TGM: Bibó (1): Mentalitás, alkat és Bibó (2):Magyar alkat- cikkek a Merce.hu-ról

Bibó (1): Mentaltitás, alkat

Mindannyian hálával tartozunk Dénes Iván Zoltánnak, aki – sok esztendős előkészítő műhelymunka után – most kiadta Bibó István munkáinak első kötetét. [1]

Ez a magyar műveltség jelentős eseménye. A hatalmas könyvben történetelméleti és a politikai lélektan körébe tartozó művek találhatók, a tárgyilag ide kívánkozó „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” sajnos már nem fért be. De ez mellékes. Kitűnő alkalom ez arra, hogy a feledés purgatóriumában sínylődő Bibó-műveket újraolvassuk, és Bibó írásainak tükrében a saját történelmi pozíciónkat is szemügyre vegyük.

Kontextus

A legújabb kori magyar (pontosabban: magyarországi) história három kudarcot vallott forradalom (1945, 1956, 1989) köré rendeződik; kudarcukra rárakódik a posztumusz megtagadtatás, amely 1956 esetében a legfájdalmasabb. 1956 forradalmi jellegét majd’ mindenki elismeri retorikailag, de világosan kifejtett és félreérthetetlen eszméit az utólagos értelmezés – minden oldalról – csak elfeledtetni igyekszik. Mindhárom forradalmi pillanat megítélésében a legsekélyesebb filiszteri előítélet érvényesül: vagy „naiv illúzió”, vagy „hatalmi mesterkedés”, minden forradalomról ezt mondja minden ellenforradalom.

A fölszabadulás, a forradalom, a rendszerváltás: mindez meg se történt, érzékcsalódás volt, vagy semmi se volt, az erő érvényesült, vagyis a „reálpolitika”, lélekszám, fegyver, pénz: ezt mondja a reakció. (Kelet-Európában úgyszólván nincsenek konzervatívok, csak reakciósok vannak – a kettő nem ugyanaz.)

A mai közvélemény önmagának hazudik, mert fájdalmas elismernie, hogy más korszakok nemesebbek, nagylelkűbbek, merészebbek és eredményesebbek voltak, mint a jelenkor.

Nemcsak azt nem hiszi ez a közvélemény, hogy jöhet bármi jobb, hanem azt se, hogy valaha volt, lehetett vagy (legalább) lehetett volna bármi jobb az akkori mizériánál. A jelenkori gondolattalanság nem butaság. Pusztán reménytelenség.

Az első eset a modernség kezdete óta, hogy a kapitalizmus teljesen betölti a láthatárt, rajta kívül nem észlelhető semmi, minden alternatívát visszagyömöszölnek az utópia bugyrába. Az, ami egykor a morális világ jobbik fele volt, erő és terv, az ma szubkultúrák enklávéiban vegetál – bár távoli inspirációként ott gomolyog múzeumok és könyvesboltok és színháztermek levegőjében.

Ki volt Bibó István?

Nem a származásáról és életrajzáról van szó. Ő maga mondta magáról, hogy a fejfáján ennek kell állnia: élt 1945 és 1948 között. Vegyük komolyan. Az antifasiszta népi (tehát nem nemesi és nem polgári) demokráciának nem ő volt az egyetlen védelmező és bíráló teoretikusa és vezető publicistája, csak a legnagyobb és legmaradandóbb – a vele egyedül egyenrangú, eszméket produkáló szereplője a kornak Révai József, aki egyszerre volt ideológusa és fő ellensége ennek a fura köztársaságnak. Bibó István nem marxista demokratikus szocialista volt (a szociáldemokrácia ekkor még dogmatikusan marxista volt, szemben az akkori kommunistákkal, akik szabadon és „pragmatikusan” játszadoztak osztályharcos, nacionalista és „totalitárius” retorikákkal, ahogyan a helyzet, hatalmi aspirációik és szovjet partnereik ezt szükségessé tették).

Mint tudjuk, az ő fő ellensége a félelem volt – rettegve és gyanakodva nem lehet demokratikus forradalmárnak lenni, ez nem naiv erkölcsprédikáció volt, hanem formaelv – , s ebben a korban ez azt jelentette, hogy mindennek ellenére nem félt a kommunistáktól, és erről a félelemről másokat is sikerrel lebeszélt.

Éppen emiatt oly bizalmatlan vele, oly szkeptikus iránta az antikommunista utókor, a (nem túl hősies) utólagos antikommunizmus.

Mi járhatott a fejében?

Ennek, mint minden politikai szövetségnek (amely lehet roppantul kritikus, mint az MKP és a Nemzeti Parasztpárt, de különösen Bibó esetében) az összetartó ereje az ellenfél természetében rejlik. Az ellenfél, akárcsak 1848-ban, a múlt volt. Annál is múltabb múlt, hogy a szövetségesek (az Egyesült Nemzetek) győzelme a Harmadik Birodalom fölött összeroppantotta a hagyományos struktúrákat Kelet-Európában. Demokratikus konszenzus volt a még mindig hűbéries nagybirtok megszüntetése (földosztás), az egyház gazdasági és politikai előjogainak megszüntetése (szekularizáció), a nagytőke hatalmának korlátozása (részleges államosítások széles szakszervezeti és igazgatási munkásjogokkal), a demilitarizálás, az általános választójog, az állami általános társadalombiztosítás, a világi, ingyenes közoktatás, a semleges, szakszerű közigazgatás, a faji törvények eltörlése, a nemi egyenjogúság, az alsóbb osztályok befolyása, plebejus vezetők kiválasztása gyors áterőltetésének a tekintetében: mindez a hagyományos uralkodó osztályok és állami elitek totális vereségét jelentette. Annak a szisztémának a végét, amely így vagy úgy, de domináns volt a Szent Szövetség, Metternich kora óta.

