TGM: Még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lesz – interjú az ujszo.com-ról

Elsősorban 1989 után szerte a világon kezdtek megjelenni olyan szisztémák, amelyek számos vonatkozásban hasonlítanak a fasizmushoz, anélkül, hogy megszüntették volna a parlamentáris rendszerek kereteit, s terrort vagy diktatúrát vezettek volna be. A lényeg azonban ugyanaz: a szuverén hatalom meghatározhatja, hogy ki az állampolgár és ki nem. A fölvilágosodás óta az az alapföltevésünk, amely egyébként szerepel valamennyi vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumban is, hogy minden egyes személyt megillet az állampolgárság, megillet az állam védelme, valamint az a jog, hogy beleszóljon az állam, voltaképpen MINDEN állam ügyeibe. S ettől senkit sem lehet megfosztani. Azt se, aki ma (még) nem állampolgár, hanem „idegen”. Ez persze a valóságban nem így van. Majdnem húsz évvel azután, hogy 2000 nyarán ezt a Boston Review-ban megírtam, jött a menekültválság, amely különösen kiélezte ennek a hivatalos ideológiának a válságát. Arról nem is beszélve – nemzetiségi lap olvasóinak ezt nem kell magyarázni – , hogy a különböző kisebbségek jogait is korlátozzák. Ez megnyitja az utat a posztfasizmus felé, mert az egyenlőség, amin elvileg az egész rendszer alapszik, nem érvényesülhet.

1989 még fontosabb változás volt a Nyugatnak, mint nekünk, mert a hidegháború befejeződésével megszűnt a világhatalmi egyensúly, s ezzel együtt az a kényszerítő körülmény, amely miatt a nyugati országoknak vigyázniuk kellett a politikai gyakorlatukra. Amíg fönnállt a „kommunistaveszély”, meg kellett békíteni a munkásokat és a gyarmati lakosságot. (Ez utóbbit végül „el is kellett engedni”, és megadni neki a szabadság futó illúzióját.) 1989 után olyan gazdasági intézkedéseket hoztak a nyugati államokban, amilyeneket a „kommunistaveszély” árnyékában senki nem mert volna meghozni.

A szociális állam leépítése, a munkanélküliség megnövekedése, a munkajogok erőteljes megnyirbálása, a munkahelyi beleszólás megszüntetése, a tőke adóztatásának csökkentése és a többi. Ez egyébként szét is verte a hagyományos baloldalt és a szakszervezeti mozgalmakat. Tehát 1989 ahelyett, hogy a jogok szélesítését hozta volna, a szűkítésüket jelentette.

Itt se jöttek létre ideális államok. Európában az első háború a II. világháború óta ’89 következtében keletkezett – a délszláv konfliktus. Államok estek szét – erre jó példa Csehszlovákia, amelynek az állampolgárai ezt a mai napig traumaként élik meg, bár itt nyugalom van. Ellentétben a volt Jugoszláviával és a volt Szovjetunióval, ahol továbbra is súlyos konfliktusok vannak és lesznek. Lényegében az ellenkezője következett be annak, amit vártunk: erőteljes nemzetiségi üldözés, etnikai konfliktusok, diktatórikus kísérletek.

Mert nem vettük tudomásul, hogy minek volt köszönhető az 1945 és 1989 közötti béke: a nyugati országok számára jólét és viszonylagos szabadság, de még a keleti tömb számára is némi stabilitás és fejlődés.

A nukleáris egyensúlynak és annak, hogy a Szovjetunió, Kína és a nyugati kommunista pártok együtt hatalmas erőt jelentettek, s ettől félni kellett: nem lehetett akármit csinálni. Tudatosítanunk kell, hogy a polgári szabadságjogok egy részét – mint például az általános szavazati jog vagy a nők egyenjogúsága – egyáltalán nem a polgárság és a liberálisok vívták ki (helyeselték, de gyöngék voltak hozzá), hanem a polgári társadalom ellenségei: a marxista és szociáldemokrata baloldal. Az olyan kiváltságokat, mint a nyugdíj vagy a társadalombiztosítás, azért hozták létre a tőkés államok, mert rettegtek a szociáldemokratáktól, s később a (nyugati) kommunistáktól is. S az uralkodó osztályoknak ez a rettegése a dolgozó osztályoktól üdvös, mert az egyik alapvető garanciája volt a szabadságunknak és biztonságunknak.

Mert nincs mitől. A munkásmozgalom és a baloldal elveszett.

Nyugaton azáltal, hogy a modern ipari és szolgáltatási szektorban a munkások életszínvonala annyira megemelkedett, hogy komoly támogatója lett a fönnálló rendszernek.

Katasztrófa. Történetileg a reformista munkásmozgalom győzelme a veresége.

Természetesen nem az a katasztrófa, bár a fogyasztási őrület társas­lélektani vonásai aggasztók, hanem az ellenállás megszűnésének a következményei. Ezeket a vívmányokat ráadásul bármikor el lehet venni, s el is vették, kivéve – részben – azt a pár államot, ahol még megvannak a maradványai a szociális államnak.

Dehogyis. Sikereik ellenére megmaradhattak volna, s néhol meg is maradtak az ellenállás álláspontján. Egyébként maga a munkásosztály soha nem volt mélyszegénységben, az a szubproletariátus meg az agrárproletariátus. A szociális vívmányok különben a legteljesebben a leggazdagabb országokban maradtak meg, Ausztriában, a skandináv államokban, Németországban, a volt keleti tömb országai közül Csehországban. De a proletárok ott se tartoznak a rendszer ellenzékéhez, ha védik is a saját (szigorúan csak a saját) érdekeiket.

Kérdés, hogy ezt érezte-e, vagy így manipulálták a pártjai, amelyek természetesen választási és egyéb sikerekre ácsingóztak, és ezért megalkudtak a polgári társadalommal. Talán volt ilyen érzés. De volt valami más is. A munkásosztály Közép- és Nyugat-Európában a fasizmus (később meg a sztálinizmus) alatt megtanulta, hogy a proletár ellenállásért koncentrációs tábor és halálbüntetés jár. Jobb megegyezni. Ennek következtében a modern társadalom történetében legelőször megszűnt az igazi rendszerellenállás, a fundamentális ellenzék, aminek az alapja az osztályharc gondolata volt. Ezek után a hatalom nagyjából azt teheti az emberekkel, amit akar. A második világháború után Nyugat- és Kelet-Európában kiharcolt munkásjogok többségét különösebb ellenállás nélkül hagyták elvenni, a munkanélküliséggel fenyegetett és így megjuhászított proletariátus relatív társadalmi helyzete az 1970-es évek óta folyamatosan romlik világszerte. Hol van a szociális lakásépítés? Hol van az ingyenes üdülés? Hol van a biztosított munkaszünet? Az állásbiztonság? Az átképzés? A beleszólási jog, a vállalatok együttkormányzása? A mozgóbérskála? A jóléti állam halott, alig olvashatunk róla mást, mint neoliberális rágalmakat: s mindez a kapitalizmus, a polgárság győzelme az osztályharcban.‘

Itt a „kommunista ellenség” képének érthető és méltányolható öröksége, valamint a nyugati modellbe vetett, teljesen téves meggyőződéseken alapuló föltétlen hit szintén lefegyverezte az ellenállásokat. Így a politikai aktivitásnak egyetlen formája maradt, ez pedig az etnicizmus. Ez képes egyedüliként még mindig mozgásban tartani a politikai társadalmakat, bármennyire nem tetszik ez nekem.

Nem csak arra. Mi a különbség ma a Jobbik és a Fidesz között? Semmi. Mivel jobb Fico a Szlovák Nemzeti Pártnál? Semmivel. Fico tipikus sovén-jobboldali politikus, aki szociáldemokratának nevezi magát, ami a világ egyik legrosszabb vicce. De a cseh szociáldemokraták se baloldaliak, de még a Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja se baloldali, hanem nacionalista, konzervatív párt, hamis és üres „komcsi” külsőségekkel. Ezek mind ugyanazt gondolják.

Nem szerintem, hanem a történelem tanúsága szerint két fő vonása van: az antikapitalizmus és az antinacionalizmus. A kettő nem megy egymás nélkül. Aki azt állítja, hogy antinacionalista, de nem antikapitalista, mint némely liberálisok, az vagy magát csapja be vagy másokat, vagy mindkettőt. A baloldal szembenáll a társadalmi hierarchiával, azzal, hogy a szegények a gazdagokkal szemben, a nők a férfiakkal szemben, a feketék a fehérekkel szemben, a műveletlenek a műveltekkel szemben, a vidékiek a városiakkal szemben hátrányt szenvedjenek. Ez pedig enyhén szólva nem túl népszerű.

