Vajon mit jelent az elidegenedés napjainkban? Ez valami érzés, vagy annál többről van szó? Beszélhetünk még ma is elidegenülésről, vagy „a XIX. században már ezt is magunk mögött hagytuk”? Hogyan határozta meg Marx és milyen formában jelenik meg napjaink neoliberális kapitalizmusában, különös tekintettel a magyarországi félperifériára?
Az elidegenedés a közbeszédben gyakran valamiféle eltávolodottság-érzetként jelenik meg. Marx szerint azonban a fogalom nem pusztán egy szubjektív érzést fejez ki, hanem a termelési viszonyokkal szorosan összefüggő és összetett jelenséget ír le. A Gazdasági-filozófiai kéziratokban a fogalom következő meghatározását adja:„…az elidegenülés megjelenik mindabban, hogy az én létfenntartási eszközöm másé, hogy az, ami az én kívánságom, más hozzáférhetetlen birtoka, mindabban, hogy minden dolog maga más, mint ő maga, hogy az én tevékenységem más, végül abban – és ez a tőkésekre is áll –, hogy egyáltalán embertelen hatalom ura(lkodik).”
A kapitalizmus termelési-társadalmi viszonyait kifejező jelenség a mostani újkapitalizmusban különös csillogást kap:
az újkapitalizmus legfőbb jellegzetessége, hogy felzabálja az őt működtető erőforrásokat, elsősorban a humán erőforrásokat, vagyis a munkatevékenységet végző embert – elsősorban mentálisan.
Különösen így van ez az olyan félperiférián, mint Magyarország, ahol az embereknek az őket uraló viszonyoknak való kiszolgáltatottsága jóval nagyobb, mint a centrumokban, szoros összefüggésben a demokratikus hagyományok hiányával is. Cikkemben arra vállalkozom, hogy az elidegenedés Marx által felsorolt tényezőit elsősorban magyarországi újkapitalizmus körülményei között vizsgáljam.
„…az én létfenntartási eszközöm másé…”
Losonczi Ágnes a létezett szocializmust és a beköszöntő újkapitalizmust a munkásság szemszögéből összehasonlítva a következőeket írja Sorsba fordult történelem című könyvében (Bp, Holnap Kiadó, 2005):
„Azt ugyan a munkások soha nem hitték, hogy ‘miénk a gyár’, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle – ez váratlan volt.”
Annyira váratlan volt – teszem hozzá –, hogy a munkásság bele is dermedt ebbe a felismerésbe. Ez volt az alapvető oka annak, hogy a rendszerváltás hajnalán született munkástanács mozgalom, mely a munkahelyek önigazgatásba vétele, majd ennek elvetése után a dolgozói résztulajdon (MRP) bevezetéséért harcolt, gyakorlatilag hamar megbukott. Miközben az angolszász országokban ez utóbbi tulajdonforma az össztulajdon 6-7 százalékát is eléri, hazánkban gyakorlatilag nem létezik. A centrumkapitalista országokban – ahol a munkások számos formában részt vehetnek a vállalati döntésekben – elképzelhetetlen a dolgozók tulajdonjogoktól való megfosztásának az a mértéke, ami Magyarországon megvalósult. Még a kelet-európai térségben – ahol a privatizáció szervesebb útját választották – is jobb az általános helyzet, mint nálunk. A kiszolgáltatottság már akkora, hogy a munkásoknak lelki egyensúlyuk legalább viszonylagos fenntartása érdekében hárítaniuk kell, vagyis nincsenek is annak teljes tudatában. Sőt, az őket kizsákmányoló tulajdonosokat és menedzsereket – főként a kisebb cégeknél – gyakran valamiféle szülőfigurának látják, aki gondoskodik róluk. Ezt erősíti egyfelől a prekariátus terjedése, ezzel összefüggésben a munkásság hálózatos elrendeződése (ugrásra készen kell várni, hogy a tulajdoni hálózat mely pontján és meddig lesz valakire szükség). Megerősíti azonban másfelől az is, hogy az általános tendenciának megfelelően a tőke a munka megzabolázását egyre inkább az államra hárítja.
„…az, ami az én kívánságom, más hozzáférhetetlen birtoka…”
Erős Ferenc a rendszerváltás társadalomlélektani folyamatainak lényegét az identitásválságban látja: a régi pozíciók összeomlásával az örökölt identitások elhamvadnak, az új szerepkészlet bizonytalanságai miatt azonban új identitások nem, vagy csak halványan alakulhatnak ki. Ilyen körülmények között a Lust Iván által identitás-protézisnek nevezett fogyasztási javak iránti kereslet különösen naggyá növekszik. Ezek révén pedig akadálytalanul törhet előre a tudattalan gyarmatosítása. Vágyainkat profitorientált marketingesek állítják elő.
