„Aranyláz”, válaszolta keresetlen egyszerûséggel a budapesti amerikai nagykövet a leváltása elõtti utolsó sajtótájékoztatón, amikor a kelet-közép-európai politikai átalakulásokkal kapcsolatos véleményét firtatták. A nagykövet találó metaforája a vadnyugat képzetét vetíti az államszocializmus utáni Kelet-Közép-Európára, s rímel arra, ahogy az észak-amerikai ingatlanüzlet fogalmazza meg önképét a városi dzsentrifikáció folyamatában.2 Az alábbi tanulmány úgy viszi tovább a nagyköveti metaforát, hogy egységes fogalmi rendben újragondolja az európai államszocialista félperiféria társadalmaiban zajló társadalmi átalakulások két meghatározó elemét: a régió külsõ függõségi szerkezeteinek és az államszocializmus tulajdonviszonyainak a problémáját.
A nyugati kritikai gondolkodás Kelet-Közép-Európa modern történetét többnyire a „megkésettség”, az „alulfejlettség”, az „elmaradottság”, illetve a világrendszeren belül elfoglalt (fél)perifériás, netán „félcentrum” helyzet fogalmaival illeti. A régió kritikai társadalomtudományi hagyománya ugyanakkor fõként egyfajta politikai gyarmatosítás tárgyaként írja le térségünket. Minthogy a két megközelítésmód egyazon éremnek a kelet-közép-európai államszocialista társadalmak második világháború utáni világrendszerbeli pozíciójának – két oldala, összekapcsolásuk és összeegyeztetésük lehetséges és kívánatos.
Kelet-Közép-Európa társadalmainak közös sajátosságai a világgazdaság és az egyes államok közötti elemzési szinten a következõ három tényezõ kölcsönhatásaiként foghatók fel: (1) az államszocializmusba való átmenetük pillanatában e társadalmak nagyrészt hasonló helyet foglaltak el a világrendszerben, azaz „elmaradottak” voltak Nyugat-Európához, illetve Észak-Amerikához képest, és „elõrehaladottak” a gyarmati rendszer bomlásából teremtõdött harmadik világhoz mérten; (2) ez az átmenet közös (birodalmi) feltételek között zajlott, kialakítva valamennyiükben (3) az államszocializmusnak mintegy két nemzedéken keresztül fennmaradt sajátosságait. Kelet-Közép-Európa háború utáni kollektív tapasztalata nemcsak a magunk idioszinkratikus nemzeti, poszt-államszocialista szemszögébõl érdekes, de van általánosabb elméleti jelentõsége is, lévén régiónk a világ leg-„fejlettebb” térsége, amely valaha is átélte az államszocializmusba való átmenetet. Mindez hallatlanul fontos a kelet-közép-európai kapitalizmus szemünk elõtt zajló kialakulásának értelmezése szempontjából is.
Az államszocialista félperiféria puszta létezése felveti az államszocialista tulajdonviszony jellegének (pontosabban a tulajdontárgyak államszocialista típusú ellenõrzésének) a problémáját, valamint az államszocializmus külsõ és belsõ viszonyainak (ezen államok és az õket körülölelõ tõkés világrendszer – a világpiac, az államközi rendszer és az egyes kapitalista államok – közötti kapcsolatok feletti ellenõrzésnek) a kérdését. Az államszocialista tulajdonviszonyokat jelen tanulmány Pavel Câmpeanu román szociológus munkásságára támaszkodva a tulajdonvákuum fogalmával ragadja meg. Az államszocialista félperiféria külsõ függésrendszerét pedig számos társadalomtudós korábbi kísérleteit kritikusan szintetizálva kettõs függõségként írja le.
Tulajdonvákuum
A tulajdonvákuum fogalmát Pavel Câmpeanu sztálinizmuskritikai trilógiájának a Ceausescu-korszakban, álnéven kiadott, A szinkretikus társadalom címû elõzetes téziseiben (Casals 1980) alkotta meg. Az államszocializmus elsõ formájának történetfilozófiai sajátosságát így rögzíti: „a sztálinizmus mint termelési mód kettõs értelemben is negatív tulajdonszervezési elvekre épül: antikapitalista (lévén, hogy megszünteti a kapitalizmust) és nem szocialista (mivel a tulajdonlás társadalmi formáját soha ki nem próbálta)” (Casals 1980:12).
Minthogy a tulajdonlás új rendszere kizárja a gazdasági demokráciát – azaz meggátolja, hogy a társadalom tagjai egyenlõ eséllyel induljanak a tulajdontárgyak feletti rendelkezésért vívott küzdelemben -, a tulajdonosi osztály kiiktatása és a termelõeszközök törvényesen védett, egyéni magántulajdonlásának betiltása korántsem szünteti meg csupán társadalmi értelemben kiüríti a magántulajdont mint társadalmi viszonyt. A „távtulajdonlás”3 mintegy légüres teret hoz létre, melybe betolul az új, sztálinista állam. Kivonja a termelõeszközöket a piac szférájából (ugyanott, 13), s ezzel „értékmérési vákuumot”4 teremt a gazdaságban. Elvágja egymástól az elvont értelemben vett tulajdonlást és a tényleges rendelkezést, s leválasztja a felelõsség mozzanatát az irányításról. Így „a tulajdonvákuum a modern tulajdoni szervezet egyetlen olyan válfaja, amely jogilag kodifikálatlan” (ugyanott), lehetõvé téve, hogy „a magántulajdon által képviselt egyenlõtlenség helyébe a sztálinizmus az önkényes allokációkban kifejezett egyenlõtlenséget” (ugyanott, 20)5 állítsa.
Câmpeanu szerint a sztálinizmus legfontosabb mulasztása, hogy nem szervezi meg azokat a „pozitív” intézményi mechanizmusokat, amelyek a társadalom valamennyi tagja számára egyenlõ esélyt biztosítanának arra, hogy ellenõrzést gyakorolhassanak a termelõeszközök felett. Így „a termelõk ismét – gazdaságilag -rákényszerülnek, hogy munkaerejüket áruba bocsássák. Ez azért fontos kérdés a sztálinista termelési viszonyok meghatározása szempontjából, mert a munkaerõ áruba bocsátásának kényszere a megvételére vonatkozó tilalommal párosul. A tulajdonlás feletti tökéletlen (társadalmi) ellenõrzés így (az állam) munkaerõvásárlási monopóliumává minõsül át” (ugyanott, 26).6 Az államszocializmus tulajdoni rendszerének kialakítása a tulajdonviszonyok „voluntarisztikus” átszervezését jelentette: az uralkodó osztályok eltávolítását és a közvetlen, jogilag védett, egyéni magántulajdonlás rendszerének felváltását a tulajdonvákuummal. A tulajdon kiürül: a magántulajdoni viszonyok struktúrái megõrzõdnek, de tartalmukat felszippantja az állam.7
Câmpeanu fogalomrendszere akkor alkalmazható a kelet-közép-európai félperiféria teljes háború utáni történetére, ha elkülönítjük azt a két elemzési szintet, amelyik implicit módon keveredik a sztálinizmusról adott leírásában. Meg kell különböztetnünk a tulajdonvákuumban megnyilvánuló belsõ ellentmondást8 a magántulajdoni viszonyok empirikus létezése és a magántulajdonosok hiánya között, illetve az üres tulajdon feletti rendelkezés különféle módozatait. A félperifériás államszocializmus körülményei között a makroszintû társadalmi átalakulások ezen a második elemzési szinten fogalmazhatók meg.
Kettõs függõség
A második világháború után a sztálinizmus tulajdonmodelljét exportálták Kelet-Közép-Európa társadalmaiba, amely mind a „sztálinista fiókállamok”, mind pedig az államszocialista tömb egészének politikai-gazdaságtani rendezõelvévé vált. A Szovjetunió és csatlósállamai között az új hatalmi status quo következtében kialakult kereskedelem statisztikái igen érdekes tendenciákat rajzolnak ki.
1. táblázat
A feldolgozott áruk aránya a Szovjetunió, Kelet-Közép-Európa és a „fejlett piacgazdaságok” közötti kereskedelemben
Forrás: UNGTAD Handbook of International Trade and Development Statistics (New York: United Nations, 1976 és 1989).
Az 1. táblázat a Szovjetunió, Kelet-Közép-Európa és a „fejlett piacgazdaságok” közötti kereskedelem adatait tartalmazza páronkénti csoportosításban az 1955 és 1986 közötti idõszak néhány évében. Ebben az idõszakban a Kelet-Közép-Európába irányuló szovjet exporton belül a feldolgozott termékek aránya 30,9 százalékról 18,3 százalékra csökkent. Ugyanakkor a régió országainak a Szovjetunióba irányuló kivitelében 60,3 százalékról 86 százalékra emelkedett a feldolgozott termékek aránya. Talán ennél is meglepõbb, hogy Kelet-Közép-Európa országai rendre magasabb feldolgozottsági arányt értek el a Szovjetunióba irányuló exportjukban, mint – a táblázat utolsó sorában feltüntetett – „fejlett piacgazdaságok”.
A világkapitalizmus nemzetközi munkamegosztásának klasszikus mintája némi egyszertísítéssel a centripetális nyersanyagáramlás és a centrifugális feldolgozott termékexport. Az a tény, hogy a Szovjetunió és a kelet-közép-európai országok kereskedelmének alapképlete az exportszerkezet feldolgozottsági mutatóinak szempontjából a Szovjetunió súlyos hátrányát jelzi, azt sugallja, hogy a centrum-periféria függõségi rendszereknek a kapitalizmusból ismert mintái nem vihetõk át a Kelet-Közép-Európa feletti szovjet uralom leírására. Így nemcsak elméleti megfontolások, hanem az empirikus összefüggések is sürgetik a kelet-közép-európai félperifériás államszocializmus függõségi szerkezeteinek elemzését.
A tulajdonviszonyok átalakulására kezdetben egyetlen állam, majd pedig egyetlen tömb határain belül került sor, miközben a világgazdaság egészének dominánsan tõkés jellege nem változott. Emiatt vált az állam, illetve a tömb külsõ és belsõ viszonyainak artikulációja – röviden: a határfunkció – a „létezõ” államszocializmus mûködésének egyik alapproblémájává. Belül: a szocialista állam által létrehozott és fenntartott tulajdonvákuum; kívül: a tõkés államközi rendszer által erõszakkal, illetve legitim módon fenntartott magántulajdon. Az államszocializmus külsõ és belsõ viszonyai közötti kapcsolatok tehát szükségszerûen feszültségek és állandósult szerkezeti konfliktusok forrásai.
Emiatt a világrendszer „államszocialista alrendszerének” megjelenése a tulajdonvákuumon túl egy további strukturális „vákuum” megjelenését – az államszocializmus egymással összeegyeztethetetlen külsõ és belsõ szerkezetei közötti batár mûködése feletti uralom „kiürülését” – eredményezi. A külsõ és belsõ viszonyok közötti feszültség és a politikai küzdelem a köztük húzott határ mechanizmusai feletti ellenõrzésért már az egyetlen országban „megvalósuló szocializmusról” folyó, korai szovjet vitákban is felismerhetõ. Ugyanez nyilvánult meg más köntösben a Szovjetunió második világháború utáni szerepére vonatkozó, egyértelmûen birodalmi jellegû alkukban és osztozkodásban, és a közelmúltban ennek a jelei mutatkoztak meg az egy tömbû államszocializmus szerteágazó politikai, gazdasági és társadalmi válságában is.
Az államszocialista tömb létrejöttével átalakult a régiónk társadalmait a világrendszer egészéhez fûzõ kötések hálózata. Az államszocialista társadalmak feletti külsõ uralom birodalmi formája a tõkés piac globális hálózatától való függõség keretein belül, mintegy abba beágyazottan valósult meg. A kelet-közép-európai államszocialista államok világrendszerbeli helye tehát két összetevõ keverékeként fogalmazható meg. Egyfelõl megfigyelhetõ egy részlegesen kiépített, tökéletlen politikai függés a birodalmi központtól, amely válságok, kudarcok, szerkezeti és mûködési anomáliák tömegén keresztül bukdácsolt ugyan, ám számos fontos szempontból, például kül- és katonapolitikai vonatkozásban hatékonyan funkcionált. Ugyanakkor megvan, és az elõzõvel bonyolult módokon keveredik a centrumgazdaságok tõkéjétõl, valamint a centrumállamoktól való, alapvetõen gazdasági jellegû függõség is.9 Valamennyi, a Szovjetunió létrejötte után kialakult államszocialista társadalomra érvényes, hogy a világrendszerhez fûzõdõ kapcsolatainak specifikuma a politikai és gazdasági függõség szerkezeteinek párhuzamossága, viszonylagos elkülönültsége és állandó interferenciája.
A kelet-közép-európai kollektív társadalmi tapasztalat kettõsségét a legkülönfélébb formákban széles körben leírták. Kornai János (1989), s az õ nyomán Terry Boswell és Ralph Peters (Boswell-Peters 1990) például „kettõs függésrõl”10 beszél. Kornai a külsõ kötések nélküli nemzetgazdaság leegyszerûsített, modernizációelméleti, formális közgazdaságtani megközelítésmódját alkalmazza, s e fogalommal az állami vállalatok vezetõinek kettõs kötésû helyzetét írja le a sztálinizmust követõ idõszakban. Az államszocialista vállalatok kettõs kötése kétségkívül összefügg ugyan a külsõ és belsõ viszonyok artikulációjának problémájával, az elemzés tisztaságának kedvéért mégis fontos hangsúlyozni, hogy a „kettõs függõség” fogalmát kizárólag a félperifériás államszocialista társadalmak külsõ viszonyainak megragadására használom.
Az államszocialista társadalmak világrendszer-elemzésével kapcsolatos rést elsõként egy Christopher Chase-Dunn által szerkesztett kötet (1982) próbálta betömni. Építve André Gunder Franknak az „ideológiákon átívelõ vállalkozás” államszocialista gyakorlatát maró gúnnyal „balról” bíráló munkájára (Frank 1980), és visszautasítva Albert Szymanski nyugati-brezsnyevista tételét a független „államszocialista világrendszerrõl” (Szymanski 1982), Chase-Dunn (1982a) azt állítja, hogy a szocialista államok nagyon is részét képezik a világrendszernek: a gyakori kapcsolatok és a fontos pénz-, áru-, információ- és emberáramlás révén interakcióban állnak a világ nem szocialista részével, és ennélfogva annak válságai is érintik. A szocialista államok felfelé mobil félperifériás államok, melyek az állam hatalmát és a szocialista ideológia erejét arra használják, hogy emberi, természeti és tõke-erõforrásaikat mozgósítva javítsák a világrendszerben elfoglalt helyüket.
Zeev Gorin kritikai áttekintése (1985) viszont azzal a megállapítással zárul, hogy „(1) a szocialista társadalmak mûködési logikája gyökeresen eltér a kapitalista országokétól; (2) e logika a külsõ és belsõ erõk dialektikájának fõ eleme; (3) e társadalmak rendszerellenes szerepet töltenek be a kapitalista világrendszer vonatkozásában” (Gorin 1985:359-360). A világrendszer-elméleti viták a szocialista államok természetérõl és világrendszerbeli pozíciójáról tehát szemlátomást csupán újratermelték az államszocializmus kapcsán a „holisztikus leegyszerûsítés”, illetve a „termelési módok artikulációja” tételével jellemezhetõ, s jó öt-tíz évvel korábban megfeneklett, általánosabb polémiát a kapitalizmus jellegérõl az újmarxizmus különféle – Max Weber, Polányi Károly, a rendszerelmélet, illetve Adam Smith által inspirált – változatainak képviselõi között.
Slawomir Magala is kísérletezett (1985) egyfajta „kettõs periferializáció” fogalommal Lengyelország vonatkozásában. Felismeri ugyan a kelet-közép-európai társadalmi változások dinamikájában a külsõ kötések kettõsségének fontosságát, ám a két folyamatot szerkezetileg izomorfként írja le, s emiatt feltételezi a két külsõ kötésrendszer szimmetriáját és versengését Kelet-Közép-Európáért. E mechanisztikus korlát kétségkívül gyengíti elemzésének erejét.
Jadwiga Staniszkis szerint (1990) Kelet-Közép-Európában „a tulajdonjogok kollektivizálása ontológiai gátként mûködött a nyugati tõkével szemben”, így az államszocializmus utáni átalakulás Gorbacsov személyéhez kötõdõ, „felülrõl jövõ forradalma […] ontológiai nyitást” jelent (Staniszkis 1990:78). Utal „mindezen országok kettõs gazdaságára”, és egy ábrán összefüggést feltételez a gazdaság kettõs jellege és a válság „két színtû értelmezése” között (ugyanott, 77). Ugyanakkor Staniszkis sem kellõképp fogékony az államszocialista tömb és a világ többi része közötti kapcsolatrendszerek komplexitására, s eltúlozza a politikai összetevõ fontosságát az államszocializmusból való átmenetben. Szerinte egyértelmûen „[a) politikai, s nem pedig a piaci szempontok vonnak a KGST által integrált és a nyugati kapitalista logika iránt nyitott szeletek között határvonalat” (ugyanott, 79). E sommás vélekedés kizárólagos érvényét a magyarországi átmenet tényei meglehetõsen kérdésessé teszik.
A félperifériás államszocializmus világrendszerbe illesztettségét kettõs függõségként fogalmazva meg, a Kelet-Közép-Európa és a Szovjetunió közötti kereskedelem sajátos összetételét térségünk folyamatos félperifériás helyzetének indikátoraként tekinthetjük, ahol is az elõnyösebb feldolgozottsági mutatók pusztán Kelet-Közép-Európa történetileg létrejött árutermelõi elõnyét tükrözik a tõlünk keletre elterülõ térséggel szemben. Ebbõl azonban semmiképpen nem vonható le az a következtetés, hogy a Szovjetunióval folytatott kereskedelem szükségszerûen kedvezõ volt gazdasági vagy bármely egyéb értelemben. Ezt ugyanis bármely adott idõpontban az dönti el, milyen cserearányokkal zajlik az adott struktúrájú kereskedelem. A probléma kulcsa tehát a cserearányok kialakításának mechanizmusa – vagyis a kétoldalú kereskedelmi szerzõdésekkel végzõdõ „tervegyeztetõ” politikai tárgyalások rendszere.
A létezõ sztálinizmus
A sztálinista kettõs függõség
A kettõs függõség elsõ fázisát a „szocialista önerõre támaszkodás” eufemisztikus jelszavával leplezett izolacionizmus jellemezte. Mai szemmel már-már groteszk az importkiváltás elvének gépies kiterjesztése a társadalmi gyakorlat csaknem valamennyi szférájára, aminek következtében a sztálinista fiókállamok határain keresztüli pénz-, áru-, információ- és emberáramlás a birodalmi állam ellenõrzése alá került.11
E folyamat nem vezetett odáig, hogy a sztálini alattvaló-államok teljesen kivonuljanak a világgazdaságból; önellátó, teljességgel magába zárt, alternatív „szocialista világrendszer” nem jött létre. Az államszocialista átalakulás lényege az volt, hogy az épülõ birodalom területe és a világ többi része közötti kapcsolatok – az egyes államszocialista társadalmakat egymáshoz fûzõ kötésekhez hasonlóan – a birodalmi állam ellenõrzése alá kerültek. A civil társadalom szempontjából a sztálinista korszak a határfunkció állami „elkobzását”, társadalmiatlanítását, „államosítását” jelentette. Az egyéni magántulajdon és a munkaerõ közötti fizikai kapcsolat lehetõsége megszûnt: a kelet-közép-európai államszocializmus kiiktatta mind a munkaerõ közvetlen kivonulásának, mind pedig a tõke közvetlen behatolásának a lehetõségét. Az államszocialista munkaerõt kizárólag az államszocialista tulajdonú tõke értékesíthette.
Az államszocialista félperiféria kettõs függõsége a „létezõ sztálinizmus” izolacionista követelményeinek megfelelõen alakult. A birodalmi központ közvetlen, intézményesített, sõt bizonyos fokig még jogilag is kodifikált formában érvényesítette érdekeit Kelet-Közép-Európa társadalmaival szemben. Így e társadalmak politikai függõségbe kerültek a birodalmi központtól. Az önerõre támaszkodás nem számolta fel a külsõ függõséget – miként a korszak hegemón ideológiája hirdette -, hanem a birodalmi összetevõ hozzáadásával átalakította a külsõ függés logikáját.
A birodalmi központ elsajátította – mintegy tovább államosította – a helyi államhatalom egyes fontos elemeit. Az alávetett állam számára mindez a szuverenitás részleges elvesztésével járt, az alávetett társadalom szempontjából pedig a békés, alkotmányos politikai önmeghatározás lehetetlenségét jelezte.
Kelet-Közép-Európa birodalmi függõsége soha nem volt teljes körû. Ez alighanem összefügg egyrészt a nyugat-európai centrumhoz fûzõdõ korábbi kötésekkel, azzal a körülménnyel, hogy politikai gyarmatosításukkor a birodalmi központhoz képest viszonylag elõnyös világrendszerbeli pozíciót mondhattak magukénak, továbbá a keletközép-európai sztálinizmus uralmának történelmi léptékben mért rövidségével, és azzal, hogy az új birodalom kiépítésére a birodalmi központot alaposan legyengítõ háború után került sor.
A tõkés országokkal közös határok látszólag hermetikus lezártsága ellenére a keletközép-európai félperiféria soha nem lépett ki teljességgel a világrendszerbõl. Nemcsak egyes, stratégiai szempontból meghatározóan fontos árucikkek és információk gyakran titkos és kerülõ utak igénybevételével fenntartott áramlásáról van szó. A térség sztálinista fiókállamai centrumfüggõségének fõ formája a negatív függõség fogalmával írható le.
Az ötvenes évek nehézipari önerõre támaszkodási komplexusa e negatív függõség egyenes következménye volt. Méreteit csakis a hidegháború folytán a birodalmi központ által kikényszerített hiszterikus fegyverkezési versennyel magyarázhatjuk. A sztálinista modernizációs stratégia visszacsatolásos, negatív viszonyban állt a nyugati centrumállamok fegyverkezési erõfeszítéseivel, s így akarva-akaratlan újratermelte és fenntartotta a térség centrumfüggõségét. A sztálinista korszak fegyverkezési hajszája is jelzi, hogy a globális gazdasági szerkezetbe ágyazott regionális birodalmi kötések saját dinamikára tehetnek szert: a világgazdaságtól való negatív függõség struktúráit vitték be az államszocialista félperiféria kisállamaiba.
Tulajdonvákuum a sztálinista függõségben
A tulajdonvákuum paradoxonát a sztálinista korszakban a totalisztikus etatizmus oldotta fel: az állam feltörte és birtokba vette a magántulajdoni viszonyok tulajdonosok híján üresen álló szerkezeteit. Átfogóbb megfogalmazásban: a sztálinista állam páratlan funkciója, hogy bürokratikusan szimulálja a saját maga által megszüntetett tõketulajdonosi osztályt. Az állam a társdalom akut átpolitizálásával gyûrte maga alá a társadalmi lét egyéb szféráit. A „pozitív osztálymentesség” társadalmi mechanizmusainak megteremtése helyett a sztálinizmus osztályvákuumot hozott létre, államosította az osztályszerkezetet, és az uralkodó politikai elittel, valamint az annak alárendelt állami apparátussal mint büroktatákkal népesítette be. Így az osztályszerkezet felolvadt és újraöntésre került a sztálinista állam egydimenziós hierarchiájának mintájában.12
A félperifériás sztálinizmus birodalmi diktátum volt. Fõ „tartalma” a tulajdonvákuum össztársadalmi víziójának „átvitele a gyakorlatba” a birodalmi állam és kliensei segítségével. E cél érdekében az új kelet-közép-európai államok hamarosan a birodalmi központ alattvalóivá, alvállalkozóivá alakultak át. Így a birodalmi központhoz fûzõdõ viszonyuk megfelel a helyi fiókvállalatokat a centrumgazdaságok multinacionális vállalataihoz kötõ kapcsolatnak. Az ezen alattvaló-államokban uralkodó politikai elit és végrehajtó apparátus lényegében komprádor szerepet töltött be: kötelmeik rendszere egyértelmûen a birodalmi központhoz kapcsolta õket, és szisztematikusan elvágta helyi kötõdéseiket. Mindennek következménye, hogy a sztálinizmus egyfelé átpolitizálta a társadalmi létet, miközben kioltotta bármiféle lehetõségét is annak, hogy érvényesülhessen a politikai érdekek pluralitása. E rendszer hallatlan hatékonyságának tudható be, hogy a sztálinista állam hatalmának demonstrálása céljából „ki kellett találni” a megbüntethetõ ellenzéki vagy engedetlenségi tevékenységet a koncepciós perek formájában.
