Más is fölfigyelt már rá, hogy a balliberális ellenzék és az ettől még inkább jobbra álló balliberális publicisztika annak örvén, hogy Orbánt és a Fidesz-KDNP-t bírálja, a képzelt baloldalt támadja. A Magyar Nemzet tárcaírói és a szélsőjobboldali kommentelők (lásd majd itt lejjebb) arról képzelődnek, hogy a balközép sajtó „fasisztázik”, pedig a balközép sajtó „kommunistázik”. Legutóbb maga Bokros Lajos nevezte a rezsicsökkentést „újkommunistának” (http://nol.hu/belfold/20130920-hideg_fejjel_es_forro_szivvel). A balközép magyarázatnak véli a hasonlatot: azt állítja, hogy az Orbán-rezsim olyan, mint a Kádár-rendszer (nem olyan). Ez még abban az esetben is, ha igaz lenne (nem igaz), nem adna választ arra a kérdésre, hogy a csudába’ lehetséges a mai körülmények között (nem lehetséges) visszatérni az államosított tervgazdaságba (aminek semmi nyoma). Amúgy a Horthy-rendszer analógiája is hamis, a mai rendszer nem korporatista és nem fasisztoid. Egészen újszerű – de erről már írtam máskor, nem akarom az elkerülhetetlen mértéken fölül ismételni magam.
Szanyi Tibor országgyűlési képviselő, az MSZP legszínesebb vezető egyénisége bajba keverte magát avval, hogy – ami teljesen mindennapos a mai szociáldemokráciában – elejtett néhány dicsérő szót (http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=677570) pár radikális baloldali lapról és internetes portálról. Evvel aztán beigazolta a balliberális sajtó régi jóslatát, hogy a szocialisták előbb-utóbb mint büdös komcsik fogják leleplezni magukat. A büntetés nem is maradt el. (Vö. http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20130918_Szanyi_kapitany_nem_viccel.) A hvg.hu glosszistája a szövegösszefüggésből kiszakított idézet régi és jól bevált technikájával néhány vérforraló mondatot hajított az ideológiai körtáncba beleszédült és belefásult liberális olvasóknak, akik most aztán szörnyülködhetnek, s mindezt valamiféle Mao-ünnepségről készült ijesztő és nevetséges fotóval illusztrálta, ahogy illik.
Én mind a hvg.hu-nak, mind az említett radikális baloldali lapoknak és portáloknak a szerzője vagyok (köszönöm az összes érintett szerkesztőnek a hozzám való jóságát). Ezért talán nem árt, ha megállok itt egy polgári szóra.
Magyarország kivételével – ahol az ilyesmi csak halovány nyomokban észlelhető, vagy úgy se – mindenütt föltámadt a szélső- és ultrabaloldal. (A kettő nem azonos, bár itt-ott vannak átfedések és átmenetek. Az előbbi a négy internacionálé hagyományát követi – egyébiránt óriási változásokkal és revíziókkal – , az utóbbi a különféle eretnek csoportok, mindenekelőtt az anarchista, anarchokommunista, szituacionista és az újbaloldali áramlatok és a kritikai elmélet változatait. Minden virág virágzik – másutt. Nálunk csak a gyom.)
Marx él.
Nem az a Marx, amelyről a magyarországi sajtó vél tudni (s aki soha nem létezett), s nem az a Marx, amelyet a szovjet rendszerek a maguk teológiai és legitimációs szükségleteire szoktak volt egyszerűsíteni és hamisítani, hanem a modern társadalom mindmáig legnagyobb teoretikusa és kritikusa. A marxizmus nem a kis híján kétszáz esztendős Karl Marx műveinek korpusza, hanem önálló elméleti műfaj vagy műnem, amely most is alakul, rengetegen dolgoznak rajta, többek között Kelet-Európában is – kivéve az egyetlen Magyarországot, amely maga a reakciós fekete lyuk a baloldal világtérképén.
A szovjet rendszerek tragikus, ám megérdemelt bukása – és itt ellentétben állok a magyar ifjúságnak avval a relatív többségével, amely többre tartja a Kádár-rendszert az 1989 utáni demokratikus és antidemokratikus társadalomnál; ezek a fiatalok nagyrészt 1989 után születtek… – levette a napirendről az iparosító-államosító-tervező-szekularizáló, diktatúrás kaszárnyaszocializmusnak azt a projektjét, amellyel bennünket, szüleinket és nagyszüleinket gyötörtek (ám amely annak a nyavalyás modernségnek az egyetlen, s ezért megkerülhetetlen alapja, amely Kelet-Európában létrejöhetett).
A radikális baloldal – bár a harmadik világban még nem egészen, meg eltekintve az olyan maradványoktól délen, mint a portugál vagy görög „kommunista” párt – teljesen idegen az effélétől, idegen az utópiáktól is, tevékenysége mindenekelőtt kritikai. A radikálisan kritikai és emancipatorikus antikapitalizmus – amely idegen a „pénzzel” meg az „anyagiassággal” meg a „profithajhászással” meg a „kapzsisággal” hadakozó fölületes moralizálástól és a különféle, mélyen kapitalista, de a tőkével retorikailag fölényeskedő etatizmusoktól és egyéb hasonló demagógiáktól – maga is aspektusa a modernségnek, amelyből kiiktathatatlan. A modern kapitalizmus megteremti a maga „másvilágát”, a maga radikális ellenzékét, ellenkultúráját és kritikai elméletét (szemben a kapitalizmus előtti viszonyokkal, amikor az ellenállás maga is az uralkodó ideológiából, elsősorban a vallásból származott, amelynek a hatalomellenes aspektusait használni tudta). Azt képzelni, hogy a kapitalizmus kultúrája maga is kapitalista, súlyos tévedés. A kapitalizmus kultúrája – a kommersz vacaktól eltekintve – zömében antikapitalista, függetlenül az alkotók explicit politikai nézeteitől.
Meglepődni azon, hogy létezik radikális baloldal: ez mintha a honi kultúra furcsaságai közé tartoznék. E furcsaságok közül a legfurcsábbik a modern kultúra specifikumainak nem ismerete. Tehát az önismeret hiánya. Az antikommunista közírók (az antikommunizmusról lásd: http://www.rednews.hu/a-gyakorlat-elmelete/default/its-all-over-now-baby-blue-antikommunizmus-ma/minden-oldal.html) egyik mondatukkal a globális piacot védik – többnyire a képzelt jobboldali támadásokkal szemben, amelyeket kénytelenek „baloldalinak” beállítani, hogy cikkeiknek valami értelmük legyen – , a másikkal pedig azt a katasztrofális világállapotot vádolják, siratják, nyüstölik, amely nem független a kapitalizmustól, amelynek az állapota. Ezt az önellentmondást én a liberálisok helyett nem tudom megoldani (akkor se tudtam, amikor magam is – meglehetősen konzervatív – liberális voltam).
Ebben az írásban nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak arról, hogy a tájékozatlanság, a műveletlenség és a báva rosszhiszeműség elegye nem túl hasznos. Vélekedjék akárki akárhogyan a radikális baloldalról, jelenléte kiküszöbölhetetlen, akkor se – sőt: akkor különösen – , ha egyetlen szavazatot se kér senkitől, és egyetlen szavazatot se kínál föl senkinek.