A szerző legújabb kötetének a „Klímamenekültek”-nek a bemutatójára 2013. január 22-én Budapesten, a Kossuth Klubban került sor. Ez a könyvbemutató is jól sikerült, mintegy ötven érdeklődő jelent meg. Több baloldali szervezet részéről is jelen voltak, de a többséget természetesen a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság tagjai képezték. A bemutatón a Hungarovox Kiadó vezetője volt a moderátor, Gyimesi László író és esztéta vezette a beszélgetést, a kötetből három novellát is felolvastak.
Alig telt el néhány nap és Szabó László barátunk egy újabb politikai szatírával jelentkezett, amelyet első közlésre az ATTAC rendelkezésére bocsájtott. Örömmel tesszük fel ide és reméljük, hogy – a korábbi írásaihoz hasonlóan – tagjainknak és szimpatizánsainak ez a politikai szatíra is elnyeri tetszését.
Szabó László Tibor
Vasúti reformok
Már hónapok óta reformlázban égett az ország. A biztos parlamenti többség lehetővé tette, hogy a parlament olyan régen húzódó, kényes témákat is napirendre tűzzön, mint például a vasúti közlekedés átalakítása és gazdaságossá tétele. Az ágazat már évtizedek óta csak egyre halmozódó veszteséget termelt, és a helyzeten a vonatjegyek árának többszörös emelése sem segített.
Az egyik reformközgazdász a kibontakozó vitában azt ajánlotta, hogy tegyék ingyenessé a vasút használatát. Így takarékosabb lenne az üzemeltetés, hiszen feleslegessé válna a menetjegyek előállítása és árusítása, és ellenőrök sem kellenének. A kalauzokat el lehetne bocsátani, csak egy-egy informátor maradna a személyszállító vonatokon. A vasút működtetésének költségeit ugyan teljes egészében az államkassza állná, de eddig is a költségvetésre hárult a sokmilliárdos támogatás kigazdálkodása, amellyel a közlekedést úgy-ahogy fenntartották. Igaz, hogy a kiadások egy kicsit megemelkednének, az adók növelésével azonban könnyedén pótolni lehet a kiáramló pénzt. Végső soron úgyis mindent az adózó állampolgárok fizetnek meg.
A koncepciót kidolgozó reformközgazdászt egy személyére szabott minisztertanácsi rendelettel azonnal az őrültek házába záratták. A kormányszóvivő meggondolatlannak, felelőtlennek és demagógnak nevezte az ötletet. Egyben azt is bejelentette, hogy a kormány hozzákezdett a vasút megreformálását célzó, mindenre kiterjedő intézkedési tervének kidolgozásához. Már eddig is tanulmányok százai születtek a témában – mondotta – és a reformintézkedések első szakasza rövidesen kezdetét veszi.
Az első lépés a különböző vasúti kedvezmények leépítése volt. Azonnali hatállyal megszüntették a labdarúgóbírók és az Európa Parlamentben tevékenykedő képviselők ingyenes utazását. Az intézkedésekkel mindenki egyetértett, de hamarosan megmutatkozott a rendelkezés kontraprodukciós hatása is. Egyre gyakoribbá váltak a bíró nélkül megtartott labdarúgó mérkőzések, mivel az egyesületek jelentős része nem volt képes az utaztatás költségeit kigazdálkodni, a szigorúan társadalmi munkában tevékenykedő bíróknak meg eszük ágában sem volt a vonatjegyet saját zsebből kifizetni. Az Európai Unióba delegált képviselők ugyan szó nélkül lenyelték a megszorítást, jóllehet a szóbeszéd szerint ez egyeseknél komoly egzisztenciális gondokat okozott. A legtöbben nem is jelöltették magukat a következő időszakra, jóllehet az európai választások napja vészesen közelgett. Az eredmény végül az lett, hogy a pártoknak szinte lasszóval kellett az új jelölteket összefogdosniuk.
A parlamenti vitában több politikus is utalt arra, hogy a vonatok tele vannak ingyen utazó nyugdíjasokkal, szinte fürtökben lógnak a vasúti kocsikon. A reformokat életcéljuknak tartó törvényhozók ezért azt javasolták, hogy az ingyenes utazás lehetőségét emeljék fel 90 évre. Azt az indítványt, miszerint a térítésmentes utazást teljesen meg kellene szüntetni, a képviselők többsége antihumánusnak és szociális szempontból elfogadhatatlannak tartotta. Maradt a 90 éves korhatár.
A gyermekkedvezményeket meghagyták, hogy ezzel is bátorítsák a népszaporulatot. Az egyik tanulmány utalt is a gyermekvállalási kedv és az utazási ösztönök összefüggéseire.
A kedvezményekért folyó utóvédharcokban csak annyit sikerült elérnie az egyik néppártnak, hogy a termelésben és a társadalom építésében nélkülözhetetlen és kiemelt fontosságú személyek, vagyis osztályvezetői beosztástól felfelé, mégiscsak élvezzenek bizonyos engedményeket. Ezt a munkaerkölcs felértékeléséként jelenítették meg a törvény első paragrafusában.
A nehezebben végrehajtható feladatok a vasúti közlekedés gazdaságosabb, de ugyanakkor ésszerűbb lebonyolításában jelentkeztek. A leghatásosabb megoldásnak a kettős sínpárok egy sínpárra történő redukálása tűnt. Ennek megvalósítása – amely rövidesen be is következett – természetesen számos új kitérő létesítését is megkövetelte, de ez csak átmeneti költségként jelentkezett.
A legnagyobb gondot a vagonpark átalakítása jelentette. A karbantartó műhelyek felszereltsége ugyan megfelelőnek mutatkozott, hiszen fő tevékenységük már hosszú évek óta a vasúti kannibalizmus volt, vagyis a régi vagonok szétszerelése és a még felhasználható alkatrészek beépítése a megmaradt kocsikba. Most azonban egy új feladattal is meg kellett birkózniuk.
A reformkoncepció egyik legfontosabb eleme ugyanis az volt, hogy a személyszállító vagonok WC szolgáltatását fizetőssé tegyék. A kocsik átalakítása tulajdonképpen csak abból állt, hogy a WC ajtó elé egy asztalkát építettek be a vécés-nénik részére, akik a pénzt szedték, és a használóknak az áfás pénztári bizonylatokat átadták. A kisméretű, de a legfejlettebb technikával kialakított pénztárgépek beszerzése ugyan sok millió forintjába került az állami vasútnak, ezek a modern típusok azonban közvetlen összeköttetést teremtettek az adóhivatallal, és a speciális lengéscsillapítók beépítése után a vonat legnagyobb sebessége mellett is képesek voltak a zavartalan működésre. A központi adóhivatalban ez okból rövidesen több tucat új munkahely létesült, hogy a folyamatosan áramló adatokat kellő gyorsasággal legyenek képesek feldolgozni. Mindez jelentősen enyhítette a munkanélküliséget, és a GDP növekedéséhez is hozzájárult.
A vasúti WC-k pénztárgépeinek működtetése azért nem volt mindig problémamentes. A kocsi folyosója a munkaasztal beépítése után olyannyira beszűkült, hogy az utasok csak nagy nehézségek árán tudtak továbbhaladni. Ha legalább ketten utaztak együtt, akkor valamivel könnyebb volt a helyzet. Egyikük átpréselte magát az asztalka mellett, majd a másik átdobta a bőröndöket a vécés néni feje felett. Ha éppen nem kanyarban haladt a vonat, akkor többnyire sikeres is volt a művelet. Olykor azonban a néni fején landolt a csomag. Mivel az áthaladás nehézkessé vált, így minden állomáson többen is lemaradtak a vonatról ─ mások bóklászása miatt nem tudtak feljutni a kocsikba.
A reform beindulása után a folyamatokat ellenőrző szakmai bizottság rövidesen újabb javaslatokkal állt elő. Megállapították, hogy a kocsirendezők fizetése túl magas, és ez is nagy szerepet játszik a növekedő költségek alakulásában. Az elrendelt átvilágítás eredménye az lett, hogy a régi munkatársakat elbocsátották, és a plázákból szerződtettek új kocsirendezőket. A szakszervezet hiába tiltakozott, papíron minden rendben volt, hiszen alapvetően ők is ugyanolyan tevékenységet végeztek. Amikor az új munkavállalók megtudták, hogy a feladat ellátásához még sarukat is kapnak, mindannyian boldogan írták alá szerződésüket.
A reform sikeresen haladt a megvalósulás felé, az egyetlen gond csupán az volt, hogy a fizető utasok száma egyre kisebb lett, és így a bevételek is jelentősen visszaestek. A részsikereket senki sem vitatta, a fő célkitűzést viszont, vagyis az önfenntartó vasút megvalósítását, az erőfeszítések ellenére sem sikerült elérni.
Az utolsó mentőötlet a vagonok világításának racionalizálása volt. Ez valóban nagy költségmegtakarítással kecsegtetett, jóllehet egyes szakértők már előre figyelmeztettek néhány kisebb problémára. Sajnos nekik lett igazuk. A minimálisra csökkentett világításban az utasok csak botladoztak, elcserélték a csomagjaikat, más nőket csókoltak meg búcsúzáskor, és nem egyszer kávéval öntötték le egymást. A legnagyobb problémát a kocsik WC-jének a megtalálása jelentette. Az újonnan felszállókat is figyelembe véve, a torlódás a folyósokon elkerülhetetlenné vált, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy egyesek a vécés-néni és az adóhivatal közvetlen kapcsolatát biztosító pénztárgépekben is kárt tesznek.
Egy időközbeni felmérés kimutatta, hogy a belföldi fizető utazások átlagos távolsága 4 km-re csökkent. A minisztertanács a témával foglalkozó felterjesztés megtárgyalása után fájó szívvel úgy döntött, hogy a vasúti reform végrehajtását ideiglenesen felfüggeszti.
A forgalmat valamennyi vonalon meghatározatlan időre leállították, a még megmaradt vasúti személyzetet pedig kényszerszabadságra küldték. A sínek között nemsokára burjánzani kezdett a pipitér, a lándzsás útifű és a szőrös disznóparaj. Hamarosan gyógynövény gyűjtögetők lepték el a vasúti pályákat, ilyen élénk mozgást a környékbeliek még sohasem tapasztaltak.
Egy új törvény rövidesen állami monopóliummá tette a gyógynövények felvásárlását, ezek exportja elképesztő gyorsasággal növekedett, és néhány év elteltével a költségvetés egyensúlya is helyreállt.
A forgalom a közutakra terelődött, és idővel az ekhós szekerek is megjelentek. Meglehetősen lassúak voltak, de gazdaságosan üzemeltek!