Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus – és öröksége – cikk a Mércén

Az utóbbi hetekben azt kellett megtapasztalnom, hogy a létezett szocializmus, pontosabban az ahhoz való viszony talán a legforróbb, legmegosztóbb téma a hazai alternatív baloldal tájékán: különösen a fiatalabb korosztályok köreiben a legszélsőségesebb véleményekkel, attitűdökkel lehet találkozni, ha az 1989-ben összeomló – összeomlasztott – rendszer szóba kerül. Másik végletként a teljes hallgatással, a teljes hárítással. Egyik kedves barátom mondta is, hogy vitáinkban jobb kerülni ezt a pontot, vagy inkább ponthalmazt, mert sehova se visz, pontosabban csak konfliktusokhoz vezet, és különben is: beszélgessünk inkább a jövőről, mert az sokkal érdekesebb. Úgy látom azonban, hogy a dolog megkerülhetetlen – a létezett szocializmus kérdésköre körül nem véletlenül izzik fel újra és újra a levegő. Mert amikor az ahhoz való viszonyunkról van szó, akkor éppen, hogy a jövőről van szó: ha ugyanis a létezettet csupán egy bűnökkel – és csakis azokkal – terhelt történelmi vargabetűnek, kisiklásnak tekintjük, melyből nem származik pozitív történelmi örökség, melyet továbbvihetünk, akkor innen csak egy lépés odáig eljutni, hogy miután egyszer már hiába próbálkoztunk a kapitalizmus meghaladásával, ennek kísérletét másodszor már nem szabad megismételni. Társadalomjobbító igyekezetünkben maradjunk a fennálló rendszer alapkeretei között, meg se próbáljunk a kapitalizmust meghaladó, azt szétfeszítő megoldásokat, alternatívákat keresni. Ha viszont a létezett szocializmusban találunk olyan vonásokat, melyek rekonstruálhatóak, továbbvihetőek, vagy legalábbis tanulságul szolgálnak, akkor oda juthatunk, hogy talán mégis csak van értelme a kapitalizmus keretein túltekintve egy újszocialista alternatíván és egy ezzel adekvát stratégián gondolkodnunk.

A jövőről naponta vitatkoznak baloldali szociáldemokratáink és a náluk radikálisabb antikapitalistáink – és lehet, hogy azért nem elég termékenyek ezek a viták, mert kérdéseit eddig még nem igen helyeztük szélesebb, vagyis történelmi összefüggésrendszerbe. Hozzáteszem: a jobboldali gondolkodók és politikusok (mint majd érinteni fogom) még kevésbé. Meggyőződésem, hogy aki a jövőről gondolkodik, annak a jelenleginél árnyaltabban kell viszonyulnia az első szocialista kísérlethez, az első olyan nagy léptékű próbálkozáshoz, melynek célja a kapitalizmus keretein való túllépés volt. Jelen írásomban (a nagyjából adott terjedelmi korlátok között) erre, vagyis a létezett szocializmus többoldalú elemzésére vállalkozom – a téma bővebb kifejtése megtalálható az elmúlt negyven évben megjelent, több mint kéttucatnyi, többségükben empirikus kutatásokra alapozott könyvemben. (Ezekhez képest persze mostanra mondanivalóm új mozzanatokkal is bővül).

Mi nem volt ez a rendszer, és mi volt? Baloldali megközelítések

Az egyik uralkodó, baloldali kritikában fogant tézissel szemben, a létezett szocializmus nem államkapitalizmus volt. Mert nem volt kapitalizmus.

A tulajdonjogok egy hatalmon lévő rend (felső pártvezetés, pártállami és állampárti technokrácia és nagyvállalati menedzserek) kezében összpontosultak és a munka elidegenedett bérmunka volt – mindazonáltal, hatalom és munkásság, hatalom és társadalom között nem húzódott olyan éles választóvonal, olyan mély ellentét, mint bármely kapitalizmusban. Elsősorban Bartha Eszter kutatásaiból tudjuk, hogy Magyarországon, de más tapasztalatok alapján részben a térség más országaiban is, a felső pártvezetés az ’50-es évek munkásmegmozdulásait követően folyamatos figyelmet fordított a munkásság életkörülményeinek alakulására – különös tekintettel a nagyipari munkásokéra. És negatív visszajelzések esetén közbeavatkozott. Nem pusztán félelemből, hanem azért is, mert ideológiai elköteleződésének ez a viszonyulási mód, ez a paternalista attitűd felelt meg. Más megközelítésben:

bár a munka alapvetően bérmunka volt, a munkásság részesedett a megtermelt profitból. Ennek részben az volt a garanciája, hogy bár a tágabb és főként a politikai nyilvánosság igen korlátozott volt, az egyes munkahelyeken belül a javadalmazási viszonyok mindenki számára ismertek lehettek – a vezérigazgatótól a segédmunkásig.

A létezett szocializmus működési módja ezeken túl is számos szocialisztikus vonást mutatott. Ilyen volt – különösen a kezdeti időszakokban – az addig példátlan mobilitás, széles társadalmi rétegek gyors felemelkedése, a tömeges szegénység felszámolása – és mindezzel egy igen jelentős kulturális gazdagodás a társadalom majd minden rétegében. Nem pusztán az élet tárgyi feltételit tekintve, de szellemi értelemben is: virágzott a magas kultúra – elhatolva egészen a társadalom mélyrétegeiig. (Magyarországon az olcsó könyvtár sorozatban három forintért lehetett Tolsztojt kapni.) Bár az értelmiséget cenzúrázták, és a „rendszerellenes” nézeteket és azok képviselőit is gyakran üldözték, az értelmiség nagyobbik része privilegizált helyzetet élvezett. Ahogy a munkásság, úgy a hatalom is érzékenyen reagált az értelmiség megnyilvánulásaira – és nem csak negatív értelemben. (Nem véletlenül a rendszer klasszikus időszakához kötődik Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című remekműve.) Bár a munkásság és az értelmiség között folyt verseny a privilégiumokért, viszonyuk kevésbé volt távoli és elidegenedett, mint bármely más történelmi időszakban.

Az erős mobilitással összefüggésben, a rendszer klasszikus korszakára egy, a térségben addig példa nélküli középrétegeződési, „középosztályosodási” folyamat ment végbe, melyet Szalai Júlia felemás kispolgárosodásnak nevez. A felemásság itt arra utal, hogy az így kialakuló „középosztály” tagjai sem anyagi-egzisztenciális szempontból, sem a politikai szabadságjogok tekintetében nem álltak igazán szilárd lábakon – mindazonáltal a társadalom széles rétegeinek biztosítottak kiszámítható, tervezhető életet és relatív biztonságot. A kitűzhető célok bár szerények, de belátható távban elérhetőek voltak a társadalom középső szegmensében elhelyezkedő emberek számára.

Az érdekérvényesítés ebben a rendszerben egy alapvetően vertikális folyamatba illeszkedett, döntő formája az egyéni, atomizált alku volt, a főként közvetlen felettesekkel – akik azután az ő feletteseikkel folytatták tovább az egyéni alkudozást. A történelmi örökség mellett ez azzal is összefüggésben volt, hogy a hatalom rossz szemmel nézte a spontán, horizontális szerveződéseket, az ilyen mozgalmakat pedig kifejezetten tiltotta. A mégis csak kialakuló közösségeket többnyire művi úton, felülről hozták létre (például szocialista brigádok) – ezek azonban, spontán csoportdinamikai folyamatok működése révén gyakran valódi közösséggé voltak képesek formálódni. Olyan közösségekké, melyek a közösen végzett tevékenységek, feladatok mellett (például építőtáborok) akolmeleget is nyújtottak. A mából nézve bizonyítva azt, hogy adott esetben a mesterségesen létrehozott közösségek is jobbak, mint a teljes társtalanság, a teljes magány.

A hatalom kifejezetten rá is kényszerült ilyen közösségek létrehozására, hiszen miközben a spontán szerveződésektől tartott, ideológiájában és sokszor érzületében is egy közösségi társadalmat képviselt, ezért önmagát legitimálandó, valamennyire létre kellett hoznia ennek intézményeit.

Az államkapitalista tézis ellen szól az is, hogy maguk az emberek is úgy érezték, hogy szocializmusban élnek, annak összes jó és rossz oldalával együtt – és a lengyel Szolidaritást kivéve a ’60-as évektől nem igen lázadtak a rendszer ellen. (De vallásos, sőt antikommunista ideológiája ellenére maga a Szolidaritás is a kezdetekkor döntően baloldali irányultságú mozgalom volt, mely számára akkor még a kapitalista alternatíva fel sem merült.) Még egy kivétel Románia, ahol annyira mély volt a represszió, hogy a lázadás gondolata még csírájában sem születhetett meg.

Elmondhatjuk, hogy bár a rendszer politikai értelemben illegitim volt – nem voltak szabad választások, és a rendet döntően a szovjet hadsereg jelenléte biztosította – szociológiai értelemben rendelkezett némi legitimitással: az emberek, ha aktívan nem is támogatták, de elfogadták annak alapkereteit.

A másik vezető tézis szerint a létezett szocializmus államszocializmus volt. Ezzel az állítással is vitatkozom.

Kétségtelen, hogy az államnak – pontosabban a pártállamnak és az állampártnak – kiemelkedő szerepe volt a társadalmi-gazdasági folyamatok irányításában, sőt uralásában és ennek eszközeként a kiterjedt redisztribúció vezérlésében. Vagyis abban, hogy jelzőt kell illeszteni a szocializmus szó elé, hiszen a termelési eszközök nem a társult termelők közvetlen birtokában voltak. Mindazonáltal a pártállamnak és az állampártnak a hatalomban osztoznia kellett a rendszer gazdasági főszereplőivel: a nagyvállalati menedzserekkel. A nagyvállalati rendszert döntően a felső gazdaságpolitikai vezetés építette ki, adminisztratív eszközökkel, a könnyebb irányíthatóság céljából. Mivel azonban így erős monopolhelyzetek jöttek létre, a marionett figurák hamarosan életre keltek. A létezett szocializmusban a nagyvállalatok önálló, elkülönült érdekcentrumként funkcionáltak. A gazdaság működését pedig egyfelől a nagyvállalati menedzserek, másfelől a felső pártvezetés, a pártállami, állampárti technokráciának a nagyvállalati vezetők felé elkötelezett ágazati részlegei, valamint velük szemben az ezen nagyvállalati érdekek érvényesülését kordában tartani kívánó funkcionális pártállami, állampárti technokráciák között közvetítő – az egyénekéhez hasonlóan szintén – egyedi, döntően informális alkumechanizmusok biztosították (bár időről-időre különböző ügyek mentén e körben átmeneti koalíciókötésekre is sor került).

Ilyen értelemben ezért, ha már a szocializmus mellet az államot jelzőként szerepeltetjük, akkor a nagyvállalatot is hasonlóképpen kellene szerepeltetnünk: állam- és nagyvállalati szocializmus.

De miért van ennek jelentősége?

Egyfelől, ebből a nézőpontból már korántsem annyira szigorúan vertikálisnak pillanthatjuk meg a rendszer hatalmi szerkezetét, mint amilyennek azt a nyugati szovjetológusok láttatták. Másfelől, ezzel összefüggésben, közelebb kerülhetünk a rendszer túl-elosztásra, eladósodásra való hajlamának megértéséhez: abban az áttekinthetetlen és állandó mozgásban lévő alapszövevényben (Csanádi Mária kifejezése), melyet a hatalmi szerkezet alkotott, a piaci erőforráskorlátok hiánya miatt állandóan forráséhes nagyvállalati menedzserek sikerrel játszhatták ki egymás ellen az eme forrásokon ülő pártállami, állampárti technokrácia különböző frakcióit. Így azok rendszeresen több forráshoz jutottak, mint ami a tervszámokban szerepelt. És ezt egy idő után csak külső eladósodásból lehetett finanszírozni.

Utóbbi azonban önmagában nem magyarázza a rendszer bukását. Ahhoz az kellett, hogy a centrumkapitalizmus láthatatlan (bár olykor nagyon is látható) erői be akarják kebelezni a térséget. Hogy nyíltan azzá tegyék, ami a rendszer születése előtt is volt: a félperifériájukká (erre még visszatérek).

Ez a megközelítés a rendszer természetének megértésében döntő jelentőségű: mert pontosan ez az örökölt félperifériás jelleg az első számú magyarázó tényezője a létezett szocializmus diktatórikus, majd autoriter politikai berendezkedésének. Olyan körülmények között, amikor a centrum, centrumok utolérésének vágyától és a hidegháború kényszerétől (is) hajtva modernizációs diktatúra érvényesült (melyben a Szovjetunió a „béketábor” tagjaira a hadigazdálkodás jegyében, azok adottságaitól idegen, nehézipar centrikus, autark gazdasági szerkezeteket erőltetett rá), nem igen merülhetett fel, hogy a termelési eszközök a társult termelők közvetlen birtokába kerüljenek, illetve hogy erre a bázisra egy demokratikus szocialista politikai berendezkedés épülhessen. (De, mint arról szó volt, az sem merülhetett fel, hogy a termelőket tökéletesen elválasszák a tulajdontól, és teljesen kizárják a profitjából való részesedésből.) Szerintem ez a kulcs, és ennek megfelelően magam a létezett szocializmust félperifériás szocializmusként határozom meg.

Az így definiált szocializmusnak azonban – ahogy arra már utaltam – több változata is létezett, és – mint az köztudott – Magyarország a szovjet birodalom „legvidámabb barakkja” volt. Az ’56-os forradalmat és az azt kísérő véres megtorlásokat követően jelentős politikai és kulturális enyhülés vette kezdetét, majd 1968-ban a piaci viszonyoknak teret adó gazdasági reformokra került sor. Megszűnt a tervutasításos rendszer, a tervmutatók helyét a vállalatoknak a gazdaságpolitika által kívánatosnak tartott irányba történő közvetett terelése, az ún. ellátási feladatok megfogalmazásával való orientálása váltotta fel, mégpedig a gazdasági-pénzügyi szabályozóeszközök, szabályozórendszer közvetítésével (árszabályozás, bérszabályozás, hitelpolitika stb.). A tervalkut felváltotta a szabályozóalku, mely utóbbi a vállalatoknak, elsősorban a monopolhelyzetű nagyvállalatoknak a korábbinál nagyobb mozgásteret adott – de nem hozhatta el azok teljes piaci szabadságát. (Sőt, a nagyvállalati menedzserek ehhez nem is igazán ragaszkodtak: a piacnak csak az előnyeit kívánták élvezni, annak számukra hátrányos hatásait – többnyire sikeresen – az államra hárították.)

Bauer Tamás ezt a képlékeny, sikamlós rendszert azzal bírálta, hogy szerinte szabályozási vákuum alakult ki: a gazdasági szereplőket és folyamatokat immár sem a terv, sem a piac nem vezérli, orientálja. Interpretációm: a gazdasági mechanizmus sem nem szocialista, sem nem kapitalista módon működött. Mert persze működött… A dilemma feloldására Lengyel László bevezette az adminisztratív piac kategóriáját, mely olyan szabályozó mechanizmus, mely egyszerre tartalmaz adminisztratív és piaci elemeket. Magam a fogalmat akkoriban a következőképpen határoztam meg: az adminisztratív piac a különféle gazdasági egységek és érdekcsoportok közötti azon kapcsolatok megteremtésének és alkuk létrejöttének központilag szabályozott szférája, melyek csak részben jöhetnek létre az árupiacon. Mégpedig azért csak részben, mert olyan kapcsolatokról és alkukról van szó, melyek működtetésére az árupiac csak korlátozottan alkalmas (szakágazatokat birtokló nagyvállalatok), illetve a kapcsolatoknak és alkuknak az áruk piacán történő megjelenése ütközne vagy ütközik a korszakonként változó domináns érdekcsoport érdekeivel. Mai, „szociológiaibb” megfogalmazásban: az adminisztratív piac a pártállami-állampárti technokraták és a nagyvállalati menedzserek, valamint a mögöttük álló társadalmi erők között közvetítő azon intézményesült érdekegyeztető mechanizmus és állandó mozgásban lévő integráló szerkezet, mely egyfelől politikai, másfelől – a profitrátával mért – gazdasági hatékonysági elemeket tartalmaz és közvetít. A kétfajta motívum keresztezheti egymást, de gyakran egybe is esik. Az adminisztratív piaci alku egyszerre tartalmazza a politikai hatékonyság és a profitabilitással mért gazdasági hatékonyság mozzanatát.

Ez az adminisztratív piac a kapitalizmusban is működött és működik, hatóköre az állami beavatkozás kiterjedtségével korrelál. A magyar létezett szocializmus klasszikus időszakában, vagyis a Kádár-korszakban azonban egyfelől a politikai hatalmi, másfelől a szocialisztikus szempontok az ottaninál nagyobb súllyal jutottak érvényre. A Kádár-korszak adminisztratív piaca nem volt sem tisztán kapitalista, sem tisztán szocialista – harmadik utas volt.

Ezzel el is jutottunk egyik legfontosabb tételemhez: a Kádár-korszak volt maga a magyar harmadik út. Nem abban az értelemben, ahogy a két világháború között a népi írók azt elképzelték, de abban mindenképpen, hogy két különböző társadalmi rendszer elemeit ötvözte. Ennek globális alapja az volt, hogy az ország vezetése már az 1968-as gazdasági reformtól kezdve – a Szovjetunióhoz való hűségének fenntartása mellett – elkezdhette orientálódását a centrumkapitalizmus irányába. Hogy mire a ’80-as évek elején e vezetők utódai beléptették az országot az IMF-be, az bekerüljön egy Böröcz József által kettős függőségi helyzetnek nevezett kötöttséghalmaz hálójába. Böröcztől eltérően azonban úgy látom, hogy ez a kettős kötődés egy ideig siker koronázta manőverezési lehetőséget is nyújtott az ország vezetése számára. A magyar harmadik út geopolitikai, geogazdasági alapja tehát a kétpólusú világrendszer volt. Ez volt a bázisa annak, hogy a gazdaság és társadalom működési módjában a kapitalista, piacgazdasági elemek viszonylag hosszú ideig sikerrel ötvöződhettek a politikai szféra instruálta szocialista mozzanatokkal.

Egy kiegészítést azonban itt most kell tennem. Bár a felszabadulással a nyílt úr-szolga viszony eltűnt, egy harmadik elem, a feudális hagyományok és örökség masszív jelenlétét is érzékelni lehetett a társadalomban – erre gondol mindenki, amikor például az uram-bátyám viszonyokat felemlegeti. Ilyen szempontból talán helyesebb lenne negyedik útról beszélni – de ebbe most nem akarok belemenni.

Az adminisztratív piac jelenségének összetett, ellenmondás jellege, szerkezete egyben reprezentálja a Kádár-korszak politikai viszonyainak összetett, ellentmondásos vonásait is. Szigorú egypártrendszer volt, ugyanakkor Hankiss Elemér szerint a politikai életben egyfajta látens pluralizmus érvénysült. Ez azt jelentette, hogy bár a részérdekek intézményes megjelenítésére és képviseletére nem volt mód, a pártállam és az állampárt döntései során (harmonikusabban, mint ahogy az a szovjet birodalom többi országában történt) folyamatosan érzékelte és figyelembe vette (és ennek nyomán korrekciókat is tett) a különböző (adott esetben eltérő érdekeltségű társadalmi csoportok) érdekeit. Bihari Mihály megfogalmazása szerint a hatalom döntései során beszámította a különféle részérdekeket.

1989-es monográfiámban empirikus kutatásaim alapján azt állítottam, hogy eme érdekbeszámítás szelektív és kényszerített volt (itt a nagyvállalati érdekek felülreprezentált voltára gondoltam), ezért nem volt, nem lehetett feltétlenül tudatos, szándékolt sem – és utólag sem feltétlenül ismerődött fel. A mai perspektívából tekintve azonban úgy tűnik, mégis csak biztosította azt, hogy működése révén egyetlen nagyobb társadalmi csoport sem szenvedett el tartós érdeksérelmet – szociológiai értelemben egyetlen nagyobb társadalmi csoport sem került kívül a politikai arénán.

Ennek alapján úgy vélem, hogy a klasszikus Kádár-korszak politikai intézményrendszere nem volt sem diktatórikus – még tisztán autoriter sem –, sem nem volt demokratikus. Mindkettőből tartalmazott elemeket. Harmadik utas volt.

És hogy tovább fokozzam, a rendszer legradikálisabb ellenzéke, a marginális értelmiségből rekrutálódó akkori demokratikus ellenzék maga is harmadikutas volt – hőséül, példaképéül a munkásságával magát a szocializmus és liberalizmus közé pozicionáló Bibó Istvánt választotta.

Az a látens dilemma, hogy az egyensúly fenntartható-e, és van-e mód a harmadikutasság jelentős demokratizálás útján történő kiteljesítésére, vagy ellenkezőleg, a rendszer összetett jellegéből adódóan az egyensúly felbomlik és az egyik elem előbb utóbb felülkerekedik a másikon, nos, ez a kérdés egészen a ’80-as évek második feléig nyitott volt.

