by Matyas Benyik*

After the breakup of the Soviet Union, the „color revolutions” began to unfold intensely. Their meaning consisted in bringing to power openly anti-Russian, pro-Western, and often nationalistic political forces in the countries of the Commonwealth of Independent States (CIS), and thereby finally tearing these countries away from Russia, to frustrate integration, and in the long term to include them in NATO as occurred in the Baltic countries. The peculiarity of these revolutions was that they were all aimed at bringing about closer relations of the countries with the USA and the West, and they followed the method of „non-violent resistance”, which American strategists had elaborated in the framework of the „Freedom House” project.This was carried out through subversive measures and the organization of revolutions that had been executed in the Third World under the direction of the CIA.

After the dissolution of the Soviet Union, ex-socialist countries in Eastern Europe and Central Asia had been able to gain their „independence”. However, the ex-Soviet system still exerted an influence on the political development of these countries. Most of these countries did not fully make the transition from socialism to capitalist bourgeois democracy but instead appeared as „hybrid regimes” which inclines more to autocracy. The transplant of capitalist liberal democracy to the post-Soviet regimes is not so successful due to the very bad experience of the often silent populations.

However various political upheavals that have that happened following allegations of electoral fraud in national elections since 2000 seem to indicate some bourgeois democratic changes. Scholars witnessed a „bulldozer revolution” in Serbia in 2000, a „rose revolution” in Georgia in 2003, an „orange revolution” in Ukraine in December 2004 and then a „tulip revolution” in Kyrgyzstan in early 2005. Besides these four revolutions, such political upheavals also impacted other post-Soviet countries with related and connected anti-regime’s reactions and movements.

Analysing the color revolutions it was found that they had been successful only, if four criteria are simultaneously satisfied:

Firstly, their incumbent leader of the regimes must be very unpopular and face the so-called „lame-duck syndrome”, which refers to the elite defection related to their expectation about the future.

Secondly, the anti-regimes forces are enforced by mass-media and foreign influences.

Thirdly, the revolution must not be ideological; it must be for the sake of better national integration, freedom, liberal democracy and economic development. Most importantly, the demand for such improvement should be massive among the population.

Lastly, the anti-regime forces should also be motivated by the grievances on the corrupted government, which is supported by a foreign state which the people do not desire. The anti-regime forces that arouse in post-Soviet countries can only be transformed into a successful color revolution if these criteria are fulfilled. Although there might be other variables that are also able to determine the color revolution, these four criteria can still be the fundamental conditions for a color revolution.

The main and direct causes of the colour revolutions were United States foreign-policy interests (strategic expansion, energy security and the war on terrorism) as they were serviced by International Non-governmental Organisations (Ingos). Without the intervention of these US-sponsored Ingos, the political landscapes in countries like Georgia, Ukraine and Kyrgyzstan would not have been repainted in new colours.

These three revolutions each followed a near-identical trajectory; all were spearheaded by the American democratization Ingos working at the behest of the US foreign policy establishment.

The comparable political convulsions of Uzbekistan (May 2005) and Azerbaijan (November 2005) did not experience “colour revolutions” due to a variation in the independent variable, US foreign-policy priorities.

Any color revolution taken place in Eastern Europe involved George Soros, who is most well-known for playing a major role in the funding and facilitating of pro-capitalist liberal system changes, none of which brought anything other than greater misery, impoverishment, and unequlity everywhere. Soros has had a bad influence who helped bring down socialism.

Geoge Soros, born as György Schwartz in Hungary, fled in the 1940s for the UK and later became an American citizen.The demonization of the American-Hungarian billionaire and Holocaust survivor, aged 86, has spread from Hungary and Moscow across Europe and into the United States. He is increasingly being accused mainly by nationalists of using his money to force his liberal values, including support for refugees, on their societies. Main critique of the communists, like myself, is based on the fact that Soros contributed greatly to the collapse of socialism by funding the anti-communist, liberal groups and persons including Viktor Orban, now prime minister of Hungary.

When Soros first got started as a philanthropist, in 1979, millions of people lived relatively well in the Soviet Bloc. There was no unemployment, education, healthcare and culture was free of charge or very cheap, social security was on high level. A lot has changed for the worse since then, and the Open Society Foundation (OSF) of Soros has been involved in much of that change. Fundamentally, OSF is an institution that is optimistic about the possibilities for progress, meaning wrongly that capitalism can have a human face. Shortly, Soros has supported the transition from socialism to capitalism in CEE, which caused growing poverty and social deprivation. He is reponsible for promoting neoliberal economic policies harmful to the workers.

The OSF is the largest philanthropic organization ever built, with branches in 37 countries and a yearly budget around one billion USD—which is substantially more than Ford’s total grantmaking.

That budget is set annually by Soros, who is given away nearly $12 billion since he got into philanthropy decades ago. Nevertheless, thanks to his skills in financial markets, Soros is now richer than ever, with a net worth estimated at $26 billion. The bulk of that fortune is slated to go one day to OSF, creating a massively endowed foundation that, in recent years, has been redesigned to exist in perpetuity.

While Soros himself is famous—or infamous, depending on your worldview—the giant foundation he funds is not as high-profile as you might expect. There are some reasons for that. In its communications with the outside world, OSF tends to spotlight the issues it cares about as opposed to its own doings.

During the 1990s, Soros was widely celebrated for his foundation’s role in bringing down socialism and advancing capitalism, the spread of liberal democracy. More recently, history has been moving in the opposite direction, namely „Dozens of countries that had previously allowed or even welcomed democracy and rights support activities inside their borders are now working to stop it.” But Soros has no intention of ceding the liberal pro-capitalist fight. Under the second President Christopher Stone’s leadership, OSF is digging in for an extended battle to defend the basic idea of open society: That everyone should be heard in public life and no one should have a monopoly on the truth.

According to many Hungarian people (e.g. the sympatizers and members of the ruling right-wing Fidesz party), Soros is the real world equivalent of Dr. Evil. Up until now the world could not see clearly how Soros billions brought misery and suffering on a billion people. Evidence on Soros and his OSFs can be found in the DC Leaks cables, which prove that the hedge fund billionaire is the architect of the entire migrant/refugee situation in Europe. With control mechanisms purchased or leveraged in every sphere that matters, it is not unreasonable to assume Soros directs EU leadership like a master puppeteer. The dogma, missions, rhetoric, tone, and direction of every piece of OSF documentation DC Leaks uncovered puts Soros activities in the crosshairs.

There’s evidence inside these leaks to suggest George Soros exerts undue influence not only on leaders like Angela Merkel and her eastern European counterparts, but on the very organizations in place to mediate conflict. From the Organization for Security and Co-operation in Europe (OSCE) to a vast array of so-called „human rights” NGOs, Soros acts as a kind of „Godfather” figure. The favors he offers, which no one seems able to refuse now extend past the purchasing power of money alone. Today, when any government threatens dissent against the liberal-globalist movement, (OSCE and NGOs versus Hungary) a massively powerful army of collaborators.

Soros NGOs fund and operate organizations and movements that are seen as Left in nature but are, in reality, pro-capitalist liberal organizations designed to push a political agenda, change Macedonian culture, install puppet regimes, and ultimately serve the purpose of the Anglo-American oligarchy.

The Soros influence extends far beyond being able to drive public opinion through clever networking ideas. Indeed, through a much tighter grasp upon media outlets themselves, Soros is vastly more influential in the way that news and events are reported than in other locations, even those located in Eastern Europe.

The unrest taking place across Macedonia over the last few months and currently bringing tens of thousands of Macedonians out into the streets is the result of the deployment of the Western-engineered color revolution apparatus designed to destabilize and overthrow the Macedonian government, who has agreed to work with Russia to build the Balkan Stream pipeline through the country. This color revolution, created and deployed by Western governments, NATO, and the Soros networks of NGOs, Foundations, and „civil society groups” is an attempt to remove any leverage Russia may have over the EU and to expand the hegemony of the world oligarchy.

Soros has supported liberal/bourgeois democratic reform, i.e systemic change from socialism to capitalism in CEE since he distributed photocopiers among anti-communist and/or liberal activists in the 1980s. His programs avowedly promote free media, fair elections and clean government, rather than opposition parties, but local autocrats often miss the distinction. The Kremlin, which blamed Soros for peaceful uprisings in Russia’s ex-Soviet neighbours in the 2000s, kicked his affiliate out in 2015. Belarus and Uzbekistan have also given him the push.

As Russia revives its influence in Europe, antipathy to Soros is redoubling: in Romania, Poland and especially Macedonia, where, amid a political crisis and allegations of graft and vote-rigging against a former prime minister, a „Stop Operation Soros” movement was launched. Meanwhile Viktor Orban—prime minister of Soros’s native Hungary and himself a recipient of a Soros-funded scholarship—reviles his benefactor’s „transnational empire”. Hungary’s parliament passed a law that might close Central European University (CEU), which was founded by Soros in 1991. Another pending law could be used against his Open Society Foundation in Hungary.

In any case, Soros’s infamy from the bayous to the Balkans is well understandable. Some of his wealth comes from currency speculation, as when, short-selling the pound in 1992, he „broke the Bank of England”. He has a French conviction for insider trading in 1988. Yet Soros has given billions to causes like his human rights advocacy of the rights of Roma or the abolition of the death penalty. In politics, Mr Vachon says, unlike many big-time donors he „is always lobbying for a public purpose, never for private gain”. Despite all this Soros is greatly responsible for the system change in CEE, i. e. for the disastrous transformation from socialism to capitalism.

Finally, there is the particular kind of foe that Soros is made to embody. Portrayals of him as an octopus, or, as in a Hungarian billboard, as a puppet-master, inevitably recall the last century’s anti-Semitic propaganda. Some such echoes may be accidental, the conspiracists unconsciously defaulting to ancient tropes, but they are striking. In a tweet praising Hungary’s PM Viktor Orban, for example, Steve King, a Republican congressman, called Soros a “Marxist billionaire”. That chimes with the old slur against Jews whereby, as Tivadar Soros says in his book, “at one and the same time they held in their hands…the Western capitalist countries and Russian Bolshevism.” “He survived the Nazis,” Mr Vachon says of Soros’s current situation, “and he takes a long view.” No doubt, but in some ways this must be depressingly familiar.

Why did the color revolutions fail? Quite simply, because the rule of law never took root in the post-Soviet space. Too often, the color revolution governments acted above or with little regard to the democratic legal standard to which they held their predecessors. A quarter century of experience living under the capitalist system – for the majority of people in the CEE countries – are extremely negative, there was much better life in the socialist system.

Budapest, 29th May 2017.

