The European election results in Hungary show a restructuring of opposition

Current PM Viktor Orbán of Fidesz and ex-PM Ferenc Gyucsány of Democratic Coalition

As a result of the 43.36 percent Hungarian participation rate, the record voting of all previous EUP elections in Hungary, the right-wing FIDESZ-KDNP coalition obtained 52.14 percent (1,777,757 votes) and could send 13 members to the European Parliament. Prime Minister Orbán reiterated his previous performance (fortunately he could not increase it) and his power seems to be rock solid, but the triumph of the pan-European extreme right was lost, European conservatives, social democrats, liberals and greens consider Orbán as even more terrible than he actually is. Orbán`s Eastern European and Central European allies have generally weakened and are declining. The European conservatives and other moderate, albeit not so loud, have taken on Orbán’s perception while cursing the racist Orbán. Orbán agrees with the right-wing-liberal forces in which there is no dispute between them. No one wants “population change” (to use this Nazi concept …), refugees do not yet come, mass expulsions are going well.

Practically, we cannot talk about opposition in Hungary, as the neoliberal capitalist economic policy of PM Orbán has been made known to neoliberal constraints by politicians who have become neoliberal; and the anti-fascist opposition tried to give the fascist response to the hysterics of the influx of Ukrainian pensioners and Ukrainian migrant workers, as well as to the fascist hatred of the government. The opposition did the same thing as Fidesz does, namely it did not want to offer either an alternative or want to confront.

None of the opposition parties claimed that at least a few thousand refugees from the Middle East and Africa should be accepted in Hungary. All of the opposition parties were on the opinion that the border guard fence would be maintained or, at best, after initial uncertainties they remained in silence.

Solidarity and humanism, the left-wing idea of a community society, would have had to confront Fidesz with a total political confrontation. However, the task was very simple because the opposition would have been right! It is not possible to argue with the facts, and Fidesz’s lies could be unmasked on every front, and even the huge media dominance of the government parties could not compensate for the truth. Instead of a massive left-wing opposition we could see a right-wing opposition!

All self-conscious democrats blew up when the opposition – instead of putting the program for management of the social crisis into the discourse and propagating the (never-existing) social program, they were busy with the efforts how to achieve a partnership with the Movement for a Better Hungary, i.e. the Nazi Jobbik. That’s the reason why Jobbik was cleaned up from its extremists who established the Our Homeland Movement (MHM) a year ago.

The second place of EUP elections went to the Democratic Coalition (DK) list led by Klára Dobrev, wife of Ferenc Gyurcsány’s party president with 16.3 percent of the votes (554,286 votes). With this result, DK can send 4 MEPs to the European Parliament, two MEPs more than 5 years ago. The party of Gyurcsány and Dobrev won the opposition audience’s sympathy because it was unforgiving, so to say, to hate Orbán. But we know that DK -to put it mildly- has never been and is not a left-wing at all, but a fully (neo)liberal party.

The third place is won by the Momentum Movement, which was surveyed by the poll researchers around the 5 percent threshold, at 5-7 percent, in the last research before the election. But the Momentum Movement not only got in the EUP, but with its 9.92 percent result (338,314 votes), two new MEPs, namely Katalin Cseh and Anna Donáth can be sent to the European Parliament. The great success of Momentum is mainly due to the infinite demand for (young) “new faces”, as well as to the fact that suspicion of its collusion with the Orbán apparatus has never been touched.

Making the Momentum’s result even more interesting is the fact that the green party Politics Can Be Different (LMP) polled between 4 and 6 percent by the public opinion polls has not even reached the threshold, but with its 2.2 percent result (with 74, 554 votes) it was brutally defeated. In addition, we have to remind you that LMP achieved the best results of its history at the last Hungarian parliamentary election just a year ago. On top of that it is worth mentioning that LMP was preceded also by the extreme right Our Homeland Movement (MHM) with 3.33 percent (with 113,529 votes). MHM was established from the membership of the far-right Jobbik just a year ago, reopening of racism to our public debate.

Even the Hungarian Two-Tailed Dog Party using absurd humor and community ativism as an internal policy tool has got better results than LMP (89,635 votes, 2.63 percent). By the way, the public opinion polls company Median in its recent research measured László Toroczkai’s MHM party at 2 percent and the Two-Tailed Dog Party at one percent.

Among the nine registered Hungarian parties the last place went finally to Gyula Thürmer`s Workers Party (Munkáspárt) with the acquisition of 0.42 percent of the votes (14,385 votes), which is very interesting in view of the need for the party to collect minimum 20,000 signatures for valid participation in the EUP elections.

Although the coalition of the Hungarian Socialist Party and Dialogue (MSZP-Párbeszéd) at last Sunday`s EUP election was slightly ahead of Jobbik. but their victory proved to be pyrrhic: only 6.68 percent of the votes (227,786 votes) were won by MSZP-Dialogue.

The far-right Jobbik party also fell enormously, and received only 6.44 percent of the votes (219,539 votes), which made the openly racist Our Homeland Party very close to MSZP-Párbeszéd.

With this above result, MSZP and Jobbik can send only one MEP each to the EUP, and Párbeszéd`s previous MEP Benedek Jávor, an environmentalist, must say goodbye to the Brussels politics, because he was the fourth in the MSZP-Dialogue list and it is not enough for him to get in the European Parliament. The MSZP’s board will decide this Saturday whether MEPs István Ujhelyi or Tibor Szanyi will receive the sole socialist mandate.

Finally, we can summerize the main reasons of the EUP election failure of the opposition as follows:

1.) There was no opposition, but only Fidesz like parties

Indeed, we cannot talk about opposition in Hungary, as the neoliberal capitalist economic policy of Orbán has been made known to neoliberal constraints by politicians who have become neoliberal; as well as the anti-fascist opposition, which had previously been an anti-fascist, tried to give a similarly fascist response to the hysteria against Ukrainian pensioners and Ukrainian guest workers. The opposition did not want to offer either an alternative, or wanted to confront Fidesz.

2.) Instead of left-wing opposition there was a right-wing opposition

Obviously, collaboration with Jobbik was a tremendous tactical error and just only further eroded the democratic opposition.

3.) There was no program for managing the social crisis

A social crisis management program should have been elaborated independantly of the the ruling regime`s propaganda, and only this kind of program could mobilize the majority of the people. This program could have been distributed, promoted, introduced, accepted and published among the people. Such a program currently does not exist. The elaboration of such a joint program is urged and encouraged by the European Left Party alone.

4.) Instead of collaboration of the opposition the expansion of democratic ideas and spaces are to be preferred

It is not the question of the cooperation to overcome the ruling Fidesz, but our main task is to unveil their lies and do not get defensive, we should begin to advertise our own social crisis management program. Particularly, it is a horrible idea and a dead-end to collaborate with Jobbik. This has led to the loss of many conscious, vertebrate, or most valuable, activists.

5.) There is no solution, but to change the opposition

With the current opposition, it is impossible to change the ruling government and we have to confess: it is even unnecessary. There is no need for a change of government if everything remained unchanged as it was in the past, and the new one would commit the same mistakes and sins in politics, economy and society.

Our task is to build up a new left, but the first thing to do is to replace the current incompetent opposition.

Budapest, 29 May 2019.

Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | The European election results in Hungary show a restructuring of opposition bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

European elections in 2019 in Hungary

The list of nine registered Hungarian parties participating on 26 May 2019 in the EUP elections and their main campaign slogans are as follows:

1. MSZP-PÁRBESZÉD (Coalition of Hungarian Socialist Party and Dialogue) Registered at the National Election Office on 22 April 2019 – 48 candidates

Social Europe, patriotism, environmental protection, opposition to Nuclare Power Plant Paks II. Single European Minimum Wage and Minimum Pension. Unfortunately, the campaign against Ukrainian guest workers is also under way.

2. MKKP (Hungarian Two-Tailed Dog Party) Registered on 22 April 2019 – 6 candidates

This is a funny, frivolous party, making jokes

3. JOBBIK (Movement for a Better Hungary) Registered on 22 April 2019 – 21 candidates

Action against Roma, halting migration

4. FIDESZ-KDNP (Coalition of Civic Alliance of Young Democrats and Christian Democratic People`s Party) Registered on 22 April 2019 – 63 candidates

Stop Brussels and migration, protect Christian Europe. With exception of Fidesz every party supports joining the European Public Prosecutor’s Office.

5. MOMENTUM Registered on 22 April 2019 – 21 candidates

European Union money is to be spent on hospitals, schools and roads.

6. DK (Democratic Coalition) Registered on 22 April 2019 – 36 candidates

European United States, European pensions. Anti-corruption action.

7. MI HAZÁNK (Our Homeland) Registered on 16 April 2019 – 63 candidates

Action against Roma, halting migration.

8. MUNKÁSPÁRT (Workers Party) Registered on 28 April 2019 – 5 candidates

Decent wages, secure predictable life, Hungarian agriculture, a Europe free of migrants!

9. LMP (Politics Can Be Different) Registered on 22 April 2019 – 28 candidates

It supports joining the European Public Prosecutor’s Office, made green proposals, action against Nuclear Power Plant Paks II. Except Fidesz every party supports joining the European Public Prosecuter`s Office.


The Hungarian member of the Party of the European Left, the Workers‘ Party 2006 is not running for EP elections this time. Instead they call to vote for the Socialist party (S&D) which is projected to gain 11% and 3 seats. Read here the cooperation agreement on the election campaign between the two parties with a focus on energy strategy. Please visit this link:

Title: Red lines in Europe. Flash mob in Budapest on 25 May at 3 p.m. We draw red lines against: Corruption, Energy Poverty, Climate Domino. Left side: Attila Vajnai, Chairman of European Left, Right side: Tibor Szanyi MEP of MSZP.

At the bottom of the picture:VOTE FOR THE LEFT!


The Hungarian prime minister Viktor Orbán launched Fidesz’s campaign for the 2019 European Parliamentary elections at the party’s official event held in Budapest in early April 2019. Orbán started his speech by responding to his party’s recent feud with its European political group, the European People’s Party and he said that their future cooperation depends on which way the group turns, and if it turns to the left, and towards the construction of a „Liberal European Empire”, then Fidesz will not follow them down that path. Orbán said he understands the voices urging them to quit the EPP, but he called for patience.

Orbán talked about Manfred Weber as well, and said it’s incomprehensible why they are in such good graces with socialist Frans Timmermans, who wants to „bring in migrants” and „destroy Christian culture”. Orbán has withdrawn his backing for Weber for the post of president of the EU Commission for the EPP after Orbán claimed that Weber repetedly insulted Hungary. Orbán said he would not back the EPP’s Spitzenkandidat, to lead the EU Commission, if Weber refused to support Hungary’s ruling party.

Orbán repeated his previous theory about the new political divide of Europe, saying politics is no longer about left or right, but pro- or anti-migration, as there are those who want to protect the Christian culture and those who push for a multicultural Europe.

Orbán talked also about his other theory, presented of course as facts – he stated that the „Brussels elite” want to create the United States of Europe, but this plan cannot be executed as long as there are strong nation-states, therefore they want to replace the population of Europe with migrants to destroy Europe’s Christian culture and weaken the nation-states. He said Europe is struggling with a cultural divide and identity issues, and the Brussels elite are threatening dissenters with financial retributions.

Orbán listed a number of results from public opinion surveys conducted by Fidesz think-tank Századvég, saying 80 percent of Hungarians want to protect Christian culture, and that a majority, 55 percent of Western Europeans want the same – „even if that number includes migrants,” he added. He also said that Hungarians want a strong Europe, but they have had enough of the state of affairs in Brussels – Orbán thinks all conflicts with the EU stem from the fact that Hungarians are „not willing to act the way Brussels dictates.”

Finally, Orbán announced his seven-step program to save Christian civilisation:

  1. The issue of migration shall be taken away from Brussels and handed over to the nation-states,
  2. No country shall be obliged to accept migrants,
  3. Nobody shall be allowed to enter Europe without valid documentation,
  4. Migrant-cards and migrant-visas shall be abolished,
  5. Brussels shall stop funding migration-aiding Soros-NGOs,
  6. Nobody shall be reprimanded for being Christian in Europe,
  7. All EU institutions shall be lead by anti-immigration leaders.

Thanks to the political system Orbán began building in 2010, his position is rock solid. As things stand now, his party will most likely receive at least 13 of the 21 European parliamentary seats. His regime’s only task is to minimize the damage caused by the Strache scandal by talking as little as possible about the Hungarian aspects of the case and spinning the events surrounding it in a way that actually strengthens the Hungarian government’s campaign slogans.

Fidesz’s ruling alliance with the Christian Democrats is on course for a bigger win than five years ago in Sunday’s European Parliament (EP) election, according to a survey by Nézőpont. The Democratic Coalition (DK), Jobbik and Socialist-Párbeszéd alliance are in a dead heat for second place, according to the poll commissioned by the daily Magyar Nemzet and published on Tuesday. The Fidesz-led alliance is likely to get 54 percent of the vote in the EP election, handing it 13 seats, one more than it already possesses.

Second place is currently tied, with DK, Jobbik and Socialist-Párbeszéd expecting 10 percent, handing the parties 2 seats each. With a participation rate of 32 percent, Momentum and LMP may also end up each with an MEP, with 6 percent and 5 percent support respectively, according to the survey conducted between May 2 and 19 with 4,000 personal interviews.

Based on the data provided by the conducted surveys, the Fidesz-KDNP position in the Hungarian political landscape is very strong, the new political initiatives of the opposition to change the course of the political discourse were not successful. (The latest initiative of the opposition is to focus on the eviction of those families who were not able to pay the mortgages, seems to be an unsuccessful attempt to influence the voters.) At the same time, it can be added that the Fidesz-KDNP political campaign – based on the provided data – is able to attract and mobilize the voters, though we can also add that the long term political strategy of the ruling party is more complex and multilayered than one would believe by only focusing on the campaign. At this point, the interview with the Orbán is worth noting since he underlined other points as well. By referring to the importance of family and culture, he broadens the view and makes the Hungarian point of view on migration more understandable. The dispute about the top candidate of the European People’s Party is definitely not about the person himself but the future role of the European Commission since in recent weeks, new initiatives emerged in the media that push for a rehearsal of the Treaty on the European Union. At this point, it can be underlined that every external shock (such as the global financial crisis 2008-2009, the ensuing eurozone crisis starting in 2010, and the migration crisis in 2015) would require a recalibration of the way how the European Union and its institutions work. Until now only partial amendments were made by the EU members, but now the time seems to be right to carry output the needed reforms.


