A közgazdász-szociológus Szalai Erzsébet szerint Magyarországon nincs munkásosztály és rosszak a szakszervezetek érdekérvényesítő képességei. Mégis optimista. Úgy látja, mivel kivándorol a képzett munkaerő, egyre nagyobb a szakmunkáshiány, ezért az itt maradók alkupozíciói javulhatnak, és várhatók még munkásmegmozdulások a következő időszakban.

– Többször hangsúlyozta: rövidebb időszakokat leszámítva Magyarországon sosem tudott osztállyá szerveződni a munkásság. Miért gondolja, hogy nem létezik ma itthon munkásosztály?

– Marxot idézve: osztályról akkor beszélünk, ha van osztályharc. Vagyis ha a munkásság különböző akciókban meg tudja határozni önmagát a tőkésekkel szemben, ez a szembenállás a társadalmi változások motorjaként működhet. Ez csak a két világháború között és döntően az 1956-os forradalom vívmányaként a létezett szocializmus idejében volt így. Noha a „proletárdiktatúra” alatt a szakszervezeteket államosították és az érdekérvényesítés az állampárt-pártállam kezébe került, a munkásság helyzete kiemelt figyelmet élvezett. Ennek részeként hallgatólagos megállapodás volt az állampárt-pártállam és a munkásság között: elsősorban a nehéziparban dolgozók életszínvonala folyamatosan növekedhetett, cserébe pedig a munkások nem szóltak bele a politikába.

– A magyarországi munkásmozgalmak története alapján szembetűnő: a hazai munkások jogai mindig is erősen csorbultak, érdekérvényesítési képességük is elmaradt a nyugat-európaitól.

– Nyugat-Európában a 19. század első felére már lezajlott az ipari forradalom. Magyarország viszont ekkor még elsősorban mezőgazdasági ország volt. A hazai gyáripar csak jóval később, a kiegyezés utáni gazdasági fellendülés időszakában kezdett kiépülni. Eleinte még munkásaink sem voltak: a gyári dolgozók többsége a környező országokból érkezett. Sosem sikerült behozni ezt a lemaradást, sem fejlettségben, sem munkavállalói jogokban, juttatásokban. Félperifériás helyzetünkből adódóan nem is sikerülhetett.

– Nemrég olvastam az egyik gyár biztonsági őrének beszámolóját a munkahelyéről: arról írt, mennyire nem tisztelik az alkalmazottak jogait. Nem kapják meg a pótlékokat, szabadnapjaikat nem számolják el és 470 forintos órabérért dolgoznak. A munkásság szervezetlensége miatt nehéz még mindig az érdekérvényesítés?

– Részben. Helyzetüket bonyolítja: ma már nincsenek stabil, „nyugdíjas” állások. Sokan dolgoznak távmunkában, részmunkaidőben vagy főállásban ugyan, de folyamatos kényszerű munkahelyváltásokkal.

– Ez globális jelenség.

– Igen. Épp ezért a szakszervezetek világszerte veszítenek érdekérvényesítő erejükből. Hiszen az atomizálódott munkásságot nehezebb képviselni, mint a nagyobb és többé-kevésbé állandó munkahelyi közösségeket. Magyarországon különösen rossz a helyzet. Minden szinten érvényesül a megkülönböztetés: hátrányban vannak felvételnél a fiatal, szülés előtt álló nők, a romák és az idősek is. Emellett a nők ugyanazért a munkáért kevesebbet kapnak. Ugyanakkor nehéz vagy nincs közös fellépés mindezek ellen, aminek egyik legfőbb oka, hogy elenyészett a munkásidentitás, a munkássággal szinte már senki nem azonosítja magát.

– Ön szerint miért nem?

– A munkások a rendszerváltás nagy vesztesei, a vesztesekkel pedig senki sem akar azonosulni. Ne felejtsük el: miután felszámolták a nehézipar nagy részét, sokan nemcsak az állásukat, de a munkásszállók megszűnésével a lakhatásukat is elveszítették. A munkások egy része hajléktalan lett. A „munkás” szó azonban leginkább a politikai elit és az értelmiség körében járatódott le: sokan a létezett szocializmussal, vagyis az „átkossal” kötik össze. Közben pedig egyre romlik a munkásság helyzete azért is, mert egyre nagyobb a küzdelem az állásért és a megélhetésért. Ez is gátja az összefogásnak, illetve az osztállyá szerveződésnek.

– A hazai szakmunkásképzés is fokozatosan leépült az elmúlt évtizedekben. De a legújabb módosítás eddig soha nem látott károkat okozhat: bevezetnék a szakgimnáziumokat, amelyekben lebutítanák a természettudományi oktatást, több közismereti tantárgy – köztük a földrajz – eltűnne. Csakhogy a tudás nélküli, csupán egyetlen dologhoz értő „szakbarbároknak” végképp nem lesz esélyük javítani a dolgozói életkörülményeken.

– Pontosan. Sajnos tényleg kormányzati célnak tűnik, hogy futószalag mellett ülő emberi robotok dolgozzanak a gyárakban. A burzsoázia nyomására olyan munkásokat képeznek, akikre a jelenlegi termelési szerkezetben éppen abban a pillanatban szükség van vagy lehet. Vagyis az ő tudásuk más környezetben nem lesz használható. A félperifériás kelet-európai lét további átka, hogy a kilencvenes évek óta a térség országainak kormányai úgy próbálnak minél több külföldi befektetőt bevonzani, hogy versenyeznek egymással, melyikük tud olcsóbb munkaerőt biztosítani a betelepülő tőke számára. Ezzel összefüggésben eddig még egyetlen kormány sem törekedett arra, hogy globálisan is versenyképes tudást adjon a munkásságnak, olyan tudást, mellyel magas hozzáadott értéket lehet létrehozni. Rögtön hozzáteszem: eddig még soha nem volt annyira brutális ez a politika, mint a mostani kormány alatt és az előző ciklusban.

– Pedig egyre több nagyvállalkozó és üzletember vallja: annyira alacsonyak a bérek Magyarországon, hogy az már a termelékenységet és a gazdasági fejlődést veszélyezteti. Az olcsó munkaerő a tulajdonosi rétegnek sem kedvez.

– Nagy kereskedelmi bankok kutatóintézetei is ugyanezt állapították meg. Sok üzemben nagyjából a nyugat-európaival megegyező tevékenységért az ottani bérek felét vagy negyedét viszik haza a magyar dolgozók, és ez már a burzsoázia profitérdekeit is veszélyezteti, mivel gátolja a termelékenység növekedését.

– Felmérések azt is mutatják, a szakmunkások körében is egyre nő az elvándorlás. Sokan még csak nem is mennek túl messzire: az autóiparban már Szlovákiában is akár húsz százalékkal magasabbak a fizetések, mint itthon.

– És ezért egyes szakmákban mára súlyos szakmunkáshiány alakult ki Magyarországon. De az elvándorlásnak van pozitív következménye is: erősödhet az itt maradók alkupozíciója, megindulhat az állam és a burzsoázia által eddig elfedett tőke-munka viszony artikulációja, ami a munkásság osztállyá szerveződésének alapfeltétele.

– Jelenleg több multinacionális vállalatnál, például a Tescónál is egyelőre eredményesnek látszó bértárgyalások folynak a szakszervezet és a munkáltató között. Az Audi-gyárban pedig dolgozói sztrájkkal értek el béremelést. Erre gondol?

– Igen. Úgy tűnik, a nehézségek ellenére van esély rá, hogy egyre több hatékony munkásmegmozdulás legyen az elkövetkező időszakban. Persze hosszú távon a helyi szerveződés is kevés: lényegesen csak nemzetközi összefogással javítható a magyar munkásság helyzete. Akkor lehetnek eredményesek, ha Magyarország a kelet-európai országokkal együttműködve tűz ki közös célokat, például a közös európai minimálbérről és létminimumról.

– Lát erre esélyt? A korábban akadozó visegrádi együttműködés is inkább csak a menekültellenesség mentén tudott megújulni, más célok kedvéért nem.

– Bibó István írta: Kelet-Európában évszázadok óta változnak a határok, és ez az itt élőket hajlamossá tette a nacionalizmusra, a nemzeti elzárkózásra. De mit hoz az élet: mára Orbán Viktor vezetésével a menekültügy kapcsán valóban létrejött egy térségi összefogás, ahogy látjuk, rasszista alapon. A baloldalon baloldali célokért ilyen törekvések nem jelentkeztek és nem jelentkeznek. Egész Európára igaz: az egyes tagállamok politikai elitjei a létfontosságú nemzetközi összefogásért sem szívesen mondanak le a nemzeti autonómiájukról, akár annak egy részéről sem. Márpedig másképp nem megy. Ugyanakkor itt-ott van reményre okot adó megmozdulás is. A volt görög pénzügyminiszter, Jánisz Várufakisz páneurópai mozgalma ilyen. Ők azt mondják: az Európai Uniót a globális burzsoázia uralja, ezért annak féken tartása céljából alapvető feladat az EU politikai intézményrendszerének megerősítése, mégpedig annak demokratizálása útján. Franciaországban pedig tömegmozgalom van kialakulóban a munkajogok korlátozása ellen. Mindezek fontos lépések a megoldás közös kereséséhez.