A ’80-as évek közepére világossá vált, hogy erősödő gazdasági nehézségeivel (is) összefüggésben a Szovjetunió elvesztette a hidegháborút és fel kell adnia korábbi világpolitikai szerepét. Gorbacsov ekkor a lovak közé dobta a gyeplőt és megkezdődött a szovjet birodalom felbomlása. A világ egypólusúvá vált, és a ’80-as évek végén megindult rendszerváltásokkal a térségben győzedelmeskedett a kapitalizmus. Az éllovas Magyarország volt, ahol a „puha diktatúra” körülményei között már az évtized elejétől elindulhatott hódító útjára az ifjú törökök egy csapata, a pártállam, állampárt berkeiben felnövekvő, feltétlen piacpárti késő-kádári technokrácia, mely a kapitalizálódásban alapvetően érdekelt nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra (a több ágensből és intézményből összetevődő globális gazdasági, politikai és katonai főhatalom) komprádora volt, pontosabban egy idő után annak bizonyult. Ez a csoport a ’80-as évek végére a csúcshatalom birtokába került, és egyben felülkerekedett korábbi legfőbb szövetségesén, az elsősorban demokratizálni szándékozó demokratikus ellenzéken – mely ekkorra feladta harmadikutas elképzeléseit. E két csoport vezetésével, mindazonáltal az állampárt egy részének aktív közreműködésével, győzedelmeskedett a kapitalista orientáció – a harmadik út lezárult, szertefoszlott. A magyar rendszerváltás a „szuperstruktúra” aktív közreműködésével a létezett szocializmus dominószerű összeomlását indukálta a térség többi országában is.

Sok belső baja, feszültsége ellenére a rendszert alapvetően kívülről döntötték meg: a centrumkapitalizmusban erősödő túltermelési válság miatt a globális tőkének szüksége volt térségünk piacaira, olcsó, és akkor még jól képzett munkaerejére, termelővagyonának kimazsolázható részére, és nem utolsó sorban arra, hogy korszerűtlenné váló technológiai kapacitásait nálunk elhelyezhesse. Ennél is fontosabb volt azonban talán egy másik cél: amíg a kollektivizmust bár csak nyomokban megvalósító, de azt a hitelesség ruháját magára öltve mégis csak reprezentáló szovjet birodalom létezett, addig a nagytőke számára ekkora már nyűggé vált nyugati jóléti államhoz nem lehetett hozzányúlni…

Eme végkifejlet felől nézve a létezett szocializmus nem csak félperifériás szocializmusként tételezhető, de éppen azzal szoros összefüggésben átmeneti társadalomként is definiálható. Csak persze nem (mint azt a tudományos szocializmus hívei képzelték) a kommunizmus irányába… Történelmi funkciója az volt, egyrészt, hogy hatalmi elitjének szándéka szerint szétrombolja, de a valóságban inkább csak megbontsa a talált félfeudális alapviszonyokat (melyre a történelmi adottságok miatt a polgári-demokratikus viszonyok valószínűleg nem igazán lettek volna alkalmasak), és létrehozza a világkapitalizmus rendszerébe való integrálódás – pontosabban, a korral adekvát újra-, illetve visszaintegrálódás – társadalomszerkezeti és kulturális feltételeit. Másrészt, hogy megszülje az ipari munkásság nagy tömegeit, majd az eredeti tőkefelhalmozással analóg (országonként eltérő mélységű és eltérő időintervallumot igénylő) modernizációs diktatúra után létrehozza a szerkezeti vázát tekintve kicsit a jóléti kapitalizmusra hajazó (ugyanakkor a belső viszonyokat és az életnívót tekintve attól lényegesen eltérő) „életvilágokat”. Nem utolsósorban pedig, hogy megszülje a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódást levezénylő elitcsoportokat, és ezzel párhuzamosan depolitizálja a társadalmat.

A sors iróniája, hogy a létezett szocializmus kommunista elitje rendszerének elvesztését, annak visszaintegrálódását a kapitalizmus tengerébe éppen azokkal az eszközökkel készítette elő, amelyekkel erről a világról le akart szakadni, amivel ezt a világot meg akarta haladni.

A jobboldali megközelítés

Ez a rész az előzőnél jóval rövidebb lesz, mivel a létezett szocializmus jobboldali narratívájáról csak csupa negációt tudok megfogalmazni.

A jobboldal különböző irányzatai – a szélsőjobboldaltól a konzervativizmuson át a neoliberalizmusig – közösek abban, hogy a létezett szocializmusról többnyire mint kommunizmusról beszélnek. Ennek célja az, hogy a kommunista eszmére, mint a baloldali tradíció egyik legfontosabb és legantikapitalistább irányzatára „rárakhassák” a létezett szocializmus bűneit. Hogy az emberek ennek révén, innen csak egy lépést téve, örökre elforduljanak nemcsak a kommunizmustól, mint ideáltól, de minden baloldali gondolattól, eszmétől és eszménytől is. És azok képviselőitől is. Főként azoktól, akik a kapitalizmuson túlmutató alternatívákon gondolkodni merészelnek. Hogy eszükbe se jusson az, hogy a kapitalizmuson túl is létezhet világ.

Pedig a létezett szocializmusban a kommunizmus klasszikusai által megfogalmazott eszmerendszer egyetlen kritériuma sem érvénysült. Volt elidegenedés, nem volt szükségletek szerinti elosztás, és az emberek nem élhettek úgy, hogy reggel vadásznak, délben halásznak, este pedig kritikai kritikát gyakorolnak. És még sorolhatnám. Nem mintha ezeket magam maradéktalanul elérhető céloknak tartanám az emberiség számára – de nem is ez a lényeg. Hanem mindennek a befeketítése, ami baloldali.

Nagyon hasonló funkciót tölt be az a nézet is, hogy a szovjet típusú társadalom és a fasizmus sok közös vonással rendelkezett, sőt vannak, akik szerint a két rendszer valójában azonos volt. Nos, a két rendszer a magam megközelítésében csak úgy hasonlítható össze, ha egyáltalán, mint ahogy bármely más tetszőleges, eddig létezett társadalmi szisztéma is egybevethető. Mert akkor oda jutunk, hogy mindben emberek vannak, és mindben volt, illetve van elnyomás és kizsákmányolás. (Talán az ősközösséget kivéve.)

Ez egy tökéletes üresjárat. Funkciója nem csak a baloldali eszmék kitörlése az emberek tudatából, de – különösen rendszerváltásokon átesett térségünkben – a fennálló rendszer legitimálása is. A jobboldal, és főként a hatalmon lévő jobboldal nem akarja, hogy az emberek jó szívvel gondoljanak vissza a létezett szocializmusbeli életükre – mert akkor kiderülhet, hogy most sokkal rosszabbul élnek. Minden szempontból.

De ha mégiscsak hasonlítgatunk, akkor történelmi tények egymás mellé rakosgatása helyett – melyet már sokan megtettek – két gondolattal szeretném megingatni a két eszme, a két rendszer hasonlóságának vagy azonosságának gondolatát. Egyrészt, míg a kommunizmusban hihetett és még hihet is tisztességes ember, addig a fajelméletre épülő fasiszta ideológiában és a szigorú mérnöki racionalitásra épülő gázkamrás gyakorlatban semmiképpen nem. Másrésztm a létezett szocializmus egy válaszkísérlet volt egy nagyon is reális, létező dilemmára, mely már a felvilágosodás óta foglalkoztatta az embereket: vajon megvalósítható-e annak három alapértéke, a szabadság, a testvériség és az egyenlőség egyensúlya, egymást nem kizáró érvényesülése. Mert a kapitalizmus nem tudta ezt megvalósítani. A létezett szocializmus gyakorlata is nemmel válaszolt, de a kihívás valós és a humánum diktálta volt. Ma is fennáll. A fasizmus azonban csak egy okozat volt, a fejlődésében megrekedt kapitalizmus szörnyűséges terméke, mely mellé nem lehetett és lehet ember formájú dilemmát, kihívást rendelni. Nem volt válaszkísérlet semmire.

Az örökség

A létezett szocializmus rendszerének a sztálini önkény évtizedei, Ceaușescu folyamatosan fenntartott diktatúrája, vagy a Rákosi-korszak véres története is megkerülhetetlen részei. Amikor tehát most röviden számba veszem a rendszer örökségét, és azt, hogy mi az, ami abból elvetendő, és mi az, van-e olyan, ami mindennek ellenére egy baloldali mozgalom számára továbbvihető, kibontakoztatható, akkor a rendszer keletkezéstörténetéről nem lehet eltekinteni.

Az örökség szerves, és talán legfontosabb részei a rendszer történetéből, működési módjából és szereplőinek magatartásmintáiból következő tanulságok.

Egyrészt a létezett szocializmus története, és különösen annak első időszaka, legelsősorban arra tanít bennünket, hogy nem létezik az az élcsapat, mely a külső és belső körülményektől – elsősorban a társadalom szövetének állapotától – függetlenül, a lényegében véve puccsszerűen megragadott csúcshatalom birtokában képes lehet azoknak a társadalmi folyamatoknak az elindítására és tartósítására, melyek valóban a kapitalizmus alapviszonyainak meghaladását jelentik, pontosabban eredményezik. Ezzel összefüggésben, egy általam hitt új rendszerhez, az újszocialistának nevezett társadalomhoz vezető úton elsősorban a kapitalizmus méhéből kiinduló, elemeiben egymáshoz szervesen kapcsolódó folyamatokra, alulról szerveződő mozgalmakra, mozgalomcsírákra lehet és kell támaszkodni.

Másrészt az eljövendő szocializmus csakis globális lehet – mind kialakulásában, mind hatókörében és működési módjában. Eddig azt láttuk – és itt most kilépek régiónk határain – hogy az egy országon belül, főként pedig a világkapitalizmus perifériáin, félperifériáin születő szocialista kísérleteket a globális tőke és annak politikai és katonai apparátus kíméletlenül eltapossa.

A szovjet birodalom története a globális gondolkodás és szerveződés fontosságának szempontjából is példaértékű. Ez a birodalom még adott keretein belül is működhetett volna hatékonyabban – ha globalizáltabban működik: ha a szovjet vezetés az „oszd meg és uralkodj” elve alapján nem szigeteli el mesterségesen egymástól szatellit-államait – azzal, hogy mindegyikre ugyanazt az adottságaikkal ellentétes, autark gazdasági struktúrát kényszeríti – akkor a térségben eredményesebben, egészségesebben fejlődő gazdaság és szolidárisabban működő társadalom alakulhatott volna ki.

A korántsem teljességükben felsorolt tanulságok után nézzük a közvetlen örökségeket!

Az előbb említett egészségtelen, autark gazdasági szerkezet nem csak múltunkat árnyékolta be, de súlyos tehertételként, visszahúzó indító körülményként hatott a rendszerváltás utáni történelmünkre is. Egy adottságainknak jobban megfelelő gazdasági struktúra öröksége mellett talán nem lett volna annyira pusztító a hirtelen ránk törő világpiac vihara, többek között valószínűleg nem szűnt volna meg olyan nagy tömegű munkahely. (Hozzáteszem, ebben az akkor hatalomra került, döntően neoliberális gazdaságpolitikusoknak is legalább akkora szerepe volt.)

Ami a szociokulturális örökséget illeti: jóval korábbi történelmi időszakoktól datálható, de a létezett szocializmus által csak tovább fixált – országonként persze változó erővel ható – béklyónk az egyéni, atomizált, informális alkumechanizmusok dominanciája a társadalmi érintkezésben, az érdekek érvényesítése során. Ez talán a legerősebb gátja a különböző szintű hatalmakkal szembeni ellenállás megszerveződésének. Magyarország külön, máig ható jellegzetessége az a magatartásforma, melyet ravasz szervilizmusnak nevezek: itt az ember látszólag engedelmeskedik a felettesének, de közben megveti és kicselezni igyekezik azt. Van, amikor ez a viselkedés csak ciklikusan jelentkezik, mert emberünk máskor feltétel nélkül lelkesedik egy-egy vezérfiguráért és fenntartások nélkül behódol annak.

Feltűnő, hogy a negatív örökségek egészen a máig hatnak, a pozitívak viszont egyáltalán nem. Pedig vannak ilyenek is: a nagymértékű társadalmi mobilitás és a széles rétegeket érintő kulturális felemelkedés, valamint a masszív, viszonylagos biztonságot élvező középrétegek létezésének megtapasztalása. Nem utolsósorban pedig a munkahelyi viszonyok relatív átláthatósága a munkások és más dolgozók számára. Mindezek, bár pozitív emlékek, és így elvárásként épülnek be az emberek tudatába, a belőlük származó konkrét igények nem tudnak utat törni maguknak a jelen kapitalizmus embertelen világában.

Számos magyarországi felmérés bizonyítja, hogy ma az emberek többsége nosztalgiával tekint vissza a létezett szocializmus éveire, és a fiatalok egy része is úgy vélekedik, hogy az jobb, élhetőbb rendszer volt, mint a mai. És ezt én is így látom:

a társadalom többsége, a munkásság, és a rendszer legjobb, gazdaságilag legproduktívabb éveiben a parasztság is a létezett szocializmus viszonylagos (a gazdasági adottságok, fejlettség biztosította lehetőségekhez képesti) haszonélvezője volt. Nekik akkor jobb volt, mint ma. És egzisztenciálisan valamint társadalmi presztízsét tekintve az értelmiségnek is.

És kell itt mondanom valami személyeset. Nincsenek és nem lehetnek nosztalgiáim: édesapámat a ’60-as évek elején egy koncepciós politikai perben megbélyegezték és börtönbe zárták. Magam pedig, mint a liberalizmus felé nyitott demokratikus szocialista, már a ’70-es évek végétől szembekerültem a rendszerrel, majd amikor 1983-ban a demokratikus ellenzék iránti szolidaritásom jeléül kiléptem a MSZMP-ből, kíméletlenül meghurcoltak. Ami szellemi tevékenységemet illeti, az a cenzúra minden formájától megszabadulva, csupán a rendszerváltás időszakában és azt követően bontakozhatott ki. Mégis úgy gondolom, hogy a létezett szocializmusnak, pontosabban annak klasszikus, diktatúra utáni korszakának (már amelyik országban létezett ilyen), van olyan pozitív hozadéka, megőrzésre méltó öröksége, melyből a mai baloldal táplálkozhat, amit továbbvihet. Akár a rendszeren belüli baloldali szociáldemokrata reformok, akár a fennálló alapszerkezetén túlmutató antikapitalisták, egy vágyott új szocializmus hívei vagyunk is.

Forrás: https://merce.hu/2021/02/18/a-letezett-szocializmus-es-oroksege/

Kategória: Nincs kategorizálva | Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus – és öröksége – cikk a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Annamaria Artner: Can China lead the change of the world?

Abstract

Currently, the world system is in a state of complex crisis and transformation. The overall influence of its US-led centre has weakened, and most of the global periphery is in either chaos or misery. The mechanisms of the global accumulation of capital prevent new global leaders from emerging. Until now, China’s economic ascent has been based on managed market forces and sovereign monetary policy. However, if the liberalisation of capital flows in China continues, the country’s financial independence might be lost. This article explains how the nodal crisis of global capitalism has evolved, how far the marketisation and financial liberalisation of the Chinese economy has gone and the largest obstacles to China further strengthening its influence on the world order. The author concludes that China could play a positive role as a new superpower in constructing a world beyond capitalism, if it does not give up the socialist project, keeps market forces under control, maintains accumulation without dispossession, preserves its financial independence and makes alliances with other nations on the global (semi-)periphery. The latter is particularly important, as the present hegemonic centre will not give up its position peacefully.

Introduction

Today’s capitalism is dominated by transnational corporations as well as national and international institutions and the specific rules that serve their interests. Rozsnyai (2002) calls this stage of capitalism transnational monopoly capitalism, while Amin (2015) uses the expression generalised monopoly capitalism. This world order has been in a complex, structural crisis for decades. At the turn of the millennium, the soft landing of the US economy (the leader of the centre of the system) and the following credit-based economic growth reflected the end of a long cycle of capitalist reproduction, known as the Kondratieff wave. The technological paradigm (information technologies) of this long cycle has been exhausted and the related global institutional structures and rules (neoliberalism) have become obsolete. Such nodal crises are persistent and can be solved only by a qualitative leap. The latter can be either an internal jump, which means a reform of the system, or a systemic change, which means the replacement of the existing system by a totally different one (see Artner 2018). The nodal crisis of transnational monopoly capitalism is also the crisis of the world order which it has constructed.

The outcome of this situation depends on the availability of a counter-power to the present imperialist ‘Empire’ (Hardt and Negri 2000), which can offer an alternative socio-economic organisation to the world. Hardt and Negri (2000, 2019) argued that no single nation-state can form the centre of the global world order. Samir Amin (2015) emphasised that it is the ‘Triad’ (the alliance of the United States, the European Union and Japan) and the associated institutions of global capitalism, such as the World Trade Organization (WTO), World Bank, International Monetary Fund (IMF), etc., that rule the world. This imperialist empire can be overcome only by ‘the multitude of exploited and subjugated producers’, whose ‘creative forces’ are able to form ‘a counter-Empire, an alternative political organization of global flows and exchanges’ (Hardt and Negri 2000, 394, xv). For the same reason, Amin worked for the formation of an international alliance of people (eg the World Social Forum), and called for the establishment of the Fifth International (Amin 2018b).

Today, a new horizon is showing itself. In the foreseeable future, Asia, with the leadership of China, could play the role of a new centre – or at least a co-centre – in a ‘new global power structure’. The questions are: first, whether China can become a real global power against the imperialist Triad and, second, whether China will offer a qualitatively new, more equitable and sustainable social system. The answers depend mostly on the fate of the socialist project within China.

History has shown that the change of societies and empires always starts from the peripheries. Large and strong systems can be overturned only in their declining phase, and only by equally large and strong powers. Reaching this strength is not possible within the framework of the cemented hierarchy of the existing system. The logic of global capital accumulation limits the possibility of catching up within the framework of contemporary capitalism. Therefore, China, like any other nation, could become an epoch-changing power if does not assimilate into this logic, but rather maintains its financial independence and limits its market forces and the accumulation of private capital. Additionally, the transformation to an alternative global order presupposes the cooperation of the leader of this transformation with those nations which also necessarily must decouple themselves from the exploitative mechanism of transnational capitalism.

Based on the above premise, the article examines how and why China has risen to its present position and the prospects of its further ascent in the role of a non-US-type hegemon or fourth power of the Triad. For this discussion, the nature and crisis of the capitalist world system and the reality of catching up within its framework and under its rules are brought under scrutiny. This is followed by a discussion of the evolution, characteristics and effects of Chinese reforms in the last few decades. The later sections are devoted to the importance of financial independence in general, China’s efforts to keep its finances under control and, finally, the obstacles to the rise of China as a new hegemon.

The crisis of the world system

The decline of the present world system has made the emergence of new powers on the global chessboard possible. Therefore, we begin with a description of this decline.

Neoliberalism, the amalgamation of liberalisation, deregulation and privatisation, was born as a result of the crisis of the 1970s in order to facilitate the restructuring of production with free movement, accumulation and concentration of capital. These measures helped transfer the burdens of the crisis from the centre to the peripheries by relocating obsolete technologies to low-wage countries, selling the outdated products there and using the profits deriving from these activities to further the technological advancement in the centre countries.

The debt crisis of the developing countries in the 1980s, and the way it was managed by the IMF and World Bank, helped neoliberalism spread, opening the markets of the developing countries (the global periphery) and plugging them into the expanding value chains of transnational capital. This reorganisation of capital accumulation coincided with the deconstruction of welfare states and the suppression of the working-class protests in the developed countries (the global centre). In this critical moment, as the 1980s came to a dramatic end when the ‘existing socialism’ in Eastern Europe collapsed, ushering in the dissolution of the Soviet Union, Yugoslavia and Czechoslovakia, global capitalism suddenly appeared blessed. The failure of the historical socialist experiment not only seemed to justify ‘TINA’ – the slogan formulated by Margaret Thatcher in defence of the neoconservative turn in 1979, meaning ‘there is no alternative’ – but also considerably enhanced the opportunities of the transnational capital. Competing states, free markets, natural resources, means of production and hundreds of millions of educated but inexpensive workers suddenly became available for the ‘profit-making machine’ of the centre capital.

At the same time, with the disintegration of the Soviet Union in 1991, the United States remained the only superpower on the geopolitical map. Capitalism was triumphant in its economic, political and ideological aspects, and the world lay unprotected from the global imperialist activity of the US-led Triad. The collapse of the socialist bloc, together with the gradual, partial opening of China’s market to foreign investors beginning in 1979, released the tectonic power of ‘predatory neoliberalism’. ‘[A]s long as the Soviet contender bloc held out, it worked to rein in the destabilising primacy of money-dealing capital and the predatory neoliberalism it has spawned’. (Van der Pijl 2019, 3). In the following decade, the political elite of the US ‘were preoccupied with, in effect, creating a de facto global empire, even though they clothed the goal under the rubric of “spreading democracy and the free market”. The Pentagon termed that Pax Americana “Full Spectrum Dominance”’ (Engdahl 2016, 43).

In short, the systemic change in Eastern Europe saved capitalism, still struggling with structural crisis, by facilitating its change of form to transnational (generalised) monopoly capitalism and allowing its predatory character to be unleashed. Since then, the transnational corporations have grown enormous. Through their value chains, they systematically drain the national labour (surplus value) of the ex-socialist and developing countries and accumulate wealth and power at the expense of the working class of both the periphery and the centre.

However, after the additional resources of Eastern Europe were eaten up, and the profit-generating potential of the new information technologies in the centre exhausted, new crises began around the turn of the Millennium: the 1998 East Asian financial crisis, which affected numerous emerging economies in Asia (including China), and later the ‘soft landing’ of the US economy in 2001 and 2002. Unlike in the 1970s, this time the real nature and magnitude of the crisis remained hidden due to the predatory nature of neoliberalism. By that time, the liberalisation and deregulation had reached the financial sector in all centre countries and the Eurozone had also begun functioning. These allowed the practice of crediting to boom while governments encouraged lending to feed economic growth. The financial deepening was accompanied by the growth of speculative investments and the integration of the ex-socialist Eastern Europe into the European Union. These developments culminated in a financially backed pseudo growth (Artner 2018).