A kérdés persze nem az, hogy utópia-e, hanem az, hogy helyes-e az eszmény. De ha nem akarjuk, hogy az emberiség elpusztuljon, akkor meg kellene valósítani.

Úgy, hogy különben a piac által okozott anarchia, az etnikai összecsapások és a természeti szerencsétlenségek nagyon hamar legalábbis élhetetlenné teszik a földgolyót: nagyon ráférne a racionális dialógus. Ezt nem lehet lefolytatni, amíg olyan militarisztikus szörnyállamok, soviniszta vezetések és önző idióták uralkodnak, akiket látunk. Mindannyian látjuk, hogy a kései kapitalizmus, amelyben élünk, milyen rettenetesen gyors mértékben züllik, s ez a vezetők kiválasztásában is megmutatkozik. Hasonlítsa össze Trumpot Roosevelttel, Theresa Mayt Churchill-lel, vagy Christian Kernt akár Bruno Kreiskyval – az előszobába nem engedtek volna be olyan embereket valamikor, mint a mai világvezetők. Az emberek általánosságban nem jobbak és nem rosszabbak, mint korábban, így azt a megaláztatást, hogy ilyen vezetőink vannak, nehéz elviselni. Miközben ez csak egy jel, egy szimptóma, nem oka a dolgoknak, hanem a következménye.

Észak-Korea, csakúgy, mint annak idején a Szovjetunió nem kommunista, hanem államkapitalista rendszer, annak is egyik legrosszabb fajtája. Ott sem érvényesül az egyenlőség. Ennek a kérdésnek tehát semmi alapja.

Ez azért van, mert az emberek az igazi közéleti vitától el vannak tiltva a médiaszerkezet és az általános kulturális hanyatlás következtében. 1902-ben Pozsonyban senki nem csodálkozott volna azon, amit mondok.

Nem értek egyet ezzel az állítással.

Volt, a múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben a nyugati világban. Kapitalizmus, szocialista nyomás alatt. Ami jó volt benne, azt a szocializmus – a szociáldemokrácia és ettől függetlenül a sztálini Szovjetunió fenyegetése – hozta létre. Amilyen rossz volt Sztálin az oroszoknak, olyan hasznos volt a franciáknak és az olaszoknak.

Igen, de az kombinálva volt rendes szociális állammal. Ezt pedig megszüntették. „Történelmi kompromisszum”, ahogy Olaszországban nevezték. Ehhez le kellett győzni a fasizmust, és be kellett venni a munkáspártokat a pakliba.

Ugyan hol képes a rendszer az önkorrekcióra? Hiszen omlik össze az egész.

Nézzen körül. Csak ilyen jeleket látunk, semmi mást. Láthatja, hogyan próbálja például az amerikai állam megfosztani saját állampolgárait a jogaiktól, hogyan próbálja visszavenni az egyik legfontosabb vívmányt, a környezetvédelmet, hogyan politizál a lehető legfelelőtlenebbül gazdasági és katonai téren, hogyan uszít a nők ellen. Mindez konkrétumokban fog megvalósulni – a családtámogatási rendszerek és az egészségügyi rendszer tervezett tönkretételében, abortusztilalomban. Ekkora visszafejlődésnek még nem voltunk a tanúi. Ráadásul az egész trend a háború és a politikai instabilitás felé mutat, lásd az Európai Unió végvonaglását.

Attól függ, milyen áron, és mit nevezünk korrekciónak. Egy forradalom kétségkívül kijavítaná ezeket a dolgokat, de elég magas áron. Nem hiszem, hogy az emberiség annyiban fogja hagyni ezeket a dolgokat, ám jelenleg nem látom a jelét a korrekciónak. Elég megnézni, kik a leginkább feljövő európai politikusok Marine Le Pentől Geert Wildersig.

Akkor is nagy befolyásuk van, mert egyre inkább erre terelik a mainstreamet. Hollandiában nemcsak a liberális szocdem, hanem még a radikálisabb baloldali pártok is átveszik Wildersnek nemcsak a retorikáját, hanem a törökellenes, arabellenes uszító hangnemét is. Ugyanez történik Ausztriában, ahol a kormány legutóbbi rendelkezésében rendőri jogköröket adott a hadseregnek. Békeidőben, civilizált államban 1945 óta ilyesmi még nem fordult elő. Ezt egyébként a magyarországi törvényekből vette át Ausztria.

A baloldalt létre kellene hozni, mert politikai értelemben megszűnt. Vannak baloldali gondolkodók, baloldali csoportok, baloldali közvélemény, itt-ott még sajtó is, tehát létezik a társadalomban baloldali érzékenység és baloldali érzelmű emberek, de őket nem reprezentálják a parlamenti pártok.

Nem. Különben is, a parlamenti rendszer haldoklik, ezért nem is biztatnék senkit, hogy parlamenti politikával próbálkozzék, mert ennek vége. Megjegyzem, a parlamenten kívüli politika is polgári jellegű – a polgári fiatalság mozgalmai jelentek meg Romániában, most meg Magyarországon és legutóbb Szlovákiában; az Aleksandar Vučić elleni szerbiai tüntetéseknek vannak baloldali és proletár elemeik, de ez kivétel.

Nincs, jelen pillanatban legalábbis. Még nagyon sokat kell szenvedni, és még sokkal rosszabb lesz a jelenleginél, mielőtt jobb lesz. Kétségkívül a veszedelem magukhoz fog téríteni embereket, s az is kétségtelen, hogy hosszabb szünet után van a fiatal értelmiségnek egy kisebb része, amely az emberi emancipáció baloldali híve. De azért a fiatal értelmiség többsége is főleg a pénzzel törődik, és az alulról és kívülről érkező, zömmel képzelt betolakodóktól retteg.

Mert Kelet-Közép-Európában ez volt a rendszerváltás nemzedéke, amelynek a tagjai liberálisok vagy konzervatívok. A fiatal nemzedéknél ismét megjelenik az antikapitalizmus, s egyben hatalmas Marx-reneszánsz tanúi lehetünk, amely ugyan a sokadik már, de ettől nem kevésbé fontos. Rengeteg új lap, könyvkiadó, rádióműsor jeleníti meg ezt a gondolkodásmódot, ami kétségkívül az ellenállás kezdete. Mindig így kezdődött egyébként – nincs olyan modern politikai mozgalom, amelyet ne az értelmiség kezdett volna el az elmúlt negyed évezredben. Azt nem tudom, hogy ebből mi lesz, de a csírák megvannak.

Folytatódni fog a Trump megválasztásával és a brexittel megkezdődött folyamat. Az EU alig létezik már, s mindenki utálja – még az is, aki profitál belőle. Ennek az első számú oka az etnicizmus soha nem látott megerősödése. Nem szabad az etnicizmust összetéveszteni a nacionalizmussal, amelynek voltak demokratikus sajátosságai. Petőfi Sándor nem Bayer Zsolt, s még Ľudovít Štúr sem Marián Kotleba. Ne rágalmazzuk meg a múltat. Amit most látunk, az etnicizmus, s ez tovább fog erősödni, s kifejezett rasszista karaktert ölt, ami a mi régiónkban erős cigányellenességgel és menekültellenességgel jár. Erősödik a nőgyűlölet – ez ott van a jobboldal mögött, s tulajdonképpen az emberek közötti szabad viszonyok iránti gyűlöletet jelenti.

Rettenetes viszonyok lesznek. A szolgaság számtalan formája jelenik meg. Ezt persze nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy méltóságos úrnak fogjuk szólítani a főnökséget, és SS-rohamosztagok masíroznak az utcán. A tekintélyelvű formák már megjelentek az életünkben. Ezt nem én állítom, ez így van – látjuk a közvélemény-kutatásokból, az attitűd- és értékvizsgálatokból, az emberek közötti viszonyok nagyon komoly szociálpszichológiai vizsgálatából. Több mint másfél évtizede nagyon sokan áhítoznak a hierarchia visszatérésére: jómódú, diplomás, fiatal, fehér férfiak nem akarják elhinni, hogy egyenlők a félig írástudatlan, hiányos fogazatú, öreg cigányasszonyokkal – pedig azok. Az egyenlő státusra törekvőket, akik ki akarnak törni az elnyomatásból, el kell pusztítani. Meg a védelmezőiket, az olyanokat, mint én.

Forrás: http://m.ujszo.com/online/kozelet/2017/05/01/tgm-meg-sokkal-rosszabb-lesz-mielott-jobb-lesz