Gerő András Marx a gettóban (ÉS, 2013/35., aug. 30.) című írásában három olyan állítást is megfogalmazott, amely egy új társadalmi méretű Marx-konszenzus kialakítása felé mutat, annak ellenére, hogy a szerző deklaráltan nem marxista. De ha mégsem olvastam volna jól Gerő András cikkét, akkor magam ajánlom az alábbi konszenzusosnak tekintett „téziseket”, amelyek feltételei annak, hogy Marxot kihozzuk a Magyarországon számára speciálisan felépített gettóból.
1) Normaként is elfogadható, hogy Marx és a marxi örökség nemcsak „államvallásként” lehet jelen a szellemi-kulturális térben, hanem mint a világ megváltoztatásának, átalakításának egyik tudományos módszere, intellektuális-gyakorlati eszköze, amelynek értelmezése kizárja egy új (párt)állam bármilyen részvételét e szellemi-gyakorlati folyamatból. Mint Gerő András írja: „Megkockáztatnám az állítást: a modernitásban, a szekularizált világban Marx Károly hatása vetekszik Jézus Krisztuséval.” S mivel Magyarország végül is még bizonyos mértékben, erős megszorításokkal része ennek a szekularizált világnak, Marx legalizálása törvényileg védendő a polgári demokraták részéről is.
2) Marx kihozatala a gettóból a tekintélyuralmi törekvések felszámolásának, „a szabadság kis körei”, a politika nyűge alatt sorvadozó „civil világ”, a társadalmi-gazdasági önszerveződés gyakorlati újraalkotásának is része és feltétele. Ne felejtsük el, hogy az új tekintélyuralmi rendszer, amely a maga kisszerű, provinciális és „trehány” (nem tiltja be expressis verbis, csak „aggályos”) módján minden más intellektuális „tekintélyt” üldöz, a független értelmiséget – mint az autonóm gondolkodás társadalmi hordozóját – gyakorlatilag felszámolta.
3) Marxnak, az 1848-as magyar szabadságharc lelkes támogatójának helye van a magyar nemzeti emlékezetben, hiszen nem eshet meg velünk az a szégyen, hogy emberek száz- és százezreinek haláláért (a holokauszt, a magyar megszálló csapatok részvétele a Szovjetunió elfoglalt területein végrehajtott népirtásban stb.) közvetlenül történelmi felelősséggel tartozó Horthy Miklós része a hivatalos, a „nemzeti közmegegyezés” kánonjának, miközben – a nem politizáló Akadémián, nálunk a képmutatás határtalan – akadémiai-politikai állásfoglalás létezik Marx „aggályos” voltáról.
Aki világos észjárással követte a rendszerváltás utáni évtizedeket is, látnia kell(ett), hogy a Marx és a kommunisták elleni – Gerő András által szemléletesen leírt – differenciálatlan kampány koncepciózus, végiggondolt, üzletszerű és szigorúan a rendszer „menedzsmentjének” érdekeit tükrözi. Másképpen fogalmazva: annak a jelenségnek az alapvető okát, hogy Marx, Gorkij, Majakovszkij, Lukács György vagy éppen Ságvári Endre helyét az antiszemita-rasszista Wass Albertek, Nyírő Józsefek, Tormay Cécile-ek, Prohászka Ottokárok foglalták el, nem valamiféle „tévedésben” vagy a hatalmon lévők személyes rosszindulatában kell keresnünk. Inkább arról van szó, hogy a – még ma is sok ember számára „szimpatikus” – Kádár-rendszerrel összemérve, a kapitalizmus „második kiadása” szociális teljesítményében nyilvánvalóan elmarad. Ezért a magyar politika és az azt kiszolgáló értelmiségi-akadémikusi gárda egyik „kulturális küldetése” – az államszocialista rendszer egész történetének kriminalizálása, amely számukra az egész baloldal karanténba zárását jelenti. Ez tükröződik Marx nyilvános „kirekesztésében” is, amelynek végső soron az a célja, hogy az új rendszer lezárja a szellemi tájékozódás kijáratait „balra”, vagyis lezárja a cselekvési területet a rendszerellenes mozgalmak előtt, és mind szélesebbre nyissa a kapukat a jobboldali-tekintélyuralmi és szélsőjobboldali tendenciák előtt.
Nyilvánvaló persze, hogy Marx bármilyen nem „állampárti” értelmezésű örökségének folytatása a fennálló rendszer és politikai rezsim szellemi alternatívájának megformálódásához komoly intellektuális hozzájárulást képezhet. A történelmi tapasztalatok szerint a direkt elnyomó rendszerekben hirtelen is feltámadhat az új alternatívák iránti társadalmi érdeklődés. Ezért a hatalomnak jobb óvatosnak lennie. Mégsem lehet véletlen, hogy Marx komoly tanulmányozását „kiiktatták” az egyetemi oktatásból, a nemzet általános kulturális „minimumából”.
Érdemes egy-két ponton vitatkozni is Gerő Andrással, mert „tévedései” tipikusak, majdnem azt mondtam, általánosak a mai közéletben. Gyakori félreértés az államszocializmus korszakát „kommunizmusnak” nevezni, amely „félreértés” forrása az amerikai politológia egyik irányzatából ered. Marxnak a kommunizmusról egészen más elképzelései voltak, mint amelyek a történelmi kísérletből megvalósultak. Még Mihail Szuszlov vagy Aczél György sem nevezte a rendszert „kommunizmusnak”. Az akkori fogalmi vitákat tekintve volt itt minden, „reális szocializmus”, „fejlett szocializmus”, „létező szocializmus”, de speciel kommunizmusként nem definiálták még Romániában sem. A másik kérdés egy közhelyes módszertani megfontolás, amely a ma fennálló rendszer értékelésére vonatkozik. Marx a tőkerendszer politikai természetét, a politikai és gazdasági elnyomás formaváltozatokban végtelen gazdagságát mindig a tőkés termelés, a profitrendszer, a piacgazdaság, a kaptalista versenygazdaság történelmileg állandó és változó jellemzőiből vezette le. Nem szubjektív hiba tehát a szegénység, a munkanélküliség, a kizsákmányolás, a társadalmi méretű elbutulás… Rendszerfüggő. Vagyis a gazdasági rendszer megváltoztatása nélkül ezek az anomáliák nem szüntethetők meg. Ezt illusztrálja Marx XXI. századnak (is) szóló üzenete, amelyet A tőke I. kötetében összegzett a jövendő társadalomról mint „a szabadon társult egyének közösségeiről”. Marxtól, az antikapitalista forradalmártól, teoretikustól és tudóstól valóban nem könnyű megszabadulni, főleg nem egy kis országban, ahol a nacionalista szellem képviselői semmilyen komolyan vehető alternatív kultúrát nem tudnak felkínálni, a történelmi idő a világ más tájain, Európában vagy Latin-Amerikában, Amerikában vagy Afrika nem egy országában más irányba halad.
Nyilván nem az Élet és Irodalom a legmegfelelőbb hely a Marxról szóló elméleti viták lefolytatására. A magyar szellemi életben megvan ennek a maga helye, megvannak a maga „sporadikus” fórumai (Ezredvég, Dialektika stb.), ahogyan Gerő András fogalmazta. Mindenekelőtt azonban a lassan már negyedszázados Eszmélet folyóirat játszhat itt szerepet, amelyet néhány hónappal ezelőtt L. Simonék – válasz nélkül hagyva minden hazai és nemzetközi tiltakozást – egyszerűen a magyarországi könyvtárakból is „demokratikusan” kiakolbólítottak, természetesen a „kulturális egyensúly” fenntartása érdekében, tisztán „szakmai” szempontból, miközben antihumanisztikus-szélsőjobboldali „kulturális” kezdeményezésekre bőven juttatnak pénzt. Mintha összefüggés lenne Marx gettóba zárása és a marxi hagyomány csupán „sporadikus” képviselete között a mai Magyarországon. „Fortélyos félelem igazgat”. Egyelőre.
Forrás:http://www.es.hu/krausz_tamas;miert_mumus;2013-10-02.html