Tamás Gáspár Miklós 70 éves. Ünnepi szavak kellenek, az életmű áttekintése és magasztalása. De talán éppen ez lehetetlen, ezt teszi lehetetlenné maga az életmű: áttekinteni és magasztalni az egészet. Nem mintha ne lenne benne folytonosság, de sokkal, sokkal érdekesebb a megszakítottsága. Mindenkinek megvan a maga TGM-je, én se beszélhetek másról, mint a magaméról, kockáztatva, hogy elvész az „általános TGM”, az áttekintés és az életmű egysége.
Az életművet azok a választások tagolják, amelyek politikai nézeteiben végbementek; de nem csak a korai baloldali irány konzervatívra váltása, majd az újra balra fordulás nagy fordulópontjairól beszélek itt. Ha Lukács György életét egyetlen választása határozta meg, amikor a kommunizmus mellett döntött, és amellett mindhalálig kitartott, akkor TGM útja a választás állandó lehetőségéről és annak állandó feladatáról beszél. Lukács választása a „Párt” nevét viselte, TGM választása a „mozgalom” névre hallgat. Ha nem lenne ilyen alternatíva a magyar baloldali gondolkodásban, azt kellene hinnünk, hogy marxistának lenni, baloldalinak lenni, sőt kommunistának lenni valóban egyet jelent – legalábbis is itt Magyarországon és tágabban Kelet-Európában – a pártossággal, a kollektivizmussal, a „realizmussal”. TGM a biztosíték arra, hogy létezik – itt is – elkötelezettség intézményi túlhatalom nélkül; demokratikus részvételiség „tipikusság” (az általános alá vetettség) nélkül; valamint politikai és esztétikai irrealizmus, az adott lehetőségeknek alá nem vetett gondolkodás.
Amikor azt mondom, én csak saját Tamás Gáspár Miklósomról írhatok, az persze azt jelenti, hogy a jelentős baloldali gondolkodóról írok. Nagy „fordulata” fiatal baloldali irodalomelmélészként ért, és eleinte nem kevés gyanakvással figyeltem. TGM mégiscsak az a filozófus volt, akit Roger Scruton mint Lukács György ellenszerét ajánlgatott könyve magyar kiadásának előszavában: a konzervatív gondolkodás hazai képviselője. Lassan vált nemcsak a magyar, de a kelet-európai baloldal ikonikus alakjává, legalább annyira tanulmányai, mint publicisztikája és aktivista tevékenysége nyomán. Egy mozgalmár esetében mindig szoros az összefüggés az elméleti és a gyakorlati tevékenység között, és soha nem meglepetés a nézetek állandó felülvizsgálata. Egy mozgalmár nem rendszert alkot, hanem pillanatnyi eszmetöredékeket sző egybe. TGM politikai publicisztikája éppoly fontos, mint tanulmányai (a 2004-es Szegény náci gyermekeink a harmadik Magyar Köztársaság talán legfontosabb politikai esszéje, amely alapvető megszűntének megértéséhez), de mint minden filozófus esetében, csak összefüggésében értelmes.
Baloldaliként eleinte kifejezetten antimarxista gondolatai voltak, csak később definiálta magát marxistaként. Hogy mit jelent TGM marxizmusa, azt persze nem abból tudjuk meg – mint ahogy oly sokan teszik –, hogy felütjük az értelmező kéziszótárt, vagy a tudományos szocializmus visszaköszönő közhelyeire támaszkodunk, hanem abból, ha elolvassuk szövegeit. Elsőnek talán a Telling the truth about classt, e hatalmas kulturális panorámát a munkásmozgalom és a baloldali gondolat történetéről. A szöveg egyik legalapvetőbb fogalmi ellentétpárja a rousseau-iánus és a marxista szocializmus megkülönböztetése nyomán születik meg. Marxistának lenni TGM számára mindenekelőtt azt jelenti, nem Rousseau szocializmusát követni. Marxistának lenni azt jelenti, történetileg kell meghaladni a kapitalizmust, ami azt is jelenti, ki kell használni azt, fel kell használni, hogy meghaladjuk; de azt is jelenti, hogy semmit nem lehet természetesnek venni vagy morálisan felértékelni, ami azt alkotja (éppen, mert történitleg kell meghaladni): nem lehet azt gondolni, hogy az elnyomottak különleges értéket képviselnek, mert az elnyomást kell megszüntetni, nem lehet azt gondolni, hogy a munkáskultúra magasabb rendű, mint a polgári, mert a munkásosztály célja önmaga felszámolása, nem lehet azt gondolni, hogy a munka értékes és ünneplendő, mert a munkát el kell törölni. „Marx a fausti démonizmus poétája: csak a kapitalizmus tárja fel a társadalmit, és a végső leleplezés, a végső apokalipszis, a végső reveláció csak úgy érhető el, ha keresztülgázolunk az elidegenedés homályán, amely, ha történetileg tekintjük, egyedülálló energiáját, diabolikus erejét tekintve. Marx nem „opponálja” ideológiailag a kapitalizmust, azt Rousseau teszi. Marx számára az történelem, Rousseau számára a gonosz.”
Ennek az alapállásnak következményei mindig mindenkit meglepnek, aki nem olvas TGM-et, például amikor azt gondolják, egy marxistának megértőbbnek kellene lennie az elnyomottak kultúrájával szemben, és nem lenne szabad ebben a – fausti, már-már ördögien etikátlan – modorban elmarasztalni életmódjukat. Legutóbb épp a kapitalizmus gyermekeiét, akik TGM hiperbolikus retorikával előadott lesújtó nézetei szerint megsemmisítik a közöset, jelen esetben a nemzeti kultúrát. Valójában nincs ebben semmi önellentmondó: a diabolikus marxizmus szerint nem lehet azt sem gondolni, hogy a nyelv, az irodalom romlása demokratikus nyelvhasználatot eredményezne, mert a kultúra romlása (azaz a társadalmi romlása) éppenséggel a kapitalizmus absztrakt, elidegenítő és eljelentéktelenítő logikájából fakad, a társadalmi individualizációjából, abból, hogy a közöset egyéni kényünknek-kedvünknek szolgáltatjuk ki.
Diabolikus retorikával írni mindig is közfelháborodást fog okozni, de mennyivel szegényebb lenne a mi számunkra rendelt közös, ha kizárólag a híg moralizálás uralkodna a magyar bölcseleti nyelven! Köszönjük, Gazsi, Isten éltessen!
Forrás: Élet és Irodalom-PUBLICISZTIKA – LXII. évfolyam, 47. szám, 2018. november 23.