Szalai Erzsébet:
A legnagyobb kisebbség az újkapitalizmusban
Vannak Magyarországon lelkes és elkötelezett feminista férfiak – lelkesedésük és elköteleződésük azonban csak addig tart, míg szembe nem találkoznak egy őket megközelítő vagy nota bene náluk tehetségesebb és nagyobb teljesítményt felmutató nővel. És az övékénél már csak a nők többségének ellenérzései erősebbek valóban emancipált társaikkal szemben.
Magyarországon soha nem látott méreteket öltött a mindennapi, hétköznapi nőellenesség. Jelennek meg erről híradások, a közönség azonban általában unottan átfut ezeken, és még a liberálisok is természetesnek veszik, hogy médiumaikban a nők többnyire legfeljebb a kérdező szerepében tűnhetnek fel.
A tények közismertek: a nők a munkaerőpiacon jelentős hátrányban vannak a férfiakkal szemben, kevesebbet keresnek, kisebb arányban jutnak vezetői pozícióba, és kevesebben is dolgoznak. A nők helyzetét tekintve Magyarország több tekintetben is elmaradásban van az Európai Unióhoz viszonyítva. Míg a 27 tagú unióban 58,8 százalék a nők foglalkoztatási rátája, addig Magyarországon mindössze 51 százalék. (Nálunk alacsonyabb rátát csupán Görögországban – 48,2 – és Olaszországban – 46,9 – mértek, míg az éllovas Svédországban és Dániában a munkaképes nők 73-73%-a dolgozik.) Látszólag jobban állunk a női menedzserek arányának tekintetében: míg az EU 27-ében minden harmadik vezető nő – 32,6 százalék –, addig nálunk 37,1 százalék ez az arány az Európai Unió statisztikai hivatalának adatai szerint. Ha azonban a nagyobb cégek vezetői pozícióit vizsgáljuk, akkor már feltűnik a nők erőteljes alulreprezentáltsága: a nagyvállalkozások esetében a vezető cégek igazgatótanácsi tagságának majdnem 90 százalékát férfiak adják. A Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara tavaly év végi felmérése szerint a német érdekeltségű Magyarországon működő cégek ügyvezetői között csak 9 százalék a nők aránya.
A legnagyobb az elmaradás a nők politikai szerepvállalásában. Hazánkban az országgyűlési képviselők mindössze 11 százaléka nő, ennél kisebb arányt csak Máltán mértek. A felmérések tapasztalatai szerint éppen a rendszerváltás volt az a cezúra, amikortól visszafelé fordult a létezett szocializmus alatt felemásan, de mégiscsak megindult emancipációs folyamat. Koncz Katalin e folyamatot elemezve a következőképpen fogalmaz: „A rendszerváltást követően a nők a politikai részvétel minden formájában perifériára sodródtak a térség országaiban, de legfőképpen Magyarországon. A rendszerváltás, sőt, az európai uniós csatlakozás sem hozott lényeges minőségi változást a nőkérdés kezelésében, a politikai hatalomban részvételre aspiráló nők férfiakhoz viszonyított lehetőségeiben. A nőkérdés nem szerepelt és nem szerepel a megoldandó társadalmi-gazdasági megoldandó feladatok prioritásai között. A rendszerváltást követő magyar parlamentek nemek szerinti összetételére jellemző a szakirodalomban találó kifejezésekkel »férfiklubként«, »öregfiúk hálózataként« leírt férfidominancia, amely 2010-ben erősödött”.
*
De milyenek is a hétköznapjai annak a vadkapitalizmusnak, melyben a nők szükségképpen a perifériára kerülnek? Fischer Eszter pszichológus Ráday Eszternek e lapban adott interjújában a következőket mondja erről: „…egy idő után érzékeltem ezt a különös eldurvulást… K: A politikában vagy mindenütt? V: Az élet minden területén. Egy kioktató, fölényeskedő, pökhendi, bántó stílust… Egy ugrásra kész gyanakvást. Ahogy minden mögött valami lelepleznivaló, rejtett szándékot feltételeznek. »Tudjuk mi azt jól, hogy miért csinálja…« Meglepően sok emberben állandóan kirobbanásra kész, türelmetlen indulat fortyog. Elbámészkodsz valahol egy pillanatra, talán félig elállsz egy bejáratot, és erre olyan hangon förmednek rád, hogy összeszorul a torkod. Aztán hihetetlenül eldurvult a közlekedés, szökdécselni kell a zebrán, majdnem elütnek, mikor félreugrasz, kiüvöltenek rád az autóból. Ezt a változást az, aki nem él állandóan itt, nagyon megérzi. Nem tudom megmondani, pontosan mikor történt, de úgy a 2000-es évekre saccolnám az emberek közötti viszonyokban ennek a barátságtalanságnak, rossz hangulatnak, mindennapos agresszivitásnak, brutalitásnak az elterjedését. És az az érzésem, hogy ez egyre rosszabb, az emberek közötti hang és a közlekedés is egyre durvább. Mintha Magyarországon mindenkit folyamatosan csupa ellenség venne körül.”
És a stílus maga a rendszer – a kelet európai félferifériás kapitalizmusé. Az erő, sőt erőszak, kultuszáé – a macsósodó újkapitalizmusé. Melyben a családon belüli erőszak olyannyira mindennapos, hogy immár a politikusok sem fordíthatják el tőle a tekintetüket.
E rendszer közélete nem egyszerűen kiveti magából a nőket – egyre inkább maguk a jóérzésű nők tartják magukat tőle távol. És aki még bent van, de nem képes az erősödő agresszió és mindennapos durva árulások elviselésére, az is előbb utóbb kivonul – hacsak nem akar szembekerülni női lényegével.
Többen megfigyelték már, hogy eme közéletben a nők elsősorban az áldozat szerepében tudnak feltűnést kelteni – gondoljunk csak például Tocsik Mártára vagy Dávid Ibolyára. „Bizonyítandó” a nők gyengeségét, a közéletre való alkalmatlanságát.
A nő a mai médiumokban mégis elsődlegesen szexuális tárgy – és a liberális médiumok még élen is járnak ebben. És megfordítva: mindaddig, amíg egy nő a szexuális vonzerőnek akár csak egy szikrájával rendelkezik is, nos, addig nem számíthat arra, hogy mint közéleti szereplőt valóban komolyan veszik, intellektuális és morális teljesítményének megfelelően kezelik. Ha egy nő a közéletben nőiesen viselkedik, akkor ezért rekesztik ki. A férfias viselkedés viszont disszonáns volta miatt vált ki elutasítást – a kívánatos női közéleti magatartás a semleges nemű. Erre azonban – szerencsére – csak kevesen képesek.
A női szépség és a közéleti szerep furcsa viszonyban vannak egymással. Ha valaki úgy dönt, hogy női vonzerejét közéleti karrierjének a szolgálatába állítja, akkor szinte biztos sikerre számíthat. Az a nő viszont, aki erre nem hajlandó, nos, az öregkorára a sértett és gáncsoskodó férfiak egész garmadáját „halmozza fel”. A sértettek két csoportból állnak: akiket ő utasított vissza, és akik sokszor gyávaságból őt utasították vissza, és emiatt rá haragszanak.
Korántsem állítom, hogy mindezen jelenségek valamiféle férfi-összeesküvés következményei lennének – férfiismerőseim maguk is és őszintén csodálkoznak, amikor mindezt szóvá teszem. Sokkal inkább régi időkből származó makacs és tudattalan beidegződések munkálnak itt, melyek éppen tudattalanságukból és ezért kontrollálatlanságukból merítik nagy erejüket.
Nem zárható ki, hogy az erősödő nőellenesség a 68-as lázadásokhoz köthető szexuális forradalom sajátos ellenhatásaként jelentkezik – melyet hazánkban csak tetéz a rendszer mind erősebben érzékelhető, és a mikroszöveteket is érintő félfeudális fordulata.
*
Pedig a női és emberi, hivatásbeli kiteljesedés korántsem egymást kizáró életcélok. Sőt! Személyes tapasztalataim szerint a kettő nagyon is erősítheti egymást. Mélyinterjús kutatásaim során találkoztam olyan kismamákkal, akik úgy érezték: az anyai élmények átélése kifejezetten inspirálja őket a világ felé nyitásra, és egy új hivatás elsajátítására. Részlet az egyik interjúból: „Mindig is a szociológiához kapcsolódó dolgok érdekeltek. Dolgoztam például egy ilyen jellegű alapítványnál. Aztán a terhesség alatt beiratkoztam az egyetemre szociológiára, mert azt éreztem, hogy ez egy nagyon sokszínű dolog, sokfelé lehet elindulni egy szociológiai tudás alapján. Nagyon érdekel a társadalom, az emberek. Sok erőt, sok motivációt ad ennek a tudásnak az elsajátításához a gyermekem.”
Mindazonáltal a többség számára az otthon töltött évek egyfajta moratóriumot jelentenek: átmeneti kibúvót a körülöttük lévő világ intézményeibe, szervezeteibe való betagozódás, beépülés és beolvadás alól – a világ ridegsége, agressziója, erős haszonelvűsége elől az otthon melegébe menekülnek.
Ez azonban manapság egyre kevesebb fiatal nő számára adott: közismert tény a szingliség jelenségének terjedése, mely azonban Utasi Ágnes kutatásai szerint a fiatal nők többsége számára egyáltalán nem önként és örömmel vállalt társadalmi státuszt, hanem a társadalmi viszonyok által teremtett kényszerpályát jelent. És nem csak a családalapítás anyagi nehézségeiről van itt szó: ma egy tehetségében, teljesítményében kimagasló fiatal nő eleve hátránnyal indul a párkapcsolati piacon – nagyon soknak közülük ezért talán soha nem adatik meg a társ, a családi élet, a gyerekvárás, a gyerekszülés, a gyereknevelés öröme. Ők negyven éves korukra már keserű emberek.
*
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a nőket kirekesztő mechanizmusok működtetésében maguk a nők is intenzíven részt vesznek. A szakirodalom – elsősorban Graham Staines és Sharon Mavin nyomán – már régen felfigyelt a „méhkirálynő szindrómának” nevezett jelenségre, melynek lényege, hogy a felső körökbe bekerült nők nemcsak hogy nem segítik, hanem inkább akadályozzák újabb nők bekerülését e szférákba. A nők nőkkel szembeni előítéletei sokszor erősebbek a férfiakénál. Ezzel is összefüggésben nem védekeznek, sőt inkább belesétálnak a férfiak által öntudatlanul is állított csapdába: állandó és éles versenyben állnak egymással a férfiak kegyeiért. Rivalizálásuk a másik nem kegyeiért sokkal keményebb és kíméletlenebb – és jóval kifinomultabb eszközökkel zajlik – mint a férfiaké. És ez a jelenség sokkal inkább társadalmi, mint biológiai eredetű – a nők tradicionálisan alávetett helyzetéből fakadó érdekérvényesítési stratégia sajátossága.
A nők közéleti előrejutási taktikái alapján magam négy női szereptípust különböztetek meg. Az első a macsó szerep – az ezt játszó nő sokszor keményebben és kíméletlenebbül érdekérvényesít a férfiaknál. A második a naiva – ő úgy tesz, mintha az igazán fontos dolgokhoz esze nem érne fel, állandó készenlétben és lelkesedéssel várja a férfiak útmutatásait. A harmadik a szürke veréb – ő igyekszik belesimulni környezetébe, szinte tudatosan tartózkodik a tartalom – és formabontó magatartástól, a valóban eredeti viselkedéstől és gondolatok megfogalmazásától, mert tudja, hogy azt sem a férfiak sem nőtársai nem viselik, viselnék el. Végül a negyedik a rendkívül ritka emancipált – ő képes a női kiteljesedés és a közéleti előrejutás szerves ötvözésére, vagyis arra, hogy a női szerepet közéleti rangra emelje. Megfigyelésem szerint a nők többsége élete során ingázik, ingázhat e négy szerep között.
A magyarországi újkapitalizmus nem kedvez a hagyományosan női értékek érvényre juttatásának, melyek közül itt és most a gyengék fokozott védelmét és a szolidaritást kell kiemelnünk. Ezért csak remélni lehet, hogy a közéletben egyszer majd a valóban emancipált nők válnak dominánssá. Hosszú hezitálás után a magam részéről határozottan kvóta-párti vagyok – egyetértettem a LMP és az MSZP erre irányuló törekvéseivel, és a tőzsdei cégekre vonatkozó kvóta bevezetését is helyeslem – mert a szakirodalom tanúsága szerint a nőknek legalább harminc százalékban jelen kell lenniük egy szervezetben ahhoz, hogy sajátos értékeiket és érdekeiket képesek legyenek érvényre juttatni.
Megjegyzés: Szalai E. fenti írása az Élet és Irodalomban is megjelent.