Magyarországot a háborúba nem a fasiszták hajtották bele (bár szorgalmazták a dolgot), hanem az arisztokrácia, a dzsentri eredetű hivatalnokság és tisztikar, valamint a városi középosztály. De az irredenta („országgyarapító”) gondolatnak mások is hívei voltak, s a fő indok ez volt.

Trianon után mindössze két évtizeddel még annál is nagyobb katasztrófába sodorta bele Magyarországot ugyanaz az uralkodó osztály és ugyanaz a politikai garnitúra, s ezúttal is egy Szerbia elleni idióta és oktalan támadással. Szemügyre kellett hát venni, hogy milyen volt ez a társadalom, amelyben az egyetlen „korszerű” reformkísérletre csak a fasizmus vállalkozott volna (ezért is kerültek hozzá közel egy időre a népi írók, akik már lemondtak volt róla, hogy bárki segítsen a falun). Akár Szekfű, Bibó István azok közé tartozott, akik a „neobarokk” rendszerhez való visszatérést mindenestül elvetették – s ezáltal a magyar értelemben vett baloldalon jelölte ki örökre a maga helyét, s evvel még meg se kellett tagadnia korábbi munkásságát, mint Szekfűnek jórészt – , mert a magyar baloldal (egészen mostanáig, a huszonegyedik századig) első renden antifeudális volt (kellett hogy legyen), ha tetszik, ha nem. Bibó tudta, hogy a magyar demokrata mindenekelőtt az arisztokráciának és utódainak (a nemességnek, a tisztikarnak, a főtisztviselői karnak, a katolikus magas klérusnak) az ellenfele. (Ezt az arisztokratikus, rendi kozmoszt nevezi a mai közírászat – canis a non canendo alapon – „polgárinak”, hogy a Horthy-rendszert amúgy liberálisan rehabilitálhassa, mintha az Krúdy, Kosztolányi, Márai rendszere lett volna. Vajha!…)

Félelmek és hisztériák

Bibó megkísérelte, hogy – mint más jeles emberek is [2]– szerteszét elemezze ezt a múltat, különösen azt, ami a két világháború között történt Európában.

Az eredmény – újraolvasva – sajnos eléggé kiábrándító. Bibó az 1930-as évek közép-európai jelenkortörténet-írása és publicisztikája nyomán próbálta a fasiszta hatalomátvételhez, a világháborúhoz és az összeomláshoz vezető utat fölvázolni, a „nemzeti jelleg” akkortájt divatos (születésükkor is elavult) elméleteiből kiindulva. Az új kiadásban „Az európai egyensúlyról és békéről” [1942-1944] c. részben elrejtett híres kézirat, „A német hisztéria okai és története” (544-558), de számos rokona is egyebütt „a nagy kollektív tébolyokat”, „megbolondulásokat” és „hisztériákat” tébollyal, bolondsággal és hisztériával magyarázza.

Ezeket a zűrzavar miatti zűrzavar okozta volna – mindeközben persze a lángelme villanásai észlelhetők. Persze nem okolhatjuk Bibó Istvánt, mert még nem olvasta akkor a téma későbbi klasszikusait [3], de azért megemlíthetjük, hogy kikövetkeztethető forrásai eléggé harmadrendűek, különösen a nála sokkal gyöngébb Guglielmo Ferrero volt rá rossz hatással (a Magyarországon divatos Huizinga, Ortega, Röpke stb. befolyásáról ne is szóljunk). A nem teljesülő „nemzeti célok” frusztrációja, a krízisekben a „láthatatlan” (többnyire képzelt vagy konstruált) ellenség lidérce játszik még itt szerepet, meg a történeti szociológia által jól ismert, nagy megrázkódtatások idején pánikká fokozódó státusz- és presztízsféltés.

A nehézség itt az többek között, hogy Bibó István – akárcsak a magyar kultúra sok jelentős alakja – mentalitástörténeti vázlataiban teljesen mellőzi a nagy filozófiát, akár mint ihletést, akár mint kortörténeti dokumentumot, ami Németország és Nyugat-Európa esetében teljes képtelenség. Ezt a tulajdonságát végig megőrzi, bár 1945 utáni munkái összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalúak, mint a korábbiak. (Az új ihlet a demokratikus kísérlet.)

Természetesen jól tudja, hogy korának legfontosabb dilemmája a szocializmus kérdése, erről így emlékszik meg egyik kései, az európai társadalomfejlődésről szóló fejtegetésében (1971 körül):

„Valójában a liberalizmus is és a szocializmus is a szabadságprogramok… megvalósítására irányul: a liberalizmus a születési privilégiumokkal szembeni…, a szocializmus a vagyoni privilégiumokkal – melyek egyben születésiek is – szemben való szabadságprogramot jelenti. […] Azáltal, hogy a marxizmus ebből két külön fejlődési fázist csinált, és a liberalizmust és a szocializmust szembeállította egymással […], manapság az az ember, aki a szabadságprogramot komolyan veszi […], sem liberálisnak, sem szocialistának nem vallhatja magát”, vagy „liberálisnak is és szocialistának is kell vallania magát” (349).

