A Németországban történő mentális mozgósításról
Az ukrajnai háború 2022 februári kezdete óta Németországban biztonságpolitikai fordulópont következett be. Olaf Scholz (SPD) akkori kancellár „Zeitenwende”-ről (történelmi fordulópontról) beszélt, milliárd eurós újrafegyverkezési programokat sürgetett, és alapvető politikai átrendeződést dolgozott ki: Németországnak „harcképessé” kell válnia, ahogy Boris Pistorius védelmi miniszter fogalmazott 2023 őszén. Ez a kifejezés mély sebet ejtett a Német Szövetségi Köztársaság politikai kultúráján, különösen azóta, hogy Wadephul külügyminiszter az ellenségképet a következő szavakkal határozta meg: „Oroszország mindig az ellenségünk marad”.
A katonai gondolkodás visszatérése
A „harckészültség” kifejezésnek történelmi súlya van. Olyan időkből származik, amikor a nemzetek a háborús készenléttel igazolták létüket. A Szövetségi Köztársaságban ez a kifejezés évtizedekig tabu volt – a tekintélyelvű, militarista idők rossz emlékű maradványa.
Pistorius védelmi miniszter most katonai rugalmasságról, lőszertartalékokról és NATO-kompatibilitásról beszél. A nácik is használták a kifejezést, amikor a versailles-i szerződés katonai korlátozásait igyekeztek kijátszani.
Ez a szemantikai váltás következményekkel jár. Az olyan kifejezések, mint a „harckész” beépítése a mindennapi politikai nyelvezetbe megváltoztatja a politikai képzeletet. Új vezérelv jelenik meg: a polgár mint egy olyan háborús közösség része, amelynek válság idején nemcsak fizetni, hanem harcolni is készen kell állnia. A Frankfurter Allgemeine Zeitung arról a kötelességről beszél, hogy „szükség esetén az életüket kell adniuk a közösségért az embereknek”.
A hamburgi Bundeswehr Egyetem tudósai a katonai konfliktusokhoz „a nukleáris fegyverek fokozatos alkalmazását ajánlják a harctéren”, így gyakorlatilag az első nukleáris csapás mellett érvelnek. A Bundeswehr nemcsak technikailag korszerűsödik, hanem kulturálisan is felértékelődik: egy új „nemzeti felelősség” középpontjává válik. Ez visszalépést jelent a civilizáció számára.
A diskurzus változása
Ez az átalakulás nem korlátozódik a Bundeswehrre. A teljes politikai és médiadiskurzust érinti. Azok, akik megkérdőjelezik a Kijevbe irányuló fegyverszállításokat, most gyorsan nyomás alá kerülnek, hogy igazolják álláspontjukat. A békefelhívásokat – mint amilyeneket Alice Schwarzer vagy Sahra Wagenknecht 2023-ban hangoztatott – kegyetlen sértésekkel illetik. A háborúellenes tüntetéseket széles körben a szélsőjobboldallal való „Querfront”-ként
(vörös-barna szövetség) diszkreditálják. Ahelyett, hogy a béke lehetőségeiről
vitáznának, a kritikusok legitimitását kérdőjelezik meg.
A médiumok is összehangolódnak. A vezető szerkesztőségi cikkek rendszeresen
hangsúlyozzák, hogy nincs alternatívája az Ukrajnának történő fegyverszállításnak.
A többi nézőpontot marginálisnak vagy tájékozatlannak minősítik – ha egyáltalán megemlítik őket. A pacifizmus és a megbékélés, a diplomácia és a naivitás közötti régi különbségtétel átadja helyét a polarizációnak: mindenkit, aki nem ért egyet a katonai irányvonallal, erkölcsileg gyanúsnak tartanak, vagy azzal vádolnak, hogy az orosz propagandát szolgálja.
2
A nyelv és az oktatás militarizálása
A nyelv militarizálása ugyanilyen aggasztó. Az olyan kifejezések, mint a „frontállam”, az „elrettentés”, a »harckészség«, a „védelmi akarat” vagy akár a „győzelmi képesség” újra társadalmilag elfogadottá válnak. Az oktatási ágazatban egyre többen szorgalmazzák a katonai oktatás visszatérését az iskolákba. A sorkötelezettség visszaállításáról szóló vita ezt az új gondolkodásmódot tükrözi. Az iskolákra, egyetemekre és kulturális intézményekre nyomás nehezedik, hogy pozitívan fogadják el ezt az új biztonsági logikát.
Ugyanakkor a kritikus hangok visszaszorulnak. Azok az értelmiségiek, akik egykor a katonai eszkalációval szembeni figyelmeztető hangként szóltak, most visszafogottnak vagy némának tűnnek. Jürgen Habermas a kevés kivételek egyike. Többször felszólalt mind a mentális, mind az anyagi militarizáció ellen. A békemozgalom, amely egykor a német politikai kultúra jelentős része volt, háttérbe szorult. A pacifizmust már nem erkölcsi álláspontként tisztelik, hanem a valóság elől való gyáva menekülésként becsmérlik.
Egy pillantás a történelembe
A jelenlegi mozgósításnak vannak történelmi párhuzamai. Az első világháború előtt Európát a technokrata háborús készültség és a hazafias önhipnózis hasonló keveréke jellemezte.
Christopher Clark történész az európai elitet „alvajáróként” jellemezte – műveltek,
tájékozottak, de vakok a háború alternatíváira. Ma is szándékosan szűkül a diplomácia, a de-eszkaláció és a stratégiai visszafogottság politikai tere. Bárki, aki még mindig ilyen teret követel, gyorsan naivnak, hűtlennek vagy akár Putyin-szimpatizánsnak gyanúsítható.
Akárcsak 1914-ben, korunk háborús hisztériáját kritikátlanul táplálja a németországi
Szociáldemokrata Párt – azzal a különbséggel, hogy 2025-ben már nincs Karl Liebknecht vagy Rosa Luxemburg, aki hangosan felemelné a hangját.
Történelmi párhuzamok: Szlogenek akkor és most
A cikk szerzőjét, aki a háborús gyermekek generációjának tagja, a második világháború „kitartás” szlogenjei juttatják eszébe. „A győzelemhez a kerekeknek gördülniük kell” volt az a szlogen, amelyet az egész Birodalomban a vasútállomásokon hirdettek. Ma már tudjuk, hogy a katasztrófa felé gördültek.
Bárki, aki velem együtt szemléli a II. világháború utolsó hónapjait, felismeri, hogy a politikai nyelv milyen erőteljes mozgósító eszköz lehet.
Akkoriban a szlogenek a következők voltak:
„Kitartás! Közel a végső győzelem!”, „Aki megadja magát, mindent elveszít!”vagy ”Inkább halott, mint vörös!”. A náci rezsim még a biztos vereséggel szemben is a teljes engedelmességre apellált. A mai helyzet összehasonlíthatatlan – mégis érdemes egy kritikus pillantást vetni a retorikai mintákra:
– Az egykori „Kitartás!”, „A végső győzelem közel van!„ ma már ”Nincs alternatíva a fegyverek küldésére” – az alternatíva hiányának gondolata továbbra is fennáll.
– „Aki megadja magát, mindent elveszít!” átalakul: „A tűzszünet Putyin győzelmét jelentené”.
– „Inkább halott, mint vörös!” olyan mondatokban él tovább, mint például: „Ha nem segítünk az Ukránoknak, az orosz tankok hamarosan Berlin kapujában állnak”.
3
– Mivel az olyan régi szidalmak, mint az „áruló” vagy az „ötödik oszlop” elkoptak, új címkék jelentek meg: „gazember pacifista”, „Putyin-támogató” vagy „hasznos idióta”.
Ismétlem: itt nem a két korszak egyenlősítéséről van szó, hanem a kritikát delegitimáló és a politikai sokszínűséget szűkítő retorikai mechanizmusok felismeréséről.
Mire van lehetőségünk most?
Vannak biztató jelek arra, hogy a harcias őrjöngéssel szemben Németországban a
békemozgalom új formációi alakuljanak ki, amelyek a hagyományos csoportokhoz köthetőek. Olyan kritikai diskurzus fenntartására törekszenek, amely túlmutat a katonai logikán. Céljuk, hogy a „harckészültség” ne váljon a német állam új eszményképévé. Őszre országos békedemonstrációt terveznek. Az értelmiségi mozgósítást kritikusan elemző kiadványuk jelenleg nyomtatásban van.
Az Európai Bizottság 800 milliárd eurós, példátlan méretű fegyverkezési projektjére váratlanul válaszolt a StopRearmEurope kezdeményezés.
Közel száz kisebb-nagyobb európai szervezet és békekezdeményezés csatlakozott ahhoz a felhíváshoz, közös kampányt indítvaa militarista politika ellen és helyette a „szociális, ökológiai és közös biztonság” (EBESZ-OSCE) mellett kötelezték el magukat.
Hugo Braun
Megjegyzés: A fordítás angolból magyarra a DeepL fordítórobottal történt