By that time, due to the value chains of the transnational companies and the international regulations and agreements (accession to the EU, Eurozone, free trade agreements like North American Free Trade Agreement (NAFTA), etc.), some (semi-)peripheries had become more closely integrated into the centre and therefore Artner (2018) referred to them as the ‘integrated (semi-)periphery’. This is shown in Figure 1, which also distinguishes the most influential centre countries (US, UK and Germany) as ‘the centre of the centre’ (or ‘the global core’), as well as categorising the inner centres (the elites) and inner peripheries (weaker social strata) within each country-group and each country. We see that, over time, the global structure has become more rigid, but its extension, which is the lifeblood of capital, has become more difficult as the huge market and resources of China have not been freely available for capital accumulation. The special status of China is symbolised by a circle, which belongs partly to the unintegrated and partly to the integrated semi-periphery but also, to some extent, remains outside the global capitalist hierarchy.

Figure 1. The global hierarchy of capitalism.Abbreviations: CoC: the Centre of the Centre (“the Core”); EU10: the 10 most developed countries of the European Union; PIIGS: Portugal, Ireland, Italy, Greece, Spain; CEE11: 11 Central and Eastern European member states of the European Union (Bulgaria, Croatia, Czech Rep., Estonia, Hungary, Latvia, Lithuania, Poland, Romania, Slovakia and Slovenia); BRICS: Brazil, Russia, India, China, South-Africa; IC: Internal Centre – the elite; IP: Internal Periphery/semi-periphery – smaller capitals, wage laborers, the poor etc.Source: Author’s own construction.Display full size

Relying on Figure 1, we can proceed with the explanation of the nodal crisis of the capitalist world system.

The financially backed pseudo growth of the 2000s not only masked the crisis of the real (non-financial) sphere of the economy and postponed its outbreak but also helped transfer its burdens. However, unlike the 1970s and 1980s, when the burdens were pushed out of the centre to the global peripheries, in the 2000s the deep deregulation of the financial and capital markets made it much easier for the centre capital to yield profits from the investments on the integrated and inner peripheries and semi-peripheries (Artner 2018).

The crisis accumulated in the inner (semi-) peripheries and appeared in the form of real estate and other asset price bubbles causing the growing indebtedness of the business and household sectors. The transference of burdens happened as follows: the crisis was managed through bank bailouts, and fiscal stimuli were applied to parallel the declining tax revenues caused by the falling gross domestic product (GDP). This pushed up public debt, which led to austerity policies – and austerity measures always hit primarily the working class and smaller companies, ie the inner (semi-) peripheries. Taken together, these caused a sharp fall in demand and considerably deteriorated the prospects for recovery, a problem that was most severe in the integrated European semi-peripheries (PIIGS). In this way, the crisis ‘got stuck’ in the centre, especially in the more developed parts of Europe, causing an unusually slow recovery after the 2008–2009 recession. The global cycle of capitalist reproduction as well as the innovation in the centre had slowed down. Overall, the recovery was slower than after previous recessions. To regain business confidence, the state needed to intervene to help the centre in the form of monetary ‘quantitative easing’. China’s fiscal stimulus also helped its trading partners to recover. We may conclude that the centre capital was unable to launch a new robust global cycle on its own, as the ‘predatory neoliberalism’ had weakened the centre and shaken its global dominance.

The US Army’s Strategic Studies Institute (SSI), which provides analyses for the leaders of the Army and the Department of Defense, describes an erosion of the US military advantage and the formulation of a ‘volatile and uncertain restructuring of international security affairs in ways that appear to be increasingly hostile to unchallenged US leadership’. It calls this new epoch of the international order ‘post–US primacy’ (Freier 2017, xv). The report always mentions China first among the countries that are considered ‘threats’ to the US (the others are Russia, North Korea and Iran).

In summary: the protracted crisis of the North Atlantic centre represents the crisis of the present world order. Based on his historical knowledge, Amin (1976) emphasised that in the case of the decline of an empire, basic systemic changes and emerging powers have always started from the periphery. Today, that means that any emerging entity that wants to catch up and change the world has to gain or preserve its independence from the global hierarchy of capital accumulation. As this relates to China’s position and ongoing steps to liberalise finance and land management, we must have a closer look at this problem.

Reality of catching up within the framework of the global capital accumulation

Catching up is usually measured as the level of per capita GDP, and this measure shows that the GDP per capita of a given underdeveloped country grows persistently faster than the GDP per capita of a more developed one; for this reason, the former can reach the latter’s level of development. Although GDP is not an adequate indicator to measure the level of ‘development’ in a broad sense, we can agree that a higher GDP per capita means greater ability to accumulate wealth and everything that can be associated with it: technology, knowledge, military power, etc.

There were fast-growing catching-up periods in many countries in the last few decades, but most of them proved to be temporary or exceptional.

One current example is Ireland, the Celtic Tiger, whose success is due to the local activity of transnational corporations, as the Irish domestic economy is weak. This is reflected in the outstanding gap between its gross national product (GNP) and GDP, the latter being higher by a staggering 25–30%.

Other frequently cited examples of catching up are the Four Southeast Asian Tigers (Hong Kong, Singapore, South Korea and Taiwan). These have produced fast growth rates since the 1970s and increased their GDP per capita to the level of the developed countries, or close to it. However, these economies also have unique characteristics. They are either financial or infrastructural hubs, as seen in Singapore and Hong Kong, or have special geopolitical importance, like Taiwan and South Korea. Furthermore, their trajectories have been based on massive state intervention before the neoliberal age, external financial help and advantageous geographical locations (which is in connection with their special role in the global market). Despite the advantages these countries enjoyed, the catching-up process of Taiwan and South Korea slowed down markedly in the 2000s. Only Singapore and Hong Kong were able to reach the level of the US in GDP per capita terms, according to Maddison (2018).

In other cases, such as in Eastern Europe after the systemic change, the periods of catching up usually had a very limited duration and ended before reaching the level of the centre countries (Artner 2018). This phenomenon is called the ‘middle-income trap’ (Im and Rosenblatt 2013; Sőreg 2017), although it would be more appropriately identified as the illusion or impossibility of catching up within the existing framework of transnational (generalised) monopoly capitalism.

Arrighi (1990) and Mies (1993) presented empirical examples of this illusion from the time period right after capitalism gained dominance over the world due to the fall of the socialist alternative in Eastern Europe. Even earlier, Donella Meadows pointed out that heavily indebted developing countries (the ‘South’) had financed the rich centre (the ‘North’) in the 1980s. Meadows (1989) stated that 85 billion dollars per year on average flowed from the South to the North in the 1980s. Other calculations, based on data of the World Bank and United Nations Conference on Trade and Development (UNCTAD), found that between 1983 and 1992 the developing countries had enriched the global centre with a yearly net of 49 billion US dollars on average, even after taking into consideration both the flows on debts and foreign direct investments going from the North to the South (Artner 2014, 103–104). The illusion or impossibility of catching up has been reinforced by the experiences of the European integrated periphery and semi-periphery (see Figure 1), ie Southern and Eastern Europe (Artner 2018).

Although the explanations for the failure of catching up are various, ranging from inappropriate economic policy, such as forced export orientation or dependence on foreign investments, to the concept of historically inherited underdevelopment – the most decisive factor is obviously the mode and level of embeddedness into the system of global capital reproduction and financial flows. The latter determines the direction of net flow of value, which eventually leads to drainage of the human and natural resources of the periphery. For this, Samir Amin was convinced that getting rid of these exploitative effects of global capital, which he termed ‘delinking’, is the precondition for escaping from the trap of underdevelopment. Delinking does not mean autarky. Rather, it means ‘refusal to bow to the dominant logic of the world capitalist system; the second option is one of inevitably passive adaptation (even if it is called “active insertion”) to the demands of integration into the global system’ (Amin 2006, 27–28). Delinking is more feasible if the concerned nations form alliances and share their resources within the framework of international cooperation.

This delinking is necessary in order to stop the pilfering of national labour and facilitate the accumulation and advancement of the national production forces. Additionally, as Amin (1990) explained, embeddedness into the global system of capital deforms the domestic economic structures, as well as the technological development, and thereby limits the efficiency and competitiveness of the developing countries. Foreign companies are frequently enclaves with no meaningful developmental effect on their host countries, while the enforcement of the ‘export orientation’ policy, one of the neoliberal dogmas, usually leads to the expansion of the labour-intensive sectors, which are, allegedly, ‘comparative advantages’ of the developing countries due to their low wage levels. All these processes contribute to the fixation of the economically inferior status of the developing countries within the global hierarchy and prevent them from catching up in a meaningful way. Consequently, the pursuit of catching up within the framework of transnational monopoly capitalism is vain and disadvantageous.

The question is, then, what specific characteristics helped China to produce a successful catching-up process, and what are the conditions of maintaining this in order to lift China from its special semi-periphery status within the global capitalism (see Figure 1) to the position of epoch-changing leader? The next sections address these issues.

Implementing ‘Deng’s cat theory’

Just at the time when neoliberalism had spread throughout the world, China gradually let the genie of market forces out of the bottle. In 1978, Deng Xiaoping initiated policy changes to speed up accumulation and domestic investments and to foster economic, technological and infrastructural development. The rationale behind the reforms has become known as ‘Deng’s cat theory’. However, it is not a real theory. It refers to Deng’s infamous explanation of the economic policy turn, which prioritised practice over theoretical considerations; to wit: ‘It doesn’t matter whether the cat is black or white, as long as it catches mice’. Using this logic, political practice eventually overtook theory and, the immediate and material goals jumped to the forefront of Chinese politics; the realisation of the socialist society was postponed until the unspecified future – as reflected in the amendments to the Chinese constitution.

The first amendment to the Chinese constitution in 1988 gave a green light to the private sector in the economy, declaring, ‘The State protects the lawful rights and interests of the private sector’. This amendment also liberalised the use of land, allowing it to ‘be transferred according to law’. The second amendment in 1993 introduced the expression ‘socialism with Chinese characteristics’, and changed the primacy of economic planning to the so called ‘economic rules’ of a ‘socialist market economy’. The third amendment in 1999 declared that the ‘Deng Xiaoping Theory’ was to be the third source of guidance, coming after Marxism–Leninism and Mao Zedong Thought, on the socialist road of China. This amendment stated that ‘diverse sectors of the economy’ and ‘the coexistence of a variety of modes of distribution’ are parts of the ‘primary stage of socialism’, in which China will remain ‘for a long period of time’, and that ‘individual, private and other non-public economies’ are ‘major components of the socialist market economy’. The fourth amendment in 2004 went even further to declare that the state not only protects but also ‘encourages, supports and guides the development of the non-public’ – ie individual and private – ‘sectors of the economy’. This amendment also allowed the accumulation of private wealth, as it postulated that ‘private property is inviolable’ and the state protects ‘the rights of citizens to private property and its inheritance’ (Constitution of the People’s Republic of China 2018).

In the meantime, foreign investments and international trade had been gradually liberalised. After 2002, China began to invest its accumulated private and public capital abroad, and in 2007 established its first major sovereign wealth fund (China Investment Corporation), with 200 billion USD (Artner 2010a). The resulting fast growth of the Chinese outgoing foreign investments limited the global playing field of the centre capital to a certain extent.

The whole world watched these developments in China with bated breath. For the centre countries, China’s fast economic growth and huge export activity, rapid technological development, increasing investments abroad and successful fight against poverty had been most astonishing and, at the same time, most annoying. The reason behind the anxiety was that competitiveness of Chinese producers and, hence, China’s potential to catch up to the centre have greatly improved. How the US-led centre now tries to prevent the continuation of this process will be discussed later. Others have said that the market-type reforms threaten the project of socialism and open the doors to capitalism in China.

Therefore, the next section seeks an answer to the question: Will Deng’s reforms, if continued, lead to socialism, or back to the road of capitalism?

A long road to socialism or a detour to capitalism?

Deng’s reforms, adapted and managed by the Chinese Communist Party (CCP), have undeniable merits as measured by the achievements of the country in the last few decades. However, it is good to remember that similar marketisation processes took place in Eastern Europe from the 1960s with the leadership of Hungary. These reforms were also led by communist parties and began with debates over the role of commodity production and individual interests in socialism, but led eventually to the deconstruction of the socialist institutions and morals and concluded in the regional restoration and global strengthening of capitalism.

The interests of the individual can be – and historically have been – successful driving forces in economic development. However, in our era of globalised production forces, individual interests are insufficient and must be replaced with a common, global management of the world. Despite this, individual interests still prevail and cause more harm than good, as evident in the largely unresolved problems of social, economic and ecological ‘sustainability’.

Therefore, marketisation has become an obscure and dangerous alternative for socio-economic development, particularly in the case of such a huge and populous country as China. The question is how far the marketisation of the Chinese economy can go without becoming irreversible. If China finally becomes a capitalist country led by the fierce competition of individual interests, and aspires to the role of a superpower similar to the US, what then could save mankind from a third world war?

The accumulation of capital continues, and the role of the private sector is growing in the Chinese economy. Between 1980 and 1999, private investments grew from 3.7% to 17% of the Chinese GDP (Greeven 2007, 98). This figure represented about one-half of all investments; by now, the share has grown to about 70%. By the middle of the 2000s, private capital contributed 55–63% to the GDP (Artner 2010b). Presently, it comprises about 60% of the GDP, 90% of all exports and new jobs, 80% of urban employment and 70% of innovation (Guluzade 2019).

The ambiguity of this developmental path is reflected in the heated debate over the nature of Chinese society. Paraphrasing the expression ‘socialism with Chinese characteristics’ (introduced by the 1993 amendment of the Chinese Constitution), David Harvey (2005) called the reforms ‘neoliberalism with Chinese characteristics’. Other authors refer to China as a ‘globaliser dragon’ (Magalhães 2018), a ‘responsible reformer’ (Weissmann 2015) or an ‘illiberal’ state (Vukovich 2015), or as practicing ‘state capitalism’ (Amin 2013; Brenner 2019).

Joel Andreas believes that from the time of the 1990s, in China ‘the non-capitalist market economy that existed in the 1980s had been transformed into a capitalist economy’, where ‘virtually all enterprises […] operate according to capitalist principles’. The reforms are ‘likely to open the way for massive dispossession of village households’, and Chinese capitalism is ‘more efficient and more brutal than most’ (Andreas 2008, 133–134, 142). Similarly, Hart-Landsberg (2011) holds that the reforms have increased China’s dependence on the capitalist world economy and led to the restoration of capitalism and exploitation. Hsu (2015) mentions the chauvinistic treatment of ethnic minorities, the failure of local policies to develop their regions properly, and the exploitation of natural resources. She considers that the Chinese model neither offers a new development alternative nor challenges neoliberalism. In their extended work, Coase and Wang describe how ‘China became capitalist while it was trying to modernize socialism’ (Coase and Wang 2012, 154), although they admit that ‘the series of events that led China to become capitalist was not programmed and […] the final result was entirely unexpected’ (Coase and Wang 2012, x).

Others find the picture more complicated and the results less disappointing. Yuezhi Zhao discusses the ‘unfinished struggle for socialism in China’ by juxtaposing two models of development. The ‘Guangdong Model’ represents a free market approach with export orientation and increasing social inequalities. The ‘Chongqing Model’ led by Bo Xilai (‘Red Princeling’, the son of a revolutionary leader, and the Communist Party Secretary of Chongqing between 2007 and 2012, later imprisoned for bribery and corruption) was an attempt ‘to revitalise socialist ideas and populist claims in its push for rapid and balanced growth’. Zhao also claims that ‘[a]long with staggering social inequality, the collapse of basic social morality and the prevalence of excessive materialistic values have been the widely noted cultural consequences of Deng’s reforms’, while ‘the post-Mao CCP has not stopped championing socialism in rhetoric […] However, in the absence of a coordinated socio-economic development model that resembles anything like building a socialist society, such campaigns not only sound hollow, but also breed cynicism’. The phrase and idea of ‘people’s democracy’, the leading role of the working class and ‘the alliance of workers and peasants’ have ‘virtually been forgotten in a reform era that champions the creation of the ‘middle class’ (Zhao 2012).

Indeed, the increasing role of market forces resulted in the development of huge income inequalities between regions as well as social strata. The Gini coefficient has risen by 15 percentage points since the 1980s, and reached its peak (49.1%) in 2008, although since then there has been a slight decline (Jain-Chandra et al. 2018, 4–6). On the other hand, the upsurge of income inequalities has gone hand in hand with a massive increase in the real incomes of the population. The number of people with no more than 1.9 USD income per day has fallen by at least 850 million since the 1970s, and today less than 2% of the population lives in extreme poverty (Weiping 2018, XinhuaNet 2018). For the sake of comparison: in the US, the bottom half of the society has not gained anything from the growth of GDP since the end of the 1970s (Piketty 2014).

The possible reason behind this successful fight against poverty is that the marketisation of the Chinese economy is not yet complete. Arrighi (2007) explains this uncompletedness by the ‘Smithian features’ of the reforms, meaning gradualism, state policies that expand and develop the social division of labour, rapid expansion of education, encouragement of competition, subordination of individual capitalist interests to national ones and, more importantly, the leading role of the domestic market as well as the improvement of living conditions of the rural population. These together are the elements of ‘accumulation without dispossession’. Arrighi refers to Joshua Cooper Ramo, who identified two distinctive features of the so called ‘Beijing Consensus’ (the alternative to the neoliberal ‘Washington Consensus’): ‘localisation’, which means adjusting the way of development to the local needs, and ‘multilateralism’, ie the endeavour for interstate cooperation based on economic interdependence and the respect of political and cultural differences (Arrighi 2007, 361, 379).

Aside from these non-capitalist characteristics of China, there is another important issue that is relevant to our topic. This is the independence of the Chinese domestic economy from the global financial circles, which must be preserved if China wants to avoid its subjugation to the centre capital and emerge as an epoch-changing global power in the foreseeable future. The next section deals with this problematic.

The importance of financial independence

In capitalism, the financial markets form the terrain where the struggle for economic, political and military power begins – and this fight may lead towards a military build-up and confrontation. Financial markets are neither rational nor competitive and even less democratic. They are dominated by a handful of huge transnational corporations (the financial oligarchy) that control the production of goods and services, the financial flows and the insurance business. In addition, financial markets can easily influence governments as well as international organisations like the IMF, the World Bank or the European Union. There is a close relationship between financial flows and the geostrategic interests of the leading powers: the US, the European Union and Japan, or The Triad, which, according to Amin, controls the resources of the globe and implements a ‘collective imperialism’ (Amin 2018a, 9).

William Domhoff, who has been collecting data about the American ruling class since the 1960s, found that finances have a central importance from the perspective of political and economic influence. ‘The predominant power in the United States from 1776 to the present, is: Those who have the money – or more specifically, who own income-producing land and businesses – have the power’ (Domhoff 2014). The true rulers of America are ‘[t]he owners and managers of large income-producing properties; that is the owners of corporations, banks, other financial institutions, and agri-businesses’ (Domhoff 2020).

The overwhelming influence of the global financial markets explains the Mundell–Fleming trilemma, known as the ‘impossible trinity’ of the free movement of capital, fixed exchange rates and independent monetary policy. Of these three options, only two can be maintained at the same time. The stability of the exchange rate is essential for the predictability of markets and the encouragement of exports, while the sovereign monetary policy (the possibility of lending in local currency) creates the foundations for influencing domestic demand and investments. The developmentalist monetary policy presupposes that the central bank is not independent from the central government.

The coexistence of a stable (government-controlled) exchange rate and a sovereign monetary policy is feasible only if the capital flow is controlled. It follows that control of the capital account makes the developmental state intervention possible and effective. Furthermore, by controlling capital flows, publicly owned banks can help new local enterprises to grow and build links with foreign companies to facilitate technology transfer and profit sharing – as happens in China. Under a completely liberalised capital account, this way of promoting domestic development would not be possible.

Based on the Mundell–Fleming model, one may argue that achieving an independent monetary policy is still possible if the capital flows are fully liberalised and the government abandons the fixed exchange rate. However, from the viewpoint of economic development, especially in terms of catching up, flexible exchange rates are very problematic. Since the collapse of the Bretton Woods system, this flexibility has affected the developing countries negatively in many ways.

First, the absence of stable exchange rates has caused frequent fluctuations in both domestic production and foreign trade, fed speculations and encouraged financialisation, which has been fuelled by the flight of capital from the economic sectors where profit expectations are low.

Second, free-floating, fluctuating exchange rates have generated frequent and repeated devaluations either because of the speculative attacks that have been stimulated by these fluctuations or because governments thought devaluations could remedy the loss of competitiveness by encouraging exportation. The result has usually been the depletion of national value due to growing exports, increasing import prices and the higher debt service paid on foreign debt. To make matters worse, foreign currency owners could take advantage of the devaluations by buying up the national labour and means of production for their own production purposes. These mechanisms together result in ‘amplified plunder’ (Amin 2018a, 9) rather than a generation of growth and catching up.

The control over the financial markets is also crucial because a government is less likely to be blackmailed if the national debt – public and private alike – is mostly held by state-owned banks and denominated in the national currency. This presupposes the use of money creation through the domestic central bank, which is, as mentioned, not independent from the government.

In the light of these issues, the next section examines how far the liberalisation of China’s financial markets has progressed until now.

China’s efforts to keep finances under control

The Chinese government is obviously aware of the unpredictable consequences of uncontrolled and fully liberalised capital flows, as its cautious stop–go policy in this field reflects.

Until 2008, China could match export orientation with import substitution, imposing tight control over the capital flows, maintaining a stable renminbi–dollar exchange rate, printing money and, due to these factors, minimising dependence on external debt (Brenner 2019). However, due to the 2008 crisis, the export markets collapsed; China had to change its strategy and rely exclusively on money creation by the central bank (People’s Bank of China – PBOC). The economic growth had become increasingly dependent on lending that excluded the possibility of applying high interest rates. This made the fight against capital flight difficult as lowering real interest rates entailed a downward pressure on the renminbi and discouraged savings in it. There were major waves of capital flight from China in the years following, particularly in 2015–2016 as ‘wealthy citizens rushed their money out of the country’. These developments led the government to understand ‘that capital controls constitute its ultimate line of defence in pursuing an independent economic strategy’ and, at the same time, to introduce capital-control measures, which were not ‘too draconian’ (Brenner 2019, 69, 73), because an overly restrictive policy would limit future economic growth. The measures mitigated the problem, but could not entirely stop capital flight, which continued through other channels, such as foreign trade transactions and citizens taking overseas trips.

In 2017, China took new steps towards financial liberalisation. Foreign banks were allowed to operate in China, while the limits on foreign shares in other financial institutions, such as asset management companies, insurance companies and securities ventures, had been removed, and the virtually fixed exchange rate regime has been abandoned, allowing the renminbi to float, although within a narrow margin, and under strict central bank management. These are still ‘baby steps’, and the reforms are ‘not really going to be complete or clear in the way the global community is demanding’ (Weinland and Lockett 2019), but these baby steps somewhat increased China’s exposure to the volatility of global financial markets, and did not make the struggle against capital flight easier.

In the first six months of 2019, the total value of hidden capital flight rose to at least 131 billion USD, or even higher depending on the method of estimation, which is more than in the same period in 2015–2016 (Bloomberg 2019).

In summary, until recently China has preserved its independence from the global financial sector. The exchange rate of the national currency, the renminbi, has been determined by the POBC (controlled by the CCP), and the banks were indigenous and mainly state-owned. Thanks to these, China was able to keep market forces under control and use them to encourage domestic economic development and improve the well-being of the population. The capital controls had been used on a stop-and-go basis, as the leadership of the country tried to strike a balance between the needs of market forces and the goal of the indigenous development, which was officially aiming towards socialism.

However, China’s latest steps regarding financial liberalisation might change the picture as they gave more space for the influence of global financial markets and capital flight. If these processes continue in the long run, the confidence in the renminbi could collapse (Brenner 2019, 74), which would make both the catching up and the aspiration for a global leadership futile.

The uncertainties about the financial independence of China are reflected in the contradictory opinions about its true degree. Panitch and Gindin (2013) see similarities between the post-war Japanese development and the rise of China in the last few decades, stating that both countries have served as financial supporters of US dominance in the world economy (eg both of them have bought US state bonds in large amounts). Jefferies (2017) argues against this opinion by highlighting the domestic market-based character of the Chinese economic development, the indirect control of the state over the private sector, the development of indigenous Chinese technology, and the independence from the world financial markets. These factors, Jefferies thinks, predestine China to challenge, rather than serve, the US and European leadership in the world economy.

However, becoming a global leader has other obstacles as well, which will be discussed in the following section.

Obstacles to China’s ascent

China occupied a central role in the world economy before capitalism grew strong in Europe and North America. This position was lost during the nineteenth century, mostly as a consequence of the Opium Wars and the subsequent semi-colonial status imposed on the country by the British Empire. By now, however, China has once again become the largest economy in the world, according to its GDP (as measured by purchasing power parity), as well as the world’s largest exporter, measured in USD. This breathtaking economic ascent by the country and its increased activity on an international scale, such as alliance-building in Asia, Africa and Latin America after the outbreak of the 2008 crisis (Engdahl 2015; Weissmann 2015), have been accompanied by the decline in the hegemonic strength of the US-led Triad.

This led Arrighi (2007) to the conclusion that China could be the next hegemon of the twenty-first century, replacing the United States. He argued that China’s ascent would be peaceful, and its global role would be different from the US capitalist–imperialist rule. Arrighi explains this by pointing out the East Asian cultural specificities which have determined China’s historical path. These characteristics are its labour-intensive agriculture together with its common usage of land and peaceful foreign policy, and specifically that throughout the centuries China has never built overseas empires nor drained the resources of its peripheral regions. Instead, the Chinese government has always been more likely to develop the peripheries by investments and integrate them into the empire. Modern China has also followed these policies, Arrighi claims, by pursuing peaceful, cooperative geopolitical strategy, avoiding the privatisation of land as well as the extraction of resources from the peripheries, and, in general, holding market forces under the control of the state. The huge income inequalities have not undermined social stability as they did in Europe, because their increase has been accompanied by the decline of poverty and the intensification of social mobility. The rising inequality in China is a result of the improvement (and not the deterioration) in the position of the middle class (Arrighi 2007, 376).

Two objections can be made here. The first one concerns the ‘Smithian’ concept of the ‘non-capitalist market economy’, or ‘Smith’s vision of a world-market society based on greater equality among the world’s civilizations’ (Arrighi 2007, 8). It is good to remember that the idea of a ‘socialist market economy’ proved to be the Trojan horse of capitalist production relations in Eastern Europe. It was propaganda used by the ‘reform-communists’ to convince the population about a possible ‘third way’ between socialism and capitalism. The result was the 1989 systemic change, when the goal of building socialism was entirely abandoned, and the region fell to pieces and became the integrated and exploited periphery of the global centre. This experience, together with an increasing accumulation of the Chinese private capital and widening inequalities, described above, make the prospects for Chinese society worrisome.

The second objection concerns the possibility of the peaceful rise of China as a new hegemon or co-hegemon. The US has never tolerated the smallest sign of an aspiration for sovereignty if it jeopardised American interests in any corner of the world. The sanctions against Cuba, Russia, Iran or North Korea and the tensions in relations with India or South Africa (Tourangbam 2018; Pather 2018) exemplify this, as does the rising hostility against China in the last decade. As the trade war has escalated due to the COVID-19 crisis, China’s foreign minister, Wang Yi, spoke about the risk of a ‘new Cold War’ (Goodley and Sabbagh 2020).

Samir Amin did not believe that the Triad would tolerate China’s rise as a new, fourth leading power of the world. It is more likely, he wrote, that they ‘will devote all efforts to maintain their exclusive control of the planet’, and resort to the ‘use of all means – “economic” and more specifically financial, political and military’ to prevent China from catching up (Amin 2018a, 10, 9). Engdahl is of the same opinion:

It is about an all-out assault on China’s strategy to become an advanced, self-reliant economic leading economy, technologically on a par with the West, perhaps even more advanced. … The United States as the world’s dominant superpower will in no way allow this. Just as the British Empire set the stage for World War I to destroy the potential threat of a German superpower, now Washington confronts a Chinese economic colossus and weighs its options. (Engdahl 2018, 1)

This implies that the peaceful catching up of China to the capitalist centre as a co-leader is not a real alternative. Despite all the obstacles, the Chinese political leadership has not given up the intention to build a new type of globalisation. As President Xi Jinping declared at the 19th National Congress of the Communist Party of China, the Chinese foreign policy maintains the principle of ‘never seeking hegemony’, which does not mean that China should refuse international leadership. Instead, China wants to play the role of a ‘non-hegemonic’ leader (Zhongying 2018). The manifestation of this doctrine, especially in the light of the ongoing financial liberalisation, has yet to be seen, as have the reactions from the present ‘hegemon’ of the world. Overall, the prospects are far from bright.

The elusive powers that be who control deeper US geopolitical strategy will try with all means at their disposal at this point to literally break China with sanctions, humiliation, pressure on human rights in Xinjiang, financial warfare and even military threats. As the late Zbigniew Brzezinski declared, if USA loses control over Eurasia, the game is over for the sole superpower. China must be broken to prevent that. It is a dubious undertaking to put it mildly. War could be a consequence, one whose outcome would be catastrophic for mankind. (Engdahl 2018, 1)

Arrighi believed that there was a possibility for China to peacefully change the world, if China consolidated its ‘traditions of self-centred market-based development, accumulation without dispossession, mobilization of human rather than non-human resources, and government through mass participation in shaping policies’. However, if China fails to follow this path, it might fall into social and political chaos, which would open the door either to the restoration of the ‘crumbling’ US hegemony or to escalating violence (Arrighi 2007, 389).

In the light of our analysis above, we can mention two additional aspects to Arrighi’s conclusion. First, regarding the nature of the Chinese socio-economic organisation, the outcome of the ongoing liberalisation of both finance and land usage is of crucial importance from the viewpoint of capital accumulation and inequalities and, hence, the social stability of China.

Second, the escalation of violence is, unfortunately, possible even if China remains on the ‘non-capitalist’ path. Hegemons have never given up their positions easily, and the US-led imperialist Triad is even less likely to do so.

Concluding remarks

The transnational (generalised) monopoly capitalism is in a protracted structural crisis. It is also a crisis of the present world order. In this complex or nodal crisis, the entire globalised superstructure is affected. The leaders of the contemporary world system (the US-led Triad) have become unable to keep the world in ‘order’, which means in line with their interests. Most of the African continent, the Middle East and many other countries of the ‘Global South’ suffer from poverty, deprivation, upheavals and wars. Millions of people live from hand to mouth in refugee camps or wander on international roads hoping for a better life in the more affluent countries. On the other hand, the hegemony of the US has declined, Japan has lost its dynamism, the image of the European Union as a promising project has decayed, and the endeavours of the national capitalists of its Eastern periphery to enforce their own interests against the European centre have been intensified. New economic and military powers, like China, India, Russia, Turkey, Iran and North Korea, have appeared on the global chessboard. The consequences of global warming and the exploitation of the environment are still awaiting an efficient response. These phenomena are clear signs of the increasing turbulence in our world and the inevitability of its systemic transformation.

Asia, with its fast-growing economies, has undoubtedly surprised the US-led world in the last few decades. However, the catching-up process usually exhausts itself after a while. The only sovereign that still has the potential to catch up with the US, and challenge its leadership in a new world system, is China. The US has been doing its best to prevent such an outcome. The rise of China can be obviated either in a ‘peaceful’ way, namely by the integration and subordination of China into the global financial system, or by military power. The US imperialist circles and their allies are first trying the former, less violent approach.

As long as the law of value (ie profit motive) rules the centre, and its societies suffer from increasing social and regional inequalities, catching up with them (ie trying to imitate The Triad) should not be the aim of any underdeveloped country. This type of catching up is not even possible, because of the logic of global capital accumulation. The real advancement of a nation presupposes the detachment (delinking) from the global exploitative mechanisms of capital. To achieve this, profound changes are required in the society, to which the contemporary nodal crisis offers a possibility. A society beyond capitalism must be based on consciously planned management of the forces of production, which cannot be achieved without common ownership of the decisive means of production. In our age of climate change and global pandemic, which threaten human beings at the time of this writing, the urgent need for the common global management of the socio-economic reproduction should be apparent even to non-revolutionary thinkers. It should be noted that the 17th Sustainable Developmental Goal of the United Nations aims at a ’global’ and ’multi-stakeholder partnership’ (UN 2015, 32).

As history proves, every huge systemic change entails the risk of violence and war. The interest of the presently ruling hegemonic centre to preserve its position also works towards this outcome. A possible solution to prevent the worst is to form regional alliances of nations against the power of the imperialist Triad. These alliances could help their members to achieve, first, delinking and then an alternative, non-hegemonic globalisation.

China might lead the transformation of this world system towards a better one, if it realises the dangers of ‘Deng’s cat theory’, which is not a real theory as it puts practice above theory. The marketisation has gradually progressed in China over the last four decades, although capitalism has not been fully reconstructed in the country yet. However, a massive indigenous capitalist class has emerged, which is interested in the continuous accumulation of wealth. So, there is a pressure for further deregulation of financial markets, that might lead to China’s integration into the global cycles of exploitative capital reproduction. If this happens, the prospects for a better globalisation that does not build on the anarchic market forces would decrease and the likelihood of a new world war would increase. China has all the means to become an epoch-changing power if it does not give up the prospect of socialism, maintains accumulation without dispossession and cooperates with those nations that decouple themselves from the exploitative mechanism of transnational capitalism. The colour of the cat does matter.

Annamária Artner

Annamária Artner is an economist, researcher and university teacher in Budapest, Hungary. Her main research interests are the labour markets, the world system, the crises of capitalism and the prospects for socialism. Her recent publications are ‘Can Capitalism Be Truly Democratic?’ (Review of Radical Political Economics, 2018), ‘Is Catching up Possible?’ (Science & Society, 2018), ‘Accumulation of Advantage and Elimination of Scarcity – A Critique of the Neoclassical Approach’ (International Critical Thought, 2019) and a book in Hungarian, Marx 200 (Eszmélet Foundation, Budapest, 2018).

Bibliography

Forrás: https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/01436597.2020.1793664

Kategória: Nincs kategorizálva | Annamaria Artner: Can China lead the change of the world? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Droppa György: A Szöul-Kinshasa-Göd háromszög – cikk a Népszavában

Droppa György – a Szervezők a Baloldalért (SZAB) és az ATTAC Magyarország tagja

Óriási összegből – 680 milliárd forintból – óriási akkumulátorgyárat épít az SK Innovation nevű dél-koreai cég Iváncsán – jelentette be nemrég Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter. Ez már a sokadik dél-koreai cég sokadik akkumulátorgyára. Kevéssel ezt megelőzően Szijjártó Jászberényben is avatott hasonló üzemet, az a Sangsin Hungary Kft. beruházása volt, 3,15 milliárd forint kormánytámogatással, 10,5 milliárdból épült. A miniszter örömmel közölte: Magyarország a világ egyik legnagyobb akkumulátorgyártója lett. Mondhatni, akkumulátorgyártó nagyhatalom. Megjegyezzük: jó, ha tudják ezt a nagyhatalmak is, hiszen akkumulátorok nélkül nem mozdulnak sem autóik, sem tankjaik, sem repülőgépeik, sem anyahajóik, sem tengeralattjáróik, sem mobiltelefonjaik, sem, sem… Egyébként Szíjjártó 2014-ben már avatott Jászberényben: a magyar tulajdonú Jász-Plasztik Kft. akkumulátorgyártó üzemét, amelyben – sajnálatos módon – a közelmúltban tűz ütött ki, s ki tudja, milyen mértékű környezeti károkat okozva jórészt a lángok martaléka lett. Nagy kár, de – hála Dél-Koreának – van másik. Sok másik: akkumulátor-alapanyaggyárat épített Tatabányán a Soulbrain, ugyanitt a Lotte-csoport is, a térségben lépett porondra a Doosan… Gödöllőn a Shenzhen Kedali Industry gyárt majd akkualkatrészeket – igaz, utóbbi kínai cég.
És itt van Göd, illetve az ott terjeszkedő Samsung, amelynek – a BBC és az AP közléseiből tudhatóan – töredelmes bocsánatkérései a halált, leukémiát és agytumort okozó termelési ártalmai miatt 2018 novemberében bejárták a világsajtót. A magyart nem. Pedig volna ok a félelemre a súlyosan környezetszennyező anyagok, veszélyes technológiák és némi nemzetközi bűnrészesség importja okán. Ez persze magyarázatra szorul.

A gödi Samsung SDI Magyarország Zrt. 2019. évi környezeti jelentése tájékoztat arról, hogy a lítiumion-akkumulátor gyártása jelentős mennyiségű kobaltot igényel, és a kobalt nagy része a Kongói Demokratikus Köztársaság bányáiból érkezik. A cég közli, hogy a „vállalat évente tesz jelentést arról, hogyan kezeli a kobaltbányászathoz kötődő kihívásokat, és folyamatosan értékeli a kapcsolódó kockázatokat. Ennek érdekében a beszállítóktól évente kér beszámolót a bányászat környezeti és társadalmi körülményeiről, valamint független auditok segítségével ellenőrzi ezeket. A kobalt beszállítói és értéklánc tagjaival együttműködik abból a célból, hogy a kobaltbányászat során minimalizálják a kockázatokat. A Samsung SDI más, szintén kobaltot használó vállalatokkal együtt közös projektet indított, amelynek keretében 2019 elején egy bányában pilotjelleggel elinduló projekt során felmérte, hogy hogyan lehet javítani a bányászat körülményeit mind környezeti, mind társadalmi szempontból. További cél, hogy a kobaltbányák környezetében élők életkörülményeit, oktatáshoz jutását javítsák.”
Szép. Idézek a méltán világhírű Tim Marshall A földrajz fogságában című, 2019-ben magyar nyelven is megjelent könyvéből. Arra kérem a kedves olvasót, hogy a citátum után újra olvassa el és értelmezze a Samsung SDI által a kobaltbányászatról írt sorokat. Majd gondolkodjon el azon, mibe keveredtünk. Mibe keveredett Magyarország és Göd – amely büszkén hívja magát kertvárosnak.

„Az európaiak területfelosztó-határkijelölő hazugságainak legnagyobb kudarca a kontinens szívében fekszik: a gigantikus fekete lyuk, amit Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) néven ismerünk. Ez a vidék Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényének színtere; máig a háború sötétsége borul rá. Tökéletesen szemlélteti a folyamatot: mesterséges határok meghúzása nyomán hogyan születik meg egy gyenge és megosztott, belső konfliktusokkal gyötört állam, amelynek ásványkincseit külső hatalmak hordják el. (…) A KDK nem fejlődik (…), háborús zóna, amelyről a legkevesebb értesülés jut el a külvilágba annak ellenére, hogy az 1990-es évek óta folyó háborúkban már hat millióan vesztették életüket. A KDK sem nem demokratikus, sem nem köztársaság. Afrika második legnagyobb országa; lakosainak száma 75 millió… Területe nagyobb, mint Németországé, Franciaországé és Spanyolországé együttvéve.”
Összefoglalva a továbbiakat: a lakosság több mint kétszáz etnikai csoportra oszlik, több mint száz nyelvet beszélnek, köztük a valamelyest általánosan használt franciát – ez még a belga gyarmati időkben (1908–1960) terjedt el, illetve még korábban, amikor a belga uralkodó, II. Lipót király magánbirtokának tekintette a területet, és kedve szerint rabolta el az itteni természeti kincseket. A belgák 1960-ban történt távozása után szinte azonnal megkezdődtek a polgárháborúk, s idővel még véresebbé tette őket a hidegháborúban vállalt statisztaszerep. A fővárosban, Kinshasában székelő kormányzat a felkelők mellett foglalt állást az angolai polgárháborúban, így felfigyelt rá az Egyesült Államok, amely a szovjetbarát angolai kormánnyal szemben ugyancsak a felkelőmozgalmakat támogatta. Mindkét fél több százmillió dollár értékű fegyverszállítmányokat irányított a régióba. A hidegháború végeztével egyik nagyhatalomnak sem maradtak érdekei az ekkor már Zaire-nak nevezett országban. A KDK-t természeti kincseinek bősége tartotta életben úgy-ahogy: elsősorban Katanga tartományban jelentős mennyiségben található kobalt, réz, gyémánt, arany, ezüst, cink, szén, mangán és más ásványkincsek. Manapság Kína vásárolja fel a KDK kivitelének több mint 50 százalékát. A lakosság mélyszegénységben él. Az ENSZ az évente számított humán fejlettségi index (Human Development Index, HDI) alapján 2017-ben a 176. helyre sorolta a KDK-t a listába vett 188 ország közül. A KDK kilenc országgal határos, és mindegyikük szerepet játszott a KDK gyötrődésében (ez az egyik oka annak, hogy a kongói háborúkat olykor „Afrika világháborújának” is nevezik). A hosszú harcokban elesetteken túl hatmillióan haltak meg betegségek és alultápláltság következtében. Az ENSZ hozzávetőleges adatai szerint az áldozatok legalább 50 százaléka öt év alatti gyermek. Az utóbbi években a harcok alábbhagytak, de maradt háborús tűzfészek – máig itt állomásozik az ENSZ legnagyobb békefenntartó missziója.

Kongói meddőhányó
Kongói meddőhányó

Térjünk vissza Gödre és a Samsunghoz – pontosabban az akkumulátorgyártáshoz – kötődő nagyravágyó tervekre. Fentebb láttuk, az akkumulátor stratégiai termék (nélküle nem indul autó, bombázó, hadihajó stb.), ebből következik, hogy minden országnak, ahol a gazdaság- és a biztonságpolitika ezt megkívánja, saját akkumulátorgyártó-kapacitása van, s ha ez kevésnek bizonyul, akkor maguk fognak gondoskodni a bővítésről. Az akkumulátorgyártás nem függhet egy másik ország kereskedelmi, gyártási stratégiájától. Így, föltehetően, korlátozott mozgástérben fogja kiharcolni az akkumulátortermelés dominanciáját a büszke koreai és a magyar – de azért én ebben is kifizetőbbnek találom az óvatosságot. Miközben a gödi Samsung SDI építése gőzerővel zajlik, félve hívom fel a tulajdonosi kör figyelmét, hogy a dicsőség és a hatalom nem örök. És ha már eljutottunk a Kongó partjára, megjegyezném: manapság a belga Gent és Leuven tereiről eltávolították II. Lipót szobrait. II. Lipót hírhedt harácsoló, képmutató uralkodó volt, saját elnökletével létrehozta a Nemzetközi Afrika-szövetséget – amely persze nem volt nemzetközi –, és meghatározta a társaság célját: az „emberbaráti és tudományos tevékenységet”. (Mihályi Balázs: Milliók élete árán harácsolt vagyon. A belga király kongói rémuralma. Történelemportál, 2014/2. szám.) 1885-ben a belga parlamentben elfogadták, hogy II. Lipót a „Kongói Szabadállam” királya, sőt három évvel később „a feketék különleges védelméről” is törvényt fogadtak el, és a belga kormány még a rabszolga-kereskedelem ellen is küzdelmet indított. Az írott szöveg és az alkalmazott gyakorlat persze elvált egymástól. Csak egy számított: a pénz, az amúgy is dúsgazdag király vagyonának növelése, bármi áron. Akkor nem a kobalt volt a sláger, hanem a beinduló gépkocsigyártásnál nélkülözhetetlen gumi. A gyarmat Lipót magántulajdonává vált, csakúgy, mint minden termény. Az ott dolgozóknak még az élelemért is fizetniük kellett, gumival és elefántcsonttal. A kvótát nem teljesítőket kézlevágással és/vagy halállal büntették. Az áldozatok számát – három és tizenötmillió közöttire becsülik. Nyugalom – ilyen a XXI. században nem történhet. Nyilván azok az önkormányzati képviselők, akik az előző ciklusban az akarnok kormány elvárásait feltételek nélkül kiszolgálták, csak abban reménykedtek, hogy nekik és környezetüknek kicsit jobb lesz. Ők valószínűleg nem ismerték a történelmi példákat. Gyárlátogatásra, ismeretszerzésre Szöulba, és nem az érchasadék völgyeinek bányáiba utaztak. A lakosság persze felismerte a helyzet lényegét, és leváltotta az őt hintába ültető csapatot. Jegyezzük meg: Gödön mindenkinek könnyű volt nyerni, ha nem volt fideszes. A lakosság előtt ismeretlen emberek is könnyen befutottak. Ez abból is adódhatott, hogy Göd tulajdonképpen alvó kertváros. Kiterjedése és lélekszáma megfelel a város kritériumának, de nincs gimnáziuma, színháza, üzleti és kulturális épületegyüttese. Gödön sokkal nehezebben alakul ki egy kör, amelynek tagjai az érettségi alatt még együtt voltak, identitásukat, lokálpatriotizmusukat és tudásukat Gödön szerezték. Az ott lakók többnyire a fővárosban elégítik ki egzisztenciális, társasági és kulturális igényüket. Ez azt is jelenti, hogy a gödiek értelmiségi kötődése is a főváros felé orientálódik. Az önkormányzati választások jó lehetőséget adtak volna a sokszínű városvezetői csapat egymásra találására, de sajnos ez nem következett be. Helyette ma is olcsó, céltalan torzsalkodás folyik. Ebben a sodródásban – és a Göd-Dél-Korea-Kongó összefüggésrendszerben – feltennék egy szerintem alapvetően fontos, bár szokatlan kérdést: gondolkodtak-e már azon az illetékesek, hogy mit tesznek majd akkor, ha leáll a gyár, és a Samsung SDI nem lesz más, mint egy rút rozsdaövezet? És nem kell félni majd tűztől, robbanástól, veszélyes hulladékoktól, zajtól és a mérgező anyagokat tartalmazó füsttől sem. De miért is állna le a gyár? Van értelme ilyen felvetésnek? Felteszem a következő kérdést: tudja valaki garantálni, hogy a KDK az eljövendő harminc évben olyan marad, mint amilyen most? Legalább olyan? Már látom magam előtt a szomszéd város neves lakóját, Szijjártó Péter külügyminisztert, a csodafutót, amint felteszi a kezét és nagy nyugalommal bemondja, hogy ő képes megoldani a problémát. Aztán hozzáteszi: már csak azért is meg tudja oldani, mert ilyen probléma nincs. Elmondja, hogy a háború eszkalációjával már nem kell számolni, mert ott vannak az ENSZ kéksisakosai, és már nem történhet meg az, ami II. Lipót idejében, hogy a munkafelügyelők harmadát fél éven belül az őslakosok megölik. A kínai üzletemberek akár saját kárukra is teret engednek a dél-koreaiaknak…, és különben is, rizikó nélkül nincs üzlet, de garantált haszon sincs. Szijjártó talán még egy kérdést feltenne: nem kellene legalább a gödieknek szót érteni egymással? Ezt én is megkérdezném. No meg azt: ismereteink alapján nem kellene elgondolkodnunk erkölcsi szempontokon is?A Samsung gödi üzemeA Samsung gödi üzemeFotó: Népszava / Béres Márton

Durván egy éve, hogy a munkásként alkalmazott kobaltbányász kongói gyerekek halála miatt beperelték az Apple-t, a Google-t és a Teslát (Mérce, 2019. december 16.). Precedens értékű, a globális munkamegosztás igazságtalanságainak felszámolása szempontjából fontos ügyről van szó: döntő lépésre szánta el magát az a 14 kongói szülő, akik az USA-ban pert indítottak a legnagyobb techcégek ellen gyerekeik halála vagy maradandó sérülése miatt. Hivatkozik a Mérce a The Guardian-re. Az pedig az alapvető tudnivalókra: a világ egyik legszegényebb és leginstabilabb országának, a Kongói Demokratikus Köztársaságnak a világ legnagyobb kobaltkészletei vannak, itt bányásszák a világ szükségletének 60 százalékát. A kobalt az elmúlt években egyre inkább felértékelődött, mivel elengedhetetlen alkotóeleme – például – az alperesek által gyártott készülékek lítiumos akkumulátorainak. A kobalt iránti globális kereslet az elmúlt öt évben megháromszorozódott és – egyes becslések szerint – 2020 végére újfent megduplázódott. Miközben tehát az érc formájában kibányászott fém világpiaci értéke folyamatosan emelkedik, kitermelését elképesztően alulfizetett, brutálisan kizsákmányolt munkások, nemritkán kiskorúak végzik. A Washington D.C.-ben leadott bírósági kereset beszámol arról, hogy a gyerekmunkások veszélyes földalatti vájatokban, sötétben, kezdetleges eszközökkel termelik ki az ércet, a robotért pedig gyakran két dollárnál (hatszáz forint) kevesebb napi bért kapnak. Az egyik felperes a keresetben arról beszél, hogy unokaöccse még kisgyerekként kényszerült arra, hogy beálljon dolgozni az egyik kobaltbányába, de a bányaalagút ráomlott, családja azóta sem találta meg holttestét. Egy másik felperes kilencéves korában kezdett el a bányában dolgozni, tavaly egy vájatba esett, munkatársai kimentették, de a földre fektetve magára hagyták, addig maradt ott, míg szülei hírét nem vették a balesetnek és érte nem mentek. A fiú kobalthordárként dolgozott napi 0,75 dollárért. A baleset után mellkastól lefelé lebénult. A keresetben több eset leírása található eltört gerincről, összezúzott végtagokról – és elmaradó kártérítésekről. A Kongói Demokratikus Köztársaságban – az UNICEF szerint – körülbelül negyvenezer gyermek dolgozhat a kobaltbányákban: alagutakban, rendkívül veszélyes körülmények között, napi 12 órában, mindössze 1-2 dollárért. Arról is lehetett olvasni internetes hírportálokon, hogy az Amnesty International (AI) nemzetközi jogvédő szervezet több lítiumion-akkumulátort használó céget is felszólított arra, hogy ellenőrizzék kobaltbeszállítóikat Az AI jelentése szerint a gyerekek által bányászott kobaltot a kínai Huayou Cobalt cég adja el nagy mennyiségben az akkumulátorokat készítő kínai és koreai gyártóknak. Ők lesznek végül az elektronikai cégek beszállítói. A felszólított cégek közül egy beismerte a kapcsolatot, négy azt sem tudta, honnan származik a készülékeikben felhasznált kobalt. Öten tagadták, hogy közük lenne a Huayou Cobalthoz, hatan pedig vizsgálják az ügyet. Az AI szerint azonban egyikük sem tudja papírokkal egyértelműen igazolni, honnan származik a termékeikhez szükséges kobalt.  A „kék arany”, vagyis a kobalt a XX. század iparának egyik alapvető elemévé vált, mikor felfedezték, hogy más fémekkel kombinálva különösen erős, stabil és rozsdamentes ötvözet készíthető belőle. Használták és azóta is használják gázturbinás repülők hajtóműveinek részeként, rakétákban, nukleáris erőművekben, fémvágó eszközökben, de még csípőízületi protézisek előállításában is. A XXI. században aztán, mikor a mobiltelefonok minden elképzelést felülmúlóan elterjedtek, és elérkezett az elektromos járművek hajnala, s a minél gyorsabban tölthető akkumulátorok innovációja prioritást nyert – a kobalt az egyik legfontosabb alapanyag státuszába emelkedett. A kobalt piaci ára tonnánként mára meghaladja a százezer dollárt. A KDK-ban édeskeveset látnak a profitból. A nyersanyagért nem fizetnek sokat, a feldolgozást pedig külföldi cégek végzik, amihez többek között a kínai Huayou Cobalt szállítja az anyagot. Végül a feldolgozott fém 42 százaléka lítium-ionos akkumulátorrá alakul át. A történet a kizsákmányolt helyi munkásoktól a profitot lefölöző „middle man”-eken át a mit sem sejtő, vagy csak nemtörődöm vásárlókig foglalja egy ívbe korunkat. A Sky News 2017-ben készített riportot a KDK egyik kobaltbányájában: a sárban taposó gyerekek állandó fáradságról és fejfájásról panaszkodnak, az embertelen körülmények még a felnőtteket is megviselik; a több tíz vagy száz méter mély bányában rossz a levegő, a vizet megmérgezik a fémek, a földcsuszamlások halálos baleseteket okoznak. (Aki teheti, nézze meg. Hat perc. YouTube, Sky News Special Report: Inside the Congo cobalt mines that exploit children) Mielőtt valaki azzal vádolna meg, hogy mindenben csak a rosszat látom, ellene vagyok a progressziónak és csak a rossz tanulókon köszörülöm a nyelvemet, álljon itt néhány jó tanuló is. Minél több hír lát napvilágot a gyermekmunká(sok)ról, sok cégnek annál vállalhatatlanabb lesz az innen származó kobalt használata. Elon Musk már régen megígérte, hogy csökkentik, sőt a tervek szerint teljesen meg is szüntetik a fém használatát a Tesla NCA (nikkel, kobalt, alumínium) formulájú akkumulátoraiban, és megint nem csak a levegőbe beszélt: 2012 óta a 60 százalékos arányt 3 százalékra csökkentették, de a cél a zéró kobalt elérése. A BMW nemrég a London Metal Exchange-en jelentette be, hogy 2022-ig teljesen betiltja a nem etikus munkakörülményeket biztosító helyekről érkező nyersanyagot, és inkább az ausztrál Murrin Murrin bányából hozatják a fémet. A Ford Motor, a Volkswagen, az LG Chem, a Huayou Cobalt és a hozzájuk csatlakozó Volvo is ezt az utat választotta. Az ő összefogásukból született meg a Felelős Beszerzés Blokklánc Hálózata (Responsible Sourcing Blockchain Network – RSBN). A Samsung SDI tájékoztató füzetében effélékről nem esik szó, az viszont megtudható belőle, hogy gyárában 3594 fő dolgozik, ebből 94 gödi.

A kobalt az elmúlt években egyre inkább felértékelődött, mivel elengedhetetlen alkotóeleme az alperesek által gyártott készülékek lítiumos akkumulátorainak.

Forrás:https://nepszava.hu/3109518_a-szoul-kinshasa-god-haromszog

Kategória: Nincs kategorizálva | Droppa György: A Szöul-Kinshasa-Göd háromszög – cikk a Népszavában bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

„A világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre” Interjú Tamás Gáspár Miklós filozófussal a Mércén

Tamás Gáspár Miklós

Tamás Gáspár Miklósnak több mint 20 év után idén februárban új könyve jelent meg Magyarországon. Az Antitézis c. kötet 13, zömmel először angolul publikált, majd pedig számos más nyelvre lefordított marxista tanulmányt tartalmaz, amelyek 2001 és 2020 közt keletkeztek. A kötetet Sipos Balázs szerkesztette, valamint ő fordította le vagy fordította újra a kötet több szövegét is. Az Antitézis megjelenése kapcsán Tamás Gáspár Miklós filozófust, a Mérce barátját és állandó szerzőjét kérdeztük.

Mérce: Az interjút megelőző beszélgetéseink során arról írt, hogy az Antitézis az elmúlt húsz év baloldali reneszánszának hatására íródott, ám ennek a felizzásnak vége, a jelenség kimerült. A kötet bemutatóján azt mondta, hogy ebben a reneszánszban volt felületesség és illúzió is. Milyen illúziókba ringattuk magunkat New Yorktól Kolozsvárig? Miért merültek ki a baloldali mozgások Buenos Airestől Zágrábig? Mivé lettek az emancipatorikus törekvések?

Tamás Gáspár Miklós: Ezek voltak az első nagy baloldali mozgalmak, amelyek – amint ez már 1968-ban körvonalazódott – nem alapultak politikai szubjektivitáson és szervezett mozgalmon és programon. A nagy osztályok – a burzsoázia és a proletariátus – nem politikai szubjektumok többé; irtózunk a hatalomtól, tehát nem tudjuk megtörni a hatalmat. Melyek lettek volna a győzelem, a siker kritériumai? Hogy a nagyhatalmak kormányai átveszik és teljesítik a lázadók követeléseit? Hogy szétporlad a tőkés állam, és az irányítás is szétszóródik az autonóm közösségek között? Miközben az intézményi struktúra ellen nem történik semmi, és a jog működik tovább, akárcsak a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálat, a közigazgatás, a vasút, a népjóléti rendszer, a közoktatás, a bankok, a népbutító álkultúra…? Ez az elkeseredés és a csodavárás kombinációja volt. De nem szabad csodálkozni rajta. Azóta a konvencionális egyetemi és médiaipar – szokás szerint – terminológiai matricákat ragaszt mindarra, amit nem ért (lásd az olyan tartalmatlan ostobaságokat, mint a nem létező „populizmus” és a nem létező „neoliberalizmus”), megfosztva a zajló tragédiát még a maradék méltóságától is.

Anélkül, hogy akár a „leghaladóbb” megfigyelők megrezzennének és legalább másodpercekre abbahagynák az üres dumát, Európa fasizálódik. Lásd Franciaországban a „szeparatizmus” (vagyis a muszlim népesség) elleni gyalázatos, majdnem egyhangúlag megszavazott törvényt és napi rendőrterrort, a no persze külföldi „woke” ideológiai divat elleni állami propagandakampányt, amelyben Macron elnök első osztályú orbánistának bizonyul (mint egyebekben is). Lásd a Frontex és a korrupt hadiipar botrányait, az EU rendőrösödését és militarizálódását, a menekültek szűnni nem akaró gyötrését; a magyarországi ellenzék rasszista álláspontra helyezkedését a „migrációs” kérdésben; az oltásellenes és koronaszkeptikus mozgalmak kétségbeesett és őrült, amúgy tekintélyellenes félfasizmusát Nyugaton és „libertárius” hablatyolását nálunk. Mindez anélkül, hogy a magyar nyelvű sajtóban mindennek nyoma lenne.

A járvány fölfüggesztette az „emberi jogokat” és leállította az állítólagos nemzetgazdaságot, s kiderült, hogy mindennek alig van lényegi következménye. Mind a „liberális-demokratikus fölépítmény”, mind „a gazdasági alap” eddig is fiktív volt, jórészt szükségtelen, merő kiméra. Az eddigi takarékoskodás, „költségvetési egyensúly” stb. egyszerű kőkori babona.

A bomlással szemben ezúttal nincs forradalmi alternatíva, se pátosz, se gúny. De ennek súlyos történeti okai vannak, amelyek sajátosan a baloldalra tartoznak. Az intézményességnek és az önzés apokaliptikus-etikai elvetésének (azaz a történelmi „kommunizmus” forradalmi erkölcsének) az elutasítása az új baloldalon (majd az új baloldal negyven évvel ezelőtti megszűnése után az új évezred gyöngécske utómozgalmaiban) az az egyik fő oka, hogy – a nekünk kedves és bennünket inspiráló eretnek kisebbségek ellenállása és kritikája ellenére, amelyet már a földalatti bolsevik párttal szemben megfogalmazott a XX. század legelején mind Rosa Luxemburg, mind az akkor még nem bolsevik Trockij, hogy az anarchistákról ne is szóljunk – a forradalmi baloldal nem vétlen a Gulag és a sztálini jellegű diktatúrák létrejöttében és fönnmaradásában. Márpedig ez a modern történelem egyik legnagyobb katasztrófája, és amelynek a rettenetes nyomai ma is világosan láthatóak Kína, Vietnám, Oroszország, Ukrajna és a többi szovjet utódállam, továbbá Kelet-Közép-Európa sorsában.

És itt nekünk nem szabad a „whataboutism” ismert trükkjével más eredetű rettenetek (kolonializmus, fasizmus stb.) nyakába sózni a felelősséget. A magukat marxistának képzelő nagy munkásmozgalmak bürokratikus kaszárnyaállam felé menetelésének lehetőségére már a szocializmus XIX. századi kritikusai rámutattak. A létező kapitalizmus borzalmai láttán erre akkor legyinteni lehetett, és Lukács György nagyszabású és maradandó elmélete (az 1920-as években) politikai teológiává szublimálta ezt a legyintést. Ám a reálszoc (a „létező szocializmus”) államkapitalista „modernizációs” sikerei – amelyek tagadhatatlanok – sok millió ártatlan ember kínhalálán alapultak, amit soha nem szabad elfelejteni, különösen nekünk. A tanácsköztársaságot a hívei (vö. az összes emlékezésekkel) meghitt melegséggel és szeretettel csak „diktatúrának” becézték. Utólag is. Ennek fele se tréfa.

A forradalmi baloldal óriási történelmi hibái – a fanatizmus, a hősiességgel és önföláldozással kombinált kegyetlenség, a dogmatizmus, a szellem helyett a betű kultusza, a katonai fegyelem, a fönnállóval szembeni gőg, a kifelé-engedetlenség-befelé-konformizmus, a szektásság, a specializált mozgalmi nyelv, az önmegtartóztatásból, lemondásból, üldöztetésből és szenvedésből fakadó különleges elitizmus, az ecclesia pressa, az elnyomott katakombaegyház tudata, amely minden kívülállót eretneknek, ha ugyan nem egyenesen „istentagadónak” tekint – hatalomra kerülve megsokszorozódtak. Az intoleranciából és a világmegváltó küldetésből rendőrállami terror lett, és nem véletlenül. A régi földalatti mozgalom groteszk utolsó üzenete: amikor az NDK állami vagyonát kiárusító privatizációs ügynökség, a Treuhandanstalt vezetőjét, Detlev Rohweddert „kivégezte” a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) nevű terrorszervezet 1991-ben. De a régi kommunista (proletár) osztálypárt mindenütt megszűnt, és ez azokra nézve is következményekkel járt, akik mindig szemben álltak a lenini, a szovjet típusú rendszerrel az ultrabaloldalon – vagy akár a szociáldemokráciában.

Tamás Gáspár Miklós: Antitézis. Kalligram Kiadó, 2021.

Nem bízom semmilyen baloldalban, amely megfeledkezik a Gulagról és a szociáldemokrácia árulásairól (és az 1956 utáni kelet-európai posztsztálinizmus irányvesztett, anyagias, represszív tétovázásáról, a „pangásról”, amely évtizedeket pazarolt el nemzedékek életéből a nagy semmire).

Az új baloldalnak és a 2000-es évek „radikális” utórengéseinek a kudarca ennyiben igazolható és megbocsátható: nem óhajtottak a lányok és fiúk – helyesen – a lenini zsákutcába még egyszer besétálni. Igaz, így győzni se lehetett. A Párt kérdése – azaz az antikapitalista politikai szubjektivitás kérdése, amelyet eddig csak utópikusan tudtunk föltenni – megoldatlan.

Mérce: Az Antitézisben megannyi fogalmi tisztázást, illúziórombolást hajt végre. A bevett meglátásokkal szembemenő állításokat hosszan sorolhatjuk: a reálszocializmusnak vajmi kevés köze volt a kommunizmushoz, államkapitalizmusról érdemes beszélnünk; a reálszocializmus keleten páratlan modernizációs programot hajtott végre, egyben utat nyitott a korlátok nélküli, tiszta kapitalizmusnak… Kölcsönözhet-e a számunkra valamiféle előnyt, többletet, adhatja-e a nézőpontok gazdagságát az, hogy Kelet-Közép-Európából, a félperifériáról szemléljük a kései kapitalizmus tendenciáit, vagy csak nehezíti a dolgunkat?

TGM: Azt, hogy az 1917-ben létrejött rendszer államkapitalizmus, Lenin, Trockij és elvtársaik is tudták, de azt hitték, hogy ez (akárcsak a „proletárdiktatúra”) átmeneti jelenség. Azt nem tudták megmondani – technicista és produktivista banalitásokon túl –, hogy milyen társadalmi erők lendíthetnék át ezt a szisztémát a normatív értelemben vett „szocializmusba”. Azokat, akik ezt az átlendítést (bármennyire illuzórikusan) még szerették volna, „a régi gárdát”, Sztálin kivégeztette a moszkvai pörökben vagy meggyilkoltatta, mint a száműzött Trockijt. Hogy ne legyen félreértés. (Persze „a régi gárda” is hozzájárult az autentikus proletár kommunizmus leveréséhez Kronstadtban és másutt még a forradalmi korszakban… Tessék Malraux-t olvasni Kínáról.)

De nem ez a legérdekesebb történetileg, bármennyire meghatározta a mi sorsunkat Kelet-Európában és Ázsiában. Hanem az, hogy közvetve megváltoztatta az egész tőkés modernséget. Akármi volt a szovjet rendszer represszív-etatista lényege, kifelé a szocializmus emancipációs alternatíváját képviselte, mint annak idején Napóleon a francia forradalmat Németországban és Itáliában. A nyugati kommunista forradalmat meg kellett előzni – ezt hajtotta végre sikeresen a fasizmus – vagy energiáit pacifikálni és „termelőerővé” változtatni (mint a szociáldemokrácia meg a „jóléti állam”), és ezért a burzsoázia osztályuralmát, a plurális, laza „polgári társadalmat” föl kellett számolni, így az államkapitalizmus különféle változatai (fasizmus, New Deal, szociáldemokrácia, sztálinizmus) dominánssá váltak mindenütt. Egészen addig, ameddig a szocialista-kommunista energia ki nem hunyt (a gazdaságpolitikailag – amúgy logikátlanul és összevissza – „fogyasztói” szociáldemokratizált szovjet rendszerű országok és a nyugati „eurokommunista” pártok kapitalisztikus banalizálódása folytán), amikor (Thatcher 1979) az empirikus munkásmozgalom vívmányait, az államkapitalizmus egalitárius tendenciáit el lehetett törölni. (Hiszen 1968-ban lobbant föl utoljára a kommunista gondolat, már nem kellett tőle tartani.)

Egyetlen riválisa maradt a bürokratikus piaci szisztémának (ez nem volt többé ellentét: a piac dominanciáját a bürokratikus erőszak teremtette meg, akárcsak az ellentétét korábban), a militáns iszlám, amely bizarr módon sokszor polgáribb, mint a Nyugat: az iráni teokrácia bázisa a bazár középpolgársága volt, mint nálunk a reneszánszban és utána Savonarola, Luther és Kálvin teokráciájáé…

A mi „előnyünk” az lehetne, hogy tapasztalataink alapján nem dőlünk be annak, hogy a – jelenleg éppen posztfasiszta – államkapitalista kísérlet (vagy ennek a „baloldali” változata valamiféle etnikai jóléti állammal vagy mi az ördöggel) alternatívája lehet a jelenlegi „globális” kurzusnak, amely (ha jól megnézzük) szintén posztfasiszta elemeket mutat föl, ha nem is olyan sűrűségben és intenzitással, mint ezek az idiotikus kelet-európai (ázsiai és dél-amerikai) féldiktatúrák.

A kelet-európai intuitív konszenzus a kapitalizmust voltaképpen „a külfölddel” azonosítja (ezért nevezi „globalizációnak”, mintha a piac immár fél évezredes határtalansága újdonság lenne), amire a XVIII. század elején még volt némi ok, de az már régen volt. A kelet-európai rabló jellegű, obskurantista és represszív államkapitalista kísérletek viaskodása az EU „modernista” államkapitalista bürokráciáival: szánalmas látvány. A németországi – nálunk valamiért médiatitkot képező – neonáci terrorizmus ideológiailag igen közel áll a hivatalos jobboldal bizonyos köreihez. A Bundeswehr, a titkosszolgálat, a rendőrség tele van (amint ez ott közismert, jól föltárt tény) náci sejtekkel: ezt tartják nálunk az európai „liberális” mintaállamnak. A németországi és ausztriai hivatalos menekültellenesség ma már semmivel nem marad el az Orbáné mögött. A muszlimokat gyilkoló neonáci merénylők – és tüntetők – a világnézeti győztesek, akkor is, ha közülük a balszerencsés amatőröket olykor lecsukják.

A keserű tréfa az, hogy a nyugati muszlim ellenállás jelentős része (szintén) konzervatív, represszív, autoritárius. Ebben konkrétan megszemlélhető az, amit mondani szoktam, hogy a kapitalizmus betölti a teljes horizontot. Ezen nem változtat a társadalmi igazságtalanság miatti (indokolt) erkölcsi fölháborodás – amely örök, nem specifikus, analitikus erényei igen szerények –, amely mindig ott van és mindig ott volt a tájkép szegélyén.

A kelet-európai baloldal (amely ebben a régióban régről ismerhetné az etnikai hátrányos megkülönböztetést és elnyomást, amelyből bőven kijutott a kisebbségi magyarságnak is) „identitáspolitika” (ez egy másik értelmetlen egyetemi és médiacímke, amelyet a meg nem értett katyvasz egy-egy tetszőleges szegmentumára szokás föltűzni) címén hanyagolja el a kapitalizmus egyik mindenkori elnyomó funkcióját, amely a biopolitika terepén folytatja az osztályelnyomást más eszközökkel. (Ez volt 1848 és 1945 között a „nemzetiségi politika” és a „zsidókérdés”: semmi új, kedves elvtársaim, amint a bávatag értetlenség is a régi.) Az etnicizmus (előzményeivel együtt) legalább olyan szerves része a kapitalizmusnak, mint a tőzsdei árfolyamok meg a biztosítótársaságok.

Nem tudom, a félperiférián vagyunk-e még, miután a centrum szétkorhadt. Azt hiszem, ezek a centrum-periféria elméletek némileg elavultak, magyarázó erejük sose volt túl nagy. A hagyományos nyugati hatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) politikailag bénult válságterületek, a hagyományos uralkodó (közigazgatási és politikai) „elitek” (ahogy nálunk evvel a hagyományosan reakciós, félrevezető névvel szokták illetni őket) összeomlottak az agonizáló – egykor hegemón – magaskultúrával és tudományos tekintéllyel egyetemben.

A döntő világnézeti konfliktus ma az etnikai-faji és a társadalmi nemi (dzsender) területen összpontosul – miután a forradalmi osztálytudatot kiirtották – a szokásos módon: egalitárius törekvések az amúgy érintetlenül hagyott hierarchikus társadalomban. A versengő-agonisztikus konfliktustársadalomban (ami a kapitalizmus) mindenki, így az egalitárius erők is, győzelemre törekszik, ami a hierarchia szentesítése. (Ezt Nietzsche épp olyan jól tudta, mint Marx.) Ha a verseny – amelyet a sose létezett meritokráciával igazolnak olyan társadalomban, ahol a vagyonok zöme öröklött, mint pl. Amerikában – érintetlen alapelv, akkor elnyomásnak is kell lennie (hogy a győztesek győzelmét legalább egy időre garantálni legyen képes), s ilyen körülmények között az egyenlőségért folytatott harc (mint a kapitalizmusban oly gyakran, ha nem is mindig) Don Quijote-i jellegű. A szélmalmok vitorláit politikailag korrektre lehet fösteni, de ez nem sokat segít. A hierarchia átalakul, de minduntalan újjászületik.

Minden letűnő uralkodó réteg barbárnak tartja a föltörekvőket; most megijednek a színes bőrű gazdagoktól, politikusoktól, köztisztviselőktől, menedzserektől, kulturális és médiahatalmasságoktól (Angliában a kormány második és harmadik embere meg London főpolgármestere az indiai szubkontinensről származik, akár az új amerikai alelnök), ami sok mindent megváltoztat, de a hierarchia (az egyenlőtlenség) alapvető tényét csöppet se.

Akkor se, ha – Nyugaton – a hierarchia színezete változik, s a látható vezetők között több a nő, a kisebbségi meg a fiatal. Mindettől azonban az etnikai-rasszos-nemzetiségi-felekezeti-nemi elnyomás ténye megmarad, és épp ott, ahol mindig is volt: a kapitalista világrend szívében, ugyanott, ahol az osztályelnyomás.

Ezt csak a legradikálisabb univerzalizmus – a platonikus és keresztyén univerzalizmusnál is radikálisabb univerzalizmus – ellensúlyozhatná, amelyhez azonban olyan fogalmi kultúra lenne szükséges, amilyen ma lehetetlen.

Nálunk a létező szocializmus radikális modernizációs projektje egyrészt megszüntette (jobboldalon) az arisztokratikus és vallási hagyományokat (az itt-ott fölbukkanó kelet-európai vallásosság, mondjuk Lengyelországban, Romániában, Szerbiában stb. épp annyira ultramodern-dekadens jelenség, mint a radikális iszlám: modernség utáni pastiche-vakhit, pastiche-ortodoxia, pastiche-ultramontanizmus) és másészt megszüntette (baloldalon) a munkásosztály politikai autonómiáját a mozgalmaiban, amelyeket államosított s evvel szétzúzott. Itt tiszta kapitalizmus van, amelyet hagyományok nem korlátoznak, és amelyet a pusztán instrumentálisan fölfogott jog alig szabályoz. Elfelejtjük, hogy a barbár durvaság nem hagyományos. Ez nem elmaradottság, nem „visszatérés a múltba”, hanem nihilizmus, züllés, formátlanság.

A „proli” – más országokban a „segélyezett”, ami Magyarországon nem probléma, mert nincs segély – iránti dzsentroid és csendőri, gyűlölködő megvetés – amely a Horthy-korban rétegspecifikus volt, ma meg általános – társul az értelmiség (továbbá a tudás, a műveltség és a kulturális ismeretek és készségek) iránti mély utálattal. S mivel históriailag ez a két csoport a baloldal bázisa, a jobboldal minden mániáját és divatját szolgaian átvevő kelet-európai „baloldal” – és az egykori romantikus reakció fölvilágosodás-ellenességét és antiracionalizmusát majmoló, lendületesen fasizálódó nyugati egyetemi baloldal legregresszívebb divatjait is utánzó, az Instagram és a Szent Szövetség ideológiáit ötvöző fiatalságunk – saját magát gyalázza reggeltől estig (no és persze estétől reggelig). Tudják, azok a pofák, akik rasszizmusban Kantot marasztalják el, nem Hitlert. Jawohl. Azok, akik jobban gyűlölik a liberálisokat, mint a fasisztákat. Akiknek nem az egykulcsos adó és az alapvető fogyasztási cikkek magas forgalmi adója („áfája”), a képtelenül megdrágult lakbér, a szegényeket szegregáló oktatás vagy a nőbántalmazás a legfájdalmasabb az egyenlőtlenségben, hanem a jó modor és az igényes stílus. Majdnem mindenki osztozik ezekben a troglodita előítéletekben. Ez igen, a színtiszta kapitalizmus a legrosszabb formáiban, ezt sikerült létrehoznunk Kelet-Európában. De már mások is fölzárkóznak.

Mérce: Az Igazság és osztály című írásában kifejti, hogy két szocialista hagyomány létezik: az „angyali” rousseau-i és a „démoni” marxi. Az első a puritánságot hirdeti, az erkölcsösséget, a rousseau-iánusok azt hangoztatják, hogy a népihez kell visszatérni, hiszen ez kulturálisan és erkölcsileg is különb. Miért nem elégedhetünk meg a rousseau-iánus szocializmussal, amelynek kétség kívül nagyobb volt a mozgósítóereje? Mi a baj az egyenlőséggel?

TGM: Miért volna a puritanizmus egyértelmű az „erkölcsösséggel”? Mellesleg Rousseau nem volt puritán. És a „népihez” nem lehet visszatérni, mert a „nép” fogalma civilizációs eredetű, jelesül római konstruktum.

Rousseau nem egyszerűen a tőkés rendet, hanem a civilizációt ellenezte – művészettel és tudománnyal együtt –, mint ami szükségképpen erkölcstelen. Alapvetően az intézményesség nélküli, autentikusan érzelmi-ösztönös emberi együttélést javasolta, mert bízott benne, hogy a civilizációs külszíntől megszabadított, társadalom előtti ember alapjában szabad és jó. (Ami ugye a keresztyén, a bibliai fölfogás egyenes ellenkezője.)

Nem annyira Rousseau-val van baj, akinek a kultúrakritikájában rengeteg az igazság – és különben se nagyon hordott még egy ekkora zsenit a hátán a föld –, hanem a rousseau-i szocializmussal.

Mi a baj az egyenlőséggel? Semmi baj az egyenlőséggel, amely az egyik legfontosabb eszményünk. Ámde az egyenlőtlenség nem ok, hanem okozat. Az egyenlőtlenség politikai megszüntetése – amelyre a jakobinusoktól a bolsevikokig annyi forradalmi kísérlet történt – kivétel nélkül mindig sikertelen volt, hiszen ahol csökkent a jövedelmi egyenlőtlenség, ott elkerülhetetlenül más hierarchikus viszonyok erősödtek föl (mindenekelőtt a hatalmiak és igazgatásiak).

És azért volt sikertelen, mert az egyenlőtlenség a kapitalizmusban nem a jogi-politikai szabályozás (mindenekelőtt a nemesség – meg a klérus – és a közrendűek, illetve a férfiak és a nők alapjogi megkülönböztetése) következménye. Hanem azért, mert az alapjogi egyenlőség mellett az érték/értéktöbblet, a termelőerők és termelőeszközök elválasztása, a tulajdon abszolútsága, az áruforma, a piaci értékesülés spontaneitása (iránytalansága) az, ami az egyenlőtlenséget minden adó- és bérreform ellenére mindig újjáalkotja.

A rousseau-i szocializmus (nem Rousseau!) a fölületre irányul, és politikai mivolta miatt az egyenlőséget másképp, mint extrém erőszakkal nem tarthatja fönn – ez nem mindig fizikai erőszak. A rousseau-i szocializmus (így a bolsevizmus és több eszmerokona) nem szünteti meg a kapitalizmust, csak epifenomenálisan. (A többi államkapitalizmus meg se próbálta, hiszen funkciója épp a tőkés rend megmentése volt.)

Röviden: a világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre.

Egyébként nem igaz, hogy a marxi szocializmusnak nem volt nagy mozgósító ereje: de igen, az első világháború után – ha nem is tiszta formában, mert a históriában nincs tiszta forma – annyit mindenki megértett (egy időre), hogy a nemzet nem a kapitalizmus alternatívája, hanem az alapformája, amelyet az állammal, a tőkés magántulajdonnal és a patriarkális-represszív családdal együtt el kell vetni. A kapitalizmus elleni lázadás a nacionalizmus elleni lázadás nélkül fabatkát se ér: nem csoda, hogy a sztálini rendszerek nacionalisták voltak, akárcsak a többi államkapitalista szisztéma, és nem egynél még nacionalistábbak is. Nincs kapitalizmus etnicizmus és szexizmus nélkül – és megfordítva, nincs kommunizmus internacionalizmus és feminizmus nélkül.

Mérce: Mi a jelentősége annak, hogy a marxi koncepció szerint a munka a tőke szerves eleme, így például az egykor forradalmi szubjektumnak tekintett proletariátus nem haladhatja meg a kapitalizmust – pusztán csak azzal, ha önmagát is felszámolja? Amikormajd még a kövek is üdvözülni fognak… – ám születhet-e olyan forradalmi szubjektum a kapitalizmuson belül, amely elvezet bennünket az üdvözüléshez?

TGM: A munkaerő a tőke szerves eleme. De a proletariátus – akárcsak Hegelnél a hivatalnokság – az „univerzális osztály”, az osztály, amely fölszámolja az osztályokat (közben meg politikai – igaz, csak politikai értelemben – a kapitalizmus számolta föl őket 1933 után). A proletariátus nem törekedhet osztályuralomra – hiszen lényege a kizsákmányoltság –, hanem csak osztály nélküli társadalomra. Igen, ez volt a proletárpártok programja. Ámde a szocializmus mögöttünk van, elmúlt, történelemmé vált. A proletariátus nem politikai szubjektum többé – ahogyan a polgárság se. Forradalmi szubjektumok nincsenek. A kérdés megválaszolhatatlan.

A proletariátus definíciója a kommunizmus perspektívájából született, amely perspektíva ma már eszmei (s ebben az alakjában örök), amelyet Marx a valóságos mozgalomnak nevezett, amint az is volt. De legyőzték. A kommunizmus reservatio mentalis, az igazság eszmei fönntartása, permanenciája, invarianciája. Nem több. És nem kevesebb.

Mérce: Az ön munkáiban és nyilatkozataiban észlelhető egy kettősség: ezt valahol „kreatív kétkulacsosságnak” keresztelte el, s mély rokonságban áll Ady meghagyásával a „két lelkületű emberek”-ről. Ez annyit tesz, hogy egyszerre harcol az igazságtalanság ellen, küzd az egyenlőtlenség, a kirekesztés és a szabadságtiprás ellen, ám közben nyitott marad valami másra. A marxi koncepció nem hagy teret a moralizálásra – ám Marx sem türtőztethette magát akár A tőke első kötetének lapjain sem, amikor a gyermekmunkáról, a munkások nyomoráról írt. Létezhet rendszerdöntögető ereje a morális fölháborodásunknak? Mintha erre engedne következtetni Az új aszkézis című írása.

TGM: Adyra magam hivatkoztam. Ámde. A társadalmi igazságtalanság elleni harc nem moralizálás. Bár erkölcsi természetű. Én tudom, hogy az egyenlőtlenség, az elnyomás, a kegyetlenség, a hátrányos megkülönböztetés, a represszív társadalmi magatartás, a megvetés, a megalázás, a nyomor elleni harc nem a kommunizmus kizárólagos sajátossága; összefér a „polgári humanizmussal”, amin annyit s annyira jogosulatlanul gúnyolódtak a marxisták. Igaz, ez a „polgári humanizmus” semmi nem lett volna a nemzetközi munkásmozgalom gigászi nyomása nélkül. Se választójog, se kisebbségi jogok, se női egyenjogúság, se gyarmati fölszabadulás nem jött volna létre a történelmi szocializmus harcai nélkül, amely sok tekintetben humanizálta a régi kapitalizmust. De ezek az egalitárius és alapjogi küzdelmek nem vezetnek a kizsákmányoló, árutermelő, hierarchikus társadalmak bukásához. Ilyen illúzióink ne legyenek.

De én nem nézem le a javulást és javítást a létező – azaz tőkés – társadalmakban se, se a környezetvédelmet, se a progresszív adóreformot, se a szólásszabadságot, se a női kvótát, se a menekültek befogadását, se a melegek és a színesek védelmét és nyilvános elismerését, se általában a szelídség térhódítását. Mindez összefér a kommunista programmal, de ez nem az. És különben sincs senki, akinek kommunista programja lehetne.

Mérce: Azt írja a Hajnali tűnődések a kommunizmusról és egyebekről esszéjében, hogy „a »kommunizmus« mint politikai projekt és mint mozgalom már jóval a második világháború előtt elpusztult”[1]. Mit kezdjünk hát a fogalommal? Érdemes még arról beszélnünk, hogy kommunisták vagyunk? Milyen lobogót emeljünk a magasba?

TGM: Ez nem választás kérdése. Nem tudom, miről érdemes beszélni, de ha kommunisták vagyunk, akkor kommunisták vagyunk, ezen nem lehet és nem kell változtatni – amennyiben helyes. És mivel történelemről is szó van, ebből az önmeghatározásból bőven van mit kizárni. Én nem vagyok a sztálinisták vagy maoisták elvtársa. De a szociáldemokratáké se. Tüntetésen került már a kezembe vörös zászló, és lobogtattam is, le is fényképeztek vele, ki is nevettek. Nem röstellem. Nagy zászlólobogtatásra – a vörös vagy a fekete, vagy a vörös-fekete zászló lobogtatására – nem nagyon van autentikus alkalom (bár a nosztalgia nem szégyen), de az eszmetagadásra nincs ok. Föltéve, hogy fönntartjuk az eszmei tisztaságot – és nem Révai értelmében. Hanem pont ellenkezőleg. (Ha arra gondolok, ki mindenki lobogtatta a vörös zászlót, rosszul leszek az undortól. Amikor látom a vörös zászlós, sarló-kalapácsos dekorációt a Kínai Népköztársaság vagy a Vietnámi Szocialista Köztársaság állami szertartásain, nem érzek semmiféle testvéri szolidaritást. Ez annak az immár dekadens államkapitalizmusnak a posztumusz sikere, amelyet így vagy úgy, de mindig elvetettünk.)

A kapitalizmus valamilyen formában kitermeli magából az ellenkezőjét. Hogy a legközelebbi nagy forradalmi válságig érdemes-e szívós, kimerítő, közvetlenül kevéssé reményteli fölforgató (szubverzív) fogalmi és érzelmi munkát végezni, az csakugyan erkölcsi kérdés.

Mérce: Több írásában is utal arra, hogy 2015 fordulópont volt nem csak a magyarországi politikában, de az európaiban is. Számosak „menekültválságról” írtak, ám könnyen megfordíthatjuk az állítást, mondván: mi vagyunk válságban, azok, akik a befogadást és segítségnyújtást elutasították. De mi került válságba 2015-ben, s minek a válsága tart a napjainkig?

TGM: Ne túlozzunk, mondom magamnak. Csak kiderült valami ismét (s azóta is folyamatosan kiderül): a jelenlegi szisztéma nem teherbíró, képtelen a maga alapelveinek a fönntartására. A nemzetközi élet alapvető keretén – ami az ENSZ, a nemzetközi jog egyik legfőbb garanciája – mindenki röhög. Mi került válságba? A nem fasiszta kapitalizmus utópiája került válságba. S ez a válság tart máig.

Mérce: Ön a posztfasizmus fogalmával él, s így határozza meg: „A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját”. Milyen kapcsolatban áll az Ön által alkotott fogalom Deleuze és Guattari koncepciójával a mikrofasizmusról? Ha a fasizmus – ahogyan írja – „megmentette a kapitalizmust, hiszen legyőzte a nyugati szocializmust”, adódik a kérdés, hogy a posztfasizmusnak/mikrofasizmusnak mi az ellensége?

TGM: Nem élek vele, hanem tőlem származik ez a fogalom (2000-ben publikáltam ezt a Boston Review-ban, aztán sok nyelven még), és nincs köze Deleuze és Guattari fogalmához, amelyet nem is szeretnék használni.

A posztfasizmusnak sok ellensége van – a polgári demokratáktól az anarchokommunistákig –, de nem ez a kérdés, hanem az, hogy kik a posztfasizmus áldozatai. Mindazok, akiket az univerzális állampolgári állapotból kizárnak – márpedig a fölvilágosodás egységes öröksége szerint ilyen vagy olyan státuszban mindenki állampolgár, nincs olyan személy, akinek nincsenek politikai jogai. Ezt a fasizmus, a nácizmus tagadta meg nyíltan még belül, nemzetállami keretek között is (tehát nem a gyarmati lakosság vonatkozásában), azaz a legradikálisabban, és evvel megszakította az univerzalizmus felé tartó fejlődési trendet és a hátrányos megkülönböztetéssel és jogfosztással azonosította a kapitalizmust.

