TGM: Magyarországi közélet – HVG cikk

 

Az ATTAC Magyarország alelnökeHogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé?Budapesten és vidékén azt tapasztalhatjuk, hogy a vezető politikai és médiaszereplők erkölcsileg és értelmileg nem érik el az úgynevezett átlagemberek minőségét – sőt: a saját személyes „színvonaluk” alá zuhantak le. A visszás, groteszk, bizarr, nevetséges és szégyenletes esetek száma légió. Az internetes sajtó szinte teljes elbulvárosodása, a politikai „táborok” primitív káröröme, ha valamelyik vetélytársuk orra bukik, a rágalmak és mendemondák összekeveredése a komoly hírszolgálattal és elemzéssel: mindezek nem látszanak többé egyéni hibának, inkább szegény hazánk (és – hajjaj – szegény Európánk) válsága újabb aggasztó tüneteinek.

A rossz modor és a rossz ízlés orgiája, amely egyszerűen megalázza a közönséget – azaz a honpolgárok közösségét –, s vele jár a magyar nyelv rémületes romlása, amely része az általános hanyatlásnak. (Nemrég mondta a kitűnő zongoraművész a rádióban: „tervünk elfogadásra került a Zeneakadémia részéről”, s akkor most bízzunk a Debussy-interpretációjában? Azt írja az egyik köztiszteletben álló zsurnaliszta: „Ne hidd, hogy különb vagytok.” Ez tragikomikus. Vagy tragikus?) A politikai programok és elképzelések tartalmi vitája, a tendenciák elemzése helyett a hatalom megszerzésére esélytelen politikai csoportok hatalmi esélyeinek összehasonlítása („latolgatása”) folyik, tökéletesen értelmetlenül.

Az Európa-szerte csodált Orbán-rezsim (amelynek a szövetségesei a napokban nyertek választást Ausztriában és Csehországban) szétverte ezt az amúgy is vacak szisztémát. Ami megmaradt belőle, az irracionális gyűlölködés, előítélet, babona, fake news, paranoiás mítosz, fajgyűlölet, körkörös gyanakvás mindenkivel szemben, félművelt okoskodás. A szélsőjobboldali kormánysajtó által meghagyott kicsinyke műveleti területen tombol a gagyitévé, az alig burkolt pornográfia, a kiröhögött „sztárok” parádéja, a bújtatott reklám, az irodalomnak álcázott ponyva- és lektűrbiznisz, a tudománytalanság és tudományellenesség, a filozófiátlanság és művészietlenség, a teljes művelődéstörténet megvetése, az emberhez méltatlan hivatásos sport botránykrónikája, a politikai tudósítás helyét elfoglaló alantas pletyka, a főhivatású interjúalanyok vartyogása, a részvétlen gúnyolódás a lúzereken, az üres és szolgai érdeklődés a hatalom titkai iránt, a pénzkultusz, a vagyonosok irigy csodálata – pfuj!, piszok mindenütt.

És mindenünnen árad a repetitív, idióta posztpop és posztrock, a kultúra helyét átveszik a „rendezvények” és a „fesztiválok”, a kamaszok beszédképtelen, tudatlan, ostoba „vloggerek” amatőr videóit bámulják a YouTube-on (akiknek több százezer „követőjük” van), mert ők legalább autentikusnak tetszenek, szemben „a sajtóval” – ezek a „videósok” egyébként (hitelesen és spontánul!) mindenféle szirszart reklámoznak a plázák ifjú népének.

Valaha elképedve néztük a „kommentelők” őrjöngését a cikkek alatt; ma már alig különböznek a cikkek a „kommentektől” – és nem a „kommentelők” változtak meg, hanem a cikkírók. Ennek az egész örvénylő lármának a hátterében pedig ott van a pusztuló ország, a pusztuló Európa, a szétmángorolt „demokratikus” álmok, a szeméthegyek, az éhező, kábítószeres gettók, a tönkretett állami intézmények és a kizsigerelt népjóléti rendszerek, a bomló családok, a magukra hagyott gyerekek, a zsíros anyagiasság, a pánikos menekülés, a masszív kivándorlás. Kétségbeejtő.

Régi kérdés, bár kezd elavulni a reménytelenség folytán: hogyan lehet bármilyen balkörmű polgári „demokráciában” az állampolgári közösség tagjainak annyira-amennyire észszerű döntéseket hozniuk, ha elméjüket elhomályosítja a valóság- és tényellenes hatalmi propaganda (és a rá úgy-ahogy „reagáló”, szintén irracionális politikai „vita”), illetve a kommersz „tömegkultúra”, „szórakoztatóipar” és az internetes „közösségi médiák” színes és végtelen, szüntelenül változó, mégis egyhangú szennye? Hiszen aki – érthetően és méltányolhatóan viszolyogva – elmenekül belőle Rousseau és Thoreau vadonába, kénytelen lemondani arról, hogy bármin változtasson – kivéve persze önmagát, ami nem csekélység. Ráadásul aki küzdelemre vállalkozik, nyakig a műtrágyában, maga is bemocskolódik, óhatatlanul. Ugyan ki tud tisztán gondolkodni a ricsajban és a bűzben?

Hogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé? Ez már az ókorban is meggondolkoztatta az elmélkedőket. Némelyiküket arra késztette, hogy elvessék – mint illúziót – a demokrácia gondolatát. De mivel a tirannusok is átlagon aluliak, valami mást kerestek. Ez a más pedig mindmáig hiányzik.

Vannak nemes lelkek, akik még próbálkoznak (Isten áldja meg őket), sokakat viszont elnémított a keserűség. Visszahúzódás, kivonulás, szigetek keresése – szakma, kert, hobbik és mániák, jobb esetben gondolkodói enklávék, rosszabb esetben délibábos szekták –: ebben az egészben az egyetlen megmaradt álom a csönd.

A csöndet nem lehet cenzúrázni, nem lehet elárulni, nem lehet promóciós termékbemutatókon ajnározni, nem lehet félremagyarázni, meghamisítani, megrágalmazni, szédelgően földicsérni. Nem is igaz már, hogy honfitársaink semmiben se bíznak. Nem. A semmiben bíznak csak.

átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé? Ez már az ókorban is meggondolkoztatta az elmélkedőket. Némelyiküket arra késztette, hogy elvessék – mint illúziót – a demokrácia gondolatát. De mivel a tirannusok is átlagon aluliak, valami mást kerestek. Ez a más pedig mindmáig hiányzik.

Vannak nemes lelkek, akik még próbálkoznak (Isten áldja meg őket), sokakat viszont elnémított a keserűség. Visszahúzódás, kivonulás, szigetek keresése – szakma, kert, hobbik és mániák, jobb esetben gondolkodói enklávék, rosszabb esetben délibábos szekták –: ebben az egészben az egyetlen megmaradt álom a csönd.

A csöndet nem lehet cenzúrázni, nem lehet elárulni, nem lehet promóciós termékbemutatókon ajnározni, nem lehet félremagyarázni, meghamisítani, megrágalmazni, szédelgően földicsérni. Nem is igaz már, hogy honfitársaink semmiben se bíznak. Nem. A semmiben bíznak csak.

Forrás: http://hvg.hu/velemeny/201743_magyarorszagi_kozelet

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Magyarországi közélet – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM*: Egyszerű választás – cikk az MNO-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke

A jövőre esedékes országgyűlési választások összesen két témáját a kormányzó jobboldal vezérkara határozza meg, s ez a két beszédtárgy összekapcsolódik.

A kormányzó blokk (Fidesz–KDNP-ről kár beszélni, hiszen – pár kisebb csoporttól eltekintve – a nagy pártok mint „pártmozgalmak” régen megszűntek anélkül, hogy a magyarországi sajtó ezt észrevette volna) fő állítása a következő.

