Tamas Krausz: The origin of the second issue of cold war and the need for a new antiwar movement (in English and in Hungarian)

Tamas Krausz, historian, Professor of University ELTE, Hungary

The break-up of the Soviet Union did not send the Western political elites into a state of political euphoria, all at once, or immediately. New hunting grounds emerged in which the neo-imperialist great powers, above all the Western center of the world system, quickly realized that the break-up of the bipolar world order offered great opportunities. First, they declared their support for regime change in Russia, for eternal peace and happiness, democracy, and freedom, and then they set about the great task they had previously claimed to have ruled out, namely the eastern enlargement of NATO. This was the new Drang nach Osten, (the 19th century German term for the desire to “Drive to the East”), the final stage of which Brzezinski had warned of as the partition of Russia – however, this was before the containment of China as a world power had yet taken concrete form. Nonetheless, the economic, market-spatial, military-political repartition of the world had already reached a dangerous stage. It was thus the beginning of a new Cold War, in which NATO has continued to spread eastwards on the basis of a Russo phobic and Soviet phobic ideology, under the banner, of course, of democracy and human rights.

The other ‘betrayal’ of the ‘collective’ West, which implied the launch of the Cold War, was the disintegration of Yugoslavia and its subsequent bombing in 1999. All this, of course, was hypocritically, once again done with US instructions using the banner of democracy and freedom. In addition, for 30 years the peoples of Eastern Europe have been promised, as part of a general brainwashing, that if they support NATO under the leadership of their own ‘Western’ power elite groups, they will catch up with Western Europe and enjoy protection against Russia. Meanwhile, however, Russia was recovering from the scourge of neo-liberalism in the 1990s and its consolidation was triggered by the Americans and the EU reheating Bismarck’s old plan to disconnect Ukraine from the ‘Russian world’, from the Russian sphere of interest, while at the same time signaling that Russia could not have legitimate power interests and that the Americans wanted to squeeze Russia out of the European gas and oil market. By 2014, this had culminated in a coup d’état against the legitimate Ukrainian president, with the support of the EU, using US financial and political-diplomatic operations to bring Ukraine into the Euro-American sphere of interest.

However, by this time Russia, and especially China, were already strong enough to respond to Western challenges. The two ‘Eastern’ powers had articulated their own interests in a multipolar reorganization of the world order. Russia’s interests in the conflict in Ukraine were clearly outlined, above all in the annexation of Crimea. The ‘hotspots’ of the world system, from the Balkans to Afghanistan, the Middle East, China and the northern shores of the African continent, and from there to the cordon sanitaire surrounding Russia, did not offer stability for humanity, but bloodshed and war… Today, the USA alone has more than 150 military bases in the world, while Russia has five. Yet the East-West conflict is fatal and as such any military confrontation is utterly pointless because it is unwinnable. This unproductive confrontation is consuming the material and intellectual resources of humanity, even though we know that it brings profit and wealth only to an insignificant minority.

Here in (Eastern) Europe, the ideological sources of the new Cold War are directly reflected in the politics of memory. In the infrastructures of the EU and the nation states, the legitimating ideology of the Russian state is undermined: the world historical significance of the victories of the Soviet Union and the Red Army are systematically relativized or outright denied. The Cold War propagandists and propaganda machines deny the values of the fact of Victory and identify Nazi Germany with the Soviet Union. Already in 1989, international liberalism denounced its 1945 anti-fascist alliance with ‘communism’; since then, anti-democratic authoritarian regimes have been re-established in Eastern Europe, inside and outside the EU, with the direct support of Brussels and Washington. Today, most Eastern European countries glorify their military past as allies of the Nazis, in their war against the Soviet Union, as they exalt their roles as collaborators in the punishment squads, and are made out as heroes in much of the Baltic sates as well as in Ukraine and Hungary.  In the Czech Republic, the statue of the ‘liberating Marshal Koniev’ was toppled to the great glory of liberalism. All this is going on with Western support in both the EU and the US.

By the 75th anniversary of the victory over Nazi Germany, it is already clear that the memory of this victory has become an open battlefield in the global struggles of memory politics, which ‘map’ ideological fronts and strange, confused ‘alliances’. The Western mainstream liberal and conservative media, under the banner of the fight against communism, often no longer even talk about Stalinism! – is at the forefront of this fight, as has been pointed out so many times.

This of course has a profound impact on the perception of Victory, anti-fascism, fascism/Nazism. In October 2020, the EU Parliament’s decision to identify Soviet and Nazi regimes and to group together the warring sides, was in order to simultaneously eradicate the anti-fascist narrative and tradition in a wave of Russophobia. The latest “European documentary” (28 September 2019) on pathological anti-communism and Soviet phobia directly identifies Hitler and Stalin as responsible for the outbreak of World War II. In the European Parliament, too, there is a right-wing predominance that is open to relativizing the crimes of Nazism… This tendency now pervades the politics of memory and historiography.

The stakes of this reversal and revision of the politics of memory are clear, however, in two fundamental contexts. One of the aims of the revision is to isolate Russia from the ‘civilized world’ for geopolitical purposes and reflecting market interests in the context of a global media and cyber war. It is also clear that almost all Russo phobic political campaigns are caught in the web of the US-led ‘sanctions policy’ against Russia. Without the repeated and global emergence of an anti-fascist alternative, an effective mass anti-war movement is unthinkable. At stake is the preservation of the antifascist narrative, the broad antifascist united front against the forces of the new Cold War.

Remark: The above text was read out by Matyas Benyik at the zoom meeting of Prague Spring 2 Network on 8th May 2021.

Krausz Tamás

Az új hidegháború eredete és egy új háborúellenes mozgalom elkerülhetetlensége

A Szovjetunió felbomlása következtében a nyugati politikai elitek nem egyszerre és nem azonnal estek politikai eufóriába. Új vadászmezők bukkantak fel, amelyeken a neoimperialista nagyhatalmak – mindenekelőtt a világrendszer nyugati centruma – hamar megértette, hogy a bipoláris világrend felbomlása nagy lehetőségekkel kecsegtet: úgy látták, az USA irányításával a nyugat visszafoglalhatja régi uralkodó pozícióját a világ összes többi régiója felett, beleértve a szovjet utódállamok többségét is.

Mindenekelőtt deklarálták az oroszországi rendszerváltó átalakítások támogatását, az örök békét és boldogságot, demokráciát és szabadságot, majd nekiestek a nagy feladatnak, amelyről korábban szentül állították, hogy ki van zárva, vagyis a NATO keleti kibővítésének. Ez volt az új Drang nach Osten, amelynek végstádiumát Brzezinski Oroszország felosztásában jelölte ki, de Kína mint világhatalom megzabolázása akkoriban még nem öltött konkrétabb formákat. Napjainkban a világ gazdasági-piaci-területi, katonai-politikai újrafelosztása tehát veszélyes szakaszhoz érkezett.

De az 1990-es évek volt az új hidegháború kezdete. Azóta is tart a NATO keleti terjedése egy ruszofób és szovjetofób ideológia alapján, persze a demokrácia és az emberi jogok zászlaja alatt. A „kollektív” Nyugat másik „árulása”, amely a hidegháború elindítását implikálta, Jugoszlávia szétbomlasztása, majd nyomában 1999-es szétbombázása. Mindez természetesen – képmutató módon és szintén amerikai instrukciók alapján – a demokrácia és a délszláv népek megmentésének ürügyével zajlott. 30 éve mantrázva ígérgetik a kelet-európai népeknek, hogy ha támogatják a NATO-t a saját „nyugatos” hatalmi elitcsoportjaik vezetése alatt, akkor utolérik Nyugat-Európát és védelmet élveznek Oroszországgal szemben. Eközben azonban Oroszország feltápászkodott a neoliberalizmus 90-es évekbeli csapásai alól, és megerősödése váltotta ki, hogy az amerikaiak és az EU újra felmelegítették Bismarck régi tervét: Ukrajna lecsatolását az „orosz világról”, az orosz érdekszféráról, egyszersmind jelezve, hogy Oroszországnak nem lehetnek legitim hatalmi érdekei, sőt az amerikaiak egyenesen ki akarják szorítani Oroszországot az európai gáz- és olajpiacról. 2014-re mindez odáig fajult, hogy amerikai pénzügyi és politikai-diplomáciai műveletekkel, az EU támogatásával puccsot szerveztek a törvényes ukrán elnök ellen, hogy átsegítsék Ukrajnát az euro-amerikai érdekszférába.

Oroszország és főleg Kína volt már olyan erős, hogy válaszoljanak a nyugati kihívásokra. A világrend egy multipoláris átszervezése érdekében a két „keleti” nagyhatalom megfogalmazta saját érdekeit. Oroszország érdekei az ukrajnai konfliktusban világosan körvonalazódtak, mindenekelőtt a Krím annektálásában. A világrendszer „forró pontjai” a Balkántól Afganisztánon át a Közel-Keletig, Kínáig és az afrikai kontinens északi partjaiig, onnan az Oroszországot körbevevő cordon sanitaire-ig, nem stabilitást, hanem vérözönt és háborút tartogattak az emberiség számára. Ma már az USA-nak egyedül több mint 150 katonai bázisa van a világon, míg Oroszországnak öt. Mégis Kelet és Nyugat között végzetes, s mint ilyen tökéletesen értelmetlen minden katonai konfrontáció, mert megnyerhetetlen. Ez a terméketlen szembenállás felemészti az emberiség anyagi és szellemi erőforrásait, noha tudjuk, hogy csak egy jelentéktelen kisebbségnek hoz profitot és gazdagságot.

Az új hidegháború ideológiai forrásai itt, (Kelet-)Európában közvetlenül megjelennek az emlékezetpolitikában. Az EU és a nemzetállamok infrastruktúráin aláássák Oroszország legitimációs ideológiáját: módszeresen relativizálják vagy egyenesen tagadják a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg győzelmeinek világtörténelmi jelentőségét. A hidegháborús propagandisták és propagandagépezetek elvitatják a Győzelem tényének értékeit, s azonosítják a náci Németországot a Szovjetunióval. A nemzetközi liberalizmus már 1989-ben felmondta az 1945-ben megkötött antifasiszta szövetségét a „kommunizmussal”; azóta Kelet-Európában, az EU-n belül és kívül újra antidemokratikus-autoriter rezsimek szilárdulnak meg Brüsszel és Washington közvetlen támogatásával. A kelet-európai régió országainak többségében nacionalista alapon heroizálják a Szovjetunió elleni háborúban, a nácik szövetségeseiként harcoló hadseregeiket, kollaboráns büntetőosztagaikat a balti országokban éppen úgy, mint Ukrajnában vagy Magyarországon. Csehországban a „felszabadító Konyev marsall” szobrát ledöntötték a liberalizmus legnagyobb dicsőségére. Mindez nyugati támogatással zajlik mind az EU-ban, mind az USA-ban.

A náci Németország fölötti Győzelem 75. évfordulójára már világosan kirajzolódott, hogy e győzelem emlékezete nyílt harci tereppé vált az emlékezetpolitika globális küzdelmeiben, amelyek mintegy „leképezik” az ideológiai frontokat és a furcsa, zavaros „szövetségeket”. A nyugati mainstream liberális és konzervatív média a kommunizmus elleni harc zászlaja alatt – sokszor már nem is a sztálinizmusról beszélnek! – élen jár ebben a harcban, mint arra már oly sokszor rámutattunk.

Mindez természetesen alapjában kihat a Győzelem, az antifasizmus, a fasizmus/nácizmus megítélésére. 2020 októberében az EU-parlament határozata egyenesen azonossá tette a szovjet és a náci rendszereket és harcoló oldalakat azzal a céllal, hogy a ruszofóbia hullámán egyszer s mindekorra felszámolják az antifasiszta narratívát és hagyományt. A patologikus antikommunizmus és szovjetofóbia legújabb „európai dokumentuma” (2019. szept. 28.) a II. világháború kirobbanásában egyenesen azonosítja Hitler és Sztálin felelősségét. Az Európai Parlamentben is olyan jobboldali túlsúly a jellemző, amely nyitott a nácizmus bűneinek relativizálása irányába.. Ez a tendencia ma már mélyen áthatja az emlékezetpolitika és a történetírás mindennapjait.

A jelzett emlékezetpolitikai fordulatnak, felülvizsgálatnak a tétje ugyanakkor világos, két alapvető összefüggésben is. A felülvizsgálat egyik célja Oroszország geopolitikai célú és piaci érdekeket tükröző izolálása a „civilizált világtól” egy globális média- és kiberháború keretei között. Az is világos, hogy az USA által irányított, Oroszország elleni „szankciós politika” hálójába került szinte minden ruszofób politikai kampány. Az antifasiszta alternatíva ismételt és globális megjelenése nélkül eredményes háborúellenes tömegmozgalmat elképzelni sem lehet. A tét az antifasiszta narratíva, a széles antifasiszta egységfront megőrzése az új hidegháború erőivel szemben.

Kategória: Nincs kategorizálva | A közvetlen link.