Tuzla hatszázötvenezer lakosú iparváros Boszniában. A régió legfontosabb ipari központja volt, amelyet tönkretett a privatizáció. Ma nyolcvanezer ember dolgozik a városban, viszont százezren munkanélküliek.
Egész Boszniában majdnem hatvanszázalékos a munkanélküliség. A rendkívül laza, decentralizált boszniai föderációt voltaképpen az Európai Unió kormányozza, katasztrofális eredményekkel. Mint köztudomású, a délszláv háborúk idején Koszovó mellett itt folytak a leggyilkosabb etnikai küzdelmek. A múlt hónapban a világ, illetve Kelet- és Délkelet-Európa médiáinak az az elenyésző része, amely egyáltalán megemlítette olykor ezt a feledésbe merült, reménytelen országocskát, csak az etnikai (néha megvetően „törzsinek” nevezett) és felekezeti konfliktusok veszedelme iránt érdeklődött.
Olykor megjósolták, hogy a szerbek, horvátok és „bosnyákok” (vagyis a boszniai muzulmánok – hiszen a boszniai szerbek és horvátok is „bosnyákok”) előbb-utóbb megint elkezdik mészárolni egymást, hiszen a művelt európai közvélemény számára a kelet-európai népeknek ez a funkciójuk ma a nemzetközi szereposztásban. Az Ukrajnában zajló küzdelem beleillik a Kelet-Európát elmesélő orientalista „narratívába” (Kelet/Nyugat, EU/Putyin, nacionalisták/demokraták, liberálisok/posztkommunisták, orosz és/vagy amerikai „birodalom”).
Az iszonyatos ukrajnai tragédia politikai értelemben éppen az ellenkezője a délszláv lázadásoknak: Ukrajnában az oroszellenes és az oroszbarát jobboldal és szélsőjobboldal esett egymásnak, illetve elvont értelemben „a hatalom” és „a nép”, ez utóbbinak a legaktívabb reprezentánsai a neonáci futballhuligánok (Pravij Szektor), az előbbinek pedig az ukrán KGB orvlövészei. Tipológiailag szemlélve az ellentét klasszikus: egyik helyen a tiszta politikai (hatalmi) konfliktus, a másikon a színtiszta társadalmi (szociális) válság és népfölkelés.
Tuzláról nem sok szó esik. Pedig a tuzlai munkáslázadás közben átterjedt Szarajevóra, Banja Lukára, majd egész Boszniára. Aztán Koszovóra. Aztán Montenegróra. Aztán Macedóniára. De ez nem fér bele a magyarországi, a romániai, a lengyelországi, általában a közép-európai sajtóba, Nyugaton is egyre inkább kiszorul az internetre, pedig ekkora területű, intenzitású, amplitúdójú, mélységű társadalmi mozgalom nem volt Európában – a világon – 1989 óta.
Pedig Boszniában már a lázadó munkások és diákok elfoglalták a középületeket, lemondattak – utód nélkül – tartományi (ún. kantoni) kormányokat, meghátrálásra kényszerítették a fegyveres erőket. A mozgalmat a privatizált, bezárásra ítélt nagyvállalatok szakszervezeti bizottságai indították el. Követelték a privatizált vállalatok átadását a termelői közösségeknek – nem az államnak! Szempillantás alatt föltámadt a termelői önigazgatás, a munkástanács jellegzetes gondolata.
Amióta európai munkásmozgalom létezik – a tizenkilencedik század közepe óta – , azóta ez a követelés invariáns. Állandó. Követelik a dolgozók az összes hatóságok, kormányok, vállalati igazgatóságok azonnali lemondását. Menekül is a főnökség. Követelik a társadalomból kizárt munkanélküliek visszafogadását, a népjóléti politika, a szociális gondoskodás társadalmasítását, demokratikus ellenőrzés alá helyezését.
Elvárják, hogy a mindenkori és minden szintű tisztségviselők fizetése ne legyen magasabb, mint a kétkezi munkások átlagbére. Ez a párizsi kommün követelése! Szemben a párizsi luxussajtónak a mezítlábas, kültelki, balkáni tahókra vonatkozó elképzeléseivel, a tiltakozó menet óriási transzparenseket cipelt, amelyekre ez volt írva: „HALÁL A NACIONALIZMUSRA!” Szarajevóban, Banja Lukában, Pristinában, Szkopjéban plakátokon, molinókon így kezdődnek a fölhívások: „MI, TUZLAI ANTIFASISZTÁK…” Ezt add össze!