Az Orbán Viktor miniszterelnök által irányított hatalmi tömb megvédi Magyarországot a bevándorlóktól (menekültektől, vendégmunkásoktól stb.) – szemben az ellenzéki pártokkal és az Európai Unióval, szemben a Nyugattal és a nyugatosokkal.

Itt érdekes paradoxon merül föl: a miniszterelnök úr kénytelen letagadni vagy eltitkolni saját sikereit. Hiszen ma már minden európai ország (beleértve az EU-n kívüli két európai nagyhatalmat: Nagy-Britanniát és Oroszországot) egyöntetűen elutasítja az úgynevezett „befogadó menekültpolitikát”, az amúgy is jelentéktelen „kvóta”-program kudarcot vallott (szinte senki nem alkalmazza).

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Nemcsak az európai államok, hanem minden fehér ország így jár el (Donald J. Trump a bevándorlásellenes beszédeivel aratott sikert; Ausztrália a leghatározottabb ellensége minden, de főleg az ázsiai bevándorlásnak; a most megválasztott, kifejezetten baloldali szociáldemokrata új-zélandi miniszterelnök, a fiatal Jacinda Ardern szélső nacionalista, idegengyűlölő párttal kötött koalíciót – az ottani Zöldek külső támogatásával –, és megegyeztek a bevándorlás szigorú korlátozásában).

Orbán Viktor a fehér konszenzus embere, egyáltalán nem magányos harcos; nemzetközi elismertsége, tekintélye is nőttön nő. A közép-európai régió politikájának miniszterelnök urunk a legfőbb ihletője. Ez utóbbi elemet még csak meg-megemlítik. De harcra nem tud mozgósítani az etnicista-xenofób vezér, csak akkor, ha ellentétben látszik állani a külfölddel és – szerinte – a külföld zsoldjában álló, „idegenszívű” magyarországi ellenzékkel.

Márpedig ebben a legfontosabb ügyben az ellentét egész egyszerűen nem áll fönn. A menekültek, a bevándorlók (a hivatalos pártállami terminológia szerint: „a migránsok”) ügyében az ellenzéki pártok – ugyan némileg kelletlenül és szégyenlősen – réges-rég Orbán úr álláspontjára helyezkedtek. Ezt se a regnáló hatalom, se az általa (e tekintetben) befolyásolt közvélemény nem veszi tudomásul, pedig tény. Ebben egyetértés van, nem ellentét.

Sőt: a legnépszerűbb ellenzéki párt, a Jobbik az Orbán Viktorénál még következetesebb és exkluzívabb migránsellenességgel kampányol – balszerencséjére azonban a „letelepedési kötvények” ügyét a választók nem ismerik, s ha ismerik, nem értik. (Ilyenkor hasznosul leginkább a médiák orbánosítása.)

Hogyan oldja meg a tehetséges Orbán Viktor ezt a dilemmát? Hiszen fantomokkal küzd: a középpontba állított kérdésben már győzött. Igazság szerint evvel már nem mozgósíthatna.

Azt nem nagyon mondhatná (hiszen köztudomásúlag nem igaz), hogy Európa „migránsbarát” – 1294 menekült letelepedési kérelmének vizsgálata és némelyikük letelepítése igazán semmiség, és Európa mindössze ennyit kér –, ezért más ellenfelet kellett keresnie.

Így találta meg Soros Györgyöt, akinek pár újságcikkben foglalt javaslatait (ezt nevezi az állami propaganda „Soros-tervnek”) senki se fogadta meg. Akár helyesek ezek a változó javaslatok, akár nem: eredménytelenek. Soros György, akármennyire gazdag és híres, pusztán magánember, és liberális (de nem neoliberális!) politikai meggyőződését (emberi jogok, pluralista képviseleti demokrácia, kisebbségvédelem) 1989 más hasonló eszményeivel együtt mára egyre kevesebben osztják. Az általa támogatott emberi jogi csoportokat nem irányítja, bár alapítványainak van némi (csökkenő) politikai befolyásuk. Migrációs ügyekben ez a befolyás ma – szerintem: sajnos – egyáltalán nem érvényesül.

Azért kell Soros György személye köré mítoszt kerekíteni, mert ellenfélre szükség van, és erre – hogy Henry Ford egykor híres könyvének címét használjuk – „a nemzetközi zsidó” kiválóan alkalmas, pláne, hogy a népszerűtlen kisebbségeket (nemzetiségeket, „etnikai csoportokat” [értsd: színes bőrűeket, pl. cigányokat, arabokat], melegeket, „másként gondolkodókat”, feministákat, értelmiségieket, „érthetetlen” művészeket, kritikai kultúrát és sajtót, szakszervezeteket stb.) védő NGO-k, civil társadalmi csoportok, jogvédő és egyenlőségi mozgalmak gyanúsak, és már Jurij Andropov óta térségünk tekintélyelvű-önkényuralmi politikáinak kedvelt bűnbakjai. (Föltűnő egyébiránt, hogy milyen csekély együttérzés mutatkozik a nézeteik miatt bebörtönzött oroszországi, törökországi, kínai demokraták vagy az üldözött dél-ázsiai kisebbségek iránt.)

Ezért ha az egyébként kifogástalanul migránsellenes ellenzéki pártok (vagy a migránsügyben az állásfoglalást kínos gonddal kerülő, csekély hatású, amúgy egyre inkább „euroszkeptikus” és egyre kevésbé „migránssimogató” ellenzéki médiák) mondjuk a CEU ügyében egy oldalra kerülnek Soros György alapítványaival, abba a gyanúba keverednek, hogy valamiképpen – egy képzeletbeli „csomag” részeként – mégis pártolják a színes muszlimok „beáramlását”. Pedig nem pártolják. Sőt: egyéb etnikai ügyekben – mindenekelőtt az „érzékeny” cigánykérdésben – is kétértelmű, bizonytalan az álláspontjuk. (Finoman fogalmaztunk.)

Tehát az Orbán miniszterelnök körülötti hatalmi és kommunikációs törzs által „nemzeti sorskérdésként” fölvetett probléma ma úgy áll, hogy az egyetértés teljes – és az egyet nem értéssel harsányan megvádolt ellenzéki „erők” egyrészt esetlenül mentegetőznek, másrészt próbálják másra (főleg a tűrhetetlen korrupcióra) terelni a szót, teljesen eredménytelenül.

Mindenki tudja, hogy milyen felelőtlenül használják és mennyire jogszerűtlenül sajátítják ki a vezető körök a közvagyont – de hát nem erről van szó, nem ez a döntő konfliktus tárgya. Ugyanakkor a döntő konfliktus voltaképpen nem létezik: az etnikai kérdésben az ellenzék (beleértve az elhalkult ellenzéki értelmiség nagy részét) megadta magát a (szélső)jobboldalnak. Az ellenzék (öntudatlan képmutatással) hevesen bírálja a rasszizmust mint észjárást és köznapi magatartásformát, de az antirasszista politikától visszariad – hiszen érthetően retteg az etnicista korszellemtől.

Mindehhez járul a tömören (és készakarva homályosan) „Trianon”-nak nevezett problémaköteg, amelyre a jobboldali államhatalom a határrevízió nélküli irredentizmus érdekes paradoxonát indítványozza megoldásként. Persze ennek is van fundamentuma: egész Európában etnikai törésvonalak szerint bomladoznak a „szupraetnikus” nemzetállamok (Nagy-Britannia, Spanyolország, Belgium, Olaszország – nem szólva a balkáni és posztszovjet államok kezelhetetlen, megoldhatatlan nemzetiségi problémáiról). Nemcsak a föderációk vannak bomlófélben, mindenekelőtt a politikai tekintetben közutálatnak örvendő Európai Unió, hanem a nemzetállamok is: az etnicizmus a nacionalizmussal küzd – az etnikumok, felekezetek, hagyományos régiók fölött álló nemzetállam épp annyira defenzívába szorult, mint minden, ami az etnikum (faj) fölött áll vagy vél állani, így főként a nemzetközi szervezetek (az Egyesült Államok már ki is lépett az UNESCO-ból, ami jól jelzi a világpolitika új irányát). Az Európai Uniót a szegényebb kelet-európai országokban, például nálunk, alamizsnaosztóként (és kivándorlási célpontként) fogadják el, nem mint a nemzetek és „fajok”, rasszok fölötti „észszerű” politika keretét; a jómódú Csehország szinte teljes egészében Európa-ellenes.

Sőt: újabban baloldali közéleti személyiségek kezdik ismét – formailag bírálhatatlanul – figyelmünkbe ajánlani az osztályharcot, szemben az „identitások” küzdelmével, ami persze nem jelent egyebet, mint hogy: legyetek nyugodtan rasszisták-etnicisták, homofóbok és antifeministák, fiúk, ez a siker titka manapság.

Magyarországon sűrűn fölhánytorgatják (e hasábokon is), hogy „a baloldal nem érti a nemzetet” (a modern baloldal semmivel nem foglalkozott többet történelme során, mint a nemzeti kérdéssel, de hát ki a csudát érdekel a história), ami nem jelent mást, csak ezt: legyetek nacionalisták (kifelé) és etnicisták (befelé), fiúk, ez a siker titka manapság.

Hiszen csak az „érti a nemzetet”, aki elveti a humanizmusnak mind a keresztyén, mind a világi alakváltozatait.

Egy szó, mint száz, a Magyarországot kormányzó radikális jobboldal a következőképpen jelöli ki a választások tétjét: magyarok, ti saját magatokra szavaztok-e, vagy inkább másokra?

Magyar érdekekre vagy idegen érdekekre?

Függetlenségre vagy behódolásra?

Általatok nem választott külföldi irodavezetőkre és tőzsdei spekulánsokra, vagy szabadon választott, a népszuverenitást megtestesítő magyar államférfiakra?

Színes bőrű idegenekre vagy önmagatokra, fehér magyarokra?

Az így föltett kérdésre – és ez a jó politikai kérdésföltevés – csak egyféle válasz lehetséges.

Hiába érvelünk néhányan avval, hogy ezek félrevezető, hamis kérdések, a „központi erőtérhez” tartozó, hegemón médianyilvánosság és az általa irányított közvélemény (az egyébként magától is meglehetősen idegenellenes és a szabadságretorikával szemben – nem egészen jogtalanul – bizalmatlan közvélemény) igent vagy nemet követel.

Miközben lélektanilag csak az „igen” lehetséges.

Csakugyan egyszerű, könnyen áttekinthető helyzet. Nincs itt semmi rejtély.

A szerző az MTA Filozófiai Intézet volt igazgatója

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.28.

*A szerző az ATTAC Magyarország Egyesület volt alelnöke.

Forrás:  https://mno.hu/velemeny/egyszeru-valasztas-2424118

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM*: Egyszerű választás – cikk az MNO-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Letter to the participants of the 6th International Conference on Western Sahara held in Ljubljana on 20th October 2017

Dear Friends, Dear Comrades,

I regret to inform you that due to my other important engagements I cannot attend personally the 6th International Conference on Western Sahara to be held in Ljubjana/Slovenia on 20th October 2017 with the aim to examine the viewpoints of relevant actors and to explore the prospects for bringing the dispute over the status of the territory to an end. Hopefully, the participants of this conference will agree on a common strategy to support the Saharawi struggle for freedom.

The CEE Alliance has always admired the struggle for independence of the Saharawi people from colonisation and remains strongly committed to the process of peaceful negotiations under the auspices of the United Nations, for holding of a referendum on self-determination of Western Sahara in the search of a viable solution, which has been dragging for more than four decades.

It is worth remembering that Western Sahara is a decolonisation issue established by the United Nations in 1963 as a Non-Self-Governing Territory when Western Sahara was then a Spanish colony. This means that the Saharawi people should exercise their inalienable right to self-determination and independence and decide the status of their territory in a free, democratic and genuine way. Western Sahara is also well-known as the last colony in Africa.

There is no need to recall that the UN Office of Legal Affairs confirmed the advisory opinion of the International Court of Justice in 1975, which ruled that Western Sahara is a decolonisation issue and that Morocco is not listed as an administrating power of the Territory on the list of the UN Non-Self-Governing Territories and, therefore, MOROCCO DOES NOT HAVE ANY SOVEREIGNTY over Western Sahara. Morocco is simply an OCCUPYING POWER, and consequently its continuous presence in Western Sahara is illegal.

The CEE Alliance denounces the silence of the EU in view of the violence exercised by the occupying Moroccan forces in the occupied territories of Western Sahara and demands the Kingdom of Morocco to allow access to the occupied territories to the media, the international observers as well as the European civil society.

The CEE Alliance urges the European Council to freeze the EU-Morocco Association agreement and to withdraw or cancel the Advanced Status of the Kingdom of Morocco, for failing to comply with its clause 2 referring to human rights.

The CEE Alliance denounces the illegal EU-Morocco Fisheries agreement approved on 10th December 2013 by the European Parliament which allows vessels from EU States to fish in the territorial waters of Western Sahara, a territory which Morocco military invaded in 1975 and continues illegally occupy in defiance of United Nations Resolutions.

In this regard it is worth mentioning that the Court of Justice of the European Union found last December that the Association and Liberalisation Agreements concluded between the EU and Morocco are not applicable to Western Sahara. By this decision the Court set aside the judgment of the General Court which had reached the opposite conclusion and decided to adjudicate itself on the action brought by the Front Polisario. In that regard, it noted that, since the Liberalisation Agreement does not apply to Western Sahara, the Front Polisario is not concerned by the decision of the Council to conclude that agreement. The Court therefore rejected the Front Polisario’s action on the ground of lack of standing.

The MINURSO, the UN mission for the self-determination referendum in Western Sahara, is currently the ONLY UN Mission that does not monitor human rights violations in the territory under its mandate. That is why the CEE Alliance demands the urgent establishment of a mechanism for monitoring and reporting on human rights within MINURSO’s mandate due to the significant increase of human rights violations in the Sahrawi occupied territories.

UN Ex-Secretary-General Ban Ki-moon and rights advocacy groups had long called for the UN mission in the North African territory to monitor and report on human rights abuses, but Morocco, backed by France, rejected the idea. Despite Ban Ki-moon`s reiterated appeals for sustained human rights monitoring in Western Sahara and his warnings against unfair exploitation of the region’s natural resources up to this day no progress happened. The prolongation of this occupation is first and foremost a blow to the credibility of the United Nations.

The new UN Secretary-General, Mr Guterres, with the support of the Security Council, is now seeking to relaunch the peace process, and, for that purpose, he has chosen President Köhler as his Personal Envoy for Western Sahara, who is ready to undertake his mission within the coming weeks.

The CEE Alliance learnt with indignation that on 19th July 2017, the well-known Saharawi Gdeim Izik Group” who were involved in setting-up the Gdeim Izik protest camp in Western Sahara in 2010, widely regarded as the first spark of the Arab spring, were sentenced by the Court of Appeal in Rabat to heavy and unjust sentences on the basis of confessions extracted under torture. The Court of Appeal was on the 26th of December 2016 to address the appeal of the case of these 24 human rights activists. One of the original 25 was sentenced to life imprisonment in absentia in 2013 and was not included in the new trial. Two of the accused were sentenced to time served, and the rest were given harsh sentences.