Fotó: Pexels.com
Ebben a helyzetben különösen nagy jelentősége van Kiss Viktor gondolatainak, aki eggyel továbblépve a „fogyasztói társadalom” „technokratikus társadalommá” való átalakulásáról beszél, melyben már nem pusztán fogyasztási javakat, hanem komplex életstratégiákat adnak el és vásárolnak meg. Hozzáteszem: miként áruvá válnak az újabb és újabb identitások is. Ezek lényegi elemét Koltai Mihály nyomán az állandó sikerre, sikerességre kényszerítés identitás-protézisei jelentik. Ismét Kisst idézve:
„…az életstratégiák… nem az egyén alkotásai, öntevékenységei a technokratikus társadalomban, hanem minden pillanatban (latens) technológiaként csinálják őket”.
Ezért is lehet az, amit Koordinátákon kívül: Fiatal felnőttek a mai Magyarországon címmel a fiatal felnőttekről írott könyvemben kimutattam (Bp., Új Mandátum, 2011): Magyarországon a fiatal felnőttek döntő többségének igen gyenge és labilis a személyes, valamint kollektív identitása. A magyarázat: a kívülről, a tudattalan manipulációjával „előállított” identitás csak képlékeny, mozaikszerű lehet, hiszen nem ment át a felettes én személyiséget integráló szűrőjén.
„…minden dolog maga más, mint ő maga…”
A fennálló rendszeren belüli Orbán-rezsim ideológiája a nemzet glorifikálása és az a szlogen, hogy „senkit sem hagyunk az út szélén”. Valójában azonban most is az újkapitalizmus rendszerének történetében töretlen folytonosságot élvező „folyosói” ideológia alapján kénytelenek az emberek berendezni életüket:
„a szabadság birodalma jött el, ezért mindenkinek kötelessége önmagáról gondoskodni, és aki erre képtelen, az magára vessen”. Az ideológia más…
Az individuum szintjén mélyebbre haladva más a felettes én, és más a tudattalan: helyet cserélnek. Ami régen elfojtott vágy, késztetés vagy deviancia volt, az mára nyíltan vállalható identitássá változik. Az öröknek hitt értékekhez, így a felettes énhez kapcsolódó késztetéseket, érzéseket – szeretet, szolidaritás, önfeláldozás, őszinteség, becsületesség stb. – pedig az embereknek érvényesülésük érdekében el kell fojtaniuk. Lust Iván szerint régen a tudattalanba szorított érzések, vágyak felszínre hozása volt a pszichoterápia feladata, ma pont fordítva, az életvitelhez szükséges elfojtási készségek kialakítása a cél. Lust másutt Derrida nyomán még azt is hozzáteszi, hogy a tudattalan gyarmatosításának világában, ahol nincs valódi szabadság, a különböző fogyasztói szerepekbe való szétszóródás szolgál – a magam kifejezésével élve – egyfajta szabadság-protézisként.
Más a tárgyi és más az emberi: a tárgyak közötti viszonyokat az ember megszemélyesíti, az emberi viszonyok viszont egyre inkább eltárgyiasulnak.
A fent leírtak globálisan is érvényesülnek, nem pusztán a magyarországi félperiférián. Nálunk azonban a demokrácia hiánya nyomán előálló közösséghiányos állapot pusztítóbban hat: a közösségi támasz szinte teljes hiányában még nehezebb az önálló identitás tudatos megformálása. Így az identitás- és a szabadságprotézisek iránti igények, a fogyasztói szerepekbe való elmenekülés, szétszóródás irányába ható késztetések még erősebbek. Még másabb minden dolog…
„…az én tevékenységem más…”
A legutóbb Éber Márk Áron által e lapban jellemzett prekariátus, a rugalmas, hálózati munkaerőpiac világában stabil hivatás megformálására nincs mód, hiszen hálózat mindig más pontján van ránk szükség. Élethosszig tanulunk – de élethosszig felejtünk is: tevékenységünk nem tartozik hozzánk. Ez pedig gyenge identitásunk egy újabb tényezője. Bár sokfajta tevékenységben részt vevő szerepeinkből egy erős felettes énnel kibarkácsolhatnánk egy univerzális személyiséget, hovatovább egy reneszánsz embert is, ez csak nagyon keveseknek sikerülhet, hiszen láttuk: korábbi felettes énünket a tudattalanunkba szorítottuk…
A magyarországi fiatal munkások körében végzett kutatásaim szerint a megkérdezetteknek csak egy töredéke számolt be tudatos pályaválasztásról, majd arról, hogy örömét leli a munkájában. Ez szoros összefüggésben van azzal is, hogy a magyar oktatási rendszer kifejezetten gátolja a kreativitást igénylő készségek kialakulását, mely talán még a gyakori munkahely-változtatás kényszerét is pozitív tartalommal tölthetné meg: egy kreatív ember találhat örömet abban, hogy újabb és újabb készségek elsajátításával újabb és újabb munkaterületeken próbálhatja ki magát. Ez azonban nálunk nem így van.