Az állam szerveinek megdöntése után a lázadó munkások nem vették át, hanem megszüntették a hatalmat, és részvételi, közvetlen demokráciát vezettek be percek alatt „honpolgári fórumok” alakjában, amelyek permanenciában üléseznek, mint minden, magára valamit is adó népforradalom minden esetben. Ezeket a fórumokat voltaképpen „a honpolgárok és honpolgárnők plénumainak” nevezik, annak a szellemében, amit Pesten elszigetelt, elitista kampuszfeminista, gyökértelen-libsi-kozmopolita-dekadens dzsenderelméleti hóbortnak néznek az illetékes (sajtó)szervek.
Márpedig ezek turkálódzsekis, kínai melegítős, falusi rokonoktól kapott báránybőr bekecsekbe gombolt délszláv és albán prolik. Tény, hogy verekedősek. Puszta kézzel – és sikerrel – esnek neki a hasonló szociális eredetű rohamrendőröknek, akik jó brutálisak, de olykor mintha csak félszívvel bunyóznának. A mozgalmat nem vezeti a munkásosztály magas szervezettségű, bolsevik élcsapata. Nem vezeti senki. A mozgalomnak nincsenek elnök- és képviselőjelöltjei. Nem óhajt pártot vagy pártokat alakítani. Nem akar új választásokat. Nem óhajt új gyárigazgatókat.
Élni akar fölsőbbség nélkül. A délszláv régió munkásai nem olvasták azt a pár száz tucat liberális monográfiát (a múlt héten volt az egyiknek a könyvbemutatója Pesten, kitűnő horvát kolléga írta éppen), amelynek a címében olyasmi áll, hogy „az osztálytól az identitásig”. De nem olvasták a mi régi anarchomarxista művecskéinket se, amelyek valaha épp úgy a tulajdon diszperziójára és a hatalom egyenlő szétosztására tettek javaslatot, mint a boszniai és montenegrói honpolgári plénumok most. Nem kellett sokat böngészniük a könyvészeteket és segédleteket. Amint kitört a balhé és beindult a grimbusz, tudták azonnal, mire van szükség.
Az 1989 óta eltelt negyedszázadban úgy tetszett, Kelet- és Közép-Európa népei elfelejtették a forradalom nyelvét, a tulajdon- és hatalomellenesség, a tekintély- és államellenesség, az osztály nélküli társadalom, az internacionalizmus, az antimilitarizmus és az antifasizmus – és az antiszexizmus! – nyelvét. A tavalyi és idei romániai mozgalmak megmutatták azt is, hogy a tiltakozó munkásoknak legalább egy része a mélyökológia nyelvét is folyékonyan beszéli. Elfogadták vagy eltűrték az etnicizmus, a piaci elitizmus, a nemzetállami parádé vagy „Európa” politikai tájszólását („Európa” errefelé nem jelent nagyon mást, mint a gazdag országok uralkodó osztályai és uralkodó rendje fölsőbbrendűségének kliensi, koldus szellemű elismerését).
És erre tessék. Miután a k… kísértete már rég nem járta be Európát (ó, hát elnézést, „normális országra” vágyó Merkel-imádók), azon kapjuk magunkat, hogy a délszláv régió szakadtjai úgy beszélik a forradalom nyelvét, mintha az anyanyelvük lenne. Vége a hittanórának vagy a németórának, s le lehet menni a grundra, ahol kezdődik az igazi élet, s ahol a proligyerekek az anyanyelvüket beszélhetik. Ezt. Amikor nálam hozzáértőbb –szerbhorvátul is olvasó – barátaim által küldött videókat és szövegeket néztem, akkor azt mondtam telefonon valakinek: „nemsokára lobogni fognak a vörös és a fekete zászlók”, közben rákattintottam a nem kifejezetten ultrabaloldali újvidéki Magyar Szó (amely azóta semmit sem ír a mozgalmakról, akárcsak a Vajdaság Ma portál se…) egyik belgrádi fotójára: a szolidaritási tüntetésen ott hordozták a forradalom vörös és fekete zászlait! Gyorsabbak a délszláv munkások és diákok, mint én, a távoli rokonszenvező.
Ezt írja Boris Buden: „Nem kell fölülni annak a logikának, mely szembeállítja az irracionálisat a racionálissal, a barbárt a civilizálttal, mert ez ugyanaz a logika, amely ehhez a kilátástalan helyzethez elvezetett. Én ebben a most kitört erőszakban racionális aktust látok. Én ezt »alapító erőszaknak« nevezem, kreatív cselekvésnek. Olyan pillanatról van szó, amikor egyszerre történik meg egyes társadalmi viszonyok dekonstrukciója és mások konstruálása. A szuverenitás aktusa ez, a legitimitását vesztett, társadalmi öndestrukcióvá fajult fönnálló rendszer által az emberekre kényszerített társadalmiság destrukciója és új társadalmi viszonyok fölállítása, a meglévő intézményeken kívül, a romjaikon.
Tuzlában az emberek az erőszakos tüntetések másnapján eltakarították a romokat és a szemetet, és ez nem »kijózanodás« volt, hanem az önkontroll bevezetésének aktusa. Tudták, hogy az állam halott, és nekik maguknak kell takarítaniuk, nem maguk után, hanem maguk előtt. Ők a szuverének, nem az állam. A plénum volt a következő logikus lépés. Kezdetről van szó, egy újfajta társadalmiság megteremtéséről, amely maga fogja kitermelni a saját politikai és intézményes kifejezésformáit. Ezek az emberek tudják, hogy Bosznia-Hercegovina nem egyszerűen »failed state«, hanem olyan »identitásbörtön«, melyben egyedül a társadalmi öndestrukció folyamata zajlott le tökéletesen az utóbbi években.
A plénumok a társadalmi önteremtés csírái, másik, bizonytalan folyamat kezdetét jelentik, amelyről ma semmi egyebet nem mondhatunk, csak azt, hogy hitelesen demokratikus, többek között azért, mert képes racionálisan földolgozni a tulajdon erőszakosságát is. De ne áltassuk magunkat. A thermidor erői, mint mindig, most is készülnek a kegyetlen válaszra.” (Radics Viktória fordítása.)
Miközben az „elmaradott” délszláv régióban a prolik a k… és az a… szellemében semmisítik meg a hierarchiát és a hatalmat, a „haladó” és „modern” Franciaország megdöbbentő sebességgel fasizálódik: százezres tüntetések a melegek és a bevándorlók ellen, ráadásul durva antifeminista hangsúlyokkal, rendőr- és terrortámadások cigánytáborok ellen a „szocialista” belügyminiszter támogatásával, a „demokratikus” Svájcban sikeres és eredményes népszavazás a bevándorlók ellen, a „liberális” Nagy-Britanniában kormányintézkedések a bevándorlók szociális jogai ellen, az „antináci” Németországban propagandakampány a bevándorlók ellen – mellesleg pont ellenünk, kelet-európaiak ellen…
Pesten azt képzelik (teljesen alaptalanul) a „haladó értelmiségiek”, hogy a nyugati jobbközép (s olykor bizony a balközép) nem akarja kifogni a szelet a szélsőjobboldal vitorláiból, mert az efféle csak Magyarországon lehetséges: márpedig ebben Magyarország teljesen megfelel a nyugati normának. Hogy emiatt a magyarországi jobboldalt bírálják (egyébként tárgyilag helyesen és indokoltan) Nyugat-Európában, ez csupán a nyugat-európai liberálisok, szociáldemokraták, zöldek rossz lelkiismeretének túlkompenzálása. A forradalmakat persze leverik, ahogyan leverték 1871-ben, 1919-ben, 1934-ben, 1965-ban, 1968-ban, 1981-ben – néha a forradalom vezetőinek tevőleges közreműködésével, mint Oroszországban 1921-ben vagy Lengyelországban 1989 után – , és ez megtörténhet a boszniai, koszovói, montenegrói, macedóniai lázadókkal, akiknek egyelőre nem nagyon van „organikus értelmiségük”.
Slavoj Žižek írja: „A boszniai tüntetések rámutatnak arra, hogy az etnikai szenvedélyeket a liberális kódex erőltetésével nem lehet megjuhászítani. A mainstream liberálisok szerint a liberális szabadság és a fundamentalista elnyomás között kell választanunk. Pedig a liberális engedékenység és fundamentalizmus közti konfliktus végső soron álságos – két egymást termelő és kergető pólus bűvös köre ez. Amit Max Horkheimer mondott 1930-ban a fasizmusról és a kapitalizmusról (akik nem beszélnek kritikusan a kapitalizmusról, hallgassanak a fasizmusról), a mai fundamentalizmusra is áll: akik nem hajlandók kritikusan beszélni a liberális demokráciáról, hallgassanak a fundamentalizmusról.
A fasizmus növekedése a baloldal kudarca, és azt bizonyítja, hogy létezik forradalmi potenciál, elégedetlenség, amelyet a baloldal nem volt képes mozgósítani. A mostani tömegdemonstrációk előtt Bosznia-Hercegovinában és más volt jugoszláv országokban csak az etnikai és a vallási szenvedélyek váltottak ki ekkora megmozdulásokat. 2013 közepén két tömegtüntetést szerveztek Horvátországban, ahol nagy gazdasági válság van, munkanélküliséggel, mély kétségbeeséssel. A kereskedelmi alkalmazottak szakszervezetei tömeggyűlést próbáltak szervezni a munkásjogokért, miközben a jobboldali nacionalisták a cirill ábécé engedélyezése ellen tiltakoztak. Horvátország messze nem kivétel: a Balkántól Skandináviáig, Amerikától Izraelig, Közép-Afrikától Indiáig új sötét kor közeleg a láthatáron, mialatt a fölvilágosodás értékei lassan eltűnnek.
Az etnikai és vallási szenvedélyek már jó ideje lesben állnak, az újdonság a nyílt szégyentelenség, amellyel hivalkodnak. A boszniai tüntetők viszont a nacionalista elit ellen fenekednek, mert Bosznia népe végre ráébredt, ki az igazi ellensége: nem más etnikumok, hanem a saját vezetőik, akik úgy tesznek, mintha más népektől védenék őket. És az EU-adminisztráció (említettem: Boszniát az Európai Unió kormányozza) ellen lázadnak, mert ezek a dúsgazdag képviselők a nacionalista elitekkel működnek együtt, és közvetítenek köztük. Ha a tüntetések veszítenek is intenzitásukból, megmarad a remény szikrája. Mint amikor az első világháború befejezése után az ellenséges katonák fraternizáltak…” (Radics Viktória fordítása.) Megjegyzem, az Európai Unió azt „fontolgatja” (jó szó ez a „fontolgatja”), hogy további csapatokat küld Boszniába…
Srecko Horvat fölidézi Pier Paolo Pasolini mondatait 1968-ból, a Valle Giulia-i csata idejéből, amikor a középosztályból származó diáklázadók megsebesítették a rendőröket – ekkor Pasolini a rendőrökkel érzett együtt, akik prolik voltak, s akiket a gőgös új baloldal (mint az elnyomás konformista és represszív ügynökeit) lenézett és utált. Elmeséli, hogy a szarajevói tüntetésen a munkásasszonyok azt kiáltották a rohamrendőröknek: „Álljatok át hozzánk!” Egyetértek vele: ez a helyes mondat. Ezek a fejkendős munkásasszonyok nagyon jól tudják, mit beszélnek. A forradalom anyanyelvén szólnak. Fantasztikus, hogy nincsenek vezetőik, hogy nem javasolnak „alternatívát”, hogy nem óhajtanak semmiféle más kormányt. Semmiféle kormányt nem kívánnak. Hát ez az.
Semmiféle kormányra nincs szükség. A nép jól elvan magában. Remekül elkormányozza magát. Van remény. Még ezekben a rég nem tapasztalt mértékben elborult, sötét időkben is van remény. Ugyanaz a remény. Mindig ugyanaz.
http://nol.hu/megmondok/20140222-a_forradalom_anyanyelve
Infó: A cikk eredeti változata a 2014.02.22-i Népszabadságban olvasható.