KRAUSZ TAMÁS: „ÚRIEMBER” MEGSZÁLLÓK ÉS „JOGTIPRÓ” PARTIZÁNOK?

KrauszA MAGYAR MEGSZÁLLÓ CSAPATOK NÉPIRTÓ TEVÉKENYSÉGE UNGVÁRY ÉRTELMEZÉSÉBEN

http://eszmelet.hu/krausz-tamas-uriember-megszallok-es-jogtipro-partizanok/

„Minden Egész eltörött/Minden láng csak részekben lobban” (Ady)

Ungváry Krisztián új könyvében[1] végképp feje tetejére áll a világ: a magyar megszálló csapatok történelmi bűncselekményeinek értelmezése során a szerző a hidegháború kezdeti szakaszában megszilárdult avitt „elmélet”, „a két totalitariánus diktatúra” harcának olyan koncepciója alapján áll, amely megszünteti, „felszámolja” a jó és rossz oldal, az agresszor és a honvédő, a hóhér és az áldozat, a fasizmus és antifasizmus közötti különbséget. Céltudatosan kiiktatja az antifasiszta „narratívát”, számos ponton szinte észrevétlenül tér át elemzéseiben a náci és a szövetséges megszállók, valamint a megszállókat támogató lakossági csoportok magatartásának mentegetésére, sok tekintetben igazolására, noha a holokauszt tényét elismeri és el is ítéli. Részben szakít azzal a kelet-európai hagyománnyal, amely a holokausztot leválasztja a nemzeti történelemről, de „narratívájában” a háborúért, a népirtásért, a korlátozatlan erőszakért a felelősség nagy részét leveszi a náci Németország, valamint csatlósai válláról és a Szovjetunióra, Sztálinra, a Vörös Hadseregre, a partizánmozgalomra helyezi át.

Általános nézőpontja az új rezsim legitimációs ideológiájának megfelelő „korszerű narratívaként” vissza-visszatér a Wehrmacht, az SS és szövetségeseik, mindenekelőtt a magyar megszálló csapatok bűncselekményeinek racionalizásához, a valóságos rendszerbeli okok elfedéséhez, végső soron a nácizmus, a népirtás egészének relativizálásához, „normalizálásához” – Ernst Nolte módjára, bár nála is élesebben.[2] Ungváry könyvét áthatja a civilizációs rasszizmus és a kulturális felsőbbrendűség ideológiája. Számára a nyugati civilizáció még náci és horthysta formájában is az emberi fejlődés abszolút viszonyítási mértéke a sztálinizmus „leleplezésében”. Könyve végén a Szovjetunió „félázsiai” jellegével szemben ezt az európai kulturális fölényt őszintén és tömören meg is fogalmazza, de szomorúan hozzáteszi: „Válságos helyzetekben azonban a lakosságnak ebből semmi előnye (sic! – KT) sem származott. Felkészültségük hiányosságai és az emberi alkalmatlanságok sorozata semmivé tette azt a kulturális előnyt, amellyel a megszállók a megszálltak felé (szégyenlősen a felé szó szerepel a felett szó helyett – KT) rendelkezhettek volna.” Ezek szerint a holokauszt és maga a náci népirtás pusztán „emberi alkalmatlanságok” és ”felkészültségi feszültségek” eredménye, azaz pusztán hiba, nem pedig a német kapitalizmus válságterméke, az európai történelem sok évszázados fejlődési eredménye. Sőt, a szerző végkövetkeztetésében odáig megy, hogy „még a magyar honvédség is (hát még a Wehrmacht! – KT) jóval közelebb áll a nyugat-európai civilizációhoz.”[3] A „nyugat-európai civilizáció”, amelyről szinte semmit nem tudunk meg Ungváry elméleti tekintetben rendkívül szegényes könyvéből, jelentsen bármit is, itt vita nélküli önérték, általánosított formális és végső viszonyítási pont a holokauszt, a nácik és csatlósaik, köztük a magyar megszálló csapatok szovjetunióbeli hároméves rémuralma ellenére.

Célok és módszerek

Ungváry Krisztián mindjárt könyve elején kimondja: egyik fő célkitűzése, hogy a témakör szovjet és kommunista történetírásával el- és leszámoljon. Nem hagy kétséget afelől, hogy Magyarországon e tárgykörben mindenekelőtt az átalunk publikált dokumentumkötetre[4] és annak bevezető tanulmányára gondol. Mindennek ellenére csupán néhány sort veszteget koncepciónkra és a kötetre, amely, úgymond, a meg nem történt tudatos népirtást bizonyítja. Nézete szerint „a történészszakma véleménye a forráskötetről több szempontból is egységesen elutasító volt”. Ám túl azon, hogy megállapítása ebben a vonatkozásban sem állja meg a helyét,[5] Ungváry és körének kritikáit megfogalmazó kollégái egyike sem tud oroszul és sohasem jártak orosz levéltárakban, ennél fogva nem tanulmányoztak orosz levéltári forrásokat, nem járatosak a Szovjetunió történetében, nem ismerik a Rendkívüli Állami Bizottság (RÁB) tevékenységét: azt pusztán a katinyi tömeggyilkosság dokumentumainak meghamisításával azonosítják. A sok millió oldal dokumentum, amely rögtön az ellenség kiűzése után a helyi lakosok közreműködésével készült, hitelességét és bizonyító erejét is kétségbe vonták, noha német, orosz, osztrák stb. történészek és levéltárosok is publikálják és használják azokat. A „szakmaiság” netovábbja, hogy a dokumentumok hitelességével szemben egyetlen szakmai érvet sem hoztak fel. De ez apróság. Fontosabb maga a kirekesztő attitűd, amely azt sugallja, mintha a tudományos igazságnak valamely „historikusi” többség kritériuma lenne. Eközben Ungváry a szerkesztőtársammal és az általam írt szaktudományos válaszcikkeket másokéval együtt[6] úgyszólván még csak meg sem említi, szakmai ellenérveinkre egyetlen vonatkozásban sem reagál „histriográfiai” bevezetőjében, ami szakmaetikai szempontból is igen aggályos eljárás. Mindeközben – a fantáziátlanság vagy talán a kisstílű ravaszkodás netovábbja! – könyvének gyakorlatilag ugyanazt a címet adja, mint ami a mi dokumentumkötetünk címe.

Nem ilyen fajsúlyú apróság azonban, hogy a mai orosz történetírásnak szentelt néhány sorában a szerző utalást sem tesz arra, hogy 1989 óta az új hatalmi elitek a balti államoktól Lengyelországon és Ukrajnán át Magyarországig lankadatlanul a saját ízlésüknek és érdekeiknek megfelelően íratják át a nagy honvédő háború történetét. Az újraírt történelem pedig magán hordozza a ruszo- és szovjetofóbia minden jellegzetes vonását. Az olvasó számára érthetetlen marad a mai kontextus egésze, az Ungváry álláspontját meghatározó általános szellemi és politikai-hatalmi közeg. A historiográfiai vitát nem helyezi a megfelelő történeti-politikai összefüggésrendszerbe, ahogyan egy történeti munkához illenék. Ungváry gondolkodását és tollát egy jól körülhatárolható ideológiai meggyőződés mozgatja, ami önmagában természetesen legitim eljárás, ám a másféle „narratívák” elhallgatása, vulgarizálása nem erősíti a könyv szakmai hitelességét. Az az állítása pedig, hogy a „nagy honvédő háború” pusztán szovjet fogalom lenne, s mint ilyet feltétlenül ki kell iktatni, ha finoman fogalmazok, a legközhelyesebb tévedés. Elkerülte ugyanis Ungváry figyelmét, hogy könyvtárnyi történeti irodalom van angol (német, francia stb. ) nyelven is a Great Patriotic War címszó alatt.

Ungváry „elbeszélő” könyvéből e téren még azt sem lehet megtudni, hogy melyik fél mikor és miért támadta meg a másikat. Úgy fogja fel a „két totalitáriánus diktatúra” harcát, mintha két egyenlő fél harcolt volna az egyetemes történelmi tértől és időtől függetlenül. E formális és felszínes gondolkodás mögött az a közhelyesen hamis beállítás húzódik meg, amit Ungváry számos helyen fejtegetett már, hogy a két diktatúra azonos módon felelős a háború kirobbantásáért, sőt, e tekintetben a goebbelsi propagandának engedve, a náci Németország, úgymond, preventív háborút indított a Szovjetunió ellen. Bár nem ismerek komoly történészt sem Európában, sem az Egyesült Államokban vagy Oroszországban, aki ezt az intellektuális kóklerkedés tárgykörébe tartozó teorémát komolyan venné, Magyarországon vannak hívei e „tanításoknak”. A fenti okfejtések részei annak a nemzetközi antikommunista kereszteshadjáratnak, amely a tudomány perifériájáról nálunk már be-becsúszik a mainstreambe is, az oktatásban pedig már ez uralja a gondolkodást.[7] Erre a kirekesztő szellemiségre koncentrálva foglalt állást az ismert liberális történész, Yehuda Bauer, aki az általam elvetett totalitarianizmus „elmélet” alapjáról is így vélekedett egy EU-s fórumon 2oo9-ben: „A két rezsim totalitariánus volt, és mégis teljesen különböző. Az emberiség számára a nagyobb fenyegetést a náci Németország képezte, és a Szovjet Hadsereg volt az, amely felszabadította Kelet-Európát, illetve a náci Németország vereségében a döntő erőt alkotta, valamint felszabadította Európát és a világot a náci rémálom alól. Tényszerűen, nem szándékoltan, a szovjetek megmentették a balti nemzeteket, a lengyeleket, a cseheket és más népeket attól, hogy kiterjesszék rájuk a náci népirtást. Ez nem vezetett volna a totális fizikai megsemmisítésükhöz, mint a zsidók esetében, de ezek a nemzetiségek „mint olyanok” eltűntek volna.”[8] Ez az a különbség, vagy egyik, de döntő különbség, amelyről Ungváry noha nagyon pontosan tájékozott, de nem beszél. Ugyanis, ha valamiről nem beszélünk, az nincs. Furcsa történetszemlélet, de ma újra divatos, és Ungváry egész könyvét áthatja: a feltárt – dicséretesen – nagy anyagot torz megvilágításba helyezi.

Ungváry Krisztián az antifasiszta narratíva „dekonstrukciója” nyomán a könyv oldalain egy saját világot épít fel, s abba szuszakolja bele a feltárt eseményeket, tényszerűségeket. Ezért is van az, hogy számos ponton a tények teljesen önkényes csoportosítását alkalmazza, az ún. reflektor-módszert, amelynek van egy trükkös sajátossága: mintha egy sötét barlangba ereszkedne le a kutató és csak a számára érdekes, fontosnak látszó tárgyakat világítaná meg, másokra mint érdektelenekre meg egyáltalán nem bocsát fényt. Így jár el például a magyar vezérkar ún. 10-es számú, narancssárga füzetével kapcsolatosan is, amelyre a megfelelő helyeken majd részletesebben is kitérek.

Ungváry a könyve kapcsán adott számos interjújában saját érdemeként hangsúlyozza, hogy művében ő alkalmazza elsőként e témakörben a szociálpszichológiai megközelítést. Talán nem sértődik meg a szerző, ha e téren is elvitatom eredetiségét, amennyiben Závada Pál a témakörben nem régen megjelent és széles körben ismert művében írói eszközökkel alkalmazza ezt a módszert. Ungváry triviális módon egy közismert amerikai kísérletre hivatkozik, mely szerint a csoportdinamika meghatározó egy adott egyén brutalizálódásában, az erőszak elfogadásában és alkalmazásában. Ám ez az egész hivatkozás a szociálpszichológiára rendkívül felszínes, félrevezető és manipulatív. Nem egyszerűen a szociálpszichológiai szakma mint önálló tudomány félreértéséről, durva vulgarizálásáról van szó (bár arról is). A náci megszállás igazi története döntően nem akörül forog, hogy a katonák háborús feltételek között hogyan veszítik el morális tartásukat és válnak gyilkosokká, ami valóban minden háborúban jellemző. Hanem arról