The CEE Alliance is reiterating its demand for the immediate liberation of the Saharawi political prisoners, including the leading activists of Gdeim Izik protest camp held in the prison of Salé since November 2010.

The CEE Alliance confirms again its commitment with the just fight of the POLISARIO FRONT for the right to self-determination of the Saharawi people, in our demand for the inmediate and unconditional liberation of all the Saharawi political prisoners. and ask for penal responsibilities to the Moroccan government by the criminal acts committed in the occupied territories.

The CEE Alliance would like to remind you that the use of force by the Moroccan forces, their crimes against humanity entailed international legal responsabilities. Morocco must be held to account for crimes of this sort and bear its legal and political consequences.

I wish to assure you that the CEE Alliance keeps continuing its solidarity activity with the Saharawi people in its long-overdue process of decolonisation.

LONG LIVE THE SAHARAWI ARAB DEMOCRATIC REPUBLIC!

FREEDOM TO THE SAHARAWI PEOPLE!

Budapest, 15 October 2017.

Matyas Benyik

on behalf of CEE Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Letter to the participants of the 6th International Conference on Western Sahara held in Ljubljana on 20th October 2017 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Permanens forradalom vagy ellenforradalom – cikk a mérce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Az egyik legfontosabb dolgunk a baloldalon: a vereség beismerése.

Európában – de nemcsak Európában – majdnem mindenütt a rasszizmus győzött. Az egyetlen nem idegenellenes ausztriai párt (a Zöldek) kiesett a parlamentből az október 15-ei választáson. A fiatal magyarországi polgárság pártja (a Momentum, a hipszter jobboldal, egyben „új MDF”…) megakasztaná a menekültek bejövetelét (megtartaná az Orbán-kerítést, kvótakereskedést javasol: a menekültkvóta alapján Magyarországra jutó pár emberért más országnak fizetne a magyar kormány fejpénzt, ha ott befogadják, akit „mi” nem akarunk), miközben erősítené az európai föderalizmust: tehát fehérek ellen nincs kifogása. Baloldali pártokban (így például a Die Linke némely tekintélyes vezetői körében) az idegengyűlölő trendhez való részleges alkalmazkodást diktálná a vereségtől való félelem. Ez csak néhány példa a sok százból. Az idegenellenes (szélsőjobboldali vagy konzervatív) pártokra jut sok helyen, sok országban, sok régióban a legtöbb munkásszavazat.

(FOTÓ: FLICKR / LASSI KURKIJÄRVI)

A nyugati, az európai országok dolgozói az állásukat (és a népjóléti rendszereiket) féltik a bevándorlóktól, menekültektől, vendégmunkásoktól – mindenekelőtt a színesbőrűektől, az iszlám vagy a görögkeleti (ortodox, pravoszláv) keresztyénség híveitől. Az újonnan érkezettektől, de a már régóta helyben lakóktól is. Az antiszemitizmus szintén erősödik, bár nem tartozik ma a radikális jobboldal fő témái közé. (És színezi az Izrael arabellenes kirekesztő politikája iránti rokonszenv.)

Amikor a honpolgárok politikai társadalmai („államok”) fölbomlanak amiatt, mert az egyes etnikumok – még mindenfajta nemzetiségi elnyomás nélkül se, amint Katalónia és Skócia és Flandria ékesszólóan példázza – nem képesek és nem hajlandók többé együtt élni, akkor az európai (polgári) demokratikus állameszme befejezte földi pályafutását.

Amikor a társadalmi osztályok és társadalmi nemek egyenlőségét és a hierarchikus hatalom alóli fölszabadulását (mint demokratikus össztársadalmi célt, célképzetet) letromfolja az etnikai egység, összetartás – amelynek leple alatt zavartalanul folytatódik a kizsákmányolás, elnyomás, megalázás –, akkor a történelmi baloldalt a maga alapjellegében éri vereség.

A mérsékelt parlamenti balközép védekezésképpen a polgárság morális aranykorának (a XVIII.-XIX. századnak) az emberi jogi (mindenekelőtt a nemzetiségeket, az etnikai és felekezeti kisebbségeket védő) módszereihez és ideológiáihoz menekült. Ezt a posztforradalmi fehér proletariátus mint a maga elárulását, a saját érdekeivel szemben mint „az idegenek” pártolását fogta föl.

Itt ellentétbe került az érdekvédelmi (szakszervezeti, szövetkezeti, üzemi tanácsi, beteg- és nyugdíjpénztári) módszertan az egyenlőség univerzalistamódszertanával – mint már annyiszor, az ilyen típusú ellentét lett a szociáldemokrácia veszte – , és ezt természetesen az osztályellenség használta ki. Ma például Magyarországon a Jobbik veszi át részben a plebejusokat védő és mozgósító baloldali magatartásformákat és újraelosztó mentalitásokat, mert megvan hozzá az univerzalizmussal szembenálló fajgyűlölő hitele. Neki esetleg elhiheti a fehér proletariátus/prekariátus, hogy a tőkétől elvont összegeket őrá, nem pedig a cigányokra és a színesbőrű „migránsokra” fordítja. Elhiheti neki, a heteronormatív észjárásnak megfelelően, hogy nem a gyermeküket egyedül nevelő anyák vagy a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő melegek kapják az államtól az anyagi segítséget. Elhiheti neki a puritán-konzervatív „morális ökönómia” értelmében, hogy nem a léhűtő, ingyenélő munkanélküli, segélyezett, nyugdíjas, „táppénzes” vagy mozgássérült lesz a kedvezményezett, hanem az „átlagos” (azaz fehér, fiatal, egészséges, heteró, szakképzettséggel rendelkező, állásban lévő, gyermekes, lehetőleg a domináns etnikumhoz és a mainstream vallásfelekezetek valamelyikéhez tartozó) család. (Amely persze manapság minden, csak nem „átlagos”.)

Tehát nem az újraelosztás egalitárius módszere, hanem címzettjének a kiléte (esetünkben: származása, etnikai/dzsender, „kulturális” hovatartozása) lett a döntő a szociális vagy „szociálpolitikai” konfliktusokban.

Ebbe semmiféle baloldal nem mehet bele. Azonban ma a reformista baloldal – ahogyan hajdan nevezték: „a parlamenti szocializmus” – csak úgy arathat „sikert”, ha belemegy az egyenlősítő újraelosztás etnicista és heteroszexista újrafogalmazásába, ami a baloldal politikai identitásának a középpontját semmisíti meg. Így hát az elzüllött „parlamenti szocializmus”-nak is befejeződött a földi pályafutása.

A valódi baloldal kiszorul a polgári avagy liberális  demokrácia technikáival összebarmolt építményből (mint már sokszor). Ennek az oka nem eszméink avulása, hanem korszerű, intelligens, gyors, rugalmas és jól fölszerelt ellenfeleink győzelme. A polgári demokrácia építménye nem a népé, bár olykor hasznára volt a népnek. A polgárság hajlandó osztozni, ha muszáj, de az alapvető hatalmi funkciókat átengedni: nem.

Száz éve már nem tagadhatja le barbár és ellenforradalmi karakterét, és csak a fasizmus sokkja (meg a szovjet rezsimektől és szövetségeseiktől való rettegés) tette időlegesen liberális demokratává. Most nem korlátozza többé senki és semmi. Nem kényszerül kompromisszumokra, s evvel elveszi a reformista szociáldemokrácia és egyéb „haladók” elől a levegőt, akik addig voltak biztonságban, ameddig szüksége volt rájuk a veszélyben forgó tőkés rendszernek.