Hungarian philosopher G.M.Tamás` main message in his yesterday`s article published on news portal reads: among the registered Hungarian parties we do not have any acceptable political formation concerning the European elections, so we do not vote or give a vote to any of them. This latter option is immediately out of question if we consider that only „Fidesz-KDNP” coalition, or Orbán’s party-state apparatus, would be supported by the votes cast on the parties not reaching the necessary 5 percent threshold. Out of this latter option even non-voting, or abstaining from voting is “more useful”– he said. Then he continued „as we know, the opposition in Hungary is pitiable.But with the exception of Jobbik we can vote for one of the moderate-minded bourgeois parties, although I can’t disapprove if anyone is doing so.”


22 May 2019.

Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | European elections in 2019 in Hungary bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Hermann Mahler: Seminar Migration – causes and consequences

Sabir Festival, Lecce, Italy

I think it is obvious, that if we want to discuss solutions for the problem of flight and migration, we must be aware of the causes of the problem.

As has been pointed in our yesterday’s sessions, the global reasons of flight and migration result from

  • the economic situation of the majorities of the population in the Global South
  • they result in an increasing percentage from the effect of Climate Change
  • and from militarisation, war and other violent conflicts

I assume we agree, that for most of the reasons which motivate people to leave their home and to risk their lives for a better future, to a large extend the Global North (or in other words the industrialized countries) are responsible. Yesterday we have heard many examples which proof this observation. This implies that the main contribution for solving these problems has to come from these countries (in our case the European countries).

Both, European Governments and the EU claim to eliminate causes of flight and migration, but in reality they do the contrary:

  • If Europe wishes to do justice to its global responsibility it has to understand the com­plex relationship between European policy and migration, and change its policy accordingly.
  • This means that causes of flight and migration that are »made in Europe« have to be approached by our countries. Europe has to assume its share of responsibility, for example, with regard to the negative effects of trade agreements, carbon dioxide emissions, or military interventions and European arms exports.
  • Europe could in this way contribute considerably to the implementation of the United Nations 2030 Agenda for sustainable development, also supported by the member states of the EU. Its sustainability goals emphasise that all countries, including rich industri­alised ones, must promote a socially, environmentally and economically sustainable development of the world in order to enable coming generations to lead fulfilled lives, regardless of where they are born.

However, instead of initiating a development towards economic and social justice, the political practice shows

  • that unjust global trade patterns are maintained
  • that global financial markets remain deregulated, and
  • the debt of countries of the Global South is not cancelled.

As long as the political conditions do not change, migration will continue and even rise.

Why is this so? It is worth to remember that in a historical perspective the so called developed countries became rich because of

  • high import taxes
  • protectionist industrial policy
  • export subsidies
  • no patent protection for technological innovations

If at all, free trade might be good for countries with a similar level of development but not for economies with a highly different degree of productivity and consumption.

Even more under conditions of neoliberal Globalization, the liberalization and expansion of trade and services benefits large companies and rich countries. Deregulation of capital and labour markets as well as privatization of public properties, goods and services leaves developing countries vulnerable.

Free trade policy (as imposed by European Partnership Agreements and intended with TTIP and similar treaties) aggravates economic causes of flight, in particular because

– they displace domestic products and related employment through imports and investments

– they eliminate customs duties and thus reduce public budgets, followed by cuts in public expenditures, for example for health, education, etc.

– the free trade policy also results in growing slums in the big cities, as a consequence of the destruction of local industries and traditional agriculture or of fishery agreements, which ruin local fisheries.

In summary, all these effects exclude the majorities of the Global South from economic and social participation and increase social inequality tremendously.

In the degree that it becomes obvious that free trade and foreign investments do not keep what their representatives promise, the prevention of flight and migration has become the core task of development cooperation by the EU and by many national governments.

Funds for “fighting the cause of flight”

The German Ministry for Economic Cooperation and Development has been given additional funding for the so-called “elimination of flight causes” and now has a budget of almost 9 billion EURO, which is more than ever before. The European Union established a € 2.5 billion Emergency Trust Fund (mentioned yesterday already by Jaqueline Andres) for projects to combat what is called “irregular” migration and to “control” refugee migration and migration movements.

The measures implemented in this context to date include

  • classic development projects, but also training and education programs for border and police forces.
  • measures to combat “smugglers of refugees”
  • support for non-European states in “migration management” and projects for the “reintegration” of deported asylum seekers.
  • furthermore, with the Compacts with Africa, presented during the G20 summit in Hamburg, private companies are encouraged to contribute with investments on the African continent. Expected jobs and income shall offer alternatives to the migration of local population.

The objective of all these measures is to reduce the number of refugees and migrants reaching Europe and keep them in or near their countries of origin. This means, that this extremely restrictive migration policy is increasingly dominating the development cooperation and aid for development and is more and more used to persuade non-European states to cooperate in the management and control of flight and migration.

Investments in “strategically important” countries

The mentioned investment initiatives, aimed to create jobs and income opportunities, are additional measures to increased border security efforts. They are partly supported by development cooperation funds, which in many respects clearly contradicts with core principals of development cooperation.

This is followed by initiatives such as the Marshall Plan with Africa presented by the German Government or the Compacts with Africa discussed at the G20 Summit 2017.

However, these measures do not primarily benefit those countries that suffer the most from weak economic development, but those that are strategically most important in managing migration.

Economic development reduces migration – a wrong assumption?

Of course, it would be generally welcome if such programs would actually contribute to equitable economic development in the countries of the Global South and sustainably improve the living conditions of the broader population. But the approach adopted is based on the misconception that more economic development contributes to reducing migration.

In fact, the opposite can be the case, for example, if certain investments increase the productivity in a country where the investment takes place – it will also reduce the demand for labour and might even stimulate migration.

It takes a long time and others, then neoliberal concepts, to stop or even reverse migration flows. It requires the creation of the normative and material conditions for a living together guided by public interest and not by profit. This includes the international harmonization of labour standards, the effective regulation of environmentally damaging production, the control of the extraction economies and last but not least the guarantee of social security systems for all people in every place in the world.

Summarizing my presentation, I would say:

  • When development aid is combined with the closing of borders, it is at the least cynical and not promising.
  • Neither development aid nor free trade agreements are suitable for reducing growing inequality. The demand for redistribution of wealth has to remain on the agenda.
  • As trafficking of human beings and smuggling of people are a consequence of rigid border regimes, more legal immigration opportunities and secure routes of access must be created.
  • Urgently required are liberalization of asylum procedures, the improvement of refugee protection, the provision of basic living conditions and adequate measures for integration in the host societies.
  • Transparent and just burden sharing within the EU has to be reached, incentives could be provided for countries, regions and municipalities, willing to do more than others, examples are Palermo or Barcelona, but also others.
  • And finally, we have to continue and strengthen our efforts to oppose right-wing populism.

Lecce 19 May 2019 Hermann Mahler

Kategória: Nincs kategorizálva | Hermann Mahler: Seminar Migration – causes and consequences bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Migration situation in Hungary and the reluctance of the Hungarian government

Is migration the main political issue nowadays? According to the European Social Survey (ESS), there are clear differences across Europe regarding the perception of immigration, according to political ideologies. However, while in most parts of Europe the dividing line is between right-wing populist parties and everyone else, in Hungary it is between the super majority of the governing coalition parties (i.e. Fidesz Party and Christian Democrats) and partly also between the far-right Jobbik and the very weak left-wing opposition voters, who themselves are at least as on the right as the radical right in Western Europe. The recent Fidesz campaign of the past years pushed the whole Hungarian political playing field to the right so far that Hungary would be out of the attitude scene elsewhere. Although Orbán’s harsh migratory text may be sympathetic to Western European populists, but if we look at the public as a whole, Hungary is living in an alternative reality more than “the Brussels elite broken away from reality”.

In most of Europe, there has been no greater anti-immigration since the migration crisis broke out- but in Hungary, the government propaganda is so effective that here the rejection is five times higher than the EU average. The issue was studied in a large European survey, and the results are first presented by the Hungarian news portal Index.

In the 2016-2017 ESS social survey, several major topics were examined, including the relationship to migration. These were analyzed by two Hungarian researchers, namely Vera Messing and Bence Ságvári. Their key findings (results) can be summarized as follows:

  • The 2015 migration crisis did not crush European public opinion, it was not true that people had been fed up with migrants` reception.
  • Anti-migration increased mainly in counries where no migrants had come.
  • There is a sharpening difference between the East closing borders and the relatively pro-migration West.
  • The Hungarian public opinion is by far the most rejective in Europe.
  • Fidesz-fans and right-wing Hungarian voters hate migration abnormally compared to Western European right-wing populists.
  • Even Hungary`s leftist opposition is more anti-migratory than France’s Le Pen party, the German AfD or other Western European radical right-wingers.

According to Prime Minister Viktor Orbán, migration is the main political dividing line in Europe today, the pro-migration forces oppose the anti-immigration ones and all other differences are pushed into the background. Accordingly, instead of leftists and rightists, “sovereigns” and “globalists”, are facing each other and the point of crystallization is, of course, the migration. Of course, it is a political product to determine the stake of the election, but in the Hungarian reality it is all about migration e.g. experiments targeting the new European alliance systems, the conflicts within the European People’s Party (EPP), the formation of a populist block, Macron`s attempt to gather together the pro-integration parties are all stripped of the same two bits.

Certainly it is due to the impact of Fidesz` government and media communication that the negative attitudes have resulted in such a complete rejection of migration in Hungary. These attitudes are largely determined by the norms of public discourse, and it was probably nowhere else in the world to keep the negative news of migration on the agenda so intensively than in Hungary” – Ságvári, one of the authors of the analysis interpreted the ESS data.

Anti-migration has become so common in recent years in Hungary that there are no sharp differences between the different social groups. Although the rate of rejection is higher than average in villages, those with lower qualifications and those with financial difficulties, it is clear from the figures that graduates and big cities have also hate the idea of migration. By comparison, the well off Hungarians are opposing immigration about twice as much as the Austrians in worst financial situation. In this, Fidesz` propaganda resulted in a kind of social equalization: from the point of view of attitude change, the youngest and middle-income groups were the most influenced layers, they represent the mostly growing number of the completely immigrants-refusing camp in Hungary.

In the perception of migration the Left-Right differences can be seen in every country, but the dividing lines are very different from country to country. Here again, Hungary is unique. In most countries, the sharply anti-migration forces are gathered by the radical populist parties, but in Hungary, this is done by the ruling the Fidesz party. If we look at Europe as a whole, we can see that a large proportion of politically divided public opinion is moderate in terms of immigration, the ratio of anti-migrants is significantly higher only among the very edge of the scale.

According to the ESS research 75% of the right-wing Fidesz camp and 73% of the Jobbik party voters are rejecting immigration completely. This means that the majority of Hungarian right-wing voters are much more clearly anti-migration than the Western-European populist right-wing opposition: the Fidesz camp, when it comes to immigration, is well ahead of Le Pen, AfD, Lega, the Dutch Party for Freedom, or anyone else who is outside the Western European mainstream. It should also be seen that the Hungarian leftist opposition voters (43% of the Socialist MSZP, 42% of Democratic Coalition; 20% of the Green LMP) are much more anti-immigrant than the voters of the Swedish Democrats (10%) considered as a far-right party in Hungary.

Hungarian prime minister Viktor Orbán launched Fidesz’s campaign for the 2019 European Parliamentary elections at the party’s official event held in Budapest early April. Orbán started his speech by responding to his party’s recent feud with its European political group, the European People’s Party and he said that their future cooperation depends on which way the group turns, and if it turns to the left, and towards the construction of a „Liberal European Empire”, then Fidesz will not follow them down that path. The prime minister said he understands the voices urging them to quit the EPP, but he called for patience.

Orbán talked about Manfred Weber as well, and said it’s incomprehensible why they are in such good graces with socialist Frans Timmermans, who wants to „bring in migrants” and „destroy Christian culture”.

Orbán repeated his previous theory about the new political divide of Europe, saying politics is no longer about left or right, but pro- or anti-migration, as there are those who want to protect the Christian culture and those who push for a multicultural Europe.

Orbán talked also about his other theory, presented of course as facts – he stated that the „Brussels elite” want to create the United States of Europe, but this plan cannot be executed as long as there are strong nation-states, therefore they want to replace the population of Europe with migrants to destroy Europe’s Christian culture and weaken the nation-states. He said Europe is struggling with a cultural divide and identity issues, and the Brussels elite are threatening dissenters with financial retributions.

Orbán listed a number of results from public opinion surveys conducted by Fidesz think-tank Századvég, saying 80% of Hungarians want to protect Christian culture, and that a majority, 55% of Western Europeans want the same – „even if that number includes migrants,” he added. He also said that Hungarians want a strong Europe, but they have had enough of the state of affairs in Brussels – Orbán thinks all conflicts with the EU stem from the fact that Hungarians are „not willing to act the way Brussels dictates.”

Finally, Orbán announced his seven-step program to save Christian civilisation:

  1. The issue of migration shall be taken away from Brussels and handed over to the nation-states,
  2. No country shall be obliged to accept migrants,
  3. Nobody shall be allowed to enter Europe without valid documentation,
  4. Migrant-cards and migrant-visas shall be abolished,
  5. Brussels shall stop funding migration-aiding Soros-NGOs,
  6. Nobody shall be reprimanded for being Christian in Europe,
  7. All EU institutions shall be lead by anti-immigration leaders.

Earlier, Hungary’s Minister of Foreign Affairs, Péter Szijjártó, spoke about how the 2015 refugee crisis was part of a well-organised global plot to replace Europe’s population. The minister claimed that EU bureaucracy, Brussels politicians, the liberal media, and international organisations played a role in the execution of this plan, carrying out verbal attacks against governments that try to protect their nation and culture. He said „they wanted to carry out a global brainwashing operation from New York, but Hungary stopped that.”

There is neither a refugee, nor a migration crisis in Hungary. So far, according to the monthly data reported to Eurostat, a total of 675 asylum applications were submitted to the Hungarian authorities in 2018. From the Eurostat data, it can be deduced that in January 2019, 45 asylum applications were submitted to the Hungarian authorities, which makes it clear that we can hardly talk about the crisis at the moment.

The citizens of Europe see the issue of immigration as the most pressing, biggest challenge of the European Union. Due to the Hungarian government`s campaign on public opinion and society since 2015 even more and more of the Hungarian population have been clearly visible. However, beyond legitimate and politically induced, unrealistic fears, there is no justification for this high level of anti-migrants position.

No islamization is thretaning Europe. The number of Muslims living in the European Union is between 25 and 30 million. Europe’s Muslim population reached 25 million 770 thousand in 2016, representing 4.9% of Europe’s total population. France stood at the forefront (5.7 million, 8.8% of the country’s population), followed by Germany (4.95 million, 6.1%) and Great Britain (4.13 million, 6.3%) ) follows. The largest in Cyprus (25.4% since the Turkish community has lived here for a long time) is the Muslim population, the lowest in Poland and the Baltic States (0.1-0.2%). In Hungary, 0.4% is Muslim to the population. Consequently concerns about the horror of a sort of „Islamic attack” on Europe that seeks to occupy the continent, and to „Islamize” Western civilization are highly unjustified.

This text, written by Matyas Benyik is a draft for the European ATTAC Network (EAN)/Rosa Luxemburg Stitung (RLS) semimar on migration to be held in Lecce/Italy on 17-18 May 2019.

Kategória: Nincs kategorizálva | Migration situation in Hungary and the reluctance of the Hungarian government bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

2019. május 10.-i ATTAC közgyűlésre elnöki beszámoló (Vázlat)

I. Hazai események

A.) Főbb események az előző közgyűlés (2018. február 7.) óta

1.) Ellenállások Közép- és Kelet-Európai Regionális Közgyűlése (Assembly of Resistences -AoR), Budapest, 2019. március 2.-4.

A Budapesten megtartott nemzetközi megbeszélésen több mint egy tucat ország közel 100 részvevővel képviseltette magát. Jelentősége abban foglalható össze, hogy összekapcsolta a régiós, rendszerellenes törekvéseket a globális politikai, szociális és ökológiai küzdelmekkel. Különösen fontos, hogy az ukrán, orosz és a délszláv ellenállási küzdelmek globális kontextusba helyeződtek. Az tanácskozás záródokumentuma közös cselekvési programot fogadott el.

2.) Szolidaritási akció az ogyesszai mészárlás áldozataival – 2018 és 2019. május 1.-én a

Városligetben, Budapest

3.) Baloldali Sziget Fesztivál, Horány 2018. augusztus 24.-26.

4.) A „rabszolgatörvény” elleni tüntetéseken részvétel – 2018. december, 2019. január

5.) Szolidaritás Venezuelával, tüntetés a Nagykövetség előtt, 2019. február 27. Budapest

6.) Marx-film vetítésében közreműködés – decembertől folyamatosan

7.) Író-olvasó találkozó – bemutatkozik az Új Írás, Civilek Háza, Budapest, 2019. március 7.

8.) Beszámoló a Népek Nemzetközi Közgyűléséről, Venezuelai Nagykövetség, 2019. március 27.

II. Nemzetközi események

a.) Európai Baloldali Párt Nyári Egyeteme, Bécs, július 11-15.

b.) Munkaidő csökkentés konferencia, Brüsszel, október 25.

c.) United for Equality – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2018. október 31.- nov.4.

d.) Európai Baloldali Párt Munkacsoport ülése (középpontban Kína) Prága, december 1.-2.

e.) Népek Nemzetközi Közgyűlése, Caracas, 2019. fenruár 23.-28.

III.) Elméleti munkák és fontosabb cikkek

1.) Beszámoló a Közép-és Kelet-Európai Ellenállások Kögyűléséről angolul, 2018. július 16.

2.) Politikai helyzet Magyarországon a választások után, cikk angolul, 2018. szeptember 17.

3. A magyar kormány forró tél elé néz, cikk angolul, 2018. december 18.

4.) Politikai helyzetkép Magyarországról az EUP választások előtt, angolul 2018. december 30.

5.) Neo-nácik masíroznak Budapest utcáin, cikk angolul társszerző: Droppa György, 2019. február 12.

6.) Támadás a Magyar Tudományos Akadémia ellen, cikk Droppa Györggyel együtt, 2019. február 13.

7.) Társadalmi Figyelő (Social Watch) jelentés, angolul – 2019. március 15.

B.) Tervezett események 2019-ben

1.) Az Ifjú Marx c. film vetítése a Civilek Házában, május 22.

2.) Író-olvasó találkozók – sorozat folytatása

a.) Civilek Háza – bemutatkozik az Ezredvég – június (?)

b.) Bemutatkozik az Eszmélet szerkesztősége – október (?)

3.) Részvétel az ATTAC Európai Hálózat és a Rosa Luxemburg Alapítvány migrációs

tanácskozásán Olaszországban, Lecce-ben május 16.-19.

4.) Baloldali Sziget Fesztivál, Horány, augusztus 30.- szeptember 1.

5.) United for Equality antirasszista hálózat az ATTAC-kal partnerségben az Erasmus plus

keretében – a kirekesztés és a rasszizmus ellen tart szemináriumot – Párizsban október végén,

november elején

Budapest, 2019. május 4.

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | 2019. május 10.-i ATTAC közgyűlésre elnöki beszámoló (Vázlat) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Európa és Kelet-Európa – cikk a

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Kelet-Európa megleckéztetése

Más kelet-európai tagállamok vezetői után a romániai kormánykoalíció is súlyos ellentétbe került az Európai Unió nyugati „magvával”. A szlovákiai Smer-SD pártot (Robert Fico alakulatát) tagságát egyszer már fölfüggesztették az európai szociáldemokraták, legutóbb a magyarországi Fidesz (elnöke: Orbán Viktor) tagságát függesztették föl az európai konzervatívok. Most Călin Popescu Tăriceanu román szenátusi elnök pártját, az ALDÉ-t akarják kizárni az európai liberálisok.

Manfred Weber (CSU), a konzervatívok listavezetője pedig követeli, hogy a romániai „szociáldemokrata” pártot (PSD) zárják ki az európai szocialista-szociáldemokrata szövetségből. Frans Timmermans, vezető szocialista, az Európai Bizottság első alelnöke – elsősorban a Kövesi-ügy és az elítélt politikusoknak egérutat biztosító törvénymódosítások és sürgősségi rendelettervek miatt – hajlik erre a megoldásra. Tizenkét Romániába akkreditált nyugati nagykövet követelte Bukarestben, hogy a román kormány tartsa tiszteletben az igazságszolgáltatás függetlenségét (hasonló ügyben már EU-vizsgálat folyik Magyarország és Lengyelország kormánya ellen, bár az Európai Parlamentben nagy többséggel elfogadott, a magyarországi jogállamiság hiánya miatt az Orbán-kormányzatot súlyosan elmarasztaló Sargentini-jelentésnek nem volt semmilyen foganatja, emiatt új kezdeményezéssel álltak elő a legjelentősebb nemzetközi jogvédő, emberi jogi csoportok).

Időközben az európai szociáldemokraták úgy döntöttek, hogy határozottabb lépéseket tesznek a PSD ellen. Az európai Zöldek vezetői, Ska Keller és Philippe Lamberts, kifejtették, hogy nem lehet az egyes pártcsoportok politikai számítgatásaira bízni az európai jogrendet megsértő államok kérdését: magának az EU-nak kell olyan állandó kontrollintézményt létrehoznia, amely vizsgálja és bünteti az európai közös alkotmányosság, a nemzetközi emberi jogi törvényhozási és szerződéses joganyag és a „jogállamiság” (rule of law) megsértését a tagországokban.

Ha ezt komolyan veszik, akkor ez a kelet-európai EU-tagállamok tömeges kizárását jelentené, a „bővítési” projekt kudarcát és visszafordítását, az óhajtott európai egységről való végleges lemondást – bár a javaslat logikus és formailag helyes.

Hiszen a kelet-európai tagországok a rájuk nehezedő gazdasági (értsd: munkaügyi, prekarizációs) és demográfiai (értsd: kivándorlási) problémák elől különféle diktatúrás „megoldásokba” és etnikai hisztériákba, továbbá a fasisztoid retorika fölhangosításába menekülnek. A népszerűtlen „fogalmi rezsimek” (jogegyenlőség, népképviselet, axiomatikus antifasizmus) már rég összeomlottak Kelet-Európában (már ahol léteztek), s ezek összevegyülnek a nyugati fölény és a nyugati gazdasági brutalitás miatti, méltányolható elégedetlenséggel, amely persze keverten szubaltern és „nemzeti” formákat ölt.

Amikor Orbán Viktor – éppen ő! – abban a (legrosszabb) pillanatban kardoskodik Szabadkán Szerbia EU-tagsága mellett, amikor Aleksandar Vučić elnök rendszere ellen százezrek tiltakoznak az utcán, és amikor Vučić az egész Balkán-félszigeten aggasztóan „kavar” (nem függetlenül Putyin törekvéseitől), akkor egyetlen politikai gesztusban foglalja össze a lényeget: Kelet-Európa azt akarja, amit Nyugat-Európa nem akar, sőt: amitől a Nyugat irtózik, azaz erőszakot, a pluralizmus fölszámolását, etnikai konfliktusokat, zűrzavart, korrupciót, rendőrállamot, militarizmust.

Ezt nem lehet elmismásolni: a politikai szakadás teljes, az EU-t csak a németországi tőke érdekei tartják össze, belső tartalma fogytán. Hogy ennek Orbán örül, egyszerre mutatja taktikai tehetségét, felelőtlenségét és történelmi érzéke teljes hiányát.

Összeurópai zűrzavar

Mindeközben persze Európa nyugati fele is politikai válságban van: Nagy-Britannia távozása az Európai Unióból összerogyasztotta az angol-skót-északír államot, amelynek a működése voltaképpen leállt, Franciaországban folytatódnak a súlyos társadalmi konfliktusok (ld. Körösi Zsuzsa cikksorozatát, legutóbb itt ), Olaszországban nő a tiltakozás a politika fokozódó fasizálódása ellen. Ausztriában a kisebbik koalíciós partner (a posztfasiszta FPÖ) „orbánista” szellemű intézkedéseket hoz a kisebbségek, a bevándorlók, a munkanélküliek és a vendégmunkások ellen (Bécsben minden csütörtökön tüntetnek az antifasiszták konzervatívoktól és liberálisoktól szocdemekig és újbaloldaliakig).

Szlovákiában a Ján Kuciak-gyilkosság után összeomlóban az eddigi politikai szerkezet, kívülálló balliberális jelöltet választottak meg köztársasági elnöknek Zuzana Čaputová személyében, a korrupt és nacionalista (nem utolsósorban magyarellenes) kormánypártok bénultan nézik a fejleményeket. De a kívülállók (Quereinsteiger) másutt is fölborogatják a politikai egyensúlyt, mint pl. a nyíltan meleg Robert Biedroń Wiosna nevű, igen sikeres, balliberális, feminista pártja Lengyelországban, amely csakugyan véget vethet a Kaczyński-érának (a szélsőjobboldal abszolút uralmának), miközben a hagyományos ellenzék egyértelműen föderalista, Európa-párti egységlistával indul az európai választásokon Grzegorz Schetyna (PO) vezetésével – amit köztudomásúlag Magyarországon nem sikerült elérni.

A lengyelországi nagyvárosokban a szélsőjobboldal elvesztette a vezető befolyását, a legtöbb helyen ellenzéki vagy (kormányellenes) független jelöltek nyerték el a polgármesteri tisztséget. Most Kaczyński és a PiS homofób ellentámadással igyekszik visszaszerezni pozícióit, miután Rafał Trzaskowski varsói polgármester bejelentette, hogy a város biztosítani fogja az LGBTQ+ jogokat, de a jelek szerint hiába. Nem nőnek a fák az égig. (Igaz, Lengyelországban szabadabbak a médiák, mint Magyarországon, Szlovákiában pedig egészen szabadnak mondhatók. Ez nagy különbség.)

De Tiranától és Belgrádtól Budapestig és Bukarestig, Londontól Marseille-ig mindenütt – politikai irányukat illetően elég zavaros, alaposabban ld. itt – tüntetések folynak, az elégedetlenség mindenesetre igen nagy, az irányvesztés totális. A szélsőjobboldal térfoglalása talán megtorpanni látszik itt-ott (de épp Hollandiában pl. óriási diadalt aratott a helyhatósági választásokon), ám egyetlen hatalmi tömb se ül biztosan a nyeregben, még az eddig népszerű török diktátor, Erdoğan is nagy csapásokat kénytelen elviselni.

A jogegyenlőség ádáz ellenségei gesztusokat tesznek (női álvezetők – miniszterelnökök, mint Viorica Dăncilă Romániában, a leszbikus [!] Ana Brnabić Szerbiában, Kolinda Grabar-Kitarović államelnök Horvátországban – igazi mácsó, nőellenes, homofób rendszerekben), érzik a népi nyugtalanságot, ugyanakkor a hagyományos nyugat-európai szociáldemokrácia, liberalizmus és konzervativizmus is nagy bajban van.

Jellegzetes, hogy a balközépen egyre erősebbek az európai zöldek, s a kívülállók a mainstream és az establishment felé tartanak: olyan képviselőjük, mint az USR Romániában, látszólag értelmetlen „kommunistaellenes” gesztusokat tesz; ezek ugyan merő ostobaságok (vö. Sorin Gog kitűnő cikkével), de helyet biztosítanak az új pártnak a román jobboldalon. Ezek épp olyan érdekvezérelt, képmutató húzások, mint Magyarországon a Jobbik „balra” fordulása (a hagyományosan cigánygyűlölő Jobbik egyik képviselője jelentette föl Pócs János rasszista fideszes képviselőt a hírhedt „romaégető” videó ügyében…).

Mindkét párt tudomásul vette, hogy az ottani ellenzéken a bal-, illetve a jobboldal az erősebb, és alkalmazkodott ehhöz pusztán taktikai okokból. Az USR – amely koalizál a konzervatív technokrácia ismert figurája, Dacian Cioloş volt miniszterelnök PLUS nevű, nagyjából neokonzervatívnak tekinthető alakulatával – bukaresti főpolgármesternek azt a Nicuşor Dant jelöli, aki kilépett az általa vezetett USR-ből, mert a népszavazás alkalmából a párt nem bizonyult eléggé homofóbnak. És így tovább. (Amúgy érdekes új jelenség az antimarxista őrjöngés a liberálisok között.)

Ugyanilyen ordító elvtelenség jellemzi a magyarországi ellenzék „baloldali” (valójában persze inkább jobbközép) pártjait a Jobbikkal folytatott, egyre sikeresebb lokális-regionális együttműködésükben. Az Orbán-állam óriási kiterjedésű, amolyan Răcnetul Carpaţilor stílusú („vocea patriotului naţionale”) [utalás I. L. Caragiale műveire: A Kárpátok Ordítása, „a nemzethy hazaffy”] harci sajtója már a mérsékeltebb fasisztákat is leprázza, és békés, lusta, kedélyes Benelux-liberálisokat meg konzervatívokat nevez vérivó bolsevistáknak, miközben ugyanitt a kormányszóvivő meggyőződés nélkül darálja, hogy az Orbán-párt benne akar maradni az Európai Néppárt nevű mérsékelt jobboldali csoportosulásban. A Magyarországot kormányzó szélsőjobboldal nagy tekintélyű publicistái ugyanakkor kivétel nélkül, uniszónó harsogják, hogy ki kell lépni onnan; az EU-val kapcsolatos retorikájuk pedig sértőbb, gorombább, mint a legvadabb Brexit-tábor dühönceié. A nyugati türelem pedig láthatólag elfogyott.

A Soros-legenda már Belgrádban és Bukarestben is fölbukkan, nem beszélve a hagyományos antiszemitizmusról (ld. Aurelian Bădulescu bukaresti főpolgármester-helyettes náci hangvételű, pimasz levelét az MCA zsidó szervezethez Antonescu-ügyben) és „kulturális normalizálásáról”, amint Emil Ciorannak a Vasgárda vezérét, Codreanut („gospodar instalat în absolut”) [„az abszolútumba beszállásolt gazdálkodó”] dicsőítő prózakölteménye is mutatja, amelyet nemrég közölt újra egy népszerű román folyóirat.

A válságjelenségek sorozata végtelen, amiről már volt nemrég alkalmam szólni itt, mindenekelőtt Magyarország vonatkozásában. De az ottani gondolatmenetet folytatni kell. Ott már utaltam a Habsburg-monarchia válságához és végső fölbomlásához fölöttébb hasonló jelenségekre, az európai Kelet és Nyugat közötti mélyülő szakadékra (mindkét fél válsága közepette), az Európai Unió széttöredezésére, a centrifugális erők elhatalmasodására, ott is meg egy másik (angol nyelvű) cikkemben pedig a fölvilágosodás örökségének (különösen kelet-európai) fölszámolására.

Ennek a következménye – amint rámutattam – a nemzetközi jog és a nemzetközi intézmények tekintélyvesztése, a belső és külső (azaz katonai) állami erőszak bevetési esélyeinek növekedése.

A hagyományos nemzetiségi konfliktusok is bármikor föllángolhatnak (holott egy ideig megnyugodni látszottak), ld. pl. a magyar himnusz éneklésének betiltását Szlovákiában, amit már meg is vétózott Andrej Kiska (még) hivatalban lévő szlovákiai államfő, de a sérelem megtörtént, és a botrány is (nagyon helyesen) kitört. A romániai többnyelvű közterületi föliratok ismétlődő botrányairól és a különféle abszurd erdélyi zászlóügyekről aligha kell olvasóinkat tájékoztatni. Ami viszont nemcsak szimbolikus: Magyarországon a roma „fölzárkóztatási” (?) ügyek rendezését (akárcsak a Horthy-korszakban) a belügyminisztérium alá rendelték, mintha ez rendészeti kérdés lenne (vö. „cigánybűnözés”), egyébként a legszegényebbeket, főként a romákat érintő ún. közmunkát már amúgy is a rendőrség (a belügy) irányítja. A roma gyerekek faji elkülönítését, azaz „szegregációját” pártoló Balog Zoltán református lelkészt, volt minisztert eltávolították ugyan a cigányügyek környékéről, de ettől a helyzet még aligha javul. (Némely értelmezések szerint az „őshonos kisebbségeket” védő, különösen Erdélyben népszerű Minority Safe Pack, vö. evvel és evvel, amelyet én is aláírtam, nem terjed ki az európai romákra, mint ahogyan értelemszerűen – sajnos – nem terjed ki a bevándorló közösségekre se.)

A nemzetiségi kérdés pedig az egész Balkán-félszigeten továbbra is a legnagyobb veszélyforrás, ezért banális halászati ügyek is casus bellit jelenthetnek. Olaszországban a hírhedt Salvini belügyminiszter, a posztfasiszta Lega párt elnöke Romániába deportáltatja a román eredetű ottani elítélteket, mintha az EU nem is léteznék. A kelet-európai romák ellen Franciaországban is pánikkampányok folynak, mint az elmebajos, teljesen fiktív „gyermekrablási” ügyben (egyetlen gyereket se raboltak el, de „a lakosság” elkezdte önhatalmúlag föltartóztatni a „gyanús fehér furgonokat”).

És így tovább.

Amint a „Brexit” (már ez a kezdetleges, infantilis kifejezés is illusztratív) bebizonyította, a hagyományos polgári (alkotmányos-szabadelvű) jogállam két alapvető intézménye, a parlament és a sajtó, teljesen csődöt mondott. (És ha az Európai Parlamentbe most bekerülnek pár hónapra a brit képviselők, a zűrzavar általánosulhat.)

Könnyű mindent a fék-nyúz-manipulációra és az irracionális-antiracionális előítélet-, hisztéria- és babonajárványra (vö. oltásellenesség, a klímaválság letagadása, menekültpánik, iszlamofóbia, kiújult antiszemitizmus, pszeudovallások, pszichoblabla, social media-tébolyok, laposföld-elméletek) fogni, de ezek következmények és kórtünetek, nem okok. (Ld. Brenton Tarrant, az új-zélandi, christchurch-i gyilkos szimbolikus kifejezésmódjáról és ideológiai forrásairól ezt az írást. Vö. a magyar párhuzamokkal itt.) Az osztályalapú paranoia is jelentős: a szélsőjobboldali osztrák kormány nyílt propagandája a munkanélküliek, segélyezettek (die Dummen, a hülyék, gyogyósok) ellen, akik „túl sok pénzt” keresnek az államon, durva kvázirasszista nyelvet használ a „lefelé” irányuló osztályharcban. (Nyilván a „baloldal” a hibás, amely az életre mintegy alkalmatlan – náci terminussal: életre méltatlan – személyeket a maga mesterkélt, moralizáló, társadalommérnökösködő módszereivel a „rendes” polgárok vérszívóivá teszi.)

Államválság mindenütt

Maga az irracionalitás a modern kapitalizmus egyik leküzdhetetlen sajátossága. Ennek egyik legfőbb, szintén elkerülhetetlen és meghaladhatatlan hatóoka a politika morális természetének és a tőkés rendszer elvontságának az ellentéte.

A morális elemzés – amely a XVIII. század óta a sajtó alaptevékenysége – a társadalmi aktorok szándékait, tehát érdekeit, eszményeit, elvhűségét, árulásait, jó vagy rossz elképzeléseit, osztálykötődéseit vagy más elfogultságait, képességeit, tudását stb. méri föl, hogy (ideális esetben) értelmezéssel segítse a honpolgárok döntését, vagy megpróbálja őket a szerző és szerkesztő erkölcsi-politikai nézőpontjának elfogadására rávenni. (Olvasóm, az „erkölcsi” nem jelent „erkölcsös”-t. A cinikus amoralitás vagy immoralitás is erkölcsi állásfoglalás.)

Ámde ez mindig háttérbe szorítja annak a mélyszerkezetnek a megértését, amelyben az akaratnak (ami a szándék, az eszmény, a terv, a cselszövény mögött áll) nincs különösebb jelentősége, ahol minden konkrét személyiség vagy embercsoport az absztrakció (és nem „a háttárhatalom”) bábja. A parlament és a sajtó „világszínpadán” morális (olykor csak moralizáló) tandráma folyt évszázadokig: főleg ez a kettő kínálta a szabadságnak azt az illúzióját, amely egyben a legfőbb valósága.

Az a burzsoá szubjektivitás, amely 1789-ben és 1848-ban a nagylelkűség és a szociabilitás „karaktermaszkját” (Marx) viselte (jogkiterjesztés, jobbágyfölszabadítás, sajtószabadság, születési előjogok fölszámolása, forradalmi líra, a pucér keblű Szabadság a torlaszokon), már a XIX. században kezdett tönkremenni (vö. Balzac, Stendhal, Flaubert, Henry James), az erkölcsi tandráma helyét átvette a komédia (Mikszáth, Caragiale, Karl Kraus, Hašek: a kiábrándulás növekvő sorrendjében), a forradalom helyét átvette a háború, a liberalizmus helyét a nacionalizmus. Az irodalomban (és „a művelt közvéleményben”) a polgári, különösen a parlamenti politika a csalás, a manipuláció, a képmutatás, a szolgalelkűség, a csordaszellem, a megvesztegetés, az öncélú kakaskodás, az alantas érdekharc, az elvtelen „összefonódások”, majd a nyílt elvtagadás, árulás, tudatlanság és ostobaság szinonimája lett immár másfél évszázada, s ez azóta se változott (pár reménykedő hónaptól eltekintve 1989-ben). A kevés kivétel csak erősítette a szabályt.

A forradalmi epizódok kivételével nagyjából mindenki elfogadja in praxi „a kisebbik rossz” politikáját, miközben a „választás” (még erősebben: a „szabad választás”) premisszája a szuverén erkölcsi döntés, amelynek hátterében ott rejlik a közjó és a közérdek fogalma, kimondva vagy kimondatlanul. (Tehát pl. nem arra szavazunk, aki közvetlenül a mi saját érdekünket szolgálja, hanem arra, aki a legtágabban értelmezett közösségét. Így hát a köztisztségekre pályázó jelölteknek csak korlátozottan lenne szabad érvényesíteniük retorikai meggyőző munkájukban a választókra vonatkozó, mindenekelőtt anyagi-pénzügyi jellegű érdekkalkulációkat, meg a csoportos önzés más – pl. etnikai – előnyszámolgatásait is mellőzniük kellene. Elvben…)

A színtiszta hatalmi versengés a választókat, a rang nélküli honpolgárokat is korrumpálja, mert kiélezi a politika instrumentális használatát a képzelt vagy valós érdekharcban, átterjeszti a kapitalista üzleti versengés és haszonmaximalizálás lelkületét a közjó vitázó meghatározásának folyamatára – tehát „a politikával elégedetlenkedő” ún. közemberek semmivel se különbek, mint az általuk irigyelt-megvetett „államférfiak”.

Ebben a szisztematikus zűrzavarban az állítólag szóban forgó „társadalmi valóság” megismerésére nincsen esély. És nemcsak akkor, ha a siker érdekében előítéletek teremtésével és aztán a hozzájuk alkalmazkodással operálnak, ami nyilvánvalóan szétrohasztja a fölvilágosodásból és a polgári társadalom vélt erkölcsi forrásaiból származó értelmi szerkezetet, s ez gigantikus oszló tetemként mérgez mindent, amit tévedésből rá akarnak építeni.

Ennek a helyzetnek az egyik folyománya: érdekkövető, önző indítékot („motivációt”) tulajdonítani a személytelen, elvont folyamatok tudattalan aktorainak, akiknek a talán fönn se álló érdekét a magunkéval ellentétesnek képzeljük. (Vö. pl. „a migrációt bizonyos erők tudatosan szervezik”, céltudatosan törekszenek valakik „a népességcserére” – ez a hírhedt „remplacement” fogalma, amelyet Renaud Camus francia fasiszta ideológus nyomán használ mind a magyar kormány és sajtója, mind a christchurch-i tömeggyilkos – , vagy vö. avval, ahogyan a régi, ún. történelmi Magyarországon a román nemzeti kisebbség hátrányait és összefüggésüket az akkori és ottani össztársadalmi bajokkal olyan jelentős erdélyi írók, mint Octavian Goga, Ion Slavici, Liviu Rebreanu a zsidó befolyással próbálták magyarázni, teljes összhangban magyar soviniszta ellenfeleikkel, akik evvel magyarázták a románság előretörését – nem a hátrányait.

Az értetlenség hagyománya folyatódik. Alina Nelega, mai erdélyi román regényírónő, a Ca şi cum nimic nu s-ar fi întîmplat [„Mintha semmi se történt volna”] népszerű szerzője, még 2019. március 13-án is azt mondja , hogy a romániai magyaroknak nem volt „sérelmi többletük” a Ceauşescu-rendszerben, sőt: behozhattak dezodort és sampont Pestről!…

Az egyik legérzékenyebb magyar történelmi esszében – Lackó Mihály: Halál Párizsban. Grünwald Béla történész művei és betegségei, Bp.: Magvető, 1986, 34-38 – azt a tényt, hogy a szerintem is nagyon jelentős és mélyen látó, egyébként lángoló magyar soviniszta – félig német, félig szlovák – Grünwald mint Zólyom vármegye egyik nemesi vezetője, a nemzetiségek erőszakos elmagyarosításának szószólója, elérte 1874-ben a szlovák gimnáziumok bezáratását és a Matica Slovenská betiltását, a liberális historikus Lackó a legenyhébb bírálattal se illeti. Ca şi cum nimic nu s-ar fi întîmplat… [„Mintha semmi se történt volna”…] Azóta is minden a régi mederben folyik, „Trianon” új, pogány vallássá válik ismét.)

A ténytisztelet, a racionális elemzés és az önkritikai szellem az ezredforduló biztató (nyugati) előzményei után mintha összeomlott volna. A(z) (ön)kritikai történetszemlélet a mindenütt egyre fajgyűlölőbb jobboldalon honárulásnak számít, a liberálisok körében: vieux jeu, old hat. A baloldal nagy része pedig elátkozta és érteni se kívánja már a modernséget.

Az államválság forrásaiból

A klasszikusan aufklärista Joseph Stiglitz igen egyszerű és világos írásban idézi föl azt a meghökkent kérdést, amelyet Adam Smith tett föl magának 1776-ban: az emberek életszínvonala évszázadokig stagnált, majd a XVIII. század végén elkezdett szárnyalni fölfelé; mi ennek a magyarázata?

A magyarázat persze nem bonyolult. A tudomány kibontakozása, s az emiatti szkepszis és a vallási közöny elterjedése szükségessé tette, hogy az emberek megpróbálják kiókumlálni – a hagyományos tekintélyektől függetlenül – , hogy mi az igazság. S hogy melyek a biztos ismeretek kritériumai, s melyek az igazságkeresés megbízható módszertani és logikai szabályai.

Így hát nemcsak a technika kápráztató fejlődéséhez vezetett a matematika és a természettudomány diadala a reneszánsszal kezdve, hanem a társadalommegértés és a politikatudomány, politikaelmélet, közgazdaságtan antikvitás óta első, egyedülálló fölvirágzásához is.

Olyan új intézményeket (világi állam, hatalommegosztás, alkotmányosság, jogegyenlőség, megreformált bíráskodás, közteherviselés stb.) kellett megtervezni, amelyek szabad utat engedtek a tudományos módszertan és logika elterjedése nyomán kialakuló spontán cselekvési modelleknek – mindenekelőtt az önkormányzó piacnak és a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó középkori stigmák eltüntetésének – , amelyek az egyéni és közboldogságot voltak hivatottak szolgálni.

Amiről Stiglitz itt nem ír, azon túl, hogy Adam Smith kora óta a nemzetek gazdagsága (jóléte) a honpolgárok kreativitásától és produktivitásától függ (ami eszményítés), az, hogy a lenyűgöző mérvű és méretű fejlődés hasonló nagyságrendű morális (tehát politikai) problémákat okozott.

Másutt (Az erkölcsi érzelmek elméletében, 1750) írja Adam Smith: „Csupán királyok balsorsa alkotja a tragédia méltó tárgyát. Ebben a tekintetben a szerelmesek balsorsára emlékeztet. Ez a két helyzet az, amely bennünket a színpadon a legfőképpen érdekel, minthogy mindennek ellenére, amit ész és tapasztalás ellenkező értelmben tanít nekünk, a képzelet előítéletei e két állapotnak tulajdonítanak minden másnál magasabb rendű boldogságot. Ilyen tökéletes élvezetet megzavarni vagy véget vetni neki: minden sérelmek közt a legelborzasztóbbnak tetszik. […] Az emberi nem e hajlamán, hogy a gazdag és a hatalmas szenvedélyeit kövesse, alapul a rangok közötti különbségtétel és a társadalom rendje.” (Brit moralisták a XVIII. században, szerk. Márkus György, Bp.: Gondolat, 1977, 462-463, fordítás javítva.) Tehát fölbukkan a hatalom kvintesszenciálisan modern problematikája mint erkölcsi kérdés.

Erkölcsi érzelmeink nem általános elvekből vagy belátásokból származnak, hanem tapasztalatból, mondja Adam Smith. „…[A]z erkölcs általános szabályai… végső soron annak a tapasztalásán alapulnak, amit az egyes esetekben erkölcsi képességünk, az érdem és a helyénvaló iránti természetes érzékünk helyesel vagy helytelenít. Eredetileg nem azért helyeslünk vagy ítélünk el némely különös cselekedeteket, mert megvizsgálván őket, valamely szabállyal megegyezőnek vagy össze nem illőnek látszanak. Épp ellenkezőleg, az általános szabály úgy alakul ki, hogy a tapasztalatban úgy találjuk: minden cselekedet, amely bizonyos fajtájú, vagy amelyet meghatározott körülmények cövekelnek körül, helyeslésre vagy helytelenítésre lel.” (I. m., 517, ford. jav.)

Tudjuk, hogy még a mai kommersz „népi” kultúrában is csak a „nagyoknak” tulajdonítanak erkölcsi dilemmákat, és sokan mániákusan követik a hercegnők, film- és popsztárok, milliárdosok és vezető politikusok magánéletéről szóló bulvárbeszámolókat ugyanebből az okból, tehát a hatalom (előny) teszi sok alárendelt személy képzeletében relevánssá az erkölcsi (életvezetési) opciókat vagy döntéseket, amelyek a „kisembernek” nem járnak ki.

Az alárendelt „kisember” (bevallom, gyűlölöm ezt a kifejezést, mint az uralom passzív, engedelmes elfogadásának többi hasonló jelzését is) világnézeti nézőpontja a saját erkölcsi tapasztalatának a tükre. Ez a tapasztalat pedig mindenekelőtt a hierarchia (a rangsor) tapasztalata, amelyben a születési előjogok és a versengésben aratott siker (nem illeszkedő) vonásai keverednek. (Noha mindennapi élmény, hogy a társadalmi előnyöket nem érdem szerint osztják, jó emberek szenvednek, és rossz emberek prosperálnak.)

Ebből nyilván az következnék – bár ezt Smith persze nem mondta ki – , hogy csak a tapasztalat (és forrása, a társadalmi valóság) módosulása vezethet el az erkölcsi eszmélkedés változásához. De ha az erkölcsi elv pusztán tükre az erkölcsi (az esetek többségében „uralkodó-alávetett”, „gazdag-szegény” stb. sémában működő, hierarchikus) tapasztalatnak, akkor mi lehetne a forrása a társadalmi valóság és a belőle származó erkölcsi tapasztalat megváltozásának?

Mi itt a külső? Mi az a társadalmi valóságon és az erkölcsi tapasztalaton kívül fekvő tényező (arkhimédészi pont), amelyből kiindulva az igazságtalanság orvosolható? (Adam Smith és mások szerint ez maga az erkölcsi érzék, amely olyasféleképpen „dolgoznék” bennünk, mint az esztétikai ízlés. Ebben kicsit nehéz hinni.) A hierarchikus tapasztalatok összeadásából vagy iterálásából nyilván nem eredhet igazságosság – hogy a marxi értelemben vett emancipációról ne is szóljunk.

Az államhatalom jellegéről írott egyik legérdekesebb, immáron klasszikusnak tekinthető munkában (Nicos Poulantzas: Pouvoir politique et classes sociales, 1968, számtalan utánnyomás, fordítás; ill. a szerző későbbi műveiben, válogatás angolul itt) az ideológiai és érdekstruktúra elemzése áll előtérben a tőkés állam elemzésekor. De ez természetesen meghaladja az uralkodó osztályok és a bürokratikus, továbbá írástudói „elitek” befolyására vonatkozó populáris előítéleteket.

Poulantzas több fázisú államelmélete az államnak saját önreprodukciós kvalitást és a termelési mód bővített újratermelésében döntő szerepet tulajdonít (a modern kapitalizmusban): benne sűrűsödnek össze és formálódnak ki az osztálykonfliktus lényegi elemei: s bár a modern tőkés állam nem „az uralkodó osztály végrehajtó szerve” – az uralkodó osztály normális esetben nem irányítja az államot – , hanem fönntartja és döntő részvételével alakítja az az ellentmondásos folyamatot, amely végső soron persze a burzsoáziának kedvez közvetve, de a célja nem ez, hanem az a fogalmi rend, amely pl. a „köz” és a „magán” elhatárolásával transzformált, eredetileg osztályjellegű, emancipációs-morális energiákat mozgósít a hierarchia dinamikus fönntartására. (Vö. Alex Demirović: Nicos Poulantzas. Aktualität und Probleme materialistischer Staatstheorie, 2. kiad., Münster: Westfälisches Dampfboot, 2007, kül. 73-131.)

Kérdés, hogy az osztálykonfliktus (beleértve a fizikai és a szellemi munka kulcsfontosságú elkülönülését a teljes emberi történelemben) állammá „sűrűsödése” mit jelent az Európai Unió vonatkozásában.

Az Európai Unió mindenekelőtt a háborút megelőző és a háborút helyettesítő intézmény, világtörténelmileg pedig – bár nem a kifejezés közismertebb, konteós értelmezésében – a „római birodalom” helyreállításának legújabb, sokadik kísérlete. A Plantagenet-dinasztia idején Franciaország és Anglia egy ország volt. A Karoling-dinasztia idején Francia- és Németország egy ország volt. Mind a Német-Római Szt. Birodalom kísérteties formájában, mint a Habsburg-monarchia formájában ezek a szerkezetek újultak föl, ugyanerre törekedett – némileg önparódia formájában – Napóleon is, de végig fönnmaradt a Római Birodalom (máig) a katolikus (egyetemes) egyház valóságában. A birodalom szétzúzásának neve „barbárság” volt (vandálok!), a birodalmon kívüli Európa: Barbaricum. (Ezt a szerepet játszotta a nyugati képzeletben a szovjet Kelet-Európa, ennek a nyomai pedig világosan észlelhetők most is.)

A francia jogászok és kánonjogászok ebben mindig döntő szerepet játszottak, az EU alapításakor (máiglan) szintén. A régi Európa, a „Közös Piac” három „magországa” (Francia-, Német- és Olaszország: mindig ez a három állott a középpontban) közül Itália már elveszett (volt, amikor a háromból kettő is: 1933 és 1945 között). Az egyház biztosította az egységes intellektuális rendszerével, hogy amikor az államalakulatok fölbomlottak, a nemzetek fölötti közjogi és államteológiai tanok megmaradjanak együtt az arisztoteliánus és skolasztikus érvelési rendszerrel: márpedig ez informálta Európában a politikai teóriát (szemben minden ellenkező híreszteléssel, Angliában is). Arisztotelész és a skolasztika (akció) volt a fölvilágosodás (reakció) ellenséges, de nélkülözhetetlen háttere (Descartes, Spinoza). A reneszánsz a tudományt és a görög-római ókort egyszerre fedezte föl. A közös alap megvolt, bár folyamatosan töredezik, ma már talán csak a közös fogalmi nyelv maradt, már ahol használnak még fogalmi nyelvet egyáltalán.

Ezek az eszközök elégtelennek bizonyultak az első világháborúban (dinasztikus világbirodalmak fölbomlása), a második világháború előtt (a Népszövetség fölbomlása) és után (a Brit Birodalom fölbomlása), és elégtelenek lehetnek 1989 után is (Brexit, kelet-nyugati eltávolodás, az EU bénultsága és általános népszerűtlensége; a szimpla anyagi előnyök kedvelése se teszi az EU-t a maga egészében népszerűvé: a nemzetek fölötti, univerzális jogegyenlőség utópia maradt). A centripetális erőknél erősebbek, legalábbis aktívabbak a centrifugális erők, maga a centrum pedig implodál.

Egy kiváló és szubtilis esszében Adrian Daub tollából az n+1 folyóirat szájtján megismerhetjük az összetartó tényező, Németország rejtett válságát. Ezt az írást nem lehet pár mondatban összefoglalni, de annyi bizonyos, hogy mindazok a folyamatok, amelyek másutt lejátszódnak, titokzatosabban és elvontabban ugyan, de megvannak

Németországban is, ahol a centrifugális szélsőjobb domesztikálása lehetségessé vált a gazdasági kegyetlenség hallgatólagos elfogadása révén és az etnikai kirekesztés (amely mindig az underclass kirekesztése is) durva erőszak és kapkodás helyett fokozatos rendszerszintre emelése az uralkodó, s ahol a közbeszéd (neonáci hatásra) immár a német állampolgár fogalmától bizony megkülönbözteti a „Biodeutsche” rondácska fogalmát.

Ez a stratégia szerintem túléli a neoliberalizmus mostanság végbemenő lassú halálát – hiszen a protekcionista-etatista-nacionalista verzió diadalmaskodik mindenütt, amikor a legsikeresebb kapitalista modell a Kínai Népköztársaságban simán összeegyeztethető a sztálinista-maoista politikai szisztéma mechanikus továbbfejlesztésével (hipertotalitárius irányban).

Németországban (meg sehol) minden humanista ködösítés és ábrándozás ellenére természetesen nem szűnt meg a kapitalizmus egyik legalapvetőbb jellegzetessége: az „élhetetlen”, „versenyképtelen”, „sikertelen” személyek, társadalmi csoportok, népek, civilizációk, kontinensek egyértelmű morális elmarasztalása.

Az üzleti vereség a konkurenciaharcban a tüchtig és erkölcsös (szorgalmas, önmegtartóztató, mértéktartó, takarékos, hosszú távra tervező, számolni tudó) győztesekkel szemben erkölcsi vereség, a bűn jele.

Mondani sem kell, hogy a bűnös vesztesek között sok a muzikális, bohém, barna bőrű, ábrándozó, érzéki fickó, amint ez évszázadok óta közismert.

A domináns osztálykoalíció morálteológiai és államjogi terminusokban határozza meg magát (illetve világi főpapjai így határozzák meg), amely látszatra univerzalisztikus: az alkotmányjogi igazolás módszerével hajtják ezt végre.

A fasizmus a határfogalom: ez az a vonal, amelyet nem szabad átlépni: a tömegmozgósítás, az önkényuralom (szeszélyes uralom), a rendezetlen erőszak és a jogon kívüli pusztítás vonala, amelyen túl megszűnik a jog és a közigazgatás primátusa, minden „rendezett”, „törvényesen megalkotott” állam alapvető kritériuma. De ezen a határvonalon innen is van uralom: mégpedig egyszerre gazdasági, jogi és erkölcsi uralom, s ennek a hatalmat konstituáló osztálykoalíció fölött gyakorolt hegemonikus-ideologikus befolyása.

Elég ennek a hegemóniának a megingása – ami Kelet-Európában szabad szemmel kivehető – , hogy a dominancia és egység dialektikája fölboruljon, s a domináns Nyugatnak egyre kevésbé legyen érdeke a birodalmi (jogi, erkölcsi, közigazgatási) alaprend fönntartása és finanszírozása.

A kelet-európai euroszkeptikus, „illiberális” etnicistáknak és emberjogi-alapjogi föderalistáknak-univerzalistáknak egyaránt hibájuk a gazdaság naturális értelmezése. A pénzt csak mint „zsozsót”, mint a zéróösszegű játszma nyereségét veszik tekintetbe, azt hiszik, hogy a tőkés gazdaságot és a polgári politikát „a zsé” hajtja előre. Pedig a pénznek és a tulajdonnak a teológiai elem a lényege (vö. Aquinói Szt. Tamás Arisztotelész-kommentárjaitól Marxig és Max Weberig), tehát az az absztrakt-szellemi dimenzió, amelynek a birtoklásával a tőke a termelés fölé kerekedik. Az egyszerű árucsere, a vétel-eladás puszta profitszemlélete az égvilágon semmit se mond a kapitalizmusról. (Amelynek nem a „nyereségvágy”, a „kapzsiság”, a „pénzhajhászat” a mozgatórugója, ilyesmi ugyanis mindig volt, tehát nem specifikus, hanem az akkumulációtól a bérmunkás motiválásáig a rendképzetnek való elvont alárendelés, amelynek gyakorlása és finomítása a modern politika hivatása.)

Az Európai Unió mindebben koordináló, nem kormányzó szerepet töltött be, szerepe a tárgyalásos-deliberatív stabilizálás és harmonizáció volt, ennek a költségei pedig a kelet-európai (gazdasági és faji) naturalizmus betörésével túl magasra emelkedtek. Mindenekelőtt az európai fogalmi rend az, amely szétrepedezett, a kellemetlen jelenségeket a kelet-európaiak a renden kívüli erkölcsi fogalmakkal („lopás”, „kihasználnak bennünket”, „nem viszonozzák euróval, ha tartózkodunk a kínzástól és a sommás kivégzésektől”, „megfosztanak bennünket a jogellenes, de nekünk igazságosnak tetsző diszkrimináció jogától”, „a multinacionális nagyvállalatok kapitalisták, a nemzeti kisvállalatok nemzetiek” stb.) magyarázzák. A pacta sunt servanda alapelvét el nem ismerő partnerekkel nem lehet szerződni, s ez legalább olyan lényeges, mint a szerződéses viszonyok tartalmi helyessége és erkölcsössége.

Így hát „a keleti barbárokat” már megint (s mint mindig) erkölcsileg ítélik el, bár ez kölcsönös, ám a nyugati interpretáció a domináns, mind az erő, mind a szolid, régi hagyomány jóvoltából.

Nem rossz üzlet a keleti üzlet a Nyugatnak, csak a rendbe nem illeszthető. Az „illiberális” politika (amely lényegében francia- és németellenesség gazdaságteológiai és közjogi okokból, még Olaszországban is) ezt nem képes, de nem is hajlandó megérteni. Az értetlenség kölcsönös, de az erőviszonyok egyenlőtlenek.

Ez nem nagy újdonság, de a posztimperialista korszakban másképp fest, mint korábban. Ám a „gyarmati barbár” integrációja és interiorizációja soha nem sikerült, ma sincs erre esély. Figyelemre méltó azonban, hogy az új, keleti, ám nem barbár – azaz birodalmi hagyományú – „sikeres” kívülállók (Kína, India) ősi magaskultúrák alapzatán állnak, mindkét esetben domináns a gazdasági célok államjogi szemlélete (közjó, harmónia, állandóság, belső béke stb.). A birodalmak közötti töredéknemzetek sorsa a lázadás, a fogalom és az univerzalizmus – „az Írás” – elutasítása.

Lángol a Notre-Dame

Elég érdekes volt az, ahogyan a párizsi Notre-Dame székesegyházban föllobbant tüzet fogadták némely kelet-európaiak. Sokan gyűlölettel és kárörömmel, ld. itt  és itt. Fölbukkantak a „migránsokra” gyanakvó szélsőjobboldali összeesküvés-elméletek a magyarországi kormánymédiákban, ld. itt. Ez előszörre megdöbbentett. Némely régimódian antiklerikális baloldali kispolgárok véleménye is, akik nem hajlandók gyászolni uralmi szimbólumok pusztulását. (Hogy kacagott volna rajtuk Marx!) Némely kelet-európai konzervatívok azért megrendültek a tűzvésztől – ld. pl. Rajcsányi Gellért szép, bár hűvös cikkét a Mandineren – , mások azonban ezt az alkalmat is arra használták föl, hogy (kissé illogikusan) a nyugati dekadenciáról panaszkodjanak, mint a népszerű román publicista, Cristian Grosu, aki ebből az alkalomból is a segélyezés és a társadalombiztosítás ellen szaval, amellyel szemben ó, annyira keresztyéni a puszta könyörület. Grosu cikkéből arra a tanulságra juthatunk, hogy a Notre-Dame és a keresztyén irgalmasság sérüléseinek az oka a political correctness. Semjén Zsolt magyarországi miniszterelnök-helyettes szerint a Notre-Dame leégésében a francia szekularista, egyházellenes politika „vastagon benne van” (???!!!). „Franciaország megtagadta saját történelmét” (?) stb., stb. Rosszindulat és téboly.

Hogyan jönnek létre ezek az őrülmények?

A történelmi keresztyénség (megkülönböztetve Jézus eredeti tanításaitól, amelyeket két évszázad történelmi, filozófiai és filológiai kritikája után immár eléggé pontosan tudunk rekonstruálni) szabadságnak és szolgaságnak egyaránt volt oka és instrumentuma.

Az egyetlen olyan intézmény volt, amelynek a zárt körében – mindenekelőtt a szerzetességben – megvalósult a kommunizmusnak-anarchiának egy fajtája, amelyben nem volt tulajdon, hanem teljes vagyonközösség és „szegénység”, azaz magántulajdontól mentesség, amelyben nem volt család, az elnyomás molekuláris formája („szüzesség”), amelyben nem volt a megélhetésért végzett munka (a szolgaság és szenvedés archetípusa).

A XIX. század nagy monumentumainak (pályaudvarok, vásárcsarnokok, gyárak, tőzsdepaloták, múzeumok, egyetemek, nagyáruházak, kormányépületek) a jellemzője a hasznosság volt (és a stiláris eklektika). A templomba nem kell belépőjegyet váltani. A templomban semmi hasznosat nem kell csinálni: a templomban a tevékenység („a világ”) ellentéte folyik: a meditáció (ima), szertartás, zene Isten tiszteletére, aki nem látható, s akinek a jelenléte mindig titokzatos, bizonytalan, ezért kell hozzá az igaz hit.

Természetesen épp úgy uralmi formákat fejtett ki a történelem eddig leghatékonyabb ideológiai szervezete, mint utódai, de egyben alternatívát is jelentett, amennyiben másik morált képviselt, mint „a világé”, az örök invesztitúraharcban szemben is állt a birodalommal, meg is testesítette, illetve teremtett is párhuzamos birodalmat. De az alázatnak és a szegénységnek, a vagyon és a szex elutasításának az éthosza mégiscsak az ellentéte volt a nemesi gőgnek és a királyi pompának (és itt most nem az egyház bukásáról és bűneiről beszélek, ami elvszegés volt, bár a szellemi szigor a maga tiszta alakjában is okozott épp elég szenvedést).

A Notre-Dame mézesbödönként vonzotta a királyi és császári méheket és darazsakat, s a szegényeket fölmagasztaló francia forradalom épp ezért akarta lerombolni. De az polgári forradalom volt, egyenlősítő, és nem emancipáló forradalom, s ezért nem foghatta föl pozitívumként a keresztyén anyaszentegyház tulajdon-, munka- és családellenességét, amely a morálteológia középpontjában áll, s amely minden autentikus keresztyénség leglényege.

A Notre-Dame minden metafizikus hit hanyatlásával és saját bűneinek súlya alatt is roskadozva egyszerűen a szépségével múlta fölül és játszotta ki a történelmet, ott, azon a négyzetmérföldön Párizsban, ahol a legtöbb hatalom és a legtöbb tudomány összpontosult (és összpontosul még mindig) ilyen kis helyen, egyedülállóan a históriában, a tekintély iszonyatos aranysúlyával nehezedve a legdrágább földre, amelyen ember valaha házat épített.

Azt én nagyon jól megértem, hogy valaki gyűlöli a hagyományt, föltéve, hogy érti: milyen hagyományt gyűlöl. Én az osztályuralom és az államhatalom ellenségeként is szeretem – hogy ne szeretném – a Notre-Dame-ot, amely (mint az egész gótika, ahogyan tudja ezt bárki, aki arra jár) fölfelé és kifelé mutat mindabból, amiben lehetséges az igazságtalanság és a gyötörtetés.

Persze ehhöz nem is kell Notre-Dame, elég hozzá a Szent Mihály-templom, a Farkas utcai református templom, a Fekete templom, a kolozsmonostori apátsági templom – otthonunk – , ami nemcsak „a világot” transzcendálja, hanem saját magát is, hiszen mi a megveszekedett koromfekete ördög lenne a művészet, ha nem ez. Épp Kolozsváron voltam, amikor kigyulladt a párizsi Miasszonyunk temploma, és hát bárhová néztem az óvárban, minden kő erről győzött meg. Annak, hogy egy-egy plébános vagy esperes miket beszél néha, semmi köze a dologhoz.

Igen, ezeket az erdélyi templomainkat németek építették eredetileg német városainkban nyugati minták nyomán, s ebben benne van a hatalmi egyenlőtlenség – ami egyben mindig kulturális egyenlőtlenség is – nyoma szintúgy. Nincs tiszta történelem, nincs egyértelmű földi vigasz.

Őszintén sajnálom azokat, akik nem bánják a Notre-Dame-ot (mert mondjuk az általuk nem kedvelt Emmanuel Macron történetesen éppen elnöke most a Francia Köztársaságnak, mintha ez számítana ebben az ügyben), mert tudtukon kívül saját magukkal se törődnek kellőképpen.

Szentimentális európaiak persze mondhatják, hogy Európát olyan halhatatlan remekművek szimbolizálják, mint épp a Notre-Dame. Ez se igaz. Az Úr nem európai és nem közel-keleti és nem francia. Igaz ugyan mégis, hogy sokan azt utálják „az európai gondolatban” és a hozzá hasonló utópiákban, ami a legjobb bennük, s aminek persze nincs nemzetisége, nincs neme, nincs hatalma és nincs pénze.

A szöveg az eredetileg a kolozsvári Transindex Plakátmagány oldalán megjelent publikáció néhány ponton kiegészített vagy módosított változata.


Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Európa és Kelet-Európa – cikk a bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: 1989-2019 – összefoglaló (HVG cikk)

Az ATTAC Magyarország alelnöke

1968. augusztus 21-e óta vártam és óhajtottam az állítólagos szocializmus (a szovjet típusú tervező államkapitalizmus) összeomlását

1968 augusztusában a Varsói Szerződés csapatai megszállták a „szocializmus” belső reformjával próbálkozó Csehszlovákiát. Még ezt megelőzően, 1968 júniusában a jugoszláv hatóságok leverték a baloldali belgrádi diáklázadást. Őszre a párizsi mozgalmak is vereséget szenvedtek.

A „szocializmus” megújításának, humanizálásának, újbóli forradalmasításának kísérlete kudarcot vallott, ahogyan kudarcot vallott százhúsz évvel korábban, 1848-ban „Európa tavasza”, a polgári társadalom megújításának kísérlete is, Párizstól Világosig.

1981. december 13-án a lengyel tábornokok (Jaruzelski, Kiszczak, Siwicki) puccsa véget vetett a lengyel munkásmozgalom, a Solidarność diadalmenetének, de véget vetett a lengyelországi kommunista párt (a LEMP) uralmának is. Mind az önigazgatói-munkástanácsos, mind az egypárti-diktatúrás szocializmusváltozatoknak befellegzett. Ekkor már tudtam, hogy az 1917. november 7-én elkezdett forradalmi, majd ellenforradalmivá vált folyamatnak vége, és valami más következik.

Ez a „valami más” volt az, amire a nemzedékem – kommunistaellenes értelmiségiek, nacionalista és/vagy liberális demokraták – föltette az életét, s aminek a nevében győzött a pluralista-jogállami-polgári fordulat 1989-ben, drámai körülmények között, mint Csehszlovákiában és Romániában, vagy békésebben, mint egyebütt. A Szovjetunió úgyszólván zajtalanul összeomlott.

© Fortepan / Szigetváry Zsolt

A „szocialista” rendszert nem védte lényegében senki. Még akik soha, egy percig se küzdöttek ellene, vagy akár lojális részesei voltak, vállvonogatva és közönyösen elfordultak tőle. Lejárt. Elavult. Elrozsdásodott. Érdektelen. Már akkor, azonnal kezdték elfelejteni, s egy-két éven belül mindenféle képtelenséget lehetett róla állítani, mindenki elhitte vagy beletörődött, hogy a múltat a hazugságok trágyadombja alá kell temetni.

Azóta az ún. rendszerváltást is elérte a damnatio memoriæ, a feledés átka, még 1989 részvevőinek egy része is úgy képzeli, hogy az 1988 és 1990 között ezernyi új társulásban, klubban, egyesületben, szakszervezetben, pártban, mozgalomban kivirágzott új civil társadalom nem létezett soha, hogy „minden le volt zsírozva”, hogy a fejünk fölött döntött sorsunkról a Nyugat.

Ebből egyetlen szó se igaz. A Nyugat – Reagan és Bush részleges, bizonytalan kivételével – reformot akart, Gorbacsovot, békét, kiegyezést, és mindenekfölött nem akarta a német újraegyesítést. Nagy-Britannia és Franciaország vezetői ki is mondták ezt, de nem akarta a dolgot a nyugatnémet kormányzat és uralkodó osztály se, csak a német nép, amely mégis kierőszakolta. Mellesleg ez se sikerült, az elnéptelenedett Kelet-Németország ma se érzi jól magát a polgári-liberális össz-Németországban, céltalanul és iránytalanul ellenáll: előbb balról, most szélsőjobbról, de beilleszkedni nem képes és nem hajlandó, harminc évvel később se.

Az a pluralista, alkotmányos, jogállami, polgári rendszer, amelyet Magyarországon megpróbáltak bevezetni 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban, 1989-ben (mindhiába), romjaiban hever – nemcsak itt, de itt a leglátványosabban –, s ami a legsúlyosabb, a lényegét eltakarják a rágalmak. Én is már évtizedek óta elfordultam tőle, de most nem a személyes életutamról van szó; én balfelé hagytam el a liberális demokratizmust, Orbán Viktor jobbfelé, és történetileg nem sokat számít, hogy én ezt a kétféle fordulatot nem tartom egyenértékűnek: természetesen többre tartom a magamét, de ez most nem fontos.

Annak ellenére, hogy a liberalizmust (különösen a kelet-európai szabadelvűséget és az alkotmányos jogállam, az „emberi jogok” itteni álmát) régóta illúziónak tekintem, mégse egyezném bele, hogy 1989 kudarcát – ahogyan szokás – az 1988 és 1991 közötti SZDSZ-re és Fideszre zúdított primitív hamisítástömeggel „tudjuk le”. Még ennél is fájdalmasabb a Helsinki jogvédő csoportok – különösen orosz – hőseinek bemocskolása, a fölvilágosodás és a forradalom történelmi örökségének (néha csak öntudatlanul fasisztoid, ám folytonos) rongálása.

© Fortepan / Urbán Tamás

Teljesen mindegy, milyen metaforát használnak – a ma szokásos metaforák: „Európa”, „migráció”, „dzsender”, „kulturális marxizmus”, s ezeket is mind nyugatról kölcsönzik, csak ami ott marginális, itt mainstream –, a lényeg az, hogy a szovjet tömb kialakulásával kettéosztott Európa egyesülése nem sikerült, Kelet-Európa a Vörös Hadsereg kivonása és a pártállamok megszűnése után is a maga egészében szembenáll a Nyugattal. (Lásd erről hosszabb dolgozatomat itt.) Az 1956 és 1968 utáni diktatúraellenes disszidenciának („másként gondolkodásnak”, ellenzékiségnek) az volt a hipotézise, hogy Európa nyugati és keleti felének az ideológiai és érzületi szembenállása csak a szovjet megszállás és a pártállami diktatúra mesterkélt-mesterséges következménye, amely ennek a kényszernek az eltűntével majd elillan.

Ez tévedésnek bizonyult.

Ehhez a fejleményhez (a keleti-nyugati szembenállás fönnmaradásához) természetesen hozzájárul az, ami tagadhatatlan: az, hogy az 1989 előtti társadalom (gazdaságilag és szociálisan) igazságosabb volt, mint a mostani. Ráadásul az 1960-as évek közepétől nagyjából két évtizedig (bár nem tovább!) a gazdasági, a népjóléti és a kulturális fejlődés folyamatos volt: fölfelé ívelő korszak – ennek az élménye már rég feledésbe merült, az ifjabb nemzedékek ilyet már nem tapasztaltak. A történelmi helyzetet tovább bonyolítja, hogy a kiugró és kivételes, komplex fejlődés alapzata nem volt más, mint a sztálini erőszakkal végrehajtott iparosítás, urbanizáció, technikai és közigazgatási modernizáció (meg oktatási reform), vagyis maga a rémuralom. A sztálinista diktatúra nem választható el (sajnos) a reformkurzus eredményeitől. De az eredmények tagadhatatlanok, és az én nemzedékem históriai szégyene, hogy semmi ehhez mérhetőt nem tudott létrehozni.

Ez a keleti-nyugati ellenségesség történeti háttere.

Nyugat-Európa válsága tagadhatatlan persze (olyan nagy és fontos országok, mint Nagy-Britannia, Francia-, Olasz- és Spanyolország, vannak igen nagy bajban), de a kelet-európaiak idegenkedése nem innen származik.

A piaci kapitalizmus és a gyökértelen népképviseleti rendszer, jogegyenlőség, alkotmányosság stb. együttes hatása – a szociális egyenlőtlenség és a politikai egyenlőség együttese: képmutatás, és erre nagyon korán rájött mindenki – oda vezetett, hogy a félgyarmati-perifériás-elmaradott kelet-európai kulturális hagyaték egyik sajátossága föltámadjon; ez az Eszmével, a Gondolattal, a Hittel szembeni mély ellenszenv.

Mindez az antiracionális és amorális beállítottság (amelyet V. S. Naipaul halhatatlan regényeiből, esszéiből és „útleírásaiból” ismerünk más félgyarmati-perifériás vidékekről, pl. az Antillákról) köztudomásúlag az önálló modern magaskultúra elkésettségéből, a nemzeti elit történelmi gyöngeségéből származik, és tovább él. A jelenlegi magyarországi kormányzattal való elégedetlenséget két jelenségben véli megragadhatni a közvélemény: az egyik az „ideológia” vádja (azaz a „hinni valamiben” gyűlölete), a másik az, hogy „lopnak” (ami helytelenül írja le a közvagyon kisajátítását a „mélyállami” politika javára, és szétosztását a hatalom ügynökei között, igaz, busás javadalmazásért cserébe, de még így se magáncélokra elsősorban).

De – mondja ugyanez a közvélemény – mindenki, aki hatalomra ácsingózik, ún. pártpolitikai elfogultságokban szenved („ideológia”), és mindenki lop. Következésképpen „engem nem érdekel a politika”, mindenki önző, jó lenne valami „normális (értsd: békés, jómódú, politikamentes) ország”, stb. Eltéveszthetetlen ennek a fecsegésnek a szolgai, alattvalói, passzív hangsúlya: a honpolgári elkötelezettség teljes hiányát, a természeti bűnre visszavezetett politikaellenes leírás radikális szkepszisét fejezi ki. És hát csakugyan lopnak eleget.

Bár más országokban, ahol elterjedt a korrupció, más politikai rendszerek állnak fönn. Nem mondom, hogy jobbak, de másak. Ám ez a tény (amely a közvélekedés cáfolata) nem lényeges, hiszen itt nem érvelésről, hanem keserűségről van szó.

Egy tényező azonban valamennyiünket egyesít hangsúlyoktól, stílusoktól és világnézetektől függetlenül: a pokoli csalódás. A kiábrándulás. A másnaposság.

© Reviczky Zsolt

A kelet-európai nihilizmus átfogó és diadalmas.

A közvélemény csak negatívumokat hajlandó elhinni. Ezek a negatívumok a különféle csoportokban és szubkultúrákban ugyan különbözők, de mindenütt dominánsak. Jellemző, hogy a kormányzat „keresztyén kultúráról” beszél, nem keresztyén hitről, keresztyén vallásról. Csak szokásokról, többnyire fiktív (utólag kitalált) „emlékekről”, előítéletekről van szó, amelyek a szexualitásra és a más vallású emberektől való idegenkedésre utalnak, amiben semmi sajátszerűen keresztyén nincs, ilyen elemek a legtöbb társadalomban föllelhetők, s mint ilyenek, semmire se jellemzők. Meggyőződésnek üresek – épp ezért van valamekkora népszerűségük ideig-óráig. Majd fölváltja őket valami hasonlóképpen hittől idegen propagandaszólam, nem is érdemes rá különösebben figyelni.

Vallásilag hasonlóképpen közömbös vagy kétkedő liberálisok a kormányzat szemére hányják, hogy nézetei nem azonosak az evangéliumok hittételeivel – de hiszen senki nem is állította, hogy azonosak. A „kultúra” nem teológia, hanem kurrens gyakorlatok, hiedelmek, beállítottságok együttese. Nem káté, nem dogmatika.

Nihilisták állnak szemben nihilistákkal.

A külfölddel szembeni ellenszenv – a bizalmatlanságtól a gyűlöletig, vö. a Notre-Dame égése alkalmából a magyar nyelvű közösségi médiatérben és digitális „sajtóban” elharapózott barbár iszonyattal, az ún. baloldalon is – még csak nem is nacionalizmus. A nacionalizmus (amelyről történeti és elméleti köteteket írtam) mélyen összefüggött valaha az autonómia (önrendelkezés, önállóság, demokratizmus) gondolatával (pl. 1848-ban mindenütt), majd eltorzult, mint minden egyéb. Eredeti alakváltozatának legjobb összefoglalása 1846-ból: „Haza csak ott van, hol jog is van,/S a népnek nincs joga.” Petőfinek semmi köze a mai xenofóbiához.


De a külfölddel szembeni ellenszenv összefonódik most a kelet-európai periférián a magaskultúrával, a tudományossággal, a joguralommal, a művészettel és a jó stílussal szembeni utálkozó gyanakvással. A gondolat- és eszmeellenesség jele az is, ahogyan a „kapitalizmusnak” ma nálunk a szinonimája a „multi”, a „neoliberalizmus”, a „globalizáció”, azaz mindig a külföld és a külföldi, különösen a nyugati külföldi. A kapitalizmust pusztán a pénzéhség, kapzsiság, csalás, uzsora, illegitim befolyás, erőszak, „profitmotívum”, megvesztegetés, „háttérhatalom” középkorias-babonás terminusaival szokás leírni, de hiszen szerkezetileg hasonló metaforákkal írják le a „szocializmust” is, és minden olyan társadalmi-történelmi valóságdarabot, amelynek a leírásához fogalmakra lenne szükség. Minden fogalom hamis, minden gyanú igazolt.

Ezt a nihilizmust a csalódás szülte, a csalódás jogos, tehát a nihilizmus elleni érvelés nehéz.

Aki a mai berendezkedés zsarnoki részletei miatt háborodik föl, azt a választ kapja, hogy mindig mindenütt zsarnokság volt, és másutt is zsarnokság van és lesz, a hierarchia és az uralom egyetemes és örök, holott persze undorító.

A hatalom alaptény, mondja a félgyarmati-félperifériás közvélemény, egyénileg ki lehet csúszni alóla, azáltal, hogy megtagadjuk (sőt: letagadjuk), nem létezőnek nyilvánítjuk a társadalmat, merő csirkefogásnak a politikát, szemfényvesztésnek a művészetet, s elmegyünk valami eldugott helyre, valami nem értett, nem ismert, nem fontos idegen vidékre, ahol a létezésünk társadalmilag irreleváns, ahol nem nehezedik ránk semmiféle honpolgári kötelezettség, ahol végre azok lehetünk, akik mindig szerettünk volna lenni: migránsok.

Az önkéntes számkivetettség a kelet-európaiak egyetlen megmaradt utópiája: idegengyűlölet és menekülés idegenbe – egyszerre!

Európa-ellenes és „migrációellenes” nemzeti rendszerünket az egyke, az európai alamizsna („kohéziós” vagy „strukturális” alapok), a nyugat-európai ipartelepítés és technológiai import, a nyugati irányú kivándorlás (hazautalások plusz a munkaerő-fölösleg problémájától való megszabadulás), a főleg kínai és arab kézbe kerülő ingatlanbiznisz és betelepülés tartja fönn, miközben előbb-utóbb városnegyedek és egész járások ürülnek ki (ahogyan Romániában már megtörtént), majd nyilván meg fognak telni idegenekkel. Mindez az ellentmondás csak egyetlen módon tartható fönn: úgy, hogy racionálisan és tényszerűen nem beszélnek róla.

A szabadság álmából – már megint – roncstelep lett, fizikai és intellektuális értelemben egyaránt.

Az el nem ismert és meg nem értett katasztrófáért már régóta okolnak különféle, főleg semminő jelentős szerepet nem játszott embereket és soha le nem zajlott eseményeket. Az elleplezett bűn nyilvánosan nincsen is, de a bűnbakok már rég megvannak.

Ám a célját tévesztett paranoia is mutatja, hogy mindenki érzékeli, milyen rette

netes legújabb történelmünk. Hogy a szabadság elkobzásáért a szabadságot okolják?

Groteszk, bizarr, de nem érthetetlen.Könnyebb elviselni a veszteséget, ha meggyőzzük magunkat róla, hogy nem is volt kár elvesztenünk azt, aminek az egykori léte is oly hihetetlen már.


Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: 1989-2019 – összefoglaló (HVG cikk) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva


Kedves Tagtársunk!

Alapszabályunk értelmében évenként legalább egyszer közgyűlésre kerül sor, amelynek ismét eljött az ideje. Közgyűlésünket 2019. május 10.-én (pénteken) 16 órakor tartjuk a Vasas Szakszervezet székházában, a Marx Károly Társaság iroda helyiségében (Budapest, VIII. Magdolna u. 5.), amelyre szeretettel várunk minden régi és új tagunkat. A tanácskozáson szavazati joggal csak a tagdíjfizetési kötelezettségüknek eleget tevők vehetnek részt, de megfigyelőként bárki. Amennyiben 16 órakor a közgyűlésen megjelentek száma nem éri el a taglétszám fele+1 főt, akkor 16,15 órakor a megjelentek számától függetlenül a közgyűlés szavazóképesnek tekintendő.

Kérjük, hogy a tagdíjat legkésőbb a Közgyűlés kezdete előtt banki átutalással

vagy készpénzben szíveskedjél rendezni.

Éves tagdíj: 2000.- Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak: 1000,- Ft.

Bakszámlaszám: MagNet Magyar Közösségi Bank 16200144-00025948

A közgyűlésre javasolt napirendi pontok:

  1. A Vezetőség/elnök beszámolója az elmúlt évben végzett munkáról,

javaslat a jövő feladataira

  1. Pénzügyi beszámoló
  2. A beszámolók feletti vita, szavazás
  3. Alapszabály módosítása
  4. Tisztségviselők választása
  1. Jelölőbizottság beszámolója, jelölőlista állítása
  2. Szavazatszámláló bizottság létrehozása
  3. Titkos szavazás
  4. Eredményhirdetés
  5. Bejelentések, aktuális kérdések

Budapest, 2019. április 13.

Baráti üdvözlettel:

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | MEGHÍVÓ AZ ATTAC MAGYARORSZÁG EGYESÜLET KÖZGYŰLÉSÉRE 2019. MÁJUS 10.-ÉN bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A válságról az ifjúságnak – cikk a HVG-n

Az ATTAC Magyarország alelnöke
Tamás Gáspár Miklós:
Ez a társadalom gigantikus erkölcsi hulla. De az emberek, akikből áll, még föltámadhatnak, és új életet kezdhetnek.

Kedves barátaim,

itt az ideje komolyan beszélni a magyarországi politika válságáról, beleértve a sajnos igen fontos személyi kérdéseket.

Igazatok van abban, hogy a múlt képviselői alkalmatlanok rá, hogy kivezessék hazánkat a bajból, amelybe belesüllyedt. De erről is őszintén kell szólnunk.

A múlt ugyanis egészen a mai napig tart.

Nemcsak az 1989-ig vagy 2010-ig terjedő múlt alakjait és szervezeteit, hanem az Orbán-rezsim évei alatt fölbukkant kezdeményezéseket és gondolatokat (beleértve persze a kormányzatéit is) már elsöpörte az idő.

Az 1989-ben létrejött alkotmányos, szabadelvű, polgári jogállam és képviseleti rendszer megbukott, nem utolsósorban azért, mert elveit kezdettől fogva kevesen osztották komolyan és becsületesen. Voltak a köztársaságnak tisztességes szolgái – Kis János, Göncz Árpád, Sólyom László, Solt Pál, Hagelmeyer István, Györgyi Kálmán, Gönczöl Katalin, Majtényi László, Kaltenbach Jenő, Hankiss Elemér, Kosáry Domokos és mások – , akiket méltatlanul, de jellemzően elfelejtettek a köztársaság bukása után, amelynek a hagyománya halott, abban is, amiben múlhatatlan érdemei voltak, s amiben megfelelt a magyar nép legnemesebb törekvéseinek, zsarnokellenes beállítottságának. De ez kezdettől fogva weimari típusú köztársaság volt, amelyet már 2010 előtt is többnyire a köztársasági eszményekkel szemben ellenséges vagy közömbös személyek és csoportok vezettek.

Kár érte sok tekintetben, de elmúlt.

Visszaállítása lehetetlen, ezért az erre irányuló próbálkozások nem is kívánatosak, csak az idejüket vesztegetik velük, akik ilyesmivel szeretnének kísérletezni.

Az alkotmányosság, a népképviseleti rendszer, a liberális kapitalizmus mélységesen kompromittált. De kompromittált az a posztfasiszta, autoritárius és romlott rezsim is, amely fölváltotta, s amelyet jobb híján még ma is fönntart a megmérgezett és félrevezetett közvélemény.

A mai politikai berendezkedéshez természetesen az ún. ellenzéke is hozzátartozik. Semmi nem mutatja ezt jobban, mint az a minapi „migrációs” konferencia, amelyen – nyugati részvevők jelenlétében – az ellenzéki pártok megjelent kiküldöttei a legzordabb és legélesebb hangnemben fejtették ki ugyanazt, amit Orbán miniszterelnök szokott (persze fantáziadúsabb és élénkebb modorban) erről hangoztatni. Ezt állította a rezsim a politikai vita középpontjába – ott is van – , és ebben teljes (és az én morális ízlésemnek émelyítő) egyetértés uralkodik. Lehet, hogy a DK és a Jobbik azt képzeli, hogy az ukrajnai vendégmunkások elleni uszítás valamiképpen nemesebb, mint a közel-keleti bevándorlókkal kapcsolatos aljas pánikkeltés, de ebben téved. Az Ungár Pétertől az egyik kis szélsőjobboldali (és nem szélsőbaloldali!), fideszes kamupárt vezetőjéig, Thürmer Gyuláig teljes az egységfront a menekültkérdésben. Némelyek európainak nevezik magukat, némelyek nemzetinek, nincs közöttük értékelhető különbség. Szögesdrótkerítés-pártiak valamennyien.

No meg különben is.

A „régi ellenzék” emblematikus alakja, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök felelőtlen, tudatlan és tehetségtelen ember.

A „huszonegyedik századi ellenzék” emblematikus alakja, Puzsér Róbert volt tévészemélyiség, felelőtlen, tudatlan és tehetségtelen ember.