A jogfosztást koncentrációs táborok nélkül – bár vannak – is végre lehet hajtani. Szimbolikusan (pl. a muszlim fejkendő elleni „jogszabályokkal” vagy a lengyelországi abortusztörvénnyel vagy a magyarországi alkotmány „családjogi” kiegészítésével és hasonlókkal), avagy erőszakos intézkedésekkel, katonai erővel. Nemcsak az ujgurok és a rohingyák ülnek gyűjtőtáborokban, hasonló rendszabályok készülnek másutt is.

A posztfasizmus által kijelölt ellenség ugyanaz, mint a náciké volt: a heterogeneitást realizáló „zavaró” elemek (zsidók, kommunisták, melegek stb.), illetve mai megfelelőik, azaz a „voltaképpeni” jogalanyok, az „őshonos”, nemzetkonform-államkonform elemek világán túli, nem „honképes és talajgyökeres” „betolakodók”, „jöttmentek”, „élősdiek”, ember alattinak vélelmezett idegenek. Mivel a kapitalizmus formaelve az emberek egyenlősége, a kívülállókat nem embernek kell nyilvánítani. Ehhöz, mint látjuk, nem kell SS és Gestapo.

Mérce: Ön a posztfasizmus egyik alapvető jellegzetességének tekinti a „rendkívüli állapotot”. Úgy tűnik, hogy Magyarországon a rendkívüli állapot ideje alatt a kormányzó párthoz lojális emberek döbbenetes vagyonra tettek szert, s az átjátszott vagyonba beleszámíthatjuk a „modellváltás” pályájára terelt egyetemeket is. Az SZFE és a közgazdasági egyetem kapcsán arról beszélt, hogy nem „privatizálásról”, hanem mélyállamosításról van szó. A mélyállamnak (deep state) több évtizedes, hatalmas irodalma van. Mit tart Ön a mélyállamról, hogyan alakult ki, s milyen kapcsolatban áll a „kettős állammal” (Ernst Fraenkel)?

TGM: Én nem nagyon értekeztem rendkívüli állapotról, azt Carl Schmittnek olyan követői szokták, mint Giorgio Agamben. A magyarországi járványügyi szükségállapot alig fokozza az önkény amúgy is meglévő erejét.

Amikor Ernst Fraenkel (örülök, hogy az utóbbi két évtizedben fölkelthettem iránta egy kevés nemzetközi érdeklődést) különbséget tett a náci rendszerben a korlátozottan megmaradó jogállam és a Harmadik Birodalomban kifejlesztett informális, intézkedő, rendelkezési vagy rendszabályi állam (Maßnahmenstaat) között, akkor rátapintott mindenfajta fasizmus egyik lényegi vonására. Amikor a magyarországi egyetemeket átviszik „alapítványi” formába állami pénzen, további állami forrásokat kilátásba helyezve, az egyetemek élére pedig kinevezik a rezsim vezető funkcionáriusait és az államvezetés kenyeres pajtásait, akkor nem privatizálnak, csak az intézményt átviszik a jogállam ellenőrzése alól az informális mélyállam, a Maßnahmenstaat ellenőrzése alá. Ugyanezt csinálják a formális állami vagyon jelentékeny részével is más területeken. A rendelkezési, rendszabályi állam (ahol nincs jogorvoslat, jogi fölülvizsgálat, ahol nincsenek közalkalmazottak a maguk külön jogaival) totalitárius sziget még a tekintélyelvű formális államon belül is.

A dolog posztfasiszta jellege többek között abban áll, hogy mind a formális államot, mind a rendelkezési, informális államot ugyanazok vezetik. A mélyállam itt nem a formális állam riválisa, hanem az ikre. Nem is maffiaállam, hiszen a maffia behálózza az állam vezetését, itt pedig az állam vezetői hálózzák be a társadalmat, nem kell kívülállókat befogadniuk (egyelőre).

Mérce: Az utóbbi időben számos írásában foglalkozik Hegellel. Mit mond Hegel annak a kornak, amelyben már nem maradt kihívója a kapitalizmusnak (amelynek a fogalmát ő nem ismerhette), s az egyre inkább a maga tisztaságában uralkodhat?

TGM: Foglalkozom Hegellel, mint oly sokan. Mit mond Hegel ennek a kornak? De hát mit mond Platón ennek a kornak? Hegel kétségkívül nem használta a „kapitalizmus” kifejezést (mint ahogy Marx se), de egy csodálatos szellemi korszak vége felé, nagyszerű elődök nyomán (és velük szemben) építette föl azt a szabadságfölfogást, amely – eltérően Kanttól és Fichtétől – nem morális és nem teológiai, és amely túllép a természetjogon. Ő hozta vissza a szabadságot és az emancipációt a társadalomba, ahonnan Rousseau, Kant és Fichte ki akarta menekíteni. De hát a fölújított stúdiumaimnak még nem vagyok a végén, tanulni szeretnék Hegeltől – és vitapartnereitől –, távol állok még minden konklúziótól.

Mai dilemmáink jelentős része ott van abban, amit a kézikönyvek klasszikus német idealizmusnak neveznek (s amelynek utolsó nagy alakja talán Marx), csak hát a mi hanyatló korunkénál végtelenül magasabb minőségben. Még amikor nem a legeslegnagyobbakat, hanem a valamivel kisebb alakokat olvassa (újra) az ember – mint Jacobit, Hamannt, Schleiermachert –, akkor is levegőért kapkod. Azért ez a szegény emberiség csodákra képes.

[1] – 22.o.

Forrás: https://merce.hu/2021/02/13/a-vilagot-megvalto-radikalis-emancipacios-mozgalom-nem-tamaszkodhatik-hamis-elmeletre/

Kategória: Nincs kategorizálva | „A világot megváltó radikális emancipációs mozgalom nem támaszkodhatik hamis elméletre” Interjú Tamás Gáspár Miklós filozófussal a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tájékoztató a Társadalmi Világfórumról -sajtóanyag

A Szociális Világfórum (WSF) szociális, béke- és környezetvédelmi mozgalmainak

Nyilatkozata

2021.

2021. január 24–31-e között rendezték meg a Társadalmi Világfórum (WSF; továbbiakban: TVF) szociális, béke és környezetvédelmi mozgalmainak virtuális fórumát. A kontinenseken 144 országból mintegy 10 ezer résztvevő – egyénileg, illetve valamilyen tagszervezet nevében – követte nyomon a tematikus konferenciát, vitákat. Videofelvételekből tájékozódhattak a fórum tagjai által szervezett mozgalmakról, a harcos és békés akciókról közel hozva a világ különböző részein zajló küzdelmet a békéért, a környezet javításáért, a jogegyenlőségért, valamint a szegénység ellen.

A konferencia munkája olyan dokumentum létrehozására irányult, amely összegzi a világ mai helyzetét és kivezető kiutat mutat a Föld és az emberiség mai, pusztulással fenyegető állapotából.

A teljes összhangban elfogadott zárónyilatkozat hangsúlyozza:

  • egyesíteni kell a TVF erőit, hogy növekedjék a világmozgalom jelentősége, szélesebb körűvé váljon az ismertsége;
  • a jelen történelmi válságot súlyosan megterheli a gazdagság és a hatalom rendkívüli koncentrációja, a munka és a megélhetés bizonytalansága;
  • mind a vidéki, mind a városi közösségekben helyben kell kezdeményezni, hogy az ott élők ellenőrizhessék a föld, a lakhatás és az erőforrások használatát, hasznosítását, így létrehozva a demokratikus gazdaságot.

A világszervezet mozgalmai a nélkülözhetetlen társadalmi átalakításokat csak a különböző regionális és területi, cselekvő hálózatok kialakításával találhatják és valósíthatják meg. A világfórum mélyen elkötelezett a széleskörű támogatást élvező, az interszekcionális egyenlőségre alapozott társadalmi, ökológiai, gazdasági és politikai átmenetért küzdő mozgalom megteremtése mellett. Alapértéknek tekinti a Földhöz, a természethez és a közöségek részvételi demokráciájához kapcsolódó jogokat.

Mindezek eléréséhez a 2021-es Társadalmi Világfórumon részt vevő mozgalmak úgy döntöttek, hogy a közeljövőre kialakítják a közös tevékenységek globális napirendjét. Ennek alapján a Magyar Társadalmi Fórum kidolgozza és közzéteszi hazánk részvételének módját és eseményeit s mozgósít a jövőben szervezendő programokra..

2021. február 6.

Magyar Társadalmi Fórum

Kategória: Nincs kategorizálva | Tájékoztató a Társadalmi Világfórumról -sajtóanyag bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A Társadalmi Világfórum (TVF) szociális, béke és környezetvédelmi mozgalmainak Nyilatkozata 2021

Egy új évtized kezdetekor a világméretű Covid-19 járvány továbbra is életeket követel, és világszerte pusztítja a gazdaságokat. A vírus hatása, és az egyre súlyosbodó éghajlati vészhelyzet mindenütt növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Mindkét válság leküzdése az Emberiség túléléséért, életünkért és a megélhetésünkért, a tisztességért és az emberségért folytatott harc. Ez az év kritikus lesz mindkét válság kezelésében.

A világ népi mozgalmai már múltban is felvetették a rendszerváltás szükségességét; milliók életét javították, főleg a marginalizált többségek életében. Például a munkások; a nők; a társadalmi igazságosság; a rabszolgaság-ellenesség és az antirasszizmus; a felszabadítás; a béke; az ifjúság; a környezetvédelem, az ökológia; a földművelők és az őslakosok mozgalmai sokszor idéztek elő történelmi változásokat

Ma egyesítenünk kell erőinket, hogy még jelentősebb mozgalmat hozzunk létre, mert az emberek és a természet közötti megromlott kapcsolatok, a kapitalizmus, a patriarchátus, a rasszizmus és a gyarmatosítás okozta régi problémákon felül további, még nagyobb kihívásokkal kell szembenézünk. A mai mély, és sokoldalú válságokat a gazdagság és a hatalom rendkívüli koncentrációja, a munka és a megélhetés bizonytalansága, a közegészségügyi rendszer kudarcai, a Covid-járványra adott tekintélyelvű, és sokszor militarista válasz, valamint a régi és az új manipulatív információs technikák használata jellemzi.

A megoldásokat csak a különböző regionális és területi cselekvési szintek kialakításával lehet megtalálni és megvalósítani: a helyi szinttől a globális szintig. A változásoknak alulról kell kiindulniuk, az emberek és szervezeteik támogatásával. Ebben az összefüggésben fel kell ismernünk, hogy valamennyi, különböző tárgyú szakterületünk egybekapcsolódik, összefügg: a béke nem érhető el a környezet védelme nélkül; a gazdasági kapcsolatok nem állíthatók helyre társadalmi igazságosság nélkül; a környezet nem tartható fenn a társadalmi természetfelfogás radikális megváltoztatása nélkül; a béke pedig nem valósulhat meg a társadalmi igazságosság és monetáris rendszerünk átalakítása nélkül. Enélkül az egyoldalú hatalom- és nyereségvágy továbbra is sértené mindannyiunk érdekeit.

Ezért elkötelezettek vagyunk egy széles körben megalapozott mozgalom kiépítése; a társadalmi, az ökológiai, és az osztályok közötti gazdasági és politikai egyenlőség jegyében, és alapvető értékként elismerve a Föld és a természet önálló jogait, valamint a közösségek részvételi demokráciáját. A különféle kezdeményezések összekapcsolásával a hétköznapi emberek és a mindennapi élet aggodalmaival kívánunk foglalkozni annak érdekében, hogy megelőzzük az Emberiség háborúk, éhség és ökológiai katasztrófák miatti pusztulását.

Mind a vidéki, mind a városi közösségekben fontosak azok a helyi kezdeményezések, amelyek lehetővé teszik a helyi lakosság számára, hogy ellenőrizhessék a föld, a lakhatás és egyéb erőforrások hasznosítását. Ez biztosítaná a megélhetést, lehetővé téve a jólétet. Ilyen kezdeményezések az független élelmiszerellátás és az agroökológia, a kölcsönös segítség-nyújtás, amelyek erősítik egymást mind válság idején, mind a jobb jövőben; mind vidéken, mind a városokban; valamint együttműködés alakulna ki a demokratikus gazdaság formáinak létrehozása, a helyi gazdaságok megerősítése érdekében.

Ennek elérése érdekében a 2021-es Társadalmi Világfórumon résztvevő mozgalmak úgy döntöttek, hogy a közeljövőre nézve kialakítják a KÖZÖS TEVÉKENYSÉGEK GLOBÁLIS NAPIRENDJÉT, kezdve az április végi és május első heteire tervezett, az általános leszerelést, valamint a társadalmi igazságosságot és a természet használatának átalakítását követelő mozgósításokra.

Kiemelten az alábbiakat követeljük:

1. Egyetemes tűzszünetet minden katonai konfliktusban, minden katonai kiadás radikális csökkentését, általános nukleáris leszerelést; továbbá az egy főre eső nagy energiafogyasztás radikális csökkentését.

2. Az élet védelme mindenütt a Covid-19 vakcinákhoz és gyógyszerekhez való ingyenes hozzáférés, valamint a mindenki számára egyenlő, minőségi egészségügyi szolgáltatások révén. Küzdelem a gyógyszeripari szabadalmi jogok ellen, amelyek léte egyfajta egészségügyi apartheidhez vezetnek. A világjárványra közösségi alapú megoldások támogatása. Az élővilág védelme az új vírusok és a jövőbeni járványok megelőzése érdekében.

3. Véget kell vetni a megszorításoknak, különösen a közszolgáltatások, a szociális biztonság területén, megállítva a jólét csökkenését, megszüntetve a jogtalan magán- és állami adósságokat a globális Délen, éppúgy, mint a globális Északon!

4. Le kell állítani a közjavak, a víz, az állatok, a növények, az élelem, a talajvíz, az erdők, a folyók, a tavak, a strandok, az ásványi anyagok, de a munkafeltételek, az oktatási-, egészségügyi-, a kulturális szolgáltatások és a természeti javak kereskedelmi áruvá változtatását!

5. A gazdaságnak az egyének jogos szükségletei kielégítésére kell irányulnia, nem a profitra. Ezért: nemet mondunk az igazságtalan „szabadkereskedelmi” megállapodásokra! Támogatjuk a transzformatív gazdaságot, a tisztességes kereskedelmet és a kölcsönösen előnyös nemzetközi megállapodásokat, kivéve az úgynevezett “szabadkereskedelmi” megállapodásokat, és befektetési rendszereket, amelyek a gazdag országok és a befektetők hasznát, javát szolgálják.

6. Nemet mondunk a nacionalista, identitási félelmek felbujtására, a rasszista vagy vallási gyűlöletbeszédek és idegengyűlölet elterjedésére, valamint a bűnbakképző ellenségképekre, amelyek egy új hidegháborús forgatókönyvhöz vezettek! Nemet a szankciókra, mint a katonai akciók egyik gazdasági eszközére!

7. Szüntessék meg az államok és a magánrendőrségek általi, a társadalmi mozgalmak, a terület-, a természeti és az emberi jogok védelmezőivel szembeni elnyomást, tiszteletben tartva a békés nézeteltéréshez való demokratikus jogot! Elítéljük a környezetvédelem és a jogvédők aktivistái elleni gyilkos merényleteket és igazságot követelünk nekik!

8. Támogatjuk az ökológiai demokráciát és a közösségekben való részvételt, valamint az önrendelkezési jogot minden nép számára, belefoglalva az teljes felhatalmazást, pl. a függetlenségen és az természetkímélő mezőgazdaságon alapuló élelmiszeripar fejlesztését, különösen az őslakos közösségek, a nők és az összes elnyomott nép számára!

9. Fordítsunk kiemelt figyelmet és támogatást a migránsok számára azáltal, hogy a városokban vallási szentélyeket hozhassanak létre az egész világon, és regionális szintű különleges szerveket alapíthassanak a bevándorláshoz való joguk védelme érdekében.

10. Demokratizálni kell a tudományos és a technológiai kutatás terét, a kulturális meg-nyilvánulásokat a művészetekben, a tudományokban és a hagyományos egészségügyben, ideértve a szellemi tulajdon és a szabadalmi eljárások megszüntetését is.

11. Építsünk társadalmi és ökológiai hidat a kistermelők, kézművesek és ipari munkások közé, életük méltóságát megteremtve, a kölcsönösen előnyös kapcsolatok kialakításával a vidéki és a városi gazdaság között. Fejlesszük, és aknázzuk ki a fenntartható, megújuló energiával kapcsolatos technológiákat, demokratikus felügyelet és irányítás alatt.

12. Támogatjuk minden nép függetlenséghez és önrendelkezéshez való jogát, különös tekintettel a szaharai és a palesztinai népre.

13. Sürgősen szükségünk van egy, a nemzetközi áruházláncokat szabályozó törvényre, amely a multinacionális vállalatokat kötelezi a munkajog, a társadalmi és ökológiai normák érvényesítésére.

14. Teljes szolidaritást az elnyomás előtt álló aktivistákkal mindenütt, Nyugaton és Keleten, Északon és Délen!

Különösen azt szeretnénk javasolni a 2021-es Társadalmi Világfórumon résztvevő valamennyi mozgalomnak és tagjainak a világon bárhol, hogy dolgozzanak ki cselekvési programot a béke, a társadalmi- és ökológiai igazságosság kialakítása érdekében, április 17-től május 1-ig.

Április 17. – a Földműves-harc Nemzetközi Napja,

Április 22. – a Föld Nemzetközi Napja,

Április 26. – Csernobil Nemzetközi Napja

Április 30. – a katonai kiadások globális akciónapja (GDAMS), beleértve a nemzetközi katonai bázis-ellenes tüntetéseket,

Május 1. – A Munka Nemzetközi Ünnepe a társadalmilag igazságos és méltóságteljes munkáért.

A Davos-i fórum hagyományos ellenzéseként felhívunk mindenkit május 15-ére, az egészséghez és a szociális védelemhez való jog iránti átfogó mozgósítására, hogy ellensúlyozzuk a május 25-28-án Szingapúrban ülésező Gazdasági Világfórum neoliberális napirendjét.

Javasoljuk továbbá, hogy folytassuk erőfeszítéseink további egyesítését az alábbi alkalmakkor:

Március 8. a nők jogainak nemzetközi napja

Április 7. – Egészségügyi Világnap

Június 5. – a környezetvédelem világnapja,

Augusztus 6. – Hirosima napja,

Szeptember 28. – a biztonságos abortuszok nemzetközi napja,

Október 2. – Az erőszakmentesség nemzetközi napja, Gandhi születésnapja,

Október 7. – a tisztességes munka világnapja,

Október 16. – ENSZ étkezési napja

November 20. – a brazíliai fekete tudatosság nemzeti napja

November 29. – a palesztin néppel való szolidaritás nemzetközi napja.

Az akciónapok és -hetek mellett elkötelezzük magunkat, hogy olyan szervezeteket és hálózatokat építünk fel, amelyek az ebben a nyilatkozatban megfogalmazott közös ügyeket követik. Különösen üdvözöljük a népszerű oktatási együttműködés folyamatos koordinációját a közös cselekvés globális menetrendjének támogatása érdekében. Örömmel fogadjuk a régi és új kezdeményezéseket is, amelyek a helyi szomszédságoktól a világméretű hálózatokig minden szinten összefognak. Készek vagyunk egyesülni a sokféleségben, és betölteni azt a történelmi szerepet, amelyet korunk megkíván.

***************************************************************************

Elfogadták az alulírott szervezetek, és a Szociális, Béke és Környezetvédelmi Mozgalmak Közgyűlésének résztvevői a 2021. évi Társadalmi Világfórumon.

2021. január 30 -án.

Angolból fordította: Debreceni János

Kategória: Nincs kategorizálva | A Társadalmi Világfórum (TVF) szociális, béke és környezetvédelmi mozgalmainak Nyilatkozata 2021 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

DECLARATION FROM THE ASSEMBLY OF SOCIAL, PEACE AND ENVIRONMENTAL MOVEMENTS OF THE WSF 2021

As we start a new decade, the global Covid-19 pandemic continues to claim lives, and devastate economies globally. The impacts of the virus and the worsening climate emergency are increasing social inequalities everywhere. Fighting both crises is the fight for survival of humankind, our lives and our livelihood, for decency and humanity. This year is crucial to address both crises.

In the past popular movements have put forward the need for a system change; they have improved the lives of millions, especially of the marginalized majorities. For example, the labor, women’s, social justice, anti-slavery and anti-racism, liberation, peace, youth, environmental, ecological, peasant and indigenous movements have many times achieved with their struggles historical changes.

Today we need to join our forces to forge an even stronger movement because on top of the old problems caused by harmful relations between humans and nature, capitalism, patriarchy, racism and colonialism we are faced with even greater challenges. The deep and multi-faceted crises of today are characterized by extreme concentration of wealth and power, precariousness of work and livelihoods, failures of the public health system, authoritarian and many times militaristic response to the Covid pandemic and manipulation by the old and new information technologies.

Solutions can only be found and implemented by articulating the different regional and territorial levels of action: from the grassroots to the global. Changes should come from below, supported by people and their organizations. In this context we have to realize that all our different thematic areas of specialization are inter-connected: peace cannot be achieved without the protection of the environment and economic relations cannot be restored without social justice; the environment cannot be preserved without a radical change in the social imaginary and peace cannot be achieved without social justice and the transformation of our monetary system. Otherwise the one-sided power and profit motive would harm the interests of all.

That’s why we are committed to building a broad-based movement for social, ecological, economic, and political transition with intersectional equality, recognizing the rights of the Earth, nature and community participation democracy as core values. By binding the different initiatives together we want to address the concerns of common people and everyday life in order to prevent humankind from experiencing devastation by wars, hunger and ecological catastrophes.

Local initiatives in both rural and urban communities that enable local populations to take control of land, housing and other resources are important. This gives access to making a living enabling a buen vivir, a good life. Such initiatives are food sovereignty and agroecology, mutual aid to help each other in both times of crisis and in a better future both in the countryside and the towns and to build democratic economic forms of cooperation to strengthen local economies.

In order to achieve this, the movements participating in the World Social Forum 2021 have decided to establish, for the coming future, a GLOBAL AGENDA OF COMMON ACTIONS, starting with mobilizations at the end of April and in the first weeks of May demanding Universal Disarmament for Social Justice and an Ecological Transition, highlighting the following demands:

1. A universal cease fire in all military conflicts, a radical reduction of all military spending, a general nuclear disarmament and a radical reduction on big per capita energy consumption.

2. Protection of life everywhere through free access to Covid-19 vaccines and medicines as well as equal, quality health services for all. Fight against corporate patent rights that leads to a sort of health apartheid. Promotion of community-based solutions to the pandemic. Protection of wildlife to prevent new virus and future pandemics to emerge.

3. End austerity, especially shrinking public services, social security and welfare, and abolish the illegitimate debts, private and public, in the global South as well as in the global North!

4. Stop the commodification of commons, water, animals, plants,food, water tables, woods, rivers, lakes, beaches, minerals, but also of working conditions, education, health, culture and nature!

5. Economy must respond to the legitimate needs of individuals and not profit. Therefore: no to unjust free trade agreements. Promote transformative economy, fair trade and mutually beneficial international agreements instead of so-called “free trade” sell-outs and investment regimes that benefit investors and rich countries. 

6. No to inciting nationalist identity fears and to proliferation of racist or religious hate-speeches and xenophobia, and against scapegoating enemy images which have led to a new Cold War scenario! No to sanctions as an economic tool for military actions. 

7. Stop repression by states and private militias of social movements and defenders of territory, nature and human rights, respecting the democratic right to dissent peacefully. Condemn and demand justice for the murders of environmental and rights activists.

8. Promote ecological democracy and participation in the community and the right to self-determination for all peoples, including comprehensive empowerment, e.g. by developing food based on sovereignty and agroecology, especially of indigenous communities, women, and all oppressed peoples!

9. Give particular attention and support to the migrants by creating sanctuary cities all over the world and special commissions on a regional level to protect their right to mobility.

10. Democratize spaces for science and technological research, cultural cultural expression in arts, sciences, and traditional healthcare, including abolition of intellectual property and patent regimes.

11. Create a social and ecological transition by dignifying the life of small farmers, craftsmen and industrial workers, establishing a mutually beneficial relationship between rural and urban economies. Develop and harness sustainable renewable energy technologies under democratic governance.

12. We advocate for the right of all peoples to sovereignty and self-determination, particularly of the Saharawi people and the people of Palestine.

13. We urgently need an international supply chain law that obligates multinational corporations to enforce labor law, social and ecological standards.

14. Full solidarity with activists facing repression everywhere, in the West     and the East, the North and the South! 

In particular we want to suggest to all movements participating in the World Social Forum 2021 and all others around the world to form an action period for peace, social and ecological justice and transition, from 17 April to 1 May.

17 April – International Peasant Struggle Day,

22 April – International Mother Earth Day,

26 April – International Chernobyl Day

30 April – Global Days of Action on Military Spending (GDAMS) including International Anti-Military Base protests,

1 May – International Workers’ Day: For socially just and dignified work

In the tradition to oppose the Davos forum, we call for 15 May a day of action for universal mobilization for the right to health and social protection to counteract the neo-liberal agenda of the World Economic Forum convening 25-28 May in Singapore.

We suggest also that we continue to combine efforts further on such occasions as:

8 March International Day for the Rights of Women

7 April – World Health day

5 June – World Environment Day,

6 August – Hiroshima Day,

28 September – International Safe Abortion Day,

2 October – International Day of Non-Violence, Gandhi’s birthday,

7 October – World Day of decent work,

16 October – UN food day

20 November – National Day of Black Awareness in Brazil

29 November – International Day of Solidarity with the Palestinian People.

Besides the action days and weeks, we commit ourselves to build together organizations and networks that pursue the common causes expressed in this declaration. We especially welcome continued coordination of popular educational cooperation to support the Global Agenda for Common Action. We also welcome old and new initiatives to converge on all levels from local neighborhoods to global networks. We are ready to unite in diversity and play the historical role our times demand.

Adopted by the undersigned organisations and participants of the Assembly for Social, Peace and Environmental Movements at World Social Forum 2021.

30 January 2021

Signed by 

Organisations:

06600 Plataforma Vecinal y Observatorio de la Colonia Juárez, Mexico

Activists for Peace, Sweden

AFAPREDESA – Association of the Families of Sahrawi Prisoners and Disappeared, West-Sahara

AlfaQuebec Projetos Sociais – Grupo Sistemas Complexos e Inteligência Coletiva, Quebec, Canada

Alliance of Labour and Solidarity (former Czech Social Forum), Czech Repubilc

Association des Familles des Prisonniers et Disparus Sahraouis-AFAPREDESA, Sahara Occidental/Western Sahara

ATTAC Hungary Association, Hungary

Central and Eastern European Alliance for the Solidarity with the Saharawi People, Budapest, Moscow, Ljubljana

Coletivo resistência e Luta no Judiciário, Brazil

Culture of Peace, Germany

Confederación Intersindical, Spain

Confederación Nacional de Cooperativas para la Emancipación, Mexico

Centro de Estudios Estratégicos Nacionales, Mexico

Defraudados en Santander México, Mexico

Dynamique Sociale Sahraouie – Sahara Occidental/Western Sahara

ECOMUNIDADES, Red Ecologista Autónoma de la Cuenca de Mexico

Fundación Latinoamericana de Apoyo al Saber y a la Economía Popular, Mexico

Frente Amplio Sindical Unitario FASU, Mexico

Grupo de los Cien, Mexico

HunabKu, Mexico

Instituto Cidades Sustentáveis, Brazil

Instituto Mexicano de Gobernanza Medioambiental AC, Mexico

Intersindical Valenciana, Spain

LATINDADD, Peru

Organization of non violence in western Sahara, Western Sahara

Prague Spring 2 – network against right-wing extremism and populism, Europe

Red Universidad y Compromiso Social de Sevilla, Spain

SEFRAS – Serviço Franciscano de Solidariedade, Brazil

Sindicato de Telefonistas de la República Mexicana, Mexico

The Jus Semper Global Alliance, United States

UJSARIO – Saharawi Youth Union, West Sahara        

UNEGRO – Black Union for Equality of Brazil, Brazil

Vasudhaiva Kutumbakam Network – Comprehensive Democracy Forum, Finland-India-Nepal-Sweden

Women’s Collective, India

Individuals (organisation for identification purposes only)

Alexandre Braga, Brazil – Unegro Brasil

Ajay K Jha, India

Azril Bacal Roij, Sweden – Amigos de la Tierra-Uppsala, IPB, IRIPAZ

Deo Kumari Gurung, Nepal – South Asian Dialogues on Ecological Democracy (SADED-Nepal)

Bachir Moutic, Sahara Occidentalm – AFAPREDESA 

Cândido Grzybowski, Brazil – IBASE – Instituto Brasileiro de Análises Sociais e Econômicas

Cecilia Casin – Red humanista por la renta básica universal

Carlos Tiburcio, Brazil – IPS Inter Press Service / CI-FSM

Deo Kumari Gurung, Nepal – South Asian Dialogues on Ecological Democracy (SADED-Nepal)

Dorothy Guerrero, UK – Global Justice Now

Eduardo Missoni, Italy – saluteglobale.it

Fabiana Sanches-Urbal, Brasil, SEFRAS – Servicio Franciscano de Solidariedad

Francine Mestrum, Belgium

Giselle el Raheb, France – Mouvement de la Paix

German Niño – Corporacion Ciase – Latindadd – Fospa

Henning Zierock, Germany/Int’l – Culture of Peace

Hugo Moyano – Red Humanista por la Renta Basica Universal

Jan Kavan, Czeck Republic – Association of Labour and Solidarity (SPaS)

Jennifer Lingerfelt de Araujo Carneiro, Brazil – Ação popular socialista

José Enrique González Ruiz, Mexico – Profesor de la UNAM

Juliana Rosa, Brazil – Fórum Popular da Natureza – Núcleo Bahia

Katie Conlon, USA – Portland State University 

Laura Beatriz Teresa Collin Harguindeguy, Mexico – COLTLAX

Leo Leguizamón, Argentina – RHRBU – Red humanista por la renta básica universal

Marko Ulvila, Finland – Finnish Social Forum

Marta Benavides, El Salvador – SIGLO XXIII 

Matyas Benyik, Hungary – member of the Organizers for the Left (SZAB)

Miguel Valencia, Mexico – ECOMUNIDADES, Red Ecologista Autónoma de la Cuenca de México

Miguel Alvarez, México – SERAPAZ 

Mira Shiva, India – Initiative for Health & Equity in Society

Mirek Prokeš, Czech Republic – UNITED for Intercultural Action

Miroslav Prokeš, Czech Republic – Defence for Children International (DCI) – Czech section

Monica Romero, Colombia – Red  transfronteriza de arte, educación y autogestión

Patricia Gutiérrez Otero López, Mexico – Descrecimiento México

Péter Farkas, Hungary- Karl Marx Society

Ritu Priya, India – Health Swaraj

Rahma Hassan. USA – Never Again

René Coulomb, Mexico – Taller de Urbanismo Ciudadano

Soledad Rojas Ruiz, Chile – CEAAL Chile, GAFA, ONG Caleta Sur

Tord Björk, Sweden – Aktivister för fred

Uma Shankari Naren, India – Swadeshi Trust

Uddhab Pyakurel, Nepal -Nepal Social Forum

Vera Zalka, Hungary – ATTAC Hungary 

Vijay Pratap, India – Samaajwaadi Samaagam

Ville-Veikko Hirvelä, Finland – New Wind Association

Vivek Babu Girija, India- M S Swaminathan Research Foundation & Promote Linguistic Equality Platform

Yogendra Vijay Dahal, Nepal – Environmental Coalition

Zeno Bernhard, France – Attac

Documents used in the process of making the declaration 

Remarks: the above text is translated into French, Spanish and Portugese and available here:https://docs.google.com/document/d/1aZBG1QFFJR3JrjfNt7-EM3A4jTstZpiqqHKJUr2itO0/edit

Other translations of the declaration will follow soon.

The Declaration is open for co-signing at this form: https://bit.ly/3pBShJd

Kategória: Nincs kategorizálva | DECLARATION FROM THE ASSEMBLY OF SOCIAL, PEACE AND ENVIRONMENTAL MOVEMENTS OF THE WSF 2021 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Struggle in Hungary for social and civil rights

To better understand the current situation, we have to go back to 2010, when the newly elected government introduced measures to systematically undermine the rule of law, democracy, media pluralism, human rights, and independent institutions such as the judiciary.

Since 2010, under the government of the right-conservative Fidesz party, Hungary has experienced a serious backsliding in democracy and the rule of law, raising European and international concern. In its striving to achieve boundless power, the government has systematically dismantled the institutions of checks and balances, through such means as limiting the competences of the Constitutional Court and generally weakening the judiciary, curbing press freedom through media regulations and control of ownership, and taking central control over public education. This is coupled with a lack of transparency in public spending, the building of a clientele of government-friendly oligarchs and a weakening of social policies, leaving the vulnerable completely helpless. In this atmosphere, civil society organisations (CSOs) are among the few remaining independent voices that are not under the direct control of the ruling elite.

After a relatively quieter 2016, the anti-CSO campaign heated up again at the beginning of 2017, when the government announced its plans to ‘regulate’ the ‘foreign funding’ of CSOs

The government’s anti-CSO campaign went still further in early 2018 when plans to develop a legal package supposedly to curb illegal immigration, dubbed ‘Stop Soros’, were announced. Philanthropist billionaire George Soros and his concept of open society has for a long time been a target of propaganda. The tactics worked: in April 2018 Fidesz won the elections again with a two-thirds majority. This result has again shown the deep division within Hungarian society, which is polarised on political party lines, with neither side really willing to enter into dialogue with the other.

We must not forget that the actions of the Hungarian government, including the legal changes to limit human rights and democratic institutions and the deterioration of civic space, are happening in an EU member state. CSO leaders have not been imprisoned or killed in Hungary under this regime yet, but other measures are being taken to silence them.

In the wake of the Prague Spring/European Forum webinar held on 5-6 December 2020 the Hungarian Social Forum was relaunched. The online conference took place via Zoom conference on 16th January 2021 with the aim to mobilize the progressive Hungarian civil society organizations for the upcoming virtual World Social Forum. There were a dozen organizations/networks with 29 participants at the renewed HSF event.

The current crisis, intertwined with the Covid 19 epidemic, calls into question the viability of neoliberal capitalism. The search for directions is intensifying. The ongoing WSF has to link social forum movements in the following areas:

1.) Avoidance of nuclear destruction, disarmament, elimination of wars;

2.) Addressing the threat of a climate catastrophe;

3.) Easing the social inequalities, rejecting neoberal economic policies, prioritizing community ownership and local production.

The rise of social tensions has been rooted in the strengthening of the far right in many countries, both in the center and on the periphery. In this situation, organizations that are progressively critical to capitalism, the environment, social problems, gender equality and freedom, the far right, and xenophobia are looking for each other again.

We hope that the 20th meeting of the WSF will give new impetus. This time, forms of cooperation are going to be modernized and to strengthen their capacity for action.

Matyas Benyik, President of

ATTAC Hungary Association

benyikmatyas@gmail.com

Remark: The above speech was delivered on 28 January 2021 at the WSF seminar entitled “International experience of struggles for social and civil rights: problems of its application to Russia and other post-soviet countries”

Kategória: Nincs kategorizálva | Struggle in Hungary for social and civil rights bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A szegénység mozdulatlan tömbje – Új Egyenlőség Piros Podcast

Zajlanak ma is szegénységkutatások, de egymástól elszigetelten, és az eredményeiket nem használja fel a politikai döntéshozatal, összegezhetjük Bass László szociológus, egyetemi oktató, szegénységkutató véleményét, akit sokan a Szociopoly nevű érzékenyítő, felvilágosító társasjáték megalkotójaként és propagálójaként is ismerhetnek.

Az Új Egyenlőség e heti piros podcastja számára készült beszélgetésben Bass László arról beszélt, hogy az előző évtized második felének gazdasági növekedése szinte érintetlenül hagyta a társadalom legszegényebb rétegeit, és feltehetően ebben az elméletileg javuló időszakban is a társadalom mintegy 40 százaléka élt és él most is a létminimum alatt. Nem változott a szegénység területi eloszlásának több évtizedes mintázata sem, amihez az is hozzájárult, hogy a szegényeket megcélzó, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését szolgáló pénzbeli juttatások nem emelkedtek, a jóléti szolgáltatások pedig néhány kivétellel inkább leépültek.

https://anchor.fm/ujegyenloseg/embed/episodes/A-szegnysg-mozdulatlan-tmbje-ephied/a-a4faron

Ez a helyzet tovább romlott a koronavírus-járvány idején, amikor nem csak foglalkoztatási nehézségek és a pénzbeli juttatások változatlansága, de a megmaradt önkormányzati szociális szolgáltatások elérhetetlenné válása, és az egyelőre csak megbecsülhető mértékű iskolai lemorzsolódás is sújtja az eleve legrosszabb helyzetben élő embereket, családokat. Bass László véleménye szerint számos területen hosszabb távú programok elindítása lenne nélkülözhetetlen, ám a markáns társadalompolitikai irányváltáshoz szükséges politikai akarat nagyrészt azért hiányzik, mert a kiszolgáltatottság a politikai manipuláció táptalaja, amelyről a hatalom birtokosai nem szívesen mondanak le.

Forrás:https://ujegyenloseg.hu/a-szegenyseg-mozdulatlan-tombje/

Kategória: Nincs kategorizálva | A szegénység mozdulatlan tömbje – Új Egyenlőség Piros Podcast bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Droppa György: Relativising the Holocaust

Droppa György

We live in an age when politicians are using historical analogies almost daily. The people of Facebook also refer daily to the period before and after World War II. This happens not only because of the similarities, but also because government policy and history education is often relativizing history in a shameless way. They only want to remember the good days,  and forget everything shameless.

Let me start with an example. Before the 2018 elections, Prime Minister Viktor Orbán was speaking in front of a crowd of about 50.000 followers, at March 15, during a national holiday, remembering the 1848 revolution, on a so called Peace Procession.

He declared, that we Hungarians, we love freedom, so we “sent home the Turkish Sultan with his Janissaries, the Habsburg Emperor with his labancas ( a pejorative word for Austrians loyal to Emperor,) and the Soviets with their comrades.”

This is an old trick, as even the pharaohs already knew that the vulnerable people love to be promised protection while being glorified. Viktor Orbán’s historical analogies, on the other hand, are false in all three cases, and we must not go past them.

The Turks were driven out by Prince Eugene of Savoy, in the battle of Zenta at 1697, after they defeated the uprising in Hegyalja organized by the Kurucs, (Hungarian freedom fighters, not willing to pay tax to the Austrian emperor) and two years later Emperor Lipot concluded the peace of Karlóca with Mustafa II., according to which the Hungarian and Croatian territories came under Habsburg rule. It must be, and obviously a coincidence, that Orbán had forgotten why is there a monumental equestrian statue of Eugene Savoy in the most impressive square of the Buda Castle, overlooking the Danube, less than one hundred meters from his office.

The second statement of Orban, that the Hungarians had fired the Austrian Labancs, is also nonsense.  As Hungary lost the First World War, together with the Austrians and the victory of the great powers resulted not only in the dethronement of the Habsburg House, but in the Treaty of Trianon. (Treaty of Paris.) The fragmentation of historical Hungary can hardly be described as a success over the Austrian Empire. It was also a fact that the national separatist aspirations of the countries around today’s Hungary were largely fueled by the nationalities. Hungary lost more than two third of its territory, so that fact be explained as a victory?

The Soviets and their comrades were also not expelled by the Hungarians, but by the strongest actors in the world. At Malta, Bush and Gorbachev agreed and signed on December 3, 1990, concluding the Yalta world order. At that time, as a continuation of the Helsinki process and various arms reduction negotiations, they agreed to release the Soviet Union’s Eastern European allies, and as a result, Soviet troops withdrew not only from Hungary but from all the former Eastern European socialist countries

Orbán also said that George Soros (Jewish American businessman) is trying to build a new empire over us, and after the election they will take a revenge. Since then, their satisfaction is already visible, mostly against the Hungarian Academy of Sciences and universities. Even Erdoğan may envy these steps. He also has an excellent relationship with his followers, who attacked the protesters after the Taksim Square protests and the true followers rushed into a party office. They were the ones who wanted deaths for the “coupists” in groups of thousands. The crowd, as if programmed, chanted, “If you say let’s hit, we’ll hit, if you say let’s kill, we’ll kill!” A logical answer could be that the angry cries of the god-given people should not be taken seriously. But in a civilized country, (A Member country of the EU.) is it accepted to put the pictures of George Soros on giant posters,  saying we will protect you from Soros, and the other devil, called Brussels? So it should come as no surprise that her government servants, with some course historians, even relativize the Holocaust? After all this, one cannot be surprised, when Szilárd Demeter ministerial commissioner declares ,that George Soros, the “liberal Führer” is the one who would lock Christians in a gas chamber. And this was not the first such manifestation of Demeter. A few months earlier, he likened Angela Merkel’s statement calling for the rule of law in Hungary and Poland to the “Blitzkrieg” of World War II.

After all this, it doesn’t even sound special when Tamás Deutsch, head of the presently governing Fidesz delegation to the European Parliament, likened remarks on the leader of the European People’s Party, Manfred Weber? His argument was, that Weber is of the Gestapo and ÁVÓ. (The intimidating Hungarian State Secret Police organisation from the beginning of the ’950-es.) Can any of you imagine what these people say and think about communists, especially when they are of Jewish origin?

O, I don’t want to forget about Peter Hoppál, a remarkable gentleman, a parliamentarian, who represent our country also at the Council of Europe, he tries to call the opposition Communist and Nazi at the same time. He uses an old Pavlovian reflex: as it is believed and  it is necessary to successfully attack opposition parties. It is believed that scum, filth, and slander can lead to leading results.

Péter Hoppál, for example, recently compared the agreement on the cooperation of opposition parties, to the Molotov-Ribbentrop Pact.

These wonderful men wanted to place a statue in Freedom Square, where the Soviet heroes` monument and the American embassy are located. The statue was completed but they could not inaugurated because the protesting crowd prevented it several times. The crowd consisted mostly of those who still remember. The statue would have symbolized that Hungary is innocent, evil Germans are and were responsible for everything. They are only forgetting that, some peoples, victims of the Holocaust are still alive. They don’t want to remember, that in Hungary, the Hungarian parliament, ahead of the Jewish laws in Germany, passed laws to discriminate and deprive Jews of their properties, taking away their rights. Thus, they also forget that rural Jewry was collected in 56 days, ahead of German requests. The rest, we know, we will not forget what happened. We know about the transports, and we will not forget more than half a million fellow citizens. They know it also, but they are deliberately trying to forget about it. They are the ones who deliberately blur the sins of the past, pointing out to the Communists that they are the real culprits.

Thus, one should not be surprised about the at anti-migrantism, the discrimination against religious, and sexual minorities, and one should not be surprised at how many people who have previously said that politics is not for them, peoples with low status, they were the ones saying; it’s up to you gentlemen, ergo, we don’t go to the polls. But they did.

Remark: The above speech was delivered at the WSF Webinar on The Holocaust, Global Relations and rewriting of History on 27 January 2021

Kategória: Nincs kategorizálva | Droppa György: Relativising the Holocaust bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva