibility of introducing unconditional basic income in Hungary, but it was ultimately rejected.

On January 11, 2014, in Budapest at the Kossuth Club, a 98-page study of the LÉT Workgroup consisting of renowned economists and sociaologists was presented with great interest and considered as a realistic program of UBI, tailor-made for Hungarian conditions. According to LÉT`s intent, this would be the first time in history to account for insanity and deep poverty in Hungary.

In 2015, the Párbeszéd Magyarországért Párt (Dialogue for Hungary) was the first Hungarian party to approve the UBI and to incorporate its basic income concept into the party`s program.

On March 27, 2015, the Conference of Dialogue presented its proposal by spokesperson Bence Tordai. The conference was attended by Gabor Scheiring, Chairman of the Party’s Foundation , György Surányi, ex-Chairman of the Hungarian Central Bank (MNB), Eszter Babarczy, Miklós Gáspár Tamás, Zsuzsa Ferge, Bálint Misetics, Zoltán Pogátsa.

On May 21, 2016, the Foundation for Dialogue in cooperation with the Foundation for Renewal of Hungary, the Friedrich Ebert Stiftung and the Progressive Economic Policy Foundation organized an international conference on basic income. Keynote speakers were: Iván Szelényi, Gergely Karácsony, Tímea Szabó, Zoltán Lakner, Kinga Papp Réka, Benedek Jávor and József Tollner.

2. What is your group`s actual proposal for the reduction of working time?

Orthodox economic theory teaches that those who argue for shorter working time succumb to the „lump of labour fallacy”. This is the idea that there is a fixed amount of work to be done in society, so any reduction in work hours must increase the number of available jobs. It is argued by orthodox economists that the amount of work is not fixed and that reductions in work time will simply add to firms’ costs. But the above fallacy is not wholly persuasive. If reduced hours encourage people to work more efficiently, then the effect may be to lower prices and to increase the demand for goods and services and in turn the demand for labour.

We start with the supposition that labour-power is bought and sold at its value. Its value, like that of all other commodities, is determined by the working-time necessary to its production. If the production of the average daily means of subsistence of the labourer takes up 6 hours, he must work, on the average, 6 hours every day, to produce his daily labour-power, or to reproduce the value received as the result of its sale. The necessary part of his working-day amounts to 6 hours, and is, therefore, caeteris paribus a given quantity. But with this, the extent of the working-day itself is not yet given.

The working-day is thus not a constant, but a variable quantity. One of its parts, certainly, is determined by the working-time required for the reproduction of the labour-power of the labourer himself. But its total amount varies with the duration of the surplus-labour. The working-day is, therefore, determinable, but is, per se, indeterminate.

The capitalist has bought the labour-power at its day-rate. To him its use-value belongs during one working-day. He has thus acquired the right to make the labourer work for him during one day. But, what is a working-day?

At all events, less than a natural day. By how much? The capitalist has his own views the necessary limit of the working-day. As capitalist, he is only capital personified. His soul is the soul of capital. But capital has one single life impulse, the tendency to create value and surplus-value, to make its constant factor, the means of production, absorb the greatest possible amount of surplus-labour.

Capital is dead labour, that, vampire-like, only lives by sucking living labour, and lives the more, the more labour it sucks. The time during which the labourer works, is the time during which the capitalist consumes the labour-power he has purchased of him.

If the labourer consumes his disposable time for himself, he robs the capitalist.

The capitalist then takes his stand on the law of the exchange of commodities. He, like all other buyers, seeks to get the greatest possible benefit out of the use-value of his commodity. Suddenly the voice of the labourer, which had been stifled in the storm and stress of the process of production, rises:

The commodity that I have sold to you differs from the crowd of other commodities, in that its use creates value, and a value greater than its own. That is why you bought it. That which on your side appears a spontaneous expansion of capital, is on mine extra expenditure of labour-power. You and I know on the market only one law, that of the exchange of commodities. And the consumption of the commodity belongs not to the seller who parts with it, but to the buyer, who acquires it. To you, therefore, belongs the use of my daily labour-power. But by means of the price that you pay for it each day, I must be able to reproduce it daily, and to sell it again. Apart from natural exhaustion through age, I must be able on the morrow to work with the same normal amount of force, health and freshness as to-day.

We see then, that, apart from extremely elastic bounds, the nature of the exchange of commodities itself imposes no limit to the working-day, no limit to surplus-labour. The capitalist maintains his rights as a purchaser when he tries to make the working-day as long as possible, and to make, whenever possible, two working-days out of one. On the other hand, the peculiar nature of the commodity sold implies a limit to its consumption by the purchaser, and the labourer maintains his right as seller when he wishes to reduce the working-day to one of definite normal duration. There is here, therefore, an antinomy, right against right, both equally bearing the seal of the law of exchanges. Between equal rights force decides. Hence is it that in the history of capitalist production, the determination of what is a working-day, presents itself as the result of a struggle, a struggle between collective capital, i.e.,the class of capitalists, and collective labour, i.e.,the working-class.