Semmi nyoma nincs annak, hogy Bibó valaha Marxot olvasott volna, a marxizmusról szóló terjedelmes tanulmányfejezetei a korabeli kommunista zsurnalisztikát fogadják el autentikus forrásként, ezt viszont remekül bírálja – de abban a hiszemben, hogy Marx (nem létező) osztályharc-elméletét cáfolja meg. Szabadságtörténeti nézeteit – „a szabadság kis köreit” – kompetens szakemberek szerint Hajnal Istvántól merítette [4], aki a szabadságot a középkori „kiváltságok” általánossá válásának lassú folyamatából eredeztette. Ez igaz, csakhogy ez nem Hajnal István saját gondolata, hanem a konzervatív német történetírás – angol romantikus forrásokból csörgedező – közfölfogása, amely a szabadság történetéből kihagyná az enciklopédistákat, a philosophe-okat, még Rousseau-t és Kantot is, mindközönségesen tehát a fölvilágosodást és a francia forradalmat. (Ennek sokkal szubtilisabb verziója Max Weber kálvinista/kapitalista párhuzama zseniális és hírneves művében, 1905.) Hajnal és Bibó közvetítésével ez az antimodernista szabadságfölfogás tovább él Magyarországon, pl. a „civil társadalom” félreértéseken alapuló mítoszában, a skót fölvilágosodástól és Hegeltől gondosan megtisztított, elvont formában. Ugyaninnen származik Szűcs Jenőnek az „Európa három történeti régiójáról” szóló elmélete, amelynek a befolyását korábban „kárhozatosnak” neveztem, s amely úgyszintén a kalapos király kísértetével küzd (abszolutizmus, nemzetek fölötti államszerkezet, racionalizmus), akárcsak szinte az egész magyar (és a régi német) történetírás.

(Folyt. köv.)

[1] –  Bibó István Összegyűjtött írásai 1. Az európai politikai fejlődés értelme, s. a. r. Dénes Iván Zoltán, h. n. [Bp.]: Kalligram, 2016, 1107 lap, 8000 Ft. Mivel ez nem könyvbírálat, a kiadás elveivel és módszereivel nem vitatkozom. A publikáció ténye (a harmadik összkiadás-kísérlet) önmagában jelentős és üdvözlendő. A kiadás előzménye a Bibó István Szellemi Műhelynek az Argumentum kiadónál megjelentetett sok kötetes, kommentált Bibó-sorozata. Itt megemlíteném még Dénes professzor historiográfiai munkái közül a Szekfű Gyuláról írott érdekes tanulmányokat.

[2] –  Szekfű Gyula: Forradalom után [1947], szerk. Glatz Ferenc, Labányi Ágnes, Bp.: Gondolat, 1983 (részletei letölthetők innen); Csécsy Imre: „Értelmiség és polgárság a demokráciában” [1947], in: Csécsy: Radikalizmus és demokrácia, szerk. Valuch Tibor, utószó: Szalai Pál, Szeged: Aetas, 1988, 205-229

[3] –  Lásd pl. Fritz Stern: The Politics of Cultural Despair: A Study in the Rise of Germanic Ideology, Berkeley: University of California Press, [1961] 1984, kül. a Moeller van den Bruck-fejezet (183-266); George L. Mosse: The Crisis of German Ideology, New York: Grosset & Dunlap, 1964; Karl Löwith: Von Hegel zu Nietzsche, Stuttgart: Kohlhammer, 1964 (angolul letölthető innen); Ralf Dahrendorf: Gesellschaft und Demokratie in Deutschland, München: Piper, 1965; Peter Gay: Weimar Culture: The Outsider as Insider, London: Secker & Warburg, 1968. S ezek csak azok a közismert művek, amelyeket Bibó régebbi kommentátorai használhattak volna.

[4] –  Vö. Lakatos László: „Az eredeti felhalmozás” [a cím megtévesztő], Eszmélet 116, 2017. tél, 196 skk.

Forrás: https://merce.hu/2018/01/22/tgm-bibo-1-mentalitas-alkat/

Bibó (2): Magyar alkat

A Bibó számára tűrhetetlen politikai magatartás lelki lényege az, hogy a kollektív félelem akaratlanul magára zúdítja azt, amitől fél.

Félelmek: a kommunisták és a reakció

Amikor a reakció fél a kommunistáktól (1945-47), akkor evvel fölidézi a „direkt akciót” (az intézményeken kívüli, de az intézmények belsejéből irányított erőszakot), holott a kommunisták nem akarnak 1919-et, azaz „proletárdiktatúrát”.

Amikor a kommunisták azt látják, hogy a reakciósok (konzervatív úriemberektől szélsőjobboldali nacionalistákig) a kommunisták ellen a nem kommunista, ám demokratikus többséghez (a kisgazdapárthoz) csatlakoznak, nem lévén saját pártjuk, akkor megrémülnek tőle, hogy visszatér a „fasizmus”, nem látnak mást, csak „egyetlen reakciós tömeget”, amelyet meg akarnak osztani és megfosztani a képviselettől, akkor fölidézik az 1945 előtti antikommunizmust és ellenforradalmiságot, amelytől rettegnek, s amely e rettegés nélkül erőtlen lenne.[1] Ezért a kommunisták a kisgazdapártot – azaz nemcsak a valódi reakciót, hanem a nem marxista demokratákat, a mérsékelt konzervatívokat, keresztyén liberálisokat stb. is –  támadják.

Evvel pedig a kor az ország sorskérdésévé a „pro vagy kontrakommunisták” problémát tette. Az erős, energikus, elszánt, szervezett, de számszerű kisebbségben lévő kommunisták, akik csak a saját vezetésükkel tudták elképzelni a „népi demokráciát”, emiatt megkísérelték, hogy erőpróbát kényszerítsenek ki az általuk irányított rendőrség (s kimondatlanul persze: a Vörös Hadsereg) segítségével.

Ezért életfontosságú, hogy a reakciót: az „úriemberek” uralmát, a rendi társadalmat, a szociális gőgöt, a parasztmegvetést megtestesítő úri múltat elvető gazdatársadalmat, polgári értelmiséget, antifasisztákat stb. megkülönböztessék a reakciótól.

Ezért javasolja Bibó István, hogy az akkor még minden pártot magába foglaló (nagy)koalíció centrumában a két balközép erőnek – a Nemzeti Parasztpártnak és a Szociáldemokrata Pártnak – kellene állania. (Természetesen az akkori balközép erők programja ma szélsőbaloldalinak számítana.)

Tudni való, hogy a második világháború utáni első években (rövid távon) sem a Szovjetunió, sem a kelet-európai kommunista pártok nem voltak elszánva az egypártrendszerű, terrorisztikus diktatúra bevezetésére; beérték volna a szovjet befolyás garantálásával, vegyes gazdasággal, korlátozott egypártrendszerrel.[2]

Úgy látszik, a „fordulatot” világpolitikai tényezők gyorsították föl (amerikai atombomba, Marshall-terv, német kérdés, Tito). A kelet-európai szovjet csatlóspártokat meglepetésként érte, de a diktatúrás fordulatot fegyelmezetten, hatékonyan végrehajtották (nem mintha korábban ne törekedtek volna elhatározó befolyásra). Az 1948 előtti vitákra azonban még nem lehetett hatással.

Bibó, a parasztpárt balszárnya – és a szociáldemokrácia – azonban nem lehetett a cselekvési szabadság teljes birtokában, mert bár (a kommunista párttól eltérően) demokráciát akart, nem volt hajlandó engedményeket tenni az úri rend maradékainak (a kommunista párttal megegyezően), és ez kijelölte az útját a baloldalon, amelynek messze a legdinamikusabb és legcéltudatosabb része az MKP volt. Bibó javaslata a balközép autonómiájának megőrzésére jellegzetes.

 „Koalíciós erkölcs”

„A központi baja azonban az egész koalíciónak… az, hogy nincs erkölcse, enélkül pedig koalíció tartósan lehetetlen. Nem is olyan fontos, miféle erkölcsi kódex az, fő az, hogy legyen. Lehet a kaszinói túlzott előzékenység és tüntető becsület erkölcse, lehet a megbízható üzletember erkölcse – ma leginkább erre volna szükség – , és lehet a kollektivista testvériség erkölcse, csak az kell, hogy lehessen rá számítani. Vagy azt mondjuk egymásnak, hogy »számíthatsz reám, kérlek alássan«, vagy azt mondjuk, hogy »ilyen és ilyen teljesítmények fejében ennyi meg ennyi százalékos engedményt adunk, s azt álljuk is«, vagy azt mondjuk, hogy »a nagy kollektív célért életünket és vérünket«, de vagy így, vagy úgy, valaminek kell lennie, ami a szimpla célratörés nyerseségét enyhíti…”[3]

A kommunista párt erőteljes megjelenése sok helyütt az európai kontinensen másoknak is problémákat okozott a nem kommunista baloldalon. Természetesen másként merült föl ott, ahol a párt az antifasiszta ellenállás fő ereje volt, mint Francia- és Olaszországban, illetve Jugoszláviában. Ott legitimitása nem volt kérdéses, azt kellett megnézni, hogy szocialista szemszögből mi az értéke. [4] Hogy mi az értéke a várva várt antikapitalista forradalom szemszögéből. Ez természetesen nem Bibó István látószöge. Neki a nagybirtokos arisztokrácia és a hivatalnoki-jogászi-katonai elitté modernizált dzsentri által dominált rendi Magyarországgal volt dolga, amelyet az akkori nem kommunista baloldallal összhangban népi (plebejus) demokráciával, kisparaszti mezőgazdasággal, államosított nagyiparral és bankrendszerrel, fejlett társadalombiztosítással, vállalati és területi népi önkormányzattal, átfogó népi-világi kultúrával és a munkásnépre kiterjedő szellemi fejlődéssel, a kasztos egyenlőtlenség és az úrtisztelet radikális fölszámolásával akart fölváltani – egyetértésben a népi írókkal, a radikális párttal és a szociáldemokráciával. (Persze a nézeteltérések is kiderültek hamar: a németek kitelepítésével szociáldemokrata, kereszténydemokrata, radikális és szocdem értelmiségiek fordultak szembe, parasztpártiak és kommunisták nem. Szóval a nacionalizmus ezúttal is vízválasztó volt, de nem a jobb- és baloldal között, hiszen akkoriban jobboldal alig volt, bármit mondott is erről a Szabad Nép.)

