Tanay Cholkhanov: Ukraine – Legalized piracy

Already two months have passed since the illegal detention of the vessel Nord by the Ukrainian security forces, which is under the Russian flag. On March 25, the ship of maritime security of the State Border Service of Ukraine in the waters of the Azov Sea detained a Russian fishing vessel “Nord”. After this act of state piracy in the Ukrainian State Border Service, they announced that they would detain all vessels entering and leaving the ports of Crimea without agreement with Kiev. Such a statement was made on April 4 by the representative of the Border Guard Service of Ukraine Oleg Slobodyan.

The reaction of Moscow did not take long. In the Azov-Black Sea Territorial Department of Fisheries, an operational group was set up to prevent piracy from Ukraine. This is reported on the site of the Azov Scientific Research Institute of Fisheries. Head of the local branch of the profile department Igor Rulev assured the fishermen that they can fearlessly go to sea, because their security is provided by the border control departments of the FSB of Russia in the Krasnodar Territory and the Republic of Crimea.

The Council of Federation Committee on Foreign Affairs decided to strengthen security measures in the Black and Azov Seas because of provocations by Ukraine. The command of the Black Sea Fleet declared its readiness to ensure the safety of navigation in the northeastern part of the Black Sea and the water area of ​​the Azov Sea. Naval aviation can also join the patrol. Russia also increased measures to inspect Ukrainian ships. These measures can lead, for example, to limiting the passage of Ukrainian vessels through the Kerch Strait, since the Ukrainian side always has many security problems on obsolete ships.

It should be noted that the shares of the Ukrainian side are exclusively ostentatious. The work on the Western political “spectator” is striking. Poroshenko clearly exhausted Washington’s trust in confidence. The population of Ukraine is dissatisfied with the growth of tariffs for utilities, rising prices for energy carriers, the size of salaries and pensions. Corruption and theft at the state level have become unprecedented in Ukraine. The United States is clearly unhappy with the current situation. Americans are most afraid of a repeat of the situation in 2005, when they believed that they had already won, they already have Ukraine in their pocket. And suddenly they realized that they lost control over the situation. Washington has no illusions about the ideological reliability of its Ukrainian partners. They understand that any of their faithful servants can at any time betray, sell and resell.

Realizing all the instability of its position, as well as full dependence on the western trenches, Poroshenko tries to do everything to convince Washington of its readiness to follow any instructions in exchange for support in the upcoming elections. Meanwhile, Washington successfully uses this helplessness and complete dependence of the Ukrainian authorities.

It is necessary to understand that the US is striving today to destabilize the situation throughout Europe and Asia. We are observing today how the US is using Ukraine to escalate the conflict in the Carpathian region. Ukraine uses direct provocations against the Carpathian Hungarians and Rusyns, radical groups attack Hungarian families, burn the property of ethnic Hungarians. The infringement of the rights of Hungarians in the Carpathian region with respect to language, culture and ethnicity became part of the state policy of Ukraine. Hungarians are trying to force them to renounce their nationality, from their own language. This entire program is a direct provocation against a neighboring state. This is a tough challenge for Hungary. Do not forget about the attacks of Ukrainian radicals in the direction of Poland. The militants of the “Right Sector” banned in the Russian Federation put a video in the network on which the Polish and Hungarian flags are burned. It is direct threats to the Poles and Hungarians.

Of course, such actions are clearly not coordinated with the policy of European partners in Kiev. At the moment, Kiev is not just an obedient puppet of the United States. Kiev is a zombie country. And this dangerous living dead does the will of his transatlantic master. By its dangerous actions in the Black and Azov Sea, which, in fact, are an act of state piracy, Kiev jeopardizes existing and developed logistical routes of sea traffic with the participation of European companies. This causes, above all, a blow to the European economy. It is obvious to any political and economic expert that in this way the United States is pursuing a policy of weakening Europe as a whole.

However, there is no reaction from the EU countries. This is also connected with the pressure of Washington on the leadership of these countries. The extremist methods of Poroshenko’s political struggle are obvious. Nevertheless, European leaders prefer not to notice the obvious facts. But the US leadership is well aware of all the risks of breaking the trade and economic chains built by Europe and maritime logistics routes. Washington consciously goes on provocations, skilfully using the puppet government of Ukraine for this. The United States is well aware that if Russia takes tough measures to ensure its interests in the Azov-Black Sea region, large commercial structures in Europe will incur significant losses in connection with the need to reorient the channels of cargo transportation.

Ukraine is not just a hotbed of instability in the heart of Europe. We see that Ukraine is an instrument of Washington, with the help of which the United States strikes, first of all, on the European economy. It is noteworthy that the Syrian crisis is not the lesser blow to Europe. The most striking example of this is the problem of refugees from war-torn regions. The US policy is quite understandable. To stay afloat, you need to plunge the rest of the world into chaos. Meanwhile, Europe is diligently not noticing the obvious facts.

Fenti cikk magyar fordítása  Csikós Sándor tollából alább olvasható:

UKRAJNA: EGY SZÉLSŐSÉGES ÁLLAM EURÓPA KÖZEPÉN

Már két hónapja annak, hogy az ukrán erőszakszervek képviselői törvénytelenül feltartóztatták az orosz zászló alatt közlekedő „Nord” hajót. Az Ukrán Határőrszolgálat vízi őrségének egyik hajója az Azovi tenger vizein föltartóztatta a „Nord” orosz halászhajót. Az állami kalózkodás eme aktusát követően az ukrán Határőrszolgálatnál bejelentették, hogy minden olyan hajót fel fognak tartóztatni, amelyek – a Kijevvel való egyeztetés nélkül – be-, illetve kihajóznak a Krím kikötőiből. Oleg Szlobogyan, az ukrán határőrszolgálat képviselője tette ezt a nyilatkozatot, április 4-én.

Moszkva reakciója nem sokáig váratott magára. A Roszribolovsztvo Azovi és Fekete-tengeri területi igazgatóságán operatív csoportot hoztak létre, hogy elejét vegyék Ukrajna kalózakcióinak. Ezt a halgazdálkodás kérdéseivel foglalkozó Azovi Tudományos – és Kutatóintézet honlapja közli. Igor Rulev, a tárca helyi képviseletének vezetője arról biztosította a halászokat, hogy továbbra is nyugodtan kifuthatnak a tengerre. Biztonságukat ugyanis szavatolni fogják az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak (FSZB) a krasznodari határterületen, illetve a Krím Köztársaságban lévő kirendeltségei.

A Szövetségi Tanács (1) külügyi bizottsága határozatot hozott arról, hogy – tekintettel az ukrán provokációkra – fokozott biztonsági intézkedéseket foganatosítanak a Fekete-tenger északkeleti részén, illetve az Azovi-tenger (2) medencéjében. A járőrözésben részt vehet majd a haditengerészet légiereje is. Emellett Oroszország fokozta az ukrán hajók ellenőrzését. Ezek az intézkedések, például, korlátozhatják ukrán hajók áthaladását a Kercsi szoroson (3) keresztül, mivel az elöregedett hajópark miatt, az ukrán fél esetében gyakoriak a biztonsági problémák.

Meg kell hogy jegyezzük: az ukrán fél akcióinak célja kizárólag a látványosság. Szembeötlő, ahogy ezeket az akciókat a nyugati nézőközönség előtti demonstrációknak szánják. Porosenkó láthatóan kimerítette már Washington bizalmi keretét. Az ukrán lakosság elégedetlen a közüzemi díjak, az energiahordozók árának növekedése, a fizetések és nyugdíjak mértéke miatt. Az Ukrajnában, állami szinten tapasztalható korrupció és lopás soha nem látott mértékeket öltött. Az amerikaiak mindennél jobban tartanak a 2005-ös helyzet megismétlődésétől, amikor pedig már úgy érezték, hogy győznek, és Ukrajna már a zsebükben van. (4) Majd hirtelen rájöttek, hogy mind a helyzet, mind a káderek terén kicsúszott a kezükből az ellenőrzés. Washingtonnak nincsenek illúziói ukrán partnereik eszmei megbízhatóságát illetően. Ott tisztában vannak azzal, hogy hűséges szolgáik bármelyike, bármelyik pillanatban kész arra, hogy őket elárulja, kiárulja és tovább passzolja.

Porosenkó tisztában van saját helyzetének bizonytalanságával, illetve a nyugati hitelektől való függésével. Ezért igyekszik mindent elkövetni annak érdekében, hogy meggyőzze Washingtont: cserébe annak a küszöbönálló választások idején nyújtandó támogatásáért, kész Washington bármilyen utasítását végrehajtani. Miközben Washington sikeresen kamatoztatja a maga javára az ukrajnai hatalomnak ezt az elanyátlanadottságát, illetve teljes függőségét.

Azzal tisztában kell lenni, hogy az USA a helyzet destabilizálására törekszik Európa és Ázsia területének egészén. Láthatjuk, hogy az USA hogyan használja fel Ukrajnát a konfliktus eszkalálására Kárpátalján. Ukrajna közvetlenül provokálja a kárpátaljai magyarokat és ruszinokat. Radikális csoportok magyar családokra támadnak, felgyújtják magyar kisebbségiek tulajdonát. A kárpátaljai magyarok nyelvi, kulturális jogainak megsértése, az etnikai hovatartozásukkal összefüggő diszkrimináció az ukrán állami politika része lett. A magyarokat megpróbálják arra kényszeríteni, hogy lemondjanak nemzetiségükről, nyelvükről. Ez az egész program közvetlenül hivatott provokálni a szomszédos anyaországot (kiemelés a fordítótól). Magyarország számára ez kemény kihívás. Ezzel összefüggésben nem szabad megfeledkezni az ukrán radikálisok lengyelellenes kilengéseiről sem. Az Oroszországban betiltott „Jobb Szektor” rohamosztagosai kitettek a világhálóra egy videót. Ezen meggyalázzák a lengyel és magyar lobogót, illetve a lengyelekkel és magyarokkal szembeni közvetlen fenyegetések hangzanak el.

Az ilyen cselekményeket, persze, nincsenek összhangban Kijev európai partnereinek politikájával. Kijev ma nem egyszerűen az USA engedelmes bábja. Kijev a zombik országa. És ez a sírjából feltámadt, veszedelmes túlvilági alak óceánon túli gazdájának az akaratát hajtja végre. A Fekete- és Azovi tengeren végrehajtott veszedelmes – lényegében állami kalózkodásnak nevezhető – akcióival Kijev veszélyezteti a tengeri fuvarozásnak az európai cégek részvételével kialakított logisztikai útvonalait. Ez, mindenekelőtt, az európai gazdaságra mért csapás. Bármely politikai és gazdasági szakértő számára nyilvánvaló, hogy ezzel az USA, általában véve is, Európa meggyengítésére vett irányt.

Az EU országainak részéről azonban elmaradnak a reagálások. Ez kapcsolatba hozható Washingtonnak az érintett országok vezetésére gyakorolt nyomásával is. Szemmel láthatóak a Porosenkó által vívott politikai küzdelem szélsőséges módszerei. Az európai vezetők azonban ezzel együtt sem kívánják észrevenni a nyilvánvaló tényeket. Ám az amerikai vezetés ugyanakkor nagyon is tisztában van azzal: mi minden kockázattal jár az, ha lerombolják az Európával kiépített kereskedelmi-gazdasági láncszemek füzérét, a tengeri logisztikai útvonalakat. Washington tudatosan provokál, sikeresen használva föl erre a célra Ukrajna bábkormányát. Az USA nagyon is tisztában van azzal: ha Oroszország, az Azovi – Fekete-tengeri térségbeli érdekeinek védelmében, kemény intézkedéseket hoz, teherszállítási csatornáik kényszerű átterelésével összefüggésben, a nagy európai kereskedelmi struktúráknak ebből jelentős veszteségeik lesznek.

Ukrajna nem egyszerűen az instabilitás forrása Európa kellős közepén. Látjuk, hogy Ukrajna olyan eszköz Washington kezében, melynek segítségével az USA csapást mérhet, elsősorban az európai gazdaságra. Figyelemre méltó tovább, hogy Európára nézve nem kisebb csapást jelent a szíriai válság is. Ennek legékesszólóbb példája: a háború sújtotta térségekből származó menekültek problémája. Az Egyesült Államok politikája világosan érthető. Ahhoz, hogy a felszínen maradhassanak, káoszba kell dönteni a világ minden más részét. De mire az európaiak megértik, hogy milyen szakadék felé tereli őket Washington, meglehet, már túl késő lesz. Egyelőre azonban Európa az istennek sem vesz tudomást a nyilvánvaló tényekről.

Tanaj Csolhanov


 

Kategória: Nincs kategorizálva | Tanay Cholkhanov: Ukraine – Legalized piracy bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A 200 éves Marx – cikk a merce.hu-ról

Tulajdonképpen a legméltóbb írások Marxról most azok, amelyek a kétszázadik évforduló alkalmával ugyanazokat a szidalmakat, félremagyarázásokat, tévedéseket zúdítják rá, mint száz esztendővel ezelőtt is, s ez csak a legnagyobbaknak jár ki, Platónnak, Rousseau-nak, Hegelnek, de Marxnak persze sokszorosan. Azért a legméltóbbak, mert jól mutatják a marxi elmélet fölforgató erejét – de azt is, hogy a problémák elméletileg és történelmileg megoldatlanok.

A gyűlölet oka persze az, amit Bertolt Brecht a Kommunista Kiáltvány nyomán alkotott lucretiusi tankölteményében ír: „Mitkämpfend fügen die großen umstürzenden Lehrer des Volkes/Zu der Geschichte der herrschenden Klassen die der beherrschten”, azaz: a nép nagy fölforgató tanítói az uralkodó osztályok története mellé állítják az elnyomott osztályok történetét. Ez az, ami elviselhetetlen, bár Marxra valójában közvetlenül nem is alkalmazható. De amit az antimarxista és Brechttel szemben ambivalens Hannah Arendt vesz észre – hogy Brecht egyik legfőbb eszméje: nem annyira a nép vagy a proletariátus szenvedése, amiről sztoikusan, pontosan, keserűen, de hidegen ír, hanem a nép vagy a proletariátus láthatatlansága, az, hogy észre se veszik.[1]

Ez a fő botrány még mindig, amióta a proletariátus elleni nyílt osztályharc (amelynek a morális következményeit mindenki ismerheti Stendhal regényeiből és Walter Benjamin párizsi esszéiből) – a restaurációtól a Párizsi Kommünig – átadta a helyét a máig érvényes polgári alapstratégiának: az osztálykonfliktust nemzeti (etnikai, faji) konfliktussal helyettesítik, így válik a proletariátus láthatatlanná. Az ár: két világháború és sok millió halott.

Marx életének jelentős része a nyílt, nyilvánosan elismert – az ellenfél által is nyíltan űzött – osztályharc korszakában telt, ezért nevezik (politikai írásai alapján) elavultnak. Pedig ő már az 1850-es években nagyjából visszavonult a forradalmi politikától, elkezdte megalkotni voltaképpeni életművét, amely hallgatólagosan szakít a Kommunista Kiáltvány szemléletével – amelyet még mindig a robespierre-i zèle compatissant lelkesített át, amióta megírta ifjúkori csodálatos cikkét a falopási törvényről – , bár a Kiáltványnak (a történelem leghatásosabb politikai pamfletjának) a fölszabadító indulatával soha.

Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – nem is csoda, hiszen munkáinak filológiai hitelű összkiadása még mindig befejezetlen – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez.

Tovább bonyolítja a dolgot a „marxizmus” fogalma és jelensége. A kifejezés elég rossz, mert a „marxizmus” nem annyira irányzat vagy gondolkodói iskola, mint amennyire önálló műfaj vagy diszciplína. Karl Kautsky és Ernst Bloch, Louis Althusser és Lukács György, Karl Korsch és (a korai) Antonio Negri egyaránt „marxisták”, eltérő nézetekkel, elméletekkel, tárgykörökkel, témákkal, stílussal, de fölismerhetően ugyanannak a hagyománynak a részesei mégis, habár „polgári” értelemben más-más „foglalkozást” űztek, más volt a „kutatási területük”. Mind a szociáldemokrata, mind a kommunista mozgalom „marxistának” tekintette magát (nem kevés joggal), ámde a tizenkilencedik század végének pozitivista-szcientista „korszelleme” akkora hatással volt még Engelsre is, hogy az „igazi” Marx újbóli fölbukkanása csak a világforradalmi évtizedre (1917-1927) tehető, amikor megjelenik az ún. „nyugati marxizmus” (azaz mind a szociáldemokrata, mind a szovjet „marxizmustól” idegen elmélet), amelyet a pártmarxizmus vagy „munkásmozgalmi marxizmus” (ahogyan Robert Kurz nevezi) utódai mindmáig támadnak.[2]

Még mindig rengetegen vitatkoznak olyan gondolatokkal, amelyeket Marx soha nem gondolt (és itt nem a szokványos politikai rágalmakről vagy tévedésekről van szó, amelyek száma a 200. születésnapon természetesen fölszaporodott), de amelyeket sokan akár az életmű középpontjának vélnek (vö. Michael Heinrich kitűnő összefoglalásával[3]). A tőke szöveghagyománya valóságos lidércnyomás, Marx az 1850-es évek elejétől hatalmas mennyiségű kéziratot, átdolgozást, variánst, jegyzetet hagyott ránk, s A tőke egyedül autorizált I. kötetének is három textológiailag egyenrangú (ám eltérő) változata van. A hagyatékot Engels és Kautsky rendezte úgy-ahogy, erőteljesen belenyúlva a szövegekbe, amelyeket azóta is próbálnak rekonstruálni és rendszerezni a tudósok. (A magyar kiadás teljesen elavult, bár a maga idején nem volt rossz.)

Ezért a Marxról tett magabiztos kijelentéseket – bár van belőlük jó néhány – érdemes bizonyos szkepszissel és óvatossággal olvasni.

Elmék százmillióit megmozgató elmélet sorsából nem lehet kiiktatni a mítoszokat. Platón és Arisztotelész filozófiája nagy mértékben meghatározta a keresztyén teológia történetét, s ezért ex negativo a metafizikával szembenálló fölvilágosodás történetét is: minderről a görögöknek sejtelmük se lehetett; de „leszármazási” értelemben (hogy lazán használjuk itt Nietzsche és Wittgenstein egymással alighanem összefüggő fogalmait) mindmáig vannak „platonisták”, akkor is, ha ez olykor ma nem jelent többet, mint egyfajta szellemi típust.

Marx életműve is összefügg a proletár világforradalommal, a munkásmozgalom történetével, a „szocialistának” nevezett különféle rendszerekkel – a sztálinisták és az antisztálinisták (pl. Popper) szerint ezek a rezsimek valamiképpen „levezethetők” Marx elméletéből, ahogyan a karoling birodalom és a bizánci császárság „levezethető” a görög metafizikából és a páli teológiából, ami ebben a determinisztikus egyszerűségben nem tetszik érdekesnek, s ha szó szerint vesszük: dőreség.

Ha ez így megy, akkor Augustinus „felelős” a protestantizmusért, „tehát” a kapitalizmusért és a gyarmatosításért, „tehát” a modern rabszolgaságért, és í. t. Ha így foglalnánk össze Max Weber elméletét, akkor nagyot tévednénk, habár a brit és az amerikai kapitalisták protestánsok voltak, ennyiben közvetve Augustinus morálteológiájának a követői, de hogy ebből hogyan következnék az egyik legnagyobb genocídium, azt nem lehet „levezetni”. Annak ellenére, hogy vannak összefüggések. Ám ezek nem okságiak. Pol Pot és Khieu Samphan valaminő homályos értelemben bizonyára „marxistának” tartotta magát, és ez szerepet játszhatott rendszerük vezető csoportjának a motivációs rendszerében (mint minden parasztforradalomnak, a kambodzsainak is a fő eszméje „az urak” elleni bosszú) – mert a közkeletű félreértés értelmében Marxnak vagy a „marxizmusnak” tulajdonították az egyenlőség radikális eszméjét, amely persze a munkásmozgalom politikai gyakorlatának az egyik alapeszméje. Marx és Engels politikailag támogatta ezeket a – polgári társadalmon belül maradó – törekvéseket, amelyek nem az ő értelmükben vett kommunista törekvések: a marxi elmélet témája nem az egyenlőtlenség, hanem a kizsákmányolás, ami távoról sem ugyanaz. Létezett és létezik egalitárius szocializmus (Proudhon, Fourier stb. elképzelése ilyen volt), de ezt azért díszítik föl Marx arcképeivel, mert történetileg a legradikálisabb munkásmozgalom a huszadik században mindig „marxistának” nevezte magát, ami legtöbbször egyszerűen az intranzigencia, a kompromisszumra nem hajló forradalmiság ideológiai szinonimája volt, nem több.

Az egyenlőtlenség strukturális kérdéseivel a szociológia (és a szociális antropológia) foglalkozik, olyan tudomány, amely Marx halála után bontakozott ki, és amelynek az alapvető fogalmi rendszere és módszertana alapvető kategoriális okokból összeegyeztethetetlen Marx kritikai elméletével. Erről nemrég írtam „Marx and Sociology” c. rövid tanulmányomat, amelyet a Global Dialogue  nemzetközi folyóirat, majd a Verso kiadó blogja közölt (több más nyelven is előkészületben), ezen a ponton arra kérem az olvasót, hogy fussa át.[4]

Marxista szemszögből az egyenlőtlenség modern fajtája (amely nem személyi függés, és amely összefér a „szabad munkával”, ez pedig a kapitalista termelés és a piac előföltétele) következmény, nem primér valóság; ezt a következményt az adott (tőkés) rendszeren belül enyhíteni lehet, vagy fő fajtáit (a jövedelmi-vagyoni, kulturális, regionális stb. egyenlőtlenségeket) akár meg is lehet szüntetni, de ez nem változtat a kapitalizmus fő meghatározottságain, semennyit se.

Az egyenlőség radikálisan demokratikus, ha tetszik, „baloldali” követelés – politikai követelés – , de ehhöz Marx elmélete lényegének nincs köze, akármit gondoltak erről a magukat őszintén marxistának vélő munkásmozgalmi, szocialista vezetők és tömegek. Eredeti formájában az egalitárius alapeszme évezredes, modern formájában is készen állt a tizennyolcadik században (ne feledjük: a szociológia a maga korai alakjában – Durkheim, Mauss, Halbwachs stb. – empirikus és történeti tudomány, egyébként csodálatra méltó tudomány, de sok tekintetben válasz a marxi elméletre, eszmetörténetileg pedig a nem marxista, „polgári” szocializmusból – Saint-Simon stb. – származik, politikailag is a [mindenekelőtt francia] polgári radikalizmus következett belőle, nem a szociáldemokrácia).

Marx, a fiatal radikális még félig-meddig egalitárius volt politikai nézeteiben – a Kiáltvány, címével ellentétben, még csak átmenet a kommunizmushoz, nem kommunista textus, bár a kapitalizmus és a burzsoázia forradalmi csodatételeinek ámuló és átkozó magasztalása már ennek a fordulatnak a bevezetése.

A történet természetesen Platón barlangjában kezdődik.

Az, amit mindenki verőfénynek tart, arról kiderül, hogy sötétség, és megfordítva.

Aztán Galilei, Kopernikusz, Kepler kimutatja, hogy nem az van, ami látszik. Ami látszik – fölkél a nap s lenyugszik – , hamis. De már a festők is tudták, hogy a perspektíva azt jelenti: azt, ami távolabb van, arányosan kisebbre kell rajzolni, hogy olyan legyen, mint a valóság, holott a távolabbi tárgyak és alakok nem kisebbek attól, hogy távolabbra esnek. Aztán rájönnek a festők, hogy nem is kell alakokat rajzolni hozzá, hogy legyen művészi látvány. Monokróm négyzet is kifejező, nem kell odarajzolni a teret, megvan úgyis.

Descartes kimondta – mások is tudták már rég – , hogy a létezés mint tárgyiság intuitív szemlélete nem bizonyítja, hogy a létezés függetlenül megvan mint tárgy. A gondolkozás – ami adódik nekünk – analízise bizonyíthatja egyedül.

Kant még ennél is tovább megy. Az ész, ami egyedül áll rendelkezésre, önmagában szintén nem garancia az igazságra. Az axiómákból való dedukció tautologikus. Hogyan lehet intuitív ítéleteket axiomatikusan bizonyítottá, hogyan lehet analitikus ítéleteket tartalmassá tenni? Hogyan lehet újjáteremteni a valóságot az észből? Miért nem emelkedhet az igazság rangjára az erkölcs? Nem az ész kering a tárgy körül. De a tárgy sem kering az ész körül. Csak a szüntelen intellektuális tevékenységben és intellektuális szemléletben lehet – lehet! – bizonyosság.

A kopernikuszi fordulatok szaporodnak.

Marx műveinek címében, alcímében ott van a kulcsszó: a kritika.

Nyilvánvalóan az a jelentése, mint Kantnál.

Az emberi társadalomnak, az emberek együttélésének, közös életének a szemléletében addig csak kívülről, a szabályok megértésének és megváltoztatásának a tanában, az erkölcsi és politikai filozófiában jelent meg az ész, hogy átvilágítsa és kordában tartsa az érdeket, a szenvedélyt, az ösztönöket, a testi vágyakat és szükségleteket, azt, ami animális.

Kívülről magyarázták és rendezték el intellektuálisan a változékony, többrétű, de azért adott emberi természetet (ezt nevezik, kissé pontatlanul, „idealizmusnak”), amelyet kormányozni, irányítani, megvilágítani kell. S megvitatták: hogyan kellene kormányozni, hogyan lehetne fölemelni vagy megváltani.

De az nem merült föl még a legracionalisztikusabb rendszerekben se, hogy maga a materiális emberi élet se az, aminek látszik. Közvetlensége – közvetítetlensége – látszat, mondja (és bizonyítja) Marx, és minél többet alkot meg az emberiség (tudományban, technikában, intézményekben), annál kevésébé csak önmaga: önmaga mint megalkotott kollektívum nem empíria. Mert van történelem. A legátfogóbb, a legtöbb emberi létaspektust logikailag rendszerező, személyes és fizikai kényszer nélkül uniformitást és konformitást kialakító társadalomforma (a kapitalizmus) tartalmazza mozgatórugóként a legcsekélyebb mérvű morális szándékosságot, s a legtágabb személyi önrendelkezés szabja ki a legszűkebb pászmát az akaratnak.

Egyre több akarati (morális) aktus mögött van közvetlenül észlelhetetlen, tervezetlen, önműködő absztrakció: absztrakció, amelyet kritikailag föl kell tárni, nem adott, nem az „önzés” irányítja (az pusztán csalétek, „az ész csele”, amellyel a névtelen és személytelen absztrakció jármába hajtják az egyéni akarásokat, s e csel mögött nincs akarat). Ennek az elvontságnak az önműködéséről azt állítják, hogy „hasznos”: növekedéshez, bővüléshez, fölhalmozáshoz vezet, de ami vezet, az csak formula, algoritmus. Nem szubjektív. Nem a szükségletek irányítják a kapitalizmus történetét, hanem megfordítva, az a fátyol mögé rejtett elvontság irányít, amelyet nem titokként, hanem szabályként fejtenek meg.

A szubjektivitást – amely (bár ezeket a terminusokat az érett Marx nem használja) elidegenült – föl kell tárni, mert beleépült a tárgyiságba, ahonnan csak a kritikai elmélet (régebben úgy mondták volna: a filozófia) szabadítja ki – ezért nincs szubsztanciális különbség (vagy nem lenne szabad hogy legyen) elmélet és forradalmi praxis között. Mindkettőnek a munkája a szubjektivitás kiszabadítása abból a tárgyiságból, amely megszülte az egyéni szabadságot, és fölszámolta „a világ” fölötti uralmat avval, hogy fogalommá változtatta „a világot”.

Ennek a fogalomnak a kidolgozása, az elaborációja A tőke, pontosabban a hatalmas, zűrzavaros kéziratfolyam munkájának a célja. Nem a morálfilozófus szabályozza itt az életet, hanem az élet helyét elfoglaló elvontság természetét bontja föl, hogy a fogalomból nyerje ki a szubjektivitást, nem a természetből, amelynek nyoma veszett a kapitalizmusban.

„A tőke termelési folyamatába belevonva… a munkaeszköz különböző átalakulásokat fut be, amelyek közül az utolsó a gép, vagy jobban mondva a gépi berendezés automatikus rendszere […], egy automata – önmagát mozgató mozgatóerő – által mozgásba hozva; ez az automata számos mechanikai és intellektuális szervből áll, úgyhogy maguk a munkások csak mint ennek tudatos tagjai vannak meghatározva. […] A gép semmilyen vonatkozásban nem jelenik meg az egyes munkás munkaeszközeként. […A] gép, amely a munkás helyett ügyességgel és erővel bír, maga a virtuóz, amely saját lélekkel bír a benne ható mechanikai törvényekben, és amely állandó önmozgásához – ahogy a munkás táplálékot – szenet, olajat stb. fogyaszt… A munkás tevékenységét, a tevékenység puszta elvonatkoztatására korlátozva, minden oldalról a gépi berendezés mozgása határozza meg és szabályozza, nem pedig fordítva. A tudomány, amely a gépi berendezés élettelen tagjait arra kényszeríti, hogy konstrukciójuk révén mint automata célirányosan hassanak, nem a munkás tudatában létezik, hanem a gép révén mint idegen hatalom hat rá, mint magának a gépnek a hatalma. Az eleven munka elsajátítása a tárgyiasult munka által […], ami a tőke fogalmában rejlik, a gépi berendezésen nyugvó termelésben magának a termelési folyamatnak a jellegeként, annak anyagi elemei és anyagi mozgása szerint is tételezve van. A termelési folyamat véget ért abban az értelemben munkafolyamat lenni, hogy a munka mint a rajta uralkodó egység, túlnyúljon rajta. […] A gépi berendezésben a tárgyiasult munka magában a munkafolyamatban úgy lép szembe az eleven munkával, mint az a felette uralkodó hatalom, ami a tőke – formája szerint – mint az eleven munka elsajátítása.”[5]

Ez az ismert Grundrisse-részlet, amellyel megszólaltatom Marx igazi hangját, eltéveszthetetlenül a nagy német filozófia része, Hegel folytatása, de nemcsak az övé. Az a sokat szidott „fogalomköltészet”, amely utoljára Heidegger és Adorno művében szólal meg (ahogyan a Johann Georg Hamanné viszont Benjamin művében), s talán – magától értetődően Rousseau-val együtt – hangja és dallama annak, ami talán egyedül méltó athéni örökségünkhöz.

Persze ez csak apró töredéke annak a modern életről szóló hatalmas műnek – amelynek külső alakja rommező, akár a modern élet más ábrázolásaié (Flaubert, Kafka, Benjamin, Kavafisz), amelyeket mintha eleve „hátrahagyott műveknek” írtak volna meg – , amelyben a modernség tragédiájának ellenszere a filozófia, a forradalom igazi formája. Kant, Fichte, Hegel bizonyos értelemben a francia forradalom filozófusai voltak, amely nem sikerült, akárcsak az orosz forradalom (erről itt írtam), ahogyan a Negative Dialektik előszavában olvashatjuk, a filozófia megvalósulásának pillanatát elszalasztották, de velük szemben Marx két forradalmi korszak között élt, és a lényegi, az „ezoterikus” Marxnak (Robert Kurz) nem volt szava az „exoterikus”, a politikus, a forradalmár Marxhoz, aki a végén már csak meg nem értett, végső, nem normatív filozófiájának elszigeteltségéből intette a német szociáldemokrata munkásmozgalom vezetőit – nem túl következetesen – erre meg arra, s akit (amint az életmű kiadástörténetéből tudjuk) még az amúgy zseniális Engels se értett pontosan. Marx nem magyarázkodott, hanem újabb és újabb tudományokat tanult meg inkább, ahogy szokta.

A filozófiai leírás, amely a gép (az automata) tekintetében is evokatívabban szól hozzánk, mint sok elmés analízis kézre állóbb hagyományok felől, mint a klasszikus német filozófia – amelyet Lassalle és Engels reményével szemben végül nem örökölt meg se a német, se a világproletariátus – , azt mondja nekünk, hogy a tárgyiasult munka úgy lép szembe az eleven munkával mint fölötte uralkodó hatalom. S látjuk, hogy ez a tőke: az eleven munka elsajátítása.

Ez az uralkodó hatalom, a tőke: nem személy, nem osztály, nem politikai erő. Osztály osztállyal viaskodik, de nem hatol el a tőkének mint hatalomnak a mélyére. A tőke természete fogalmi, akárcsak alacsonyabb absztrakciós szinten a gépi berendezésé, amely maga a virtuóz: van lelke, szemben a munkással, akinek a tevékenysége puszta elvontság, amelyet a gép szabályoz.

Ez az, amit A szellem fenomenológiája elképzelni se akart, amire gondolni se bírt. Semmink nincs, csak a kritikai filozófia, de ez Spinoza, Kant, Hegel szerint nem kevés. Közvetlen lefordítása forradalmi politikára: erre még magának Marxnak se volt ereje. Műve, akárcsak Kanté, a polgári társadalomról szól. Ebből sejthetünk valamit, a contrario, a kommunizmusról. De az elmélet nem receptkönyv. Hogyan lehet a modern kapitalizmus fogalmiságát meghaladni? Egyáltalán: jó kérdés ez?

(Címoldali kép: flickr)

[1] – Hannah Arendt: „Bertolt Brecht, 1898-1956”, in: Men in Dark Times, New York/London: Harcourt Brace, 1983, 207-249. Brecht Das Manifestjéről ld. Darko Suvin szép tanulmányát, „Brechts Gedichtfassung des Komunistischen Manifests”, Das Argument 282 (4/2009), 607-615, https://www.linksnet.de/artikel/24909. (Az eredeti: Socialism and Democracy 16, 2002, 1-31.)

[2] – Ld. David Broder vitáját Domenico Losurdo könyvével: „Eastern Light on Western Marxism”, New Left Review 2/107, 2017. szept.-okt., 131-146.

[3] – „A tőke 150 éves útja – aminek [helyesen: amelynek] még nem látszik a vége”, Eszmélet 117, 143-162.

[4] – https://www.versobooks.com/blogs/3760-marx-and-sociology.

[5] – Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Második rész. MEM 46/II, Bp. 1972, 160-161.

Forrás:https://merce.hu/2018/05/05/tgm-a-200-eves-marx/

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A 200 éves Marx – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

G.M. TAMÁS: Viktor Orbán Versus the Enlightenment – article from Jacobinmag

Az ATTAC Magyarország alelnökeIn Viktor Orbán’s Hungary, anti-immigrant paranoia reigns and basic democratic rights are under assault.

Out of 199 seats in the newly elected Hungarian parliament, 159 are now in the hands of the far right (133 for Viktor Orbán’s Fidesz and 26 for the once-neo-Nazi-now-“national-conservative” Jobbik party in opposition). The rest are divided among various small center-left and center-right parties.

The elections were farcical. Citizens largely received their information from Orbán’s formidable propaganda machine (the media is mostly in the hands of his far-right apparat), with a minority getting their facts from invective-filled anti-Orbán websites (more amusing than persuasive) and from communiqués issued by the squabbling and ineffective opposition parties.

The electoral system is designed for two main blocs, which does not fit the political structure of the country, and there were seven “major” opposition parties competing, so the result was never in doubt. Half of the popular vote went to Orbán. The other half was split between small groups. Opposition party leaders have resigned en masse — not that it matters — and anti-Orbán demonstrations have sprung up, with EU and Hungarian Nazi (Arrow Cross) flags and demands for new elections.

But this is nothing compared to the political (or, more accurately, non-political) character of the “election campaign.”

Orbán, the wily ruler of Hungary — and as a result of his statesmanlike endeavors, rumored to be one of the richest men in Europe, his huge fortune managed (and, formally, owned) by dummy companies and shady middlemen; his family, retainers, flunkeys, and servitors buying up ducal castles and vast landed estates, hotels, harbors, factories, restaurants, tourist resorts, shopping malls, newspapers, magazines, radio and TV stations, internet journals; his firms building motorways, railway lines, sports complexes and restoring palaces and town halls at the public’s expense — achieved victory running on a very substantive policy platform. Regarding the economy, society, health, education, public transport, trade, taxation, etc. his electoral manifesto consisted of one sentence: “We’ll go on as before.” He does not give interviews and participated in no debates.