3. Who do you encounter as opponents and what are their counterarguments?

To understand the foundations of the capitalist state it is essential to understand the iron law of competitiveness. By capital, we mean the private ownership of such means of production that enable the employment of wage labor. Competitiveness is the precondition of the reproduction of capital with sufficient profit. Reproduction of capital with sufficient profit allows new investments with the purpose of either increasing production on the same technological level or upgrading technology – investments, which are the preconditions of preserving competitiveness. New investments result in the accumulation of capital.

Accumulation of capital is the essence of capitalism. Market competition, competitiveness, reproduction of capital with sufficient profit, accumulation of capital – are different approaches to the same thing, namely capitalism. So the iron law impacts upon all these factors. Profit is the right of capital and is a part of the value added, as created by employees (wage labor) in the process of production. Whether a capitalist wants it or not, in the long run, profit has to be increased within the value added as well as relative to the invested capital.

To increase the share of profit in value added, the share of labor compensation has to decrease. If a capitalist does not succeed in doing that, those competitors who manage to do so, will be able to push him or her out of the market, by means of their better/cheaper products. The basis of competition is the isolation of producers, their individual “company” form, so that each and every unit of production is “self-interested”: the root of the selfishness is the private property of means of production. It is the competition based on the isolation of properties that presses capital to reinvest profit, to accumulate capital and by these, to achieve growth. The way and key to growth – the iron law of capitalism – is the downward pressure on wage share in value added, additionally accompanied by either increasing, decreasing or stagnating amount of wages. (It is the share of wages that counts, not their absolute level).

Of course, one could imagine a world in which no company undertakes development, thus not threatening other companies’ activities, and does not even start any innovation – a world where market structures show no signs of changes at all – but it would not be capitalism. The essence of capitalism and the basis of its historical merit (the revolutionary development of means of production) is just competition based on the freedom for selfish profiteering.

The basic rule of the corporate competitiveness is to produce more value at minimizing the cost of the product. The central factor of the costs is the (living) labor, so the less people have to produce the more (value) product. Therefore, if a more productive method is introduced the redundant workers are laid off. The rest – under pressure of the reserve army – are forced to more (intensive) work. With the development of the productive forces the time liberated from the production turns towards society in a hostile manner, piling up cumulatively on the side of the unemployed mass. This leisure time instead of a true „life” acts as an enemy of life, a working time-guzzling small dumpling. The laid off workers do not only produce anything but – similarly to the workers forced to increased performance – decay of the stress and the hardship and their medical condition deteriorates, deviances (drugs, crime) are on the rise. To eliminate or to treat these effects, the society should set aside income and working time be spent (for law enforcement, health care, drug prevention, etc.). This development is embodied and partly called by the mainstream as the sphere of the „second labor market” and the „social economy”. (Social, home beautification, environmental and youth protection programs and organisations supported by public money, broadening the local service sector, etc.) However, these do not prevent the deterioration of physical and mental state. The reserve army means that older people’s labour is no longer needed so it does not matter if they wear out faster and their place – as the quick obselescence of technology – are filled with younger workers anyway …

Due to the lack of community education of the youth and as a result of the reserve army of the unemployed the main productive force, the manpower works far below its possibilities, its capabilities lie unused and wasted.

4. What is the public opinion on the working time reduction in your country? Is it favourable, what are people`s main reconsiderations?

The cause of all-embracing capitalist wasting is the efficiency of dotted ball method, namely the isolation conditions that also can give birth and nurture individualism. The white spots of the dotted ball represent the isolated units of management (i. e. the companies), the red „base” symbolizes the different resources of the society. The basis of the isolation in capitalism is the private property of productive forces. The (private) company (white spots) served to produce profit manages only the resources necessary in its production processes, while it ejects the savings as a „space garbage” to the dead water of the society (in red).

Regarding cost management basis, by comparing the socialist state enterprises and the private capitalist enterprises only the latter may be the winner. The difference is basically due to the enumaration. From the company’s point of view efficiency is considered, if less people are working as much as possible. But from a social point of view, the situation is just the opposite: the more effective use of social labour fund is when the more people work the less.

In Hungary, for example, if all of the working age people could work, the same amount of GDP would be reached if all worked only five and a half (!) hours a day. More time would remain for relaxation, cultural activities or education, which could lead to an increase in output per hour. Not just as much, but more would be produced, ceteris paribus, if everybody worked only six hours a day. Partly because six hours working is less tiresome, than 8 hours and secondly because working spirits were higher. In addition, it would be less stress, disease, crime, deviance, etc., that would reduce spending on the social level as well. The fairer burden-sharing and smaller workloads would strengthen the community spirit of the people’s sense of responsibility to each other and their environment, increase empathy, tolerance and generosity. In the meantime, it would do less damage.

However, all of this isolation conditions do not allow the companies to manage the labour fund of the society (the whole red area), because only a part of it is at their disposal (their white spots). If more people were employed in less working hours, it would increase their costs and lead to a deterioration of competitiveness. They can not afford it.

It is important to emphasize that the key question here is the isolation. The basic form of separation is the private property, of course, but the situation can also be imitated by corporate autonomy, self-management, employee ownership, municipal ownership, etc. These are exactly the same types of separation. The Community objective is to create the welfare (the needs) of the whole society and to manage the social labour fund (the productive force).

5. What is your next step in the campaign? And what are your short-term, medium-term and long-terms objectives?

Our short and medium-turn objective is a slow but steady move towards a 30-hour week for all workers in the age of robotics. This will help solve a lot of connected problems: overwork, unemployment, overconsumption, high carbon emissions, low well-being, entrenched inequalities and the lack of time to live sustainably, to care for each other and simply to enjoy life.

People working shorter hours generally have a smaller ecological footprint. If you are tied to the workplace for 40-plus hours, you don’t have much time for the rest of your life. So things have to speed up. You travel by plane or car instead of train, foot or bike. Convenience-driven consumption takes a heavy toll on the environment. Workers on shorter hours tend to be more productive hour-for-hour. They are under less stress, they get sick less often and they make a more loyal and committed workforce.

Our final long-term goal is to build up a socialist, beyond-capitalist world, which would in no way represent some abstract theoretical declarations, revelations, the proclamation of an abstract socialism. It can only break through concrete demands, ideas, plans, existing social movements, which can be shaped in every country according to national specifics.

Capitalism, the capitalist market economy as a world system essentially is not a reformable system. Whatever is transformed in it, however its existence is extended by the latest, most sophisticated or brutal methods of repression, the main problems remain: the inconceivable inequalities that are the natural consequences of the given relationships of the production and the distributions, the poverty, the environmental degradation, the dissipation of the material goods on the basis of market logic, renewed outbreaks of violence and wars as the way of existence of the great powers, the unemployment, the gender inequality, and the permanent reproduction of institutions of oppression. This system can only be conquered globally! Do not occupy the streets, but the working places!

Budapest, 4 February2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary Association

Állítsátok az emléket hideg ésszel azoknak,

Kikre az életben nem vala gond s ügyelet.

Vörösmarty, 1851

Bibó Istvánnak a zsidókérdésről írott híres tanulmánya – vagy inkább: esszéje – minden mástól különbözik, amit a témáról írtak.

Holokauszt fasizmus nélkül

Ennek az oka, ha meggondoljuk, elég egyszerű. Magyarország az egyetlen hely ebben a történetben, ahol a Harmadik Birodalom és a helyi állam együttműködése a zsidók elpusztítása „terén” anélkül ment végbe, hogy ez a helyi állam fasiszta lett volna. Az összes megszállt és/vagy náci szövetséges országban a kollaboráns államberendezkedés fasiszta jellegű volt, még Romániában is, ahol a diktatúrát bevezető dinasztia és a hadsereg ugyan leverte a Vasgárdát és meggyilkoltatta a vezetőit (több hullámban), de végül a vezérkar szövetséget kötött a fasisztákkal és hibrid parancsuralmat vezetett be. Valami ehhöz hasonló ment végbe az ún. „État Français” (famille, travail, patrie!) területén is az agg Pétain marsall vezérlete alatt, az északi megszállt területen azonban a francia háborús adminisztráció tisztán fasiszta jellegű volt. Ne feledjük, hogy az Action Française volt – még az első világháború előtt (1899) – az első voltaképpeni fasiszta mozgalom.

Magyarországon ugyan voltak fasiszták, náci szimpatizánsok és ügynökök a kormányban és a fölső államapparátusban (Imrédy például), de

az állam jellege alapvetően nem változott meg 1944. október 15-éig, Szálasi hatalomátvételéig.

A Horthy-korszak konzervatív volt – mind a félénken félliberális, mind a szélsőjobboldali reformkísérletek elbuktak vagy elmocsarasodtak – , a hatalmon lévő osztálykoalíció, a tisztikar és a főleg nemesi (dzsentri) eredetű fölső tisztviselőréteg szélsőjobboldali értelemben se volt „forradalmi”. Magát hivatalosan „ellenforradalmi” rendszernek nevezte, fő jellemzője a forradalomtól való rettegés volt.

A rendszerint éles szemű megfigyelő Bibó, aki ezt a miliőt kitűnően ismerte, azt állítja, hogy „a keresztyén-úri középosztály” meg volt róla győződve, hogy a nép kommunista a szíve mélyén.

Gömbös kísérlete – ő már mint a „szegedi gondolat” egyik radikális képviselője, korai náciszimpatizáns, nemzetközi fasiszta összeesküvések és merényletek cinkosa – a szó fasiszta értelmében „forradalmi” lett volna céljait illetően (még a földbirtokos arisztokráciával és a banktőkével is szembefordult volna), de eszközei teljesen hagyományosak voltak: „fölülről”, a hagyományos elitek igénybevételével, a kormánypárt választókerületi szervezetein keresztül „csinált” volna fasizmust, ami autentikus, alulról jövő, a szocializmust utánzó tömegmozgalom nélkül lehetetlen. Nem is lett belőle semmi. (Maga is megtorpant félúton.)

Quieta non movere – ez volt, az irredenta kivételével, a Horthy-rendszernek, mint minden konzervatív szisztémának, az alapelve.

Ugyanakkor a konzervatív rendszerek másik alapelve: a múlthoz való ragaszkodás, súlyos belső ellentmondásokba keverte. Ugyanis a múlttól a Monarchia megszűnése és Trianon miatt el volt vágva.

