Elkészült Szabó László Tibor barátunk új könyve, a Klímamenekültek. Alábbiakban közöljük a címadó novellát és egyúttal felhívjuk irodalomkedvelő tagjaink és szimpatizánsaink figyelmét a könyvbemutató helyszínére és időpontjára: Kossuth Klub (Budapest, VIII. Múzeum u. 7.) 2013. január 22. (kedd) 18 órakor
Szabó László Tibor:
Klímamenekültek
Csak három lélekvesztő érte el a partot. A többiek már útközben elsüllyedtek, vagy a szirtekhez csapódtak. Kéttucatnyi barna bőrű menekült mászott ki a széteső csónakokból, kimerülten és félholtan kapaszkodtak fel a part magasabb részeire. A hullámok holttesteket sodortak a partra, apró használati tárgyak akadtak fenn a fövenyen.
Elindultak előre, egyre beljebb. Embereket kerestek, valamilyen települést. A három negyven év körüli nőt, akik néhány lépés után kimerülten összeestek, némi vonakodás után hátrahagyták. Egyikük meg is jegyezte, hogy kár volt az öregeket a dereglyére felvenni.
A tájék lakatlannak tűnt, csak a heves eső verdeste a földet kíméletlenül. A gomolygó felhők sem akartak visszavonulni, napok óta makacsul kísérték őket. Az élen Hamilcar haladt gombok nélküli, kopott télikabátjában, amelyet egy derékszíjjal kötött át. Mellette öccse lépkedett színét vesztett és több helyen is felszakadozott bombázódzsekijében. Az egyik asszonyon egy majdnem térdig érő szürke kardigán lógott, haja átázva csapkodott az erős szélben. Egy nyolc-tíz éves, gyapjas hajú gyereket húzott maga után, nem lehetett tudni, fiú-e vagy lány. A többiek el-elmaradozva, ziháló tüdővel követték az élcsapatot. Az esőszemek sűrű vonalban, mint gépfegyvergolyók csapódtak a földbe. Víz, víz, mindenütt víz! Hamarosan egy széles, hömpölygő folyóhoz értek. A mocskos áradat ki-kicsapott medréből, és minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy összeölelkezik a bukdácsolókkal.
Egy kiemelkedő, partközeli részen megálltak, hogy megnyugtassák ziháló tüdejüket és bevárják a lemaradókat. Az alkonyat teljes sötétségbe ment át, ott álltak a zúgó víz felett, és nem tudták, hogy mit kezdjenek magukkal. Végre megvalósult a régóta dédelgetett terv, eljutottak Északra, oda, ahol bőven van víz, ahol segítőkész emberek laknak, ahol újra lehetnek kecskéik és szarvasmarháik. Állataik elpusztultak, az utolsókat meg eladták. A kutak egymás után száradtak ki, eső évekig nem esett, és a csonttá soványodott emberek élete folyamatos haldoklássá vált. Arra a kérdésre, hogy miért büntetik őket így az istenek, senki sem tudott válaszolni.
Hamilcar egyszer már eljutott Kairóba. A világlátott ember tudta, hogy csak egy megoldás van számukra, el kell indulni észak felé. A Nílus leviszi a csónakokat a tengerig, és utána már csak néhány erős vitorlát kell szerezniük.
Az utolsó tehenek eladása után megnyílt az út előttük. Mi mást tehettek, mint követték vezetőjüket, aki bár komor arccal, de magabiztosan állt az első csónak orrában. A vihar, a tengeri betegség, az óvatlanság azonban egyre gyorsabban szedte áldozatait. Már röviddel Afrika elhagyása után esni kezdett, és a felhők – gomolygásuk ellenére – képtelenek voltak felszakadozni. Gúnyos, vigyorgó és kegyetlen arcokat véltek felfedezni a rohanó fellegek között. Menekülés volt ez egy szebb, egy emberibb élet ígérete felé, de azt nem tudták, hogy a klímakatasztrófa ekkorra már Európát is elérte. A sarki jégtakarók elolvadása utáni tengerszint emelkedés és az extrém időjárási viszonyok épp olyan élhetetlenné kezdték tenni ezt a földrészt is, mint a többieket. Tengerek által elöntött városok, árvizekben elsodort falvak, állandó földcsuszamlások, sárlavinák és elpusztult termőföldek jellemezték a tájat. A megmaradt emberek a hegyek közé menekültek, de ott sem voltak igazán biztonságban. Európa kezdett elnéptelenedni, mint korábban a Szahel-övezet.
A menekülőket lassan elnyomta az álom. Bár néhány nagyobb fa és bokor némi védelmet nyújtott a zuhogó eső ellen, a kihűlés mégis mint egy alattomos gyík lopakodott a szívük felé. Hamilcar a végsőkig kitartott, úgy vélte, lépteket hall. De talán csak képzelete játszott vele. Álom és ébrenlét között az embert könnyen lépre csalják elszabadult érzelmei, a külső hangok és a belső párbeszédek:
– Na, végre itt az új munkaerő! Már régen várunk rátok.
– Olyan helyre szeretnénk kerülni, ahol elegendő víz van.
– Úgy gondolod, hogy hiányt szenvedünk ebben az átkozott csapadékban? Csak egyszer állna már el! Szabályosan bejelentett állást sajnos nem tudunk kínálni, nagyon megemelné a költségeinket.
– Ha kapunk néhány állatot, akkor pár éven belül virágzó gazdaságot teremtünk ezen a szép helyen.
– Az nem olyan egyszerű, mint ahogyan gondoljátok. Minden kezdéshez hitel szükséges. Ha kiderül, hogy ti is szerepeltek a rossz adósok listáján, akkor reménytelen a helyzet. Csakis az illegális pénzpiacok irányába mozdulhattok el.
– Utolsó pénzünkön vettük meg a csónakokat, mind elsüllyedtek, széttörtek a parton.
– Ha sikerül is valahonnan kölcsönt szereznetek, biztosítani kell a hitelezőt arról, hogy az összeget idővel vissza tudjátok fizetni. Remélem, tisztában vagytok azzal, hogy a Teljes Hiteldíj Mutató mindig a piaci helyzet szerint alakul, és a kockázati tényezők a hitelt szinte egyik napról a másikra jelentősen megdrágíthatják. A bankok a 65 év feletti kérelmezőkkel többnyire már nem is foglalkoznak. Ha vannak közöttetek ilyenek, azok rögtön vissza is fordulhatnak.
– Nálunk kevesen érik meg az ötvenedik életévüket.
– Elhelyezhetjük a csapatot az egyik kiürült istállóban, a szarvasmarhákat a múlt héten sodorta el az ár. A lakbért kezdetben ledolgozhatjátok, nem kérünk többet, mint a fizetés 60% -át. Rendelkeztek szakmai oklevelekkel?
– Meg tudjuk fejni a teheneket, az asszonyok meg szorgalmasan sütik a kenyereket.
– Ez nálunk nem így működik. Ebben a munkakörben fejőgépkezelői jogosítvánnyal kell rendelkezni, kenyeret pedig már csak hipermarketben vásárolunk. A pékárut speciális gépsorok állítják elő, emberi kéz beavatkozása nélkül.
– Mi mindent elvállalunk, csak legyen elég vizünk!
– Hát nem mondtam már, hogy a víz, az egy átok? Nem tudom, hogy miért ver minket az Isten ezzel az állandó esőzéssel!
Hamilcar egyre hidegebbnek érezte a testét, ernyedő kezével görcsösen markolta a fa lenyúló ágát. Kiabálni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Végül rajta is átcsapott az árhullám, sodorta a testét, amely a víz alá merült éles kövektől egyre több sebet kapott. Körülötte fa uszadékok, elsodort bútorok, dögtetemek, felpuffadt hasú hullák sodródtak lefelé a folyón. A hegyekből leszakadó új árhullám tette a dolgát.