A „régi ellenzék” formális vezetője, Tóth Bertalan képviselő eddig még nem mondott semmit, mi se mondhatunk róla semmit.

A régi és az új között ingadozó Karácsony Gergely tétova, bizonytalan, csetlő-botló figura, nem való vezetőnek. (Ezt nem úgy értem, hogy Tarlós bármire alkalmas lenne modortalanságon kívül: hosszú évek óta nem csinál semmit.)

A parlamenten kívüli „új erők” vezéregyéniségétől, Fekete-Győr Andrástól még nem hallottunk egyetlen ép, nyelvtanilag helyes, logikus, végiggondolt magyar mondatot se.

A többiekről szó se essék. (Alárendelt pozícióban akadnak szerény képességű, bár derék emberek.)

A legbátrabb „közéleti értelmiségiek” („public intellectuals”) többnyire elhallgattak. Nyilvánvaló, hogy nem gyávaságból, hanem a reménytelenség miatt. A független újságírás maradványai hanyatlanak, színvonaluk pocsék.

A nyilvános vitán elúrhodott az ostoba, durva, közönséges, gyakran trágár gorombáskodás, amelyhez hasonlóval sehol másutt nem találkozunk. Én számos nyelven olvasok, sokfelé járok, Magyarországon kívül ilyesmi sehol sincs Európában. (Ez az Európa szintén mély válságban van, de ezt most nem fejtegethetem, megtettem máskor.)

Az ifjú nemzedéknek nemcsak a 2010 előtti, hanem a teljes politikai osztályt el kell űznie, ha megújhodást – vagy legyünk szerények: legalább valamivel tűrhetőbb viszonyokat – akar. Nem szabad úgy tennünk, mintha a jelenlegi politikai berendezkedésen belül lenne alternatíva. Nincs.

Az ellenzék színvonaltalansága csak kórtünet, önmagában nem oka semminek. Ha valaki vagy meg akar felelni a manipulált, lezüllesztett közvélemény elvárásainak, vagy akár minden ravaszkodás nélkül, öntudatlanul idomult az Orbán-rezsim „szellemiségéhez” – különösen az esztelen brutalitásához és provincializmusához –, nem lehet hasznára a magyar népnek. Sok ember (főleg fiatal ember) van, aki visszahúzódott a mesterségébe vagy a könyvtárba, s itthon vagy külföldön várja a fordulat első jeleit, amelyekre ébredve egy szép napon érdemes lesz visszatérni az önkéntes (belső vagy külső) száműzetésből, és részt venni Magyarország megmentésében. Bennük, a nagyközönség számára ismeretlenekben van az egyetlen reményünk.

Az Orbán-rezsim olyan, hogy még a bírálóit is szégyenbe hozza. Milyen újságírói életművek jöhetnek össze cikkekből, amelyek mutyikkal, durva csalásokkal, primitív hazugságokkal, emberellenes, szabadságellenes és egyenlőségellenes propagandával, illetve szimpla idiótaságokkal kénytelenek foglalkozni nap mint nap? Milyen politikai világ az, amelyben egy amúgy értelmes és kedves fiatalember kiáll az Országház szószékére, és azt mondja: „cöf-cöf-cöf”? Milyen utódai azok Kölcseynek, Széchenyinek, Vörösmartynak, Eötvösnek, Bibónak, akik azt mázolják hazánk falaira, hogy „O1G”? És milyen emberek azok, akik megteremtették ezt a világot, amelyben ellenfeleik is a Németh Szilárdok, Pócs Jánosok és Kocsis Máték, Hollik Istvánok mondataival kell hogy küszködjenek, s evvel lesüllyednek a legkezdetlegesebb civilizáció-roncs szintje alá?

Milyen világ az, amelyben a legvigasztalóbb egy kis viccpárt kesernyés, abszurd humora?

Nem az ellenzék a hibás, hanem a társadalom, amely csak ilyen embereket és ilyen „gondolatokat” tud állítani a saját védelmére.

Ez a társadalom gigantikus erkölcsi hulla. De az emberek, akikből áll, még föltámadhatnak és új életet kezdhetnek. Ennek azonban az egyik szükséges föltétele az, hogy a jelenlegi hivatalos – „kormánypárti” és „ellenzéki” – politikát (és az állami erőszakszervezetek által „szerkesztett” műsajtót) ne vegyük komolyan egyetlen pillanatra se. Szavazhat, aki akar, nincs sok jelentősége.

Tessék klasszikus politikai filozófiát, történelmet, szociológiát, közgazdaságtant, jogot tanulni. Tessék készülni, tessék körülnézni, megismerni a magyarországi, a kelet-európai, a nyugati valóságot. Tessék lejönni a sorozatokról, a popzenéről, a mémekről, a gifekről és a Facebookról és az influenszerekről és a gasztroblogokról és a díjnyertes filmekről. És a Harari típusú politikai giccsekről és a sekélyes turizmusról. És az új irodalomnak nevezett ernyedt, szentimentális, dadogó ponyváról.

Ilyen csacskaságokra már nincs idő.

Rembrandt, Kant, Beethoven, Stendhal, Tolsztoj.

Ezeket ajánlom önöknek. Csak az ilyesmi méltó a komor időkhöz, amelyekben élünk. Szerencsétlenségünkre


Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A válságról az ifjúságnak – cikk a HVG-n bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

BESZÁMOLÓ a Népek Nemzetközi Közgyűléséről

Népek Nemzetközi Közgyűlése, Caracas, 2019.02.23.-27.

Helyszín: Venezuela, Caracas, Alba Hotel

Időpont: 2019. február 24–27.

Meghirdetett program

Február 24. Plenáris ülések (ezeken nem tudtunk részt venni, mert csak másnap érkeztünk meg Caracasba).

a) Megnyitó – az emberek elleni imperialista támadás jellemzői.

Előadók: Vijay Prashad, India; Vashna Jagarnath, Dél-Afrika; Claudia de la Cruz, USA.

b) A venezuelai nép elleni offenzíva jellemzői.

Előadók: a venezuelai kormány egyik tagja és a népi mozgalmak képviselői.

c) Kulturális program.

Február 25. Régiók vitái, nemzetközi szolidaritási akciók számbavétele, politikainyilatkozat-tervezet, kulturális est.

Február 26. Délelőtt: találkozó a helyiekkel, látogatás egy rádióstúdióban, ismerkedés a közösségek mindennapjaival, látogatás egy, gyógynövényeket termelő botanikus kertben, délután nagygyűlésen találkozó Nicolas Maduro elnökkel.

4) Február 27. Záró plenáris ülés – akcióterv és politikai nyilatkozat elfogadása.

Résztvevők száma: 87 országából kb. 500 fő, 181 szervezet képviseletében A résztvevők zöme fiatal volt, elsősorban Latin-Amerikából és Afrikából, Közép-Európa sajnos ismételten alulreprezentált maradt (hasonlóképpen a társadalmi világfórumokhoz).

A Népek Nemzetközi Közgyűlését megelőzően 2019. február 16.-22. között került sor Caracasban a „Che Guevara” Nemzetközi Brigád tanácskozására, amelyen 40 országból mintegy száz szervezet képviseletében kb. 200 fiatal aktivista vett részt. A 2019. február 26.-án elfogadott politikai nyilatkozatban rögzítették, hogy önkéntes munkát végeztek és közvetlen forradalmi gyakorlatot folytattak az emberekkel karöltve. Folytatták a Che által kijelölt utat, amely a internacionalizmus és a szolidaritás szellemében Venezuelához vezetett. Megerősítették a bolíviai forradalom iránti elkötelezettségüket és a törvényes elnök, Nicolas Maduro Moros iránti bizalmukat. „A kapitalizmus válsága fokozta a fiatalok elleni erőszakot a bolygón. Az oktatás privatizációja kizáró jellegű képzési rendszereket hoz létre, amelyek a felhalmozott tőke érdekeit szolgálják, és nem segít megoldani a lakosság alapvető problémáit. A marginalizált fiatalok kriminalizálása növeli az elnyomást, ugyanakkor megnehezíti a méltóságteljes élet megteremtését és megvalósítását.”- áll a nyilatkozatban. A közös cselekvés érdekében konkrét feladatokat tűztek ki és vállalásokat fogalmaztak meg a nemzetközi koordináció, a mozgósítás, a propaganda, az ideológiai képzés, az egység megteremtése, a szolidaritás megerősítése terén.

A globális rendezvényt hároméves előkészítő folyamat eredményeként tartották meg. A Békéért, Egyenlőségért és Népi Szuverenitásért címmel eredetileg 2018. február 27–március 6. között tervezték az első nemzetközi közgyűlést, amely a világ öt kontinensén zajló antiimperialista, antikapitalista ellenállási küzdelmek koordinálását célozta. A legnyilvánvalóbb igazságtalanság jelenleg a Venezuela elleni imperialista támadás egy olyan projekt keretében, amelynek célja az oligarchia hatalmának visszaállítása és e gyönyörű, gazdag ország hatalmas méretű ásványi kincseinek elrablása. Az imperialista hatalmak nem tudják elviselni a szocialista ihletésű forradalom jelenlétét, amely az ország vagyonát a venezuelai népnek szánja. Az Első Nemzetközi Közgyűlés fő célkitűzései 1. Közös ellenségeink: a kapitalizmus és a pénzügyi tőke, a transznacionális vállalatok és az imperialista kormányok elleni közös akciók feltérképezése. 2. Megállapodás a politikai alapelvekről és a közös platformról. 3. Konszenzus az ellenségeinkkel szembeni egységes fellépésről (koordináció, akciók, politikai nevelés, kommunikáció, kampány stb.). 4. Egységünk kinyilvánítása és forradalmi energiáink feltöltése. Venezuela gazdasági, pénzügyi és belpolitikai gondjai miatt a Népek Nemzetközi Közgyűlését 2019. február 24–27. közötti időpontra halasztották. Eredetileg 1500 főt, benne Európából 200 aktivistát kívántak Caracasba meghívni. A Venezuelával szemben megnövekedett agresszió miatt a főszervezők végül úgy döntöttek, hogy a közgyűlés létszámát 500 főre csökkentik és kifejezetten csak a Venezuelával való szolidaritásra összpontosítanak.

A közgyűlés közös platformjának fő elemei az alábbiak:

1. A gyarmatosítás és az imperializmus elleni küzdelem, a népszuverenitás követelése.

2. Harc a népi demokrácia megteremtéséért.

3. Fellépés a természeti erőforrások védelmében.

4. Harc a pénztőke, az adóparadicsomok és a transznacionális vállalatok ellen.

5. Kiállás a munkajogokért és a tisztességes bérért.

6. Harc a szociális és az emberi jogokért.

7. Küzdelem a migránsok, a menekültek, a diaszpórák és az őslakosok jogaiért.

8. Fellépés a politikai foglyok jogaiért.

9. Kiállás a nők jogaiért.

10. Harc a fundamentalizmus, a szektarianizmus és a vallási türelmetlenség ellen.

Az elmúlt három évben a Népek Nemzetközi Közgyűlése a világ különböző régióiban épített ki hálózatokat: politikai hálózatokat hozott létre, elősegítette az aktivisták közötti párbeszédet, regionális konferenciákat szervezett, helyi, politikai oktatást nyújtó iskolákat hozott létre és működtetett, felkutatta és megerősítette hitükben azokat a bátor és tettre kész embereket, akik mindenütt harcolnak az igazságtalansággal szemben. A legerősebb hálózatok ma Latin-Amerikában és Afrikában találhatók.

A globális tanácskozás szervezőbizottsága azt tanácsolta a résztvevőknek, hogy fűzzék szorosabbra kapcsolataikat, osszák meg konkrét tapasztalataikat és közösen cselekedjenek. Célunk, hogy erős hálózatot építsünk ki, amely segít megismerni egymás tevékenységét, elősegíti a konkrét együttműködést, közös akciókkal támogatja munkánkat. A főszervezők leszögezték, hogy egyelőre nem kívánnak semmiféle nemzetközi csúcsszervet (irányító testületet) létrehozni. A gyakorlati szervezőmunka a regionális operatív bizottságok keretében nyilvánul meg, Európában Barcelona székhellyel, főkoordinátor: Iván Orosa Paleo.

Regionális közgyűléseket vagy tevékenységeket javasoltak a koordináció megerősítése céljából:

  • A Karib-térség népeinek VIII. közgyűlése 2019. augusztus 25.-19. között;
  • Mezoamerikai találkozó 2019, július végén vagy augusztus elején;
  • Ázsia III. Közgyűlése 2019. második félévben;
  • ALBA mozgalmak III. Közgyűlése 2020 első felében;
  • Európai Regionális és Szubregionális Közgyűlések 2020 második félévben;
  • IV. Pán-afrikai regionális konferencia 2020-ban;
  • Regionális Közgyűlés az arab térségben.

Cselekvési terv 2019-re:

  1. Március 8. – Nemzetközi Nőnap
  2. Március 21. – Nemzetközi Antirasszista Nap
  3. Március 30 . – A Föld Napja Palesztinában
  4. Április 7. – Küzdelem Napja – Lula szabadon engedése érdekében
  5. Május 1. – Munkásosztály nemzetközi ünnepe
  6. Május 25. – Afrikai szabadság nap
  7. Július 28. – Szolidaritás Haitival
  8. Október 7. – Ifjúsági Küzdelmek Nemzetközi Nap
  9. Október 15. – Vidéki nők Nemzetközi Nap
  10. Október 16. – Élelmiszerbiztonság Nemzeközi Nap
  11. Második félévben Nemzetközi Anti-imperialista nap szervezése
  12. November 1.-3. – Imperializmus ellenes tanácskozás a demokrácia érdekében és neoliberalizmussal szemben.

A Népek Nemzetközi Közgyűlésének jövőbeli hazai szervezési feladatait röviden a következők.

1. Az alapelvek szellemében fel kellene keresni személyesen, illetve interneten, és/vagy telefonon:

a) a haladó szakszervezeti szövetségeket (pl. MASZSZ, SZEF) és tagszervezeteiket (pl. Vasas), illetve a pedagógusok szakszervezeteit,

b) diákcsoportokat,

c) a demokratikus pártokat,

d) a parlamenti ellenzék tagjait,

e) vidéki helyi csoportokat,

f) munkásokat (pl. autógyárak) vagy áruházláncok dolgozóit.

2. Mielőbb össze kellene hívni a haladó civil szervezetek, baloldali pártok, szakszervezetek, diákszervezetek tanácskozását, amelynek keretében:

3. Létre kellene hozni a hazai egyeztető bizottságot.

Budapest, 2019. március 24.

Benyik Mátyás

Kategória: Nincs kategorizálva | BESZÁMOLÓ a Népek Nemzetközi Közgyűléséről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva