1956: történelem, ami azt jelenti, hogy időszerűtlen – véli Tamás Gáspár Miklós. Szerinte nem lehet zokon venni, hogy 1956 igazi karakteréről mindenki megfeledkezett, és aki rá akar hivatkozni, hamisít, még ha önkéntelenül is.
Nem tagadható, hogy amire most az ünnepi szónokok hivatkozni fognak, az történelmileg nem egészen hamis: a jobboldali szónokok és vezércikkírók majd a nemzeti függetlenséget ünneplik, a balközép (voltaképpen liberális-konzervatív) szónokok és vezércikkírók pedig a demokráciának nevezett többpártrendszert, szabadságjogokat és pluralizmust. Ilyesmire csakugyan törekedett a magyar forradalom 1956-ban.
Ámde a katonai tömbök világában – amint azt Nagy Imre kénytelen volt fölismerni – csak a semlegesség, a katonai szövetségeken kívül állás jelenthet függetlenséget. Márpedig a mai Magyarország a NATO tagja (és még számtalan, politikai kötelezettségeket jelentő nemzetközi intézményé és szövetségé). Ennek a szövetségnek a fő hatalma, az Amerikai Egyesült Államok – pontosabban: az amerikai titkosszolgálat – nyugodt lélekkel lehallgatja a telefonbeszélgetéseinket és elolvassa internetes és sms-üzeneteinket, bejegyzéseinket. Azt szokták mondani: „a mai világban” elavult a függetlenség. Nem tudom, elavult-e, mindenesetre szó sincs róla. Független ország nem olyan, mint a mai európai országok, közöttük szegény hazánk.
Többpártrendszer még van valamennyire, ámde teljesen kiürült, szétkorhadt. Népszerűtlenebb, mint az egypártrendszer volt. A parlamentarizmus, az „önkormányzati” (mi lett ebből a szép szóból, amely autonómiát jelent, ez meg az európai szabadságeszme középpontja!…) rendszer paródiának is silány. Minden politikai rendszer mérhető a szelekció, a vezető tisztségekben alkalmazott „emberanyag” minőségén. Lehetséges, hogy az országgyűlési és helyhatósági képviselők és kormányzati tisztségviselők családjuk és barátaik körében értelmes, rokonszenves, együttérző, művelt emberek. Sajnos a nyilvánosság előtt java részük a hatalommániás őrült szerepét játssza: ennek a szerepnek több változata is van: „a vérnősző barom”, „az arrogáns főnök”, „a lélektelen bürokrata”, „a talpnyaló”, „a megszállott fecsegő”, „az önismétlő frázisautomata”, „az ájtatos képmutató” kis híján örök típusai, márpedig őket már az ókorban is többnyire unták és megvetették.
A nagy parlamenti pártok kongresszusai egyhangúlag hozzák meg határozataikat és választják meg vezetőiket (akiket inkább „góréknak” kellene neveznünk, ha rávinne bennünket a lélek). Hasonló szavazataránnyal fogadják el programjukat, amelyet senki se olvas, és méltán. A vita pár perces és teljesen ceremoniális. Száz esztendővel ezelőtt a szociáldemokrata pártok hetekig vitatták programjukat és állásfoglalásaikat. A kongresszusi küldöttek többsége munkás volt, a viták színvonala pedig többszörösen fölülmúlta a mai akadémiai eszmecserékét.
A politikai „meggyőződés” teljesen esetleges. Apró kivételektől itt-ott eltekintve a pártok hívei egyre jobban emlékeztetnek valamely visszataszító labdarúgócsapat szurkolótáborára, amelyhez tartozni: a véletlen műve, vagy a helyi hagyományé, ami ugyanaz (hiszen véletlen, hová születünk). Gyűlölik a politikai ellenfelet, de már rég elfelejtették, miért.
A többpártrendszer az új „demokratikus rendszer” legismertebb tulajdonsága. Mint tudjuk, mélységes közutálatnak örvend. Adott programcsomagokat kínál föl (ezeket nem lehet kívülről vagy „alulról” befolyásolni), a honpolgárok csakugyan választhatnak közülük, de abba, hogy mi közül kell választaniuk, nincs beleszólásuk; a csomagokat láthatatlan apparátusok állítják össze, ismertetik és propagálják, és olyan emberek képviselik, akik többnyire kukkot se értenek belőlük, ezért csak néhány elkopott közhelyet ismételgetnek egyre nagyobb hangerővel és agresszivitással.
Mivel a gépezetek működése nem ragadja meg az emberek fantáziáját – s mivel a politikai elképzelések bírálata nem tetszik egyébnek, csak a vetélytársak marakodásának, ezért mindenki unja – , marad az ún. politikusok tévéjelleme, állítólagos magánélete és föltételezett üzleti érdekeltségei utáni (zömmel merő képzelgéseken és megbízhatatlan pletykákon alapuló) szaglászás, a cselédszoba folklórja, amelynek szolgai mivolta félreismerhetetlen.
Senki nem állíthatja, hogy a forradalom ezt akarta vagy 1988/89 tüntetői, tiltakozói, szervezkedői ezt akarták volna. De hát ez, aminek még úgy-ahogy van némi köze a forradalom hagyatékához, bármennyire lezüllött és bemocskolódott alakban.
Mindkét „oldalról” antikommunista szóvirágokat fogunk majd hallani.
Pedig 1956 októberében Budapesten mindkét akkori „oldalon” kommunisták (is) álltak, olykor hol egyik, hol másik oldalon. Kommunisták a Petőfi Körben és a Nagy Imre-kormányban, kommunisták Rákosi és Gerő oldalán, az ávóban – és a szovjet hadseregben. A forradalom pár győzedelmes napja alatt még azok is, akik nem álltak a baloldalon a háború előtt vagy 1945 és 1948 között, s akik a sztálini rezsim éveiben hallgattak, azt mondták: nem engedünk „a szocialista vívmányokból”, megvédjük a köztulajdont (nem lesz privatizáció, reprivatizáció) és a földreform következményeit. Mindenki egyetértett benne – hogy mi lett volna november negyedike után, nem tudhatjuk – , hogy nem kerülhet sor a Horthy-rendszer vagy pláne a nyilasság visszahozatalára. A forradalomban bőséggel volt nacionalizmus, de demokratikus, függetlenségi – antiimperialista, a harmadik világ fölszabadító mozgalmaira erősen emlékeztető – plebejus nacionalizmus, nem a régi uralkodó (és katonai) körök ásatag sovinizmusa és irredentizmusa.
1956 egyértelműen szocialista forradalom volt.
Ezt nem lehetett kimondani a Kádár-rezsim idején – hiszen a „szocializmus” fogalmát teljes hatalmi erejével lefoglalta magának az MSZMP, azaz a diktatúra politikai, gazdasági, ideológiai és kulturális apparátusa – , és nem lehetett kimondani 1989 után (bár szabad volt vagy lett volna), mert a rendszerváltás nemzedéke a képzelt „szocializmussal” szemben fogalmazta meg eszményeit és találta meg politikai identitását.
S ami a legsúlyosabb és a leginkább elhallgatott: nem ismerhette ezt el az új és aprócska (antikapitalista) rendszerellenzék se, mert már az Új Baloldal (amelynek szimbolikus dátuma természetesen: 1968) is elhajolt az iparosító-államosító-tervező-központosító lenini „vonaltól”. Az a szocializmus (amelyet Nagy Imréék védtek) nem volt ez a szocializmus (libertárius, spontaneista, ökológiai és feminista), bármennyire is demokratikus, pluralista és proletár volt 1956 elsüllyedt, eretnek szocializmusa. 1956 nemcsak a mai autoritárius-konzervatív jobboldalnak, hanem a mai liberális-konzervatív „baloldalnak” se előképe, de még az alternatív baloldal kis csoportocskáinak se. Múltabb, mint bármelyik múlt.
De történelmi típusában vitathatatlanul szocialista volt 56, amit a legjobban – cáfolhatatlanul – a munkástanácsok bizonyítanak. Miután kénytelen-kelletlen (a szovjet megszállás következményeképpen) megszabadultak a Nagy Imre-kormány és a formálódó reformpárt (az első MSZMP, nem a későbbi kádári állampárt) gyámkodásától, a magyarországi munkások létrehozták azt, amit minden eddigi szocialista proletárforradalom létrehozott: saját munkástanácsaikat, a közvetlen („részvételi”) osztálydemokrácia hierarchia nélküli szerveit, amelyek lefolytatták a világtörténelem egyik legszívósabb, legmakacsabb politikai sztrájkját. Tragikomikus paradoxon, hogy ezt a nevében (és már pusztán csak a nevében) a munkástanács-gondolatot hordozó állammal, a Szovjetunióval szemben és a kizsákmányolás alóli fölszabadulás gondolatát a nevében (és már pusztán csak a nevében) hordozó kommunista párttal szemben hajtották végre, hősiesen, meg nem siratottan és meg nem becsülten. (De hiszen Luther, Zwingli, Kálvin is magát keresztyénnek nevező egyházzal szemben csinálta meg a reformációt, a valódi keresztyénséget.)
Nem lehet zokon venni, hogy 1956 igazi karakteréről mindenki megfeledkezett. 1956: történelem, ami azt jelenti – bár kegyetlenség kimondani – , hogy időszerűtlen. Aki rá akar hivatkozni, hamisít, még ha önkéntelenül is. A valamikori ipari társadalom egyik zugában kitört lázadásnak más céljai és más ellenfelei voltak, mint ma bárkinek, uralmon lévőnek vagy rebellisnek. Ami 1956 szabadságeszméjéből eleven – az autonómia, azaz a nem pusztán a politikában, hanem a gazdaságban is szuverén, a maga ügyeit közvetítés nélkül intéző, tőketulajdon és kiváltságok nélküli személyekből álló nép – az egyrészt másutt is föllelhető, másrészt ma is utópia.
Ami 1956 magyar forradalmából ránk tartozik: az, hogy leverték.
http://hvg.hu/velemeny/20131023_TGM_Oktober_23