A tisztességes, emberszerető magyar emberek ugyanazt a megoldást szorgalmazzák a menekültek számára, amelyet a saját gyerekeiknek, testvéreiknek és barátaiknak tanácsolnak: El innen! Akárhová, csak el Magyarországról!
A dolgot így is lehet látni: az idegengyűlölő, illiberális, antiszociális magyar kormány és a segítőkész, együtt érző humanisták finom összjátékával sikerült kiakolbólítani a menekülteket Magyarországról.
Így is lehet nézni: az idegengyűlölő magyar kormány és az együtt érző humanisták finom összjátékával sikerült az egész problématömkeleget Ausztria és Németország nyakába sózni.
Ausztriai és németországi pályaudvarokon ünneplő tömeg fogadja az Európa (Koszovó, Bosznia, Transznisztria kivételével) legrosszabb helyéről – Magyarországról – végre kiszabadított szerencsétleneket. Az egész világ – teljes joggal – magasztalja az önkénteseket (magyarokat és osztrákokat), akik segítettek a menekülteknek elszabadulni. És magukat a menekülteket, akik szelíd, de lankadatlan nyomással rákényszerítették a jobboldali magyar kormányt arra, hogy adjon nekik buszokat, hogy megindítsa az osztrák határ felé a vonatokat. A magyarországi civil társadalom kifejezetten megkedvelte a szívósan türelmes és barátságos keleti (muszlim és keresztény) menedékkérőket. A békés és szeretetteli szolidaritás győzött.
Erkölcsileg. Ám a politikai győzelem persze – már megint – Orbán Viktor, Pintér Sándor és Vona Gábor etnokratikus, tekintélyelvű, sovén államáé.
Mit akart Orbán Viktor és apparátusa?
Azt, hogy minél kevesebb menekült legyen Magyarországon (lehetőleg egy se).
Mit értünk el a tiltakozásunkkal?
Azon túl – ami persze rövid távon a legfontosabb –, hogy megmentettünk pár ezer szíriai és afganisztáni menekültet a magyar államtól (most már csak a magyar népet kellene megmentenünk a magyar államtól), azt értük el, hogy sokkal kevesebb menekült lett Magyarországon. A menekültek – hála Istennek – jobb helyzetben vannak, mint korábban.
De nincsenek itt.
És végső soron ez volt (és maradt) a magyarországi szélsőjobboldal célja. (A kormányzó és az ellenzéki szélsőjobboldalé egyaránt.)
Amikor azt követeljük Orbán, Pintér és Vona államától, hogy engedjék ki a menekülteket, akkor azt követeljük voltaképpen, hogy ne „hazai”, hanem európai pénzen – tehát jutányosabb áron – szabaduljanak meg a számukra nemkívánatos külföldiektől.
Mert a jobboldali végcél szemszögéből egyre megy, hogy a menekültek Szerbiából nem jönnek be vagy Ausztriába mennek ki. A lényeg az, hogy ne legyenek itt.
Az idegengyűlölő, radikálisan jobboldali magyar kormány cudar bánásmódja, ellenséges közönye – és a jobboldali (állami vagy magántulajdonú) médiák rasszista uszításától megtévesztett közönség jelentős, bár csökkenő hányadának paranoid gyűlölködése – érthetővé teszi, hogy a tisztességes, emberszerető magyar emberek ugyanazt a megoldást szorgalmazzák a menekültek számára, amelyet a saját gyerekeiknek, testvéreiknek és barátaiknak tanácsolnak: EL INNEN! AKÁRHOVÁ, CSAK EL MAGYARORSZÁGRÓL!
Nemcsak a közel-keleti és közép-ázsiai menedékkérők iszkolnak, hanem a magyarországi fiatal szakmunkások és értelmiségiek is. Főleg Nyugatra – de egyre több egyetemista már Romániába is –, akármerre, csak el innen. És honfitársaink előtt is egyre inkább zárulnak majd a sorompók, amint immár nem pusztán sok-sok magyart, hanem egyre több szíriait, afgánt és eritreait exportálunk. Mert az etnokratikus, illiberális és antiszociális magyar államnak mind a magyarul, mind a lovári dialektusban, mind az arab vagy pastu nyelven beszélő személyekből elege van, ha szeretik a szabadságot, és unják a sivár sovinizmust meg ezt az egész kilátástalan, vidéki vircsaftot a maga érzéketlenségével, kegyetlenségével és korlátoltságával.
Ez az egész kelet-közép-európai mizéria – hiszen a szlovák és a cseh állam szélsebesen orbánizálódik Robert Fico, Václav Klaus és Miloš Zeman ragyogó szellemi irányításával; a dicső „visegrádi” államokhoz képest Románia és Szerbia a szabadság, megértés és nagylelkűség szigete; természetesen csak viszonylag; a spanyolországi és a brit jobboldal is szívesen orbánosodnék, ha ezt az ottani társadalom hagyná – nincs ok nélkül.
A honi jobboldal a „Nappali hold”, a Horthy-újratemetés és a „Keserű hátország” óta világossá tette álláspontját már régen; ez nem változott azóta se; erre kár szót vesztegetni.
A MIÉP eltűnt, Csurka István elhunyt: de az ő eszméi uralkodnak Magyarországon.
Ugyanakkor azonban szánalmas és gyalázatos lenne elhallgatni, hogy a „liberális” (valójában neokonzervatív) sajtó évtizedes arabozása és iszlámozása milyen hatással volt a magyar közvéleményre.
Bayer Zsolt Magyar Hírlapja hétfőn, bizonyára némi malíciával, Kertész Imrét idézi a Magyar Idők nyomán. A nagyszerű író legutóbbi kiváló esszékötetében Európa „öngyilkos liberalizmusát és buta demokráciáját” támadja, amely „szélesre tárja a kapukat az iszlám előtt” és amely „a saját ellenségét imádja” – az iszlámot, amely „csak az idegen fajokkal és vallásokkal szembeni gyűlölet nyelvét ismeri”. (Az valahogy feledésbe merül, hogy a szíriai és afgán menekültek a szélsőséges iszlám terrorrendszerek elől futnak. Előttük nyílnak meg a kapuk – nem széles, hanem szűk kiskapuk –, és ráadásul még halálos ellenségeikkel azonosítják őket.) Az effajta szóbeszéd – meg Michel Houllebecq lendületesen rasszista, iszlamofóbiás meg minden tekintetben sötéten reakciós lektűrjének sikere a liberális és konzervatív közönség körében, szalonképes orgánumok míves tűnődéseiben – nagy mértékben felelős azért a zavarért, amely a „mérvadó” és „véleményformáló” budapesti értelmiség körében tapasztalható a menekültproblémával kapcsolatban. A „liberális” sajtó nyilván támadja az idegengyűlölő Orbán-rezsimet az értelmetlen, öncélú kegyetlenség és a „kirekesztő” retorika miatt, de nem követeli a menekültek befogadását Magyarországra.
Márpedig ebben a kérdésben az Orbán-ellenes politika nem csupán az, hogy a szíriaiakat és afgánokat kiengedjék (ez a minimum nyilvánvalóan), hanem az, hogy legalább az EU által kirótt kvóta mértékéig – ám szerintem ezen jóval fölül – fogadjunk be, telepítsünk le, támogassunk és segélyezzünk pár ezer vagy néhány tízezer menekültet, juttassunk nekik szükséglakást, taníttassuk a gyerekeiket, szervezzünk nekik intenzív magyar nyelvtanfolyamot, keressünk nekik állást, adjunk nekik állampolgárságot.
Ezt – hogy finoman fogalmazzak – nem sokan javasolják.
A dolog hátterében (amint azt mindenki tudja, de senki nem mondja) az izraeli-arab konfliktus kétféleképpen egyoldalú, elfogult megítélése húzódik meg.
A militáns iszlám zsidógyűlölete arra késztette az antiszemitizmussal (helyesen és helyénvalóan) szembeszegülő liberálisok nagy részét, hogy (helytelenül) elfogadjon az iszlám hagyományú népekkel, különösen az arabokkal szemben mindenfajta „kultúrmorfológiai” jellegű általánosítást – eszerint az arabok „második (kulturális) természete” intoleráns, népirtó jellegű; ezt egyébként a történelem egyáltalán nem igazolja, legalábbis semmivel se inkább, mint a nyugati keresztyén civilizációk esetében; s mégse vagyunk mind a genocídium meg a zsidóüldözés hívei, hanem éppen ellenkezőleg. Az, hogy az iszlám fundamentalista zsarnokságok arab, perzsa, kurd áldozatai és ellenfelei „kulturális” szemszögből egylényegűek a gyilkosaikkal és kínzóikkal: ostoba hazugság. Rasszizmusra és felekezeti türelmetlenségre minden egyes nép és etnikum fiai és lányai képesek. A rasszizmust valamely nép kulturális állandójának tekinteni: rasszizmus.
A magyar jobboldalnak a – szigorúan csak a menekültkrízisig tartó – arabbarátsága és részvéte a (csakugyan) szenvedő palesztinok iránt ugyancsak zavarba hozza az etnokonzervatív médiahősöket. Az Izraelt évtizedekig mocskoló, éles elméjű közírók egyszeriben megfeledkeztek Gázáról, és immáron nemcsak a cigányokat nevezik „állat”-nak, hanem a muzulmánokat is. Nagyon tetszetős.
A „liberálisok” (neokonzervatívok) Nyugat-kultusza és Európa-mítosza többek között oda vezetett, hogy fölújították a XIX. és XX. századi magyar nacionalizmusnak (az ideológiailag a német-osztrák reakciótól átvett, de a Tiszák szupremáciás, nemzetiségeket elnyomó politikáját alátámasztó, majd az irredentizmust kiszolgáló) ellenszenvét és megvetését a görögkeleti-ortodox hagyományú népekkel szemben. A „liberális” sajtó épp olyan gondolattalanul románellenes és szerbellenes, mint a jobboldali újságok, portálok és műsorok. A ruszofóbiában (különösen az Orbán–Putyin-barátság zsenge ifjúkorában) pedig túl is dobta a jobboldalt. Az időközben föltétel nélküli fegyverletételre kényszerült görög baloldallal szembeni ádáz gyűlölet pedig olyan hangütésre késztette a „liberális” médiákat (tartozom vele az igazságnak, hogy ebben a HVG és a hvg.hu se kivétel), amelyre csak eufemisztikusan, kíméletesen használhatom a „soviniszta” jelzőt.
Márpedig ennek a Nyugat-kultusznak és Európa-mániának akkor lenne értelme (bár ezt a szöveget én még akkor is utálnám), ha a „liberális” (neokonzervatív) tábor abban követné a nyugat-európai példát, hogy sürgetné a háború elől menekülő közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai menekültek legalább egy kis töredékének a befogadását és állandó letelepítését.
Nem tagadható, hogy az erős magyarországi antiszemitizmus – mondjuk így – mély benyomást gyakorolt sok humanistára, és a hatás-ellenhatás ritkán jótékony mechanizmusa folytán sokakat elfogulttá tett olyan csoportokkal szemben, amelyeket zsidógyűlölőnek vélt, gyakran nem ok nélkül. A hazai antiszemitizmus miatti jogos aggodalomnak és viszolygásnak a kritikátlan kivetítése a világpolitikára azonban nevetséges és helytelen.
A rágalmazott és fenyegetett magyarországi zsidóság iránti, nagyon szép és nagyon indokolt szimpátia egyáltalán nem igazolhatja Izrael Állam meglehetősen szörnyű politikájának – sajnos elterjedt – informálatlan, reflektálatlan helyeslését. Akkor se, ha jól tudjuk, hogy vannak arab kormányok és mozgalmak, amelyek Izrael megsemmisítését szeretnék, s evvel szemben se szabad engedékenynek vagy megbocsátónak lenni.
Egyáltalán: semmilyen etnikai elfogultság nem helyes. Mint erdélyi magyarnak, sok keserves tapasztalat után se volt helyes leírnom – pár évtizede – olyan mondatokat Romániáról, amelyeket most utólag nagyon szégyellek. (És amelyeket szerencsére nem igazol az, amit a mai Erdélyről tudok, minden bú-baj ellenére.)
Engem is megérintett valaha a liberális nacionalizmus szelleme; attól tartok, az effélében nincs immunitás, mindenki belebotolhat a kollektív önszeretet és csoportos elfogultság primitív csapdáiba. De az, hogy valamely hiba általános, nem jelenti azt, hogy elkövetése bocsánatos vétek.
Az a katarzis, amelyen a magyarországi civil társadalom most a menekültválság miatt átesik, arra nevel bennünket, hogy fölülvizsgáljunk minden etnikai és osztály-előítéletet. Egyre világosabbá válik, hogy mind nyavalyás államhatáraink között, mind nemzetközi „viszonylatban” mindent el kell követnünk a népek és osztályok közötti egyenlőség megközelítése érdekében.
Ebben az irányban a legkisebb, a legszerényebb, a legkönnyebb lépés az lesz, hogy KÖVETELJÜK a menekültek elosztásában javasolt kvóták érvényesítését, pár ezer vagy pár tízezer menedékkérő befogadását, letelepítését, integrálását. Ez nem jelentheti azt, hogy bárkit akarata ellenére itt tartsunk, de azt igen, hogy szeretettel és barátsággal meghívjunknéhány embert, hogy maradjon nálunk. Ha esetleg még hajlandó rá.
Ez akkor lesz igazán hiteles, ha evvel együtt és egyszerre a társadalom nyomást gyakorol államára a munkanélküliek, a nyugdíjasok, a hajléktalanok, az éhező gyerekek, a szűkölködők és nyomorgók, a kirekesztett kisebbségek, az éhbérért robotoló munkások – azaz a magyarok többsége – érdekében.
Utolsó frissítés:
Tamás Gáspár Miklós
http://hvg.hu/velemeny/20150908_TGM_Ki_a_bunos