Résztvevők száma: kb. ezer fő (feleannyi, mint a Firenze 10+10 eseményen résztvevőké), pedig eredetileg 5 ezer főre számítottak. Különösen a görögök maradtak távol, amelynek okait elemezni kell. Közel 200 szervezet képviseltette magát, szakszervezetek (pl. CGT, IG Metall, Solidaire, GSEE, ADEDY), feministák, civil szervezetek (nagy számban a francia ATTAC) a, baloldali pártok ( NPA, Die Linke, Syriza), pártalapítványok, pl. Rosa Luxemburg, ill. az EBP szellemi műhelyei (Transform-hálózat tagjai).
Június 7.- péntek
Csúcspontja a „Népi Kiáltvány” (Manifesto) elfogadása volt plenáris tanácskozás keretében, amelyen részt vett maga Ciprasz is. A Manifesto sürgős követeléseket fogalmazott meg a megszorítások, a demokrácia, a szociális és munkajogok, a szegénység, a nők helyzete kérdéseiben. A mintegy két tucat szónok egyike György Károly (MSZOSZ) lényegében a jól ismert magyar szakszervezeti követeléseket (tisztességes bér és megélhetés, munkahelyteremtés) olvasta fel. Mennyivel jobb lett volna TGM!
Június 8.- szombat
Tematikus tanácskozások (Nagygyűlések) zajlottak 14 témában: Fasizmus, adósságválság, béke, szegénység, közszolgáltatások, demokrácia, munkajogok, lakhatás, egészségügy, oktatás, migráció, környezetvédelem, bankok- eurózóna, szolidaritási akciók. Közép- és Kelet-Európa szempontjából a legfontosabb tanácskozás a Fasizmus, szélsőjobboldal témájában zajlott mintegy 120 fő részvételével. Közös nyilatkozatot fogadtunk el és jövőre egy nagyszabású nemzetközi konferencia megrendezését határoztuk el, amelynek legvalószínűbb helyszíne BUDAPEST, amennyiben a feltételeket (anyagi és logisztikai) sikerül megteremteni. Ez ügyben Walter Baier (Transform) rövidesen Budapestre látogat. A késő délutáni Altersummit felvonuláson mintegy 3-4 ezren vettek részt. A felvonulás végén a „Gay Parade” demonstrációja kezdődött, egy szakaszon, a Szintagma téren a parádé résztvevői átvonultak az Altersummit kétoldali sorfala között.
Az Altersummit rövid értékelése:
A Népi Kiáltvány a megszorító politikákkal szemben lényegében csak szociáldemokrata alternatívákat kínál, radikalizmus helyett „béremelést”, vagy „megfelelő minimálbért” követel. Az eurozóna, ezen belül is elsősorban a centrum országok „jóléti rendszerének” visszaállítását szorgalmazza, röviden: a munkásarisztokrácia programját képviseli. A Kiáltvány Európát leszűkíti az Európai Unióra, az EU megszűnését félti, csupán az uniós intézmények (burzsoá) demokratikus ellenőrzés alá helyezését követeli, de persze aggódik a növekvő egyenlőtlenségek és a társadalmi kohézió gyengülése miatt. Teljesen abszurd elképzelés, hogy az EU potenciális kezese lehet a „közérdek védelmének” és a „társadalmi szükségletek kielégítésének”, hiszen a tagországok kormányainak cinkos támogatásával eddig és a jövőben is az uralkodó elit érdekeit képviseli. Ennek ékes bizonyítékai a Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban és Olaszországban bevezetett brutális megszorítások és a gyorsuló ütemű szociális leépülés. Közép- és Kelet-Európa helyzete pedig az említett országokénál is kedvezőtlenebb és semmi esély nincs az ún. „felzárkózásra”. Az adósságok átütemezése és auditálása nem jelent megoldást, a rendszeren belül nem látszik megoldás.
Az Altersummit véleményem szerint nem volt túl sikeres, s rendkívül elszigetelt is maradt, néhány kivételt leszámítva pedig alig adtak róla hírt külföldön, de idehaza a média teljes egészében néma maradt. Az az érzésem, hogy az Altersummit az európai szociális fórumok hanyatló tendenciájába illeszkedik. Egyáltalán nem látszik a „hogyan tovább”. A folytatáshoz nincs se pénz, sem erős tömegtámogatás. Bizakodásra csak az adhat reményt, ha a nemzetközi antifasiszta tanácskozást 2014-ben Budapesten tudjuk lebonyolítani.
Budapest, 2013. június 12. Benyik Mátyás