A Bibó István elemzéseiben megszokottan fölbukkanó hazugság- és félelemkomplexum 1918 előtt arra vonatkozott, hogy az uralkodó osztály meg volt győződve róla, hogy Magyarországot el kell különíteni Ausztriától (a magyar jelleg fönntartása végett), ugyanakkor szövetkezni kell Ausztriával katonailag és gazdaságilag, hogy a növekvő lélekszámú „idegen” nemzetiségeknek vagy a túlsúlyától, vagy az elszakadási törekvéseitől megmentsék az országot (ugyancsak a magyar jelleg fönntartása, „a történelmi Magyarország” megóvása vagy újjáteremtése végett). Ezért volt a függetlenség („perszonálunió”) és a közös („dualista”) állam híve egyszerre, füllentve mindenkinek és önmagának. A szociáldemokráciától is főleg azért félt az uralkodó osztály, mert közömbösnek tartotta (jórészt, de nem teljesen joggal) a magyar szupremácia védelme tekintetében.

A magyar tekintélyi állam önellentmondásai

Tehát „az úri Magyarország” meg akarta változtatni a versailles-i-trianoni békeszerződések által kialakított európai rendet (ami nem konzervatív szándék), amiben csak Németország lehetett a szövetségese, másrészt pedig korlátoznia kellett (a legtöbb vonatkozásban törékeny) uralmával szembeni ellenerőket – itt a katolikus szélsőjobboldal („a latin fasizmus”) minden árnyalatával egyetértésben – , s mind a liberális kapitalizmust, mind a történelmi szocializmust el kellett nyomnia. Szemben azonban Salazar, Franco, Dollfuss, Pétain stb. „rendi államaival”, a Horthy-állam nem változtatott, Gömbös és Imrédy „hivatásrendi” elképzeléseiből nem lett semmi.

S így a zsidók elleni korlátozó intézkedések a „numerus clausus”-tól (amelynek megfelelőit pl. Romániában szintén „polgári” kormány léptette életbe, de amelynek a magyarokra való kiterjesztését – „numerus Valachicus” – csak a fasiszta mozgalmak, főleg a diákmozgalmak követelték) az ún. zsidótörvényekig nem a szinte végig ellenzékben lévő magyar fasiszta pártok, hanem az „úri” establishment számláját terhelik.

Márpedig a konzervatív úriemberek (hivatalnokok, jogászok, katona- és csendőrtisztek az irredenta és antiszemita, de nem kimondottan fasiszta mozgalmak és értelmiség  kényszerítő, illetve ideológiai támogatásával) és a nacionalista alsó középosztály (kispolgárok) voltak azok, akik lelkileg és politikailag előkészítették azt a helyzetet, amelyben a holokauszttal szemben nem volt, nem lehetett ellenállás.

A holokauszt szinte teljes (nemzetközi) történeti irodalma a fasizmus (ezen belül a nácizmus) rejtélyét kívánja megfejteni, de ez Magyarország esetében nem segít; legalábbis nem kielégítő. Ezért áll Bibó István kísérlete elszigetelten, különösen, hogy az ő vizsgálódásainak középpontjában a zsidókérdés úgy és akkor állt, hogy a holokauszt és a fölszabadulás már megtörtént.[1]

Ráadásul pontosan abban a formában, ahogyan 1919/20-ban, vagyis a zsidókérdés és a radikális szociális átalakulás, egyszerűbben fogalmazva: a zsidóság és a kommunista párt összefüggésének formájában, avval a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a zsidóság nagy részét akkorra már a magyar állam közreműködésével és a magyarországi nem zsidó lakosság meglehetős közönye vagy beletörődése mellett a német nácik elpusztították.

A zsidókérdés fölfogásának ez a kontinuitása az oka annak, hogy – amint ezt kifejtettem még 2012-ben –

a magyar közvélemény, legalábbis az értelmiség, bensőleg és tudattalanul, ma is a magyar állam (a csakugyan nem fasiszta magyar állam) álláspontjával azonosítja magát.

Németországban vagy Ausztriában csak a legmegkövültebb nácik írnak 1945. májusáról mint „a vereség” pillanatáról. Én pár napja láttam egy liberális budapesti portálon leírva „a sztálingrádi vereség” kifejezést. A holokauszt egyik legtiszteltebb és legverzátusabb, zsidó eredetű történetírója (aki – igen helyesen – merev és meg nem alkuvó antifasiszta) következetesen „hadseregünk”-ről, „honvédségünk”-ről, „támadásunk”-ról és „visszavonulásunk”-ról, Sztójay idejében „kormányunk”-ról értekezik. Azt, hogy „unsere Wehrmacht”, csak kőkemény német vagy osztrák neonácik írják le az ún. sötét interneten. De az ilyesmiket író magyarok egyáltalán nem neonácik. Sőt.

Hiszen a magyarországi zsidóság több mint kétharmadának a hidegvérű, szervezett kiirtása a konzervatív és antikommunista magyar állam segédletével történt (az első számú bűnös természetesen a náci Harmadik Birodalom), márpedig mai államunk is konzervatív és antikommunista – a megegyező jegyek persze javarészt külsődlegesek, különösen mert nincsen érdemleges „kommunista veszély”, a hazai zsidók igen kevesen vannak, s az is kérdés, hogy a mai állam mi az ördögöt konzervál tulajdonképpen – , tehát az irtózat nem olyan éles, mint másutt. A kollaboráns vezérek (Hácha, Tiso, Nedić, Antonescu, Pavelić, Laval, Déat stb.) kultusza egyebütt átmeneti volt, de az életében nem túl népszerű, de valamennyire tisztelt Horthy ma eleven szereplője a magyar közéletnek, elsősorban a „sikeres” határrevízió, az ún. „országgyarapítás” miatt. (Meg a magyar ellenállás hiánya miatt, amelyhez legföljebb csak a horvát ellenállás gyöngesége hasonlítható, de még ott is kicsit erősebb volt, mint Magyarországon.)