Maga a munkás is más… A létezett szocializmus, mely proletárdiktatúrának, majd munkásállamnak definiálta magát, valójában lejáratta, erodálta a munkás fogalom jelentését, hiszen a proletáriátus soha nem volt hatalmon. További erodáló tényezővé lett a rendszerváltás, melynek a cigányság mellett a munkásság volt a legnagyobb vesztese. A vesztesekkel pedig nem akar azonosulni senki, és a lejáratott fogalommal jelzett tevékenységtől is szabadulni igyekszik a többség.
Ezt erősítette és erősíti különösen manapság a szakképzés tartalmi leépítése, lecsupaszítása, mely semmiféle tartós perspektívát nem nyújt az ott végzett fiatalok számára. A mai szakképzés nem az életre készít fel, csupán a burzsoázia pillanatnyi igényeit igyekszik kielégíteni.
De az értelmiségi tevékenység is egyre inkább más… Egyre kevésbé elmélyült, autonóm és alkotó munka, ehelyett egyre inkább rövidtávú projektekben végzett rutintevékenység, mely értelmiségiek helyett szellemi vállalkozókat igényel. A szellemi vállalkozónak nincs hivatástudata, szellemi tőkéjét ott kamatoztatja, ahol arra piaci kereslet mutatkozik.
„…végül abban – és ez a tőkésekre is áll –, hogy egyáltalán embertelen hatalom ura(lkodik).”
Marx A tőke első kötetében bevezeti a pénzfétis fogalmát, melynek lényege, hogy a pénznek azon tulajdonsága, hogy azért más árukat lehet vásárolni, a pénz társadalmi természeti tulajdonságaként tűnik fel. Nos, az újkapitalizmushoz, a spekulatív pénz világához érkezvén a pénzfétis egy újabb jelentéstartalmat is magára ölt. A pénz társadalmi természeti tulajdonságának tűnik fel az is, hogy adott mennyiségű pénzből még sokkal nagyobb mennyiségű pénzt lehet „csinálni”. Ez egyben azt is jelenti, hogy
az újkapitalizmusban a burzsoá is a tőkelogika fogja és áldozata.
Heller Ágnes megfogalmazása szerint azért, mert a pénz iránti mértéktelen és kielégíthetetlen igény, mivel mennyiségi, ezért szenvedély hajtja. Ez a szenvedély a maga irracionalitásával öngyilkosnak bizonyul: szavát követve – és ahogy már érintettem, ez az újkapitalizmus lényege – a burzsoá felemészti saját létfeltételeit, vagyis a humán és ökológiai erőforrásokat. Azt látjuk, hogy megindul a történelem visszafelé: ez a refeudalizáció jelensége, melyben a mértéktelen tőkefelhalmozás eredményeként olyan óriásmonopóliumok és gazdasági hatalmi központok alakulnak ki, melyek a piac szabályozó szerepét immár tökéletesen illuzórikussá teszik, és ezzel összefüggésben a tőke–munka viszonyt az úr–szolga viszony ruhájába öltöztetik. E relációban a burzsoá olyan feudális úrként tűnik fel, aki habzsolása közben nem gondol a gyomrára – és ezzel nem csak jobbágyait, de a saját életét is veszélyezteti.
Az újkapitalizmusban, miközben az részeiben, részleteiben egyre racionálisabb lesz, a rendszer egészét tekintve egyre inkább az irracionalitás válik uralkodóvá.
Ennek alapja az, hogy a korábban említett fordított elfojtás, vagyis a korábbi felettes én és a tudattalan helycseréje nem csak az egyének szintjén, hanem össztársadalmi szinten is érvényesül. A kapitalizmus legjobb időszakaiban a piaci mechanizmus a rendszer vegetatív működésének része volt, annak szintjén, vagyis a társadalmi tudattalanban fejtette ki szabályozó szerepét, miközben a felettes ént az eszmék, értékek, érzelmek és ideológiák uralták. Az újkapitalizmusban a piac, a piaci értékek betörnek és meghatározóvá válnak a társadalmi felettes énben, Marx szavaival a felépítményben. Egy vegetatív, tudattalan funkciót racionálisan, vagyis akaratlagosan működtetni – nos, ez a mechanizmus sajátos bonyolultsága miatt csakis irracionalitásba fulladhat. Miközben a felszínen, a társadalmi felettes én szintjén a rendszer „folyosói” ideológiája szerint az eszmék, az értékek és érzelmek tűnnek fel irracionalitásként, és/ezért fojtódnak el a társadalmi tudattalanba.