A nyugati szakirodalomban a harmadik világ, s különösen Latin-Amerika vonatkozásában gyakorta használt „komprádor burzsoázia” kifejezés alkalmazása az új komprádor elitre mindazonáltal félrevezetõ: a politikai elit és az elnyomó apparátus tagjai épp oly kevéssé válhattak a tulajdontárgyak magánbirtokosaivá, mint a társadalom bármely más tagja. Szerepük a sztálinista projekt ügynöki képviselete volt – melynek központi eleme épp a nemzeti burzsoázia (újbóli létrejötte) elleni irgalmatlan küzdelem. Ennek az ügynöki szervezetnek a belsõ mûködését rendkívüli mértékû hierarchizáltság, vakfegyelem és a parancsolás ethosza jellemezte. E társadalomirányító csoportok komprádor jellege tehát az állam mint intézmény szakalkalmazottjaiként játszott szerepükben ragadható meg. A sztálini korszak kelet-közép-európai uralkodó elitje uralmi szerepét a komprádor állam ügynökeként töltötte be.
A sztálinista államközi alrendszernek – vagyis a Kominform, a KGST és a Varsói Szerzõdés együttesének – a logikája így a multinacionális vállalatokéhoz fogható. A két multinacionális szervezettípus kétségkívül hasonlít egymáshoz abban, hogy mindkettõ mûködésének magyarázata és fennmaradásának kulcsa a világ egyre nagyobb populációi feletti ellenõrzés. A sztálinizmus e megfogalmazása tehát a hatalom nemzetközi politikai gazdaságtanára utal, melynek fõ vezérlõelve az állami ellenõrzés felhalmozásának logikája. E felhalmozott hatalom koncentrált formája a (fél)perifériás elmaradottság – tõkés viszonyok között a doktriner polgazdos retorika determinizmusának megfelelõen meghaladhatatlannak vélt – korlátainak lebontásában kerül bevetésre. A sztálinista társadalomfeletti gazdaság- és fõként technológiafejlesztési projekt tükörképlogikáját pontosan megfogalmazza például Câmpeanu említett mûvének a sztálinista gazdaságról szóló tézise, hogy „a kapitalizmust jellemzõ, a tulajdonon alapuló hatalommal a koraszülött szocializmus a hatalmon alapuló tulajdon feletti monopolisztikus ellenõrzést állítja szembe” (Casals 1980:49).13
A totalisztikus etatizmus nagyszabású kísérlet volt a strukturális hatalom kontextuális hatalommá változtatására azáltal, hogy az újraelosztás monopóliuma lett az egyetlen hivatalosan elismert és tûrt gazdasági viszonyforma. A sztálinista modernizációs projekt játékszerévé tett közvetlen termelõk tehát a jó két évtizeddel késõbb „posztmodernnek” nevezett létfeltételekkel néztek szembe: minthogy a kivonulás, a tiltakozás és a lojalitás lehetõségétõl egyaránt meg voltak fosztva, a teljes és feltétel nélküli önfeladás egyetlen lehetséges alternatívája a helyi ellenállási stratégiák érvényesítése volt. A magyar vidék társadalma már a padláslesöprési korszak legelején eljutott e „posztmodern” felismeréshez.14
Kompromisszumok a sztálinizmus után
Kettõs függõség
A kettõs függõség rendszere második korszakának beköszöntét a sztálinista modernizációs folyamat fenntartásához szükséges belsõ erõforrások kimerülése és a rendszer politikai tõkéjének gyors inflálódását követõ katartikus legitimitásvesztés jelezte. Az államszocialista birodalom félperifériás részén a menedzsment részleges átszervezése részben az ötvenes évek közepének birodalomellenes lázadásaira, részben pedig a nukleáris paritás kialakulása nyomán formálódott új globális katonai stratégiák általános társadalompolitikai vonatkozásaira vezethetõ vissza. Az új, szintén birodalmi eszközökkel installált modell két felismerésen alapult: egyrészt bizonyos korlátok között Szükségessé vált a centrumországok tõkéjének bevonása, mert az önerõre támaszkodás stratégiájának folytatása nemhogy az Egyesült Államok hruscsovi „állva hagyását”, de a birodalom puszta fennmaradását is megkérdõjelezte; másrészt nyilvánvaló kudarcot vallott az államszocialista félperiféria politikai újragyarmatosítása az eredetileg alkalmazott, durva eszközökkel. Idõszerûvé vált egy új, kifinomultabb birodalommodell kidolgozása.
Ez az új modell a magyar politika- és ideológiatörténetben a fridzsider-, illetve gulyáskommunizmus becenevet kapta. A lényegét tekintve változatlan, ám új maszkban megjelenõ rendszert mind a régión belül, mind pedig térségünk határain túl viszonylag ártalmatlan kormányzási formaként értékelték, noha valamennyi résztvevõ és érintett számára többé-kevésbé világos volt, hogy az átgondolatlan, ellentmondásos, csigalassúsággal és különleges kegyként bevezetett „reformok” sem a határfunkció társadalmasodását, sem pedig az állami szuverenitás teljes visszaállítását nem biztosították, csupán az automatikus és az össztársadalmi politikai paradigma rangjára emelt kegyetlenkedésbõl az atyáskodó, önkényes, kivételezésekre és személyi szivességek kiterjedt láncolatára – közkeletû modernizációs metaforával: a „kézivezérlésre” – való átállást jelentették.
A sztálinizmus vége jórészt visszaállította Kelet-Közép-Európa társadalmainak függõségét a tõkés világrendszer centrumától. A negatív függõség megmaradása, illetve átalakulása mellett újból megjelent a közvetlen pénzügyi és technológiai függés is, azonban a korábban ismerthez képest újszerû formát öltött. A létrejött félgyarmati hatalmi munkamegosztásban a legitim erõszak monopóliuma nem a külsõ gyarmatosítók katonai, rendfenntartó és „civilizáló” erõire hárult, hanem továbbra is a helyi és birodalmi „szocialista” államokra, miközben az új függési kapcsolatokon keresztül kiáramló haszon a transznacionális tõkénél jelentkezett.
A sztálinizmust felváltó puhább, kompromisszumos, kettõs függõségi korszak lényege tehát az volt, hogy a külsõ függõség birodalmi és világpiaci komponensei pragmatikus egyensúlyba kerültek egymással. Kölcsönviszonyuk kézzelfogható: az átalakított birodalmi mechanizmus fenntartása könnyebbé vált a nagy mennyiségû konvertibilis valuta beáramlásával, a brezsnyevi idõszak kompromisszumos, puhább birodalmának kulturális, államhatalmi és gazdasági aurája pedig csaknem ideális feltételeket biztosított a külföldi magánhitelezõk és az állami hitelfelvevõk frigyéhez.
A multinacionális bankok által nyújtott hiteleket a helyi és a birodalmi államok vették fel és költötték el, s õk maguk sajtolták ki az érintettek szempontjából meglehetõsen elõnytelen kamatfeltételekkel a visszafizetéshez szükséges értéktöbbletet a „maguk” társadalmából. A magas kamatlábakat aligha igazolta a kölcsönfelvevõk korlátozott hitelképessége, s így a banki kockázat mértéke: a gazdasági és politikai hatalom központosítottságának következtében a visszafizetések – legalábbis rövid- és középtávon – rendkívül biztosak voltak. (A bravúros, százszázalékos hitelvisszafizetés magasztos illusztrációjául kínálkozik Ceausescu Romániája.)15
A kelet-közép-európai államok külsõ eladósodása a centrumországok multinacionális bankjainál és államainál a tömb belsõ viszonyait tekintve a politikai rosszkedv enyhítésének eszközeként értelmezhetõ. A beáramló hitelek konkrét felhasználása körül máig tartó titkosság ellenére annyi sejthetõ, hogy jelentõs részüket a pártállam saját infrastruktúrájának, illetve a negatív függõségben érintett nehéziparnak a részleges modernizációjára fordították. E hitelfelhasználási stratégia értelemszerûen tovább erõsítette az állam hatalmát a társadalommal szemben. Mindent tekintetbe véve a külsõ állami hitelfelvételek újratermelték a birodalmi központtól való politikai függõséget, s egyben növelték a pénzügyi függõséget a centrumtól.
A komprádor állam külsõ eladósodása a kelet-közép-európai államszocializmus sztálinizmus utáni centrumfüggésének fõ formája. Közbülsõ helyet foglal el az extrém, sztálinista elzárkózás (vagyis az államszocialista munkaerõ és az egyéni tõkemagántulajdon fizikai szétválasztása) és a belsõ és külsõ szerkezetek elhatárolódásának teljes megszüntetése mint két véglet között. Az államszocialista államok külsõ adóssága tehát úgy termeli újra a centrumfüggést, hogy közben megõrzi a határok állami ellenõrzésének sztálini hagyományát. Mindehhez a komprádor állam új típusa szükségeltetett.
A kádári komprádor állam „két úr” – méghozzá két, egymástól eltérõ logika szerint uralkodó úr – „szolgája”. Egyikük a hatalom nemzetközi-birodalini politikai gazdaságtanának logikája szerint mûködik, míg a másik az értéktöbblet felhalmozásának politikai gazdaságtanát követi. A birodalmi központ apparátusa közvetlen – „politikai” – kényszer útján maximalizálja ellenõrzését saját fiókállamai felett, a világgazdaság centrumában székelõ multinacionális apparátusok pedig a pénzügyi és technológiai függés közvetett eszközrendszerével növelik ellenõrzésüket a tõlük függésbe került társadalmak felett.
Ezzel függ össze a posztsztálini államszocialista komprádor állam Janus-arcúsága. Sajátos funkciójának – és a „saját” társadalmával szembeni különleges ereje forrásának – titka a két „úr” közötti közvetítõ szerepe. A sztálinista állam fenti meghatározását módosítva a kádárista állam a kettõs szimuláció fogalmával definiálható: a komprádor állam e válfaja egyszerre szimulálja a politika szféráját az elhallgattatott civil társadalom elõtt, és mímeli a piacot a gazdasági szereplõk közönsége elõtt.
Az új államforma szükségessé tette a határok részleges megnyitását. A sztálinista birodalmi hierarchia átszervezése – részben a drámai mértékben felfutott külföldi hitelfelvétel miatt – azzal a következménnyel járt, hogy jelentõs mértékben növekedett a kereskedelem a tõkés centrumállamokkal, egyre jelentõsebb nemzetközi társadalmi hálózatteremtõ és kulturális mintaterjesztõ tényezõvé vált a be- és kiutazó turizmus, és az államszocialista második gazdaság az államhatárokon átívelõ integrációs formává lépett elõ.16
Tulajdonvákuum és társadalmi átalakulás a Kádár-korszakban
A tulajdonvákuum paradoxonát a kádárizmus etatisztikus informalizmussal oldotta fel. A bürokratikus és önkényes sztálinista tulajdonigazgatás romjain új, összetettebb tulajdonellenõrzési forma alakult ki. A kelet-közép-európai államszocializmus második korszaka némi szükséges egyszerûsítéssel úgy írható le, hogy benne elharapóztak a társadalmi integráció és kontroll „második” dimenziói.17 Az új dimenziók kialakulása helyet biztosított új osztályalakulatok és egyéb csoportozatok létrejöveteléhez és megerõsödéséhez, s tágította a gazdaság, a társadalom és a politikai élet legtöbb résztvevõjének mozgásterét.
Témánk szempontjából különös jelentõségû a termelõeszközök feletti rendelkezés kérdése. A ma legelfogadottabb értelmezés úgy okoskodik, hogy a kádári idõszak az alapvetõen újraelosztó, tervezett rendszerbe a piaci koordináció elemeit illesztette be a részleges és tétova reformokkal. Erre vezethetõ vissza Bauer Tamásnak és számos követõjének eljárása, amely a sztálinizmust „tervutasításos” rendszerként minõsíti, s az ettõl eltérõ Kádár-korszakot a „tervalku” periódusaként írja le. Az utóbbit a felülrõl lefelé irányuló tervezés és az alulról-felfelé mutató alkufolyamatok keveréke – az egyszerûség kedvéért mondjuk: „dialektikus egysége” – jellemzi (lásd pl. Bauer 1978).
E fogalompár tagadhatatlan eleganciája és intuitív vonzása ellenére is nyilvánvaló, hogy a „tervalku” fogalma újratermeli azt a neokonzervatív feltevést, mely szerint a tervezésnek egyedül a piac a lehetséges és/vagy valóságos ellentettje. Ugyanakkor a Kádár-korszak magyar társadalmának valamennyi tagja számára nyilvánvaló kollektív tapasztalat azt sugallja, hogy a viszonosság (Polányi 1957) jelenségének, és általánosabb értelemben a munkafolyamat különféle nem piaci és nem is újraelosztó-bürokratikus jellegû irányítási módozatainak tekintetbevétele nélkül rendkívül nehéz a kádári rendszer érdemi megragadása.
A kádári idõszak a tulajdontárgyak feletti totalisztikus kontroll korábbi rendszerét lazább szerkezetû, „levegõsebb”, mozgékonyabb megoldásokkal váltotta fel. Államszocialista jellegét nyilvánvalóan megtartotta azáltal, hogy megõrizte a tulajdonvákuumot mint a rendszer alapvetõ tulajdonformáját. Ezt úgy érte el, hogy bevezette a tulajdontárgyak feletti ellenõrzés többdimenziós, s emiatt alkalmazkodóképesebb rendszerét. A tervezés, illetve az önkényes szabályozás fennmaradása miatt továbbra is az újraelosztás maradt a rendszer középponti eleme, ám azt beburkolta a reciprocitás és a piaci csere elemeinek egyre sûrûbb szövetû hálózata.
E megfogalmazás értelmében nem a piac a tervezés egyetlen ellentettje: a totalisztikus etatizmust felváltó informalitás rendszere a viszonossági, piaci, sõt, mikroszintû újraelosztási integrációs formák bonyolult hálózatából épült fel. A „piaci koordináció” kiemelése e bonyolult összefüggésrendszerbõl és kitüntetett, „fõ alternatív integrációs formakénti” kezelése azzal a következménnyel jár, hogy az elemzési eszközrendszer alkalmatlanná válik a kelet-közép-európai államszocializmus második – Magyarország esetében három évtizedes – korszakának megértésére, s az elvontság oly magas szintjeire szorul, ahol már inkább az ideológiakritika, s nem pedig a konkrét társadalomtudományi elemzés eszközével közelíthetõ.
Igen lényeges ugyanakkor, hogy a reciprocitás hálózatai és az alkusorozatok által létrehozott piaci szerkezetek bonyolult egymásba kapcsolódása korántsem korlátozódott a közvetlen termelõk világára. David Stark említett írása (1989) például magyarországi közvetlen termelõk vonatkozásában mutatja meg nagyon világosan, hogy „a terven kívüli jövedelemszerzõ tevékenységekként” definiált második gazdaság az államszocializmus második korszakának lényegébõl fakadó, meghatározó jellegzetessége. Olyannyira, hogy érvényessége túlmutat a közvetlen termelõk körén. A politikai uralkodó csoportok stratégiái, az állami, párt- és egyéb hatalmi apparátusok magatartása, vagy az állami vállalatok vezetõinek tevékenysége aligha volna megmagyarázható anélkül, hogy tekintetbe ne vennénk a szereplõk között szívességek, alkusorozatok és újraelosztó mikrorendszerek hajszálereibõl formálódó hálózatokat.18 Czakó Ágnes és Sík Endre (Czakó-Sík 1987:16 például jóformán egyetlen mezõgazdasági vezetõt sem talált a nyolcvanas évek közepén végzett vizsgálata során, aki ne élt volna rendszeresen a viszonosságon alapuló tranzakciók eszközével. A Kádár-korszak az államszocialista tulajdonvákuum paradoxonát az informalitás intézményesítésével és a munkamegosztás teljes mezejére való kiterjesztésével oldotta fel.
A félperifériás államszocializmus sztálinizmus utáni projektuma birodalmi diktátum volt, azzal a céllal, hogy részleges kompromisszumok árán megõrzõdjék a tulajdonvákuum társadalmi-politikai-gazdasági alapképlete. Az „összekacsintó elnyomás” formális-logikai önellentmondást tartalmazó fogalma jól kifejezi a közvetlen kényszerek és az informális és partikuláris engedmények kiszámíthatatlan keverékét, a kádári politika lényegét.
A sztálinista komprádor államból a kettõs függés kádári, kiegyensúlyozottabb és bonyolultabb változatába való átmenet sok egyéb mellett azzal a következménnyel is járt, hogy kettéhasadt a komprádor állam apparátusa. Az egyik csoport továbbra is megmaradta birodalmi összetevõvel való szoros „testvéri és baráti együttmûködés” világában, míg a másik fokozatosan, csigalassúsággal araszolni kezdett a gazdasági függõség újból létrejövõ kulcspozíciói felé. A hatvanas évek elsõ felétõl a nyolcvanas évek közepéig a magyar közéletben lezajlott gigászi küzdelmek alapvetõen a komprádor elit birodalmi és techno-bürokratikus elemeit – vagyis a birodalmi, illetve a centrumfüggés iránt elkötelezett csapatait – állították szembe egymással. A legváltozatosabb eszközökkel fojtatott küzdelmük dinamikája pontosan magyarázza a gazdasági, politikai és kulturális reformok cikcakkjait.
A kádári idõszakban létrejött osztályszerkezetnek volt még egy sajátossága. A gazdaság egyre növekvõ összetettsége és a különféle alternatív jövedelemszerzési stratégiák gyors terjedése oda vezetett, hogy hirtelen nagy számban megjelentek az „osztálypozíció-halmozók”, vagyis gyorsan növekedett azok száma, akik a több lábon álló családi és egyéni gazdasági stratégiák bonyolult rendszerében egyszerre több minõségben vettek részt.19 Más szóval a kelet-közép-ewóp”ai államszocializmus második korszakában nemcsak az állam, hanem a társadalom jelentõs része is kísérletezni kezdett a különféle szimulációs, „tolmácsolási” és követítési stratégiákkal a hatalom és a gazdasági haszon minõségileg különbözõ, ám összeegyeztethetõ politikai gazdaságtana által kijelölt mozgástérben. Leggyakrabban az „elsõ” gazdaságbeli beosztott, csekély hatalmat kínáló munkavállalói pozíció kombinálódott a második gazdaságban betöltött önálló vállalkozói szerep különféle változataival. E rendszer olyannyira elharapódzott, hogy a második gazdaságból való kimaradás hátrányos helyzetnek, a gazdasági depriváció egyik fõ formájának minõsült.
Az államszocializmus után
Függõség, tulajdonvákuum és társadalmi átalakulás
A két megelõzõ idõszakhoz hasonlóan az államszocializmus politikai-társadalmi-gazdasági rendszerének leépülése is elsõsorban birodalmi mechanizmusok terméke: a formális képviseleti demokrácia és a tõkés rendszer kialakulása Kelet-Közép-Európában az államszocialista birodalom összeomlásának egyenes következménye. Ezzel függ össze, hogy az átmenettel kapcsolatos általános politikai erõszak kizárólag a szovjet hadsereg által nem megszállt kelet-közép-európai országokban alakult ki, s ez tükrözõdik a politikai demokratizálódás és az alkotmányos uralom alapformáinak kialakításával kapcsolatos, már-már messianisztikus méreteket öltött értelmiségi optimizmusban a politikai átmenet korai fázisában.
A politikai átalakulás mögött végbemenni látszik egy olyan, a társadalom mélyszerkezeteit inkább érintõ politikai gazdaságtani átalakulás is, amely a társadalmi változás legtöbb további aspektusára óriási hatással lehet. A térség feletti birodalmi ellenõrzés csökkenésével a tulajdonvákuum kézzelfogható ellentmondásként nyilvánul meg. A tulajdontárgyak szó szerint vákuumként kezdenek viselkedni, vagyis korábban ismeretlen erõvel kezdik vonzani a leendõ tulajdonosok tömegeit. Ezáltal a tulajdonvákuum felszámolásának kérdése – vagyis az eddig is létezett, de „üres” tulajdonviszony megtöltése konkrét tulajdonosokkal – a kelet-közép-európai társadalmi átalakulás leglényegesebb összetevõje.
Az államszocializmus utáni átalakulás tehát jóval mélyebb és társadalomelméleti szempontból lényegesebb folyamat, mint a kapitalizmusban – jobbára a különféle üzleti ciklusokkal összhangban – zajló privatizációs kampányok: félreérthetetlenül jelzi a félperifériás államszocializmus mint makrotársadalmi projektum végét. E projektum kiürítette és konzerválta a magántulajdoni viszonyokat – elõször az állam totalisztikus kontrollja, majd pedig az informális zugmegoldások paternalista intézményesítése útján. Az államszocializmus mindkét modellje akadályozta mind az államilag kodifikált egyéni magántulajdon létét, mind pedig a társadalom széles rétegeinek hozzájutását a tulajdontárgyak feletti kontrollhoz azáltal, hogy birodalmi és komprádor állami kényszerek segítségével bonyolult és gyakran nagyon fárasztó, makrotársadalmi szintû újraelosztó mechanizmusokat léptetett életbe. A mai poszt-államszocialista reakció tehát „valódi” megoldás a tulajdonvákuumban megnyilvánuló paradoxonra: a világgazdaság általánosabb logikáját tükrözve az átmenet elbillenti a tulajdonlás kétértelmû államszocialista rendszerét az egyéni, személyes magántulajdon kapitalista rendszerének irányába.
E folyamat, ha teljesen végbemegy, mindkét, e tanulmány elején az államszocializmus megértésében kulcsfontosságúként jelzett ellentmondás végét jelenti: megsemmisíti a tulajdonvákuumot és eltörli a külsõ és a belsõ viszonyok közötti batár strukturális problémáját. A tulajdonvákuum és a kettõs függõség megsemmisítésével a poszt-államszocialista átmenet megteremti a lehetõségét annak, hogy a kelet-közép-európai munkaerõt ismét egyéni, személyes magántulajdon értékesítse anélkül, hogy elõtte át kellene áramlania a szocialista államon magánhitel formájában.
Ugyanakkor a szocialista állam hirtelen „elhalását” követõ visszatérés a kapitalizmushoz ismétcsak történelmileg új problémát támaszt Kelet-Közép-Európa számára: miként szüntessük meg a tulajdonvákuumot – mozgósítható belföldi tõke hiányában? Lehetséges-e a szimulációja nemcsak a magántulajdonnak, de az eredeti tõkefelhalmozásnak is? Az utóbbi néhány év magyarországi tapasztalata azt sugallja, hogy a tulajdonvákuum csaknem két nemzedéknyi uralma után a társadalom feletti ellenõrzés két fõ formája fordítódik át közvetlen, egyéni, személyes magántulajdonná: a belföldi társadalmi politikai „tõke” és a külföldi, jobbára multinacionális tõke.
A tulajdonvákuumot a poszt-államszocialista rendszer informális privatizáció útján szünteti meg. Az eddig rendelkezésére álló, szociográfikus leírások alapján az állapítható meg, hogy mind a belföldi politikai-gazdasági tõke, mind pedig az újonnan behatoló külföldi tõke nagymértékben használja a viszonossági alapon nyújtott szívességek, az önkényes újraelosztás és egyéb nem piaci természetû mechanizmusok bonyolult rendszerét az új kelet-közép-európai kapitalizmus alapstruktúrájának kiépítésében. Mind ez ideig kivételnek számít az állami tulajdon nyilvános árverése, illetve piaci természetû alkusorozatokon keresztül történõ privatizációja. A külsõ tõke megjelenéséhez fûzött várakozások – melyek szerint az új tulajdonosok majd „kisöprik” a birodalmi és centrumfüggõség adminisztrálására szakosodott eliteket, különösen a vállalati vezetõk közül – mindeddig aligha igazolódtak. Sõt, a lengyelországi és magyarországi tapasztalatok ennek épp az ellenkezõjét mutatják. A korábbi vállalatvezetõség figyelemreméltóan ellenáll az elmozdítására irányuló bármiféle kísérletnek. A létrejövõ, egyre bonyolultabb tulajdoni rendszer egyik fõ szervezõ elve a vállalatvezetõk szakmai és személyes ismeretségekbõl felépülõ társadalmi hálózata.
Összegzés
A félperifériás államszocializmus esete azt mutatja, hogy a külsõ függõség politikai és gazdasági összetevõi eltérõ központokra koncentrálódhatnak. Viszonyuk tehát maga is változó, melynek elméleti elemzése lehetséges és szükséges. E tanulmány gondolatmenete szerint a külsõ függõség politikai és gazdasági összetevõinek szétválása szoros oksági összefüggésben áll a tulajdonvákuummal mint a magántulajdon rendszerének államosított formájával.
A 2. táblázat a makrotársadalmi átalakulás logikájáról eddig mondottakat összegzi a félperifériás államszocializmus második világháború utáni története kapcsán. A létezõ sztálinizmus rendszerében a térség birodalmi függõségét katonai hódítás teremtette meg, és közvetlen, „nem piaci” természetû kényszer, illetve az ezzel való fenyegetõzés tartotta fenn. Bár a negatív függõség révén a centrumfüggõség kis mértékben mindig is jelen volt, a két függõségtípus mérlege egyértelmûen a birodalmi összetevõ túlsúlyát mutatta. Az államszocializmus második, kádári idõszakában a térség külsõ függõségének két összetevõje pragmatikus egyensúlyi helyzetbe került azáltal, hogy enyhült a birodalmi központnak az egyes komprádor államokra nehezedõ politikai nyomása, ám ezzel egy idõben növekedett a félperifériás államszocialista társadalmak pénzügyi és technológiai függése a centrumgazdaságok szereplõitõl. Az államszocializmus harmadik, hanyatló korszakában ez a tendencia folytatódik és gyorsul fel. A mindezek eredményeképpen létrejövõ új status quo-ban a centrumfüggõség súlya messze meghaladja a birodalmi függõséget.
2. táblázat
Tulajdonvákuum és kettõs függõség a kelet-közép-európai államszocialista félperiférián
A kettõs függõség három változatának a tulajdonvákuum feletti ellenõrzés három minõségileg különbözõ formája felel meg. A sztálinizmusban a totalisztikus etatizmus állama bürokratikus ellenõrzés útján szimulálta a tulajdonosi helyzetébõl kibillentett magántulajdonosi osztályt. A második idõszakban a szocialista állam feladta totalisztikus aspirációit, és ezek helyét kompromisszumos megoldások bonyolult halmaza foglalta el. Az állam kettõs szimuláció útján gyakorolt ellenõrzést a tulajdonvákuum felett. Az államszocializmusból való kilépés ugyanakkor a tulajdonvákuum megszüntetése útján szimulálja az eredeti tõkefelhalmozást.
Kelet-Közép-Európa átváltozásának alapszerkezete feltûnõen hasonlít a centrumországok nagyvárosainak belterületein zajló átalakulási folyamatokra. A centrumgazdaságok tõkéjének nézõpontjából Kelet-Közép-Európa nem más, mint viszonylag jó fekvésû, lerobbant terület. A centrumfüggõségre való visszaállás mintha regionális szintû dzsentrifikációs folyamatot indított volna el. Ma még nem tudni, az érintett területek társadalmai mikor és miként fognak reagálni a létük alapszerkezeteit érintõ tulajdon-, uralmi, termelési és elosztási viszonyok gyökeres átalakulására. Az elsõ tapasztalatok mindenesetre a háborútól a passzív rosszkedvig a reakciók széles skáláját mutatják.
Jegyzetek
1. E tanulmány korábbi, bõvebb változata „Dual Dependency and Property Vacuum: Social Change on the State Socialist Semiperiphery” címmel megjelent a Theory and Society 1992. (21. évf.) 1. számában (77-104. old.). Elsõ vázlata az Amerikai Szociológus Szövetség 1991. augusztus 11-15-e között, Washington, D.C.-ben tartott évi kongresszusának Róna-Tas Ákos által szervezett „Socialist States in the World Economy” címû szekciójában került felolvasásra. A szerzõ köszönetet mond Bodnár Juditnak, Christopher K. Chase-Dunn- nak, Louis Guarnizonak, John Packhamnek, Alejandro Portesnak, Szelényi Ivánnak, Wessely Annának és a Theory and Society szerkesztõinek a különféle változatokkal kapcsolatos véleményükért és a bátorításért. Az aósságadatokért a szerzõ külön hálával tartozik Sötét Zsuzsának.
2. A dzsentrifikáció a városi ingatlanspekuláció egyik formája. Lényege, hogy a városi ingatlanpiacon emelkedõ telekértékû, ám hanyatló beépített értékû épületeket a tulajdonosok a renoválás halasztgatása útján hagyják leromlani, majd amikor már kizárólag a társadalmi rang-, jövedelmi és hatalmi létra legalján található lakók foglalják el a lakásokat, ezek kilakoltatása után tömbrehabilitációval hirtelen „feljavítják” a városnegyedek egészének értékét. Az új, nagyobb fizetõképességû bérlõk és lakástulajdonosok beáramlása ugrásszerûen növeli az ingatlanpiaci profitrátát. A városi dzsentrifikáció kulturális vonatkozásait s különösen ennek „vadnyugati” önreflexióját kiválóan elemzi Neil Smith „Lower East Side as a Wild, Wild West Showdown: Tomkins Square Park” címû, a John Hopkins Egyetemen 1990. április 6-án felolvasott tanulmánya.
3. Câmpeanu angol nyelvû szövegében: „ownership-in-abeyance” (Casals 1980:12).
4. „Vacuum of measurement” (ugyanott, 16).
5. Talán ez az idézet mutatja legvilágosabban Câmpeanu elemzésének rokonságát az államszocializmus és a kapitalizmus Beuer Tamás, Szelényi Iván, David Stark és Victor Nee nevével fémjelezhetõ „tükörkép”-megközelítésmódjával.
6. Mindez összecseng azzal a megfigyeléssel, hogy az államszocializmus körülményei között a tulajdonviszonyok fogalma összecsúszik a mások munkája feletti ellenõrlés fogalmával, aminek fontos szerepe lehet az államszocializmus osztályszerkezetének elemzésében. (Errõl bõvebben lásd Böröcz 1989.)
7. Ezt tükrözi valamennyi kelet-közép-európai nyelv diszkurzív gyakorlata: egytõl egyig az „államosítás” fogalmával írják le az államszocialista tulajdonrendszerbe való átmenetet, szöges ellentétben a nyugati marxizmusban fennmaradt, empirikusan alátámasztatlan „társadalmasítás”-fogalommal.
8. Câmpeanu számára az „ellentmondás” fogalma egyfajta szerves összerendezettséget implikál, az alkotórészek bizonyos dinamikus egyensúlyát. Emiatt kerüli az ellentmondás fogalmának használatát a sztálinizmus vonatkozásában, melyet szervetlen, statikus, s így „szinkretikus” rendszertelenségként ír le. (Errõl lásd még Szelényi 1990.) Jelen tanulmány szempontjából ugyanakkor ennek az absztrakt megkülönböztetésnek nincs jelentõsége, s ezért továbbra is használjuk – kevésbé funkcionalista értelemben.
9. E tanulmányban mindenütt megkülönböztetést teszek a „centrum” – vagyis a világgazdaság hierarchiájára utaló fogalom – és a „központ” – azaz a birodalmi hierarchia hatalmi csúcsát jelölõ terminus – között.
11. Tehát nem az áramlások minden áron való eltorlaszolása, hanem a határfunkció feletti ellenõrzés megragadása e folyamat fõmotívuma.
12. Az „új osztály” projekt genealógiája és kritikája tárgyában az olyan klasszikusokat ajánlhatjuk, mint Milovan Djilas (1957), Konrád-Szelényi (1989), illetve Szelényi (1990a) Az „új osztály” irodalmának rövid áttekintése és a sztálinista és kádárista periódusok egy lehetséges osztálytérképe megtalálható még Böröcz (1989).
13. A tulajdonvákuum és a kettõs függõség eme – a félperifériás sztálinizmus által létrehozott, de az államszocializmus institucionalista társadalomtudományi rendszer-összehasonlító vizsgálódás leggyümölcsözõbb változatának kimondatlan, de implikált ontológiai elõfeltevését. Az amerikai szakirodalomban ide tartozik például a David Stark által „tükör-oppozíciós módszer néven” népszerûsített megközelítés (lásd pl. Stark (1989).
14. Minderrõl lásd pl. Rév István (1987), vagy akár Illyés „Egy mondat a zsarnokságról” címû költeményét, mely mintegy két évtizeddel elõzi meg Michel Foucault kontextuális hatalomképzetét.
15. 1973 és 1989 között megtízszerezõdött a magyar állam dollárban mért bruttó külsõ tartozásállománya, közép-és hosszú távú külsõ dolláradóssága pedig tizenhatszorosára emelkedett. Magyarország a legnagyobb fejenkénti külsõ adósságot hurcoló országgá vált Európában, és az idõszak végére a külsõ adósság teljes összege elérte az éves bruttó nemzeti termék értékét. Ez az összeg két hullámban halmozódott fel: elõször a hetvenes évek elejének reformellenes-konzervatív fordulata idején, majd pedig a nyolcvanas évek közepén, amikor a folyamatok kézben tartására egyre kevésbé képes vezetés újabb, még rosszabb feltételû hitelfelvétellel finanszírozta a magyar államra épp akkor lesújtó hitelvisszafizetési válságot. A kül- és belföldön, Keleten és Nyugaton egyaránt magasztalt 1968-as új gazdasági mechanizmus ugyanakkor gyakorlatilag semmiféle számottevõ külsõ hiteltámogatásban nem részesült a centrumgazdaságok tõkéje részérõl. A szükséges szerkezetváltási nehézségek finanszírozása helyett a keményvalutában felvett hitelek jelentõs része a végsõ fogyasztás szubvencionálására folyt el. Emiatt számos területen enyhült a hiány, azonban tovább gyengült a gazdaság alkalmazkodóképessége. Laura D’Andrea Tyson az ENSZ-tõl és a Világbanktól származó adatok segítségével demonstrálja, hogy az 1980-as években a kelet-közép-európai államszocialista országok beruházási rátája kivétel nélkül csökkenõ tendenciát mutatott (az 1984-es ráták például az 1976-1980-as átlagmutatók 75,8-93,5 százalékára estek vissza), miközben a fogyasztási szint 3-17 százalékkal nõtt. (Lengyelország ez utóbbi tekintetben kivétel, mert ott már a nyolcvanas évek elején megindult a fogyasztási szint 1-10 százalékos csökkenése.) (Lásd Tyson 1986.)
16. Minderrõl bõvebben lásd Böröcz 1992.
17. Ennek tudható be a „második gazdaság”, „második társadalom”, vagy éppen a „második nyilvánosság” eufemisztikus fogalmainak sikere.
18. Nagyon érdekes grúziai és latin-amerikai összehasonlító anyagot vizsgál meg e kérdés kapcsán Larissa Adler Lomnitz (1988).
19. E gondolat kifejtésére itt nincs lehetõség. Lásd Böröcz 1989.
Hivatkozások
Bauer, Tamás 1978: „Investment Cycles in Planned Economies”, Acta Oeconomica, (vol. 21) 3, 243-260.
Boswell, Terry-Ralph Peters 1990: „State Socialism and the Industrial Divide in the World-Economy: A Comparative Essay on the Rebellions in Poland and China”, Critical Sociology, (vol. 17.) 1, (Spring) 3-34.
Böröcz, József 1989: „Mapping the Class Structures of State Socialism in East-Central Europe”, Reseatch in Social Stratification and Mobility, 8, 279-309.
– 1992: „Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Case of Hungary”, Research in Social Movements, Conflist and Change, 14, 189-209. (Magyar változata elõkészületben az Eszmélet címû folyóiratban.)
Casals, Felipe García (Pavel Câmpeanu) 1980: The Syncietic Society. Translated from the French by Guy Daniels. New York: M. E. Sharpe (White Plains):
Chase-Dunn, Christopher K. (ed.) 1982: Socialist States in the World-System. Beverly Hills: Sage.
– 1982a: „Socialist States in the Capitalist World-Economy”. In: Chase-Dunn (ed.) 1982. 21-56.
Czakó, Ágnes-Endre Sík 1987: „Managers’ Reciprocal Transactions”. In: György Lengyel (ed.) Education, Mobility and Netwon~c of Leaders in a Planned Economy (Sociological Working Papers, Department of Sociology, Karl Marx University of Economic Sciences, Budapest) 141-171.
Djilas, Milovan 1957: The New Class. New York: Holt, Rinehart & Wilson.
Frank, André Gunder 1980: „Long Live Transideological Enterprise!” The Socialist Economies in the Capitalist International Division of Labor and West-East-South Political Economic Relations”. In: A.G. Frank, Crisis: In the World Economy. New York: Holmes & Mezer 178-262.
Gorin, Zeev 1985: „Socialist Societies and World System Theory: A Critical Sutvey”, Nature and Society, (vol. XLIX) 3 (Fall), 332-366.
Konrád György-Szelényi Iván 1989: Az értelmiség újta az osztályhatalomhoz. Budapest: Gondolat.
Kornai, János 1989: „The Hungarian Reform Process: Visions, Hopes and Reality”. In: Victor Nee and David Stark (eds) Rermaking the Economic Institutions of Socialism: China and Eastem Europe Stanford: Stanford University Press, 32-95.
Lomnitz, Larissa Adler 1988:”Informal Exchange Networks in Formal Systems: A Theoretical Model”, American Anthropologist, (vol. 90) 1, 42-55.
Magala, Slawomír 1985: „Double Peripherialization”, Rewiew, (vol. IX) 1, 139-51.
Polányi, Karl 1957: „The Economy as Instituted Process”. In: Karl Polányi, Conrad M. Arensberg and Harry W. Pearson, (eds.) Trade and Market in the Early Empires. Economies in History and Theory. Glencoe: The Free Press. 243-269.
Rév, István 1987: „The Advantages of Being Atomized: How Hungarian Peasants Coped with Collectivization”, Dissent, 1987, Summer, 335-350.
Staniszkis, Jadwiga 1990: „Patterns of Change in Eastern Europe”, East European Politics and Societies, (vol. 4) 1 (Winter), 77-97.
Stark, David 1989: „Bending the Bars of the Iron Cage: Bureaucratization and Informalization in Capitalism and Socialism”, Sociological Forum, (vol. 4) 4, 636-665.
Szelényi, Iván 1990: Book Review of „The Genesis of the Stalinist Social Order” by Pavel Câmpeanu, American Journal of Sociology, (95) 4, 1066-1068.
– 1990a „A kelet-európai új osztály-stratégia távlatai és korlátai: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz önkritikus felülvizsgálata”. In: Szelényi Iván Új Osztály, állam, politika. Budapest: Európa, 51-98.
Szymanski, Albert 1982: „The Socialist World-System”. In: Chase-Dunn (ed.) 1982. 57-84. Tyson, Laura D’Andrea 1986: „The Debt Crisis and Adjustment Responses in Eastern Europe: A Comparative Perspective”, Intemational Organization, (vol. 40) 2 (Spring), 239-285.
Forrás: http://www.szociologia.hu/dynamic/9203borocz.htm