Annyira nem a szocialista forradalom volt napirenden, hogy az MKP ismételten kinyilatkoztatta: a magántulajdon szentségének elvi alapján áll (retorikája sokkal jobboldalibb volt, mint a szociáldemokráciáé), és elvégre a kommunista Nagy Imre volt „a földosztó miniszter”.

Reformszövetségek, reformellentétek

A Horthy-korszakban ugyan fejlődött a tőkés gazdaság, de társadalmilag és kulturálisan idegen testként állt külön a neobarokk Magyarországon: mind a tőke, mind a munka, mind a burzsoá, mind a proletár (a tizenkilencedik századi városi munkásság német vagy németül beszélő szláv és zsidó volt, bár mára el is felejtették, hogy volt zsidó proletariátus és kisiparosság) „nem magyar”-ként tartatott számon, főleg zsidóként vagy „osztrákként”.[5]

A „magyar” kapitalizmust mindig államkapitalizmusként képzelték el a jobboldalon Imrédy Bélától a mai orbánista ideológusokig; ám eddig a magyar államkapitalizmus csak a Kádár-rendszerben ért el sikereket. 1945-ben az „újjáépítés”, az „iparosítás” és a „fejlesztés” programjai egyszerűen zárójelbe tették a tulajdonformákat, kivéve a késő kvázihűbéri agrárbirtokosság tulajdonát, amelyet – az elmaradt polgári forradalom miatt – a „népi demokráciának” kellett likvidálnia.

Ez volt a „szociális” alapja a kommunista párt és a népi írók, a népi mozgalom stratégiai szövetségének, amelyet az SZDP már az 1930-as évek óta mély gyanakvással nézett. Az SZDP az urbánusokat támogatta, a fő urbánus – a kommunistáktól elszakadt, de marxista József Attila – nemcsak a Szép Szó szerkesztője volt, hanem a Szocializmus publicistája is.

A szociáldemokrácia a népiek helyett a „haladó polgársággal” (többségében persze zsidókkal) óhajtott szövetkezni, evvel is összefügg az, hogy a fasiszta közelmúlttal szemben a legkíméletlenebb a Haladás c. lap volt[6], amelyet radikálisok szerkesztettek, de szociáldemokraták írtak, pl. Ignotus Pál és Faragó László, s amely kiváltotta az MKP és más nacionalisták legmélyebb gyűlöletét. [7]A kommunisták ekkor közismerten nemcsak a németellenes nacionalizmussal, hanem az antiszemitizmussal, sőt: az anti-antifasizmussal is kacérkodtak. (Ignotus Pál írta később, mennyire szerette volna, ha Bibó az SZDP-ben munkálkodott volna, de – teszi hozzá kesernyés mosollyal – így legalább a Rákosi-korszakban nem csukták le vagy telepítették ki, mint a szocdem – kíméletlenül, doktrinéren antifa – értelmiségieket.)

Mindezekhez Bibó Istvánnak nem volt semmi köze, ő éppenséggel az indulatokkal, félelmekkel, ressentiment-nal, haraggal és bosszúvággyal szemben a tisztázó igazmondás és ugyanakkor a toleráns bölcsesség hőse és szentje volt. Ebben a demokratikus világlátásra és érzületre, továbbá a common sense-re támaszkodott (ez kicsit több, mint a „józan ész”), neki mindenfajta elmélet elvakult rögzöttséget jelentett, ami akadályozza a rugalmasságot, az ítélőképesség és a tiszta valóságszemlélet érvényesülését, az erkölcsi phronésziszt.[8]

A félelmi múlt

Innen kell nézni Bibó sok tekintetben éleslátó – sőt: clairvoyant – mentalitástörténeti, s hogy a korszak divatterminusával éljünk, „nemzetkarakterológiai” munkáit. „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” (1946)[9] megmutatja, hogy a hadiszerencse és a birodalmi alakulások ellenére nagyjából épen maradtak a középkori nációk, amelyek a Habsburg-monarchia összeomlása után természetes életükre ébredtek, mint a lengyel, magyar, cseh nemzet. Ugyanakkor a torz körülmények között fölébredt nemzeteszme, amelynek nyomán összeütközött a területi és az etnokulturális elv, s amelyből keletkezett – különösen az első világáború utáni, Párizs környéki békék miatt – az allogén kisebbségek által instabillá tett nemzetállamok válsága, illetve a német és magyar esetben a határrevízió és a revanche mint nemzeti cél, a természetes alakulásnak legalább annyira akadálya, mint beteljesülése lett. Ezáltal mind Csehszlovákia, mind Lengyelország, mind Nagy-Románia, mind Jugoszlávia a két háború között reprodukálta a Habsburg-monarchia nemzetiségi problémáit, osztrák nemzet nem jött létre (az ausztriai német nacionalizmus – a baloldalon is! – az Anschluß pártján volt és maradt), Németország és Magyarország pedig belemerevedett az irredenta attitűdbe. Ebből evidens módon következett az újabb háború veszedelme. Mindezt a politikai vakság, gyanakvás, gyűlölködés, kölcsönös félelem, elvadult hatalmi gondolkodás közbejöttével kihasználta az egyébként már nem nacionalista (hanem rasszista) szélsőjobboldal, az ismert eredménnyel.