A nacionalizmus, a szélsőjobboldal mostani előretörése nem más, mint a rendszer mindeme folyamatok által provokált ellencsapása – mely azonban csupán egy más, még veszélyesebb irracionalitás felé visz.
Persze, persze, az irracionalitás is az emberhez, az emberi társadalomhoz tartozik, de a fogalomhoz, fogalmakhoz kapcsolódó minőség – Marx fogalmával a nembeliség – mégis csak a gondolkodás, értéktételezés és érzelmi átélés együtthatását jelenti elsősorban. És amikor nem ezek uralkodnak, akkor embertelen hatalom uralkodik, melynek a tőkések is az áldozatai.
Fotó: Pexels,com
A magyarországi gazdasági rendszerváltás folyamatában mindez kiélezetten jelentkezik: a privatizálásra váró államinak nevezett tulajdon iszonyú pénzéhséget, szerzésvágyat ébreszt fel mindazokban, akik aspirálhatnak e tulajdonra. E körök nem is igen rejtegetett szlogenje: „most kell mindent megszerezni, különben más viszi el a nagy osztozkodásban”. A gazdasági elitet vizsgáló kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy a rendszerváltás utáni nagyburzsoázia csak igen kevéssé élvezi újonnan megszerzett vagyonát olyanként, mint amiért használati értékeket lehet megvásárolni. Pénzért újabb pénzt akar vásárolni. Velük szemben a 2000-es években színre lépő fiatal kisvállalkozók, akik elől a nagy vagyonokat elődeik már elhappolták – egy ellentétes előjelű irracionalitásként – megszerzett vagyonaik nagy részét felélik: „elhedonizálják”, hiszen jelentős tőkefelhalmozásra már nincs remény. Pontosabban: szinte már csakis a már meglévő vagyonok politikai eszközökkel való újraelosztása révén, vagyis a fennálló politikai hatalom kliensévé válva halmozhatnak fel tőkét – erről szól a 2010-től kezdődő Fidesz kurzus egyfelől, és jellegzetes nagyburzsoá magatartásmintája másfelől. De utóbbi sem az első generációs puritán tőkefelhalmozó: közszemlére tett hedonizálását csak akkor fogja vissza, ha jelentős társadalmi ellenérzést érzékel. De igazán boldog ebben mégsem lehet: ha nem engedelmeskedik, a politikai hatalom bármikor elküldheti neki a selyemzsinórt.
A politikai elem dominánssá válásával, a gazdasági döntések felfelé csúszásával a piaci mechanizmus racionális működtetésének vágya még inkább eluralja a társadalmi felettes ént. Eközben az olyan értékek, mint a tisztesség, a tisztességes verseny, a hűség és a szolidaritás e körökben a tudattalanba kényszerülnek. Az akaratlanul is felmutatott magatartásminta és „csúcshatalmi lelki struktúra” mérgező hatása az egész társadalom viselkedésére és lelki beállítottságára kisugárzódik.
Záró gondolatok
Mindezt összefoglalva, a bemutatott jelenségek lényege Marxnál az embernek nembeli lényétől való elidegenedése. A nembeli „lénység” alapmozzanata a szabad és tudatos tevékenység. Vagyis Marx és követői a felvilágosodás gyermekei, akik hisznek a racionálisan és szabadon berendezhető világban, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas értékrendszerében. Más megközelítésben: a nem csak érzelmileg, de racionálisan is vállalni akart szolidaritásban. Bár a Nyugat hanyatlik, annak egymástól egyre inkább elszigetelődő egyénei még tudják, milyen értékektől távolodnak, mi az, ami hiányzik nekik. A felvilágosodás értékei még vágyott normaként működnek. Vagyis az elidegenedés még létezik. Az európai félperiférián, Magyarországon, ahol a demokratikus hagyományok jóval gyengébbek, ahol az „erősebb mindent visz” irracionális magatartásmintája az uralkodó, az emberek egyre kevésbé élik át tudatosan e normák érvényesülésének hiányát. Ettől olyan agresszívek. Ezért itt már nem is a valamitől való elidegenedésről kell beszélni. Erősebb megfogalmazásban: az elidegenedés felszámolódóban van – és paradox módon ettől olyan elementáris.
Mindennek ellenére valamilyen oknál fogva élnek még köztünk nembeli lények, akiket Heller Ágnes, Bánki György és jómagam
jó embereknek nevezünk. Akik köré gyülekezni lehet. Akik az újra és újra megszerveződő kisközösségek motorjai.
És bár önmagukban, nagy társadalomszerkezeti változások nélkül nem fognak tudni gyökeres pozitív változásokat kiharcolni, létezésük mégis döntő jelentőségű: a kilábalás felé vezető utat nélkülük még meg sem pillanthatjuk.
Forrás: http://ujegyenloseg.hu/elidegenedes-az-ujkapitalizmusban/