* President of ATTAC Hungary Association




Kategória: Nincs kategorizálva | GEORGE SOROS’ OPEN SOCIETY FOUNDATIONS AND THEIR ROLE IN COLOR REVOLUTIONS bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lesz – interjú azól

Egyike a legvitatottabb, ám nemzetközileg legismertebb magyar értelmiségieknek. Úgy véli, a kapitalizmus fenntarthatatlan s megreformálhatatlan rendszer, s a valódi kommunizmus sosem valósult meg. Tamás Gáspár Miklós.
A pozsonyi Comenius Egyetem zsúfolásig telt nagytermében a posztfasizmusról adott elő pár hete. Mi a posztfasizmus?
Elsősorban 1989 után szerte a világon kezdtek megjelenni olyan szisztémák, amelyek számos vonatkozásban hasonlítanak a fasizmushoz, anélkül, hogy megszüntették volna a parlamentáris rendszerek kereteit, s terrort vagy diktatúrát vezettek volna be. A lényeg azonban ugyanaz: a szuverén hatalom meghatározhatja, hogy ki az állampolgár és ki nem. A fölvilágosodás óta az az alapföltevésünk, amely egyébként szerepel valamennyi vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumban is, hogy minden egyes személyt megillet az állampolgárság, megillet az állam védelme, valamint az a jog, hogy beleszóljon az állam, voltaképpen MINDEN állam ügyeibe. S ettől senkit sem lehet megfosztani. Azt se, aki ma (még) nem állampolgár, hanem „idegen”. Ez persze a valóságban nem így van. Majdnem húsz évvel azután, hogy 2000 nyarán ezt a Boston Review-ban megírtam, jött a menekültválság, amely különösen kiélezte ennek a hivatalos ideológiának a válságát. Arról nem is beszélve – nemzetiségi lap olvasóinak ezt nem kell magyarázni – , hogy a különböző kisebbségek jogait is korlátozzák. Ez megnyitja az utat a posztfasizmus felé, mert az egyenlőség, amin elvileg az egész rendszer alapszik, nem érvényesülhet.
1989-et említette mint mérföldkövet. Az világos, hogy a keleti blokk számára ez miért volt jelentős, de mit jelentett a nyugati világ számára, ahol nem volt rendszerváltás? 
1989 még fontosabb változás volt a Nyugatnak, mint nekünk, mert a hidegháború befejeződésével megszűnt a világhatalmi egyensúly, s ezzel együtt az a kényszerítő körülmény, amely miatt a nyugati országoknak vigyázniuk kellett a politikai gyakorlatukra. Amíg fönnállt a „kommunistaveszély”, meg kellett békíteni a munkásokat és a gyarmati lakosságot. (Ez utóbbit végül „el is kellett engedni”, és megadni neki a szabadság futó illúzióját.) 1989 után olyan gazdasági intézkedéseket hoztak a nyugati államokban, amilyeneket a „kommunistaveszély” árnyékában senki nem mert volna meghozni.
Mikre gondol?
A szociális állam leépítése, a munkanélküliség megnövekedése, a munkajogok erőteljes megnyirbálása, a munkahelyi beleszólás megszüntetése, a tőke adóztatásának csökkentése és a többi. Ez egyébként szét is verte a hagyományos baloldalt és a szakszervezeti mozgalmakat. Tehát 1989 ahelyett, hogy a jogok szélesítését hozta volna, a szűkítésüket jelentette.
És mi a helyzet Kelet-Európában?
Itt se jöttek létre ideális államok. Európában az első háború a II. világháború óta ’89 következtében keletkezett – a délszláv konfliktus. Államok estek szét – erre jó példa Csehszlovákia, amelynek az állampolgárai ezt a mai napig traumaként élik meg, bár itt nyugalom van. Ellentétben a volt Jugoszláviával és a volt Szovjetunióval, ahol továbbra is súlyos konfliktusok vannak és lesznek. Lényegében az ellenkezője következett be annak, amit vártunk: erőteljes nemzetiségi üldözés, etnikai konfliktusok, diktatórikus kísérletek.
Ön szerint miért alakult ez így?
Mert nem vettük tudomásul, hogy minek volt köszönhető az 1945 és 1989 közötti béke: a nyugati országok számára jólét és viszonylagos szabadság, de még a keleti tömb számára is némi stabilitás és fejlődés.
És minek volt köszönhető?
A nukleáris egyensúlynak és annak, hogy a Szovjetunió, Kína és a nyugati kommunista pártok együtt hatalmas erőt jelentettek, s ettől félni kellett: nem lehetett akármit csinálni. Tudatosítanunk kell, hogy a polgári szabadságjogok egy részét – mint például az általános szavazati jog vagy a nők egyenjogúsága – egyáltalán nem a polgárság és a liberálisok vívták ki (helyeselték, de gyöngék voltak hozzá), hanem a polgári társadalom ellenségei: a marxista és szociáldemokrata baloldal. Az olyan kiváltságokat, mint a nyugdíj vagy a társadalombiztosítás, azért hozták létre a tőkés államok, mert rettegtek a szociáldemokratáktól, s később a (nyugati) kommunistáktól is. S az uralkodó osztályoknak ez a rettegése a dolgozó osztályoktól üdvös, mert az egyik alapvető garanciája volt a szabadságunknak és biztonságunknak.
Ezek szerint ma nem rettegnek. Miért?
Mert nincs mitől. A munkásmozgalom és a baloldal elveszett.
Nyugaton azáltal, hogy a modern ipari és szolgáltatási szektorban a munkások életszínvonala annyira megemelkedett, hogy komoly támogatója lett a fönnálló rendszernek.
De hát a munkásosztály életszínvonalának az emelkedése pozitív dolog, nem?
Katasztrófa. Történetileg a reformista munkásmozgalom győzelme a veresége.
Katasztrófa az, hogy ezek az emberek jobban kezdtek el élni? Számukra bizonyára nem…
Természetesen nem az a katasztrófa, bár a fogyasztási őrület társas­lélektani vonásai aggasztók, hanem az ellenállás megszűnésének a következményei. Ezeket a vívmányokat ráadásul bármikor el lehet venni, s el is vették, kivéve – részben – azt a pár államot, ahol még megvannak a maradványai a szociális államnak.
Akkor tehát inkább maradt volna a munkásosztály a mélyszegénységben?
Dehogyis. Sikereik ellenére megmaradhattak volna, s néhol meg is maradtak az ellenállás álláspontján. Egyébként maga a munkásosztály soha nem volt mélyszegénységben, az a szubproletariátus meg az agrárproletariátus. A szociális vívmányok különben a legteljesebben a leggazdagabb országokban maradtak meg, Ausztriában, a skandináv államokban, Németországban, a volt keleti tömb országai közül Csehországban. De a proletárok ott se tartoznak a rendszer ellenzékéhez, ha védik is a saját (szigorúan csak a saját) érdekeiket.
Az nem lehet, hogy a munkásosztály úgy érezte, már nincs ki ellen harcolnia, mivel elérte, amit akart?
Kérdés, hogy ezt érezte-e, vagy így manipulálták a pártjai, amelyek természetesen választási és egyéb sikerekre ácsingóztak, és ezért megalkudtak a polgári társadalommal. Talán volt ilyen érzés. De volt valami más is. A munkásosztály Közép- és Nyugat-Európában a fasizmus (később meg a sztálinizmus) alatt megtanulta, hogy a proletár ellenállásért koncentrációs tábor és halálbüntetés jár. Jobb megegyezni. Ennek következtében a modern társadalom történetében legelőször megszűnt az igazi rendszerellenállás, a fundamentális ellenzék, aminek az alapja az osztályharc gondolata volt. Ezek után a hatalom nagyjából azt teheti az emberekkel, amit akar. A második világháború után Nyugat- és Kelet-Európában kiharcolt munkásjogok többségét különösebb ellenállás nélkül hagyták elvenni, a munkanélküliséggel fenyegetett és így megjuhászított proletariátus relatív társadalmi helyzete az 1970-es évek óta folyamatosan romlik világszerte. Hol van a szociális lakásépítés? Hol van az ingyenes üdülés? Hol van a biztosított munkaszünet? Az állásbiztonság? Az átképzés? A beleszólási jog, a vállalatok együttkormányzása? A mozgóbérskála? A jóléti állam halott, alig olvashatunk róla mást, mint neoliberális rágalmakat: s mindez a kapitalizmus, a polgárság győzelme az osztályharcban.‘
S mi a helyzet Kelet-Európában?
Itt a „kommunista ellenség” képének érthető és méltányolható öröksége, valamint a nyugati modellbe vetett, teljesen téves meggyőződéseken alapuló föltétlen hit szintén lefegyverezte az ellenállásokat. Így a politikai aktivitásnak egyetlen formája maradt, ez pedig az etnicizmus. Ez képes egyedüliként még mindig mozgásban tartani a politikai társadalmakat, bármennyire nem tetszik ez nekem.
Itt a szélsőjobb erősödésére gondol?
Nem csak arra. Mi a különbség ma a Jobbik és a Fidesz között? Semmi. Mivel jobb Fico a Szlovák Nemzeti Pártnál? Semmivel. Fico tipikus sovén-jobboldali politikus, aki szociáldemokratának nevezi magát, ami a világ egyik legrosszabb vicce. De a cseh szociáldemokraták se baloldaliak, de még a Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja se baloldali, hanem nacionalista, konzervatív párt, hamis és üres „komcsi” külsőségekkel. Ezek mind ugyanazt gondolják.
Akkor miben rejlik ön szerint a valódi baloldaliság?
Nem szerintem, hanem a történelem tanúsága szerint két fő vonása van: az antikapitalizmus és az antinacionalizmus. A kettő nem megy egymás nélkül. Aki azt állítja, hogy antinacionalista, de nem antikapitalista, mint némely liberálisok, az vagy magát csapja be vagy másokat, vagy mindkettőt. A baloldal szembenáll a társadalmi hierarchiával, azzal, hogy a szegények a gazdagokkal szemben, a nők a férfiakkal szemben, a feketék a fehérekkel szemben, a műveletlenek a műveltekkel szemben, a vidékiek a városiakkal szemben hátrányt szenvedjenek. Ez pedig enyhén szólva nem túl népszerű.
Ez a fajta társadalom nem teljes utópia? Ön szerint ez reálisan megvalósítható?
A kérdés persze nem az, hogy utópia-e, hanem az, hogy helyes-e az eszmény. De ha nem akarjuk, hogy az emberiség elpusztuljon, akkor meg kellene valósítani.
Különben elpusztul az emberiség? Hogyhogy?
Úgy, hogy különben a piac által okozott anarchia, az etnikai összecsapások és a természeti szerencsétlenségek nagyon hamar legalábbis élhetetlenné teszik a földgolyót: nagyon ráférne a racionális dialógus. Ezt nem lehet lefolytatni, amíg olyan militarisztikus szörnyállamok, soviniszta vezetések és önző idióták uralkodnak, akiket látunk. Mindannyian látjuk, hogy a kései kapitalizmus, amelyben élünk, milyen rettenetesen gyors mértékben züllik, s ez a vezetők kiválasztásában is megmutatkozik. Hasonlítsa össze Trumpot Roosevelttel, Theresa Mayt Churchill-lel, vagy Christian Kernt akár Bruno Kreiskyval – az előszobába nem engedtek volna be olyan embereket valamikor, mint a mai világvezetők. Az emberek általánosságban nem jobbak és nem rosszabbak, mint korábban, így azt a megaláztatást, hogy ilyen vezetőink vannak, nehéz elviselni. Miközben ez csak egy jel, egy szimptóma, nem oka a dolgoknak, hanem a következménye.
Idekívánkozik a kérdés, hogy mondjuk Kim Dzsongun észak-koreai vezető mennyivel jobb ennél?
Észak-Korea, csakúgy, mint annak idején a Szovjetunió nem kommunista, hanem államkapitalista rendszer, annak is egyik legrosszabb fajtája. Ott sem érvényesül az egyenlőség. Ennek a kérdésnek tehát semmi alapja.
Mindenesetre a nézetei nagyon radikálisak. Mintha elszoktunk volna az ilyen gondolkodástól… 
Ez azért van, mert az emberek az igazi közéleti vitától el vannak tiltva a médiaszerkezet és az általános kulturális hanyatlás következtében. 1902-ben Pozsonyban senki nem csodálkozott volna azon, amit mondok.
Az viszont tény, hogy az emberek azokban az államokban élnek a legjobban, ahol a legfejlettebb a kapitalizmus. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy a fejlett nyugati országokban uralkodó társadalmi-politikai rendszer az eddigi legjobb az emberiség történelmében, mind az életszínvonal, mind az emberi jogok terén. Ez nem mond ellent annak, hogy a kapitalizmus egy eleve rossz rendszer?
Nem értek egyet ezzel az állítással.
Miért, volt jobb rendszer a történelemben?
Volt, a múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben a nyugati világban. Kapitalizmus, szocialista nyomás alatt. Ami jó volt benne, azt a szocializmus – a szociáldemokrácia és ettől függetlenül a sztálini Szovjetunió fenyegetése – hozta létre. Amilyen rossz volt Sztálin az oroszoknak, olyan hasznos volt a franciáknak és az olaszoknak.
A múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben szintén kapitalizmus volt Nyugaton, nem?
Igen, de az kombinálva volt rendes szociális állammal. Ezt pedig megszüntették. „Történelmi kompromisszum”, ahogy Olaszországban nevezték. Ehhez le kellett győzni a fasizmust, és be kellett venni a munkáspártokat a pakliba.
Ezek szerint azonban a kapitalizmus tud jobban is működni. Azt szokás mondani a liberális kapitalizmusról, hogy ez az egyetlen rendszer, amely képes önmaga korrekciójára. Nem lehet, hogy csak korrigálni kell a meglévő rendszert?
Ugyan hol képes a rendszer az önkorrekcióra? Hiszen omlik össze az egész.
Omlik össze? Ezt miből gondolja?
Nézzen körül. Csak ilyen jeleket látunk, semmi mást. Láthatja, hogyan próbálja például az amerikai állam megfosztani saját állampolgárait a jogaiktól, hogyan próbálja visszavenni az egyik legfontosabb vívmányt, a környezetvédelmet, hogyan politizál a lehető legfelelőtlenebbül gazdasági és katonai téren, hogyan uszít a nők ellen. Mindez konkrétumokban fog megvalósulni – a családtámogatási rendszerek és az egészségügyi rendszer tervezett tönkretételében, abortusztilalomban. Ekkora visszafejlődésnek még nem voltunk a tanúi. Ráadásul az egész trend a háború és a politikai instabilitás felé mutat, lásd az Európai Unió végvonaglását.
Nem lát tehát lehetőséget a korrekcióra?
Attól függ, milyen áron, és mit nevezünk korrekciónak. Egy forradalom kétségkívül kijavítaná ezeket a dolgokat, de elég magas áron. Nem hiszem, hogy az emberiség annyiban fogja hagyni ezeket a dolgokat, ám jelenleg nem látom a jelét a korrekciónak. Elég megnézni, kik a leginkább feljövő európai politikusok Marine Le Pentől Geert Wildersig.
Nem ők vezetik az országokat.
Akkor is nagy befolyásuk van, mert egyre inkább erre terelik a mainstreamet. Hollandiában nemcsak a liberális szocdem, hanem még a radikálisabb baloldali pártok is átveszik Wildersnek nemcsak a retorikáját, hanem a törökellenes, arabellenes uszító hangnemét is. Ugyanez történik Ausztriában, ahol a kormány legutóbbi rendelkezésében rendőri jogköröket adott a hadseregnek. Békeidőben, civilizált államban 1945 óta ilyesmi még nem fordult elő. Ezt egyébként a magyarországi törvényekből vette át Ausztria.

Somogyi Tibor felvétele
Arra nem lát esélyt, hogy mindez újraaktivizálná a baloldalt?
A baloldalt létre kellene hozni, mert politikai értelemben megszűnt. Vannak baloldali gondolkodók, baloldali csoportok, baloldali közvélemény, itt-ott még sajtó is, tehát létezik a társadalomban baloldali érzékenység és baloldali érzelmű emberek, de őket nem reprezentálják a parlamenti pártok.
S nem lát esélyt arra, hogy ez megváltozzon?
Nem. Különben is, a parlamenti rendszer haldoklik, ezért nem is biztatnék senkit, hogy parlamenti politikával próbálkozzék, mert ennek vége. Megjegyzem, a parlamenten kívüli politika is polgári jellegű – a polgári fiatalság mozgalmai jelentek meg Romániában, most meg Magyarországon és legutóbb Szlovákiában; az Aleksandar Vučić elleni szerbiai tüntetéseknek vannak baloldali és proletár elemeik, de ez kivétel.
Mi akkor a kiút?
Nincs, jelen pillanatban legalábbis. Még nagyon sokat kell szenvedni, és még sokkal rosszabb lesz a jelenleginél, mielőtt jobb lesz. Kétségkívül a veszedelem magukhoz fog téríteni embereket, s az is kétségtelen, hogy hosszabb szünet után van a fiatal értelmiségnek egy kisebb része, amely az emberi emancipáció baloldali híve. De azért a fiatal értelmiség többsége is főleg a pénzzel törődik, és az alulról és kívülről érkező, zömmel képzelt betolakodóktól retteg.
Miért marad ki a középkorosztály?
Mert Kelet-Közép-Európában ez volt a rendszerváltás nemzedéke, amelynek a tagjai liberálisok vagy konzervatívok. A fiatal nemzedéknél ismét megjelenik az antikapitalizmus, s egyben hatalmas Marx-reneszánsz tanúi lehetünk, amely ugyan a sokadik már, de ettől nem kevésbé fontos. Rengeteg új lap, könyvkiadó, rádióműsor jeleníti meg ezt a gondolkodásmódot, ami kétségkívül az ellenállás kezdete. Mindig így kezdődött egyébként – nincs olyan modern politikai mozgalom, amelyet ne az értelmiség kezdett volna el az elmúlt negyed évezredben. Azt nem tudom, hogy ebből mi lesz, de a csírák megvannak.
Az előbb azt mondta, még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne. Ezen mit értsünk?
Folytatódni fog a Trump megválasztásával és a brexittel megkezdődött folyamat. Az EU alig létezik már, s mindenki utálja – még az is, aki profitál belőle. Ennek az első számú oka az etnicizmus soha nem látott megerősödése. Nem szabad az etnicizmust összetéveszteni a nacionalizmussal, amelynek voltak demokratikus sajátosságai. Petőfi Sándor nem Bayer Zsolt, s még Ľudovít Štúr sem Marián Kotleba. Ne rágalmazzuk meg a múltat. Amit most látunk, az etnicizmus, s ez tovább fog erősödni, s kifejezett rasszista karaktert ölt, ami a mi régiónkban erős cigányellenességgel és menekültellenességgel jár. Erősödik a nőgyűlölet – ez ott van a jobboldal mögött, s tulajdonképpen az emberek közötti szabad viszonyok iránti gyűlöletet jelenti.
Ez össztársadalmi keretekben mit fog jelenteni?
Rettenetes viszonyok lesznek. A szolgaság számtalan formája jelenik meg. Ezt persze nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy méltóságos úrnak fogjuk szólítani a főnökséget, és SS-rohamosztagok masíroznak az utcán. A tekintélyelvű formák már megjelentek az életünkben. Ezt nem én állítom, ez így van – látjuk a közvélemény-kutatásokból, az attitűd- és értékvizsgálatokból, az emberek közötti viszonyok nagyon komoly szociálpszichológiai vizsgálatából. Több mint másfél évtizede nagyon sokan áhítoznak a hierarchia visszatérésére: jómódú, diplomás, fiatal, fehér férfiak nem akarják elhinni, hogy egyenlők a félig írástudatlan, hiányos fogazatú, öreg cigányasszonyokkal – pedig azok. Az egyenlő státusra törekvőket, akik ki akarnak törni az elnyomatásból, el kell pusztítani. Meg a védelmezőiket, az olyanokat, mint én.
Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lesz – interjú azól bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Pesti srácok – cikk a Kettősmércéről

Az ATTAC Magyarország alelnökeA Momentum Mozgalom – a MoMo – sikerre van ítélve. Mélyen be van ágyazva a korszellembe.

Ezt már az égvilágon semmit se jelentő neve is mutatja. Könnyen megjegyezhető, a külföldi sajtónak se kell lefordítania: angolul ugyan a „momentum” szó egészen mást jelent, mint magyarul, ám ez tökéletesen mindegy, hiszen márkajelzés, mint a Príma vagy a Pull & Bear; a többi „fiatal párt” reklámneve – Jobbik, Párbeszéd, Együtt – se jelent sokat, de nem konnotál lendületet és jelenidejűséget, amit a MoMo marketingszemléletű alapítói sokkal ügyesebben eltaláltak. A terminus ugyanakkor kellően semleges, a reménybeli választó mindenféléket beleképzelhet, rávetíthet. Momentán.


A Momentum tüntetése május 1-én; fotó: Marjai János/MTI 

Vannak még ilyesfajta pártok másutt is Kelet-Európában, a romániai USR kicsit jobbra áll magyarországi rokonától, a lengyelországi Razem jócskán balra: de az ottani politikai kultúra jellegének megfelelően politikailag explicitebbek, elkötelezettebbek, ám a nemzedéki vonások ott is erősek.

A politikában a generációs karakter nem új dolog: a Giovine Italia mozgalmat 1831-ben alapította Marseille-ben Giuseppe Mazzini; a Junges Deutschlandot, a Vormärz – az 1848-hoz vezető szabadelvű mozgalom – irodalmi megfelelőjét 1835-ben tiltotta be a német szövetségi gyűlés. (Az „ifjúság” képzete a német romantika óta a teremtő képzelet és a változás fogalmaival társult, ennek a gyökere persze „a gyermeki ártatlanság” keresztyén hipotézise. „Ifjúság”: új kezdet, újrakezdés, újdonság, haladás, fordulat.) De a magyarországi „megelőző ellenforradalom”, majd a fehérterror és a fajvédelem leghíresebb lapját (1913-1944) is Új Nemzedéknek nevezték (szerkesztője, Milotay István, történelmünk egyik legjelentősebb publicistája, Adolf Hitlertől kapta meg a Sasrendet később).

A legismertebb magyarországi nemzedéki párt a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) nevű politikai alakulat volt, amely – szemben a legendákkal – a legnagyobb lelkesedést és reménységet váltotta ki a rendszerváltás szélesebb liberális táborában, előbb a demokratikus ellenzékben (disszidencia, „másként gondolkodók”), majd az SZDSZ-ben. Ugyanezen az érzelmi alapon: a fiatalok velünk vannak, de majd jobban csinálják. Nagyon jól emlékszem arra az ötletre, hogy a két párt egyesüljön, és Orbán Viktor legyen a vezetője. Ez aztán elhalt, az egész magyarhoni szabadelvűséggel együtt.

De az ifjúság iránti politikai gyöngédség soha nem lanyhult. Ez mély és szilárd európai hagyomány, amely nem is pusztán politikai: a jövőbe vetett bizalom, reménykedés egyik szemléleti alapformája – alapító metafora. (A másik az „új világ” kapcsolódó metaforája, amelynek szintén újszövetségi az eredete: új ég, új föld, új Jeruzsálem.)

A megfiatalodott, megújhodott világ megjavult, boldogabb világot jelent az európai metaforológiában: használata a teológiától a reklámiparig egyetemes, mindig és mindenütt használható.

A MoMo is ezt használja, de okosabban, mint mások: noha „párt” – ami általában előnytelen a pluralizmustól és az „eszméktől”, az ún. ideológiáktól tradicionálisan idegenkedő magyar közvéleményben – , mivel a „se jobb, se bal” régi, reakciós közhelyét összeköti az „újdonság” és a „fiatalság” szimbolikus jelzéseivel, s ugyancsak szimbolikusan az eddigi konfliktusok, a hírhedt „megosztottság” fölé látszik emelkedni – s ezt összeköti a hipermodernség, „a huszonegyedik század” haladó közhelyével. Mégis instant azonosulást tesz lehetővé a vereségbe, a vergődésbe beleunt Orbán-ellenes ellenzéki közvéleménynek, mindenekelőtt a CEU-ügy és az NGO-k nyüstölése miatt aktivizálódott diákságnak, a középosztályi, nagyvárosi ifjúságnak. (De még ezekben az ügyekben se „áll ki” egyértelműen és nyíltan, s ezt nagyon bölcsen teszi.)[1]

A Momentum két legnagyobb diadalát is a relativizálás és semlegesítés teheti tartóssá. Az olimpiai projekt zseniális megbuktatását azonnal közös meccsnézéssel teszi az „öcsizmus”, a spectator sport-mánia – a kései kapitalizmus (hogy ez micsoda, arról olvassák el ezt a mérsékelt polgári cikket) egyik fő kollektív-etnikai ideológiája – számára is elfogadhatóvá, csak annyit mond voltaképpen, hogy az olimpia túl drága lenne (ami igaz), s így megint csak kisiklik a konfliktus alól-elől.

A másik, a minapi május elsejei tömegrendezvény óriási sikere úgy jött össze, hogy éppen május elsején a dolgozókról egyetlen szót sem ejtett a Momentum, de a május elseje „haladó” konnotációját hallgatólagosan bezsebelte. (A május elseje polgári kisajátítása, illetve polgári lenézése – érdemes megnézni a videóját, amely ezredszerre zabáló-habzsoló prolikat mutat a Városligetből a maguk vulgáris vurstli-szórakozásai közben: jeges népmegvetés – nem újdonság.)

A május elsejei Momentum-demonstráció elemzése megtalálható Pap Szilárd István kitűnő írásában, amely sajnos félremagyarázza a rendszerváltás politikai szemléletét úgy, ahogyan manapság szokás: 1989 körül nemcsak nyugatosodásról és európaiságról volt szó, sőt: ez benne mellékes volt; nem egyéb, mint utólagos rágalom, amelynek még ilyen remek koponya is fölül – kár érte, de nem annyira fontos ma már. (Szegény Jászi évtizedekig harcolt az őszirózsás forradalom és az októbrizmus félreértése ellen, teljesen hiába. Így megy ez.)

Fekete-Győr András ujjongással fogadott, kiválóan koncipiált és elmondott beszédében nem tett mást, mint szintetizálta a balliberális publicisztika kliséit és paneljeit (ezekről én elég epésen emlékeztem meg itt és itt, ugyanakkor Orbán retorikájának a sikeres, ám szimpla megfordítását eszközölte.

Tökéletesen figyelmen kívül hagyva a kései kapitalizmus egész problematikáját, valamint a magyarországi féldiktatúra és civilizációs, gazdasági, szociális és műveltségi hanyatlás strukturális összetevőit és helyi sajátosságait, csakis a külső tényezőket helyezte győztes retorikájának középpontjába: a magyarországi jobboldalt „Oroszországgal” és „Putyinnal” tette egyenlővé, míg a helyes álláspontot mint „Európát” jelölte meg.

Evvel – nagyon rátermetten – a nálunk hagyományosan nyugatellenes nacionalizmust rák- és tükörmegfordítással a nyugatbarát liberális nacionalizmussal helyettesíté, de azért nacionalista keretet adott „modernista-haladó-korszerű” dumájának, amibe ráadásul belejátszanak Ubul bácsi morgolódó Kádár-kori szovjetellenességének és a konzervatívok többé-kevésbé „elvi” kommunistaellenességének a halovány, kilúgozott, semlegesített reminiszcenciái. (Amikor a magyarhoni  liberális közírászat az Orbán-rezsimet gyalázza és szidalmazza, akkor MINDIG „kommunista” párhuzamokat és hasonlatokat alkalmaz, száz százalékig alaptalanul, már csak azért is, mert az ún. „fasisztázás” MINDIG ellenérzéseket kelt a posztumusz-retrospektív „tengelybarát” közvéleményben, amely maga elleni vádnak érzi a Horthy-Magyarország legenyhébb bírálatát is: így teszik Ubul bácsi és onokái számára elfogadhatóvá az összjobboldali antiorbánizmust.[2]

De a reminiszcenciákon túl Fekete-Győr András túllép a merő szabadelvű nacionalizmuson, hiszen ő ennél csakugyan korszerűbb: amit csinál, annak a neve (Edward Said emlékezetes könyvének [Orientalism, 1978] terminusával) „orientalizmus”. Magyarországon és a Monarchiában 1848 óta „a Kelet” nem annyira az iszlám-gyarmati Keletet jelentette, hanem a görögkeleti-ortodox Keletet. A teljes magyar publicisztika – tulajdonképpen az 1945 és 1989 közötti politikai írást se véve ki – az elmaradottságot az ortodox Kelet-Európával szereti összecserélni: „Balkán”, „Bizánc”, „fanarióták”, és így tovább.

Igaz, ez inkább románellenességet és szerbellenességet jelent 1848 óta – az oroszellenesség mindig gyöngécske volt nálunk – , a „kisantant” a legmocskosabb szavak közé tartozik mindmáig, a Duna-medencei egyetértés (hogy a „Duna-konföderációról” ne is szóljunk) hazaárulás, a németbarátság meg nem – Merkelt is a „migránssimogatás” miatt utálják hazánkban, nem a német tőke európai szupremáciája miatt. (Nota bene, Magyarországon azokkal szemben, akik elnyomtak-megszálltak bennünket – törökök, osztrákok-németek, oroszok – nincs különösebb ellenszenv, ám azokkal szemben, akiket a mi uralkodó osztályunk és államunk nyomott el, diszkriminált – románok, szerbek, szlovákok, cigányok, zsidók – annál inkább.)

De most a liberális antiputyinizmus fölhasználásával (és senkinek ne legyenek kétségei: a putyini autokrácia szörnyű, ám elsősorban az orosz népnek szörnyű, akármiféle cselszövényekkel okoz zavart Putyin külföldön) sikerülhet az „európaiságnak” olyan nacionalista árnyalatot adni, amely elfogadhatóvá teszi azok szemében, akiknek „Európa” túl liberális és túl szociális, túl feminista és nem eléggé rasszista. (Habár a Kettős Mérce olvasói jól tudják, hogy mennyire rasszista és sovén valójában.)

Ráadásul beilleszkedik a Fidesz-KDNP és a Jobbik által befolyásolt közvélekedés „szellemébe”, amely szerint minden rossz külföldről és csakis külföldről jön (vö. „civiltörvény”, Soros-mítosz, stb.) – radikalizálva avval, hogy tulajdonképpen a Fidesz-KDNP is „külföldről jön”, amennyiben Putyin és az orosz állam érdekeit „képviseli” nem részletezett és nem bizonyított módon. (A „Putyin/Soros” világkép legőrületesebb alkalmazását a nemzetközi sajtó a macedóniai konfliktus „elemzésében” hajtja végre – az, hogy a tét az albán nemzeti kisebbség egyenjogúsága, teljesen elsikkad; maga a szélsőjobboldali macedón kormány is a Soros-metaforát használja erőszakos akciói igazolására. Ennek a variánsa az „Európa-barát” és „oroszbarát” szavak idiotikus, ám hatásos ismételgetése.)

De ez is csak eszköz. Az eszmék „kultúraföldrajzi” artikulálása fölmenti a Momentum Mozgalmat a valóságos politikai állásfoglalás kínos terhe alól. Orbán akármennyire rokonszenvezik keleti autokratákkal (Putyin, Erdoğan, sőt: Duterte, Alijev, stb.), a jelenkori szabadságellenes, fajüldöző szélsőjobboldal nem „keleti” jelenség – és a hatása jobbra nyomja a nyugat-európai establishment vezetőit is, amint ezt Ausztriában, Hollandiában, sőt: Németországban láthatjuk – , hanem éppenséggel „európai”, hogy a kifulladóban lévő Trump-projektről meg ne feledkezzünk – , de az „orientalizmus” segítségével a MoMo azt mondhatja: a szegény és nem menő Oroszország snassz, az iPhone-nemzedék szemével nézve erre nem mehetünk, hanem – szegény jó Jürgen Habermas egykori, általa már nem emlegetett elképzelésének (Die nachholende Revolution, 1990) folklorizálódott verziója szerint – „utol kell érnünk Brüsszelt”, akármit jelent is ez: alighanem semmit.

Mi más ez, mint a rasszizmust „kulturalizmussal” helyettesítő mérsékelt nackóság fölelevenítése? Már a Kádár-kor végvonaglása idején a klasszikusan nyugatellenes, Révai Józseftől eredő és Király Istvántól gyakorolt későbolsevik nacionalizmus ellen a korszerű marxizmus eszközeivel küzdő antinacionalizmus áttért a nyugatbarát liberális nacionalizmusra. (Szemben a Momentum tudatlan föltételezésével, a hivatalos magyarországi baloldal mindig „nemzeti”, azaz: nacionalista volt – olyannyira, hogy amikor a magyar marxista történészek az 1970-es években kiábrándultak a „létező szocializmusból”, amit számukra Révai József hazánkban máig döntő [1956-ban is érvényesülő!], bár letagadott „nemzeti kommunista” hatása testesített meg tartalmilag, akkor a „szocializmussal” együtt a nekik vele egylényegű függetlenségi-kurucos nacionalizmussal is szakítottak, és fölfedezték a Szekfű Gyula-i habsburgiánus, reakciós „európaiságot”.) Ennek döntő dokumentuma Szűcs Jenő, az elsőrangú magyar történész döntő fontosságú – és szerintem kárhozatos – munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról (1983) (igen: ezerkilencszáznyolcvanhárom!), amely nem a demokratikus ellenzéktől eredő, hanem az egykori establishment belsejéből kifejlődő, „a neolabanc történetírás” (Ránkitól, Hanáktól, stb., de alapjában Szekfűtől származó) orientalizmusának a közvetítésével kialakuló liberális nacionalizmusnak a kútfeje. Ez pedig a magyarországi liberalizmus mai értelmiségi közegében elhatározó jelentőségű – szemben az egykori kommunista, szociáldemokrata és népi baloldal dunai patriotizmusával, kelet-európai tudatosságával és (persze) antikapitalizmusával.

„Kelet” és „Nyugat” dögunalmas, terméketlen és hazug szembeállítása – amely legalább a reformkor óta mérgezi a magyar értelmiséget és az egymást követő, egyaránt kudarcos „reformnemzedékek” lelkét – föltámadt, az eddig legüresebb, leghamisabb formában. Tanúskodhatom, mennyire sikeresen. Az Orbán-propagandaszervek plakátját – „Állítsuk meg Brüsszelt!” – a budapesti metróban sok száz helyen ragasztották át, úgyhogy ehelyett mindenütt az „Állítsuk meg Moszkvát!” föliratok virítanak. Ennél alacsonyabb intellektuális szintre már nem lehet süllyeszteni a magyar politikát.

Természetesen nem Putyin „az oka” Magyarország szörnyű válságának, akármennyire jellemző, hogy a kormánykörök rokonszenveznek és együttműködnek vele. A Momentum megtakarítja mindazt a szellemi erőfeszítést, ami elmaradottságunk megértéséhez lenne szükséges, és – összhangban a magyar reakció általános karakterével – a KÜLFÖLD ÁTKOS BEFOLYÁSA címszó alatt foglalja össze a nemzeti bajokat. „Brüsszel”, „Moszkva”, „a New York-Tel Aviv tengely” itt egyremegy. Sikerült itt a korszerűség és a xenofóbia dialektikus egyesítése. Az orosz szegénység és korlátozottság bírálata mintha azt állítaná, hogy a szegénység, korlátozottság, elmaradottság: program. Pedig evvel azért még Orbánt se lehet vádolni. Ő egyeduralmat, önkényuralmat, szolgaságot ÉS fejlődést akar egyszerre. Még csak azt se lehet mondani, hogy ez képtelenség. Délkelet-Ázsia (Szingapúr, Tajvan, Kína, Dél-Korea, részben Japán) példája mutatja, hogy a kései kapitalizmusban is lehetséges a represszió és a gazdasági fejlődés együttese. Ez csak azokat a naiv balfékeket lepi meg, akik – valaminő ismeretlen okból – azt képzelik, hogy kapitalizmus és demokrácia összefügg. Mintha fasizmus sohase létezett volna. Mintha gyarmatosítás – és a vele egylényegű faji genocídium – sohase lett volna.

A reakció retorikája (vö. Albert O. Hirschman: The Rhetoric of Reaction: Perversion, Futility, Jeopardy, 1991) – minden változtatás csak ront a helyzeten, vagy hiábavaló, vagy veszedelmes – a modernséghez tartozik, és ugyanaz, mint volt mindig, de legalább 1945 óta. A dolog népszerűtlensége miatt a Momentum (meg senki, aki politikai sikerre vágyik) nem mondhatja, hogy vissza akarja állítani az Orbán alkotmányos puccsa (2010) előtti „rendszerváltási”-jogállami-joguralmi állapotot (természetesen megtisztított, kijavított formában), ezért csak a represszív-autoritárius „túlkapások” ellen kelt – a közvéleményben már jól megalapozott – hangulatot. De nem változ(tat)ást proponál, hanem „helyreállítást” (óvatosan) és alkalmazkodást a tetszetős nyugati, „európai” sztenderdhez. Ez a lényege a „se jobb, se bal” szintúgy patinásan reakciós retorikájának. Amikor Fekete-Győr András azt mondja a Neue Zürcher Zeitungnak (ez az interjú diadal a MoMónak: az NZZ a szolid európai nagytőke mérvadó lapja, nem akárkivel beszélget), hogy támogatja „mind a melegházasságot, mind a határvédelmet” (vagyis a menekülteket távol tartó Orbán-kerítést), akkor a komplex status quo keretében helyezi el pártját, de „új”, áramvonalas „hipszter patrióta” keretben; ráadásul kiváltja a közmegvetésnek örvendő KDNP tipikusan ostoba reakcióját („meleglobbi” és hasonlók), amely csak erősíti a pozícióját. Egyben a puha migrációellenességgel vonzza a kénytelenségből a Jobbik mellé állt, de ott azért feszengő, szalonrasszista és/de neoliberális polgári, fiatal választókat.

Félreértés ne essék: én nem várom el a Momentum típusú, alapjában jobboldali pártoktól, hogy megtagadják lényegüket. Csak annyit, hogy kifejezzék ezt a lényeget. Magyarán: hogy ne tévesszék meg báván jóhiszemű közönségüket. Hogy jöjjenek elő a farbával. (Farbe bekennen – színt vallani: ha érteni akarod a magyart, tudjál németül.)

De természetesen nem fognak.

Előnyük éppen ez: a dinamikus semmitmondás. A hivatkozás – ismét csak a korszellemnek megfelelően – a lokálisra: politikájuk majd úgy alakul, hogy megkérdezik (a saját nemzeti konzultációjuk keretében) a helyi fókuszcsoportokat, hogy mit tartanak érdekesnek, célravezetőnek, népszerűnek, helyénvalónak. Az apolitikus politizálás. (Amelyet tévesen tulajdonítanak a régi demokratikus ellenzéknek: ott a meghatározó tendencia nem Havel és Konrád apolitizmusa volt, hanem Szaharov, Orlov, a KOR [a lengyelországi Munkásvédő Bizottság] és a Beszélő emberi jogi és népbarát, szociális, demokratikus és liberális programja.) Jogkiterjesztés vagy privilégium? Pluralizmus vagy autokrácia? Jogállam vagy „fejlesztő” diktatúra? Jogegyenlőség vagy rasszizmus/szexizmus? Ezek még a polgári politikában is valóságos dilemmák – márpedig sokan közülünk már túl vannak a polgári demokratizmuson és liberalizmuson, de olyan burzsoá párttal szemben, mint a Momentum, nyilván nem lépünk föl irreális igényekkel. (Válaszként persze nyilván progresszív közhelyeket nevezne meg a MoMo azért, hogy baloldali olvasókat is megnyerjen magának, bár a legtalpraesettebb válasz a hallgatás volna.)

De tragikusnak tartjuk, hogy egyre többen – s köztük számunkra rokonszenves személyek és csoportok – ezt a tartalmatlan nihilt fogják kiútként fölfogni és támogatni abban a súlyos krízisben, amelybe Orbán Viktor és klikkje döntötte Magyarországot. Nem orvosszer erre a válságra a Momentum, hanem a válság egyik tünete

Sokra fogja vinni – éppen ezért.

Nem tagadható, hogy a Momentumba sok tehetség, tenni akarás és dinamizmus szorult. Magához vonzza ma a reménytelenek reményét. Egészen biztos, hogy ha tisztességes lenne és őszinte, sok szavazatot vesztene. Taktikája kitűnő. Retorikája és stílusa pompásan eltalált. Kis szerencsével eldöntheti a következő országgyűlési választások sorsát.

Sikere lesz.

Sikere van.

Egyáltalán nem kételkedem benne, hogy a Momentum alapítói önzetlenül, lelkesen, áldozatkészen és jó szándékkal álltak össze – többen jövedelmező és „jövős” nyugati állásokat, „munkákat” föladva – azért, hogy segítsenek szegény hazánkon, megelégelve a parlamenti ellenzék tehetetlenségét és nívótlanságát. Nem kétséges, mennyire undorodnak az Orbán-rezsim vidékies, korlátolt brutalitásától és végsőkig dekadens züllöttségétől, felelőtlenségétől és szabadságellenességétől. A Momentum a konvencionális erkölcs szemszögéből nézve – legalábbis egyelőre még – feddhetetlen, s nem lehetetlen, hogy az is marad. Ugyanakkor a modern demokratikus konszenzusnak a legélesebben ellentmond avval, hogy titkolja céljait, rejtegeti alapgondolatait (ha vannak, ami nem biztos) – nem konspiratív, hanem szavazatgyűjtő-népszerűségi megfontolásokból. Az égvilágon mindent meg akar vitatni a nyilvánosság előtt, kivéve saját „értékpreferenciáit”, „célkitűzéseit” (ezek a terminusok elméletileg hibásak, félrevezetők, zavarosak, de legalább közérthetőek a maguk lágy ruganyosságában: ezért teszem őket idézőjelbe). Ezeket a „néptől” kívánják „begyűjteni”, a lokális problémák úgyszintén helyi megközelítéséből óhajtanak kiindulni. Irtózom a „populista” kifejezéstől, amelyet ráhúznak mindenfélére, amire nem illik, pl. Orbánra, aki a „populista” egyenes ellentéte (vö. TGM: „Populizmus és elitizmus”, Élet és Irodalom, 2005. december 25., TGM: Populizmus nincs & Mystery of populism finally unveiled), de ez a szó klasszikus értelmében vett populista stratégia. S mint mindig, a „volonté de tous” harca a „volonté générale”-lal (a „mindenki akaratáé” az „általános akarattal”: Rousseau).

Azonban esetleg a „volonté de tous”-t úgy kell olvasni: „hidden agenda”. S talán az „agenda” nem is rejtett, hanem: nincs. A nálunk „értelmiségnek” és „polgárságnak” eufemizált alkalmazotti középosztály (magántisztviselők, menedzserek, bedolgozó mikrovállalkozók, hivatalnokok, kémek, tanárok, rendőrtisztek, mérnökök, szakértők, ügyvédbojtárok, marketinges és reklámszakemberek, szórakoztatóipari és médiamunkások, egyetemi-kutatóintézeti bürokraták, NGO-bürokraták, stb., stb.) semlegessége az osztálykonfliktusban (enyhe elhajlással az uralkodó osztály és a későkapitalista polgári állam ideáltípusa, az EU felé), a gouvernementalité (Foucault) adott alakzatai iránti elvont vonzalom áldozata. A médiakommunikációs logikában ez mint a „szabad”, „laza” fiatalság jelenik meg, szép, vonzó, jövőorientált: a pesti srácok.

A „Nyugat” a fölvilágosodás óta („vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, ami a Momentum esetében az Emmanuel Macron típusú se hús, se hal, ilyen-olyan-amolyan „centrista-progresszív” kontrapolitikát jelenti) – szemben „Pusztaszerrel” és „Mucsával”, a populus Werbőczyanus parlagiasságával, a „bunkókráciával” (ez XIX. századi terminus, és eredetileg a bunkóval hadonászó kortesekre vonatkozott a csaló álparlamentarizmus dicső szabadelvű korában) – , akárcsak a „fiatalság” és az „újdonság”, a „neológia”, a haladás és a változás (a change you can believe in) szinonimája volt az elmaradott Kelet-Európában, kivéve 1945-1947 Szekfű és Bibó szerint forradalmi epizódját. De ez a jelkép egyre üresebb, amiről nem a MoMo tehet. Az újdonság nem új: egynegyed évezredes.

Igen, az orbáni Magyarország mély válságából van kiút. Kiút a semmibe.

[1] A középosztályi (polgári) fiatalság mozgalmairól eddig főleg csak a jobboldali ellenzéki Magyar Nemzet próbált képet alkotni Árva László és Puzsér Róbert érdekes cikkeiben. A szerzőket – elég jó megfigyeléseik mellett – megtéveszti a magyarországi publicisztika egyik lassan elmérgesedő patológiája: a neoliberális (jobboldali) politika és a fogyasztói hedonizmus, a nagyvárosi életstílusok összekeverése egymással, illetve összekeverése hol a klasszikus (nem neokononzervatív) liberalizmussal, illetve – még képtelenebb módon – a marxista baloldallal. (A sokat használt „neomarxista” terminus értelmetlen: nem létező tényt jelöl. Nincsenek neomarxisták, csak marxisták.) Ezt a problémát már 2004-ben kielégítően tisztáztam a Népszabadságban. Mindhiába. Magyarországon makacsul „baloldal”-nak nevezik az Orbán-rezsimmel szembenálló nem fasiszta eredetű ellenzéket, és ebből megoldhatatlan intellektuális problémák fakadnak. Így lehet „marxistának” vagy –  az alt-right mintájára – „kulturális marxistának” nevezni a piaci kapitalizmus ortodox híveit. Evvel egyszerre (és ennek ellentmondva) „marxistának” és „kommunistának” nevezik az egyenlőség és újraelosztás híveit, akik között vannak posztmarxista szociáldemokraták és baloldali liberálisok, a (nép)jóléti állam állam polgári baloldali hívei, mint pl. ma nálunk Pogátsa Zoltán vagy (bizonytalanabbul) Botka László. (Vö. TGM: „Kinek fizessenek a gazdagok?”, Magyar Narancs, 2017. március 30.) A fogalomzavar miatt a magyarországi közírás képtelen elhelyezni és megérteni akár a legegyszerűbb politikai jelenségeket is, ami minimális követelmény. Újra és újra beleütközünk abba az abszurdumba, hogy a kommunistaellenes ideológia negatív bugyrába akarnak mindenáron gyömöszölni mindent, ami nem tetszik, ha illik oda, ha nem. Ha valaki nem tudja, hogy a „marxista” címke  minimálisan azt jelenti, hogy a vele megjelölt illető antikapitalista és polgárellenes, akkor mit tud? (Pedig itt értelmes emberekről beszélünk.) A „posztmodern marketing” frázis megfelelőbb, de mégse kielégítő, mert homályban hagyja azt, hogy a marketing mit is akar eladni voltaképpen. (A politikai válság előtti európai status quót mint újdonságot.)

[2] Az SZKP XX. kongresszusa (1956 utáni) antikommunizmus valóságáról a magyarországi közvéleménynek a tulajdonképpen már az 1980-as évek elejétől folyó (és a szovjet tömb állampártjainak az új baloldal elleni propagandájára visszahajló) agymosás következtében halvány fogalma se lehet. Előre tudható, hogy hiábavalóan, de fölhívom a figyelmet egy kiváló és rövid összefoglalásra: Franck Gaudichaud: „A Kondorkeselyű árnyéka”, Eszmélet 113 (2017. tavasz), 150-175: csak Latin-Amerikában mintegy ötvenezer emeber meggyilkolásáról, harmincötezer ember „eltűnéséről” és négyszázezer ember bebörtönzéséről beszélünk. (Görögország, Indonézia, Kurdisztán, stb., itt szóba se kerül.)


Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Pesti srácok – cikk a Kettősmércéről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Brüsszel vagy Moszkva? Tiltakozás a politikai átverés ellen

Az alulírott civilszervezetek országos tiltakozásra hívják fel a magyar társadalmat a manipulatív és ostoba ellenségkeresés politikájának leleplezése érdekében. A magyar kormány és liberális politikai ellenzéke a magyarországi valóságos társadalmi problémák megoldása helyett egy álságos és közveszélyes harcot erőltetnek ránk. A “Brüsszel vagy Moszkva” értelmetlen választás elé akarnak állítani bennünket.

A kormány Brüsszelre mutogat, miközben maga teremtette meg a demokrácia felszámolását, az új típusú tekintélyelvű rendszert, amely a magyar társadalom harmadát örök szegénységbe sodorja, a munkanélküliséget és a modern történelemben példátlan egyenlőtlenségeket képtelen csökkenteni, az általuk menedzselt rendszer végletesen korrupt és amorális. Miközben a kormány demagóg módon a nyilvánosság előtt az Európai Uniót (jelképesen Brüsszelt) teszi meg a problémák bűnbakjául, a nyilvánosság elől elrejtve mindenben kiszolgálja az Európai Unió intézményeit, a brüsszeli bürokrácia pénzügyi elvárásait, a nemzetközi tőke igényeit, és a nép nyakába ültetett egy oligarchikus burzsoáziát, amelynek eltartását is velünk fizetteti meg.

Ennek ellenére a liberális politikai ellenzék csak a középosztály felső rétegeinek érdekeiről vesz tudomást. Egyfelől, helyesen, vissza akarja állítani a demokratikus szabadságjogokat. Másfelől viszont Moszkvára, mint ellenségre mutogatva eltereli a figyelmet a magyar társadalom valóságos problémáiról.

Önjelölt  “misszionáriusok”, félművelt demagógok az “oroszgyűlölet”, a  ruszofóbia,  a rasszizmus egy sajátos, de régi fegyveréhez nyúlnak, ami eddig nem volt jellemző a hazai liberalizmusra, ahelyett, hogy a kelet-európai és azon belül az oroszországi oligarchikus kapitalizmus ellen küzdenének​.

Nem a Munka Törvénykönyve további antidemokratikus megszorításairól beszélnek, nem a kibírhatatlan szegénységről, nem a szociális egyenlőtlenséget  kifogásolják, hanem Oroszországot teszik meg bűnbaknak. Úgy tesznek, mintha Magyarországot, a NATO-tagállamot bármilyen külső beavatkozás veszélyeztetné, holott Magyarország éppen úgy részt vesz a NATO bűnös hadműveleteiben, mint annak minden tagja. Valójában éppen  az új uralkodó rétegek privilegizált helyzete, elnyomó, kisajátító és elnyomorító politikája a valóságos probléma. De a liberális ellenzék nem erről beszél, hanem az ellenségkeresés eszközeit használja hatalmi ambícióinak kielégítése érdekében. Ezzel  a kormány által kikövezett útra tér, amelyen Magyarország a versengő nagyhatalmak titkosszolgálatainak területévé válhat.

Ennek megfelelően tiltakozunk a hazai politikai elitek manipulatív, a népet becsapó és elnyomó politikája ellen!!!

Budapest, 2017. május 5.

Aláíró szervezetek

A BALpárt

ATTAC Magyarország Egyesület

Baloldali Jövő Fórum

Eszmélet Folyóirat Szerkesztősége

Európai Baloldal

Magyar Antifasiszta Liga (MAL)

Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL)

Magyar Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány

Marx Károly Társaság

Népi Front

Aláíró személyek


Krausz Tamás, történész

Szigeti Péter, jogfilozófus

Böröcz József, szociológus

Melegh Attila, szociológus

Artner Annamária, közgazdász

Benyik Mátyás, közgazdász

Farkas Péter, közgazdász

Dr. Szász Gábor, mérnök

Benkő Gyula,külügyi referens

Bedő János,nyugdíjas

Aggod József, nyugdíjas

Aggod Józsefné,nyugdíjas

Anyiszonyan Klára, munkásaktíva

Somi Judit, munkásaktíva

Hirschler Tamás, mérnök

Zollai András, mérnök

Bárdos-Féltoronyi Miklós, közgazdász

Kalmár Szilárd, szociális munkás

Gold J. Márton, társadalompolitikai szakember

Kerényi Gábor, karmester

Márkus Piroska

Fekete György mentálpedagógus történelemtanár

Cseh Miklós, munkás

A fenti kezdeményező szervezeteken és személyeken kívül új csatlakozásokat a címen várjuk.

Kategória: Nincs kategorizálva | Brüsszel vagy Moszkva? Tiltakozás a politikai átverés ellen bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Elnöki beszámolóvázlat az ATTAC 2017. április 24.-i Közgyűlésére

Az ATTAC logója

2017. április 24.-i ATTAC Közgyűlésre

elnöki beszámoló


Főbb események az előző közgyűlés óta (2016. március 7.)

1.) Rendszerváltás- ezt akartuk? – beszélgetéssorozat -BDSZ székházában

a.) 2016. június 18 – Jó állam, rossz állam – Morva Judit, Somi Judit , Nagy András

b.) 2017. január 21.- Hol van a baloldal? – Erőss Gábor (PM), Török Zsolt (MSZP), Vajnai Attila (Európai Bal-MMP 2006), Hortobágyi Anna (A BALpárt), Kiss Viktor, Droppa György (SZAB)

c.) 2017. február 18. – A munka trónfosztása – Somi Judit, Debreceni János, Komjáthi Imre, György Károly, Mezei Zsolt

d.) 2017. március 11. – Nők a nőkről – Róna Judit, Anyiszonyán Klára, Horváth Mihályné, Német Gézáné, Noé Krisztina, Morva Judit, Tóth Andrásné

e.) 2017. március 18. – A NATO -mi ellen? – Debreceni János, Csapody Tamás, Szenes Zoltán

2.) Nemzetközi konferenciák

a.) A Polisario Front rendkívüli kogresszusa – Dakhla, 2016. július 8-9.

b.) United for Equality – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2016. október 26-30.

c.) Világkonferencia a háborúk, a kizsákmányolás és a prekárius munka ellen – Mumbai 2016. november 16.-21.

d.) United for Equality szeminárium Budapesten 2017. február 8-13.

e.) Három évvel Majdan után – konferencia Ukrajnáról – Varsó 2017. április 20.

3.) Baloldali Sziget Fesztivál 2016 – Horány

a.) EBP kelet-európai munkacsoport megbeszélései – 2016 szeptember 2.

b.) MEASZ/FIR vezetőségi ülése – 2016. szeptember 2.-3.

c.) SZAB programok: Kistérségek, FNA, szakszervezetek, rendszerváltás, globalizáció, víziók, menekültkérdés, Ukrajna, feminizmus, stb.

4.) Tüntetések

a.) Indiai Nagykövetség előtt – a Suzuki/Maruti szakszervezeti aktivisták szabadon bocsátása érdekében

2017. február 27. és április 4.

b.) Fóti Gyermekváros megmentése – 2017. április 8.

c.) Ukrajna Budapesti Nagykövetsége előtt – szolidaritás az ogyesszai mészárlás áldozatainak hozzátartozóival, antifasiszta tüntetés

5.) Elméleti munkák és cikkek

a.) Social Watch jelentések – 2016. május- a növekedés és a fenntarthatóság ellentmondásai – Fenntarthatósági Célok nemzeti keretei, 2017. április – Hogyan teljesülnek a célkitűzések?

b.) Magyarország korlátozza a bevándorlást (angolul) – cikk 2016. május 21.

c.) A FIDESZ szélsőjobbra tolódása (angolul) – cikk a Kurswechselnek – 2016. október 17.

d.) Beszéd a Polisario Front kongresszusán (angolul) – 2016. július 13. és beszámoló aug. 12.

e.) A magyar baloldal helyzete (angolul) -társszerző Vajnai A. – 2017. január 21.

f.) Álnéven kéthavonta cikkek a Hope not Hate angol antirasszista folyóirat számára

6.) A Főváros Főügyészség törvényességi felülvizsgálatának eredménye

A Fővárosi Főügyészség Közigazgatási Jogi Főosztálya által indított eljárás eredményéről 2016. szeptember 14-én kelt, TC.8302/2015/2-I. számú levelükben arról tájékoztatnak, hogy törvénysértéseket állapították meg, nevezetesen:

1.) Az Egyesület a számviteli törvény szerinti letétbe-helyezési kötelezettségét a 2012., 2013., 2014. és 2015 évek vonatkozásában elmulasztotta;

2.) Az Egyesület a 2012., 2013., 2014. és 2015 évi – számviteli törvény szerinti – beszámolókat az internetes honlapján nem tette közzé.

A kifogásolt hiányosságokat 2016. október 15-én pótoltuk.

7.) Együttműködési megállapodás az FNA Egyesülettel, 2017. február 24.

Jövőbeni tervezett események

1.) Rendszerváltás – ezt akartuk? Sorozat

a.) április 29. Civilek Háza – munkás önigazgatás a múltban, gyakorlat és tapasztalatok, lehetőségei a jövőbenKrausz Tamás, Artner Annamáris – Debreceni János

b.) május vége vagy június eleje Civilek Háza – az Európai Unió és Magyarorszàg – előadók egyeztetés alatt

2.) Európai Bal Nyári Egyetem Budapest 2017. július 19-23.

3.) Nemzetközi ATTAC Nyári Egyetem – Toulouse (Franciaország) – 2017. augusztus 23-27.

4.) Baloldali Sziget Fesztivál, Horány 2017. augusztus 25-27.

5.) United for Equality az ATTAC-kal partnerségben az Erasmus plus keretében – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2017. október 24-29.

Budapest, 2017. április 23.

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | Elnöki beszámolóvázlat az ATTAC 2017. április 24.-i Közgyűlésére bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A gyűlölet – cikk a HVG-ből

Lélegezzünk föl: erkölcsi és pszichológiai értelemben a gyűlölt Orbán-rezsimnek vége. Vélemény.

 Az ATTAC Magyarország alelnöke

2017 áprilisában Magyarországon is fény derült valamire, amit a legfényesebb elmék Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a tizenkilencedik század elején értettek meg, s amikor ennek itt is eljött az ideje, Ausztria-Magyarországon meg a huszadik század elején. Arra ugyanis, hogy függetlenül az uralkodó kormányrendszertől, a polgári társadalom kultúrája egyenlőségi kultúra, és evvel az elsöprő kulturális ténnyel nem ajánlatos politikailag szembeszegülni.

Az, amit Tocqueville nyomán „demokratikus kultúrának” szokás nevezni (figyelem: NEM demokratikus politikai rendszernek, hanem társadalmi beállítottságok, magatartások együttesének), egyszerűen nem viseli el, hogy valaki azt mondja a társadalomnak: „én különb vagyok nálatok, fogjátok be a szátokat, kövessetek és engedelmeskedjetek”. Már Machiavelli megállapította egy híres passzusában, hogy köztársaságot csak úgy lehet létesíteni, ha a nemességet megszüntetik (ő úgy írta: ha a nemességet kiirtják). Lehetnek gazdasági, szociális, politikai, kulturális, regionális egyenlőtlenségek: de a modern, világi, „demokratikus”, egyenlőségpárti  szemléletű társadalom soha nem fogja megszentelt természeti ténynek tekinteni őket.

A modern polgári társadalom a plebs társadalma, azé, amelyet konzervatív korok „aljanépnek”, „csőcseléknek” tekintenek: az 1960-as évek óta a burzsoázia is farmert hord, filmet néz és popzenét hallgat, az uralkodó osztály és az intellektuális elit kettévált. (Az utóbbi professzionista lett: értelmiséginek lenni egy ideje már – többnyire és sajnos – „szakma”.) Mindenki polgár. A nagypolgár is kispolgár. Magyarország is középosztályi társadalom, ha szegényebb is, mint burgenlandi és bajorországi eszményképei.

Orbán Viktor rendszere annyit megértett ebből, hogy próbálta valamelyest kiszolgálni a tömegszenvedélyeket (látványsport, kommersz-gagyi álkultúra, turizmus, rasszizmus, autó, mobil), és nem szegült ellene a fogyasztói hedonizmusnak (s ha mégis – netadó, vasárnapi boltbezárás – , hamar visszavonult), tudomásul vette, hogy a szabad szex, a vallástalanság, az anyagiasság megfordíthatatlan trend. Az eredmény az lett, hogy az állami „kultúra” (a politikai szónoklattól az állami rádióig, televízióig és a lebutított, durva médiapropagandáig) ugyan rendkívül közönséges, de ebben sok a megvetés: „ezt nektek” – ez a tónus. A megvetés és az arrogancia egyre fölismerhetőbb.

Az állami vagyon törvényesített átjátszása a vezető körök ellenőrizhetetlen magánkörletébe is azért vált ki fölháborodást, mert pimasz nyíltsággal zajlik, ebből is süt a megvetés: nektek, aljanép, ehhöz nincs közötök. Beköltözünk a főúri kastélyokba, a királyi Várba, mi vagyunk a gazdák.

Ámde ha valaki azt érzékelteti, hogy „mi vagyunk az urak”, akkor evvel azt is sugallja, hogy „ti vagytok a szolgák” – márpedig az ilyesmit a modern, polgári, világi, „demokratikus” érzület („szociális-morális kozmosz”) nem bírja elviselni.

Nincs már nemesség: senki – tetszik érteni: SENKI – nem hisz benne, hogy a nagyobb hatalmú, nagyobb vagyonú, magasabb rangú, magasabb műveltségű személyek és csoportok egyben kiválóbbak. Azok az idők már elmúltak. Még a sztárkultusz is „demokratikus”: a sztárt elvégre a közvélemény „választja” és taszítja le a trónjáról, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy a döntő tényező itt a plebs szeszélye. A sztárban a „mi” preferenciánk, a „mi” ízlésünk a vonzó, illetve épp az az ijesztően demokratikus hajlamunk, hogy a nagy hírnévre kiválasztott, esetleges senkin röhögjünk. A sztárt csodálják és megvetik. Ha a sztár azt képzeli, hogy ő kultúrhérosz, akkor kinevetik.

Orbán Viktor rendszere nem értette meg (pedig kezdetben kapiskálta), hogy a diktatúra ízléskérdés. Azt még látta, hogy a liberálisok többek között azért váltak annyira népszerűtlenné, mert azt a benyomást keltették, hogy „kioktatják” a közönséget. Márpedig a tocqueville-i és nietzschei „demokratikus” tömegkultúrában a tanulatlan tömeg tudja jobban, illetve a tanulatlan tömeg dönti el, hogy mire nevelhetik, mire nem – azaz hogy milyen kulturális preferenciákat fogad el, és milyen formában. A modern polgári társadalom „népe” nem föltétlenül híve a szabadságnak, de nem fogad el diktátumot, amely mindössze arra hivatkozik, hogy a diktátor „jobban tudja”.

A modern polgári társadalomban uralkodó relativista szkepszis, amelyben egyetlen erkölcsi kritérium van – AZ EGYÉNI BOLDOGSÁG, ez pedig mindenki esetében más és más – nem engedi meg, hogy túl sok mindent írjanak elő „fölülről”, mert a társadalom nem hiszi, hogy ehhöz bárkinek lenne joga „ott fönn”. Mert hiszen „ott fönn” is csak ugyanazok a nemtudomka, önző marhák találhatók, mint idelenn: milyen jogon szólnak bele ezek a véletlenül fölkapaszkodott senkik – akik semmivel se jobbak „nálunk” – a mások dolgába, pláne ha szemlátomást nem is konyítanak hozzá?

És amikor a hatalom képviselői egyre több örömöt vesznek el az emberektől, illetve a torkukon akarják lenyomni azt, amit a közönséges, ostoba, durva tömeg élvezeteinek hisznek (stadionépítés, olimpia), s amikor egyre gőgösebben beszélnek a néppel – mindenekelőtt a modern polgári társadalomban döntő szemléleti befolyással bíró (trend- és divatteremtő) fiatal középosztállyal, diáksággal – , akkor kialakul a gúny és a harag halálos méregkoktélja, amellyel szemben a rezsim nem tarthatja fönn magát.

A korszerű fajgyűlölet még elmegy (lásd a Jobbik korábbi sikereit az egyetemi ifjúság körében a párt radikálisan szélsőjobboldali korszakában), de az ósdi Nyugat-ellenes sovinizmus, a rég lejárt nőgyűlölet és homofóbia, a sujtásos-paszományos (ordítóan őszintétlen és hamis) magyarkodás már nem. Kisebb enklávékban megvannak még ennek a gyökerei, sőt: valamilyen folklorizálódott alakban még él a hagyományos magyar nacionalizmus hologramja (pl. Trianon, amelynek a fájdalma olyan regionális valóságokkal kapcsolatos, amelyekről a magyarországi nagy- és kisvárosi fiatalság sose hallott és nem is akar hallani).

Az a vezetőség, amely egyszerre divatjamúlt, tahó, ÉS UGYANAKKOR arisztokratikus allűrökkel parancsolgat és páváskodik, meg egyre ügyefogyottabban próbálja kitalálni, hogy a plebs mit szeretne hallani – s ezek mindig rágalmak, uszítások, összeesküvés-elméletek, primitív hazugságok, amelyek sértik a hülyének nézett nép büszkeségét – , nem érti az idők szavát.

Az idők szavával szemben nekem is súlyos kifogásaim vannak, de én csak magánember vagyok, és nincs hatalmam; ráadásul nem vagyok semmilyen hatalom híve. Különösen nem a kevesek által gyakorolt parancsuralomé.

Amikor a hatalom elveszti a politikai ízlését, furfangját és humorérzékét – bilincsbe verik és elítélik Gulyás Mártont (veled vagyunk, Marci!), mert eldobott egy festékespatront vagy mit egy ÉPÜLET felé, I ask you – , akkor minden valószínűség szerint lőttek neki.

Figyelemre méltó a magyarországi (nemcsak budapesti!) tüntetések spontán retorikája. Ez a magaskultúrától végképp megszabadult fiatalság nyelve, amelyben nincs gondolat, nincs fogalom, nincs eszme, nincs grammatika, csak a demokratikus érzület: nincsenek kiválók, nem áll fölöttünk senki. F***szopó, g***, bajszos sz** – egyébként lélektanilag nagyon kérdéses, szexgyűlölő, talán kissé homofób frázisok a kocsma, a börtön, a gólyatábor szókincséből – : ez a magukat kiválónak tekintő vezetők szimbolikus lealacsonyítása, az egyenlőség létrehozása verbális erőszakkal.

A hatalmasok népmegvetésére a nép megvetéssel válaszol.

1968 lázadása után simán újraválasztották de Gaulle tábornokot. Az Orbán-klikknek is hasznos lehet még a demokratikus érzület, amelynek keretében minden vezetőt megvetnek, az ellenzéki vezetőket is, bár fölbukkanhatnak még sztárok (ám a sztár nem vezér). A parlamentarizmust is lenézi mindenki – a budapesti változatot mindenesetre joggal.

Ami a romániai, szerbiai és immár magyarországi (sok tekintetben persze nagyon problematikus) tüntetésekben közös, az a hatalomellenesség és a nivellálás (cutting down to size), a fönsőbbség és a gőg gyűlölete. A fönsőbbséget és a gőgöt a modern polgári társadalom nem bírja elviselni: tanú rá Tocqueville, Bakunyin, Nietzsche, Dosztojevszkij, Flaubert, Weber, akik a régi nemesi büszkeséget és a kiválóság modern gyűlöletét IS elvetették, de értették a világias modernséget, amelyből a monarchiára és a teokráciára akárcsak halványan emlékeztető politikai stílusok és gyakorlatok gyűlöletet – és röhögést – váltanak ki.

Ennek a modern érzületnek az a föltevése, hogy valójában a kiválók se különbek. S amikor kiderül, hogy a kiválók még csak nem is kiválók, hanem az átlagnál jóval hitványabbak, ráadásul tudatlanok és értetlenek, akkor létrejön a hatalmasok lealacsonyításán átélt pogány öröm, a „ti se vagytok különbek”, a „mindenki egyforma”, a „mindenkinek legyen meg a maga élvezete és kielégülése” egalitárius fesztiválja, a philadelphia, az egyenlők testvéri szeretete. Az a sok csók és ölelés az Oktogonon.

A végjáték hosszúságára való tekintet nélkül, sőt: belátva, hogy ebből még sok zűr lehet; elismerve, hogy az individualisztikus, fogyasztói hedonizmus és analfabetizmus demokráciája nem az ideálom – azért lélegezzünk föl: erkölcsi és pszichológiai értelemben a gyűlölt Orbán-rezsimnek vége.

Vége, vége, vége.


Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A gyűlölet – cikk a HVG-ből bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Áder János nem számít -HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeA budapesti kormány a tűzzel játszik, pedig korábban volt esze visszavonulni.

Áder János államelnök – így kell címezni, hiszen a köztársaság megszűnt, még a nevét is törölték az Alaptörvény nevezetű papirosból – Magyarország pillanatnyi jobboldali-szélsőjobboldali kormányzatának az egyik tagja. Nem önálló tényező, apróságokat leszámítva. Csak azért lehetett várni az uralkodó jobboldaltól valamit, Áder nevéhez jelképesen kapcsolva, mert elképzelhető volt, hogy a jelentős méretű nemzeti és nemzetközi tiltakozás hatására ez a vezetőség gesztust tesz. Például visszaküldeti Áderral a CEU-törvényt megfontolásra az Országgyűlésnek. Bár Áder nem önálló tényező, azért különleges státusú, valamennyire befolyásos részese a kormányzó garnitúrának, és éppenséggel föl is lázadhatott volna – bár ez soha nem volt valószínű. Minden bizonnyal maga is alapvetően egyetért vele: az idegenszívű és idegen szellemű „elemeket” ki kell ebrudalni a haza földjéről, vagy legalábbis háttérbe kell őket szorítani, el kell hallgattatni, meg kell félelmlíteni.

Tehát végső soron Áder János nem számít.


De mint mindenki más, morálisan természetesen számít. Minden ember jogalany, de minden ember egyben erkölcsi lény, felelősséggel és szabadsággal. Áder Jánosnak nem kötelessége a tanszabadságért, kutatási szabadságért, szólásszabadságért, gondolatszabadságért – némileg tétova – küzdelmet folytató honfitársaival egyetértenie (bár ilyesmikre többször fölesküdött, de a hivatalos esküdözésekről és fogadkozásokról mindenki tudja, hogy sajnos fabatkát sem érnek). Az viszont kötelessége, hogy ezeknek a honfitársainak hangot és esélyt adjon. Ha ilyen mély a nézeteltérés az országban, akkor – személyes hajlandóságaitól függetlenül – lehetővé kellett volna tennie, hogy az országházi többséggel ebben a kérdésben egyet nem értők véleményét vizsgálja meg az Alkotmánybíróság (vajon nincs-e igazuk benne, hogy a CEU-törvény alkotmányellenes és nemzetközi, Magyarországon is becikkelyezett szerződésekbe és egyezségokmányokba ütközik, azon túl, hogy ellentétben áll korábbi, hatályos magyarországi törvényekkel), vagy legalább még egyszer hányja-vesse meg az Országgyűlés – és az így keletkezett ráérő időben a kormánynak is alkalma nyílnék (nyílott volna) rá, hogy végre megbeszélje a dolgot az érintettekkel, ha ezt már elmulasztotta korábban. Ezek nagyon szerény igények. Akkor is, ha teljesítésükkel nem értett volna egyet a Fidesz-KDNP többi vezetője, ennyit Áder János megtehetett volna – (számomra visszataszítóan szabadságellenes, egyébként elég szokványos) meggyőződésének hiánytalan fönntartásával.

Emiatt föltehetőleg megromlott volna a viszonya a környezetével, de ezt milliószámra vállaltuk – akik nem vagyunk hősök – egyszerű morális és intellektuális megfontolásokból.

Szegény Áder Jánost most alaposan meggyűlöli a magyar ifjúság meg az összlakosság jó fele, pedig ő semmi más, csak szánalomra méltó konformista. Ahogy írom ezt a cikket, látom-hallom az interneten a rokonszenves tüntető fiatalokat, akik egyelőre elég nyugodtan skandálnak egyre meredekebb dolgokat a Sándor-palota előtt, de megjósolható, hogy dühbe fognak gurulni előbb vagy utóbb.

De nem Áder János számít, hiába testesít meg hétfő óta – vétkesen vagy vétlenül, most már mindegy – mindenféle utálatosságokat a tekintélyuralmi féldiktatúra hétköznapjaiból: a szolgalelkűséget, az árulást, a kicsinyességet, a szabad szellem (és a szabad szellemű – fiatal és nem annyira fiatal – értelmiség) iránti tipikusan irigy, alantas utálatot; és mindenekelőtt az elvetemülten rossz ízlést.

A magyarországi, Duna-medencei magyar, európai és nemzetközi kultúra meg tudomány helyett ez a rezsim a hollywoodi parókakészítő, az apródfrizurás lakberendező művészetét és a délibábos, posztfaktuális áltörténetírást részesíti előnyben. Nem azt értem ezen, hogy jelentős tudósoknak és ihletett művészeknek sokkal nagyobb esélyük lenne rá, mint másoknak, hogy közügyekben igazuk legyen – túl sok nagy ember pokoli tévedéseiről és bűneiről tudunk, hogysem ezt elhihessük. A cél az, hogy művelhessék művészetüket és tudományukat: a demokráciában azonban mindenkinek van szava – viszonylag tájékozatlan és nem túl ésszerűen gondolkodó polgártársainknak épp úgy, mint a lángelméknek.

Nekem történetesen kétségeim vannak az angol nyelvű egyetemeken uralkodó, mainstream liberális társadalomfilozófia és politikaelmélet nagyszerűségét illetően, továbbá szíves-örömest elismerem, hogy a jogvédő vagy környezetvédő NGO-k követnek el hibákat – egyáltalán azok, akiket most a társadalomnak meg kell védenie a magyarországi kormányzat önkényétől, nem tökéletesek. Néha a konzervatív bírálat is joggal mutat rá előítéletességre, kritikátlanságra, szűklátókörűségre, vakfoltokra ezekben a körökben – amelyek nem egységesek, és amelyek között (helyénvalóan) sok a vita.

De a magyarországi állam jelenlegi vezetői (és publicisztikai támogatóik) nem szociológiai, közgazdasági, történettudományi, társaslélektani, bölcseleti bírálatot gyakorolnak – s ha szórványosan mégis, akkor döbbenetes tudatlanságuk derül ki – , hanem a közhatalom erejével akarnak megszüntetni vagy gyöngíteni vagy legalább megrágalmazni, lejáratni irányzatokat, nézeteket, elméleti és tudományos jelenségeket, oktatási és kutatási gyakorlatokat, erkölcsi és politikai vélekedéseket.

Ehhöz azonban nincs joguk.

Még a fideszes reformokkal meggyöngített alkotmányosság szerint is vannak az államhatalomtól független szférái a társadalmi létnek – ezekben a szférákban, igaz, általában nem szabad, tehát nem lehet  legitim és legális kényszert gyakorolni állampolgárokkal szemben – , autonómiájukért kezeskedik a jogrend. Ezek a szférák – nagyjából a „civil társadalom” és az egyéni vagy magánélet – persze konfliktusba kerülhetnek az államhatalommal, a kölcsönös beavatkozási lehetőségek azonban korlátozottak. Az alkotmányosság és különféle intézményei mintegy döntőbírókként szolgálnak a közhatalom, illetve az önállósággal és jogokkal fölszerelkezett, ám joghatóság nélküli honpolgárok viszályában.

Ilyesfajta alkotmányos közvetítőként, „döntőbíróként” szolgál az ombudsman (a nép ügyvédje, akit Magyarországon sajnos megfosztottak legfontosabb hatásköreitől, akárcsak az Alkotmánybíróságot) és – alkotmányos vétójoga révén – az államelnök.

Lépten-nyomon kiderül, hogy a magyarországi közintézmények egyáltalán nem töltik be föladatukat, s emiatt még az is kérdéses, hogy egyáltalán „rendezett állapotok” vannak-e még hazánkban, miután a modern jogállamiság – amelynek keretében nem lehetséges merőben személyi hatalom, és nem lehetséges önkény – hosszas tántorgás után az utóbbi évtizedben megbukott: elpusztították.

Előadódhatik olyan helyzet, amelyben – amint a hétfőről keddre virradó éjszaka is láttuk egy transzparensen a Lánchídnál – csak ONE SOLUTION, REVOLUTION (ez a vietnami háború, majd a dél-afrikai apartheid-rezsim elleni tüntetések jelszava volt), vagyis az alkotmány- és törvénytisztelő publikum úgy érezheti, hogy az állam nem képviseli többé a jogot, a társadalmi szerződés megszűnt, a jogot a népnek kell érvényesítenie a törvénytelen állammal szemben. A budapesti kormány a tűzzel játszik, pedig korábban volt annyi esze, hogy visszavonuljon kicsit a kudarcai láttán (netadó, vasárnapi boltbezárás, kvótanépszavazás, olimpiai népszavazási kezdeményezés), vagy akár megpróbáljon kedvezni elégedetlen társadalmi csoportoknak (devizaadósok ügye, rezsicsökkentés, stb.).

A diáksággal, a diplomás középosztályi fiatalsággal, az egész értelmiséggel szembeszállni – miközben a teljes nemzetközi közvélemény rokonszenve az ellenfeleivel van, még azok körében is, akik rendszerint gyanakszanak a „liberálisokra” vagy éppen Soros György alapítványaira – , megbélyegezni az állam helyett is nagyszerű munkát végző NGO-kat (az ún. „civil szervezeteket”), a mindenütt idegen ügynököket sejdítő, nem létező összeesküvésekről deliráló kormánypropagandával helyettesíteni a normális, józan párbeszédet: ezt már nem tűri a magyarországi közvélemény (és jegyezzük meg: már az utódállami-kisebbségi magyar közvélemény se).

A mostani tüntetők nem a deresedő 1989-es nemzedék tagjai, mint az eddigi tiltakozók többnyire, hanem a mindeddig politikailag inkább passzív – csöndben undorodó – fiatalok. S ha a fiatalok végre elveszítik a türelmüket, akkor az uralgó jobboldal-szélsőjobboldal világnézeti és politikai hegemóniájának vége szakadhat. Amikor az elmúlt éjjel a tüntető diákok azt kiáltozták, hogy „Magyarok vagyunk!”, ezen azt értették, hogy nem idegen ügynökök vagyunk, nem zsidóbérencek vagyunk, hanem mi vagyunk a magyarok– azaz a hű, alkotmánytisztelő honpolgárok – , nem pedig ti, Orbán és Áder, akikről egyre hangosabban mondják minden forradalmi pillanatra jellemzően: ti vagytok a hazaárulók, mi képviseljük a jogot. Ezen mindenfajta állami sovinizmus kicsorbul. A sztálinisták is idegen ügynöknek neveztek (és részben talán hittek) mindenfajta ellenzéket, már a Bourbonok hívei is titkos társaságokat, szabadkőműveseket, illuminátusokat „sejtettek” minden „fölforgató” mozgalom mögött (és persze „zsidókat”: ez minden európai diktatúra és autokrácia közös vonása, a sztálinistáé is). Ebből a patinás ökörségből nem kér többé – úgy látszik – a mai magyar nemzedék, honfitársaink szeméről lehull a hályog.

A politikai helyzet egyre nyitottabb – és persze mindez nagyon rosszul is végződhetik. A sajtó túlbecsüli az Orbán-rezsim szinte egyöntetű külföldi népszerűtlenségének a fontosságát (a nemzetközi sajtóban Orbán immár mindennek a jelképe, ami gonosz, ami azért enyhe túlzás): a döntés, mint mindig, az egyébként majdnem teljesen eszköztelen magyar nép kezében van.

Én igazán nem óhajtom a csődöt mondott „színes forradalmak” zűrzavarát – minden fölfordulásból lehet újabb parancsuralom vagy tartós válság – , de Magyarország eddigi csöndje megtört. Ha a parlamenti út a méltánytalan választási rendszer és a tehetetlen ellenzéki pártok miatt nem járható, akkor a demokratikus magyar ifjúság megtalálja a hagyományos terepét: a pesti utcát.

Ez se könnyű módszer – de ezen a tavaszon mintha ismét belélegezhetnénk a szabadság levegőjét; a jogos erkölcsi fölháborodás fölényének mámorító érzése járja át a magyarországi társadalmat (nemcsak Budapesten!); a rezsim pusztító ereje (még ha csak pillanatra is) meggyöngült. 2017 áprilisában Orbán Viktor és Áder János nem számít.

A többit meglátjuk.


Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Áder János nem számít -HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva