„A világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre” Interjú Tamás Gáspár Miklós filozófussal a Mércén

Tamás Gáspár Miklós

Tamás Gáspár Miklósnak több mint 20 év után idén februárban új könyve jelent meg Magyarországon. Az Antitézis c. kötet 13, zömmel először angolul publikált, majd pedig számos más nyelvre lefordított marxista tanulmányt tartalmaz, amelyek 2001 és 2020 közt keletkeztek. A kötetet Sipos Balázs szerkesztette, valamint ő fordította le vagy fordította újra a kötet több szövegét is. Az Antitézis megjelenése kapcsán Tamás Gáspár Miklós filozófust, a Mérce barátját és állandó szerzőjét kérdeztük.

Mérce: Az interjút megelőző beszélgetéseink során arról írt, hogy az Antitézis az elmúlt húsz év baloldali reneszánszának hatására íródott, ám ennek a felizzásnak vége, a jelenség kimerült. A kötet bemutatóján azt mondta, hogy ebben a reneszánszban volt felületesség és illúzió is. Milyen illúziókba ringattuk magunkat New Yorktól Kolozsvárig? Miért merültek ki a baloldali mozgások Buenos Airestől Zágrábig? Mivé lettek az emancipatorikus törekvések?

Tamás Gáspár Miklós: Ezek voltak az első nagy baloldali mozgalmak, amelyek – amint ez már 1968-ban körvonalazódott – nem alapultak politikai szubjektivitáson és szervezett mozgalmon és programon. A nagy osztályok – a burzsoázia és a proletariátus – nem politikai szubjektumok többé; irtózunk a hatalomtól, tehát nem tudjuk megtörni a hatalmat. Melyek lettek volna a győzelem, a siker kritériumai? Hogy a nagyhatalmak kormányai átveszik és teljesítik a lázadók követeléseit? Hogy szétporlad a tőkés állam, és az irányítás is szétszóródik az autonóm közösségek között? Miközben az intézményi struktúra ellen nem történik semmi, és a jog működik tovább, akárcsak a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálat, a közigazgatás, a vasút, a népjóléti rendszer, a közoktatás, a bankok, a népbutító álkultúra…? Ez az elkeseredés és a csodavárás kombinációja volt. De nem szabad csodálkozni rajta. Azóta a konvencionális egyetemi és médiaipar – szokás szerint – terminológiai matricákat ragaszt mindarra, amit nem ért (lásd az olyan tartalmatlan ostobaságokat, mint a nem létező „populizmus” és a nem létező „neoliberalizmus”), megfosztva a zajló tragédiát még a maradék méltóságától is.

Anélkül, hogy akár a „leghaladóbb” megfigyelők megrezzennének és legalább másodpercekre abbahagynák az üres dumát, Európa fasizálódik. Lásd Franciaországban a „szeparatizmus” (vagyis a muszlim népesség) elleni gyalázatos, majdnem egyhangúlag megszavazott törvényt és napi rendőrterrort, a no persze külföldi „woke” ideológiai divat elleni állami propagandakampányt, amelyben Macron elnök első osztályú orbánistának bizonyul (mint egyebekben is). Lásd a Frontex és a korrupt hadiipar botrányait, az EU rendőrösödését és militarizálódását, a menekültek szűnni nem akaró gyötrését; a magyarországi ellenzék rasszista álláspontra helyezkedését a „migrációs” kérdésben; az oltásellenes és koronaszkeptikus mozgalmak kétségbeesett és őrült, amúgy tekintélyellenes félfasizmusát Nyugaton és „libertárius” hablatyolását nálunk. Mindez anélkül, hogy a magyar nyelvű sajtóban mindennek nyoma lenne.

A járvány fölfüggesztette az „emberi jogokat” és leállította az állítólagos nemzetgazdaságot, s kiderült, hogy mindennek alig van lényegi következménye. Mind a „liberális-demokratikus fölépítmény”, mind „a gazdasági alap” eddig is fiktív volt, jórészt szükségtelen, merő kiméra. Az eddigi takarékoskodás, „költségvetési egyensúly” stb. egyszerű kőkori babona.

A bomlással szemben ezúttal nincs forradalmi alternatíva, se pátosz, se gúny. De ennek súlyos történeti okai vannak, amelyek sajátosan a baloldalra tartoznak. Az intézményességnek és az önzés apokaliptikus-etikai elvetésének (azaz a történelmi „kommunizmus” forradalmi erkölcsének) az elutasítása az új baloldalon (majd az új baloldal negyven évvel ezelőtti megszűnése után az új évezred gyöngécske utómozgalmaiban) az az egyik fő oka, hogy – a nekünk kedves és bennünket inspiráló eretnek kisebbségek ellenállása és kritikája ellenére, amelyet már a földalatti bolsevik párttal szemben megfogalmazott a XX. század legelején mind Rosa Luxemburg, mind az akkor még nem bolsevik Trockij, hogy az anarchistákról ne is szóljunk – a forradalmi baloldal nem vétlen a Gulag és a sztálini jellegű diktatúrák létrejöttében és fönnmaradásában. Márpedig ez a modern történelem egyik legnagyobb katasztrófája, és amelynek a rettenetes nyomai ma is világosan láthatóak Kína, Vietnám, Oroszország, Ukrajna és a többi szovjet utódállam, továbbá Kelet-Közép-Európa sorsában.

És itt nekünk nem szabad a „whataboutism” ismert trükkjével más eredetű rettenetek (kolonializmus, fasizmus stb.) nyakába sózni a felelősséget. A magukat marxistának képzelő nagy munkásmozgalmak bürokratikus kaszárnyaállam felé menetelésének lehetőségére már a szocializmus XIX. századi kritikusai rámutattak. A létező kapitalizmus borzalmai láttán erre akkor legyinteni lehetett, és Lukács György nagyszabású és maradandó elmélete (az 1920-as években) politikai teológiává szublimálta ezt a legyintést. Ám a reálszoc (a „létező szocializmus”) államkapitalista „modernizációs” sikerei – amelyek tagadhatatlanok – sok millió ártatlan ember kínhalálán alapultak, amit soha nem szabad elfelejteni, különösen nekünk. A tanácsköztársaságot a hívei (vö. az összes emlékezésekkel) meghitt melegséggel és szeretettel csak „diktatúrának” becézték. Utólag is. Ennek fele se tréfa.

A forradalmi baloldal óriási történelmi hibái – a fanatizmus, a hősiességgel és önföláldozással kombinált kegyetlenség, a dogmatizmus, a szellem helyett a betű kultusza, a katonai fegyelem, a fönnállóval szembeni gőg, a kifelé-engedetlenség-befelé-konformizmus, a szektásság, a specializált mozgalmi nyelv, az önmegtartóztatásból, lemondásból, üldöztetésből és szenvedésből fakadó különleges elitizmus, az ecclesia pressa, az elnyomott katakombaegyház tudata, amely minden kívülállót eretneknek, ha ugyan nem egyenesen „istentagadónak” tekint – hatalomra kerülve megsokszorozódtak. Az intoleranciából és a világmegváltó küldetésből rendőrállami terror lett, és nem véletlenül. A régi földalatti mozgalom groteszk utolsó üzenete: amikor az NDK állami vagyonát kiárusító privatizációs ügynökség, a Treuhandanstalt vezetőjét, Detlev Rohweddert „kivégezte” a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) nevű terrorszervezet 1991-ben. De a régi kommunista (proletár) osztálypárt mindenütt megszűnt, és ez azokra nézve is következményekkel járt, akik mindig szemben álltak a lenini, a szovjet típusú rendszerrel az ultrabaloldalon – vagy akár a szociáldemokráciában.

Tamás Gáspár Miklós: Antitézis. Kalligram Kiadó, 2021.

Nem bízom semmilyen baloldalban, amely megfeledkezik a Gulagról és a szociáldemokrácia árulásairól (és az 1956 utáni kelet-európai posztsztálinizmus irányvesztett, anyagias, represszív tétovázásáról, a „pangásról”, amely évtizedeket pazarolt el nemzedékek életéből a nagy semmire).

Az új baloldalnak és a 2000-es évek „radikális” utórengéseinek a kudarca ennyiben igazolható és megbocsátható: nem óhajtottak a lányok és fiúk – helyesen – a lenini zsákutcába még egyszer besétálni. Igaz, így győzni se lehetett. A Párt kérdése – azaz az antikapitalista politikai szubjektivitás kérdése, amelyet eddig csak utópikusan tudtunk föltenni – megoldatlan.

Mérce: Az Antitézisben megannyi fogalmi tisztázást, illúziórombolást hajt végre. A bevett meglátásokkal szembemenő állításokat hosszan sorolhatjuk: a reálszocializmusnak vajmi kevés köze volt a kommunizmushoz, államkapitalizmusról érdemes beszélnünk; a reálszocializmus keleten páratlan modernizációs programot hajtott végre, egyben utat nyitott a korlátok nélküli, tiszta kapitalizmusnak… Kölcsönözhet-e a számunkra valamiféle előnyt, többletet, adhatja-e a nézőpontok gazdagságát az, hogy Kelet-Közép-Európából, a félperifériáról szemléljük a kései kapitalizmus tendenciáit, vagy csak nehezíti a dolgunkat?

TGM: Azt, hogy az 1917-ben létrejött rendszer államkapitalizmus, Lenin, Trockij és elvtársaik is tudták, de azt hitték, hogy ez (akárcsak a „proletárdiktatúra”) átmeneti jelenség. Azt nem tudták megmondani – technicista és produktivista banalitásokon túl –, hogy milyen társadalmi erők lendíthetnék át ezt a szisztémát a normatív értelemben vett „szocializmusba”. Azokat, akik ezt az átlendítést (bármennyire illuzórikusan) még szerették volna, „a régi gárdát”, Sztálin kivégeztette a moszkvai pörökben vagy meggyilkoltatta, mint a száműzött Trockijt. Hogy ne legyen félreértés. (Persze „a régi gárda” is hozzájárult az autentikus proletár kommunizmus leveréséhez Kronstadtban és másutt még a forradalmi korszakban… Tessék Malraux-t olvasni Kínáról.)

De nem ez a legérdekesebb történetileg, bármennyire meghatározta a mi sorsunkat Kelet-Európában és Ázsiában. Hanem az, hogy közvetve megváltoztatta az egész tőkés modernséget. Akármi volt a szovjet rendszer represszív-etatista lényege, kifelé a szocializmus emancipációs alternatíváját képviselte, mint annak idején Napóleon a francia forradalmat Németországban és Itáliában. A nyugati kommunista forradalmat meg kellett előzni – ezt hajtotta végre sikeresen a fasizmus – vagy energiáit pacifikálni és „termelőerővé” változtatni (mint a szociáldemokrácia meg a „jóléti állam”), és ezért a burzsoázia osztályuralmát, a plurális, laza „polgári társadalmat” föl kellett számolni, így az államkapitalizmus különféle változatai (fasizmus, New Deal, szociáldemokrácia, sztálinizmus) dominánssá váltak mindenütt. Egészen addig, ameddig a szocialista-kommunista energia ki nem hunyt (a gazdaságpolitikailag – amúgy logikátlanul és összevissza – „fogyasztói” szociáldemokratizált szovjet rendszerű országok és a nyugati „eurokommunista” pártok kapitalisztikus banalizálódása folytán), amikor (Thatcher 1979) az empirikus munkásmozgalom vívmányait, az államkapitalizmus egalitárius tendenciáit el lehetett törölni. (Hiszen 1968-ban lobbant föl utoljára a kommunista gondolat, már nem kellett tőle tartani.)

Egyetlen riválisa maradt a bürokratikus piaci szisztémának (ez nem volt többé ellentét: a piac dominanciáját a bürokratikus erőszak teremtette meg, akárcsak az ellentétét korábban), a militáns iszlám, amely bizarr módon sokszor polgáribb, mint a Nyugat: az iráni teokrácia bázisa a bazár középpolgársága volt, mint nálunk a reneszánszban és utána Savonarola, Luther és Kálvin teokráciájáé…

A mi „előnyünk” az lehetne, hogy tapasztalataink alapján nem dőlünk be annak, hogy a – jelenleg éppen posztfasiszta – államkapitalista kísérlet (vagy ennek a „baloldali” változata valamiféle etnikai jóléti állammal vagy mi az ördöggel) alternatívája lehet a jelenlegi „globális” kurzusnak, amely (ha jól megnézzük) szintén posztfasiszta elemeket mutat föl, ha nem is olyan sűrűségben és intenzitással, mint ezek az idiotikus kelet-európai (ázsiai és dél-amerikai) féldiktatúrák.

A kelet-európai intuitív konszenzus a kapitalizmust voltaképpen „a külfölddel” azonosítja (ezért nevezi „globalizációnak”, mintha a piac immár fél évezredes határtalansága újdonság lenne), amire a XVIII. század elején még volt némi ok, de az már régen volt. A kelet-európai rabló jellegű, obskurantista és represszív államkapitalista kísérletek viaskodása az EU „modernista” államkapitalista bürokráciáival: szánalmas látvány. A németországi – nálunk valamiért médiatitkot képező – neonáci terrorizmus ideológiailag igen közel áll a hivatalos jobboldal bizonyos köreihez. A Bundeswehr, a titkosszolgálat, a rendőrség tele van (amint ez ott közismert, jól föltárt tény) náci sejtekkel: ezt tartják nálunk az európai „liberális” mintaállamnak. A németországi és ausztriai hivatalos menekültellenesség ma már semmivel nem marad el az Orbáné mögött. A muszlimokat gyilkoló neonáci merénylők – és tüntetők – a világnézeti győztesek, akkor is, ha közülük a balszerencsés amatőröket olykor lecsukják.

A keserű tréfa az, hogy a nyugati muszlim ellenállás jelentős része (szintén) konzervatív, represszív, autoritárius. Ebben konkrétan megszemlélhető az, amit mondani szoktam, hogy a kapitalizmus betölti a teljes horizontot. Ezen nem változtat a társadalmi igazságtalanság miatti (indokolt) erkölcsi fölháborodás – amely örök, nem specifikus, analitikus erényei igen szerények –, amely mindig ott van és mindig ott volt a tájkép szegélyén.

A kelet-európai baloldal (amely ebben a régióban régről ismerhetné az etnikai hátrányos megkülönböztetést és elnyomást, amelyből bőven kijutott a kisebbségi magyarságnak is) „identitáspolitika” (ez egy másik értelmetlen egyetemi és médiacímke, amelyet a meg nem értett katyvasz egy-egy tetszőleges szegmentumára szokás föltűzni) címén hanyagolja el a kapitalizmus egyik mindenkori elnyomó funkcióját, amely a biopolitika terepén folytatja az osztályelnyomást más eszközökkel. (Ez volt 1848 és 1945 között a „nemzetiségi politika” és a „zsidókérdés”: semmi új, kedves elvtársaim, amint a bávatag értetlenség is a régi.) Az etnicizmus (előzményeivel együtt) legalább olyan szerves része a kapitalizmusnak, mint a tőzsdei árfolyamok meg a biztosítótársaságok.

Nem tudom, a félperiférián vagyunk-e még, miután a centrum szétkorhadt. Azt hiszem, ezek a centrum-periféria elméletek némileg elavultak, magyarázó erejük sose volt túl nagy. A hagyományos nyugati hatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) politikailag bénult válságterületek, a hagyományos uralkodó (közigazgatási és politikai) „elitek” (ahogy nálunk evvel a hagyományosan reakciós, félrevezető névvel szokták illetni őket) összeomlottak az agonizáló – egykor hegemón – magaskultúrával és tudományos tekintéllyel egyetemben.

A döntő világnézeti konfliktus ma az etnikai-faji és a társadalmi nemi (dzsender) területen összpontosul – miután a forradalmi osztálytudatot kiirtották – a szokásos módon: egalitárius törekvések az amúgy érintetlenül hagyott hierarchikus társadalomban. A versengő-agonisztikus konfliktustársadalomban (ami a kapitalizmus) mindenki, így az egalitárius erők is, győzelemre törekszik, ami a hierarchia szentesítése. (Ezt Nietzsche épp olyan jól tudta, mint Marx.) Ha a verseny – amelyet a sose létezett meritokráciával igazolnak olyan társadalomban, ahol a vagyonok zöme öröklött, mint pl. Amerikában – érintetlen alapelv, akkor elnyomásnak is kell lennie (hogy a győztesek győzelmét legalább egy időre garantálni legyen képes), s ilyen körülmények között az egyenlőségért folytatott harc (mint a kapitalizmusban oly gyakran, ha nem is mindig) Don Quijote-i jellegű. A szélmalmok vitorláit politikailag korrektre lehet fösteni, de ez nem sokat segít. A hierarchia átalakul, de minduntalan újjászületik.

Minden letűnő uralkodó réteg barbárnak tartja a föltörekvőket; most megijednek a színes bőrű gazdagoktól, politikusoktól, köztisztviselőktől, menedzserektől, kulturális és médiahatalmasságoktól (Angliában a kormány második és harmadik embere meg London főpolgármestere az indiai szubkontinensről származik, akár az új amerikai alelnök), ami sok mindent megváltoztat, de a hierarchia (az egyenlőtlenség) alapvető tényét csöppet se.

Akkor se, ha – Nyugaton – a hierarchia színezete változik, s a látható vezetők között több a nő, a kisebbségi meg a fiatal. Mindettől azonban az etnikai-rasszos-nemzetiségi-felekezeti-nemi elnyomás ténye megmarad, és épp ott, ahol mindig is volt: a kapitalista világrend szívében, ugyanott, ahol az osztályelnyomás.

Ezt csak a legradikálisabb univerzalizmus – a platonikus és keresztyén univerzalizmusnál is radikálisabb univerzalizmus – ellensúlyozhatná, amelyhez azonban olyan fogalmi kultúra lenne szükséges, amilyen ma lehetetlen.

Nálunk a létező szocializmus radikális modernizációs projektje egyrészt megszüntette (jobboldalon) az arisztokratikus és vallási hagyományokat (az itt-ott fölbukkanó kelet-európai vallásosság, mondjuk Lengyelországban, Romániában, Szerbiában stb. épp annyira ultramodern-dekadens jelenség, mint a radikális iszlám: modernség utáni pastiche-vakhit, pastiche-ortodoxia, pastiche-ultramontanizmus) és másészt megszüntette (baloldalon) a munkásosztály politikai autonómiáját a mozgalmaiban, amelyeket államosított s evvel szétzúzott. Itt tiszta kapitalizmus van, amelyet hagyományok nem korlátoznak, és amelyet a pusztán instrumentálisan fölfogott jog alig szabályoz. Elfelejtjük, hogy a barbár durvaság nem hagyományos. Ez nem elmaradottság, nem „visszatérés a múltba”, hanem nihilizmus, züllés, formátlanság.

A „proli” – más országokban a „segélyezett”, ami Magyarországon nem probléma, mert nincs segély – iránti dzsentroid és csendőri, gyűlölködő megvetés – amely a Horthy-korban rétegspecifikus volt, ma meg általános – társul az értelmiség (továbbá a tudás, a műveltség és a kulturális ismeretek és készségek) iránti mély utálattal. S mivel históriailag ez a két csoport a baloldal bázisa, a jobboldal minden mániáját és divatját szolgaian átvevő kelet-európai „baloldal” – és az egykori romantikus reakció fölvilágosodás-ellenességét és antiracionalizmusát majmoló, lendületesen fasizálódó nyugati egyetemi baloldal legregresszívebb divatjait is utánzó, az Instagram és a Szent Szövetség ideológiáit ötvöző fiatalságunk – saját magát gyalázza reggeltől estig (no és persze estétől reggelig). Tudják, azok a pofák, akik rasszizmusban Kantot marasztalják el, nem Hitlert. Jawohl. Azok, akik jobban gyűlölik a liberálisokat, mint a fasisztákat. Akiknek nem az egykulcsos adó és az alapvető fogyasztási cikkek magas forgalmi adója („áfája”), a képtelenül megdrágult lakbér, a szegényeket szegregáló oktatás vagy a nőbántalmazás a legfájdalmasabb az egyenlőtlenségben, hanem a jó modor és az igényes stílus. Majdnem mindenki osztozik ezekben a troglodita előítéletekben. Ez igen, a színtiszta kapitalizmus a legrosszabb formáiban, ezt sikerült létrehoznunk Kelet-Európában. De már mások is fölzárkóznak.

Mérce: Az Igazság és osztály című írásában kifejti, hogy két szocialista hagyomány létezik: az „angyali” rousseau-i és a „démoni” marxi. Az első a puritánságot hirdeti, az erkölcsösséget, a rousseau-iánusok azt hangoztatják, hogy a népihez kell visszatérni, hiszen ez kulturálisan és erkölcsileg is különb. Miért nem elégedhetünk meg a rousseau-iánus szocializmussal, amelynek kétség kívül nagyobb volt a mozgósítóereje? Mi a baj az egyenlőséggel?

TGM: Miért volna a puritanizmus egyértelmű az „erkölcsösséggel”? Mellesleg Rousseau nem volt puritán. És a „népihez” nem lehet visszatérni, mert a „nép” fogalma civilizációs eredetű, jelesül római konstruktum.

Rousseau nem egyszerűen a tőkés rendet, hanem a civilizációt ellenezte – művészettel és tudománnyal együtt –, mint ami szükségképpen erkölcstelen. Alapvetően az intézményesség nélküli, autentikusan érzelmi-ösztönös emberi együttélést javasolta, mert bízott benne, hogy a civilizációs külszíntől megszabadított, társadalom előtti ember alapjában szabad és jó. (Ami ugye a keresztyén, a bibliai fölfogás egyenes ellenkezője.)

Nem annyira Rousseau-val van baj, akinek a kultúrakritikájában rengeteg az igazság – és különben se nagyon hordott még egy ekkora zsenit a hátán a föld –, hanem a rousseau-i szocializmussal.

Mi a baj az egyenlőséggel? Semmi baj az egyenlőséggel, amely az egyik legfontosabb eszményünk. Ámde az egyenlőtlenség nem ok, hanem okozat. Az egyenlőtlenség politikai megszüntetése – amelyre a jakobinusoktól a bolsevikokig annyi forradalmi kísérlet történt – kivétel nélkül mindig sikertelen volt, hiszen ahol csökkent a jövedelmi egyenlőtlenség, ott elkerülhetetlenül más hierarchikus viszonyok erősödtek föl (mindenekelőtt a hatalmiak és igazgatásiak).

És azért volt sikertelen, mert az egyenlőtlenség a kapitalizmusban nem a jogi-politikai szabályozás (mindenekelőtt a nemesség – meg a klérus – és a közrendűek, illetve a férfiak és a nők alapjogi megkülönböztetése) következménye. Hanem azért, mert az alapjogi egyenlőség mellett az érték/értéktöbblet, a termelőerők és termelőeszközök elválasztása, a tulajdon abszolútsága, az áruforma, a piaci értékesülés spontaneitása (iránytalansága) az, ami az egyenlőtlenséget minden adó- és bérreform ellenére mindig újjáalkotja.

A rousseau-i szocializmus (nem Rousseau!) a fölületre irányul, és politikai mivolta miatt az egyenlőséget másképp, mint extrém erőszakkal nem tarthatja fönn – ez nem mindig fizikai erőszak. A rousseau-i szocializmus (így a bolsevizmus és több eszmerokona) nem szünteti meg a kapitalizmust, csak epifenomenálisan. (A többi államkapitalizmus meg se próbálta, hiszen funkciója épp a tőkés rend megmentése volt.)

Röviden: a világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre.

Egyébként nem igaz, hogy a marxi szocializmusnak nem volt nagy mozgósító ereje: de igen, az első világháború után – ha nem is tiszta formában, mert a históriában nincs tiszta forma – annyit mindenki megértett (egy időre), hogy a nemzet nem a kapitalizmus alternatívája, hanem az alapformája, amelyet az állammal, a tőkés magántulajdonnal és a patriarkális-represszív családdal együtt el kell vetni. A kapitalizmus elleni lázadás a nacionalizmus elleni lázadás nélkül fabatkát se ér: nem csoda, hogy a sztálini rendszerek nacionalisták voltak, akárcsak a többi államkapitalista szisztéma, és nem egynél még nacionalistábbak is. Nincs kapitalizmus etnicizmus és szexizmus nélkül – és megfordítva, nincs kommunizmus internacionalizmus és feminizmus nélkül.

Mérce: Mi a jelentősége annak, hogy a marxi koncepció szerint a munka a tőke szerves eleme, így például az egykor forradalmi szubjektumnak tekintett proletariátus nem haladhatja meg a kapitalizmust – pusztán csak azzal, ha önmagát is felszámolja? Amikormajd még a kövek is üdvözülni fognak… – ám születhet-e olyan forradalmi szubjektum a kapitalizmuson belül, amely elvezet bennünket az üdvözüléshez?

TGM: A munkaerő a tőke szerves eleme. De a proletariátus – akárcsak Hegelnél a hivatalnokság – az „univerzális osztály”, az osztály, amely fölszámolja az osztályokat (közben meg politikai – igaz, csak politikai értelemben – a kapitalizmus számolta föl őket 1933 után). A proletariátus nem törekedhet osztályuralomra – hiszen lényege a kizsákmányoltság –, hanem csak osztály nélküli társadalomra. Igen, ez volt a proletárpártok programja. Ámde a szocializmus mögöttünk van, elmúlt, történelemmé vált. A proletariátus nem politikai szubjektum többé – ahogyan a polgárság se. Forradalmi szubjektumok nincsenek. A kérdés megválaszolhatatlan.

A proletariátus definíciója a kommunizmus perspektívájából született, amely perspektíva ma már eszmei (s ebben az alakjában örök), amelyet Marx a valóságos mozgalomnak nevezett, amint az is volt. De legyőzték. A kommunizmus reservatio mentalis, az igazság eszmei fönntartása, permanenciája, invarianciája. Nem több. És nem kevesebb.

Mérce: Az ön munkáiban és nyilatkozataiban észlelhető egy kettősség: ezt valahol „kreatív kétkulacsosságnak” keresztelte el, s mély rokonságban áll Ady meghagyásával a „két lelkületű emberek”-ről. Ez annyit tesz, hogy egyszerre harcol az igazságtalanság ellen, küzd az egyenlőtlenség, a kirekesztés és a szabadságtiprás ellen, ám közben nyitott marad valami másra. A marxi koncepció nem hagy teret a moralizálásra – ám Marx sem türtőztethette magát akár A tőke első kötetének lapjain sem, amikor a gyermekmunkáról, a munkások nyomoráról írt. Létezhet rendszerdöntögető ereje a morális fölháborodásunknak? Mintha erre engedne következtetni Az új aszkézis című írása.

TGM: Adyra magam hivatkoztam. Ámde. A társadalmi igazságtalanság elleni harc nem moralizálás. Bár erkölcsi természetű. Én tudom, hogy az egyenlőtlenség, az elnyomás, a kegyetlenség, a hátrányos megkülönböztetés, a represszív társadalmi magatartás, a megvetés, a megalázás, a nyomor elleni harc nem a kommunizmus kizárólagos sajátossága; összefér a „polgári humanizmussal”, amin annyit s annyira jogosulatlanul gúnyolódtak a marxisták. Igaz, ez a „polgári humanizmus” semmi nem lett volna a nemzetközi munkásmozgalom gigászi nyomása nélkül. Se választójog, se kisebbségi jogok, se női egyenjogúság, se gyarmati fölszabadulás nem jött volna létre a történelmi szocializmus harcai nélkül, amely sok tekintetben humanizálta a régi kapitalizmust. De ezek az egalitárius és alapjogi küzdelmek nem vezetnek a kizsákmányoló, árutermelő, hierarchikus társadalmak bukásához. Ilyen illúzióink ne legyenek.

De én nem nézem le a javulást és javítást a létező – azaz tőkés – társadalmakban se, se a környezetvédelmet, se a progresszív adóreformot, se a szólásszabadságot, se a női kvótát, se a menekültek befogadását, se a melegek és a színesek védelmét és nyilvános elismerését, se általában a szelídség térhódítását. Mindez összefér a kommunista programmal, de ez nem az. És különben sincs senki, akinek kommunista programja lehetne.

Mérce: Azt írja a Hajnali tűnődések a kommunizmusról és egyebekről esszéjében, hogy „a »kommunizmus« mint politikai projekt és mint mozgalom már jóval a második világháború előtt elpusztult”[1]. Mit kezdjünk hát a fogalommal? Érdemes még arról beszélnünk, hogy kommunisták vagyunk? Milyen lobogót emeljünk a magasba?

TGM: Ez nem választás kérdése. Nem tudom, miről érdemes beszélni, de ha kommunisták vagyunk, akkor kommunisták vagyunk, ezen nem lehet és nem kell változtatni – amennyiben helyes. És mivel történelemről is szó van, ebből az önmeghatározásból bőven van mit kizárni. Én nem vagyok a sztálinisták vagy maoisták elvtársa. De a szociáldemokratáké se. Tüntetésen került már a kezembe vörös zászló, és lobogtattam is, le is fényképeztek vele, ki is nevettek. Nem röstellem. Nagy zászlólobogtatásra – a vörös vagy a fekete, vagy a vörös-fekete zászló lobogtatására – nem nagyon van autentikus alkalom (bár a nosztalgia nem szégyen), de az eszmetagadásra nincs ok. Föltéve, hogy fönntartjuk az eszmei tisztaságot – és nem Révai értelmében. Hanem pont ellenkezőleg. (Ha arra gondolok, ki mindenki lobogtatta a vörös zászlót, rosszul leszek az undortól. Amikor látom a vörös zászlós, sarló-kalapácsos dekorációt a Kínai Népköztársaság vagy a Vietnámi Szocialista Köztársaság állami szertartásain, nem érzek semmiféle testvéri szolidaritást. Ez annak az immár dekadens államkapitalizmusnak a posztumusz sikere, amelyet így vagy úgy, de mindig elvetettünk.)

A kapitalizmus valamilyen formában kitermeli magából az ellenkezőjét. Hogy a legközelebbi nagy forradalmi válságig érdemes-e szívós, kimerítő, közvetlenül kevéssé reményteli fölforgató (szubverzív) fogalmi és érzelmi munkát végezni, az csakugyan erkölcsi kérdés.

Mérce: Több írásában is utal arra, hogy 2015 fordulópont volt nem csak a magyarországi politikában, de az európaiban is. Számosak „menekültválságról” írtak, ám könnyen megfordíthatjuk az állítást, mondván: mi vagyunk válságban, azok, akik a befogadást és segítségnyújtást elutasították. De mi került válságba 2015-ben, s minek a válsága tart a napjainkig?

TGM: Ne túlozzunk, mondom magamnak. Csak kiderült valami ismét (s azóta is folyamatosan kiderül): a jelenlegi szisztéma nem teherbíró, képtelen a maga alapelveinek a fönntartására. A nemzetközi élet alapvető keretén – ami az ENSZ, a nemzetközi jog egyik legfőbb garanciája – mindenki röhög. Mi került válságba? A nem fasiszta kapitalizmus utópiája került válságba. S ez a válság tart máig.

Mérce: Ön a posztfasizmus fogalmával él, s így határozza meg: „A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját”. Milyen kapcsolatban áll az Ön által alkotott fogalom Deleuze és Guattari koncepciójával a mikrofasizmusról? Ha a fasizmus – ahogyan írja – „megmentette a kapitalizmust, hiszen legyőzte a nyugati szocializmust”, adódik a kérdés, hogy a posztfasizmusnak/mikrofasizmusnak mi az ellensége?

TGM: Nem élek vele, hanem tőlem származik ez a fogalom (2000-ben publikáltam ezt a Boston Review-ban, aztán sok nyelven még), és nincs köze Deleuze és Guattari fogalmához, amelyet nem is szeretnék használni.

A posztfasizmusnak sok ellensége van – a polgári demokratáktól az anarchokommunistákig –, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy kik a posztfasizmus áldozatai. Mindazok, akiket az univerzális állampolgári állapotból kizárnak – márpedig a fölvilágosodás egységes öröksége szerint ilyen vagy olyan státuszban mindenki állampolgár, nincs olyan személy, akinek nincsenek politikai jogai. Ezt a fasizmus, a nácizmus tagadta meg nyíltan még belül, nemzetállami keretek között is (tehát nem a gyarmati lakosság vonatkozásában), azaz a legradikálisabban, és evvel megszakította az univerzalizmus felé tartó fejlődési trendet és a hátrányos megkülönböztetéssel és jogfosztással azonosította a kapitalizmust.

A jogfosztást koncentrációs táborok nélkül – bár vannak – is végre lehet hajtani. Szimbolikusan (pl. a muszlim fejkendő elleni „jogszabályokkal” vagy a lengyelországi abortusztörvénnyel vagy a magyarországi alkotmány „családjogi” kiegészítésével és hasonlókkal), avagy erőszakos intézkedésekkel, katonai erővel. Nemcsak az ujgurok és a rohingyák ülnek gyűjtőtáborokban, hasonló rendszabályok készülnek másutt is.

A posztfasizmus által kijelölt ellenség ugyanaz, mint a náciké volt: a heterogeneitást realizáló „zavaró” elemek (zsidók, kommunisták, melegek stb.), illetve mai megfelelőik, azaz a „voltaképpeni” jogalanyok, az „őshonos”, nemzetkonform-államkonform elemek világán túli, nem „honképes és talajgyökeres” „betolakodók”, „jöttmentek”, „élősdiek”, ember alattinak vélelmezett idegenek. Mivel a kapitalizmus formaelve az emberek egyenlősége, a kívülállókat nem embernek kell nyilvánítani. Ehhöz, mint látjuk, nem kell SS és Gestapo.

Mérce: Ön a posztfasizmus egyik alapvető jellegzetességének tekinti a „rendkívüli állapotot”. Úgy tűnik, hogy Magyarországon a rendkívüli állapot ideje alatt a kormányzó párthoz lojális emberek döbbenetes vagyonra tettek szert, s az átjátszott vagyonba beleszámíthatjuk a „modellváltás” pályájára terelt egyetemeket is. Az SZFE és a közgazdasági egyetem kapcsán arról beszélt, hogy nem „privatizálásról”, hanem mélyállamosításról van szó. A mélyállamnak (deep state) több évtizedes, hatalmas irodalma van. Mit tart Ön a mélyállamról, hogyan alakult ki, s milyen kapcsolatban áll a „kettős állammal” (Ernst Fraenkel)?

TGM: Én nem nagyon értekeztem rendkívüli állapotról, azt Carl Schmittnek olyan követői szokták, mint Giorgio Agamben. A magyarországi járványügyi szükségállapot alig fokozza az önkény amúgy is meglévő erejét.

Amikor Ernst Fraenkel (örülök, hogy az utóbbi két évtizedben fölkelthettem iránta egy kevés nemzetközi érdeklődést) különbséget tett a náci rendszerben a korlátozottan megmaradó jogállam és a Harmadik Birodalomban kifejlesztett informális, intézkedő, rendelkezési vagy rendszabályi állam (Maßnahmenstaat) között, akkor rátapintott mindenfajta fasizmus egyik lényegi vonására. Amikor a magyarországi egyetemeket átviszik „alapítványi” formába állami pénzen, további állami forrásokat kilátásba helyezve, az egyetemek élére pedig kinevezik a rezsim vezető funkcionáriusait és az államvezetés kenyeres pajtásait, akkor nem privatizálnak, csak az intézményt átviszik a jogállam ellenőrzése alól az informális mélyállam, a Maßnahmenstaat ellenőrzése alá. Ugyanezt csinálják a formális állami vagyon jelentékeny részével is más területeken. A rendelkezési, rendszabályi állam (ahol nincs jogorvoslat, jogi fölülvizsgálat, ahol nincsenek közalkalmazottak a maguk külön jogaival) totalitárius sziget még a tekintélyelvű formális államon belül is.

A dolog posztfasiszta jellege többek között abban áll, hogy mind a formális államot, mind a rendelkezési, informális államot ugyanazok vezetik. A mélyállam itt nem a formális állam riválisa, hanem az ikre. Nem is maffiaállam, hiszen a maffia behálózza az állam vezetését, itt pedig az állam vezetői hálózzák be a társadalmat, nem kell kívülállókat befogadniuk (egyelőre).

Mérce: Az utóbbi időben számos írásában foglalkozik Hegellel. Mit mond Hegel annak a kornak, amelyben már nem maradt kihívója a kapitalizmusnak (amelynek a fogalmát ő nem ismerhette), s az egyre inkább a maga tisztaságában uralkodhat?

TGM: Foglalkozom Hegellel, mint oly sokan. Mit mond Hegel ennek a kornak? De hát mit mond Platón ennek a kornak? Hegel kétségkívül nem használta a „kapitalizmus” kifejezést (mint ahogy Marx se), de egy csodálatos szellemi korszak vége felé, nagyszerű elődök nyomán (és velük szemben) építette föl azt a szabadságfölfogást, amely – eltérően Kanttól és Fichtétől – nem morális és nem teológiai, és amely túllép a természetjogon. Ő hozta vissza a szabadságot és az emancipációt a társadalomba, ahonnan Rousseau, Kant és Fichte ki akarta menekíteni. De hát a fölújított stúdiumaimnak még nem vagyok a végén, tanulni szeretnék Hegeltől – és vitapartnereitől –, távol állok még minden konklúziótól.

Mai dilemmáink jelentős része ott van abban, amit a kézikönyvek klasszikus német idealizmusnak neveznek (s amelynek utolsó nagy alakja talán Marx), csak hát a mi hanyatló korunkénál végtelenül magasabb minőségben. Még amikor nem a legeslegnagyobbakat, hanem a valamivel kisebb alakokat olvassa (újra) az ember – mint Jacobit, Hamannt, Schleiermachert –, akkor is levegőért kapkod. Azért ez a szegény emberiség csodákra képes.

[1] – 22.o.

Forrás: https://merce.hu/2021/02/13/a-vilagot-megvalto-radikalis-emancipacios-mozgalom-nem-tamaszkodhatik-hamis-elmeletre/

Kategória: Nincs kategorizálva | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?