A valódi (antikapitalista) baloldal az oximoronikus „polgári baloldal” védelmében folytatta árnyéklétezését a forradalmak között. (A szovjet rezsimekben pedig teljesen elpusztult.) A permanens ellenforradalom hátterén a forradalmak: epizódok.

Ma a politikai kultúra mély átalakulása megy végbe, amelyben – bár nincs fasizmus mint tömegmozgalom és mint nyílt diktatúra – az univerzalisztikus polgári humanizmus, a fölvilágosodás öröksége épp úgy, mint a szubverzív-transzgresszív forradalmiság, a kritikai elmélet épp úgy, mint „az emberhez méltó élet” transzcendens-lázadó utópiája: mind-mind fenyegető gúny tárgya, ahol már nincs kritika, mint Popper, Hayek, von Mises, Arendt, Polányi Mihály vagy akár Allan Bloom idején, hanem a goebbelsi gyűlöletpropaganda karikatúrafikciói: „a politikai korrektség”, „a kulturális marxizmus”, „a dzsenderelmélet” („dzsenderőrület”) és a „femináci”, az „antifa”. Hozzájuk kapcsolódik a „gyermekvédő”, a „környezetvédő”, az „állatvédő”, a „migránssimogató”, a  „polgárjogi aktivista” (s a múltból: a „szabadkőműves”, a „filozófus”) sátáni alakja.

A represszív-kommersz tömegkultúra dominanciája, a premodern-irracionális babona, előítélet, tudomány- és elméletellenesség, a magaskultúra és az intellektuális hagyomány visszaszorulása, a masszív történelemhamisítás a digitális „térben”, a minden elárasztó bulvárgagyi jobban őrzi a rendet, mint annak idején tette az államegyház, az iskolai nacionalista indoktrináció, a kötelező hadiszolgálat, a csendőrség, a sajtócenzúra, a politikai pörök, betiltások, kínzások és a spiclirendszer.

Az Európai Unió visszaalakul Közös Piaccá, gazdasági közösséggé Schäuble és Macron szellemében: a csökkenő számú munkásság kiszolgáltatottsága, a „flexibilis” és „prekárius” meg a részmunkaidős foglalkoztatás kikényszerítése, a munkaerővándorlás előírása és korlátozása, a munkanélküliek jogfosztása és regimentációja (nálunk a „közmunka” alakjában, másutt másként) másfél évszázad szociálpolitikai vívmányait vonja vissza. „Az állami gondoskodás” halódik, különösen az egykori „létező szocializmus” elszegényedett utódállamaiban. Az agresszív (globalista és rasszista, nyíltan népellenes) kapitalizmusnak nincs erőteljes alternatívája, „a parlamenti út” lezárult, akárcsak a „civil társadalom” hatalmon kívüli intervenciójának az útja.

A kisebbségbe szorult antikapitalista baloldalnak – illúziók nélkül – befelé kell fordulnia, és újjá kell alakítania forradalmi kultúráját, életformáját, és újra kell tanulnia a szakítás és a rejtőzés, az öntisztulás, a kivárás, „a nép közé járás” (és az olvasás) művészetét.

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Permanens forradalom vagy ellenforradalom – cikk a mérce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A very hard hitting solidarity action and an antifascist demonstration held in Budapest

Hungarian civil groups headed by the Hungarian United Left (MEBAL) called for a demonstration for 10 a.m. on 8th October 2017 in the heart of the previous Jewish ghetto of Budapest (i. e. on Klauzal Square, where 3 thousand killed Jews were piled up in 1944) in order to protest against the presently very powerful autocracy of the right-wing ruling power of FIDESZ and KDNP and the brutal police violence committed against Attila Vajnai, President of the European Left Workers Party 2006.

About seventy activists of the different Civil Society Organisations (CSOs), i.e. Alliance of the Hungarian Resistance Fighters and Antifascists (MEASZ), ATTAC Hungary, Hungarian Antifascist League (MAL), Imre Nagy Society, Karl Marx Society (MKT), Organizers for the Left (SZAB) as well as the left wing currents of the Hungarian Socialist Party (MSZP) and the Hungarian members/sympathizers of the European Left Party gathered to express their solidarity with Attila Vajnai.

All of the five key-note speakers, including Mihály Nagyváradi Szűcs, Vice-President of MEASZ, György Droppa, an activist of SZAB, Krisztina Noé, an antifascist activist, Zsolt Török, member of the Left Bloc Platform of MSZP, dr. Ferenc Donáth, Budapest President of the Imre Nagy Society were strongly condemning the outrageus police brutality that occurred on 10th September 2017. Protesters were shocked to learn about the violent actions of the police, who acted as a repressive truncheon against those who fight the legally banned symbols of Nazism, and demanded that the Hungarian authorities hold accountable those who unlawfully detained and used force against the opposition party leader.

Matyas Benyik, President of MEBAL and ATTAC Hungary read out the letter of Gregor Gysi, President of the Party of the European Left (PEL) dated of 13th September, addressed to Hungarian PM Viktor Orban. Gregor Gysi cannot imagine even with the best will in the world that the sale of fascist or Nazi symbols, among them pictures of Adolf Hitler and swastikas are allowed in Hungary. He strongly protested against the violent police treatment of Vajnai Attila and hoped PM Viktor Orban would accept his protest, and measures against the involved police officers would be soon introduced. In his assessment the suspicion exists that the Hungarian Police committed a criminal offence while exercising its duties.

Matyas Benyik read out also the announcement of the GUE/NGL group of the European Parliament dated of 13th September pointing out „it is scandalous that Nazi memorabilia are being sold on the streets of an EU member state, but even more so that the police are showing brutality towards those who oppose such symbols of crimes against humanity.”

Participants of the rally agreed that such a police reaction comes in a context of a broader political extreme right-wing drift in Hungary and reflects a general complacent attitude towards fascism from the ruling coalition of FIDESZ/KDNP government.

Participants of today`s demonstration firmly assured Attila Vajnai of their solidarity and reiterated their concerns about the deterioration of the rule of law in Hungary.

At the end, Attila Vajnai expressed our hope that this demonstration would be an alarming sign to call the Hungarian society for stopping the „brown pest” (i. e. Anti-Semitism, Nazism, Racism, Xenophobia) spreading out largely not only in Hungary, but worldwide as well.

Budapest, 8th October 2017.

Kategória: Nincs kategorizálva | A very hard hitting solidarity action and an antifascist demonstration held in Budapest bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

István Mészáros – a Marxist philosopher – Hillel Ticktin remembers him

A Marxist philosopher

Hillel Ticktin remembers István Mészáros, December 19 1930 – October 1 2017

Not complaining

István Mészáros was born and educated in Hungary, where he studied under György Lukács, becoming a close friend and follower. He left for the UK in 1956 at the time of the Hungarian uprising. He lectured at St Andrews University, Scotland, then went to York University in Toronto. The Canadian government saw him as a dangerous Marxist and raised the question of his immigration, but the minister concerned had to back down. István left, however, after four years in Toronto, and then settled down as professor of philosophy at Sussex University. After retirement, he lived near London.

Politically, István was associated with Monthly Review, particularly in the last two decades, but also with a remnant of the former Workers Revolutionary Party associated with Cliff Slaughter and Terry Brotherstone, who revered him. However, his theory and viewpoints were his own – clearly derived from his experience in Hungary and association with Lukács. In recent years he supported Hugo Chávez and the Cuban leadership. He was not uncritical, but nonetheless was part of that section of the left which gave support to them.

István was a very courteous and decent man, who had a profound understanding of the present. Unfortunately in my view he lacked a theoretically developed view of Stalinism. His 1970 book, Marx’s theory of alienation, if read in that context, does not provide a basis for such a view. It was never clear to me why he made no attempt at theorising the political economy of Stalinism.

István was obviously not uncritical. Indeed when he came to Glasgow and stayed with me we had a series of discussions and, when Lukács came up, he mentioned the latter’s antagonism to Trotsky, which “showed the limits of the man”, he thought. However, he encouraged me to read Lukács in spite of that remark.

His work is prodigious – it is listed in his Wikipedia entry.1 A good introduction is provided by Monthly Review, which has reprinted an essay by John Bellamy Foster originally written as an introduction in one of Mészáros’s books.2

István occupied a very particular position among Marxists, in both political and theoretical terms. He was not a Trotskyist and did not belong to any party. On the other hand, he was not a sectarian or a Stalinist. He wrote on the nature of contemporary capitalism from the perspective of a Marxist philosopher, but since the crisis of 2006-07 he wrote and spoke extensively on the political-economic crisis.

He argued that the present crisis is not “conjunctural”, but “structural” – something with which many agree. It is reasonably clear to many Marxists that the present downturn is part of the reversal of bourgeois policy from the 1970s. Mészáros insisted that this is all part of a world in transition, and he used ‘transition’ as the basis of his understanding of that world. This does not mean that there will be an immediate collapse, but that there is no capitalist way out of the global economic impasse. His lectures on this subject are available on YouTube.3

It was Trotsky who introduced the idea that the world was in a transition to socialism, as a result of the Russian Revolution and the failure of the Social Democrats in Germany to take power. Of course, one can argue the point, ignoring Trotsky and the history of the concept, because it is clear that there is a process of transition from the forms of the market towards greater society-wide forms of integration. Some might use the word ‘control’, because it is equally clear that greater integration with control from above has also been part of the history of the world since 1917. For István the future socialist society was exercising its influence on the contemporary world, while the capitalist world was in the process of disintegration.

This, of course, is elementary contemporary Marxism, but István was distinguished by the fact that he continued to maintain that viewpoint throughout. Many Marxists had given up the idea of socialism or a process of movement to socialism in our lifetime. For them, the crisis was a surprise and they expect it to be dealt with over time. István remained within classical Marxism in arguing that crises would come and could not be overcome without a process of movement to socialism. Humanity is going through a process of progressive socialisation.

István was no sectarian. At the same time, he did not write articles on the contradictions of Stalinist-type societies. He did not try to analyse the nature of the Soviet Union in the transitional epoch. He received the Deutscher Prize for his book on alienation, and an honour from Hugo Chávez. All this gives one the impression that he saw these countries in a more positive way than many more critical Marxists. For example, he did not analyse in terms of the importance of real control from below, except in a somewhat arcane way.

The passing of István Mészáros is a loss to the left and to humanity. He dedicated his life to enlightening people on the nature of the movement to socialism. He will be long remembered l

Notes

1.https://en.wikipedia.org/wiki/Istv%C3%A1n_M%C3%A9sz%C3%A1ros_(professor).

2. https://monthlyreview.org/2010/02/01/István-Mészáros-pathfinder-of-socialism.

3. See, for example, https://www.youtube.com/watch?v=ORRl8SkIIy0.

Source: http://weeklyworker.co.uk/worker/1173/a-marxist-philosopher/

 

 

Kategória: Nincs kategorizálva | István Mészáros – a Marxist philosopher – Hillel Ticktin remembers him bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Szalai Erzsébet: Elidegenedés az újkapitalizmusban – Új Egyenlítő cikk

Vajon mit jelent az elidegenedés napjainkban? Ez valami érzés, vagy annál többről van szó? Beszélhetünk még ma is elidegenülésről, vagy „a XIX. században már ezt is magunk mögött hagytuk”? Hogyan határozta meg Marx és milyen formában jelenik meg napjaink neoliberális kapitalizmusában, különös tekintettel a magyarországi félperifériára? 

Az elidegenedés a közbeszédben gyakran valamiféle eltávolodottság-érzetként jelenik meg. Marx szerint azonban a fogalom nem pusztán egy szubjektív érzést fejez ki, hanem a termelési viszonyokkal szorosan összefüggő és összetett jelenséget ír le. A Gazdasági-filozófiai kéziratokban a fogalom következő meghatározását adja:

„…az elidegenülés megjelenik mindabban, hogy az én létfenntartási eszközöm másé, hogy az, ami az én kívánságom, más hozzáférhetetlen birtoka, mindabban, hogy minden dolog maga más, mint ő maga, hogy az én tevékenységem más, végül abban – és ez a tőkésekre is áll –, hogy egyáltalán embertelen hatalom ura(lkodik).”

A kapitalizmus termelési-társadalmi viszonyait kifejező jelenség a mostani újkapitalizmusban különös csillogást kap:

az újkapitalizmus legfőbb jellegzetessége, hogy felzabálja az őt működtető erőforrásokat, elsősorban a humán erőforrásokat, vagyis a munkatevékenységet végző embert – elsősorban mentálisan.

Különösen így van ez az olyan félperiférián, mint Magyarország, ahol az embereknek az őket uraló viszonyoknak való kiszolgáltatottsága jóval nagyobb, mint a centrumokban, szoros összefüggésben a demokratikus hagyományok hiányával is. Cikkemben arra vállalkozom, hogy az elidegenedés Marx által felsorolt tényezőit elsősorban magyarországi újkapitalizmus körülményei között vizsgáljam.

„…az én létfenntartási eszközöm másé…”

Losonczi Ágnes a létezett szocializmust és a beköszöntő újkapitalizmust a munkásság szemszögéből összehasonlítva a következőeket írja Sorsba fordult történelem című könyvében (Bp, Holnap Kiadó, 2005):

„Azt ugyan a munkások soha nem hitték, hogy ‘miénk a gyár’, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle – ez váratlan volt.”

Annyira váratlan volt – teszem hozzá –, hogy a munkásság bele is dermedt ebbe a felismerésbe. Ez volt az alapvető oka annak, hogy a rendszerváltás hajnalán született munkástanács mozgalom, mely a munkahelyek önigazgatásba vétele, majd ennek elvetése után a dolgozói résztulajdon (MRP) bevezetéséért harcolt, gyakorlatilag hamar megbukott. Miközben az angolszász országokban ez utóbbi tulajdonforma az össztulajdon 6-7 százalékát is eléri, hazánkban gyakorlatilag nem létezik. A centrumkapitalista országokban – ahol a munkások számos formában részt vehetnek a vállalati döntésekben – elképzelhetetlen a dolgozók tulajdonjogoktól való megfosztásának az a mértéke, ami Magyarországon megvalósult. Még a kelet-európai térségben – ahol a privatizáció szervesebb útját választották – is jobb az általános helyzet, mint nálunk. A kiszolgáltatottság már akkora, hogy a munkásoknak lelki egyensúlyuk legalább viszonylagos fenntartása érdekében hárítaniuk kell, vagyis nincsenek is annak teljes tudatában. Sőt, az őket kizsákmányoló tulajdonosokat és menedzsereket – főként a kisebb cégeknél – gyakran valamiféle szülőfigurának látják, aki gondoskodik róluk. Ezt erősíti egyfelől a prekariátus terjedése, ezzel összefüggésben a munkásság hálózatos elrendeződése (ugrásra készen kell várni, hogy a tulajdoni hálózat mely pontján és meddig lesz valakire szükség). Megerősíti azonban másfelől az is, hogy az általános tendenciának megfelelően a tőke a munka megzabolázását egyre inkább az államra hárítja.

„…az, ami az én kívánságom, más hozzáférhetetlen birtoka…”

Erős Ferenc a rendszerváltás társadalomlélektani folyamatainak lényegét az identitásválságban látja: a régi pozíciók összeomlásával az örökölt identitások elhamvadnak, az új szerepkészlet bizonytalanságai miatt azonban új identitások nem, vagy csak halványan alakulhatnak ki. Ilyen körülmények között a Lust Iván által identitás-protézisnek nevezett fogyasztási javak iránti kereslet különösen naggyá növekszik. Ezek révén pedig akadálytalanul törhet előre a tudattalan gyarmatosítása. Vágyainkat profitorientált marketingesek állítják elő.

“A munkások soha nem hitték, hogy ‘miénk a gyár’, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle – ez váratlan volt”
Fotó: Pexels.com

Ebben a helyzetben különösen nagy jelentősége van Kiss Viktor gondolatainak, aki eggyel továbblépve a „fogyasztói társadalom” „technokratikus társadalommá” való átalakulásáról beszél, melyben már nem pusztán fogyasztási javakat, hanem komplex életstratégiákat adnak el és vásárolnak meg. Hozzáteszem: miként áruvá válnak az újabb és újabb identitások is. Ezek lényegi elemét Koltai Mihály nyomán az állandó sikerre, sikerességre kényszerítés identitás-protézisei jelentik. Ismét Kisst idézve:

„…az életstratégiák… nem az egyén alkotásai, öntevékenységei a technokratikus társadalomban, hanem minden pillanatban (latens) technológiaként csinálják őket”.

Ezért is lehet az, amit Koordinátákon kívül: Fiatal felnőttek a mai Magyarországon címmel a fiatal felnőttekről írott könyvemben kimutattam (Bp., Új Mandátum, 2011): Magyarországon a fiatal felnőttek döntő többségének igen gyenge és labilis a személyes, valamint kollektív identitása. A magyarázat: a kívülről, a tudattalan manipulációjával „előállított” identitás csak képlékeny, mozaikszerű lehet, hiszen nem ment át a felettes én személyiséget integráló szűrőjén.

„…minden dolog maga más, mint ő maga…”

A fennálló rendszeren belüli Orbán-rezsim ideológiája a nemzet glorifikálása és az a szlogen, hogy „senkit sem hagyunk az út szélén”. Valójában azonban most is az újkapitalizmus rendszerének történetében töretlen folytonosságot élvező „folyosói” ideológia alapján kénytelenek az emberek berendezni életüket:

„a szabadság birodalma jött el, ezért mindenkinek kötelessége önmagáról gondoskodni, és aki erre képtelen, az magára vessen”. Az ideológia más…

Az individuum szintjén mélyebbre haladva más a felettes én, és más a tudattalan: helyet cserélnek. Ami régen elfojtott vágy, késztetés vagy deviancia volt, az mára nyíltan vállalható identitássá változik. Az öröknek hitt értékekhez, így a felettes énhez kapcsolódó késztetéseket, érzéseket – szeretet, szolidaritás, önfeláldozás, őszinteség, becsületesség stb. – pedig az embereknek érvényesülésük érdekében el kell fojtaniuk. Lust Iván szerint régen a tudattalanba szorított érzések, vágyak felszínre hozása volt a pszichoterápia feladata, ma pont fordítva, az életvitelhez szükséges elfojtási készségek kialakítása a cél. Lust másutt Derrida nyomán még azt is hozzáteszi, hogy a tudattalan gyarmatosításának világában, ahol nincs valódi szabadság, a különböző fogyasztói szerepekbe való szétszóródás szolgál – a magam kifejezésével élve – egyfajta szabadság-protézisként.

Más a tárgyi és más az emberi: a tárgyak közötti viszonyokat az ember megszemélyesíti, az emberi viszonyok viszont egyre inkább eltárgyiasulnak.

A fent leírtak globálisan is érvényesülnek, nem pusztán a magyarországi félperiférián. Nálunk azonban a demokrácia hiánya nyomán előálló közösséghiányos állapot pusztítóbban hat: a közösségi támasz szinte teljes hiányában még nehezebb az önálló identitás tudatos megformálása. Így az identitás- és a szabadságprotézisek iránti igények, a fogyasztói szerepekbe való elmenekülés, szétszóródás irányába ható késztetések még erősebbek. Még másabb minden dolog…

„…az én tevékenységem más…”

A legutóbb Éber Márk Áron által e lapban jellemzett prekariátus, a rugalmas, hálózati munkaerőpiac világában stabil hivatás megformálására nincs mód, hiszen hálózat mindig más pontján van ránk szükség. Élethosszig tanulunk – de élethosszig felejtünk is: tevékenységünk nem tartozik hozzánk. Ez pedig gyenge identitásunk egy újabb tényezője. Bár sokfajta tevékenységben részt vevő szerepeinkből egy erős felettes énnel kibarkácsolhatnánk egy univerzális személyiséget, hovatovább egy reneszánsz embert is, ez csak nagyon keveseknek sikerülhet, hiszen láttuk: korábbi felettes énünket a tudattalanunkba szorítottuk…

A magyarországi fiatal munkások körében végzett kutatásaim szerint a megkérdezetteknek csak egy töredéke számolt be tudatos pályaválasztásról, majd arról, hogy örömét leli a munkájában. Ez szoros összefüggésben van azzal is, hogy a magyar oktatási rendszer kifejezetten gátolja a kreativitást igénylő készségek kialakulását, mely talán még a gyakori munkahely-változtatás kényszerét is pozitív tartalommal tölthetné meg: egy kreatív ember találhat örömet abban, hogy újabb és újabb készségek elsajátításával újabb és újabb munkaterületeken próbálhatja ki magát. Ez azonban nálunk nem így van.

Maga a munkás is más… A létezett szocializmus, mely proletárdiktatúrának, majd munkásállamnak definiálta magát, valójában lejáratta, erodálta a munkás fogalom jelentését, hiszen a proletáriátus soha nem volt hatalmon. További erodáló tényezővé lett a rendszerváltás, melynek a cigányság mellett a munkásság volt a legnagyobb vesztese. A vesztesekkel pedig nem akar azonosulni senki, és a lejáratott fogalommal jelzett tevékenységtől is szabadulni igyekszik a többség.

Ezt erősítette és erősíti különösen manapság a szakképzés tartalmi leépítése, lecsupaszítása, mely semmiféle tartós perspektívát nem nyújt az ott végzett fiatalok számára. A mai szakképzés nem az életre készít fel, csupán a burzsoázia pillanatnyi igényeit igyekszik kielégíteni.

De az értelmiségi tevékenység is egyre inkább más… Egyre kevésbé elmélyült, autonóm és alkotó munka, ehelyett egyre inkább rövidtávú projektekben végzett rutintevékenység, mely értelmiségiek helyett szellemi vállalkozókat igényel. A szellemi vállalkozónak nincs hivatástudata, szellemi tőkéjét ott kamatoztatja, ahol arra piaci kereslet mutatkozik.

„…végül abban – és ez a tőkésekre is áll –, hogy egyáltalán embertelen hatalom ura(lkodik).”

Marx A tőke első kötetében bevezeti a pénzfétis fogalmát, melynek lényege, hogy a pénznek azon tulajdonsága, hogy azért más árukat lehet vásárolni, a pénz társadalmi természeti tulajdonságaként tűnik fel. Nos, az újkapitalizmushoz, a spekulatív pénz világához érkezvén a pénzfétis egy újabb jelentéstartalmat is magára ölt. A pénz társadalmi természeti tulajdonságának tűnik fel az is, hogy adott mennyiségű pénzből még sokkal nagyobb mennyiségű pénzt lehet „csinálni”. Ez egyben azt is jelenti, hogy

az újkapitalizmusban a burzsoá is a tőkelogika fogja és áldozata.

Heller Ágnes megfogalmazása szerint azért, mert a pénz iránti mértéktelen és kielégíthetetlen igény, mivel mennyiségi, ezért szenvedély hajtja. Ez a szenvedély a maga irracionalitásával öngyilkosnak bizonyul: szavát követve – és ahogy már érintettem, ez az újkapitalizmus lényege – a burzsoá felemészti saját létfeltételeit, vagyis a humán és ökológiai erőforrásokat. Azt látjuk, hogy megindul a történelem visszafelé: ez a refeudalizáció jelensége, melyben a mértéktelen tőkefelhalmozás eredményeként olyan óriásmonopóliumok és gazdasági hatalmi központok alakulnak ki, melyek a piac szabályozó szerepét immár tökéletesen illuzórikussá teszik, és ezzel összefüggésben a tőke–munka viszonyt az úr–szolga viszony ruhájába öltöztetik. E relációban a burzsoá olyan feudális úrként tűnik fel, aki habzsolása közben nem gondol a gyomrára – és ezzel nem csak jobbágyait, de a saját életét is veszélyezteti.

Az újkapitalizmusban, miközben az részeiben, részleteiben egyre racionálisabb lesz, a rendszer egészét tekintve egyre inkább az irracionalitás válik uralkodóvá.

Ennek alapja az, hogy a korábban említett fordított elfojtás, vagyis a korábbi felettes én és a tudattalan helycseréje nem csak az egyének szintjén, hanem össztársadalmi szinten is érvényesül. A kapitalizmus legjobb időszakaiban a piaci mechanizmus a rendszer vegetatív működésének része volt, annak szintjén, vagyis a társadalmi tudattalanban fejtette ki szabályozó szerepét, miközben a felettes ént az eszmék, értékek, érzelmek és ideológiák uralták. Az újkapitalizmusban a piac, a piaci értékek betörnek és meghatározóvá válnak a társadalmi felettes énben, Marx szavaival a felépítményben. Egy vegetatív, tudattalan funkciót racionálisan, vagyis akaratlagosan működtetni – nos, ez a mechanizmus sajátos bonyolultsága miatt csakis irracionalitásba fulladhat. Miközben a felszínen, a társadalmi felettes én szintjén a rendszer „folyosói” ideológiája szerint az eszmék, az értékek és érzelmek tűnnek fel irracionalitásként, és/ezért fojtódnak el a társadalmi tudattalanba.

A nacionalizmus, a szélsőjobboldal mostani előretörése nem más, mint a rendszer mindeme folyamatok által provokált ellencsapása – mely azonban csupán egy más, még veszélyesebb irracionalitás felé visz.

Persze, persze, az irracionalitás is az emberhez, az emberi társadalomhoz tartozik, de a fogalomhoz, fogalmakhoz kapcsolódó minőség – Marx fogalmával a nembeliség – mégis csak a gondolkodás, értéktételezés és érzelmi átélés együtthatását jelenti elsősorban. És amikor nem ezek uralkodnak, akkor embertelen hatalom uralkodik, melynek a tőkések is az áldozatai.

E körök nem is igen rejtegetett szlogenje: „most kell mindent megszerezni, különben más viszi el a nagy osztozkodásban”.
Fotó: Pexels,com

A magyarországi gazdasági rendszerváltás folyamatában mindez kiélezetten jelentkezik: a privatizálásra váró államinak nevezett tulajdon iszonyú pénzéhséget, szerzésvágyat ébreszt fel mindazokban, akik aspirálhatnak e tulajdonra. E körök nem is igen rejtegetett szlogenje: „most kell mindent megszerezni, különben más viszi el a nagy osztozkodásban”. A gazdasági elitet vizsgáló kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy a rendszerváltás utáni nagyburzsoázia csak igen kevéssé élvezi újonnan megszerzett vagyonát olyanként, mint amiért használati értékeket lehet megvásárolni. Pénzért újabb pénzt akar vásárolni. Velük szemben a 2000-es években színre lépő fiatal kisvállalkozók, akik elől a nagy vagyonokat elődeik már elhappolták – egy ellentétes előjelű irracionalitásként – megszerzett vagyonaik nagy részét felélik: „elhedonizálják”, hiszen jelentős tőkefelhalmozásra már nincs remény. Pontosabban: szinte már csakis a már meglévő vagyonok politikai eszközökkel való újraelosztása révén, vagyis a fennálló politikai hatalom kliensévé válva halmozhatnak fel tőkét – erről szól a 2010-től kezdődő Fidesz kurzus egyfelől, és jellegzetes nagyburzsoá magatartásmintája másfelől. De utóbbi sem az első generációs puritán tőkefelhalmozó: közszemlére tett hedonizálását csak akkor fogja vissza, ha jelentős társadalmi ellenérzést érzékel. De igazán boldog ebben mégsem lehet: ha nem engedelmeskedik, a politikai hatalom bármikor elküldheti neki a selyemzsinórt.

A politikai elem dominánssá válásával, a gazdasági döntések felfelé csúszásával a piaci mechanizmus racionális működtetésének vágya még inkább eluralja a társadalmi felettes ént. Eközben az olyan értékek, mint a tisztesség, a tisztességes verseny, a hűség és a szolidaritás e körökben a tudattalanba kényszerülnek. Az akaratlanul is felmutatott magatartásminta és „csúcshatalmi lelki struktúra” mérgező hatása az egész társadalom viselkedésére és lelki beállítottságára kisugárzódik.

Záró gondolatok

Mindezt összefoglalva, a bemutatott jelenségek lényege Marxnál az embernek nembeli lényétől való elidegenedése. A nembeli „lénység” alapmozzanata a szabad és tudatos tevékenység. Vagyis Marx és követői a felvilágosodás gyermekei, akik hisznek a racionálisan és szabadon berendezhető világban, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas értékrendszerében. Más megközelítésben: a nem csak érzelmileg, de racionálisan is vállalni akart szolidaritásban. Bár a Nyugat hanyatlik, annak egymástól egyre inkább elszigetelődő egyénei még tudják, milyen értékektől távolodnak, mi az, ami hiányzik nekik. A felvilágosodás értékei még vágyott normaként működnek. Vagyis az elidegenedés még létezik. Az európai félperiférián, Magyarországon, ahol a demokratikus hagyományok jóval gyengébbek, ahol az „erősebb mindent visz” irracionális magatartásmintája az uralkodó, az emberek egyre kevésbé élik át tudatosan e normák érvényesülésének hiányát. Ettől olyan agresszívek. Ezért itt már nem is a valamitől való elidegenedésről kell beszélni. Erősebb megfogalmazásban: az elidegenedés felszámolódóban van – és paradox módon ettől olyan elementáris.

Mindennek ellenére valamilyen oknál fogva élnek még köztünk nembeli lények, akiket Heller Ágnes, Bánki György és jómagam

jó embereknek nevezünk. Akik köré gyülekezni lehet. Akik az újra és újra megszerveződő kisközösségek motorjai.

És bár önmagukban, nagy társadalomszerkezeti változások nélkül nem fognak tudni gyökeres pozitív változásokat kiharcolni, létezésük mégis döntő jelentőségű: a kilábalás felé vezető utat nélkülük még meg sem pillanthatjuk.

Forrás: http://ujegyenloseg.hu/elidegenedes-az-ujkapitalizmusban/

Kategória: Nincs kategorizálva | Szalai Erzsébet: Elidegenedés az újkapitalizmusban – Új Egyenlítő cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva