Máriási Dóra és Vida Katalin 2015. december 5.-én a Kettős Mércén gondolatébresztő cikket tett közzé a kritikai pszichológia fontosságáról és feladatairól. Írásukban a pszichológusok társadalmi felelőségét vetik fel, egyben kijelölik a kritikai pszichológia lehetséges jövőbeni tárgyköreit. A vitához való hozzájárulásként magam a jelen írásban azokat a társadalomlélektani jelenségeket és azok okait szeretném röviden felvázolni, melyek a globális és kelet-európai újkapitalizmust jellemzik. Megközelítésemben az újkapitalizmus nem más, mint a kapitalizmusnak az 1970-es évek közepétől máig tartó szakasza, melynek lényege, hogy a tőkelogika, áttörve korábbi jótékony korlátait, uralkodóvá válik a társadalmi élet majd minden szférájában – ezzel együtt azonban fel is falja a tőle különböző életvilágokat. Mivel azonban ezzel a tőke önnön létét is veszélyezteti, az újkapitalizmus a kapitalizmus eddigi legmélyebb válságszakaszát jelenti. Szalai Erzsébet írása.
Nézzük tehát, hogyan jelenik meg mindez a lelki jelenségek szférájában!
Az újkapitalizmus szociálpszichológiai válságjegye az a jelenség, melyet magam az „én trónfosztásának” nevezek.
A kapitalizmus a klasszikus liberális elmélet szerint elsősorban az individuum szabadságát, az önmegvalósítása előtti korlátok, akadályok lebontását, lebomlását jelenti. És valóban azt is jelentette a kapitalizmus hajnalán, majd klasszikus korszakában. Az individuum középpontba állítása mindaddig progresszív eszmei attitűd volt, ameddig az egyén kiszabadulását szolgálta a tradicionális társadalmak fojtogató kötöttségeiből. (Számos irodalmi mű állít maradandó emléket eme szabadságharcnak.) Mára azonban a folyamat saját ellentétébe csapott át.
A „társadalmi atomok” világa
Alapvető szociálpszichológiai tétel, hogy az individuum kialakulásának és megszilárdulásának az alapja a saját, másokétól elkülöníthető identitás „létrehozása” – ez azonban csakis az egyén különböző közösségeivel való szoros interakciók sorozatán keresztül valósítható meg. Identitásunkat „a másikhoz” való viszonyunkban határozzuk meg. „Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat” – írta József Attila. Nos, az újkapitalizmus pontosan ezt a „mást”, a számunkra lévő másikat számolja fel. Az individuum önmegvalósításának jelszavával olyan mértékben rombolja szét elsődlegesen a tradicionális közösségeket (így a családot), hogy a fiatalkori szocializációból egyszerűen kiesik az a szakasz, melyben az egyén elsajátíthatná a közösségi magatartás elemi viselkedésmintáit – és (vagyis) ezáltal a majdani önként vállalt közösségek létrehozásának képessége sem alakulhat ki.
Közösségek nélkül nincs identitás, identitás nélkül nincs individuum – és individuum, individualitás nélkül (az általam követett klasszikus gondolat szerint) a szabadság is csupán fikció. Szabadságunk sem más, tehát mint a „másikhoz”, a közösséghez való viszonyunk. Közösségek nélkül nem vagyunk mások, mint önrendelkezésüktől megfosztott „társadalmi atomok”. Akik tökéletesen ki vannak szolgáltatva a „társadalmi szükségszerűségek” változásainak – és a mindenkori uralkodó elitek önkényének. És akik az identitás hiányából fakadó önreflexiós deficit következtében ezt a helyzetüket fel sem igazán ismerik.
A posztmodern gondolkodás uralkodó áramlata híven visszatükrözi a vázolt helyzetet. Elsősorban Derrida nyomán ma már olyan nézetek látnak napvilágot, amelyek egyenesen tagadják az „én” létezését – nincs egységes individuum, nem vagyunk mások, mint különböző szerepeink laza halmazai, az emberi személyiség létezése csupán fikció. (Ebből következően tagadás alá kerül az individuális történelem is.) Míg azonban Derrida és a hozzá kapcsolódó elméletek a társadalomkritika igényével fogalmazzák meg eme téziseket, számos posztmodern fogyasztásszociológiai irányzat apologikus módon közelít a kérdéshez: identitásunk szerepekre való szétesése valójában felszabadulás, egyrészt önnönmagunkon gyakorolt zsarnokságunk, másrészt a társadalom felettünk gyakorolt zsarnoksága alól. Semmiféle hatalom által nem vagyunk többé „besorolhatóak”, hiszen valójában nem is létezünk. Az igazi szabadságharc az én önfelszámolása – a fogyasztói társadalom által nyújtott szerepekbe való elmenekülés, elrejtőzés.
Több mint egy évtizede Lust Iván a pszichoanalitikus nézőpontjából elemezte a jelenséget – meglátásai mára váltak csak igazán találóvá. Lust szerint az előző századforduló nagy pszichoanalitikus felfedezése az volt, hogy az ideges tüneteknek értelme, szimbolikus jelentése van – az elfojtott tudattalanról tájékoztatnak. A jelentés megfejtése változást hozott a beteg életében. Mára bizonyos kórformák szinte eltűntek, megváltoztak a tünetek és a problémák. Az egyik legfeltűnőbb változás az olyan betegek megjelenése, akik, ha vannak is tüneteik, a hagyományos pszichológiai megfejtésre nem reagálnak. Míg a „klasszikus” pszichés beteg elfojtott késztetések és vágyak miatt szenved, addig az új idők új pácienseit inkább nyilvánosan is vállalt szokásaik, pszichoszomatikus betegségek, szexuális zavarok, életmódjuk, munkájuk vagy szenvedélyeik gyötrik. Továbbmenve: ami régen patologikus tünet volt, az most akár választható életforma és identitás lesz. A tünet maga lesz az életforma. A tömegmédium használati technikájának mintájára – multimédia üzemmódban elfojtás helyett csatornát váltunk – a legfőbb pszichés munkamód nem az elfojtás, hanem a szétszóródás. „A pszichés egyensúly fenntartását a szétszóródás technikai és társadalmi-kulturális lehetőségeinek folyamatos működése biztosítja” – írja Lust.
Magam más irányba folytatnám a gondolatmenetet – a szétszóródás lehetőségének biztosítása csupán ingatag, törékeny pszichés egyensúlyt teremthet, mert a folyamat mélyén ismét csak jelen van az elfojtás, csak most a pszichoanalízis klasszikus korszakához viszonyítva pontosan ellentétes előjellel. Némi sarkítással arról van szó, hogy a korábbi tudattalan és felettes én mára „helyet cserélnek”. Nemcsak az igaz, hogy ami régen elfojtásra ítélt indulat, vágy, szenvedély volt, az ma nyíltan vállalható magatartásforma lesz, hanem arról is, hogy mindeközben viszont a régi, „hagyományos” felettes én által támogatott lelki tartalmak elfojtásra ítéltetnek. Elsősorban a mély emberi kötődés iránti ősi, elemi vágy. Csak két példa: a kemény versengő nyíltan vállalhatja akár kíméletlenségét is, de a részvét érzését és a közösség, a barátság, a szolidaritás iránti vágyát el kell rejtenie, mert ezek vállalása vagy akárcsak tudatosítása is komoly veszélyt jelent a – látszólag – önmaga által választott én-je számára. Vagy: a szexuális szabadosság és vele az „érzelmi függetlenség” szinte elvárt magatartásminta, de a szerelmi érzés, a mély kötődés titkolni- és szégyellnivalóak. (A médiumokban egyre többet lehet olvasni például a pornográf művek készítésének „titkairól”, de nem írtak az utóbbi időben komoly értekezést a szerelemről.)
Almási Miklós ennél is tovább megy, szerinte már maga a nyers szexualitás is problematikussá válik. Így ír erről: „A szexualitás romlott el, bár látszatra minden a csúcson van, e téren a szabadság majdnem tökéletes. A paradoxon mögött bonyolult pszichoszociális tünetegyüttes rejlik. Először is a köznapi élet legapróbb mozzanatai is túlszexualizálódnak. Ha meg ott van – nincs rá idő, az élet komollyá vált, minden percét életre-halálra folyó verseny tölti ki, egyre ritkában adódik kedv, lekapcsoló képesség, figyelem a másikra, az örömadásra/kapásra.
Azután: A hatalom és a pénz is szexualizálódik, a láthatatlan barikád innenső és túlsó oldalán egyaránt a »legtökéletesebb aphrodiziákumnak« nevezik mindkettőt – mennél inkább az, annál kevesebb öröm, vágy stb. marad az eredetiben. Másrészt ez a posztmodern kapitalizmus a magányos fogyasztó kultúráját teremtette körénk, amiben elemi kapcsolatok sem tudnak formálódni: a reklámokban vidám, bulizó párokat látsz, miközben csak közhelyeket tudsz váltani környezeteddel.”
Mindez a valóságshow-k „ethoszában” csúcsosodik ki. Általában a médiumokból még csak eltűnőben van „a” közélet, de a valóságshow-kban már egyenesen tilos is politizálni. „Az emberek megmutathatják a genitáliáikat, és fogják be a pofájukat” – mondta erről találóan György Péter.
Vagyis mára odáig jutottunk, hogy „hatalmas kísértésünk a jóra” (Brecht) titkolnivalóvá, az elfojtás tárgyává, így komoly lelki feszültségek forrásává lett.
Mélyebb okok
Az én veszélyeztetettségének, a „fordított elfojtás” jelenségének oka nem pusztán az önnön törvényei szerint folyamatosan előrehaladó individualizációs törekvések önmaguk ellentétébe való átcsapása. Pontosabban, az individualizáció „túlfeszítése” az újkapitalizmus legbensőbb sajátosságainak egyik legfontosabb megnyilvánulása – és egyben a rendszer működtetésének, fenntartásának talán leglényegibb kelléke.
Az újkapitalizmus nem más, mint az egyre nemzetközibbé és egyre koncentráltabbá váló tőke korlátlan, agresszív előrenyomulása és ennek eredményeként a gazdasági elitek korlátlan uralma a társadalmi lét más szférái felett. (Főként utóbbit Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány-ban már kész tényként kezelte – de egy nagyobb kitérőt követően csak korunkra valósult meg igazán.) Eme más szférákat immár nem pusztán a nemzetállamok, a nemzeti politikai és kulturális elitek és a helyi közösségek, civil társadalmak jelentik – a nemzetközi nagytőke uralma korunkban minden korábbinál keményebben (és ideológusai által immár nyíltan vállaltan) kezdi ki az individuum, az egyes én határait is. A tőke logikája („agymosó” gépezetei, elsősorban a médiumok közvetítésével) behatol legbelsőbb életvilágunkba – a gazdasági hatékonyság, vagyis a „minimális ráfordítással maximális eredményt” elve érzelmi életünk legfőbb vezérlőjévé válik. Így áll elő a nárcisztikus személyiség, aki érzelmi kapcsolataiban folyamatosan méricskél, kalkulál és állandó érzelmi „többletbevételre” törekszik, mely „többletbevételt” azonban nem „forgatja vissza” az „érzelemtermelésbe”, mivel azt én-je folyamatos megerősítésére használja fel (kell felhasználnia). És (de) ha a nárcisztikusok száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban, akkor előbb-utóbb elfogy a „befektetnivaló” – mivel mindenki csak kapni akar, az érzelmi tartalékokat „felélik” -, és olyan ember is egyre kevesebb akad, aki a kapcsolatok fenntartását, működtetését számítgatás nélkül mégis csak hajlandó „finanszírozni”. Így előáll az a helyzet, hogy a kommunikációk gyakorisága akár még növekedhet is, az egyének mégis végtelenül elmagányosodnak. Ez a helyzet most.
A vázolt mechanizmus határozott társadalmi funkciót tölt be – mégpedig a gazdasági elitek sajátos érdekei szempontjából. Számos kutatás tapasztalatai szerint a magányos, közösségeitől és individualitásától – és ezért a bizalom legelemibb érzésétől – megfosztott egyén a legfegyelmezettebb, legmobilabb, „legrugalmasabb” munkaerő és a leginkább befolyásolható, meggyőzhető fogyasztó. És még „jó” azoknak az egyéneknek, akikre mint munkaerőkre és mint fogyasztókra egyáltalán szükség van, hiszen a világban – különösen annak gazdasági perifériáin – növekszik azoknak az embereknek a száma, akikre a centrumok gazdasági elitjei (és ideológusaik) már ebbeli minőségükben sem számítanak. Ők egyszerűen feleslegessé váltak. Nekik nem individualitásuk, hanem puszta létezésük vált kétségessé.
Kelet-Európában
A tőke logikájának az egyének életvilágába való behatolása és ezen keresztül az atomizálódási folyamat a kelet-európai rendszerváltó társadalmakban a centrumországokénál jóval erőteljesebben érvényesül. Ennek három egymással összefüggő oka is van. Egyrészt a kelet-európai társadalmak közösségi nekibuzdulásait, forradalmait mindig leverték, kollektíven megfogalmazott autonómiatörekvései sikeres érvényesítésére soha nem nyílott történelmi lehetősége. Ennek következményeként e térség legfőbb szocializációs öröksége az egyéni, informális, atomizált érdekérvényesítés magatartásmintájának dominanciája – és az azzal összefüggő szervilizmus. Mindez nem kedvez az erős identitás, a valódi individualitás kialakulásának. Másrészt ezzel összefüggésben azok a korlátok, melyek az én-t védik a társadalmi lét más területeit domináló logikák behatolásától – így az újkapitalizmusban a tőke logikájának uralkodóvá válásától az egyének életvilágában, elsősorban érzelemháztartásában – Kelet-Európában jóval gyengébbek, „átjárhatóbbak”, mint a kollektivitásukban történelmileg sikeres, ezért egyéneiket jobban támogatni tudó társadalmakban. Végül ezt erősíti a viharos gyorsasággal kialakuló kelet-európai újkapitalizmus azon tulajdonsága, hogy az „államszocialista” társadalomszerkezet és szerepstruktúra radikális áttörésével, átrendezésével alapjaiban rendíti meg az egyének régi identitását – és (de) az új identitások kialakítása előtt már az első pillanattól ott „tornyosul” az újkapitalizmus hatalmi logikája. (Részletesen lásd Szalai Erzsébet: Narcissus megkísértése, Kritika 1997 március, 6-11. o.) Vagyis mind a történelmi hagyományok, mind az „aktuális” kor az új én-határok kialakulása és megszilárdulása ellen hatnak. Némileg sarkítva: a félperiféria, ahol élünk, az antiindividuumok társadalma lesz.
A bomlás
Az újkapitalizmus szövete mégis feslik. A társadalom atomizálódása lassan arra a fokra jut, amely már veszélyezteti a rendszer működőképességét – nem véletlen, hogy (mint arra Sennet rámutat), a multinacionális cégek és a gazdasági elitek más „csúcsintézményei” ma már arra kényszerülnek, hogy speciális tréningeket szervezzenek vezető „munkatársaik” számára a döntési helyzetek megoldásához, valamint a kollektív munkavégzéshez és problémamegoldáshoz szükséges elemi képességek „kifejlesztésére”. Az újkapitalizmus válságának mélyebb oka azonban már-már metafizikai: a bennünk lévő „elemi jó” előbb-utóbb ellenállhatatlan erővel utat tör magának. Valamilyen oknál fogva élnek még közöttünk autonóm és önzetlen emberek, akik köré gyülekezni lehet. Ennél is fontosabb, hogy talán megszületőben van egy olyan új, fiatal nemzedék, mely sem tudását, sem érzelemháztartását nem hajlandó alávetni a tőke logikájának.
A cikk eredetileg a Kettős Mérce honlapján jelent meg:
http://kettosmerce.blog.hu/2016/01/16/az_individuum_valsaga_az_ujkapitalizmusban