Ez az egyik fogalmi nehézsége a magyar Vergangenheitsbewältigung (nem „a múlt földolgozása”, hanem „a múlton való fölülkerekedés”) irodalmának. Mutatja Bibó István elemzéseinek és szemléletmódjának mélységét, hogy ő elválasztotta a magyarországi antiszemitizmus problematikáját a fasizmusétól (az utóbbit mellőzte). Itt az ő egyik hiányossága előnynek bizonyult.

A nácizmus „külső” jellege

Bibó mind a marxizmust, mind a fasizmust (a modernség, a modern kor két alapvető jelenségét) távolinak és idegennek látta, egyiket sem értette meg különösebben. Ugyanaz az elméletellenesség, amely Szekfű Gyulát, a magyarhoni szabadelvűség legjelentősebb konzervatív bírálóját arra késztette, hogy egyáltalán ne érdeklődjék a liberalizmus politikai elmélete és filozófiai lényege iránt (nem is ismerte, nem is érdekelte), és beérje rögtönzött szociológiai és lélektani leírásokkal, Bibó Istvánt arra késztette, hogy ne törődjék olyan másodrendű jelenségekkel, mint a magyar értelmiség eléggé heves flörtje a nácizmussal (kevesen tudják, hogy pl. a „minőségszocializmus” terminus és elképzelés egyenesen a Mein Kampfból származik; de hát a magyar irodalom- és művelődéstörténészek nem tartják kötelességüknek, hogy ismerkedjenek a német vagy más idegen históriával). Ami inkább számított, hogy Kosztolányi Dezső, a Duce nagy csodálója, lefordította Mussolini hivatalos életrajzát, vagy Teleki Pál gróf előszót írt Salazar, a portugál diktátor válogatott műveinek fordításához, de ezek egyike se volt náci, hanem ún. latin fasiszta, és a nálunk nagy hatású Othmar Spann (1878-1950), a klerikális „ausztrofasizmus”, a „rendi állam” teoretikusa se volt az (bár a távolság nem volt nagy: Spann az NSDAP „titkos” tagja volt sokáig, és helyeselte a könyvégetéseket). S ezek is csak az „úri Magyarország” politikai ideológiájának a jobbszélén foglaltak helyet. A választóvonalak mindazonáltal eléggé elmosódottak voltak.

Ezért élesen elválik Bibó útja a nyugati holokausztirodalom szellemi útjától, amely a modernség, a kapitalizmus, a nemzetiszocializmus és Auschwitz problémakötegeit kapcsolja egybe. Bibó az „antiszemitizmus” mint olyan eredetét magyarázza nagyon bölcsen és elmésen – híres fejtegetéseit fölösleges ismeretterjesztő szándékkal részletesen összefoglalnom – , például megmutatja, hogy az embercsoportok minőségi különbségére („nemes vér”, „kék vér”) épülő, középkori eredetű arisztokratikus társadalom bomlása a XVIII. században hogyan tette a „demokráciában” érdekeltté a régi hierarchiától idegen és általa mindig bántott zsidóságot. Meg azt, hogy a demokratikus modernséget és a korai kapitalizmust csak külső befolyás (mintegy külső zavaró tényező) formájában megtapasztaló, mezőgazdasági és rendies Kelet-Európa miért asszimilálta másképpen a zsidókat, mint Nyugat-Európa, bár ott is nehéz és konfliktusos volt a folyamat. Ám ezért a nálunk alig bomladozó nemesi társadalom problémáit – úgy tetszett – csak a zsidók „betódulása”, „térfoglalása” tette hevennyé, az úri középosztály szemében a modern kapitalizmus (és az érem másik oldala: a szocializmus) csaknem teljes problematikája egyre inkább „zsidókérdéssé” alakult, amely a hagyományos társadalmat fölkavarta, mint a gyors változást pártoló és előmozdító idegen elem. Ez testesítette meg – véli Bibó – a szociális kérdést a „neobarokk” középosztály szemében.

Bibó István, a rá jellemző ragyogó történelmi és társaslélektani intuícióval a fasizmust (nácizmust) ugyanígy külső befolyásként láttatja, amely megrontotta a magyar társadalmat és fölgyorsította rossz tendenciáit, maga is beleesvén abba a gondolkodási mintába, amely mindent, ami modern – és a fasizmus aztán modern! – külsőnek, idegennek néz. Ez részben helytálló. (Ezt a mintát gépiesen megfordítva ma a fasiszta-náci természetű modern antiszemitizmust mint archaikusat, „a középkori előítéletek” fölélesztéseként veszik szemügyre, ami súlyos tévedés.)