Itt mutatkozik meg a maga szépségében Bibó intuitív politikai tehetsége. Vegyük ezt a megtévesztően egyszerű, zseniális leírást:

„Mindhárom [Lengyelország 1772-1794, Magyarország 1825, Csehország 1918-1938] egy ideig azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló lakosságot egységbe kovácsolni. Ezt a reményt mindenütt a francia fejlődés nagy példája éltette, ahol a nagy forradalom hatalmas élménye oly sikerrel kapcsolt be más nyelvű kisebbségeket az egységes nemzeti tudatba. Azonban a francia példakép mögött kétezer éves kultúrfejlődés, ezerötszáz éves politikai keret, ezeréves központi hatalom, ötszáz éves nemzeti öntudat és a nagy francia forradalom presztízse állottak. Ezt a példát akarták utánozni a hosszú tetszhalálból felébredt s a puszta létezés nehézségeivel küzdő kelet-európai államok. Így a demokrácia egybeforrasztó erejébe vetett reményük természetszerűen hiúnak bizonyult, és bekövetkezett Lengyelország teljes felosztása, a magyar szabadságharc 1849. évi bukása és Csehszlovákia 1938-39. évi katasztrófája.”[10]

Illúzió, öncsalás, szervetlenség, a történeti érzék hiánya, mesterkélt mintakövetés: Bibó István – és tőle annyira idegen magyar auktorok: Szabó Ervin (gondoljunk ’48-as könyvére[11], a Társadalmi és pártharcokra), Szekfű Gyula, Németh László – egybecsengő ítélete (de sok tekintetben még a Jászié is). Ám egyedül Bibónak ez a lényegi mondanivalója, nemcsak történeti ítélete.

Semminő bűnért nem lakolunk meg annyira, mint a helyzetre nem illő fogalmi szerkezetek erőltetéséért, a strukturális-históriai süketségért, a történelmi újdonság és sajátszerűség föl nem ismeréséért, a valóságérzék (ami azt jelenti: a mindenkori konkrét különösség meglátása) hiányáért, ami az egyik oka az erőszakosságnak és a bürokratikus, kultúraidegen elnyomásnak.

Ennek a kiemelése az egyik fő érdeme a kétségtelenül nem tökéletes bibói analízisnek. Ebben viszont tagadhatatlanul igaza van. Az ő nézőpontjából még Szekfű és Németh László utópiája (a sajátságosan „magyar”, az idegen-doktrinér vezéreszméktől független, építő és népbarát elitek kinevelése) is elvont és mesterkélt. Bibó – persze a fasizmus és a végső összeomlás ördögi leckéjén átesve (a többi idézett írástudó azelőtt írt, hogysem ezt tudomásul vehette volna) – elvetette mind a délibábos csodaszereket, mind „a hamis realizmust” (pláne ha a kettő egybeesett, mint Szekfűnél).

Itt persze közbe kell vetnünk, hogy a sajátos „magyar tragédia” egyik fő eleme az, hogy a progresszív-modernizáló rendszabályok szinte mindegyikét a néptől idegen, nemzet fölötti instanciák léptették életbe, II. József császár türelmi pátensétől és egyéb lényeges reformjaitól a ’48-i forradalom által elszabotált jobbágyfölszabadítás Bach-korszakbeli, „önkényuralmi” végrehajtásáig, a dinasztia kísérletéig a demokratikus (általános, egyenlő és titkos) választójog bevezetésére mintegy államcsínnyel, alkotmányellenesen az ún. darabontkormány idején (az udvart és a hadsereget ebben a teljes akkori magyar baloldal, Ady is támogatta), a sztálinisták és a demokraták összefogásával megvalósított földosztásig (háttérben a szovjet hadsereggel), amelyet már Berzeviczy Gergely (1763-1822) követelt[12] – majd a Széchenyi szorgalmazta fejlesztés-iparosításig a „létező szocializmus” korában, és í. t.

A valóságos népmozgalmak (vagy a hiányuk) és a „fölülről-kívülről” kierőszakolt reformok („haladás”) ellentéte Bibó István szerint „az eltorzult magyar alkat” egyik fő oka. A Bach-korszak „haladó reformjait” is kiválóan elemzi:

„…Ez a megbizonytalanodott abszolutizmus a II. József rendiségellenes, reformer és felvilágosodott abszolutizmusának a sivár, bürokratikus és klerikális árnyéka volt csak, lebonyolította a jobbágyfelszabadítást, de a társadalmi felszabadulási folyamat továbbfolytatásának a legkisebb szándéka nélkül, modernizálta és egyes rendi maradványoktól megtisztította az állami kormányzatot, de a társadalom rendi hierarchiájának az érintése nélkül, leintette a nemzeti torzsalkodásokat, de a népek felszabadulási igényeinek a legkisebb elismerése nélkül.”[13]

Az a Szekfű által is leírt helyzet, amelyben a magyar köznemesség, majd a polgári középosztály is azt hitte, hogy a Monarchiát lebírhatatlan európai-nagyhatalmi érdekek tartják életben, másrészt pedig a Monarchia katonai-adminisztratív ereje nélkül nem lehet elnyomva tartani a magyarországi nemzetiségeket, beletörődéshez és öncsaláshoz vezetett (a nemzetiségek emancipációja/elszakadása a háborús vereség nélkül is bekövetkezett volna a Monarchia keretében, méghozzá Bécs egyértelmű támogatásával: a Habsburgok 1848/49-ben összefogtak a magyarországi-erdélyi nemzetiségekkel és a horvátokkal, később is ellenezték a Tiszák nemzetiségi politikáját, s csak a magyar ellenállás miatt pártolták félszívvel [bár teljes szívvel pártolták volna, ha lehetett volna] František Palacký ausztroszláv-trialista és a román Aurel C. Popovici összbirodalmi-föderalista javaslatait.)

Öncsalás, illúziók, vakság, etnikai önzés, hamis arisztokratizmus, a kelet- és közép-európai környezetet illető tudatlanság, félreértett (leegyszerűsített, nem honosított) nyugati modellek, a parasztság magára hagyása és kegyetlen kizsákmányolása, az értelmiség zömének népidegensége, beteges hazudozás, a nemzeti érdekek rövidlátó vagy hamis megítélése, kóros külpolitikai impotencia – „az eltorult magyar alkat” és a „zsákutca” megannyi aspektusa, amelyhez persze hozzátartozik az is, hogy a nemzet soha nem hallgat nagyjaira, így Bibóra se. (Pedig Bibó elég eklektikus volt: hatott rá a konzervatív Hajnal István és Magyary Zoltán, a liberális Hans Kelsen és Horváth Barna, a népi marxista Erdei Ferenc [rossz jellem, de nagy tudós] – nem szólva Németh Lászlóról – , akikkel szemben nem volt kritikátlan.)

Ilyen alkatú „államalkotó” nemzeti középosztálynak kellett szembenéznie Hitlerrel és Sztálinnal.

(Folyt. köv.)

(Címoldali kép: Vasárnapi Hírek)

[1] – „A magyar demokrácia válsága” (1945), in: Bibó István Összegyűjtött írásai, s. a. r. Dénes Iván Zoltán, Bp.: Kalligram, 2016, 744-822. (Az írás – itt is publikált – vitájában Lukács György, a nagy gondolkodó, a világhírű tudós rosszhiszemű, álnok és kezdetleges hozzászólása [795-811] a föltűnő. Ebben az összefüggésben, ilyen ellenfelekkel Bibó csakugyan naivnak tetszik. Pedig nem volt az.)

[2] –  Vö. Bence György, Kis János: „Határolt forradalom, megszorított többpártrendszer, feltételes szuverenitás”, in: Bibó-Emlékkönyv, I., [kézirat/szamizdat, 1979], Bp./Bern: Századvég/Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1991, 386-403. (Ez a kitűnő tanulmány nemcsak a „koalíciós időszakról” szól.)

[3] – Bibó: i. m., 785.

[4] – Vö. Maurice Merleau-Ponty: Humanisme et terreur. Essai sur le problème communiste, Párizs: Gallimard, 1947; Jean-Paul Sartre: „Les Communistes et la paix” (ezt a Les Temps modernes közölte folytatásokban, 1952-54, majd a Situations VI. kötetében jelent meg, Párizs: Gallimard, 1964). Lásd erre Merleau-Ponty: Les Aventures de la dialectique, Párizs: Gallimard, 1955, ahol Sartre írásával is vitázik. (Vö. még Albert Camus: L’Homme révolté, Párizs: Gallimard, 1951; magyarul: A lázadó ember, ford. Fázsy Anikó, 2. kiad., Bp.: Nagyvilág, 1999.)

[5] – Erről nagyon pontosan számol be Szekfű Gyula Három nemzedék c., máig óriási hatású művében (1920), bővített kiadás: Bp.: Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1934 (reprint: ÁKV-Maecenas, 1989). Róla még lesz szó. (A kései Szekfűről Standeisky Éva írt érdekesen Demokrácia negyvenötben c. könyvében, Bp.: Napvilág, 2015. Egyáltalán nem értek vele egyet, de ajánlom az olvasónak.)

[6] – Arcanum DVD-n elérhető: https://www.arcanum.hu/hu/product/Haladas/.

[7] – Az irányzat tipikus, kőkemény terméke: Horváth Zoltán: Hogy vizsgázott a magyarság? Bp.: Népszava, 1945.

[8] – Ebben rokona az általa hevesen utált – mert labanc, habsburgista, arisztokratapárti – Szekfűnek. Amit Szekfű széchenyiesen „magyar”-nak tekint, az a végső realizmus: a nemzet védelme, amelynek nem határozzuk meg a körvonalait; a kompromisszum és a makacs önvédelem pragmatikus elegye; a nemzeti előny forszírozása a lehetőség határáig; a népi elemek fölemelése a nemzeti elit által (ha lehet); minden „konstrukció” (monarchia, parlament, demokrácia) és doktrína (liberalizmus, szocializmus, protestantizmus) bizalmatlan kezelése. Ez odáig megy, hogy a – sokak szerint – legnagyobb magyar történész közömbös hőseinek eszméi iránt; a Deákot, Eötvöst, Keményt mélyen átható liberalizmusról gyerekes szamárságokat ír; azt képzeli, hogy a fölvilágosodás a francia forradalom után következik (a fölvilágosodás egyébként is a Horthy-korszak értelmiségének vakfoltja; büszke jelvénye a filozófiaellenesség majdnem minden irányzatban). Eötvös elméleti műveit irrelevánsnak tartja, mert mintegy túl magas színvonalúak. Kineveti egyik legkedvesebb könyvemet, amely évtizedek óta az ágyam melletti polcon fekszik – Szalay László: Statusférfiak’ és szónokok’ könyve (Duport, Fox, Pitt, Mirabeau, Chatham, Guizot, O’Connell, Thiers), Pest: Heckenast Gusztáv, 1847: gyönyörű munka pedig – , amelyet bizonyíthatóan nem olvasott (szerintem Eötvös Reformját [Lipcse, 1846], letölthető innen: http://mek.oszk.hu/05300/05343/html/ se tartá soha a kezében; kikacagja a fogházjavításról Lukács Móriccal írott munkáját [Pest: Heckenast, 1842] (http://mek.oszk.hu/12400/12406/), és ennek köszönhető Kölcsey iránti teljes értetlensége is. Egyáltalán nem érti, hogy miért kellett a kor nagyjainak (ld. még korábban pl. Joseph Freiherr v. Sonnenfels: Über die Abschaffung der Tortur, Zürich, 1775) a büntetések humanizálására fecsérelniük az idejüket. Ez nem gyakorlatias, szemben a Lánchíddal és a lóversennyel. Ami ellen egy életen át harcol – a liberalizmussal viaskodik, akár Bibó a marxizmussal – intellektuálisan csöppet se érdekli, akárcsak Bibót a marxizmus. Ugyanakkor döbbenetesen jó intuitív észrevételei vannak, s persze ott a legjobb, ahol saját személyes benyomásaira támaszkodhat. Ám gondolatok qua gondolatok meg se érintik. (Vö. Németh László: Szekfű Gyula, Bp.: Bolyai Akadémia, 1940, eredetileg a Tanúban, 1932 és 1935 között. Az egyik legizgalmasabb magyar polémia.)

[9] – Pest: Heckenast Gusztáv, 1847: gyönyörű munka pedig – , amelyet bizonyíthatóan nem olvasott (szerintem Eötvös Reformját [Lipcse, 1846], letölthető innen: http://mek.oszk.hu/05300/05343/html/  se tartá soha a kezében; kikacagja a fogházjavításról Lukács Móriccal írott munkáját [Pest: Heckenast, 1842] (http://mek.oszk.hu/12400/12406/), és ennek köszönhető Kölcsey iránti teljes értetlensége is. Egyáltalán nem érti, hogy miért kellett a kor nagyjainak (ld. még korábban pl. Joseph Freiherr v. Sonnenfels: Über die Abschaffung der Tortur, Zürich, 1775) a büntetések humanizálására fecsérelniük az idejüket. Ez nem gyakorlatias, szemben a Lánchíddal és a lóversennyel. Ami ellen egy életen át harcol – a liberalizmussal viaskodik, akár Bibó a marxizmussal – intellektuálisan csöppet se érdekli, akárcsak Bibót a marxizmus. Ugyanakkor döbbenetesen jó intuitív észrevételei vannak, s persze ott a legjobb, ahol saját személyes benyomásaira támaszkodhat. Ám gondolatok qua gondolatok meg se érintik. (Vö. Németh László: Szekfű Gyula, Bp.: Bolyai Akadémia, 1940, eredetileg a Tanúban, 1932 és 1935 között. Az egyik legizgalmasabb magyar polémia.)

[10] – Bibó: i. m., 843.

[11] – Rendes marxista könyvbarátoknak megvan mind a három kiadás: Jászi Oszkár bevezetésével, Bécs: Bécsi Magyar Kiadó, 1921; Horváth Zoltán előszavával, Bp.: Népszava, 1948; Szabó Ervin Történeti írásai, s. a. r. Litván György, Bp.: Gondolat, 1979, 239-582.

[12] – Vö. K. Havas Géza: „Egy falukutató a XIX. században: Berzeviczy Gergely” (1941), in: K. Havas: Talpra, halottak!, szerk. Kenedi János, Bp.: Gondolat/Nyilvánosság Klub/Századvég, 1990, 94-98.

[13] – „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” (1948), in: Bibó István Összegyűjtött munkái, 1., s. a. r. Kemény István, Sárközi Mátyás, bev. Szabó Zoltán, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981, 260. (Meglepően hasonló elemzés a meddő reformkísérletekről a Bibótól távol álló Szép Szóból: Gáspár Zoltán: „Konzervatív alkotmányreform vagy demokratikus átalakulás?” [1937], in: Gáspár: Közjogi villongások, s. a. r. Kenedi János, Bp.: Gondolat/Nyilvánosság Klub/Századvég, 1990, 97-109.)

Forrás: https://merce.hu/2018/01/29/tgm-bibo-2-magyar-alkat/

Kategória: Nincs kategorizálva | A közvetlen link.