A mozgalmak mozgalmának ötlete már évek óta felmerült, hogy egy olyan mozgalom jöjjön létre, amely túllép az egyes témák határain, hogy széleskörű és átalakító programot valósítson meg.
Az elképzelésnek van egy alapvető logikája: az előttünk álló hatalmas kihívásoknak – az éghajlat és az általános ökológiai állapotromlás, a vagyoni egyenlőtlenség és a társadalmi igazságosság, a háború és a béke – közös és rendszerszintű gyökerei vannak. Egyetlen kérdést sem tudunk sikeresen kezelni önmagában, mert a társadalomban a hatalom birtokosainak valósága szövi össze őket. Csak a mozgalmak egységes mozgalma, amely képes a rendszerszintű átalakulás koherens és széles körű vízióját hordozni, képes legyőzni ezeket a valóságokat és valódi változást elérni.
Az éghajlati válság minden bizonnyal bizonyítékot szolgáltat erre a tételre.
„A jelenlegi politika mellett az évszázad végére 2,8 Celsius-fok felé tartunk” – mondta António Guterres, az ENSZ főtitkára, amikor bejelentette az ENSZ Környezetvédelmi Programjának új jelentését, amely bemutatja, hogy a világ hogyan nem képes teljesíteni az éghajlati célokat. „Más szóval globális katasztrófa felé tartunk”.
A nemzeti szennyezéscsökkentési kötelezettségvállalások és a nettó nulla tervekkel elméletileg 1,8 Celsius-fokra lehetne csökkenteni a teljes felmelegedést, de „ez a forgatókönyv jelenleg nem hiteles” – mondta az UNEP.
Az UNEP-jelentés címe aláhúzza a valóságot A bezáruló ablak: Az éghajlati válság a társadalmak gyors átalakítását követeli meg. „Ahhoz, hogy a globális felmelegedés 1,5 Celsius-fokra való korlátozásához vezető úton haladjunk, 2030-ig 45 százalékkal kellene csökkenteni a jelenlegi üvegházhatású gázok kibocsátását. A 2°C eléréséhez 30 százalékkal kellene csökkentenünk. A fokozatos megközelítés többé nem jöhet szóba. Az egész rendszerre kiterjedő átalakításra van szükségünk” – mondta Inger Andersen, az UNEP ügyvezető igazgatója.
„Megvolt az esélyünk a fokozatos változtatásokra, de ennek az időnek vége” – mondta Andersen. „Csak gazdaságaink és társadalmaink gyökeres átalakítása menthet meg minket a felgyorsuló éghajlati katasztrófától.”
Bármilyen őszinte olvasat azt mondja, hogy még sehol sem tartunk. Valójában a rossz irányba haladunk, majdnem rekordsebességgel. Egy új jelentés szerint a légkör szén-dioxid-koncentrációja idén több mint 50 százalékkal haladja meg az iparosodás előtti szintet. A világméretű hanyatlásnak vége. Az emberiség idén mintegy 40,6 milliárd tonna CO2-t fog a légkörbe lövellni, ami mindössze 0,3 tonnával marad el a 2019-es rekordtól. Az évtizedes szerveződések, lobbizás, tüntetések és tiltakozások fokozatos előrelépést eredményeztek, ami esetleg eltérít bennünket a legrosszabb forgatókönyvektől. De még mindig kétségbeejtően elmaradunk a szükségszerűségtől.
Válságban a rendszer
Nem csak az éghajlatról van szó. Széleskörű bizonyíték van arra, hogy az összes rendszer válságban van. Ami a vagyoni egyenlőtlenségeket illeti, a felső 1% az 1995-2021 közötti időszakban az összes új vagyonnövekedés 38%-át szerezte meg, míg az alsó 50% mindössze 2%-kal gyarapodott. A világ felső 10%-a a teljes vagyon 76%-át birtokolja, míg az alsó 50%-nak 2%-a van. Az Egyesült Államokban a vagyon 32,3%-át 2021 végén a felső 1% birtokolta, ami rekordot jelent, és több, mint az alsó 90% 30,2%-a.
Eközben egy olyan világban, ahol a társadalmi igazságosság és az éghajlatváltozás elleni fellépés szempontjából kritikus szükségletek vannak, a katonai kiadások új szintre emelkednek, és 2021-ben elérik a 2,1 billió dolláros csúcsot. Ez már a hetedik év folyamatos növekedése. A világ nemzetei felpörgetik a csúcstechnológiás fegyverek fejlesztését. Az Egyesült Államok részesedése 801 milliárd dollár. A valóságban, mivel az olyan fontos elemek, mint a nukleáris fegyverek gyártása külön költségvetésben szerepel, az USA valódi katonai költségvetése egy becslés szerint inkább 1,25 billió dollár.
Miért maradnak el ennyire az intézkedések, amikor az éghajlati válság egyre fokozódik, és az éghajlatszennyezés mértékét tekintve miért rossz irányba haladnak? Miért szorul háttérbe a vagyonadó és a szociális szükségletekbe való befektetés programja, amikor a leggazdagabb 1% a társadalmi vagyon olyan nagy részét felszívta, miközben a középső és az alsó rétegek küzdenek, és miért szorul háttérbe a vagyonadó és a szociális szükségletekbe való befektetés programja? Miért nem folyik széles körű vita a rekordméretű katonai költségvetésről, amikor a közösségekben nincs tiszta ivóvíz, az infrastruktúra leromlik, a lakhatási költségek pedig a csőd szélére sodorják az embereket?
Nyilvánvaló, hogy minden esetben azért, mert a politikai rendszert olyan hatalmas érdekek uralják, amelyek arra törekszenek, hogy fenntartsák azt a status quo-t, amely őket a csúcsra juttatta. Különböző vasháromszögek [erős véd- és dacszövetségek] állandósítják az ilyen megállapodásokat. Az iparágak összefognak az erős bürokráciával és a törvényhozókkal, hogy fenntartsák a szokásos üzletmenetet. A fosszilis tüzelőanyag- és a vele szövetséges iparágak vasháromszöge a megvásárolt és fizetett politikusokkal és baráti kormányhivatalokkal áll össze, hogy az olaj-, gáz- és szénégetést erőltessék. A fegyveripar összefog a Pentagonnal és a kongresszusi szövetségesekkel, hogy tovább növeljék a katonai költségvetést. A vagyoni egyenlőtlenségek esetében a politikai finanszírozók hatalma megakadályozza a jogalkotási előrelépést, miközben a pénzügyi válságból a Federal Reserve és más kormányzati szervek által nyújtott mentőcsomagok tovább mélyítik a társadalomban egyre növekvő szakadékot.
Csak egy széles körű, a békéért, az igazságosságért és a környezetvédelemért küzdő különböző mozgalmakból álló mozgalom képes elegendő erőt összegyűjteni ahhoz, hogy legyőzze ezeket a vas háromszögeket. Egy ilyen egységfront létrehozásához átfogó és hiteles alternatív vízióra lesz szükség.
Lehetséges egy másik világ, de hogyan?
A mozgalmak mozgalmának gondolata, amely legalább az 1980-as évek óta jelen van az aktivizmusban, valószínűleg az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején érte el a csúcspontját az óriásvállalatok által irányított globalizáció elleni mozgalommal. A Kereskedelmi Világszervezet 1999-es seattle-i találkozója ellen tiltakozó csoportok és mozgalmak határokon átívelő jellege, amelyet a „fuvarosok és teknősök szövetség”* képzeletbeli megfogalmazásában foglaltak össze, megmozgatta a képzeletet. Ez volt az az időszak, amely létrehozta a „Lehetséges egy másik világ” mémjét. A világ minden tájáról alulról szerveződő csoportokat tömörítő Szociális Világfórum kezdeti évei ennek a szerveződésnek az elsődleges kifejeződései voltak.
Sajnos úgy tűnik, hogy ez a tendencia elhalványult. Bár a Szociális Világfórum még mindig ülésezik, úgy tűnik, hogy sokat veszített erejéből. A „Búcsú a Szociális Világfórumtól?” című írásában Roberto Savio, aki a WSF Nemzetközi Tanácsának tagja volt, a problémát egy olyan problémára vezeti vissza, amely a globalizációellenes mozgalmat és az azóta felemelkedett mozgalmakat, köztük az Occupy-t és a Black Lives Matter felkelést is sújtotta: arra, hogy nem sikerült olyan koherens struktúrát kialakítani, amely a törekvéseket a valóságba átülteti, és választ ad arra, hogyan lehetséges az a másik világ.
„A Charta első alapelve a WSF-et „nyitott találkozóhelyként” írja le, ami a brazil alapítók értelmezése szerint kizárta, hogy a WSF állást foglaljon a világ égető válságairól” – írja Savio. „Ez a kollektív politikai cselekvéssel szembeni ellenállás a WSF-et a viták önreferenciális helyévé degradálta, nem pedig olyan szervvé, amely képes valódi cselekvésre a nemzetközi színtéren”.”
Savio rámutat a szervezeti struktúra szükségességére. „Az elmúlt fél évszázadban az élvonalbeli progresszív mozgalmak résztvevőinek túlnyomó többsége számára a politikai párt vagy bármilyen hasonló szervezet fogalma az elnyomó hatalomhoz, a korrupcióhoz és a legitimitás hiányához kapcsolódott … . Mindazonáltal a koordináció elengedhetetlen ahhoz, hogy egy sokszínű globális mozgalom kellő koherenciát alakítson ki. A feladat az, hogy megtaláljuk a kollektív szerveződés olyan legitim formáit, amelyek egyensúlyt teremtenek az egység és a pluralizmus iránti elkötelezettségek közötti feszültség között.”
Más szóval, a vezetésre és a tekintélyt birtokló struktúrákra való allergia aláásta a progresszívek azon képességét, hogy közös cselekvésben egyesüljenek és győzzönek. Ez megnyitotta az utat a jobboldal előtt, amely nem rendelkezik ilyen allergiával, sőt, sokkal koherensebbnek és szervezettebbnek tűnik, mint a baloldal. Bár a jobboldal nagyrészt a társadalmi változásokkal szembeni reakciós ellenállás köré szerveződik, és kevés valódi választ tud adni az emberek életére, mégis, olyan szervező egységgel rendelkezik, ami a progresszíveknek most hiányzik. Ennek valódi politikai következményei vannak.