A holokauszt társadalomfejlődést, asszimilációt, „egészséges” erkölcsi alakulást megakasztó következményeit kitűnően jellemzi Bibó, de a sajátságosan magyar „vakfolt” arra bírja, hogy magát a holokausztot (a becsületére váló őszinte iszonyodáson és fölháborodáson túl) egyáltalán ne vegye észre. Nagyszerű őszinteséggel, érzékenységeket nem kímélő világossággal mondja ki, hogy a „baloldaliság”, a kommunista párttagság a fölszabadulás utáni pár évben a zsidóknak épp oly eredményes, ám problematikus asszimilációs gépezetet nyújtott, mint korábban a kikeresztelkedés. De azt, hogy mi történt valójában, nem látja, mert azt – mint a nyugat-európai, „világtörténelmi” szekvencia részét – saját tárgyától, jó okkal, különbözőnek tartja. Hiszen ez a (hozzánk képest) nyugati, modernista ellenforradalom rárakódott a lassan hanyatló hierarchikus-rendi, alapvonásaiban még mindig arisztokratikus társadalomszerkezetre (amelyet nem volt idejük megváltoztatni a Horthy-korszak bizonyos gazdasági sikereinek), és a kettő végzetes összhatása vezetett a katasztrófához, több mint félmillió fegyvertelen, védtelen magyar állampolgárnak német-magyar koprodukcióban végrehajtott, szisztematikus és tervszerű kiirtásához.

De itt föltevődik a rettenetes kérdés: ha a magyar állam nem volt fasiszta (és nem volt), akkor hogyan lehetséges, hogy a történelmi uralkodó osztály meg a Monarchia idején megteremtett magyar közigazgatás, a változatlan szerkezetű magyar királyi csendőrség stb. cselekedte meg azt, amihez máshol vagy fasiszta tömegmozgalom kellett, vagy pedig az addigi államkereteknek a náci megszállók általi szétrombolása? (A nyilas uralommal azután az addig ellenzéki hazai fasizmus is „szóhoz jutott”, de antiarisztokratikus és völkisch antikapitalista programjának realizálásához már hozzá se tudott látni a hadihelyzet miatt.)

Hogyan volt lehetséges, hogy a fasizmus-nácizmus hóhérmunkáját nálunk a többé-kevésbé érintetlen, még mindig nemesi karakterű – a régi magyar szabadelvűség által megalkotott – „történelmi” magyar állam végezte el?

Nem volt 1944 tavaszán és nyarán magyar SS, magyar Gestapo, magyar NSDAP, csak német. Hogyan működhetett velük együtt ilyen simán a „normális”, bár szélsőségesen antidemokratikus magyar állam, amelynek keretében – amennyire a háborús viszonyok megengedték – „normálisan” élt a nem zsidó középosztály, volt parlament, ellenzék, többszínű sajtó, kitűnő könyvek jelentek meg, játszottak a színházak és mozik, folyt a sportélet… és mégis?… Mit mond ez nekünk a „normális” magyarországi nemesi-polgári társadalomról? Hiszen ez teljesen egyedülálló.

A holokauszt kétféle magyar fölfogása

Ma Magyarországon a holokauszt szemlélete nem különbözik a nyugati mintáktól. Erre a legjellemzőbb két jelentékeny műalkotás, a Sorstalanság és a Saul fia. Mindkettőben a maga metafizikai konkrétságában jelenik meg a holokauszt – magában a koncentrációs táborban – , szigorúan elszigetelve a történelemtől, különösen a magyar történelemtől. Ha Bibó ábrázolása az egyik véglet (a katasztrófa magyar történelmi előzményei és kovetkezményei, ám a holokausztra magára irányuló reflexió hiánya), ez a másik. Bibó célja nemzetpedagógiai: hogyan lehet (ez az ő perspektívája) az osztály nélküli társadalom felé haladó (népi) demokráciában föloldani az antiszemitizmust, mit kell tenni ebben zsidóknak és nem zsidóknak – és tanácsai józan, észszerű, pszichológiailag érzékeny, ma is megszívlelendő, bölcs tanácsok, bár a történelmi perspektíva (enyhén szólva) más – , Kertész Imre és Nemes Jeles László indítékai azonban metafizikaiak és művésziek (e két szó teljes, klasszikus értelmében). Bibó István gondja a magyar demokrácia, e két magyar művészé azonban az emberi állapot, illetve az emberi állapot megszűnése, vagyis (ha nem tévedek) e kettő közelsége vagy azonossága.

Ugyanarról van szó végül is, de két összeegyeztethetetlen fogalmi univerzumban, amely egyikében se észlelhető a másik.

Az egyikben a magyar történelem minden, a másikban semmi.

„Die Welt ist fort, ich muß dich tragen”.[2]

Ez nem „műfaji” különbség, hanem szemléleti: s a szemléleti különbség számottevő. Az a negatív vallásosság, amely a holokauszt tragikus metafizikai szemléletéből fakad, s amelyben az sugárzik kimondatlanul és megtagadva, ami pozitív formában Franz Rosenzweig nagy teológiai munkájában[3] található meg, az égőáldozatban semmisül meg és teljesedik ki.

Az emberhalál minden közönségességével és csúfságával és (Kertésznél) esendő komikumával. De a negatív teológia itt is szembetűnő.

