Akárcsak elődje, Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is az „egész nép”, a „nemzet” képviselőjének tekinti magát, és vadul keresi a módját annak, hogy a nemzeti egység megteremtőjének szerepét eljátszhassa. A nemzeti egység, mint tudjuk, nem más mint az új uralkodó osztályok és politikai képviseleteik tartós kompromisszuma a társadalmi ellentételek, a társadalmi egyenlőtlenségek megoldatlanságának elfedése, „feloldása” érdekében. Karácsony mindenkinek tetszeni akar, csak éppen annak a többségnek nem, amely őt posztjára megválasztotta.
Emlékezetpolitikájában jobboldalibb akar lenni a szélsőjobboldali, neohorthysta Fidesznél? Hasonló fejlemények játszódtak le, játszódnak le Ukrajnában és a balti államokban, Lengyelországban és Csehországban. Legutóbb Prágában is – az ukrán modell alapján – összefogtak a liberálisok a ruszofób nacionalistákkal. Kijevben a liberális elnök és az őt támogató értelmiség végleg megtért az ukrán tömeggyilkos nácizmus hagyományához: Bandera és Suhevics hivatalosan is nemzeti hősök az új elnök, a humorista Zelenszkij számára is. Prágában is liberálisok döntötték le Auschwitz és Prága felszabadítójának, Konyev marsallnak a szobrát, hogy helyette a Hitler mellé állt náci kollaboráns vlaszovistáknak állítsanak emléktáblát hálából Prága felszabadításáért.
Alig több mint féléve van hatalmon Karácsony Gergely, és máris rátért a fentebb említett „kelet-európai útra“. Különféle, a hatalom vonzásában, a korszellemnek megfelelően tevékenykedő értelmiségiek ötletei alapján Budapest felszabadításának 75. évfordulóját „sikeresen” a náci kitörésről való megemlékezéssé silányította – a nemzeti egység jegyében. Majd nem kevésbé emelkedett értelmiségiek nyomására Magyarország és Európa náci uralom alóli felszabadításának 75. évfordulóját a magyar nők szovjet katonák általi megerőszakolásának megemlékezésévé stilizálta, erre vonatkozóan még emlékmű állítására is ígéretet tett. Mindezt anélkül, hogy a főpolgármester és ötletadói megemlítették volna, hogy a magyar megszálló csapatok mintegy három éven keresztül szovjet területen részt vettek a náci népirtásban, beleértve gyermekek és nők szisztematikus lemészárlását is, hogy a megerőszakolásokról ez alkalomból most ne tegyek említést. Karácsony mindezzel nyilván a jobbikos-fideszes „támogatóit” próbálta kielégíteni, bizonyára úgy gondolkodott, ha egy jobboldali emlékezetpolitikát erőltet rá Budapestre, akkor a jobboldal elnézőbb lesz vele szemben, a baloldal meg úgy sem tehet mást, mint hogy elfogadja ezt a nacionalista politikát, sőt – félelmében – majd mindenféle szamár érvekkel még meg is támogatja őt.
Karácsony legújabb döntése szinte karikaturisztikus, ő rendelte el – a Fideszen is túltéve – hogy a „trianoni gyásznapról“ egész Budapest méltó módon megemlékezzen. Miről is?
Ahogyan Karácsony és szellemi környezete a Győzelem 75. évfordulóján úgyszólván azonosan ítélte meg a náci és a szövetséges oldal áldozatait, most azt a „bűnt” követi el, persze a nemzeti egység nevében, hogy ismét belelovalja magát és a lakosság erre fogékony részét egy „összmagyar önsajnálatba”, a Fidesz és a Jobbik elődei által már régen megalapozott sérelmi indulatba. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy jelezze: Trianonért nem a nagyhatalmak önmagukban, nem az „idegenek”, nem a kommunisták a felelősek, hanem mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok és hatalmi elitjeik – milliók halálát okozó – bűnös háborús politikája.
Az elmúlt 30 év emlékezetpolitikai történetében, azt hiszem, egyetlen progresszív dolog történt, Karácsony elődje, Demszky Gábor kiállt a világhírű marxista filozófus, Lukács György szobrának elbontása ellen, amelyet nem régen, 2017-ben éppen jobbikos kezdeményezésre fideszes támogatással döntöttek le Újlipótvárosban, a Szent István parkban. Karácsony baloldali szavazóit a szobor visszaállításával kompenzálhatta volna, de nem tette. Vannak olyan barátaim, akik még mindig hisznek a karácsonyi csodában.
Quo vadis – Karácsony?
Krausz Tamás