Az egységes szerveződés kudarca miatt „a WSF elvesztette a lehetőséget, hogy befolyásolja, hogyan érti a közvélemény a világot fenyegető válságokat, ezt a vákuumot pedig az újraéledő jobboldal töltötte be” – írta Savio 2019-ben. „2001-ben a globalizáció kritikusai főként a baloldalon jelentek meg, rámutatva, hogy a piacvezérelt globalizáció hogyan gázol át a munkavállalókon és a környezeten. Azóta, ahogy a WSF megbukott, és a szociáldemokrata pártok bevették magukat a kormányzó neoliberális konszenzusba, a jobboldalnak sikerült tőkét kovácsolnia a globalizációval szembeni széleskörű és növekvő ellenségességből, amely különösen a munkásosztálybeliek által megtapasztalt lemaradás érzésében gyökerezik.”
Ezt valahogy meg kell fordítanunk.
Nyersanyag a mozgalomépítéshez
Számos olyan áramlat van, amelyből létrejöhet egy olyan mozgalom, amely egyesül, hogy alapvető változásokra törekedjen. Az éghajlati igazságosság mozgalma talán az elsődleges helyszín. Körülbelül a 2010-es évek közepe óta a nagyrészt technikai megoldásokra összpontosító és idősebb fehér szakemberek által vezetett éghajlati mozgalom egy sokkal sokszínűbb és izgalmasabb éghajlati igazságossági mozgalommá alakult át, amelyben sok a fiatal vezető, és sokkal nagyobb a hajlandóság a közvetlen cselekvésre. A mozgalom az éghajlatot a gazdasági és társadalmi igazságosság rendszerszintű kérdésének tekinti, és kapcsolatot teremtett a faji igazságosság ügyeivel és szervezőivel. A kulcsgondolat az interszekcionalitás. Ezt látom a saját Seattle-i hátsó udvaromban, ahol az éghajlati igazságosság szervezői erős kapcsolatokat alakítottak ki a börtönök eltörléséért és a szociális lakhatásért küzdőkkel.
A másik olyan folyam, amelyből egy hatalmas mozgalmi folyó kinőhet, a szolgáltatóipari munkaszervezés. Ismét a fiatalok vezetésével ez a munkásszervezés legmagasabb szintje az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedekben. Az Amazon, a Starbucks, az Apple és más fogyasztóorientált vállalatok megérezték a harapást. Keményen küzdenek ellene, de egy erős hullám emelkedik, amelyet az emberek alapvető gazdasági szükségletei hajtanak. A munkaerő jellegéből adódóan ez a mozgalom a faji igazságosság kérdéseit is előtérbe helyezi.
Az éghajlati, faji és munkaügyi igazságosság kérdésein, valamint más kérdéseken dolgozva a fiatal szervezők új generációja kerül előtérbe, méghozzá rengeteg médiaismerettel. A mozgalmak mozgalmának anyaga egyértelműen kéznél van. A jövőbeni bejegyzésekben gyakorlati ötleteket tervezek arra vonatkozóan, hogyan építhetnénk fel a mozgalmak egyesült mozgalmát, helyi, regionális, nemzeti és globális szinten szerveződve. A The Raven irányultságával összhangban azon gondolkodom, hogy ezek hogyan növekedhetnének helyi szinten, hogyan építhetnénk kapcsolatokat és kampányokat a helyszínen, és hogyan szövetkezhetnénk [hogyan köthetnénk szoros szövetséget] szélesebb körben.
Amit eddig tettünk, az nem működik, amint azt a többszörös, egymásra épülő válságaink fokozódása is mutatja. A mozgalmak mozgalmára nagyobb szükség van, mint valaha, hogy eljussunk a közös gyökerekhez.
Először ez a cikk a The Raven című folyóiratban jelent meg
Forrás: https://www.counterpunch.org/2022/11/22/moving-beyond-single-issue-politics/
* Megjegyzés: „Az 1999-es seattle-i WTO-tüntetések során a „Fuvarosok [?] és Teknőcök [?] végre együtt” kifejezés egy tiltakozó transzparensről terjedt el és vezérlő filozófiává lépett elő. Szimbolikusan jellemezte a Sierra Club több százezer aktivistáját (akik tengeri teknősöknek öltöztek) és [a nagy számban részt vevő] szakszervezeti tagokat, akik azért vonultak fel, hogy követeljék az emberi és környezeti szempontok figyelembevételét a globális szabadkereskedelmi rendszerekről szóló tárgyalásokon. A ‘Turtles & Teamsters’ nevet is adott a környezetvédők és a szakszervezetek közötti egyre gyakoribb szövetségeknek, amelyek már nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy a környezetvédelem és a munkahelyek védelme egymást kizáró feltételek.”. – Jay McKinnon, LongBeachPolitics.org