Bibó nehéz kérdése

Bibó István történelmi kérdést tesz föl nekünk. Miért és hogyan lehetséges, hogy a nem is tudom, hányadik demokratikus kísérlet kudarca, háromnegyed évszázaddal a holokauszt után a még korábbi forma bukkan föl újra: a gyökértelen „nemzetközi zsidó” halovány szellemképe a maga láthatatlan, titokzatos, megmagyarázhatatlan hatalmával, amely a nemzet végső megrontására tör, s akinek kaján vigyora látható tízezer óriásplakáton és millió más helyen?… Még csak ki se kell mondani, hogy „zsidó”, mindenki tudja, miről van szó, és a látvány nem vált ki megrendülést, csak rossz tréfákat. Amikor Bibó „a magyar társadalom erkölcsi csődjéről” beszél[4], akkor az uralkodó osztály politikai ösztöneinek, tájékozódó képességének, becsületfogalmának fatális megingásáról szól (mindenekelőtt 1944. március 19-én). Ebben igaza van, de ez aligha kielégítő.

Most nincs megszálló hadsereg, nincs közelgő háborús rombolás, nincs államcsínyre, lázadásra kész belső fasiszta tömegmozgalom, a nemzetre leselkedő veszedelmek távoliak vagy képzeltek, nincs belső ellenség se, amellyel leszámolni érdemes, csak az, amit kitalálnak. De a magyarázat persze 1944-re vonatkozóan se kielégítő. Az antiszemitizmus, úgy látszik, racionális és demokratikus politikai szemszögből épp annyira megfoghatatlan, mint a negatív teológia szemszögéből.

Bár mindkettő inspirál s mindkettőből sokat tanulok, sem a teológiai-metafizikai, sem a mentalitástörténeti megközelítés nem olyasmi, amit használni tudnék, ha – mint oly sokan, én is – erről gondolkodni próbálok.[5] Ám most kövessük Bibó István nyomát.

A modernségnek mint „külsőnek” a nem indokolatlan fölfogása (amely egész Kelet-Európára jellemző volt és részben maradt, továbbá az akkor még nem nyugatinak, hanem közép-európainak számító Németországban is, ahol oly lényeges volt Dosztojevszkij politikai befolyása) sajátos módon és mértékben hatott a poszttrianoni konzervatív magyar állam elitjére és a vele összefonódott dzsentroid középosztályra. A modern társadalomtudomány és a modern művészet pl. belül volt „külső”, tehát zsidó. Ugyanígy a munkásmozgalom, a szabadkőművesség stb., amelyek egyikének sincsenek „zsidó” meghatározottságai, de határozottan annak látszottak a „fölforgatástól”, a „destrukciótól” tartó establishment számára, amely a hagyományos tekintélyi és osztályszerkezet reformját olybá vette, mintha a zsidóság lenne az egyetlen erő, amely az így üresen hagyott helyekre benyomulhatna. Mert ez olyan „külső” volt, amely már „belül” volt.

Különös módon az az erő, amely a magyar uralkodó osztályt a zsidók tömegeitől „megmentette”, szintén kívülről – a náci Németországból – érkezett, s ezért úgy tűnhetett föl, mintha itt külső erők számolnának le egymással. Ez lett volna a zsidókérdés „végső megoldása” (az Endlösung), de még ez is illúzió volt: az európai zsidóság kiirtása után megmaradt a zsidókérdés, ami igazat ad Bibónak, aki szerint

a zsidókérdés nem zsidó kérdés, hanem az európai társadalomfejlődés strukturális zavarainak a problémája – noha persze nem véletlenül került a zsidók millióinak az életébe.

Ezért érzékeli úgy a mai magyar konzervatív közvélemény, hogy ez az egész kérdéskör nem rá tartozik.

Csak ráerőltetik „a zsidók”, azaz a ma már jellegében csöppet se „zsidós” magyar „baloldal” ideológusai.

A fasizmus/nácizmus esetében a szocializmus és a kapitalizmus mint végső soron azonos problémák jelentkeznek: a modernség modernista meghaladásához (hiszen ez a nemzetiszocializmus egyik lényeges vonása: a nácik nem voltak tradicionalisták, hívei voltak a korszerű technikának, eltérően a Blut und Boden, a talajrög és a „gyökeresség”, la terre et les morts romantikus híveitől vagy Heideggertől, akik merőben félreértették, bár támogatták őket) csak a zsidók kiiktatására volt szükség, hogy a totális – de nem individualista – kapitalizmus (liberális burzsoázia nélkül) létrejöhessen.

A konzervatív antiszemiták nem így éreztek. Ők a nácik által rombolt régi tekintélyi szerkezetek megtartását óhajtották a hagyomány szellemében. Ellentmondásos szövetségük a fasizmussal teszi oly nehézzé a magyarországi holokauszt megértését. A „fasiszta” vád a Horthy-rendszerrel szemben nem áll meg, ugyanakkor „az úri Magyarország” teljes felelősségének tézise sem (Bibó ez utóbbira hajlik): a konzervatívok föl akarták használni a náci dinamikát a zsidótlanításhoz, de ez a dinamizmus elsodorta őket – a zsidókkal együtt, akiknek a pusztulásában nem ártatlanok. A német-osztrák világgal való felemás együttélés értelmetlennek és gyökértelennek tüntet föl mindent Magyarországon, ami világtörténelem. Ennek a paródiája a mai „Európa-ellenesség”, amely a német-magyar fáziseltolódás, meg nem értés legújabb, tragikomikus változata. Az, hogy egy banális, mainstream polgári politikus, Angela Merkel mint démon jelenik meg a magyarországi jobboldali fantáziákban, mutatja, hogy azért van folytonosság a magyar történelemben, ahol a hatalom megint avval operál, hogy nemcsak azt, ami csakugyan idegen, hanem azt is, ami nem, „külsőnek” tekint. Ennek  következtében mindenki, aki „nem magyar”, sátáni szellemnek tetszik, ámde mindenik magyar ördögi „nem magyarrá” változása bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Ennek azonban nemcsak az elfogadása, hanem a puszta megértése se várható el azoktól, akik a konzervatív érzelmi és gondolatvilág határain túl élnek.

(Folyt. köv.)

[1] „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” (1948), in: Bibó István Összegyűjtött írásai, 1., s. a. r. Dénes Iván Zoltán, Bp.: Kalligram, 2016, 944-1092.

[2] Celan: „Große, glühende Wölbung”, az Atemwende (1967) c. kötetből, Paul Celan: Gedichte, II, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1992, 97.

[3] Der Stern der Erlösung (1921), Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1990, ld. kül. az örök életről szóló tanítást: 331-372.

[4] Bibó István: i. m., 963-968.

[5] Ld. „Az antiszemitizmus elemei” c. híres fejezetet: Max Horkheimer, Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája (1944/47), ford. Mesterházi Miklós é. m., Bp.: Atlantisz, 2011, 209-252. Vö. Fredric Jameson: Late Marxism, London: Verso, 1996, 15-58.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/05/tgm-bibo-3-zsidokerdes/

One of the main results of the very good and productive meeting in Barcelona on January 19th/ 20th („International Assembly of Peoples, Movements and Organisations”) was to start with REGIONAL activities in Europe. So we will have an Assembly of Resistances for Central and Eastern Eropean (CEE) countries in Budapest/Hungary between 2nd and 4th March 2018. The venue of the event was changed from Horány. The venue will be the House of the Civilians ( CIVILEK HÁZA) in Budapest, 13th district Váci út 50. (near Metro M3 Station LEHEL TÉR). https://foursquare.com/v/civilek-h%C3%A1za/513efb1fe4b0f9055cd9c47e

This assembly stands in the positive tradition of the World and European Social Forum: to bring people, movements, organisations together who want to fight against neoliberalism, oppression, environmental desasters, militarism, racism and for international solidarity. “Another world is possible and necessary “- beyond the logic of profit and war.

The specific point of the AoR is to ACT. Theoretical analyses and debates are necessary, so we will evaluate the main problems of CEE countries (and Europe as a whole): austerity, social and ecological roll back, militarisation, xenophobia and the rise of the far right in all its forms. After these debates we will fix some axes of concrete common international ACTIVITY and we have to make decisions on what we can do together on international scale: media; solidarity actions; campaigns.

The AoR Organisers will not cover the costs of air tickets and internal transfers, only reimburse 25% or 50% of train/bus/car costs for CEE participants. We will not reimburse at all air tickets, and cars carrying only one person. We estimated a total reimbursment of 750€. For that purpose, we kindly require to fill and return the attached registration form before February 26, 2018. Additional information regarding the meeting’s agenda and other logistical aspects of the meeting are enclosed. A draft proposal for the AoR program is also in attachment. Regretfully, the cost of simultaneous translation will not fit into the budget and only ENGLISH language is workable.

At the moment we anticipate the following registration fee/participating costs/person: Westerners EUR 50/person, Easterners EUR 20/person or HUF 6.000,-/person. Registration fee covers food as well.

Participants have the opportunity also to stay longer at their own expense. In this latter case please indicate your intention in the registration form!

We remain at your disposal for any additional information you may require.

Budapest, 25 February, 2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary

Mobile: +36302524326 Landline: +36 1 282 70 92

E-mail: benyikmatyas@gmail.com Skype id: mbenyik

LOGISTICAL INFORMATION

(How to reach the House of the Civilians in Budapest?)

The House of the Civilians (Civilek Háza) is situated on Váci út 50, in the 13th district of Budapest, near Metro (M3) Station LEHEL TÉR. The City Centre is only few kilometers away – just a walking distance.

How to get to the House of Civilians (HC) from the main railway stations of Budapest:

1.) From Keleti (East) Railway station – Metro line 4 – until KALVIN TER. Change here for Metro line 3 (BLUE LINE) until LEHEL TER – then on the other side of Lehel tér you can find HC on Váci út.

2.) From Nyugati (West) Railway Station- Metro line 3 till LEHEL TER – then same as point 1.

3.) From Déli (South) Railway station – Metro line 2 (RED LINE) until DEÁK TER – change for Metro line 3 – to LEHEL TER – then the same as under point 1.) Public transport ticket prices are available here: http://www.bkk.hu/en/tickets-and-passes/prices/ One single ticket price is HUF 350,- (1.15 EUR), combined ticket is HUF 450,- (1.50 EUR). Over 65 years of age all EU citizens can use public transport free of charge just showing up a passport/ID card.