Azt mondják kedves olvasóim, hogy 2016 karácsonya körül több mélypesszimista írást tettem közzé (itt, itt és itt) – mi lenne, ha valamit mondanék hazánk jövőjéről is, meg arról, hogy mi legyen, a fenébe is.
Próbáljuk meg.
Nincs jobb kiindulópont, mint a közhely.
Az állam és a jog által okozott bajokat csak hatalommal lehet helyreütni – tartja az évezredes bölcsesség.
Erre van (ugyancsak nagyon régi) válasz, vallási és filozófiai természetű. A hatalom rossz, és amennyiben csak a hatalom elvállalása (vagy erőszakos leküzdése) teszi lehetővé a politikai beszédet és cselekvést, akkor mondjunk le a politikáról, és általában a közérdekű cselekvésről. Megmarad az elmélkedés és az elmélyülés, a közügyek elkerülése, a tett elutasítása, az elfordulás „a világtól”. Senki nem tagadhatja – én meg se próbálom – , hogy ez magasrendű és érvényes válaszváltozat.
Vannak korok, amelyekben nincs más lehetőség szép és jó életre; lehet, hogy a miénk is ilyen: ebben az esetben fejtegetéseink hívságosak vagy fölöslegesek.
Természetesen a politikai vélekedéseknek és cselekvési terveknek még a legszerencsésebb esetben se szabad pusztán arra irányulniuk, hogy valamely embercsoportban erős, közös identitást alakítsanak ki, amely – kétely, vita, gondolat nélkül – egységes tettre képesít és készít föl, s amelynek legfőbb célja a minél szélesebb körű, minél tartósabb hatalom birtoklása. A politikai vélekedéseknek és terveknek „a közös jó” (le bien commun) meglelését és – ha megvan – a szolgálatát kell célozniuk, a politikai csoportosulásoknak mindig szem előtt kell tartaniuk: nem lehetetlen, hogy mindenben tévednek. Ezért, ha kiderült, hogy így van, jól tennék, ha nyilvánosan bejelentenék, nehogy megtévesszék híveiket. Ez természetesen erre az írásra is áll, és minden egyéb politikai elmélkedésre.
Annak reményében, hogy talán mégse kell belenyugodnunk abba, hogy kár minden politikai erőfeszítésért – bár számos tény és megfontolás sajnos éppen ezt látszik alátámasztani – , arról szeretnék most viszonylag röviden szólni, hogy milyennek látszik a parlamenten kívüli baloldalnak (ezt a továbbiakban PKO – Parlamenten Kívüli Oppozíció – betűszóval fogom jelezni) a hivatalos politika. (Burzsoá jellegűnek tetszik, elnyomónak és szellemtelennek.)
Meg főleg arról beszélnék, amiről én nem szoktam, bár mások sűrűn: mit gondoljunk a választásokról.
Magyarországon – a látszat ellenére – nincsenek a szó tulajdonképpeni értelmében vett pártok. A rendszerváltás nagy pártjaiban (SZDSZ, MDF) szervezett irányzatok, áramlatok voltak, amelyek nyilvánosan vitáztak egymással. (Ez a kezdetben kicsiny MSZP-re is igaz.) Volt tagság, voltak szervezetek, volt világnézeti változatosság, belső – de kifelé is nyitott – nyilvánosság, regionális eltérések, szakadások és szakítások, egyszóval: közélet. (Az, hogy a rendszerváltás „fölülről” történt, és nem volt tevékeny civil társadalom – sok ezer egyesület alakult!… – nem egyéb, mint ocsmány hazugság.) Mára ebből semmi nem maradt: a Fidesz föloldódott az államapparátusban, pártéletnek semmi nyoma. Az MSZP választmányi elnöke, Hiller István megengedheti magának, hogy közölje: dolgoznak a hosszú távú programjukon az elvtársai, de ezt egyelőre titokban tartják – demokratikus pártban ez nem lenne lehetséges, ám de facto az MSZP-nek sincsenek tagjai, eleven szervezetei, a vezetőség nézeteiről, szándékairól, belső viszonyairól nem lehet tudni semmit. Ez még apró összeesküvő csoportoknál se fordul elő, nem hogy a kormányzásra aspiráló nagy pártoknál. Azonkívül van két vezérelvű szekta (Jobbik, DK), amelynek tagjai és aktivistái mukkanás nélkül követik a vezér utasításait; ezek se tipikusan demokratikus pártok, hogy udvariasan fejezzük ki magunkat. Szűk körű apparátusok, hatalmi klikkek, politikai-gazdasági érdekszövetségek – nem pártok. A Fidesz a manipulált médiáin keresztül érintkezik a passzív híveivel, fő politikai szerve a Finkelstein & Birnbaum cég, amelyhez kiszervezték a magyar nemzeti világnézetet és terjesztését. (Az MSZP-nél ezt a szerepet, úgy látszik, ismét a jó hírű és népszerű Ron Werber fogja ellátni.)
A pártvezetőségek nem is sejtik, mi lesz az ideológiájuk, ameddig a fizetett stratégiai team nem közli velük.
De a lényeg ismert.
A Magyar Nemzet föltárja, hogy az Orbán-kormány úgy növeli a foglakoztatást, hogy munkahelyenként (!) tizenkétmillió forintot ajándékoz a multiknak a dolgozók adófilléreiből. Ők fizetik a tőkés nagyvállalatok „beruházásait”. Erről szokták mondani liberális kommentátorok, hogy „baloldali”, „szocialista” elemeket födöznek föl a Fidesz-KDNP gazdaságpolitikájában, amelyről a pártkormány-kormánypárt maga állítja, hogy antiglob.
A pártrendszer és a parlamentarizmus Magyarországon merő látszat.
A PKO – per def. – nem vesz részt a választásokon, és viszonya a parlamentarizmushoz, illetve egyáltalán a polgári rendszerben megszerezhető hatalomhoz: szkeptikus, ambivalens, némely csoportjában pedig ellenséges. Még rosszabb a helyzet a merőben látszólagos „parlamentarizmus” esetében, ami kétségessé teszi ennek a cikknek az értelmét vagy célirányosságát.
Márpedig itt pontosan erről lesz szó: a polgári rendszerben netán (nem általunk) megszerezhető hatalom esetleges „progresszív” átalakításáról. Ez iránt minden kétely indokolt. Az előjelek rémesek, mondhatni: vészjóslóak.
A PKO-nak a közvélemény, a civil társadalom néhány kisebb szektorában van némi gondolati, világnézeti, érzelmi befolyása (ez a politikailag aktív közönség 2-3 százaléka lehet, vagy kicsit kevesebb; maga a PKO pedig még szűkebb kör, ráadásul megosztott), de ez pár választókerületben jelenthet valamicskét. Tehát a támogatásának vagy elutasításának van kis gyakorlati jelentősége, elviekben pedig ez (különösen, ha specifikussá válik, körvonalakat ölt) különösen fontos, bár társadalmilag persze nem nagyon.
Ugyanakkor lehet, hogy a hatalomra nem aspiráló, szervezetlen, laza, többnyire „informális” – de bizonyos alapelvekben nagyjából egyetértő vagy hasonlóan érző – csoportok állásfoglalása azért valamelyest számít morálisan. Elvégre itt senki nem pályázik tisztségekre – per def.
Bár itt nincs híve a tőkés rendszernek, a legtöbben (nem mind) azt hisszük, hogy nem szabad teljesen passzívan várni a radikális változás pillanatát. Az aktivitás elsőrendű célja persze nem a parlamenti többség korlátozott lehetőségű átalakulása (ez mások dolga), hanem a szélesebb antikapitalista mozgalom kialakítása.
De (általában) nem vagyunk közömbösek a polgári politika transzformációival szemben, hiszen nem minden kapitalizmus egyforma, bár mindegyik variáns megéri a pénzét.
Ezért talán – talán – nem egészen értelmetlen dolog követeléseket intézni a „ráutaló magatartással” támogatást kérő „parlamenti pártokhoz” – sőt, meg lehetne fontolni, hogy (fölvilágosító, nevelő célzattal) egy-két választókerületben támogassuk (mondjuk) a Balpárt jelöltjét, ha a jelölt alkalmas a valóban szocialista eszmék terjesztésére és a helyi közvélemény megmozgatására. (Ezeket a jelölteket valószínűleg nem fogják megválasztani, pláne, hogy a választási propagandára nem szabad a szokásos forrásokból pénzt elfogadni. De ez mellékes most.)
Bár természetesen ezek a követelések nem a szó szoros értelmében nem létező (polgári demokratikus) „pártokhoz” szólnak, hanem az informális baloldali nyilvánossághoz, amely – ha úgy tartja helyesnek – szabadon használhatja őket nyomásgyakorlásra, ha van, aki nyomást gyakoroljon, s főleg: ha van kire, ami kétséges.
Ezek a követelések nem a nem létező „kormányprogramunkkal” azonosak, hiszen csöppet se óhajtanánk kormányra kerülni. (Különösen „az adott keretek között” nem, még ha lehetne is, márpedig nem lehet. Amúgy pedig: a kommunizmusban nincs állam, tehát kormány se – ennyiben a kérdés komoly formában föl se vetődik.) Szemben a történelmileg lezártnak tekinthető szociáldemokrata és bolsevik szervezeti hagyománnyal, bármiféle „programot” csak maga a dolgozó nép alakíthat ki szabad vitában (amelyet a mozgalom nyilván megpróbál befolyásolni) – az ilyen vita föltételei pedig csak forradalmi méretű átalakulás következményeképpen jöhetnének létre, és ez a vita része volna magának a forradalmi átalakulásnak.
Ez a pillanat – még – nem jött el.
Hát lássuk. Az ellenzéki közvélemény – joggal – véget szeretne vetni az Orbán-rezsim népellenes és jogállam-ellenes kormányzásának, csak éppen nem talál hozzá kedvére való pártokat. (Ami nem csoda, tekintve, hogy voltaképpen nincsenek pártok.) Az elégedetlenek között jobboldaliak, konzervatívok is találhatók, akiknek megvannak a maguk tiszteletre méltó, tiszteletet érdemlő szempontjaik és javaslataik (ezeket nem osztom, de természetesen jó lenne, ha ők is otthon érezhetnék magukat Magyarországon, s velük a jövendő balközép kormánynak kompromisszumot illenék kötnie, ha lesz ilyen), ám képviseletük nekik sincs. Nyilván lehetnek követeléseik, de ezeket nekik is elő kell terjeszteniük, ha azt szeretnék, hogy gondolataiknak legalább egy részét a balközép (ha lesz) majd érvényesítse. A jelenlegi balközép-jobbközép „ellenzéki pártok” nehezen tudják majd a kormányellenes-rendszerellenes közvéleményt maguk mellé állítani, mert teljesítményük eddig, hm, nem túl meggyőző. Ami a karakteresebb független baloldalt és a PKO-t illeti, a távolságuk a hivatalos balközéptől hatalmas.
Az elmúlt pár évben éles bírálatban részesítettem az MSZP-t, a DK-t, az LMP-t, kétségeimet hangoztattam az Együtt antikorrupciós taktikája felől, és a nekem viszonylag rokonszenves Párbeszéd pár gesztusát is tollhegyre tűztem. Ezeket nem ismétlem meg, különben is eléggé ismertek. Nem foglalok állást az ellenzéki „pártok” összefogásának és egységének kérdésében, de azt hiszem, hogy
1 ● amennyiben az ellenzéki „pártok” a választásokon együttműködnek az egyébként csakugyan változó és ma már a Fidesz-KDNP-től kissé „balra” álló Jobbikkal, akkor nem szabad rájuk szavazni, hanem komoly kampányt kell indítani a civil társadalomban a választási bojkott érdekében – amely amúgy is az opciók egyike. (Gondolom, ez esetben a Kétfarkú Kutya Pártra leadott protesztszavazat is lehetőség. Az elkeseredésében kacajra fakadt magyarországi társadalom egykönnyen bejuttathatja a kétfarkúakat az Országgyűlésbe, akiknek – ha esélyeik javulnak – azért nyilatkozniuk kellene majd néhány politikai alapkérdésben. Persze kár lenne, ha ajkunkra fagyna a mosoly.) A bojkott gondolatát semmiképpen ne feledjük el, bár az ellenzéki közvéleménynek hatalmas az emocionális nyomása az Orbán-uralom befejezése érdekében, amely hovatovább öncélnak tetszik – mintha mindegy lenne, mi lesz utána.[*]
Noha ez a gondolatkísérlet adottnak tételezi föl a polgári rendszer további fönnállását, támogatásunkhoz az szükséges, hogy a támogatásunkat (akárcsak hallgatólagosan) kérő „párt” vagy „pártszövetség” módosítsa a rendszert, mindenekelőtt vessen véget a neoliberális politikának és a vele járó szélsőséges egyenlőtlenségnek. Ehhöz az kell, hogy
2 ● az államot állítsák az egyenlősítő újraelosztás szolgálatába, s ennek minden mást alá kell rendelni: mert minden emberi lény összemérhetetlenül, tehát végtelenül értékes, ennek az el nem ismerése igazságtalanság (ez minden vallás és klasszikus filozófia alaptétele, ennyiben persze a kommunizmus előzményei, de nem azonosak vele); ezért parancsolóan szükséges, hogy radikálisan módosítsák az adórendszert, az egykulcsos adót azonnal szüntessék meg és változtassák erősen progresszívvá, növeljék a tőkés társaságok adóit, állítsák vissza a munkanélküli-segélyt, az igénylők anyagi helyzetéhez szabják a különféle állami támogatásokat, előnyben részesítve a szegényeket; ámde
3 ● általában is módosítani kell a költségvetés kiadási oldalát: véget kell vetni mindenféle pazarlásnak, és minden rendelkezésre álló összeget a szociális rendszerek rehabilitációjára kell fordítani, röviden: a széles körű népnyomor állami eszközökkel történő megszüntetésére – az ismert követeléseken (egészségügy, oktatás, idősgondozás, a gyermekszegénység fölszámolása) túl a szociális foglalkoztatást kell bevezetni (a „közmunka” önkéntessé tételével és demokratikus elosztásával); be kell vezetni A Város Mindenkié javaslatait a hajléktalanság megszüntetésére, nagy átmérőjű szociálisbérlakás-programot (és szociális lakásépítési programot) kell indítani, tovább emelni a minimálbért és a bérminimumot, támogatni a fizetésemeléseket minden szektorban és szakmában, szociális alapra helyezni a lakás- és családtámogatást, és így tovább. Létre kell hozni a szociálpolitika társadalmi ellenőrzését, átvéve és továbbfejlesztve a társadalombiztosítási önkormányzatok intézményi hagyományát.
4 ● Le kell bontani a diszkriminációt.
Ehhöz meg kell szüntetni pl. az iskolai szegregációt, lehetővé kell tenni, hogy minden gyerek civilizált körülmények között jusson el az iskolába (ha kell, iskolabusszal), és jusson meleg ételhez, ruhához, gyógyszerhez, és mindenki egyformán részesedjék a kulturális javakból és ismerkedjék meg a tudománnyal. Egyenlő munkáért egyenlő bért: a nők alacsonyabb fizetését a férfiak átlagához kell fölemelni, a nők munkahelyi előléptetését az egyenlőség szellemében szabályozni kell – és követelni kell az ellenzéki „pártoktól”, hogy jelöltjeik fele nő legyen, sőt: hogy majdani parlamenti frakcióik fele is nőkből álljon (ezt a listák révén könnyűszerrel meg lehet oldani), valamint azt, hogy a cigányok társadalmi arányának megfelelő számú roma jelöltjük, illetve képviselőjük legyen – , továbbá meg kell tenni a szokásos lépéseket a melegek méltó társadalmi és politikai reprezentációja felé. Véget kell vetni a romák rendőri zaklatásának, a faji alapú szüntelen igazoltatásoknak és az erőszakos, diszkriminatív hatósági bánásmódnak. A valódi baloldal munkásbarát, feminista és cigánypárti.
5 ● Az infrastruktúra- és településpolitika az egyenlőség célját szolgálja; honfitársainknak nem szabad hátrányt szenvedniük amiatt, mert „leszakadt régiókba” születtek; lehetővé kell tenni az ingázást; ehhez gyors, kényelmes és olcsó vasutak kellenek. Hármas metró! Le kell csapni az ingatlanspekulációra, meg kell akadályozni a szegények kiszorítását a városok belterületéről, védeni kell a települések élhetőségét, otthonosságát, ezért véget kell vetni annak, hogy a városgazdálkodást alárendelik a pusztító tömegturizmusnak (és luxusturizmusnak!), amelyet külföldön már minden progresszív városvezetés erősen korlátoz, nagyon helyesen. Meg kell védeni az épített környezetet, le kell állítani az állam és a hozzá kapcsolódó tőke által brutálisan folytatott, esztétikaellenes rombolást.
Többek között ezért is
6 ● azonnal le kell mondani az olimpiát, amely katasztrófát okozna Budapesten. (Meg kell szüntetni a súlyos társadalmi patológiákat okozó, strukturálisan korrupt hivatásos sport állami támogatását – evvel az erővel a prostitúciót és a kábítószer-kereskedelmet is támogathatná az állam, bennük is lelnek élvezetet némelyek, mégse helyeseljük – , és helyette az amatőr, a szabadidősportot kell támogatni.)
7 ● Csökkenteni kell az állam puszta működtetésére (így a vezető káderek fizetésére) meg az állam presztízsére szánt szédítő összegeket, ugyanakkor vissza kell állítani a szükséges, autonóm, a végrehajtó hatalmat korlátozó szakintézményeket, amelyeket épp most rombol szét a Fidesz-kormány.
8 ● Új alkotmányra van szükség. Ennek szociális alkotmánynak kell lennie, amelynek alapelve az egyenlőség, az osztálykülönbségek enyhítése és mindenféle diszkrimináció hatékony tilalma. Ehhöz vissza kell állítani az Alkotmánybíróság jogköreit, meg kell újítani az ombudsman intézményét (a korábbinál is szélesebb jogkörrel, és külön szociális ombudsmani rendszer bevezetésével). (Ez meg szimbolikusan fontos: vissza kell állítani a „Magyar Köztársaság” elnevezést és a Kossuth-címert; király nélküli királyságból már volt egy, és nem kell még egy.) Az alkotmánynak biztosítania kell a decentralizációt, vissza kell állítania a megyék funkcióit, és növelnie kell a regionális és lokális hatalmi szintek autonómiáját. Az Országgyűlés ma a parlament paródiája, a demokratikus házszabályt alkotmányosan biztosítani kell (tisztára komikus, ahogyan a világon egyik legkevesebbet ülésező parlament technikai jogszabályok ezreit „fogadja el” gépies, értelmetlen szavazások hosszú óráin keresztül; nem véletlen, hogy a brit parlamentben nincs nyomógomb; a törvényhozás mint önálló hatalmi ág 1990 óta aránytalanul gyönge volt, és 2010 óta voltaképpen megszűnt), és a választási törvényt meg kell változtatni. Magyarországnak arányos („tiszta listás”) parlamenti választási rendszer kell, hogy minden nézet és érdek lehetőség szerint kifejeződhessék; mindenfajta „küszöböt” el kell törölni. Meg kell szüntetni az olyan fasiszta jellegű intézményeket, mint a kötelező tagságú „hivatásrendi” kamarák (pl. a Nemzeti Pedagógus Kar és hasonlók az egészségügyben és másutt) vagy az olyan kinövéseket, mint a „Magyar Művészeti Akadémia”. Meg kell szüntetni az egységes és országos, fegyveres rendőrséget. Csak önkormányzati, civil, katonai rendfokozatok, függelem és katonás szellem nélküli rendőrség elképzelhető szabad országban. Társadalmi ellenőrzés alá kell helyezni a csökkentett jogkörű titkosszolgálatot. Nagy hatókörű diszkriminációellenes hatóságra van szükség. A szegények „megélhetési” bűnözésének és más büntetőjogi típusoknak társadalmi, nem erkölcsi okaik vannak: ezért a büntetőjogot gyógyító és nevelő (azaz kevésbé megtorló) irányban kell továbbfejleszteni, azaz leépíteni. Meg kell könnyíteni népszavazások kezdeményezését és lefolytatását. Mindenki kezdeményezhet népszavazást, kivéve az államot.
9 ● A jelenlegi kormánynak igaza van abban, hogy az Európai Unió túlságosan központosított (akkor viszont a nemzeti szintű központosítás se indokolt, amelyet Orbán erőltet, ennek ugyanazok a hibái, mint amannak). A következő kormánynak törekednie kell rá, hogy növeljék az Európai Parlament szerepét, amely ellenőrizhesse a Bizottságot (a Bizottságnak felelős, ám gyönge európai kormánynak kell lennie) és az EU olyan szervezeteit, mint a Frontex és az Eulex, amelyek a diktatúrák logikája szerint működnek. Az Európai Tanács vétójoga elavult, más kontrollmechanizmusok kellenek. Magyarország nemzeti érdeke a semlegesség: lazítani kell, majd meg kell szüntetni Magyarország NATO-tagságát. El kell érni – Ausztria mintájára – , hogy ezt a semlegességet nemzetközileg garantálják (persze a legjobb a NATO teljes megszűnése volna). Az új magyar kormánynak aktív békepolitikát kell folytatnia, és baráti együttműködésre kell törekednie szomszédainkkal és egész Kelet-Európával; a sovinizmus nem érdeke a proletariátusnak meg az egész népnek, amelynek határokon átnyúló osztály-együttműködésre van szüksége a tőkével és az állammal (államokkal) szemben. Támogatni kell Gregor Gysi (Európai Baloldal) indítványát a dél-európai Marshall-tervről, amelyet lehetőleg a nem EU-tag kelet-európai országokra is ki kell terjeszteni. Szembe kell szállni az oroszellenességgel és a románellenességgel.
10 ● Környezetvédelem és birtokpolitika összefügg: az Orbán-rezsim szétverte az ökopolitika intézményeit, restaurálta a nagybirtokot, és újból létrehozta a föld nélküli parasztságot, amelyre még jobbágyként sincs szükség a gépesített, monokultúrás latifundiumokon. E tekintetben több ellenzéki pártnak és a magyarországi zöld mozgalmaknak is kiváló elképzeléseik vannak, amelyek alkalmazására fogadalmat kellene tennie a megalakítandó új kormánynak. A paksi erőművet nem szabad fölépíteni.
11 ● A munkaerő-keresletet és a fogyasztói keresletet egyaránt serkentő gazdaságpolitikára lesz szükség, a foglalkoztatás bővítésében az államnak kezdeményező szerepet kell játszania. Ki kell hajítani a Munka törvénykönyvét, egészen újat kell alkotni, amely politikai egyenlőséget hoz létre a munkáltatók és az alkalmazottak között; a munkahelyek menedzsmentjében meghatározó szerepet kell játszaniuk a dolgozók megválasztott képviselőinek, a dolgozóknak kell kijelölniük a személyzeti osztályok és hasonlók vezetőit, a fegyelmi, munkarendi szabályokat a dolgozók egyetértésével, demokratikus szavazási procedúrával kell megállapítani; az állami vállalatokat önigazgatói alapon kell kormányozni; növelni kell az önigazgatási rendszerben működő közösségi tulajdon részarányát. A sztrájktörvényt a dolgozók javára kell átírni. A szakszervezetek jogait bővíteni kell. A munkahelyek szociális funkcióit (üzemi rendelő, üdülés, üzemi könyvtár, gyermekfölügyelet, sport, továbbképzés, fölnőttoktatás, ismeretterjesztés, önművelés, egyesületi és – belső – politikai élet) garantálni kell mind az állami, mind a magántulajdonú munkahelyeken.
12 ● A szabad és elfogulatlan, önálló és önigazgató közszolgálati médiákat (beleértve a minőségi sajtót) az államnak anyagilag és szervezetileg támogatnia kell, akárcsak a minőségi kultúrát. Nem kaphat állami támogatást a kommersz álkultúra. Meg kell akadályozni a médiák befolyásolását hirdetések révén. A piaci-plurális rezsimekben majdnem mindenütt az állami médiák a legszabadabbak és a legtartalmasabbak: ilyen helyzetnek kell létrejönnie Magyarországon is. Ennek a biztosítása kétségtelenül nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Különösen támogatni kell az Orbán karmaiból kiszabadítandó regionális és helyi sajtót, amely nélkülözhetetlen a demokratikus közélethez. Ez nem jelentheti azt, hogy a jobboldali sajtó meggyöngül. Ebben paritásra kell törekedni. A kultúrafinanszírozást is – ellenőrzött – önigazgatói testületekre kell bízni. Az Orbán-rezsim nagylelkűen támogatta a külhoni magyar kisebbségek kulturális intézményeit; ez megőrzendő, bár ki kell zárni belőle a politikai előnyszerzést és a kisebbségi magyar közvélemény (bármilyen színezetű) budapesti irányítását. Olcsóbb és nagyobb példányszámú könyvekre, olcsó hangversenyekre, kiállításokra, ingyenes múzeumokra, ingyenes népfőiskolákra, tudományos ismeretterjesztésre van szükség. Az oktatás, fölsőoktatás osztályjellegét, kiváltság-újratermelő jellegét, diszkriminatív jellegét a leghatározottabban szét kell verni. Az állam ne saját maga dekorálásra használja a kultúrát, amely az egész népé; a kommersz tartsa el magát üzleti alapon. Az uralkodó osztály népmegvetésének, a nőgyűlöletnek, az etnikai előítéletnek, a rasszizmusnak, az irredentizmusnak, az antiszemitizmusnak, a cigányozásnak, a homofóbiának, a fasizmus rehabilitációjának el kell tűnnie az államilag támogatott kultúrából és a közszolgálati médiákból – legalábbis kritika nélküli, propagandisztikus formájában. Ez nem jelentheti azt, hogy a nép és a köztársaság ellenségei nem szólalhatnak meg: de nézeteik – mint akárki másnak a nézetei – vita és bírálat nélkül csak a maguk vagy magánbefektetők által finanszírozott magánmédiákban hirdethetők. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy a liberális médiák erősen nacionalisták, de a jobboldaltól eltérően nem a Nyugattal, hanem a kelet- és délkelet-európai népekkel meg olykor az arab államokkal szemben. Ennek is véget kell vetni.) Az állam ebben nem lehet semleges; a párizsi békeszerződés és az ENSZ Alapokmány szellemében a magyar állam (ahogy minden tagállam) közjogi értelemben is antifasiszta (kell hogy legyen). Punktum.
12 + 1 ● Amint már 2016 szeptemberében javasoltam az azóta megszüntetett Népszabadságban, a magyar államnak csakugyan nem az Európai Unió nyomásának engedve, hanem önként kell befogadnia menekülteket; akkor a szerény húszezres számot hoztam szóba. Ugyanezt javasolja a cseh szociáldemokrácia (ČSSD), Bohumil Sobotka miniszterelnök – ez az indítvány zavarba ejtően minimalista és defenzív, de ez igazán a minimum, amiből nem szabad engedni. Tapodtat se. A baloldal antirasszista, internacionalista, tehát jelenleg „menekültbarát”. A menekültek a háború és a szörnyűséges közel-keleti diktatúrák elől menekülnek; a velük szembeni szolidaritás elengedhetetlen.
Azt javaslom tehát, hogy nem föltétlenül ezeket, de ehhöz hasonló követeléseket kell támasztani a balközép ellenzékkel szemben; mint látják, ezek rendkívül mérsékelt, visszafogott javaslatok, távolról se bontják szét, csak mérsékelik, korlátozzák a magyarországi tőkés rendszert. (Mi persze nem erről álmodunk.) Az ilyen követeléseket nagyrészt teljesítő reformista, balközép kormány azonban vállalkoznék – bizonyos határok között – a tőketulajdon nélküli plebejus többség képviseletére, amit persze nem tehet meg harc nélkül az évtizedek óta minden kormány által elkényeztetett nagypolgárság meg a multinacionális társaságok ellenállása nélkül, amellyel szemben az érdekeiben és méltóságában elismert magyar nép támogatásához föllebbezhet. A nagytőke érdekeit itt majd a konzervatív, neoliberális és szélsőjobboldali ellenzék (Fidesz-KDNP) vállalja, amelynek mozgósítási képessége nem csekély. A nemzetközi nagytőke se maradna semleges és jóindulatú. Vajon elhihetné-e a proletariátus-prekariátus-underclass szövetség (ha lenne ilyen), hogy az elkerülhetetlen konfliktusban meg kell védenie a „népfrontkormányt”? És érdemes lenne-e csakugyan? De ha a balközép megfontolná javaslatainkat, hatalmas ellenségeket állítana csatasorba saját magával szemben. Hihető, hogy vállal ilyesmit? Őszintén szólva nem hiszem.
De az ilyen konfliktusban, ha vállalja (aminek nem adok sok esélyt), bizonyára számíthatna a PKO kritikai, fönntartásos és föltételes támogatására is. Ám szemben a régi szociáldemokratákkal, én nem hiszem, hogy akár az ilyen haladó polgári rezsim „átnőhet” a szocializmusba. Nem, tőkés rezsim marad, hiszen fönnmarad benne az árutermelés, a magántulajdon, a kizsákmányolás és mindaz, ami belőle következik. De jó esetben (fokozatosan) megszüntetheti a négymillió szegény kirekesztését és megaláztatását, javíthat anyagi és szellemi helyzetén, és csökkentheti a rendszerben elkerülhetetlen barbárság és represszió mértékét.
Bennünket avval vádolnak, hogy csak bírálunk és fölforgatunk, de nem teszünk „konstruktív” javaslatokat. Ez annyiban igaz, hogy fő dolgunk a kritika és a szubverzió, és az ilyen javaslatok megtétele semmiképpen nem a fő dolgunk, de kétségtelenül nem lehetünk teljesen közömbösek a polgári rendszer keretében zajló folyamatok iránt. Egyébként látható, hogy egyre népszerűbbek a polgári értelmiség és a fiatal középosztály körében azok a neokeynesiánus és másfajta reformista gondolkodók és közéleti személyiségek (Pogátsa Zoltán, Ferge Zsuzsa, Szelényi Iván, Andor László vagy a náluk jóval radikálisabb Szalai Erzsébet – és mások), akik a változást követelik: az újraelosztó, egyenlőségi gazdaság- és szociálpolitikát, a demokratikus irányú állami beavatkozást. A radikális reformizmusnak is van olyan példaértékű, sikeres mozgalma, mint A Város Mindenkié, és vannak nagyszerű feminista, antirasszista, környezetvédő szervezetek a régebbi, kitűnő jogvédő csoportok mellett. A társadalmi igazságtalanság miatti fölháborodás nő, és ez egyre több gyakorlatias, konkrét, az érdekelteket nemcsak képviselő, hanem demokratikus részvételre késztető, bevonó mozgalomban, eseményben, szervezetben manifesztálódik (fölhívom a figyelmet a Közélet Iskolája és a Helyzet Műhely működésre). Nem érthetünk egyet valamennyiükkel, hiszen egymástól is nagyban különböznek, de mégis együttesen jelzik a társadalom – egyelőre nem nagy – baloldali szegmentumának mindennek ellenére kibontakozó dinamikáját. Ezek a (részben új) erők jól teszik, ha féltékenyen őrzik a függetlenségüket, de esetleg meg kell próbálniuk befolyásolni az állampolitikát, ha ki akarnak lépni a fölvilágosítás, tiltakozás és jótékonyság határai közül. (Innen forradalmi úton is ki lehet lépni, de erre nem számítok.)
Biztos vagyok benne, hogy az én talán hevenyészett javaslataimnál jobbakat is tudnak gyártani, hiszen nagy előnyük a közös munka és a közös gyakorlat. Én csak el akartam indítani ezt a remélhetőleg közös politikai töprengést, amelynek szerintem nem szabad oda vezetnie, hogy a polgári demokratikus ellenzéki „pártok” instrumentalizálják (magyarán: kihasználják) a PKO-t, a független mozgalmakat, megdolgoztatják, majd cserbenhagyják őket, amint az annyiszor megtörtént világszerte. Még az a kormány se lesz a barátunk, amely minden követelésünket teljesíti. (Ami valószínűtlen.) Mert semmilyen kormány nem lehet az, hiszen nemcsak a tőke ellenségei vagyunk, hanem az államéi is.
______________________________________
[*] Ugyanez a közvélemény a kétségbeesés állapotában van. Amikor azt látja, hogy jórészt állami/európai forrásokból az Orbán dr. körüli cégbirodalom (plusz földbirtokok, kastélyok, stb.) egyre nő, ráadásul a miniszterelnöki rezidenciának szánt, kitűnő állapotban lévő karmelita kolostort 23 milliárd költségvetési forintból újítják föl, és majdnem négymilliárd költségvetési forintot (!) szánnak a miniszterelnök úr dolgozószobájának (!) berendezésére, miközben a gyermekéhezés adatai azok, amik – és a kormánypárt népszerűsége változatlan, akkor sokakon erőt vesz a tehetetlen gyűlölködés, ami nem jó tanácsadó. A gyűlölet egy része a tehetetlennek látszó, marakodó „ellenzéki pártokra” irányul, amelyek mintha nem is akarnának változást (holott a bajuk főleg az, hogy úgyszólván nem is léteznek már). Valóban úgy fest, mintha semmi nem akadályozhatná meg Orbán dr. úr újabb győzelmét 2018-ban és 2022-ben. Ennek a perspektívája önmagában is újabb politikai patológiákat okoz, különösen akkor, amikor a hivatalos polgári ellenzék csak technikai javaslatokkal véteti észre magát (előválasztás, nagykoalíció a Jobbikkal), vagy személyi kombinációk hínárjába merül (Botka polgármester úr legyen-e a jelölt, vagy másvalaki). Az ellenzéki közvélemény (beleértve a konzervatívokat) dühöng és menekül. Az egyetlen biztatás – szemben a föntiekkel – az lehet, hogy elérkezett az ideje új baloldali társadalmi és politikai mozgalom létrehozásának, megszervezésének, amely minden ma létező politikai erőtől függetlenül működik, mindenfajta hagyományos („polgári demokratikus” vagy egyéb) politikától radikálisan elhatárolja magát – és amely mozgalomnak majd nem kell efféle tompított, önkorlátozó javaslatokkal kínoznia magát. Ha lesz ilyen mozgalom (és előbb-utóbb lennie kell), akkor egyszerűen megfeledkezhetünk a mai „ellenzék” kínos látványáról. Csak a láncainkat veszthetjük.
Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/01/01/tgm_kormanyprogram