This was his message to Hungarians:

  1. Hungary will not allow dark-skinned Muslim refugees or immigrants to enter the country, and will resist all forces of “mongrelization” (masquerading as “multiculturalism,” “internationalism,” and “cosmopolitanism”), which seek to destroy “White Christian Europe”;
  2. Hungary will not disarm in the face of “political correctness,” which is nothing more than godless communism;
  3. “Mongrelization,” or the dilution of Hungary’s racial stock, is pushed by the “international Jew,” George Soros, who bankrolls the anti-national, liberal-Bolshevik Hungarian opposition and who will even harm the only kind of Jew we like, the religious Zionist. Our dear friend, Israeli prime minister Benjamin Netanyahu, agrees with us as he, too, hates the Yids;
  4. The European Union, the United Nations, the Council of Europe, the western press, the social-democratic, liberal, and Green parties are simple tools in the hands of George Soros — that is, of rootless cosmopolitan Jewry;
  5. Pope Francis is an internationalist liberal Bolshevik;
  6. “Gender madness” or “genderism,” radical feminism,” “human-rightsism,” gay marriage, the Istanbul treaty (which prohibits domestic violence against women and children) — all of these will suppress the Christian family and make “faggotry” the new model of morality;
  7. We shall save Europe from itself, which allows Muslim terrorists and hard-left rioters to plunge it into chaos, unlike the true allies of Christianity like Erdoğan, al-Sisi, Berdimuhamedov, Aliyev, and the rest;
  8. The Roma people — just like Muslims — cannot be integrated because they do not like to work. They ought to be disciplined, separated, segregated, and, if need be, resettled;
  9. Freemasons, illuminati, cultural Marxists, stock-exchange speculators, anarchists, and sundry intellectuals wish to convince us to renounce anti-Romanian revanchism and irredentism because they have, of course, no understanding of our souls;
  10. Our main enemies are journalists and human rights groups in the pay of You-Know-Who.

You may think this is a joke. But it isn’t. It is similar, in a way, to the 1930s, but it is a pastiche, a parody.

A few weeks ago, in a small town in Hungary, two Catholic nuns were stopped on the street and berated by people yelling, “Migrants! Migrants!” After pushing the old ladies a bit, they called the police, believing they had seen Muslim women in a burqa and hijab. The police saved the nuns from the Christian crowd.

A few days earlier, in another small town, a local woman left the hairdressers’. It was raining, and she did not want to ruin her new hairdo, so she covered her head with a shawl. Within a few minutes, a small crowd had gathered in the street, crying, “Migrant! Migrant!” and began shoving the poor woman against a wall. She protested loudly that she was Hungarian, that she could not speak anything but Hungarian, and that she had lived all her life in that little place. Some passersby recognized her and tried to rescue her, but to no avail. Finally the police came and people calmed down. But her hair was ruined.

There are no refugees in Hungary. The country has a zero-immigration policy, and a huge barbed-wire fence sits at the southern border, patrolled by police and the army. Would-be immigrants are kept in detention. The few black people one sees are American or French tourists.

This quotidian hysteria is taking place against the backdrop of mass hysteria launched by the state media and Orbán himself. The Orbán government’s first legislative move is the Stop Soros Act, which will force human rights groups to register as foreign agents and submit to regular police surveillance, fiduciary controls, and punitive taxes. Groups that have absolutely nothing to do with immigration — those looking after Hungarian citizens’ human rights, advocating education and prison reform, representing the homeless and ethnic and religious minorities, etc. — will be persecuted. And this comes on the heels of the shuttering of the biggest newspapers and radio stations and the shanghaiing of television and the largest-circulation internet journal.

You might expect that the opposition tried to block such moves and combat Orbán’s racist propaganda. But no. He was met with a bit of resistance, but was certainly not contradicted.

All opposition parties, including those ostensibly of the Left, have solemnly declared that they would not remove the “race-protecting” border fence and that they reject the EU’s refugee quotas like the Central European right and far right everywhere else (a far right that includes sometimes nominally communist and socialist parties). Protest against round-the-clock Islamophobic and anti-African, racist hysteria has been less and less intense in what remains of the erstwhile left-liberal press, except against the clearly anti-semitic nonsense that presents Soros as the mastermind behind the mass demographic war against white Christian Europe (and against white Israel, of course: Zionism and anti-semitism are becoming perfectly reconcilable).

Similarly, they might criticize the style of the Orbán gang — which expresses open contempt for the poor and, especially, for the Roma — but measures ending segregation or reestablishing scrapped unemployment benefits were nowhere to be found in the opposition’s electoral manifestoes, and some were in favor of keeping the flat tax and repressive labor legislation.

The other main plank of opposition politics, both in Hungary and elsewhere in East and Central Europe, has been “the struggle against corruption.” In Romania and Slovakia, protesters have demonstrated en masse against corruption and political criminality. But these protests are conspicuous for their apolitical (or even anti-political) character. Noble moral energies are squandered on social problems like corruption and crime which have no exclusively moral solutions, and this otherwise admirable moral passion helps to destroy the little that remains of parliamentarism (in Romania, where social movements do little but prop up public prosecutors and the secret services behind them) or to usher in even more dubious parties than the reigning ones (as in Slovakia or in the Czech Republic).

This does not mean that the ruling cliques are not dirty. They are. But in Hungary, this is hopelessly confused with the structural elements of Orbán’s “deep state.” Orbán’s semi-dictatorship (with its purges, blacklists, and suppression of the media), unlike its post-Stalinist predecessor, is not statist or centralizing. Its guiding principles are arbitrary, capricious rule and, above all, informality. The real centers of power in Orbán’s Hungary are formally independent institutions (state foundations, semi-private companies, purportedly private firms living on state credit) that are outside the control of normal government administration and of judicial control as well. Meanwhile, regular administration is being dismantled and well-trained civil servants are being thrown out in droves. Drafting of bills happens behind the backs of ostensibly leading politicians and bureaucrats, and rushed through parliament — usually without discussion. Capital goods are distributed to loyal retainers, which then finance various political maneuvers that will not appear as government expenditures. The frittering away of state power to the advantage and the profit of an informal group of power-holders has created a unique system where pre-capitalist forms of personal dependence are triumphantly returning while the actual policies are ultra-capitalist — a peculiar combination of neoconservatism and mercantilism.

Outside the halls of power, workers’ resistance and popular protest have been replaced by mass emigration, which has given rise to a crazy combination of high unemployment and workforce shortages while contributing to the aging of the population. The flight of doctors and nurses from the country has helped bring the health system to near-total collapse.

In East Central Europe, the demiurge of progress has always been the state: religious toleration, secularism, elimination of the nobility’s privileges and prerogatives, and an end to serfdom were the work of the enlightened absolutist police state of Joseph II and Leopold II against the desperate resistance of the Estates; as late as 1906 the Habsburg court at Vienna attempted a coup d’état in Hungary, in cahoots with radicals and socialists, to force universal suffrage on the reluctant local aristocracy and gentry, who would not allow social-democratic workers’ and “unreliable” national minorities’ (Slavs’ and Romanians’) representatives to sit in the Diet; at the time 6.58 percent of the population had the vote. Land reform, industrialization, literacy, hygiene, public health, properly codified law, a modern transport, and education system were the work of communists.

This kind of enlightened, bureaucratic, anti-democratic but philanthropic and egalitarian regime, born aloft by universalist, anti-nationalist elites, was taken over by “real socialism” in the spirit of Ferdinand Lassalle, who said that socialism was the “fusion of proletariat and science.” Science, technology, planning, unified legality, centralization, a faith in expertise and formal education, careful planning, archives, written documentation, top-down emancipation (equality before a uniform law), impersonal authoritarianism: this is the Austro-Hungarian tradition realized by various universalist elites such as the Catholic Church, the imperial (as distinct from regional) administration, the imperial army, freemasonry, financial capital and, finally, social-democratic and communist parties and the Habsburg Empire’s feeble successor, the European Union.

Anti-communism, in this context, does not mean hostility to revolution, but enmity toward the Enlightenment, that is, to a combination of orderliness, civic equality, hyper-rationalism, and Öffentlichkeit — the public character of politics for which freedom of expression is the ineluctable precondition. (The hated intelligentsia, threatened by the cessation of its livelihood, is mostly silent now, scared to death.) For the Right, rationalism and universalism are to to be opposed, as are class, race, and gender equality; the post-1945 anti-fascist, UN-type covenants of “human rights”; and everything that smacks of the supra-ethnic, including old-style liberal-democratic nationalism and anti-colonialism.

In such a situation, Marxists — fierce critics of the Enlightenment — are left to defend, at least provisionally, such obsolete ideas as natural rights, rational legislation, and Öffentlichkeit. Because even the possibility of a liberal, representative democracy is under assault by quasi-totalitarian, post-fascist propaganda (a mixture of myth-mongering, conspiracy theory, and the latest digital marketing and advertising methods).

Rulers in Europe, especially since 1914, have renounced the Enlightenment and have been using ethnicity against class and ethnic supremacy against equality. Against this, Luxemburg, Lenin, Trotsky, Lukács, and Korsch all saw internationalism as the specific trait of socialism. Enlightenment cosmopolitanism and federalism are not identical with this, but there is a link. Fighting for this link is a rearguard action, certainly (we aren’t likely to see another Joseph II soon or perhaps ever), but the case of Hungary proves that even decrepit old Enlightenment is better for the Left than the relativistic, postmodern worship of every ethnic superstition in the name of a faux egalitarianism — which is nothing more than romantic exoticism and Orientalism.

Source:  https://www.jacobinmag.com/2018/04/viktor-orban-hungary-elections-enlightenment

Kategória: Nincs kategorizálva | G.M. TAMÁS: Viktor Orbán Versus the Enlightenment – article from Jacobinmag bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Final Declaration of Assembly of Resistances held in Budapest on 2-4 March 2018

Final declaration of the Assembly of Resistances (AoR) held in Budapest on 2-4 March 2018

(Version 8.- FINAL )

In preparation of the International Assembly of Peoples` Movements and Organizations that will take place next automn in Caracas, following the positive traditions of the World and European Social Fora, after a three-day theoretical and intensive debates we, the participants of the regional Assembly of Resistances (AoR) held in Budapest on 2-4 March 2018 came to the conclusion that beyond the logic of profit and war “another world is possible and necessary”.

The systemic crisis continues to favor the right-wing hiding behind a populist discourse in most of the Central and Eastern European Countries (CEEC). Social democracy, not to mention the communist parties have suffered electoral defeats in Western countries like Austria, France and Germany, whereas in Greece, Spain and Portugal some promising developments of popular movements have started, but still, no strong left-wing has emerged on the European political horizon. In the last decades we were and are confronted with an enormous international neoliberal offensive with all its horrible consequences: unemployment, precarity, social cuts, attack against trade unions etc. This led to combined social, economic, ecological and political crises.

The traditional left mainly took over the neoliberal paradigm. An ideological vacuum came into being and in this vacuum the far right is intervening – successfully- with “easy answers”- for above all by creating scapegoats.

In the spirit of international solidarity the discussions in Budapest have strengthened our common will to fight against neoliberalism, neocolonialism, oppression, exploitation, social degradation, environmental destruction, militarisation, racism, sexism and the rise of far-right. We condemn military interventions of world and regional powers in the Middle East and elsewhere. We support the Boycott, Divestment, Sanctions (BDS) movement of the Palestinian people struggling for freedom, justice and equality. We support initiatives aimed at ending the war in Syria by a negotiated political solution taking into account interests and rights of all groups of the Syrian people.

Now the time for a massive social resistance has come again, based on a realistic anti-systemic, anti-capitalist alternative. The concept and the idea of a socialist world, beyond-capitalism should not be reduced to abstract theoretical declarations. We have concrete demands, plans and strategies shaped in each country according to its national specificities. Thus we want to build a global society, based on cooperation and not on competition.

The specific purpose of this regional meeting was to determine some axes for concrete common international activities and we came up with decisions about concrete solidarity actions and campaigns we can realize all together on a regional and international scale.

The issues raised in the following program can be considered as non-capitalist alternatives, especially in the CEE region, where the “overthrowing” of the authoritarian regimes can be achieved only by launching an inclusive and massive social self-defense movement.

1. The root for nearly all other problems in the region lies in absence of a systemic change of the CEEC where a completely distorted ownership structure leading to the “oligarchization” of private property came into being. The existing system must be attacked at these points, that is, for the wider groups of the society creating a plural property structure, e.g. the freedom for founding cooperatives in all sectors of the economy. Jobs have to be created from the public resources which the governments have squandered for their own clientele. Instead of public-financing of their own clientele in general using public work as forced labor, investments are needed to build community based social and cultural infrastructure, public health-care and higher education as well as to widen the job-creating needs and capabilities of local governments. This is a small step towards the multisectoral mixed economy;

2. In the social field, the living conditions of the lower classes must be improved. We demand the introduction of the Universal Basic Income (UBI). Instead of nationalism, racism, ethnic insanity, persecution of the Roma people and the migrants the most important social task of the resistance movements – independently of their political affiliations – is to root a cultural revolution through strengthening the people`s educational structures and self-learning circles;

3. The concept of political democracy needs to be complemented with the notion of economic, environmental and cultural democracy so that every person becomes part of the concept of ‘democracy’. Bourgeois parlamentarian democracy is a very limited concept, which is now under big pressure in the CEECs. The authoritarian regimes based on social exclusion must be rejected. Social rights must be declared in the national constitutions and be implemented in harmony of the UN International Conventions which guarantee the Economic, Social and Cultural Rights of every human being.

4. The social base of this anti-capitalist, left-wing politics should be the trade unions and the self-organization processes of the civil society. Namely, if the Left is above all not the advocate of the wage earners, the workers and the unemployed, it liquidates itself on the altar of a semi-peripheral capitalism that does not give any a perspective either for the CEE countries, or for the vast majority of the societies of the world.

Unity and action now! Fight on!

We will combine our forces and act together on international scale to the following issues:

– International Women`s Day March 8th

– International Day against Racism March 17th

– Memory of Nakba 1948 (expelling of the Palestinians from Israel) – in spring

– 4th anniversary of the Odessa massacre May 2nd

– Bicentinary of the Birthday of Karl Marx May 5th

– NATO summit in Brussels July 12th

– Summit of the “Peoples in Struggle” in Caracas – in automn

– Memory of the end of World War I: “Never again war! Never again fascism!”- November.

Endorsed by the participants of the Regional Assembly of Resistences in Budapest

Statement/Proposals for the Budapest AoR by the Ukraine/Russia Working Group

On Ukraine:

  • We demand that the Ukrainian authorities officially recognize the Rusyn ethnic identity in the same way as it is recognized in Slovakia, Hungary, Czech Republic, Poland.

  • We demand that the Ukrainian authorities investigate the arson attack on the Hungarian cultural center in Uzhgorod, punish the perpetrators and officially apologize before the Hungarian community in Ukraine.

  • We demand that the Ukrainian government include a clause requiring unconditional fulfilment of the Minsk agreement in the Donbass reintegration law.

  • We condemn glorification of the radical Right forces who are responsible for the fire in Odessa Trade Union House on May 2, 2014. We demand that the Ukrainian law enforcement authorities punish the real perpetrators. We call for holding in Europe, on May 2, 2018, a joint action of progressive forces in memory of those killed in the Odessa massacre.

  • We demand that real freedom of speech and freedom of expression for the Left political opposition be guaranteed in Ukraine for democratic participation in presidential and parliamentarian elections in 2019.

  • We demand to stop persecution of political opposition and independent journalists in Ukraine and support initiatives in Ukraine aimed at defending and freeing political prisoners.

On Russia.

  • We demand that the Russian authorities stop persecution of opposition political activists in Russia, and particularly protest against prosecution of anarchist and antifa activists from Penza and St.Petersburg where torture was used to extract confessions with fabricated charges, and also of anarchist and Left activists in Sevastopol. We call the left and progressive forces in Europe to launch a solidarity campaign against these repressive actions of Russian authorities.

(Alexander Buzgalin’s additional proposal: We call for creating a “fast response group” consisting of Left European parliamentarians, deputies of national parliaments, and other prominent persons for these and other solidarity campaigns.)

  • We demand to revoke the decision liquidating the Interregional “Workers independent’ Association” trade union and express our support to really independent trade unions in Russia and to their right to conduct international and intersectoral solidarity activities without intervention from authorities.

General proposals.

  • We demand that laws on “decommunization”, and any other laws banning “Communist propaganda” are abolished in Ukraine and all other European countries where such laws were adopted before.

  • We consider creation of a united European army as a road to a war.

Kategória: Nincs kategorizálva | Final Declaration of Assembly of Resistances held in Budapest on 2-4 March 2018 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

“Almost nobody seems to care” Interview with Gáspár Miklós Tamás

In an interview, philosopher Gáspár Miklós Tamás tells the Dissident Blog why freedom of speech and democracy are in decline in his home country.

March 13 2018 Daniel Gustafsson

Az ATTAC Magyarország alelnökeGáspár Miklós Tamás is a philosopher and public intellectual. He writes primarily about political and aesthetic questions and has been published widely in international media. He is known for developing the concept of post-fascism.

For this issue of The Dissident Blog we have gathered texts, both non-fiction and fiction, about the state of freedom of speech in Hungary. Some of them point to the fact that on one hand anyone can speak freely, on the other hand, that the channels of expressing this right is highly limited – the state has gained control over both public service and most of mainstream media. How do you view the state of free speech in Hungary right now, with just a month to the upcoming elections?

– The problem is what the centrally organised media conglomerate in Hungary does have to say and what it does say. Which is nothing else but the most savage racism and ethnic hatred. Everybody who does not agree is branded a communist, a closet homosexual, a paid agent of ‛Abroad’ (Ausland) or the flunkey of a nebulous ‛global shadow power’ that bears distinctly Semitic features. Mostly the face of George Soros, of course.

 

All this results in bewilderment, hatred and fear. About one half of the population finds this grotesque, risible and fearsome, but does not do – and what is worse – does not say anything about it. You’ll find ‛opposition intellectuals’ if you’re a foreigner who will tell you how disgusted they are but in the remaining, relatively free opposition press they won’t say anything, citing ennui and disenchantment with ‛politics’ as if racist madness and dictatorship would be identical with emancipatory, egalitarian, feminist and, in general, freedom-loving politics. Good politics and bad politics are the same, liberty and tyranny are both political, thus despicable.

Especially, hardly anyone dares to challenge audibly the Orbán government’s anti-immigrant paranoia which is at the centre of everything. (While in fact there are practically no refugees on the Hungarian national territory.) There is a tragi-comical ‛election campaign’ here now and none of the major ‛opposition’ parties says clearly that they are against this. All have solemnly promised that they will keep the anti-refugee border fence at the Serbian frontier and all are against the EU refugee quotas. And this is, although only to a lesser degree, true of the whole Central Europe

Press freedom is relative. During the second world war, the Budapest social democrat daily, Népszava [The People’s Voice], was censored but published, while hundreds of thousands of Jews were dragged in broad daylight on the streets of Budapest to their deaths – the theatres, the cinemas, the cabarets were playing, the football championship went on and popular magazines offered young Christian girls good tips for a successful technique in flirtation and the latest in fashions. So? – We have, I am told, excellent poetry readings and experimental film festivals, daring books are being published (though fewer titles, and circulation numbers are more modest) while Syrian and Afghan refugees are starving and suffering and waiting endlessly at our borders and almost nobody seems to care, even a little.

 When visiting Hungary, one cannot avoid the weight of how the government broadcasts its message now even in the physical environment, through giant billboards all over towns and countryside. I have visited Hungary regularly over the last twenty years, and for me this development is unparalleled, and renders the landscape a slightly absurd air. How do you, as an intellectual, cope with this, seeing and hearing these messages everywhere, every single day? Or do you just look the other way?

– It is not only the billboards, it’s the press and the flyers in my mailbox and the radio when I am searching for good music. But I don’t care. And I don’t care because nobody cares or people, at most, are laughing. This is an irresponsible and superficial country. It is they, my fellow citizens, who horrify me, and the schoolchildren who are yelling ‛migrant, migrant!’ at one another when they are playing catch in the park. It is the 80 percent of my compatriots who are anti-immigrant and anti-Roma, it is the 40-50 percent who are homophobic and anti-Semitic who are scary, not the billboards. For billboards, you need only money and the complicity of pliant local government. And I am not looking the other way, I am fighting, although with less and less hope and, frankly, I am getting tired of these quixotic efforts myself.

The opposition papers call racism ‛idiotic’ and ‛boring’. Hence, it is vulgar, it is in poor taste to protest. ‛And, let’s be realistic, Muslim immigrants are a headache, now be serious, old man, and forget all those sentimental bromides about human rights and about the brotherhood of man (not to mention sisterhood).’ We all know that self-censorship is more dangerous than censorship. Laughing at fascists while failing to disagree in substance is nothing. And this is what is happening.

 Gergely Nagy writes in a text about the art field, that Budapest is a kind of bubble, where funding is scarce, but a limited free art life exists. How would you, as an academic and writer, reflect on Budapest as an intellectual bubble

– Budapest is an intellectual bubble, but this was so that even before 1989 regardless of so-called censorship; today there is a free art and intellectual life as well which is quite vivid but by no means inventive. And our pride, irony. You have any number of manifestations bursting with cynicism, bitterness, parodic verve and self-mockery, quite entertaining, granted. But this is only the obverse of the official pathos which is being found ridiculous and bizarre, and this is no challenge to the Right, let alone a match for it. It is too little, too late.

I used to be, to a certain extent, part of this ‛bubble’ scene myself, but as I am unable (not unwilling) to smile and to be amusing, I somehow drifted away, unwelcome. So, this ‛Budapest bubble’ is a sign of life but it would take a little moral and intellectual effort to make it subversive and really critical. Even in Vienna – certainly no model for anti-fascists – when one of these far right cabinet members said that he aims at ‛concentrating’ undesirable foreigners, the echo of this word (reminiscent of concentration camps) was enough to send tens of thousands of Viennese onto the streets in protest. In such cases, our opposition politicos would say, oh, let’s talk about the health service instead. Or about corruption. Never is heard a dissenting word. Although – and this is the supreme joke – this is not forbidden.

Source: http://www.dissidentblog.org/en/articles/almost-nobody-seems-care

 

Kategória: Nincs kategorizálva | “Almost nobody seems to care” Interview with Gáspár Miklós Tamás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Parlamenti kreténizmus – cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeMind a „demokratikus” parlamentarizmus (a „képviseleti demokrácia” kifejezést tudtunkkal először Alexander Hamilton, az egyik amerikai alapító atya írta le 1777-ben), mind a „demokratikus” parlamentarizmus bírálata igen régi, s a nagyszerű, ékesszóló – filozófiai és politikai – összecsapások történetét itt nem idézhetjük föl sajnos, még egyes epizódokat se.[1]

Itt most csak arról tehetünk röviden említést, hogy milyen keretföltételei vannak a „képviseleti demokráciának” (szemben az arisztokratikus-liberális „képviseleti kormányzattal”): mindenekelőtt az általános, egyenlő és titkos választójog – sok országban, így Magyarországon is, a második kritérium hibádzik – , aztán ami legalább ilyen fontos: a szervezett közvélemény.

A szervezett közvélemény azt jelenti itt, hogy teljes mind a politikai szervezkedés szabadsága, mind pedig a szólás- és sajtószabadság, amely lehetővé teszi az összes véleményáramlatok és irányzatok nyilvánosságát (amihez kell a kereskedelmi érdekeknek nem alávetett médiumok – ebbe most beleértve a könyvkiadást és a közvéleményt befolyásoló kulturális intézményeket – szabadsága, pluralitása és anyagi támogatottsága)[2], továbbá a szabad politikai tevékenység büntetlensége. Szükséges még ehhez, hogy a képviseletért való versengés a részvevőknek ne legyen egzisztenciálisan kockázatos, szükséges a közigazgatás politikai semlegessége, a politikai okokból foganatosított gazdasági büntetések, hátrányt okozó intézkedések (vö. evvel) hiánya, az állami és a népi erőszak hiánya, pszichológiailag pedig a politikai tömegszenvedélyek korlátozottsága.

A szervezett közvélemény fontos föltétele az állampolgárok tájékozottsága és általános műveltsége, a racionális vitamódszerek elterjedtsége, a logikus érvelés és a bizonyított tények tekintélye, a lényegi alternatívák ismertsége.

Kell még hozzá az amerikai és a francia forradalom (1776, 1789) óta, szűkebb értelemben az 1945, illetve 1989 óta elfogadott alapjogi konszenzus: a habeas corpus, a személyi szabadság és a konvencionálisan értelmezett emberi jogok elfogadottsága, a tág jelentésében értelmezett alkotmányosság tisztelete, tehát mondjuk a zsarnokság vagy diktatúra nem érvényes opció – s jobb, ha ezt nem (vagy nemcsak) korlátozó jogszabályok mondják ki, hanem egyetértés van benne.[3]

Politikai-szociológiai tekintetben kell hogy a választás szokása másutt is érvényes legyen: hogy a helyhatóságok is valódi plurális szisztémában, valódi választásokon jöjjenek létre, s hogy választásokat alkalmazzanak munkahelyeken, szakmai és köztestületekben, a civil társadalom szabad társulásaiban, „érdekképviseletekben”, korporációkban, s  egyáltalán: hogy a vezetés a lehető legtöbb helyen függvénye legyen a vezetettek választáson kinyilvánított beleegyezésének, s hogy minél kevesebb szférában érvényesüljenek antidemokratikus szabályok, pl. a társadalmi ranghoz, képzettséghez, pozícióhoz, vagyonhoz stb. kötött vezetői privilégiumok, beleértve a rátermettség formális ismérveit – ez utóbbiaknak érvényesülniük kell a szakszerű közigazgatásában, de nem szabad megjelenniük a politikai hatalom gyakorlásában. A politika környezetének is demokratikusnak kell lennie, ahol a honpolgárok hozzászoknak a döntésben való részvételhez, az ellenkezés, tiltakozás, új társulások, új kezdeményezések megszervezéséhez, a tárgyaláshoz, vitához, kompromisszumhoz, szakításhoz, akaratuk érvényesítéséhez, szövetségkötéshez, partnerek és ellenfelek megbecsüléséhez, eljárási szabályokhoz, udvariassághoz, kölcsönös elismeréshez (mint a párbajban).[4] És jó, ha a demokratikus ország demokratikus (a kanti értelemben köztársasági) rendszerű szomszédos országokkal van körülvéve.

Az okszerű és célszerű parlamentáris szisztéma gondoskodik róla, hogy a versengésben részt vevő pártok külön-külön is demokratikus pártok legyenek. A pártok belső szabályzata közügy, és a törvényhozónak biztosítania kell, hogy a pártokon belül is legyen szólásszabadság, frakciószabadság, rendszeres és szabad tisztújítás, belső nyilvánosság, átláthatóság. A képviseleti demokrácia szabadságfogalma ellensége mindenféle titoknak és titkolózásnak. Tehát ha a parlamentarizmust nem veszi körül a tanácskozó demokráciára és a minden szociális szférában szabadon választott és békésen leváltható vezetésre alapozott társadalmi tevékenység (és nyilvánosság!) a lehető legtöbb életterületen, ha nincs a lehető legszűkebb térre szorítva a diszkrimináció, ha a státuszok merevek (nincs mobilitás), akkor a parlamentarizmus nem lesz demokratikus.

Ugyancsak kevéssé valószínű, hogy demokratikus legyen a képviseleti rendszer, ha mind a választókat, mind a vezetőket külső (pl. vallási vagy etnikai) tekintélyi megfontolások befolyásolják (pl. ha Indiában nem hajlandók muszlim, Írországban protestáns, Szerbiában vagy Romániában katolikus jelöltre szavazni), ha a társadalmi előítéletek nagyon erősek (pl. csak gazdag vagy diplomás emberről, csak férfiról vagy fehér emberről, csak idős vagy csak fiatal emberről ismerik el széles körben, hogy vezetésre méltó), ha nagyon merev és zárt a politikai osztály (csak tapasztalt, ismert politikusokat választanak meg) – nem szólva a politikai korrupcióról, a választási csalásról és más hasonló (törvényellenes és méltánytalan) anomáliákról.

Nyilván nem lehet kiküszöbölni, hogy a pártok etnikai, felekezeti, regionális és osztályérdekeket testesítsenek meg, de kell léteznie a közérdek/közjó egy elismert minimumának, amely lehetővé teszi a közéleti vita konzisztenciáját, amelynek valamelyest hasonló, összemérhető témákról kell folynia: valamely „téma” egyetlen párt általi kisajátítása (amelyről tehát értelmetlen a vita) szintén valószerűtlenné teszi a képviseleti rendszer demokratikus jellegét.

S még ez sem elég.

Tökéletesen értelmetlen képviseleti demokráciáról beszélni, ha az országos törvényhozás maga antidemokratikusan működik, ahol nincs idő és mód a szabad vitára, ahol megsértik azt az elvet, amely szerint minden képviselő egyenlő (ennek ismert jele, ha a párthoz nem tartozó, független képviselő jogait megnyirbálják, ha a bizottsági tagok stratégiai előnyt élveznek a többi képviselővel szemben stb.), ha erőszakosan betartatják az ún. frakciófegyelmet, ha a többség olyan procedurális szupremáciával rendelkezik, amellyel akadályozni lehet a kisebbség (a mindenkori ellenzék) fölkészülését, tájékozódását, megszólalását, ha a szakigazgatási szervek nem állnak az ellenzék rendelkezésére. A többségnek nem lehet más kiváltsága, csak annyi, amennyi a többségi döntés valószínűségéből folyik: a törvényhozók között nincs és nem is lehet hierarchia.[5]

Nyilvánvaló továbbá, hogy nem beszélhetünk képviseleti demokráciáról, ha a többség birtokában lévő politikai erő a pozícióját olyan gazdasági előnyök vagy akár előjogok megszerzésére használja föl (vagy ami még rosszabb: ezek az előjogok hozzák létre a politikai pozíciókat), amelyek egyenlőtlenné, aránytalanná teszik a választási küzdelmet. (Sose feledjük, hogy maga Kossuth Lajos is csak szavazatvásárlással juthatott be az országgyűlésbe – nyílt szavazás volt – : a pénzt hozzá nem más adta, mint a dúsgazdag főúr, gróf Batthyány Lajos, a fölsőtáblai ellenzék vezére, a későbbi mártír miniszterelnök.)

A parlamenti rendszerben laikus kormányzás folyik: a képviselőket (illetve a képviselők a kormányt) nem állítólagos szakértelmük, kompetenciájuk, gyakorlottságuk, szolgálati idejük alapján választják meg – hiszen a politikai kompetencia meghatározhatatlan, és formális kritériummá tétele csak visszaélésekhez vezethet. Viszont az érdemeket és fogyatkozásokat lehetőleg tárgyilagosan, elfogultság és ráfogás nélkül kellene a választóknak megítélniük.

Puszta látszat az olyan képviseleti kormányrendszer, amelyben fönnállnak a jogállami-alkotmányos föltételek és szabályok a formális (állami, pl. parlamenti) szférában, de közben a civil társadalom autoritárius (mondjuk uralkodik benne a nacionalizmus és a klerikalizmus), vagy ahol a nagy vagyonkoncentráció és egyenlőtlenség függő státuszba szorítja a nép nagy részét.[6]

Amint a parlamenti kormányzás rég elmúlt aranykorának tapasztalata mutatja, az udvarban, az arisztokrácia környezetében (a tanácsadók és némely művelt főurak között) és az egyházban (egyetemeken) összpontosuló szakértelem dönthetett a nyilvánosság szélesbedő szabadsága és magas intellektuális minősége révén, valamint a hivatalviselésről alkotott magas vélemény (önzetlen patriotizmus) jóvoltából; mindezt továbbá az ész becse tette lehetővé, s így nehéz kérdéseket – olyanokat, amelyeket ma közgazdaság- és társadalomtudományi problémáknak tartanánk – megoldhatott a laikus képviselet.[7]

Bár a képviseleti rendszer sehol se tökéletes, a legtöbb európai országban a fő elemei javarészt megvannak.

Ugyanakkor sült bolondnak néznők azt a honfitársunkat, aki azt állítaná, hogy a demokratikus parlamentarizmus föltételei a mai Magyarországon fönnállanak.

Ki az ördög képzelheti józan ésszel, hogy ilyen körülmények között szabad választások mehetnek végbe hazánkban?

Hogyan lehetséges, hogy értelmesnek és józannak tetsző polgártársaink egy része úgy véli: nem szabad országban szabad választásokat lehet tartani?

Miért ringatja magát ebben az illúzióban az ún. „demokratikus” ellenzék, és miért teszünk úgy – ha nem is mindig – sokan, mintha ez lehetséges lenne?

Némelyek egy részletkérdésre koncentrálnak: tagadhatatlan, hogy a magyarországi választási rendszer „logikája” kétpártrendszert ír elő. Az egységes, teljhatalmú és elég népszerű kormányapparátussal, az Orbán Viktor miniszterelnök irányítása alatti (pontosabban: az ő tulajdonában lévő) „mély állammal”, a politikai vezető csoport birtokát képező hatékony média- és propagandagépezettel csak egy (egyetlen!) jól szervezett, egységes tömegpárt szállhatna szembe komoly eséllyel. Ez az ellenzék világnézeti tagoltsága és hagyományai miatt nem lehetséges, ráadásul bizonyos, hogy ilyen ellenzéki egységpárt kialakulását a féldiktatúrás államhatalom nem tűrné el. Még az ennél szerényebb egységtörekvések útjában is titokzatos akadályok tornyosulnak.

Mégis, sokan fecsérlik az idejüket annak a lehetetlen föladványnak a megoldására, hogy miként lehet az egymással egyet nem értő ellenzéki csoportosulásokat természetellenes „összefogásra” kényszeríteni. Nem lehet.

Így tehát a szabad választás – ami legfőképpen mégis azt jelenti, hogy nemcsak az egyik félnek van esélye a sikerre – Magyarországon lehetetlen. Valamilyen véletlen (botrány, katasztrófa) miatt Orbán Viktor elveszítheti a formális hatalmat egy kis időre, de a „mély állam” fölötti informális hatalma és a megbízható kezekbe „kiszervezett” állami vagyon mindenki más számára valószínűtlenné teszi a nyugodt kormányzást, a tartós építkezést. Ezt a tényt nem lehet eltakarni rikácsolással és bosszúszomjas pózolással.

A magyarázat természetesen nem az, hogy az ellenzéki pártok és támogatóik elvesztették az eszüket – bár nem állnak messze tőle, amint ezt korábban volt alkalmam illusztrálhatni (ezt most nem ismétlem meg).

Hanem valami más.

Ez a szakadékba ugrástól való érthető félelem. Kijelenteni azt, hogy a hazát parlamenti úton nem lehet megmenteni (ráadásul az abszurd és erkölcstelen helyzet megrontja még a szabadság híveit is), nem könnyű. Ez legtöbbünk számára azt jelenti, hogy a hazát egyáltalán nem lehet megmenteni.

Ha a képviseleti demokrácia elveszett, akkor törvényes mód a magyar nép emancipációjára nem kínálkozik. Ezt nehéz belátni. Ebből nem az következik, amit a hivatalos és hivatásos jobboldal hirdet – ugyanis hogy a Soros-birodalom itt fölkelést készít elő, és jön a fegyveres Armageddon: ez magától értetődőleg ostoba hazugság – , de az viszont igen, hogy a demokrácia (s hogy milyen demokrácia legyen ez, vitakérdés) följebb sommásan vázolt előföltételeit kívülről, a rendszeren kívülről kell majd megteremteni. S ennek nem az ellenzék untauglich mivolta a fő oka (bár ez is fönnáll) – valódi demokratikus mozgalom létrejötte esetén a mai ellenzékből csak feszélyező emlék marad: elég ízetlen epizód volt, mi tagadás – , hanem ez az egyszerű tény: az Orbán-rendszer ellen nem lehet az Orbán-rendszerben harcolni. Az Orbán-rendszerben nincs helye komoly ellenzéknek, s ennek nem az az oka, hogy valakiket úgymond „megvásároltak”, hanem az, hogy a nyilvánosság korlátozásának és a vele közvetlen oksági kapcsolatban nem álló, inkább csak párhuzamos – intellektuális, morális, esztétikai – hanyatlásnak az együttes hatása pusztító (vö. múlt heti írásommal: e hanyatlás lényegéről majd máskor), no meg ami még ennél is fontosabb: természetesen a följebb részlegesen vázolt (nélkülözhetetlen) intézményi, erkölcsi és kulturális környezet hiányzik.

A kérdés most is, mint mindig, Platón demokrácia elleni ismert érvének (a Politeia VI. és VII. könyvében) a kortárs problémánkra való alkalmazása lenne: hogyan lehet jól kormányozni az államot – hogyan lehet az ehhöz kellő helyes, igaz ismerethez eljutni – , ha az igazságosságra (a politikai erényre) irányuló tiszta gondolkodást lehetetlenné teszik a körülmények (nemcsak itt és most, hanem a miénkhez hasonló állapotban mindenha). Jelesül ha igaza van Marxnak, és a kapitalizmus lényege rejtett (a dolog tetszik cselekedetnek, és megfordítva), méghozzá ez a rejtettség szükségszerű, maga is a rejtett lényeg alkotórésze, akkor a képviseleti demokráciával nem juthatunk többre, mint hogy a tudtunkon kívül balhitűnek bizonyulható puszta vélekedéseket vetjük egybe. Egybevetésük végeredménye a honpolgárok akaratától és érdekeitől fog függeni, nem pedig az igaz ismeretüktől, tudásuktól, az akaratot és vágyat fejezi ki (nem érvényességét okadatolja) anélkül, hogy általánosságát – amely az igazságra (az igaz tudásra) támaszkodó közmegegyezéshez szükséges lenne – bizonyíthatná. Ennek a meghaladásához mindenféle konstrukciókat állítottak föl különféle hagyományok (ilyen a kinyilatkoztatásra, az egyházatyákra, a tradícióra, a vértanúságra stb. támaszkodó tanítóhivatal mint a dogmatika forrása, vagy a transzcendentális – nem empirikus – tudásra, lényegismeretre vagy lényegszemléletre támaszkodó „kommunista párt” Lukácsnál; mindkettő speciális gondolati technikákkal hárítja el a partikularitás, a „hamis tudat” veszedelmét).

A liberális megoldási javaslat – amely tekintetbe veszi tudásunk tökéletlenségét és körülményeink szakadatlan változását – az állam földarabolását, az egyes szférák (a három hatalmi ág) elválasztását, de a közigazgatás, a civil társadalom és a nyilvánosság stb., stb. különtartását is írja elő, azaz alapjában állandó, bár temperált küzdelmet indítványoz, szüntelen tanácskozást, vitát, ellentétet, egyeztetést; az igazság egyetlen reménye itt a permanens önkorrekció (párbeszédben a tudományokkal és a filozófiával), az elvek meg nem pihenő fölülvizsgálata, a hatalmat gyakorlók sűrű cseréje. (Nem véletlen, hogy a véletlen volt a polisz technikai alapelve: elvégre a felelős vezetőket sorshúzással választották ki, és csak kevés időre választották meg, továbbá nem javadalmazták. A kiválóságért verseny folyt, de a kiválóság sem eredményezhetett önmagában hatalmat.)

„A szakértelem bolsevista trükk” – mondta emlékezetesen Csurka István. Már régen mondom, hogy ebben igaza volt: hiszen a bolsevik párt hatalmi jogcímként magasabb rendű tudásra (tudományos szocializmus) hivatkozott. Ez a platonizmus kései utóda. Annyi bizonyos, hogy a liberális érvelés körben forgó: lényegében az in abstracto meglévő szabadság (szabad nyilvánosság, szabad vita, a hatalmi ágak alkotmányos elválasztása stb.) (mint előföltétel) hozza létre az in concreto szabadságot (amelynek – legalább mint politikai kultúrának, mentalitásnak, éthosznak – szintén meg kell már lennie eleve, és í. t.). Ez a circulus (vitiosus vagy se) mint „történelem” jelenik meg a szabadelvű diskurzusban. (Innen származik az „alapítás” klasszikus problémája a XVIII. században.)

Akárhogy is, hazánkban a képviseleti demokráciát újonnan létre kell hozniuk azoknak, akik ezt szeretnék. Jelen esetben azt nevezem parlamenti kreténizmusnak[8], hogy a tényektől függetlenül létezőnek tekintik a parlamenti demokráciát azok, akik még csak ezentúl akarják megteremteni, ezért naiv módon vesznek részt a választásokon, mintha lennének választások. Ez szerkezetileg emlékeztet a körben forgó liberális okoskodásra, de az előleges szabadság fönnállása vagy hiánya empirikus, nem pedig transzcendentális kérdés. Lehetnek érvek a választási részvételre – népnevelés, a szabadsághiány föltételei között a szabadség gyakorlásának szimbolikus aktusa: ezekkel szemben nincs kifogásom, én is fogok szavazni – , de a kormány némi joggal gúnyolódik rajtunk, ellenzékieken: önök miért tiltakoznak a kormányzat szabadságot elkobzó lépései miatt, ha szabadon részt vehetnek (és részt is vesznek) a többpárti, szabad választásokon? Az adekvát válasz erre a következő: részt veszünk rajtuk, bár tudjuk, hogy ezek mégse szabad választások. Helyes-e akkor részt venni a politikai szabadsághiány keretei között zajló nem (vagy nem egészen) szabad cselekményekben, amelyben csak (vagy főleg csak) szolgai szerep jut mindenkinek a zsarnok (ha ugyan csakugyan zsarnok) kivételével?

Az evvel kapcsolatos kételkedésre hívom föl a kedves olvasót.

(Címoldali kép: MTI)

[1] – Az egyik legszebb történeti mű: Pierre Rosanvallon: Le Peuple introuvable. Histoire de la représentation démocratique en France, Párizs: Gallimard, 1998 (a munkásmozgalom szociológiai és közjogi kihívásairól: 65-100, a belgiumi reformkísérletekről: 113-123). Vö. Pierre Rosanvallon: Le Moment Guizot, Párizs: Gallimard, 1985, kül. 75-105.

[2] – A lelkiismereti és szólásszabadság egyik legnemesebb liberális magyarázója és védelmezője, Sir Isaiah Berlin elismeri, hogy a szólásszabadság nem jár együtt mindig a kultúra virágzásával, sőt: zsarnoki korszakok hatalmas irodalmi, művészeti virágzással (s mint ma látjuk pl. Kínában: gazdasági fejlődéssel) járhattak, de ez a filozófiára nem igaz, ld. „Philosophy and Government Repression” [1954], in: Isaiah Berlin: The Sense of Reality, szerk. Henry Hardy, New York: Farrar, Straus & Giroux, 1998, 54-76.

[3] – De már korábban is: „…Ha az állam nem volna törvényekhez vagy szabályokhoz kötve, amelyek nélkül az állam épp nem volna állam, akkor kimérának kellene tekinteni, nem pedig természetes dolognak.” Spinoza: Politikai tanulmány [1677], IV, §4, ford. Szemere Samu, Bp.: Akadémiai Kiadó, 1980, 36.

[4] – Modern társadalomban ennek legfőbb biztosítéka az ún. munkahelyi demokrácia lenne, amelynek legfőbb formája a munkás-önigazgatás volna (ennek is különféle változatai lehetségesek). Kapitalista körülmények között a „Sozialpartnerschaft” intézményei szolgáhatják valamennyire ezt a célt a kötelező, ún. „tripartit” egyeztetési mechanizmusok kötelezővé tételével. Magyarországon az üzemi bizottságokat elsorvasztották, a szakszervezeteket beépített ügynökök megosztják, szétszakítják, az egykori társadalombiztosítási önkormányzatok rég megszűntek, akárcsak az Országos Érdekegyeztető Tanács. Ennek is a következménye az a tény, hogy Magyarország a világ egyik legegyenlőtlenebb országa nemcsak gazdasági, hanem minden tekintetben.

[5] – A parlament mindenekelőtt törvényhozás, s ezért a legfőbb hatalom az európai országok többségében és néhol másutt. A legtisztább eset a brit változat. A klasszikus angol alkotmányjogi kézikönyv kimondja: „…a törvényt így határozhatjuk meg: »oly szabály, mely bíróilag érvényesíthető«. A parlamenti szuverenitás elvét pedig, pozitív oldaláról tekintve, így írhatjuk körül: minden parlamenti végzeményt vagy annak egyes részét, mely új jogot alkot, létező jogot eltöröl vagy megváltoztat, a bíróságok alkalmazni fognak. Ugyanazon elv, negatív oldaláról tekintve, így fejezhető ki: az angol alkotmány szerint nincs ember vagy testület, ki oly szabályokat alkothatna, amelyek a parlamenti végzeményt megdönthetnék vagy eltörülhetnék, vagy […] amelyeket a bíróságok a parlamenti végzemény megszegésével elismernének.” A. V. Dicey: Bevezetés az angol alkotmányjogba [1885], ford. Tarnai János, Kautz Gyula, Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1902, 36. Ugyanő idézi Blackstone híres Kommentárjait: „A parlament hatalma és hatásköre, úgymond Sir Edward Coke, annyira transzcendens és abszolút, hogy azt sem az ügyek, sem a személyek tekintetében korlátozni nem lehet. […] Szuverén, ellen nem őrizhető hatalma van törvényeket alkotni, megerősíteni, kiterjeszteni, megszorítani, eltörülni, módosítani, feléleszteni és magyarázni minden képzelhető ügyekben […], mert Anglia alkotmánya szerint erre a tényezőre van bízva a despotikus, abszolút hatalom, melynek minden államrendben valahol léteznie kell. […] Szóval tehet mindent, ami természet szerint nem lehetetlen, s azért némelyek, kissé merész szóval, e hatalmat a parlament mindenhatóságának nevezték. Annyi igaz, hogy amit a parlament tesz, azt semmi földi hatalom sem teheti meg nem tetté. Azért Anglia szabadsága tekintetéből fölötte fontos, hogy e súlyos feladatra oly emberek választassanak, kik becsület, képesség és tudás dolgában a legkiválóbbak. […A] parlamentről azt jövendöli Montesquieu…, hogy valamint Róma, Spárta és Karthágó szabadságuk elvesztésével pusztultak el, úgy idővel az angol alkotmány a szabadság elvesztésével fog elpusztulni, mégpedig akkor, ha a törvényhozó hatalom romlottabb lesz, mint a végrehajtó hatalom.” I. m., 37-38. Vö. Michael Oakeshott: „The Authority of the State” [1929], in: Oakeshott: Religion, Politics and the Moral Life, szerk. Timothy Fuller, New Haven/London: Yale University Press, 1993, 74-91.

[6] – Ennek fölismerésében hálával tartozunk konzervatív gondolkodóknak (bár ők nem értenének egyet politikai következtetéseimmel), ld. Michael Oakeshott nagy művének II. fejezetét: „On the Civil Condition”, On Human Conduct [1974], Oxford: Clarendon Press, 1991, 108-183. Vö. „The Masses in Representative Democracy” [1961], in: Oakeshott: Rationalism in Politics and Other Essays, bev. Timothy Fuller, Indianapolis: Liberty Press, 1991, 363-383; „The Rule of Law”, in: Oakeshott: On History, Oxford: Basil Blackwell, 1985, 119-164. Vö. még: Michael Oakeshott: Morality and Politics in Modern Europe: The Harvard Lectures [1958], szerk. Shirley Robin Letwin, bev. Kenneth Minogue, New Haven/London: Yale University Press, 1993, kül. 59-72.

[7] – Vö. pl. Lord Macaulay leírásával a pénz értékéről folytatott vitákról III. (Orániai) Vilmos (uralk. mint Németalföld stb. kormányzója, 1672-1702, mint Anglia stb. királya: 1682-1702) idején, in: Macaulay: Ánglia története II. Jakab trónralépte óta, V. köt., ford. gr. Zichy Antal, Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1877, 416-432. Nem mellesleg, ebben az időben fogalmazza meg John Locke a „második értekezésében” a polgári társadalom és a polgári állam alapelveit a korra jellemző világossággal: „Az a nagy és fő cél tehát, amiért az emberek államokká egyesülnek, és kormányzatnak vetik alá magukat, a tulajdonuk megvédése.” Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljairól [1689], §124, ford. Endreffy Zoltán, bev. Kontler László, Bp.: Gondolat, 1986, 126. (Vö. még i. m., §§94, 134, 222.) Legalább ezt a kritériumot minden polgári államnak ki kell elégítenie – a biztonság követelménye mellett – , különben nem hogy alkotmányos jogállamnak, hanem civilizált (akár autoritárius) államnak se nevezhető. Természetesen ez minden tulajdonformára vonatkozik. Ezért az állami tuladonnak állami beavatkozással való privatizálása egy kiváltságos kör számára, bizonyos magántulajdonok politikai nyomással, fenyegetéssel való – áron aluli – erőszakos „kivásárlása” Magyarországon komoly alkotmányos aggályokat is fölvet.

[8] –  A „parlamenti kreténizmus” kifejezés Karl Marx Louis Napoléon brumaire 18-ája (1852) c. híres művének 5. fejezetéből származik, ld. MEM 8, Bp.: 1962, 162.  (Engels és Lenin is használta.) Vö. G. M. Tamás: „Democrazia o capitalismo?”, MicroMega 7/2015: L’Europa in debito di sinistra, Róma, 83-89. Vö. még tőlem ezt.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/26/tgm-parlamenti-kretenizmus/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Parlamenti kreténizmus – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Bibó (4): 1945 és 1956 – cikk a merce.hu-ról

Az összes magyar forradalmakkal és magyar köztársaságokkal bajban van a nemzet. 1848 klasszikusan liberális, egyenlőségpárti és népbarát programja 170 esztendő után romokban. Az őszirózsás forradalom – a demokrácia, a földosztás, a nemzeti függetlenség – 100 év múltán kiátkozott, eltagadott, bemocskolt. 1945, a fölszabadulás, a rendiség és a hűbéri nagybirtok megszüntetése, köztársaság, újjáépítés, jogegyenlőség: több mint 70 év után elfelejtve, meghamisítva, a Kossuth-címer (amely ’48 és ’56 és ’89 címere is) az „ellenség” jelképének számít.

A gyűlölt, a rágalmakkal eltüntetett, láthatatlanná tett Tanácsköztársaságot az 1960-as évekig a magyar kommunisták is megtagadták, a proletárforradalom vezetőjét a Szovjetunióban elpusztították, az 1919-es veteránokat a fölszabadulás után háttérbe szorították, kommünár próbálkozásaikat falun és a gyárakban elfojtották „elvtársaik”. (Az akkori új rendszer első dolga volt az önálló kommunista underground vezetőjét, a jellemző módon azóta is feledésbe taszított Demény Pált[1] lecsukatni.)

1989, a rendszerváltás, a kelet-európai diktatúrák szétesése, az orosz megszállás vége, a pluralizmus és a szólásszabadság, alkotmányosság és jogállam kezdete: közutálatnak, sőt, közgyűlöletnek örvend.

Ifjú – állítólag szabadságszerető – mozgalmak „a 27 év” eltörlését, kiiktatását, földdel egyenlővé tételét javasolják.

Nem az 1989-cel szembefordult jobboldali féldiktatúra eltörlését (bár azt is), hanem annak az eltörlését (is), amit az Orbán-rezsim félig-meddig már el is törölt, tudattalan összhangban a köztársaságnak még a nevét is elhajító Orbán-rezsimmel, amellyel – hamis tudatuk szerint – „harcolnak”.

Ezeknek a forradalmaknak és köztársasági szisztémáknak a legszembeötlőbb közös jellegzetességük, hogy egytől egyig leverték őket. Mindegyiket ellenforradalmi restauráció követte. De ez önmagában nem lenne elegendő a forradalmi és köztársasági hagyomány elsöpréséhez.

Brumaire 18-a után a francia forradalmat is a napóleoni Birodalom követte (majd a Bourbon-restauráció), 1830 és 1848 liberális-demokratikus kísérletei is kudarcot vallottak, nem szólva a Párizsi Kommünről: mégis, kipucolni a forradalmat és a köztársaságot a francia történelemből – lehetetlen.

Már 1991-ben (!) ezt írta a Beszélőben Szabó Miklós, a méltatlanul elfeledett történész és politikai esszéíró: „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye. Ma Horthy, Mindszenty, Teleki ügye áll jól.”[2] Ezt a szerző avval magyarázza, hogy 1956 mindkét szinten – a kormányzati-politikai és a „bázisszinten” – egyaránt 1945-1947 eltiport hagyományához tért vissza: megjelentek a fölszabadulás utáni „koalíciós pártok”, illetve hallatlan erővel terjedtek el a közvetlen demokrácia alapsejtjei, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok. 1956-ban „…minden szervezet a munkavállalók közösségének csoporttulajdonában akarta látni az addigi állami tulajdont, és igazgatását is a termelői önigazgatás bizottságaira akarta rábízni. Reprivatizációra senki se gondolt. A politikai demokrácia területe kiegészült egy új dimenzióval: felmerült a hierarchikus munkaszervezet demokratikus átalakításának gondolata. Ha a dolgozói tulajdon utópia is [Szabó Miklós, mint látjuk, nem volt marxista], a hierarchikus munkaszervezet demokratizálásának gondolata termékeny demokratikus eszme, amely alkalmas lehet a demokratizmus gondolatkörét új dimenzióval bővíteni.”[3] Ezt a piaci kapitalizmust igenlő 1989-i fordulat elutasította, természetesen. Ugyanakkor 1956 mítosza – társadalmi lényegétől elválasztva – része volt 1989 legitimációs ideológiájának; ezt mindenekelőtt Göncz Árpád köztársasági elnök személyesítette meg, akiről ma már egy nyomorult metrómegállót se lehet elnevezni anélkül, hogy az ellenforradalmi szenny el ne kezdene bugyborékolni.

1956. november 4-e után az 1949 és 1956 közötti sztálini „…rendszer jellege nem változott, de az enyhítések »otthonosabbá« tették a diktatórikus rendet. Ez volt a forradalom reális utóélete. […] Egy forradalom nem csupán történelmi esemény, amely meghatározza az utána következő történelmi időszak menetét, akkor is, ha leverték, hanem az utókor tudatának is része… A kiegyezés utáni rendszer lényegében… az 1848-as áprilisi törvényeket valósította meg, ugyanakkor azonban magas színvonalon teremtette meg azt a felső értelmiségnek szánt politikai kultúrát, amely elutasította a forradalmat. Ennek alapját Kemény Zsigmond Forradalom után című, már 1850-ben megjelent röpirata vetette meg. Ez az előzménye annak, hogy az értelmiség elitje a reformkor nagyjai közül egyoldalúan Széchenyivel azonosult és azonosul a mai napig: a forradalmat fanyalgás lengi körül, szimbólummá emelkedett vezetőjét, Kossuthot pedig hisztérikus gyűlölködés. Ugyanakkor mindenki Kossuth-kultuszról beszél, és ez ellen hadakozik.”[4]

Az 1956-i „dicsőséges magyar forradalom”, hogy Bibó Istvánt idézzük, még ennél is borzasztóbb sorsot ért meg. A Kádár-rendszer betegesen függött ’56-tól: amennyiben a forradalomról bármit jót vagy szépet elismernek, annyiban delegitimálják a kádári (ellenforradalmi) berendezkedést. Ezért a kádáristák fölhasználták a klasszikus, minden forradalom ellen már alkalmazott ideológiai elemeket, amelyeket persze ki kellett facsarniuk némiképp, mert „elvileg” maguk is a forradalmi világnézet ún. letéteményesei voltak, ráadásul minden rétegnek mást és mást kellett mondaniuk, de főleg sugallniuk.

  1. A konzervatív kispolgárságnak azt mondták, hogy a forrófejű forradalmárok fölidézték a veszedelmet, amelyet állítólag el akartak kerülni: a sztálinista restaurációt és a közvetlen szovjet uralmat, oroszosítással stb. Ettől a veszedelemtől csak Kádár és társai államférfiúi bölcsessége mentette meg a nemzetet.
  2. A „kommunista” fordulat kedvezményezetteinek (az előléptetett munkáskádereknek, a hűbéri nagybirtokról szabadult zselléreknek, a munkás- és paraszti származású értelmiségieknek és a nem tőkés zsidóknak) azt mondták, hogy megakadályozták a nagybirtokosok és nagytőkések visszatérését, a fehérterrort, az ancien régime bosszúját, az újfasizmust stb.
  3. A sztálinistáknak – és furcsa mód a konzervatív értelmiségnek is – azt, hogy véget vetettek a „revizionizmusnak” és az „elhajlásnak”, ami voltaképp a „doktrinér” marxisták műve volt, szemben a „pragmatikus”, „mérsékelt” és „kiegyensúlyozott” kádáristákkal, akiket nem foglalkoztat a dogma és a „világnézet”, akikben túlteng a „realitásérzék”, a „reálpolitika” iránti hajlandóság és a kompromisszumkészség. Reakciósoknak és sztálinistáknak is biztonságban az állásuk, ha békén maradnak.
  4. Leverték „a zavaros fejű prolik” iránytalan lázadását, a „mob”, a „tömeg” vérengzését. Ez minden konzervatív (reakciós és sztálinista) elemet megnyugtatott.
  5. Nem szabad firtatni a forradalom leverésének körülményeit meg a megtorlások mikéntjét, mert ez a föltétele a „konszolidációnak”, a „megnyugvásnak” és a „kiengesztelődésnek”.
  6. A Petőfi Körnek és Nagy Imre más híveinek, pár hónappal korábban még fanatikus sztálinistáknak a rezsimje nem kecsegtetett nagy szabadsággal és toleranciával, az ideológiamentes kulturális virágzás biztosítva van (és csakugyan eléggé biztosítva volt) mindenfajta „hisztérikus megtéréseknek” ki nem téve; elég a megnyugvás, nincs szükség sem aszkétikus forradalmiságra, sem elvtelen meghunyászkodásra, megalázkodásra: csinálja mindenki csöndben a dolgát, nem lesz semmi baj.
  7. És legfőként: hallgatólagosan elvetve mindenfajta kommunista ortodoxiát és őrületet, a rezsim az életszínvonal emelésére, a fogyasztás (az áruválaszték!) bővítésére, a szociális biztonságra, a gondtalan népszórakoztatásra törekszik, senkitől nem kíván semmit, ami morális természetű, a magánélet szabad.
  8. Ugyanakkor – és erről egyáltalán nem szokás beszélni – a még fönnmaradt szociális aspirációk és tendenciák szimbolikus átélésére is szerény mód nyílott („kiszezés”, szocialista brigádmozgalom, kis méretű közösségi formák eltűrése), illetve megszületett (sajnos ezt is kevesen értik) a szabadságot helyettesítő kultúra eszménye, amely máig a magyar értelmiség uralkodó ideológiája. A Kádár-korszak kulturális héroszai kivétel nélkül polgári írók a lektűrtől (Szabó Magda, Passuth) a legmagasabb irodalomig (Ottlik, Mándy, Weöres). A marxista-leninista „idegen doktrína” alóli fölszabadulás – ez már negyven éve csak értetlen és tudatlan élcek tárgya – megerősítette a magyar kultúra filozófiátlan jellegét a fogyasztói nyugatosság és az alattvalói liberalizmus jegyében. Ez a filozófiátlanság (s ebben igaza volt a magyar kultúrában egyébként rosszul tájékozódó Lukácsnak) mindig is a kiegyezés óta tartó megalkuvás és olcsó individualizmus fedőszerve volt.

Kezdetben – vagyis az 1990-es évek elején – meghökkentő volt, hogy a magát ’56-tal legitimáló rendszerváltás hangadói (persze fontos kivételekkel) voltaképpen milyen nagy mértékben vették át a kádári delegitimációs (alapjában ellenforradalmi) szólamokat.

Mivel az 1956-i forradalom szocialista forradalom volt: azaz antikapitalista, önigazgatói-bázisdemokratikus, antibürokratikus, a szocialista irányú átalakulások öntudatos örököse (és egyben a sztálinista zsarnokság megszüntetője), nem kellett sem a restaurációs-nacionalista erőknek, sem a piaci kapitalizmust bevezető, privatizáló, nyugatbarát, liberális-neokonzervatív pártok (az SZDSZ és a Fidesz) híveinek, akik valamennyien őszinte antikommunisták voltak, de persze más-más értelemben. (Jellemző, hogy az utóbbiak privatizálók, míg az előbbiek REprivatizálók voltak.)

Ezért kellett kialakulnia Bibó István teljesen üres kultuszának.

Bibó megfelelt a célnak, egyszerűen azért, mert erkölcsileg tiszta, becsületes és bölcs ember volt – valóban nagy ember – , ráadásul igazi hős. (Persze semmi kifogás nem eshetik, ha valaki a nagy formátumú ellenfele előtt fejet hajt, ha nem tesz úgy álszent módon, mintha a híve, a követője lenne. De itt nem ez történt sajnos. Itt egyszerűen zárójelbe tették a történelmi-politikai tartalmat, mint hajdan, amikor Kossuthot és Széchenyit és Petőfit együtt vélték ünnepelhetni, mintha ez lehetséges volna.)

A damnatio memoriæ utolérte Bibót, aki mind az antikapitalista, népi (plebejus) demokrácia, az 1946-ban kihirdetett köztársaság, mind az 1956-ban pár napra megvalósult szocialista, ám pluralisztikus köztársaság legfőbb és legjobb teoretikusa volt, s akinek a voltaképpeni nézeteiről alig van sejtelme valakinek – historikus szakembereken és maroknyi hűséges írástudón kívül persze (ez utóbbiak közé csak fönntartásokkal sorolhatnám magam, csodálatom és nagy mérvű egyetértésem ellenére) – , amit most pótolnunk kell.

Bibó István csodálatos (vakmerő, átgondolt, józan) ’56-os írásai közül is kiemelkedik a bízvást történelmi jelentőségűnek, örök értéknek nevezhető esszéje („Magyarország helyzete és a világhelyzet”, 1957[5]). Ebben fejti ki a legletisztultabb, úgyszólván klasszikus formában – már a szovjet támadás, a forradalmárok első csoportjainak letartóztatása, a megtorlás kezdete után – , hogy mi a lényege annak a válságnak, amelyet az újbóli szovjet megszállás és a Kádár-féle bábkormány (mert kezdetben nem volt semmi több) által megindított, represszív, ellenforradalmi folyamat okozott.

Botránya ez a helyzet a nyugati világnak – mondja. „…Aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország: hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen uralomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül kíván elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”[6]

De botrány a magyar ügy „a kommunista tábor” számára is – írja Bibó.

„Magyarázhatja, akinek ez a maga lelkének mentésére fontos, hogy a magyar forradalom így vagy úgy volt, vagy lett, vagy lett volna ellenforradalom, a valóság az, hogy éppen az volt az egyik legfantasztikusabb meglepetés, hogy az idestova tíz év óta mindenki által ellenforradalminak és restaurációsnak feltételezett fordulat mennyire nem ilyen volt. Mindazok az erők, melyeknek fegyver volt a kezében, az ifjúság, a munkásság és a forradalom oldalára állt katonaság, többségükben nemcsak szocialisták, hanem marxista-leninista nevelésű szocialisták voltak, ha még annyira válságban volt is egész világképük. Hogy közben a kitört szabadság hatására a legkonzervatívabb restauráció erői is kijöttek a napfényre (fasiszta erők alig!), az csak azoknak a számára volt rémületes, akik megszokták, hogy ha valamit eltiltanak, az ezzel már nincs is, viszont aminek módjában van napvilágra jönnie és megszólalnia, az már ennélfogva félelmetes is. A szovjet közbelépés pillanatában a helyzet már konszolidálódni kezdett, a népítéletek megszűntek, a szocialista vívmányok mellett határozott és tekintélyes hangok szólaltak meg, s olyan nemzeti egységkormány alakult meg, melynek nem volt oka a jobboldal felé való túlbuzgalomra és gyengeségre. S aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, amit a szovjet tankok szétlőttek, hogy helyette berendezni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak jövőt építő társadalomhoz nem.”[7]

Botránya a magyar helyzet a „harmadik utas” törekvéseknek meg a világbékének is – mondja Bibó. Majd hozzáteszi: a magyar forradalom reményt kínált a nyugati szabadságfilozófiának is:

„A magyarországi, lengyelországi és más kommunista országbeli mozgalmak a legélesebb fényben megmutatták, hogy ezekben az országokban valóságos és eleven igény létezik a szabadság valósága és legfejlettebb technikái irányában. És ez az igény éppen azért, mert kielégítően még sohasem tudott teljesülni, a meggyőződés és szenvedély olyan frisseségében jelentkezik, mely meghaladja a maga vívmányait már megszokott nyugati világ meggyőződését.”[8]

Miután Bibó kimutatja a fasizmusnak és a kommunizmusnak (illetve bomlásuknak) a döntő különbségeit – ezeket olvasóinknak talán már nem szükséges az emlékezetükbe idéznünk – , rátér azokra a reményekre, amelyek a magyarországi „eseményekből” a „harmadik út” híveire háramlanak. Itt Bibó István érdekes módon a „megszorított többpártrendszert” javasolja, amelyben csak azok a pártmozgalmak vehetnének részt, amelyek a nagy vagyonok fölosztását, a kulcsiparágak és a bankok államosítását és a rendi kiváltságok megszüntetését nem csinálnák vissza, s itt arra hivatkozik, hogy a holland, angol, amerikai és francia parlamentáris szabadság is olyan egyetértésen alapult, amelyből a királyi abszolutizmus híveit kizárták. Ugyanakkor elutasítja az egypártrendszert, mert „[a] kizsákmányolás semmiféle megszüntetése nem reális a valóságosan működő szabadságintézmények nélkül.”[9]

A magyar nép föladata – mondja végezetül Bibó István – , „…hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben őrizze meg a maga forradalmának a zászlaját, amely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”[10]

Szó se róla, ezt a föladatot nem teljesítettük. Amikor az elítélt forradalmárok az amnesztiák nyomán előbb vagy utóbb kijöttek a börtönből, döbbenten tapasztalták nem is csak a felejtést, hanem a felejteni akarást, a korlátolt elégedettséget a szerény jóléttel, a fölületes szórakozást, a bárgyú jókedvet.

A kissé kezdetleges „keleti” jóléti állam mérge hatott, és voltak tényleges gazdasági sikerek – és í. t.

Mostanra a forradalom dicsfénye és Bibó István hírneve (vele együtt) elhalványult.

Különösen azért, mert a fölszabadulás, azaz 1945 jelentése kommunikálhatatlanná vált. Együtt a huszadik század alaptörténetének (amely a szocializmus és a rá adott reakciók a polgári társadalomban, ezen belül: a fasizmus, majd a borzalmas összeomlása, mert még vereségében is ördögi volt; később a hatalmon lévő, dekadenssé vált „szocializmus” csúfos bukása) megértése az egykori remények megértése nélkül lehetetlen. Márpedig 1945 reménye a legnagyobb tabu, amit el lehet képzelni, a tömegsír legalján oszlik teteme. És Bibó a fölszabadulásnak is makulátlan koronatanúja.

A parlamentarizmus, a többpártrendszer, a jogállam népszerűtlen – pontosabban: a szkeptikus közvélemény azt hiszi, hogy igazi formájában lehetetlen – , az antikapitalizmus se ölt emancipatorikus, azaz autonóm (önigazgatói, hierarchiaellenes) alakot, a szocializmus mint mozgalom és mint eszmény csak töredékeiben létezik, bár a megújulási és megújítási kísérletek sehogy se maradnak abba.

Természetesen sok minden elavult, erőszakolt vagy téves Bibó István ránk maradt írásaiban, de a fő tanulság – amit ő demokráciának nevezett legtöbbször, máskor meg szocializmusnak – nem változik: a külső tekintélyről lemondó, szolidáris és egyenlő, tevékeny és méltóságteljes politikai közösség eszménye.

Most, hogy a tisztelt olvasó kedvéért is újraolvastam a műveit, olyasmit éreztem megint, amit már nagyon rég nem: hazafias büszkeséget.

[1] – Ld. emlékiratát: A párt foglya voltam, Bp.: Medvetánc/ELTE, 1988.

[2] – „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye” (1991), Szabó Miklós: Múmiák öröksége, Bp.: Új Mandátum, 1995, 125. A szerző 1956-ra vonatkozó írásai a könyv 122-137. lapjain találhatók.

[3]I. m., 128.

[4] – „A kínos forradalom” (Beszélő, 1991), in: i. m., 129.

[5] – Először megjelent Brüsszelben 1959-ben, az Európai Petőfi Kör Az igazság a Nagy Imre-ügyben c. kiadványában; Bibó István Összegyűjtött munkái, 3., szerk. Kemény István, Sárközi Mátyás, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1983, 885-899.

[6]I. m., 885-886.

[7]I.m., 887-888.

[8]I. m., 892.

[9]I. m., 897.

[10]I. m., 899.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/13/tgm-bibo-4-1945-es-1956/

 

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Bibó (4): 1945 és 1956 – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Statement of the Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People

Attn. H/E President Jean-Claude Juncker

European Commission

president.juncker@ec.europa.eu

S T A T E M E N T

The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) expresses serious concerns over the ongoing efforts by the European Commission to circumvent the 21 December 2016 ruling of the European Court of Justice (ECJ), which undermine the legal rights of the Saharawi people, and continue the illegal exploitation of the resources of Western Sahara.

From the very inception of the negotiations with Morocco, the Commission’s approach to the decision of the EU Court has fallen short of basic EU standards of accountable and transparent trade negotiations. A principle source of concern has been that the Commission appears to have deliberately misinterpreted the Court’s conclusions that such agreements needed to obtain the ‘consent of the representatives of Western Sahara’ and instead sought to merely ‘consult the populations of Western Sahara’. By replacing one with the other, it was thus possible for the EU institutions to sideline the Saharawi people, both by talking to the wrong people, and by not taking into account their fierce objection to the deal.

As underlined by the Advocate-General of the ECJ on 10 January 2018, the territory of Western Sahara remains under the partial occupation of Morocco. The ECJ, in December 2016, definitively ruled that Morocco has no sovereignty over Western Sahara – reaffirming the position of the International Court of Justice, the United Nations and the African Union, that Western Sahara is a Non-Self-Governing Territory with continuing and exclusive ownership of the natural resources of the Territory. In parallel, the ECJ ruling reaffirmed that any agreement pertaining to Western Sahara’s natural resources requires the consent of Frente POLISARIO as the only legitimate representative of the Saharawi people.

Therefore the CEE Alliance reiterates its deep concern at the ongoing negotiations between Morocco and the European Commission to include Western Sahara in trade agreements with Morocco without the consent of the Saharawi people. To this date, no serious scrutiny of this process has been allowed, the mandate for these negotiations has not been published, and the Commission has not made any genuine attempts to engage with
Frente POLISARIO.

The CEE Alliance calls on the European Commission to immediately reverse the inclusion of the territory of Western Sahara from the talks with Morocco, and further to:

1. Engage constructively with the Frente POLISARIO at the appropriate level of standing as the only legitimate representative of the Saharawi people, and party to the UN peace talks;

2. Comply with the CJEU Ruling by immediately clarifying the legal and territorial scope of ongoing trade amendment negotiations with Morocco;

3. Make public the process by which the consent of the Saharawi people has been or will be sought as required under EU law, including publishing the list of all parties who will be consulted, the terms of consultation, and the mechanism for fair participation;

4. Undertake an unhindered and comprehensive fact-finding mission to the territory of Western Sahara to assess the humanitarian, human rights, and economic situation on the ground;

5. Conduct an urgent audit of EU Member States’ compliance with the CJEU ruling of 21st December 2016

Budapest, 12th February 2018.

Matyas Benyik

on behalf of CEE Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Statement of the Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Interview on working time reduction

Az ATTAC logója

Mojca Pišek,  a journalist and a working time reduction supporter from Slovenia wrote me an e-mail as part of the team of people who will in the following months prepare a booklet to represent the for-now informal network of activists and organisations that are dedicated to the working time reduction.

Main objectives of the booklet will be to give the current partners (and their members) a clear overview of the network, information on who to contact in which country and to attract new partners for the june 2018 meeting.

Mojca Pisek works under guidance of Margareta Steinruecke from Attac Arbeitfairteilen in Germany and David Feltz from Collectif Roosevelt in France.

Hereunder you can read Mojca`s questions and my replies:

  1. Who is “on the board”: how many individuals and/or organisations are advocating the topic in your country and do you form partnerships?

Reduced working hours idea has a long history, it goes back to Karl Marx, then John Maynard Keynes. With the outburst of the financial crisis in 2008 the long forgotten ideas have re-emerged in debates over the nature and limits of free-market capitalism. Governments across advanced capitalist economies have eased fiscal policy in an attempt to combat the deep recession. There were even talks of a modern New Deal to counter rising unemployment. Nationalisation and public works programmes, once thought of as relics of a distant past, have been revived as possible remedies for the constant economic ills.

The perversity of the present situation is that while many people work very long hours, others languish in unemployment. A readjustment of work time would help to reduce the jobless rate. It would also provide a necessary boost to the quality of work and life for many workers.

The idea of the reduced working hours is very much connected to combat unemployment. The talk now is about what governments can do to counter recession once other policy options have been exhausted. A former economic heresy – the reduction of working hours – may offer policy- makers an additional tool to prevent the economic downturn turning into a depression.

In the early 2000s several ATTAC Groups (e.g. in Germany and Austria) – as an alternative and complementary strategy to Unconditional Basic Income (UBI) started to work on the concept of a 30 hours week for Europe (with compensation of wages and personnel).

The introduction of UBI in Hungary is supported by the Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelem Egyesület (First Hungarian UBI Association), whose first active gathering was held in Budaörs on May 31, 2011. Among the more than 16 full members and about 15-20 sympatizers you can find a dozen of ATTAC Hungary members, too.

Katalin Szili, a former President of the House of Parliament, now an independent MP, submitted a proposal for a resolution to the Hungarian Parliament on 3 September 2013 on examining the possibility of introducing unconditional basic income in Hungary, but it was ultimately rejected.

On January 11, 2014, in Budapest at the Kossuth Club, a 98-page study of the LÉT Workgroup consisting of renowned economists and sociaologists was presented with great interest and considered as a realistic program of UBI, tailor-made for Hungarian conditions. According to LÉT`s intent, this would be the first time in history to account for insanity and deep poverty in Hungary.

In 2015, the Párbeszéd Magyarországért Párt (Dialogue for Hungary) was the first Hungarian party to approve the UBI and to incorporate its basic income concept into the party`s program.

On March 27, 2015, the Conference of Dialogue presented its proposal by spokesperson Bence Tordai. The conference was attended by Gabor Scheiring, Chairman of the Party’s Foundation , György Surányi, ex-Chairman of the Hungarian Central Bank (MNB), Eszter Babarczy, Miklós Gáspár Tamás, Zsuzsa Ferge, Bálint Misetics, Zoltán Pogátsa.

On May 21, 2016, the Foundation for Dialogue in cooperation with the Foundation for Renewal of Hungary, the Friedrich Ebert Stiftung and the Progressive Economic Policy Foundation organized an international conference on basic income. Keynote speakers were: Iván Szelényi, Gergely Karácsony, Tímea Szabó, Zoltán Lakner, Kinga Papp Réka, Benedek Jávor and József Tollner.

  1. What is your group`s actual proposal for the reduction of working time?

Orthodox economic theory teaches that those who argue for shorter working time succumb to the „lump of labour fallacy”. This is the idea that there is a fixed amount of work to be done in society, so any reduction in work hours must increase the number of available jobs. It is argued by orthodox economists that the amount of work is not fixed and that reductions in work time will simply add to firms’ costs. But the above fallacy is not wholly persuasive. If reduced hours encourage people to work more efficiently, then the effect may be to lower prices and to increase the demand for goods and services and in turn the demand for labour.

We start with the supposition that labour-power is bought and sold at its value. Its value, like that of all other commodities, is determined by the working-time necessary to its production. If the production of the average daily means of subsistence of the labourer takes up 6 hours, he must work, on the average, 6 hours every day, to produce his daily labour-power, or to reproduce the value received as the result of its sale. The necessary part of his working-day amounts to 6 hours, and is, therefore, caeteris paribus a given quantity. But with this, the extent of the working-day itself is not yet given.

The working-day is thus not a constant, but a variable quantity. One of its parts, certainly, is determined by the working-time required for the reproduction of the labour-power of the labourer himself. But its total amount varies with the duration of the surplus-labour. The working-day is, therefore, determinable, but is, per se, indeterminate.

The capitalist has bought the labour-power at its day-rate. To him its use-value belongs during one working-day. He has thus acquired the right to make the labourer work for him during one day. But, what is a working-day?

At all events, less than a natural day. By how much? The capitalist has his own views the necessary limit of the working-day. As capitalist, he is only capital personified. His soul is the soul of capital. But capital has one single life impulse, the tendency to create value and surplus-value, to make its constant factor, the means of production, absorb the greatest possible amount of surplus-labour.

Capital is dead labour, that, vampire-like, only lives by sucking living labour, and lives the more, the more labour it sucks. The time during which the labourer works, is the time during which the capitalist consumes the labour-power he has purchased of him.

If the labourer consumes his disposable time for himself, he robs the capitalist.

The capitalist then takes his stand on the law of the exchange of commodities. He, like all other buyers, seeks to get the greatest possible benefit out of the use-value of his commodity. Suddenly the voice of the labourer, which had been stifled in the storm and stress of the process of production, rises:

The commodity that I have sold to you differs from the crowd of other commodities, in that its use creates value, and a value greater than its own. That is why you bought it. That which on your side appears a spontaneous expansion of capital, is on mine extra expenditure of labour-power. You and I know on the market only one law, that of the exchange of commodities. And the consumption of the commodity belongs not to the seller who parts with it, but to the buyer, who acquires it. To you, therefore, belongs the use of my daily labour-power. But by means of the price that you pay for it each day, I must be able to reproduce it daily, and to sell it again. Apart from natural exhaustion through age, I must be able on the morrow to work with the same normal amount of force, health and freshness as to-day.

We see then, that, apart from extremely elastic bounds, the nature of the exchange of commodities itself imposes no limit to the working-day, no limit to surplus-labour. The capitalist maintains his rights as a purchaser when he tries to make the working-day as long as possible, and to make, whenever possible, two working-days out of one. On the other hand, the peculiar nature of the commodity sold implies a limit to its consumption by the purchaser, and the labourer maintains his right as seller when he wishes to reduce the working-day to one of definite normal duration. There is here, therefore, an antinomy, right against right, both equally bearing the seal of the law of exchanges. Between equal rights force decides. Hence is it that in the history of capitalist production, the determination of what is a working-day, presents itself as the result of a struggle, a struggle between collective capital, i.e.,the class of capitalists, and collective labour, i.e.,the working-class.

  1. Who do you encounter as opponents and what are their counterarguments?

To understand the foundations of the capitalist state it is essential to understand the iron law of competitiveness. By capital, we mean the private ownership of such means of production that enable the employment of wage labor. Competitiveness is the precondition of the reproduction of capital with sufficient profit. Reproduction of capital with sufficient profit allows new investments with the purpose of either increasing production on the same technological level or upgrading technology – investments, which are the preconditions of preserving competitiveness. New investments result in the accumulation of capital.

Accumulation of capital is the essence of capitalism. Market competition, competitiveness, reproduction of capital with sufficient profit, accumulation of capital – are different approaches to the same thing, namely capitalism. So the iron law impacts upon all these factors. Profit is the right of capital and is a part of the value added, as created by employees (wage labor) in the process of production. Whether a capitalist wants it or not, in the long run, profit has to be increased within the value added as well as relative to the invested capital.

To increase the share of profit in value added, the share of labor compensation has to decrease. If a capitalist does not succeed in doing that, those competitors who manage to do so, will be able to push him or her out of the market, by means of their better/cheaper products. The basis of competition is the isolation of producers, their individual “company” form, so that each and every unit of production is “self-interested”: the root of the selfishness is the private property of means of production. It is the competition based on the isolation of properties that presses capital to reinvest profit, to accumulate capital and by these, to achieve growth. The way and key to growth – the iron law of capitalism – is the downward pressure on wage share in value added, additionally accompanied by either increasing, decreasing or stagnating amount of wages. (It is the share of wages that counts, not their absolute level).

Of course, one could imagine a world in which no company undertakes development, thus not threatening other companies’ activities, and does not even start any innovation – a world where market structures show no signs of changes at all – but it would not be capitalism. The essence of capitalism and the basis of its historical merit (the revolutionary development of means of production) is just competition based on the freedom for selfish profiteering.

The basic rule of the corporate competitiveness is to produce more value at minimizing the cost of the product. The central factor of the costs is the (living) labor, so the less people have to produce the more (value) product. Therefore, if a more productive method is introduced the redundant workers are laid off. The rest – under pressure of the reserve army – are forced to more (intensive) work. With the development of the productive forces the time liberated from the production turns towards society in a hostile manner, piling up cumulatively on the side of the unemployed mass. This leisure time instead of a true „life” acts as an enemy of life, a working time-guzzling small dumpling. The laid off workers do not only produce anything but – similarly to the workers forced to increased performance – decay of the stress and the hardship and their medical condition deteriorates, deviances (drugs, crime) are on the rise. To eliminate or to treat these effects, the society should set aside income and working time be spent (for law enforcement, health care, drug prevention, etc.). This development is embodied and partly called by the mainstream as the sphere of the „second labor market” and the „social economy”. (Social, home beautification, environmental and youth protection programs and organisations supported by public money, broadening the local service sector, etc.) However, these do not prevent the deterioration of physical and mental state. The reserve army means that older people’s labour is no longer needed so it does not matter if they wear out faster and their place – as the quick obselescence of technology – are filled with younger workers anyway …

Due to the lack of community education of the youth and as a result of the reserve army of the unemployed the main productive force, the manpower works far below its possibilities, its capabilities lie unused and wasted.

  1. What is the public opinion on the working time reduction in your country? Is it favourable, what are people`s main reconsiderations?

The cause of all-embracing capitalist wasting is the efficiency of dotted ball method, namely the isolation conditions that also can give birth and nurture individualism. The white spots of the dotted ball represent the isolated units of management (i. e. the companies), the red „base” symbolizes the different resources of the society. The basis of the isolation in capitalism is the private property of productive forces. The (private) company (white spots) served to produce profit manages only the resources necessary in its production processes, while it ejects the savings as a „space garbage” to the dead water of the society (in red).

Regarding cost management basis, by comparing the socialist state enterprises and the private capitalist enterprises only the latter may be the winner. The difference is basically due to the enumaration. From the company’s point of view efficiency is considered, if less people are working as much as possible. But from a social point of view, the situation is just the opposite: the more effective use of social labour fund is when the more people work the less.

In Hungary, for example, if all of the working age people could work, the same amount of GDP would be reached if all worked only five and a half (!) hours a day. More time would remain for relaxation, cultural activities or education, which could lead to an increase in output per hour. Not just as much, but more would be produced, ceteris paribus, if everybody worked only six hours a day. Partly because six hours working is less tiresome, than 8 hours and secondly because working spirits were higher. In addition, it would be less stress, disease, crime, deviance, etc., that would reduce spending on the social level as well. The fairer burden-sharing and smaller workloads would strengthen the community spirit of the people’s sense of responsibility to each other and their environment, increase empathy, tolerance and generosity. In the meantime, it would do less damage.

However, all of this isolation conditions do not allow the companies to manage the labour fund of the society (the whole red area), because only a part of it is at their disposal (their white spots). If more people were employed in less working hours, it would increase their costs and lead to a deterioration of competitiveness. They can not afford it.

It is important to emphasize that the key question here is the isolation. The basic form of separation is the private property, of course, but the situation can also be imitated by corporate autonomy, self-management, employee ownership, municipal ownership, etc. These are exactly the same types of separation. The Community objective is to create the welfare (the needs) of the whole society and to manage the social labour fund (the productive force).

  1. What is your next step in the campaign? And what are your short-term, medium-term and long-terms objectives?

Our short and medium-turn objective is a slow but steady move towards a 30-hour week for all workers in the age of robotics. This will help solve a lot of connected problems: overwork, unemployment, overconsumption, high carbon emissions, low well-being, entrenched inequalities and the lack of time to live sustainably, to care for each other and simply to enjoy life.

People working shorter hours generally have a smaller ecological footprint. If you are tied to the workplace for 40-plus hours, you don’t have much time for the rest of your life. So things have to speed up. You travel by plane or car instead of train, foot or bike. Convenience-driven consumption takes a heavy toll on the environment. Workers on shorter hours tend to be more productive hour-for-hour. They are under less stress, they get sick less often and they make a more loyal and committed workforce.

Our final long-term goal is to build up a socialist, beyond-capitalist world, which would in no way represent some abstract theoretical declarations, revelations, the proclamation of an abstract socialism. It can only break through concrete demands, ideas, plans, existing social movements, which can be shaped in every country according to national specifics.

Capitalism, the capitalist market economy as a world system essentially is not a reformable system. Whatever is transformed in it, however its existence is extended by the latest, most sophisticated or brutal methods of repression, the main problems remain: the inconceivable inequalities that are the natural consequences of the given relationships of the production and the distributions, the poverty, the environmental degradation, the dissipation of the material goods on the basis of market logic, renewed outbreaks of violence and wars as the way of existence of the great powers, the unemployment, the gender inequality, and the permanent reproduction of institutions of oppression. This system can only be conquered globally! Do not occupy the streets, but the working places!

Budapest, 4 February2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary Association

Kategória: Nincs kategorizálva | Interview on working time reduction bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Bibó (3): Zsidókérdés – Cikk a Merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeÁllítsátok az emléket hideg ésszel azoknak,

Kikre az életben nem vala gond s ügyelet.

Vörösmarty, 1851

Bibó Istvánnak a zsidókérdésről írott híres tanulmánya – vagy inkább: esszéje – minden mástól különbözik, amit a témáról írtak.

Holokauszt fasizmus nélkül

Ennek az oka, ha meggondoljuk, elég egyszerű. Magyarország az egyetlen hely ebben a történetben, ahol a Harmadik Birodalom és a helyi állam együttműködése a zsidók elpusztítása „terén” anélkül ment végbe, hogy ez a helyi állam fasiszta lett volna. Az összes megszállt és/vagy náci szövetséges országban a kollaboráns államberendezkedés fasiszta jellegű volt, még Romániában is, ahol a diktatúrát bevezető dinasztia és a hadsereg ugyan leverte a Vasgárdát és meggyilkoltatta a vezetőit (több hullámban), de végül a vezérkar szövetséget kötött a fasisztákkal és hibrid parancsuralmat vezetett be. Valami ehhöz hasonló ment végbe az ún. „État Français” (famille, travail, patrie!) területén is az agg Pétain marsall vezérlete alatt, az északi megszállt területen azonban a francia háborús adminisztráció tisztán fasiszta jellegű volt. Ne feledjük, hogy az Action Française volt – még az első világháború előtt (1899) – az első voltaképpeni fasiszta mozgalom.

Magyarországon ugyan voltak fasiszták, náci szimpatizánsok és ügynökök a kormányban és a fölső államapparátusban (Imrédy például), de

az állam jellege alapvetően nem változott meg 1944. október 15-éig, Szálasi hatalomátvételéig.

A Horthy-korszak konzervatív volt – mind a félénken félliberális, mind a szélsőjobboldali reformkísérletek elbuktak vagy elmocsarasodtak – , a hatalmon lévő osztálykoalíció, a tisztikar és a főleg nemesi (dzsentri) eredetű fölső tisztviselőréteg szélsőjobboldali értelemben se volt „forradalmi”. Magát hivatalosan „ellenforradalmi” rendszernek nevezte, fő jellemzője a forradalomtól való rettegés volt.

A rendszerint éles szemű megfigyelő Bibó, aki ezt a miliőt kitűnően ismerte, azt állítja, hogy „a keresztyén-úri középosztály” meg volt róla győződve, hogy a nép kommunista a szíve mélyén.

Gömbös kísérlete – ő már mint a „szegedi gondolat” egyik radikális képviselője, korai náciszimpatizáns, nemzetközi fasiszta összeesküvések és merényletek cinkosa – a szó fasiszta értelmében „forradalmi” lett volna céljait illetően (még a földbirtokos arisztokráciával és a banktőkével is szembefordult volna), de eszközei teljesen hagyományosak voltak: „fölülről”, a hagyományos elitek igénybevételével, a kormánypárt választókerületi szervezetein keresztül „csinált” volna fasizmust, ami autentikus, alulról jövő, a szocializmust utánzó tömegmozgalom nélkül lehetetlen. Nem is lett belőle semmi. (Maga is megtorpant félúton.)

Quieta non movere – ez volt, az irredenta kivételével, a Horthy-rendszernek, mint minden konzervatív szisztémának, az alapelve.

Ugyanakkor a konzervatív rendszerek másik alapelve: a múlthoz való ragaszkodás, súlyos belső ellentmondásokba keverte. Ugyanis a múlttól a Monarchia megszűnése és Trianon miatt el volt vágva.

A Bibó István elemzéseiben megszokottan fölbukkanó hazugság- és félelemkomplexum 1918 előtt arra vonatkozott, hogy az uralkodó osztály meg volt győződve róla, hogy Magyarországot el kell különíteni Ausztriától (a magyar jelleg fönntartása végett), ugyanakkor szövetkezni kell Ausztriával katonailag és gazdaságilag, hogy a növekvő lélekszámú „idegen” nemzetiségeknek vagy a túlsúlyától, vagy az elszakadási törekvéseitől megmentsék az országot (ugyancsak a magyar jelleg fönntartása, „a történelmi Magyarország” megóvása vagy újjáteremtése végett). Ezért volt a függetlenség („perszonálunió”) és a közös („dualista”) állam híve egyszerre, füllentve mindenkinek és önmagának. A szociáldemokráciától is főleg azért félt az uralkodó osztály, mert közömbösnek tartotta (jórészt, de nem teljesen joggal) a magyar szupremácia védelme tekintetében.

A magyar tekintélyi állam önellentmondásai

Tehát „az úri Magyarország” meg akarta változtatni a versailles-i-trianoni békeszerződések által kialakított európai rendet (ami nem konzervatív szándék), amiben csak Németország lehetett a szövetségese, másrészt pedig korlátoznia kellett (a legtöbb vonatkozásban törékeny) uralmával szembeni ellenerőket – itt a katolikus szélsőjobboldal („a latin fasizmus”) minden árnyalatával egyetértésben – , s mind a liberális kapitalizmust, mind a történelmi szocializmust el kellett nyomnia. Szemben azonban Salazar, Franco, Dollfuss, Pétain stb. „rendi államaival”, a Horthy-állam nem változtatott, Gömbös és Imrédy „hivatásrendi” elképzeléseiből nem lett semmi.

S így a zsidók elleni korlátozó intézkedések a „numerus clausus”-tól (amelynek megfelelőit pl. Romániában szintén „polgári” kormány léptette életbe, de amelynek a magyarokra való kiterjesztését – „numerus Valachicus” – csak a fasiszta mozgalmak, főleg a diákmozgalmak követelték) az ún. zsidótörvényekig nem a szinte végig ellenzékben lévő magyar fasiszta pártok, hanem az „úri” establishment számláját terhelik.

Márpedig a konzervatív úriemberek (hivatalnokok, jogászok, katona- és csendőrtisztek az irredenta és antiszemita, de nem kimondottan fasiszta mozgalmak és értelmiség  kényszerítő, illetve ideológiai támogatásával) és a nacionalista alsó középosztály (kispolgárok) voltak azok, akik lelkileg és politikailag előkészítették azt a helyzetet, amelyben a holokauszttal szemben nem volt, nem lehetett ellenállás.

A holokauszt szinte teljes (nemzetközi) történeti irodalma a fasizmus (ezen belül a nácizmus) rejtélyét kívánja megfejteni, de ez Magyarország esetében nem segít; legalábbis nem kielégítő. Ezért áll Bibó István kísérlete elszigetelten, különösen, hogy az ő vizsgálódásainak középpontjában a zsidókérdés úgy és akkor állt, hogy a holokauszt és a fölszabadulás már megtörtént.[1]

Ráadásul pontosan abban a formában, ahogyan 1919/20-ban, vagyis a zsidókérdés és a radikális szociális átalakulás, egyszerűbben fogalmazva: a zsidóság és a kommunista párt összefüggésének formájában, avval a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a zsidóság nagy részét akkorra már a magyar állam közreműködésével és a magyarországi nem zsidó lakosság meglehetős közönye vagy beletörődése mellett a német nácik elpusztították.

A zsidókérdés fölfogásának ez a kontinuitása az oka annak, hogy – amint ezt kifejtettem még 2012-ben

a magyar közvélemény, legalábbis az értelmiség, bensőleg és tudattalanul, ma is a magyar állam (a csakugyan nem fasiszta magyar állam) álláspontjával azonosítja magát.

Németországban vagy Ausztriában csak a legmegkövültebb nácik írnak 1945. májusáról mint „a vereség” pillanatáról. Én pár napja láttam egy liberális budapesti portálon leírva „a sztálingrádi vereség kifejezést. A holokauszt egyik legtiszteltebb és legverzátusabb, zsidó eredetű történetírója (aki – igen helyesen – merev és meg nem alkuvó antifasiszta) következetesen „hadseregünk”-ről, „honvédségünk”-ről, „támadásunk”-ról és „visszavonulásunk”-ról, Sztójay idejében „kormányunk”-ról értekezik. Azt, hogy „unsere Wehrmacht”, csak kőkemény német vagy osztrák neonácik írják le az ún. sötét interneten. De az ilyesmiket író magyarok egyáltalán nem neonácik. Sőt.

Hiszen a magyarországi zsidóság több mint kétharmadának a hidegvérű, szervezett kiirtása a konzervatív és antikommunista magyar állam segédletével történt (az első számú bűnös természetesen a náci Harmadik Birodalom), márpedig mai államunk is konzervatív és antikommunista – a megegyező jegyek persze javarészt külsődlegesek, különösen mert nincsen érdemleges „kommunista veszély”, a hazai zsidók igen kevesen vannak, s az is kérdés, hogy a mai állam mi az ördögöt konzervál tulajdonképpen – , tehát az irtózat nem olyan éles, mint másutt. A kollaboráns vezérek (Hácha, Tiso, Nedić, Antonescu, Pavelić, Laval, Déat stb.) kultusza egyebütt átmeneti volt, de az életében nem túl népszerű, de valamennyire tisztelt Horthy ma eleven szereplője a magyar közéletnek, elsősorban a „sikeres” határrevízió, az ún. „országgyarapítás” miatt. (Meg a magyar ellenállás hiánya miatt, amelyhez legföljebb csak a horvát ellenállás gyöngesége hasonlítható, de még ott is kicsit erősebb volt, mint Magyarországon.)

Ez az egyik fogalmi nehézsége a magyar Vergangenheitsbewältigung (nem „a múlt földolgozása”, hanem „a múlton való fölülkerekedés”) irodalmának. Mutatja Bibó István elemzéseinek és szemléletmódjának mélységét, hogy ő elválasztotta a magyarországi antiszemitizmus problematikáját a fasizmusétól (az utóbbit mellőzte). Itt az ő egyik hiányossága előnynek bizonyult.

A nácizmus „külső” jellege

Bibó mind a marxizmust, mind a fasizmust (a modernség, a modern kor két alapvető jelenségét) távolinak és idegennek látta, egyiket sem értette meg különösebben. Ugyanaz az elméletellenesség, amely Szekfű Gyulát, a magyarhoni szabadelvűség legjelentősebb konzervatív bírálóját arra késztette, hogy egyáltalán ne érdeklődjék a liberalizmus politikai elmélete és filozófiai lényege iránt (nem is ismerte, nem is érdekelte), és beérje rögtönzött szociológiai és lélektani leírásokkal, Bibó Istvánt arra késztette, hogy ne törődjék olyan másodrendű jelenségekkel, mint a magyar értelmiség eléggé heves flörtje a nácizmussal (kevesen tudják, hogy pl. a „minőségszocializmus” terminus és elképzelés egyenesen a Mein Kampfból származik; de hát a magyar irodalom- és művelődéstörténészek nem tartják kötelességüknek, hogy ismerkedjenek a német vagy más idegen históriával). Ami inkább számított, hogy Kosztolányi Dezső, a Duce nagy csodálója, lefordította Mussolini hivatalos életrajzát, vagy Teleki Pál gróf előszót írt Salazar, a portugál diktátor válogatott műveinek fordításához, de ezek egyike se volt náci, hanem ún. latin fasiszta, és a nálunk nagy hatású Othmar Spann (1878-1950), a klerikális „ausztrofasizmus”, a „rendi állam” teoretikusa se volt az (bár a távolság nem volt nagy: Spann az NSDAP „titkos” tagja volt sokáig, és helyeselte a könyvégetéseket). S ezek is csak az „úri Magyarország” politikai ideológiájának a jobbszélén foglaltak helyet. A választóvonalak mindazonáltal eléggé elmosódottak voltak.

Ezért élesen elválik Bibó útja a nyugati holokausztirodalom szellemi útjától, amely a modernség, a kapitalizmus, a nemzetiszocializmus és Auschwitz problémakötegeit kapcsolja egybe. Bibó az „antiszemitizmus” mint olyan eredetét magyarázza nagyon bölcsen és elmésen – híres fejtegetéseit fölösleges ismeretterjesztő szándékkal részletesen összefoglalnom – , például megmutatja, hogy az embercsoportok minőségi különbségére („nemes vér”, „kék vér”) épülő, középkori eredetű arisztokratikus társadalom bomlása a XVIII. században hogyan tette a „demokráciában” érdekeltté a régi hierarchiától idegen és általa mindig bántott zsidóságot. Meg azt, hogy a demokratikus modernséget és a korai kapitalizmust csak külső befolyás (mintegy külső zavaró tényező) formájában megtapasztaló, mezőgazdasági és rendies Kelet-Európa miért asszimilálta másképpen a zsidókat, mint Nyugat-Európa, bár ott is nehéz és konfliktusos volt a folyamat. Ám ezért a nálunk alig bomladozó nemesi társadalom problémáit – úgy tetszett – csak a zsidók „betódulása”, „térfoglalása” tette hevennyé, az úri középosztály szemében a modern kapitalizmus (és az érem másik oldala: a szocializmus) csaknem teljes problematikája egyre inkább „zsidókérdéssé” alakult, amely a hagyományos társadalmat fölkavarta, mint a gyors változást pártoló és előmozdító idegen elem. Ez testesítette meg – véli Bibó – a szociális kérdést a „neobarokk” középosztály szemében.

Bibó István, a rá jellemző ragyogó történelmi és társaslélektani intuícióval a fasizmust (nácizmust) ugyanígy külső befolyásként láttatja, amely megrontotta a magyar társadalmat és fölgyorsította rossz tendenciáit, maga is beleesvén abba a gondolkodási mintába, amely mindent, ami modern – és a fasizmus aztán modern! – külsőnek, idegennek néz. Ez részben helytálló. (Ezt a mintát gépiesen megfordítva ma a fasiszta-náci természetű modern antiszemitizmust mint archaikusat, „a középkori előítéletek” fölélesztéseként veszik szemügyre, ami súlyos tévedés.)

A holokauszt társadalomfejlődést, asszimilációt, „egészséges” erkölcsi alakulást megakasztó következményeit kitűnően jellemzi Bibó, de a sajátságosan magyar „vakfolt” arra bírja, hogy magát a holokausztot (a becsületére váló őszinte iszonyodáson és fölháborodáson túl) egyáltalán ne vegye észre. Nagyszerű őszinteséggel, érzékenységeket nem kímélő világossággal mondja ki, hogy a „baloldaliság”, a kommunista párttagság a fölszabadulás utáni pár évben a zsidóknak épp oly eredményes, ám problematikus asszimilációs gépezetet nyújtott, mint korábban a kikeresztelkedés. De azt, hogy mi történt valójában, nem látja, mert azt – mint a nyugat-európai, „világtörténelmi” szekvencia részét – saját tárgyától, jó okkal, különbözőnek tartja. Hiszen ez a (hozzánk képest) nyugati, modernista ellenforradalom rárakódott a lassan hanyatló hierarchikus-rendi, alapvonásaiban még mindig arisztokratikus társadalomszerkezetre (amelyet nem volt idejük megváltoztatni a Horthy-korszak bizonyos gazdasági sikereinek), és a kettő végzetes összhatása vezetett a katasztrófához, több mint félmillió fegyvertelen, védtelen magyar állampolgárnak német-magyar koprodukcióban végrehajtott, szisztematikus és tervszerű kiirtásához.

De itt föltevődik a rettenetes kérdés: ha a magyar állam nem volt fasiszta (és nem volt), akkor hogyan lehetséges, hogy a történelmi uralkodó osztály meg a Monarchia idején megteremtett magyar közigazgatás, a változatlan szerkezetű magyar királyi csendőrség stb. cselekedte meg azt, amihez máshol vagy fasiszta tömegmozgalom kellett, vagy pedig az addigi államkereteknek a náci megszállók általi szétrombolása? (A nyilas uralommal azután az addig ellenzéki hazai fasizmus is „szóhoz jutott”, de antiarisztokratikus és völkisch antikapitalista programjának realizálásához már hozzá se tudott látni a hadihelyzet miatt.)

Hogyan volt lehetséges, hogy a fasizmus-nácizmus hóhérmunkáját nálunk a többé-kevésbé érintetlen, még mindig nemesi karakterű – a régi magyar szabadelvűség által megalkotott – „történelmi” magyar állam végezte el?

Nem volt 1944 tavaszán és nyarán magyar SS, magyar Gestapo, magyar NSDAP, csak német. Hogyan működhetett velük együtt ilyen simán a „normális”, bár szélsőségesen antidemokratikus magyar állam, amelynek keretében – amennyire a háborús viszonyok megengedték – „normálisan” élt a nem zsidó középosztály, volt parlament, ellenzék, többszínű sajtó, kitűnő könyvek jelentek meg, játszottak a színházak és mozik, folyt a sportélet… és mégis?… Mit mond ez nekünk a „normális” magyarországi nemesi-polgári társadalomról? Hiszen ez teljesen egyedülálló.

A holokauszt kétféle magyar fölfogása

Ma Magyarországon a holokauszt szemlélete nem különbözik a nyugati mintáktól. Erre a legjellemzőbb két jelentékeny műalkotás, a Sorstalanság és a Saul fia. Mindkettőben a maga metafizikai konkrétságában jelenik meg a holokauszt – magában a koncentrációs táborban – , szigorúan elszigetelve a történelemtől, különösen a magyar történelemtől. Ha Bibó ábrázolása az egyik véglet (a katasztrófa magyar történelmi előzményei és kovetkezményei, ám a holokausztra magára irányuló reflexió hiánya), ez a másik. Bibó célja nemzetpedagógiai: hogyan lehet (ez az ő perspektívája) az osztály nélküli társadalom felé haladó (népi) demokráciában föloldani az antiszemitizmust, mit kell tenni ebben zsidóknak és nem zsidóknak – és tanácsai józan, észszerű, pszichológiailag érzékeny, ma is megszívlelendő, bölcs tanácsok, bár a történelmi perspektíva (enyhén szólva) más – , Kertész Imre és Nemes Jeles László indítékai azonban metafizikaiak és művésziek (e két szó teljes, klasszikus értelmében). Bibó István gondja a magyar demokrácia, e két magyar művészé azonban az emberi állapot, illetve az emberi állapot megszűnése, vagyis (ha nem tévedek) e kettő közelsége vagy azonossága.

Ugyanarról van szó végül is, de két összeegyeztethetetlen fogalmi univerzumban, amely egyikében se észlelhető a másik.

Az egyikben a magyar történelem minden, a másikban semmi.

„Die Welt ist fort, ich muß dich tragen”.[2]

Ez nem „műfaji” különbség, hanem szemléleti: s a szemléleti különbség számottevő. Az a negatív vallásosság, amely a holokauszt tragikus metafizikai szemléletéből fakad, s amelyben az sugárzik kimondatlanul és megtagadva, ami pozitív formában Franz Rosenzweig nagy teológiai munkájában[3] található meg, az égőáldozatban semmisül meg és teljesedik ki.

Az emberhalál minden közönségességével és csúfságával és (Kertésznél) esendő komikumával. De a negatív teológia itt is szembetűnő.

Bibó nehéz kérdése

Bibó István történelmi kérdést tesz föl nekünk. Miért és hogyan lehetséges, hogy a nem is tudom, hányadik demokratikus kísérlet kudarca, háromnegyed évszázaddal a holokauszt után a még korábbi forma bukkan föl újra: a gyökértelen „nemzetközi zsidó” halovány szellemképe a maga láthatatlan, titokzatos, megmagyarázhatatlan hatalmával, amely a nemzet végső megrontására tör, s akinek kaján vigyora látható tízezer óriásplakáton és millió más helyen?… Még csak ki se kell mondani, hogy „zsidó”, mindenki tudja, miről van szó, és a látvány nem vált ki megrendülést, csak rossz tréfákat. Amikor Bibó „a magyar társadalom erkölcsi csődjéről” beszél[4], akkor az uralkodó osztály politikai ösztöneinek, tájékozódó képességének, becsületfogalmának fatális megingásáról szól (mindenekelőtt 1944. március 19-én). Ebben igaza van, de ez aligha kielégítő.

Most nincs megszálló hadsereg, nincs közelgő háborús rombolás, nincs államcsínyre, lázadásra kész belső fasiszta tömegmozgalom, a nemzetre leselkedő veszedelmek távoliak vagy képzeltek, nincs belső ellenség se, amellyel leszámolni érdemes, csak az, amit kitalálnak. De a magyarázat persze 1944-re vonatkozóan se kielégítő. Az antiszemitizmus, úgy látszik, racionális és demokratikus politikai szemszögből épp annyira megfoghatatlan, mint a negatív teológia szemszögéből.

Bár mindkettő inspirál s mindkettőből sokat tanulok, sem a teológiai-metafizikai, sem a mentalitástörténeti megközelítés nem olyasmi, amit használni tudnék, ha – mint oly sokan, én is – erről gondolkodni próbálok.[5] Ám most kövessük Bibó István nyomát.

A modernségnek mint „külsőnek” a nem indokolatlan fölfogása (amely egész Kelet-Európára jellemző volt és részben maradt, továbbá az akkor még nem nyugatinak, hanem közép-európainak számító Németországban is, ahol oly lényeges volt Dosztojevszkij politikai befolyása) sajátos módon és mértékben hatott a poszttrianoni konzervatív magyar állam elitjére és a vele összefonódott dzsentroid középosztályra. A modern társadalomtudomány és a modern művészet pl. belül volt „külső”, tehát zsidó. Ugyanígy a munkásmozgalom, a szabadkőművesség stb., amelyek egyikének sincsenek „zsidó” meghatározottságai, de határozottan annak látszottak a „fölforgatástól”, a „destrukciótól” tartó establishment számára, amely a hagyományos tekintélyi és osztályszerkezet reformját olybá vette, mintha a zsidóság lenne az egyetlen erő, amely az így üresen hagyott helyekre benyomulhatna. Mert ez olyan „külső” volt, amely már „belül” volt.

Különös módon az az erő, amely a magyar uralkodó osztályt a zsidók tömegeitől „megmentette”, szintén kívülről – a náci Németországból – érkezett, s ezért úgy tűnhetett föl, mintha itt külső erők számolnának le egymással. Ez lett volna a zsidókérdés „végső megoldása” (az Endlösung), de még ez is illúzió volt: az európai zsidóság kiirtása után megmaradt a zsidókérdés, ami igazat ad Bibónak, aki szerint

a zsidókérdés nem zsidó kérdés, hanem az európai társadalomfejlődés strukturális zavarainak a problémája – noha persze nem véletlenül került a zsidók millióinak az életébe.

Ezért érzékeli úgy a mai magyar konzervatív közvélemény, hogy ez az egész kérdéskör nem rá tartozik.

Csak ráerőltetik „a zsidók”, azaz a ma már jellegében csöppet se „zsidós” magyar „baloldal” ideológusai.

A fasizmus/nácizmus esetében a szocializmus és a kapitalizmus mint végső soron azonos problémák jelentkeznek: a modernség modernista meghaladásához (hiszen ez a nemzetiszocializmus egyik lényeges vonása: a nácik nem voltak tradicionalisták, hívei voltak a korszerű technikának, eltérően a Blut und Boden, a talajrög és a „gyökeresség”, la terre et les morts romantikus híveitől vagy Heideggertől, akik merőben félreértették, bár támogatták őket) csak a zsidók kiiktatására volt szükség, hogy a totális – de nem individualista – kapitalizmus (liberális burzsoázia nélkül) létrejöhessen.

A konzervatív antiszemiták nem így éreztek. Ők a nácik által rombolt régi tekintélyi szerkezetek megtartását óhajtották a hagyomány szellemében. Ellentmondásos szövetségük a fasizmussal teszi oly nehézzé a magyarországi holokauszt megértését. A „fasiszta” vád a Horthy-rendszerrel szemben nem áll meg, ugyanakkor „az úri Magyarország” teljes felelősségének tézise sem (Bibó ez utóbbira hajlik): a konzervatívok föl akarták használni a náci dinamikát a zsidótlanításhoz, de ez a dinamizmus elsodorta őket – a zsidókkal együtt, akiknek a pusztulásában nem ártatlanok. A német-osztrák világgal való felemás együttélés értelmetlennek és gyökértelennek tüntet föl mindent Magyarországon, ami világtörténelem. Ennek a paródiája a mai „Európa-ellenesség”, amely a német-magyar fáziseltolódás, meg nem értés legújabb, tragikomikus változata. Az, hogy egy banális, mainstream polgári politikus, Angela Merkel mint démon jelenik meg a magyarországi jobboldali fantáziákban, mutatja, hogy azért van folytonosság a magyar történelemben, ahol a hatalom megint avval operál, hogy nemcsak azt, ami csakugyan idegen, hanem azt is, ami nem, „külsőnek” tekint. Ennek  következtében mindenki, aki „nem magyar”, sátáni szellemnek tetszik, ámde mindenik magyar ördögi „nem magyarrá” változása bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Ennek azonban nemcsak az elfogadása, hanem a puszta megértése se várható el azoktól, akik a konzervatív érzelmi és gondolatvilág határain túl élnek.

(Folyt. köv.)

[1] „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” (1948), in: Bibó István Összegyűjtött írásai, 1., s. a. r. Dénes Iván Zoltán, Bp.: Kalligram, 2016, 944-1092.

[2] Celan: „Große, glühende Wölbung”, az Atemwende (1967) c. kötetből, Paul Celan: Gedichte, II, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1992, 97.

[3] Der Stern der Erlösung (1921), Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1990, ld. kül. az örök életről szóló tanítást: 331-372.

[4] Bibó István: i. m., 963-968.

[5] Ld. „Az antiszemitizmus elemei” c. híres fejezetet: Max Horkheimer, Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája (1944/47), ford. Mesterházi Miklós é. m., Bp.: Atlantisz, 2011, 209-252. Vö. Fredric Jameson: Late Marxism, London: Verso, 1996, 15-58.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/05/tgm-bibo-3-zsidokerdes/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Bibó (3): Zsidókérdés – Cikk a Merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva