Szalai Erzsébet: A rendszerváltás zsákutcája

Szalai_Erzsi
A rendszerváltás zsákutcája – cikk a HVG-n
2014. december 04., csütörtök, 11:06 Utolsó frissítés: tegnap
Szerző: Szalai Erzsébet
http://hvg.hu/velemeny.publicisztika/20141204_A_rendszervaltas_zsakutcaja#fid2ty

A magyarokat a történelem szervilizmusra tanította. De ebből jövő sosem született – írja új könyvében Szalai Erzsébet. A szociológus, egyetemi tanár jövő héten mutatja be az “Autonómia vagy újkiszolgáltatottság” című kötetét.

Megállapíthatjuk, hogy globális értelemben valójában nem, lokális értelemben azonban történt rendszerváltás. Globális értelemben azért nem, mert a létezett szocializmus a maga félperifériás jellegével maga is a világkapitalizmus része volt – működési mechanizmusainak számos eleme (elidegenedés, kizsákmányolás stb.) komoly hasonlóságot mutatott a globális kapitalizmus logikájával és működési módjával. Sőt, a két korszak közötti folytonosságot egy hatalmi ágens – a késő-kádári technokrácia – permanens jelenléte is biztosította.

Lokális megközelítésben azonban azért beszélhetünk a rendszerváltás megtörténtéről, mert Ferge Zsuzsa kifejezésével élve megváltozott a rendszerstruktúra – saját megfogalmazásom szerint a társadalmi részérdekek integrálásának, integrálódásának módja. Míg a létezett szocializmusban a részérdekeket döntően a politikai szféra integrálta (kis sikerrel, mert a rendszer inkább érdekbeszámítódásos, vagyis a rendszer vegetatív működési módja által integrált) mint érdekbeszámításos volt, addig az újkapitalizmusban ezt a szerepet döntően a gazdasági szféra – a piac – látja el. Pontosabban: kellene ellátnia. Valójában ugyanis az újkapitalista viszonyok kialakulásának előrehaladtával a piac rendszerintegráló szerepét egyre inkább felülírja ugyanezen mechanizmusnak a rendszert szétfeszítő – a különböző társadalmi csoportokat egymással szembeállító – működési módja. A jelenleg elemi erővel jelentkező nacionalizmus e megközelítés szellemében nem más, mint a politikai szféra kísérlete a rendszer szétesésének megállítására – ezzel azonban a rendszer belső viszonyai nem a létezett szocializmuséhoz, hanem egyre inkább a két világháború közötti félfeudális kapitalizmus viszonyrendszeréhez válnak egyre hasonlatosabbá…

*

A magyar történelemben a szervetlenség szerves: soha nem volt idő és mód arra, hogy a társadalom makroviszonyait a társadalom méhéből kifejlődő mikrofolyamatok egymásra épülése, egymásba kapcsolódása vajúdhassa ki. A makrofolyamatok gyakran változnak, és/de a változás mindig külső hatalmi beavatkozások vagy erős külső hatások következménye. A makroviszonyok gyakori változása hosszabb távon a mikroviszonyok „befagyását” eredményezi, azt, hogy a mikroviszonyok nem tudják „kinőni” feudális állapotukat. Mindazon viszonyokat, amelyekre már Széchenyi István felfigyelt: elsősorban a „lelki független emberek” (a citizenek) marginalizálását és a szervilizmust. Mert a külső hatalmakhoz és viszonyokhoz való állandó alkalmazkodás történelmünkben nem más, mint az életben maradás szinte mindenkori alapfeltétele. Hangsúlyozottan rövid távú alapfeltétele, mert eme magatartás hosszabb távon súlyosan önsorsrontó folyamatokat hív életre.

Bibó István az 1867-es kiegyezés utáni időszak magyar történelmét zsákutcásnak nevezte, mely a kiegyezés hamis, hazug konstrukcióján alapult. Mai szemmel úgy látom, hogy a legutóbbi rendszerváltás is egy újabb lépés volt a zsákutca belsejébe. A rendszerváltó elitek egyetlen ígérete sem teljesült, de ezt nem lehetett és lehet büntetlenül kimondani.

A konstrukció most is hazug. Ennek megjelenéseként az egyik politikai erő azt hazudja nekünk, hogyha jól döntünk és cselekszünk – jól idomulunk – akkor semmi sem gátolhatja meg nyugati felzárkózásunkat, azt, hogy mind politikai, mind gazdasági, mind kulturális értelemben a Nyugat egyenrangú részévé váljunk. (Azt pedig, hogy eme Nyugat ma már súlyos válságát éli, egyszerűen letagadja.) A másik politikai erő hazugsága az, hogy egyedül, önerőből, sőt akár az egész világgal szemben is fel tudjuk nemzetünket virágoztatni. Ha pedig mégis csak jelentkezik „harmadik utas” politikai erő, akkor annak szerepe az előző kettő által hiszterizált politikai légkörben csak marginális maradhat.

És a hazugság leszivárog – pontosabban a rá való hajlam nem enyhül. A következményeket Bibó kristálytisztán látta: „Nem az a lényeg ebben, hogy más népek csodálatos egységben és egyetértésben élnek, szemben a »széthúzó« magyarral. Hanem az, hogy a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett. A magyar alkat megzavarodásának jelenségei is elsősorban ezekben az összefüggésekben megdöbbentőek, hiszen nemzetünk, mely maga magáról helyesen vagy tévesen, de úgy tudta, hogy lovagias, bátor, könnyen lelkesedő, passzív ellenállásban erős, önérzetes stb., néhány éve a szemünk előtt és az egész világ szeme előtt mutatott be a maga kialakult képétől határozottan eltérő vonásokat.”

Bibó a nemzeti karakter létezéséhez fűződő szkepszise jegyében mindehhez hozzáteszi: „Mindezek a történelmi helyzetekben megjelenő jelenségek arra utalnak, hogyha a magyar alkat válságának okait keressük, úgy először a történelemben kell körülnéznünk”.

Fejtegetésem végére érve a fenti gondolatmenetnél találóbb befejezést nem tudnék megfogalmazni.

(Részletek a szerző Autonómia vagy újkiszolgáltatottság című könyvéből, mely a Kalligram Kiadó gondozásában jelenik meg. A könyv bemutatója 2014.december 9-én, kedden, 17 órakor lesz az Írók Boltjában. A könyvet bemutatja és a szerzővel beszélget: Melegh Attila szociológus)

Kategória: Szalai Erzsébet | A közvetlen link.