TGM: Bibó (1): Mentalitás, alkat és Bibó (2):Magyar alkat- cikkek a Merce.hu-ról

Bibó (1): Mentaltitás, alkat

Mindannyian hálával tartozunk Dénes Iván Zoltánnak, aki – sok esztendős előkészítő műhelymunka után – most kiadta Bibó István munkáinak első kötetét. [1]

Ez a magyar műveltség jelentős eseménye. A hatalmas könyvben történetelméleti és a politikai lélektan körébe tartozó művek találhatók, a tárgyilag ide kívánkozó „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” sajnos már nem fért be. De ez mellékes. Kitűnő alkalom ez arra, hogy a feledés purgatóriumában sínylődő Bibó-műveket újraolvassuk, és Bibó írásainak tükrében a saját történelmi pozíciónkat is szemügyre vegyük.

Kontextus

A legújabb kori magyar (pontosabban: magyarországi) história három kudarcot vallott forradalom (1945, 1956, 1989) köré rendeződik; kudarcukra rárakódik a posztumusz megtagadtatás, amely 1956 esetében a legfájdalmasabb. 1956 forradalmi jellegét majd’ mindenki elismeri retorikailag, de világosan kifejtett és félreérthetetlen eszméit az utólagos értelmezés – minden oldalról – csak elfeledtetni igyekszik. Mindhárom forradalmi pillanat megítélésében a legsekélyesebb filiszteri előítélet érvényesül: vagy „naiv illúzió”, vagy „hatalmi mesterkedés”, minden forradalomról ezt mondja minden ellenforradalom.

A fölszabadulás, a forradalom, a rendszerváltás: mindez meg se történt, érzékcsalódás volt, vagy semmi se volt, az erő érvényesült, vagyis a „reálpolitika”, lélekszám, fegyver, pénz: ezt mondja a reakció. (Kelet-Európában úgyszólván nincsenek konzervatívok, csak reakciósok vannak – a kettő nem ugyanaz.)

A mai közvélemény önmagának hazudik, mert fájdalmas elismernie, hogy más korszakok nemesebbek, nagylelkűbbek, merészebbek és eredményesebbek voltak, mint a jelenkor.

Nemcsak azt nem hiszi ez a közvélemény, hogy jöhet bármi jobb, hanem azt se, hogy valaha volt, lehetett vagy (legalább) lehetett volna bármi jobb az akkori mizériánál. A jelenkori gondolattalanság nem butaság. Pusztán reménytelenség.

Az első eset a modernség kezdete óta, hogy a kapitalizmus teljesen betölti a láthatárt, rajta kívül nem észlelhető semmi, minden alternatívát visszagyömöszölnek az utópia bugyrába. Az, ami egykor a morális világ jobbik fele volt, erő és terv, az ma szubkultúrák enklávéiban vegetál – bár távoli inspirációként ott gomolyog múzeumok és könyvesboltok és színháztermek levegőjében.

Ki volt Bibó István?

Nem a származásáról és életrajzáról van szó. Ő maga mondta magáról, hogy a fejfáján ennek kell állnia: élt 1945 és 1948 között. Vegyük komolyan. Az antifasiszta népi (tehát nem nemesi és nem polgári) demokráciának nem ő volt az egyetlen védelmező és bíráló teoretikusa és vezető publicistája, csak a legnagyobb és legmaradandóbb – a vele egyedül egyenrangú, eszméket produkáló szereplője a kornak Révai József, aki egyszerre volt ideológusa és fő ellensége ennek a fura köztársaságnak. Bibó István nem marxista demokratikus szocialista volt (a szociáldemokrácia ekkor még dogmatikusan marxista volt, szemben az akkori kommunistákkal, akik szabadon és „pragmatikusan” játszadoztak osztályharcos, nacionalista és „totalitárius” retorikákkal, ahogyan a helyzet, hatalmi aspirációik és szovjet partnereik ezt szükségessé tették).

Mint tudjuk, az ő fő ellensége a félelem volt – rettegve és gyanakodva nem lehet demokratikus forradalmárnak lenni, ez nem naiv erkölcsprédikáció volt, hanem formaelv – , s ebben a korban ez azt jelentette, hogy mindennek ellenére nem félt a kommunistáktól, és erről a félelemről másokat is sikerrel lebeszélt.

Éppen emiatt oly bizalmatlan vele, oly szkeptikus iránta az antikommunista utókor, a (nem túl hősies) utólagos antikommunizmus.

Mi járhatott a fejében?

Ennek, mint minden politikai szövetségnek (amely lehet roppantul kritikus, mint az MKP és a Nemzeti Parasztpárt, de különösen Bibó esetében) az összetartó ereje az ellenfél természetében rejlik. Az ellenfél, akárcsak 1848-ban, a múlt volt. Annál is múltabb múlt, hogy a szövetségesek (az Egyesült Nemzetek) győzelme a Harmadik Birodalom fölött összeroppantotta a hagyományos struktúrákat Kelet-Európában. Demokratikus konszenzus volt a még mindig hűbéries nagybirtok megszüntetése (földosztás), az egyház gazdasági és politikai előjogainak megszüntetése (szekularizáció), a nagytőke hatalmának korlátozása (részleges államosítások széles szakszervezeti és igazgatási munkásjogokkal), a demilitarizálás, az általános választójog, az állami általános társadalombiztosítás, a világi, ingyenes közoktatás, a semleges, szakszerű közigazgatás, a faji törvények eltörlése, a nemi egyenjogúság, az alsóbb osztályok befolyása, plebejus vezetők kiválasztása gyors áterőltetésének a tekintetében: mindez a hagyományos uralkodó osztályok és állami elitek totális vereségét jelentette. Annak a szisztémának a végét, amely így vagy úgy, de domináns volt a Szent Szövetség, Metternich kora óta.

Magyarországot a háborúba nem a fasiszták hajtották bele (bár szorgalmazták a dolgot), hanem az arisztokrácia, a dzsentri eredetű hivatalnokság és tisztikar, valamint a városi középosztály. De az irredenta („országgyarapító”) gondolatnak mások is hívei voltak, s a fő indok ez volt.

Trianon után mindössze két évtizeddel még annál is nagyobb katasztrófába sodorta bele Magyarországot ugyanaz az uralkodó osztály és ugyanaz a politikai garnitúra, s ezúttal is egy Szerbia elleni idióta és oktalan támadással. Szemügyre kellett hát venni, hogy milyen volt ez a társadalom, amelyben az egyetlen „korszerű” reformkísérletre csak a fasizmus vállalkozott volna (ezért is kerültek hozzá közel egy időre a népi írók, akik már lemondtak volt róla, hogy bárki segítsen a falun). Akár Szekfű, Bibó István azok közé tartozott, akik a „neobarokk” rendszerhez való visszatérést mindenestül elvetették – s ezáltal a magyar értelemben vett baloldalon jelölte ki örökre a maga helyét, s evvel még meg se kellett tagadnia korábbi munkásságát, mint Szekfűnek jórészt – , mert a magyar baloldal (egészen mostanáig, a huszonegyedik századig) első renden antifeudális volt (kellett hogy legyen), ha tetszik, ha nem. Bibó tudta, hogy a magyar demokrata mindenekelőtt az arisztokráciának és utódainak (a nemességnek, a tisztikarnak, a főtisztviselői karnak, a katolikus magas klérusnak) az ellenfele. (Ezt az arisztokratikus, rendi kozmoszt nevezi a mai közírászat – canis a non canendo alapon – „polgárinak”, hogy a Horthy-rendszert amúgy liberálisan rehabilitálhassa, mintha az Krúdy, Kosztolányi, Márai rendszere lett volna. Vajha!…)

Félelmek és hisztériák

Bibó megkísérelte, hogy – mint más jeles emberek is [2]– szerteszét elemezze ezt a múltat, különösen azt, ami a két világháború között történt Európában.

Az eredmény – újraolvasva – sajnos eléggé kiábrándító. Bibó az 1930-as évek közép-európai jelenkortörténet-írása és publicisztikája nyomán próbálta a fasiszta hatalomátvételhez, a világháborúhoz és az összeomláshoz vezető utat fölvázolni, a „nemzeti jelleg” akkortájt divatos (születésükkor is elavult) elméleteiből kiindulva. Az új kiadásban „Az európai egyensúlyról és békéről” [1942-1944] c. részben elrejtett híres kézirat, „A német hisztéria okai és története” (544-558), de számos rokona is egyebütt „a nagy kollektív tébolyokat”, „megbolondulásokat” és „hisztériákat” tébollyal, bolondsággal és hisztériával magyarázza.

Ezeket a zűrzavar miatti zűrzavar okozta volna – mindeközben persze a lángelme villanásai észlelhetők. Persze nem okolhatjuk Bibó Istvánt, mert még nem olvasta akkor a téma későbbi klasszikusait [3], de azért megemlíthetjük, hogy kikövetkeztethető forrásai eléggé harmadrendűek, különösen a nála sokkal gyöngébb Guglielmo Ferrero volt rá rossz hatással (a Magyarországon divatos Huizinga, Ortega, Röpke stb. befolyásáról ne is szóljunk). A nem teljesülő „nemzeti célok” frusztrációja, a krízisekben a „láthatatlan” (többnyire képzelt vagy konstruált) ellenség lidérce játszik még itt szerepet, meg a történeti szociológia által jól ismert, nagy megrázkódtatások idején pánikká fokozódó státusz- és presztízsféltés.

A nehézség itt az többek között, hogy Bibó István – akárcsak a magyar kultúra sok jelentős alakja – mentalitástörténeti vázlataiban teljesen mellőzi a nagy filozófiát, akár mint ihletést, akár mint kortörténeti dokumentumot, ami Németország és Nyugat-Európa esetében teljes képtelenség. Ezt a tulajdonságát végig megőrzi, bár 1945 utáni munkái összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalúak, mint a korábbiak. (Az új ihlet a demokratikus kísérlet.)

Természetesen jól tudja, hogy korának legfontosabb dilemmája a szocializmus kérdése, erről így emlékszik meg egyik kései, az európai társadalomfejlődésről szóló fejtegetésében (1971 körül):

„Valójában a liberalizmus is és a szocializmus is a szabadságprogramok… megvalósítására irányul: a liberalizmus a születési privilégiumokkal szembeni…, a szocializmus a vagyoni privilégiumokkal – melyek egyben születésiek is – szemben való szabadságprogramot jelenti. […] Azáltal, hogy a marxizmus ebből két külön fejlődési fázist csinált, és a liberalizmust és a szocializmust szembeállította egymással […], manapság az az ember, aki a szabadságprogramot komolyan veszi […], sem liberálisnak, sem szocialistának nem vallhatja magát”, vagy „liberálisnak is és szocialistának is kell vallania magát” (349).

Semmi nyoma nincs annak, hogy Bibó valaha Marxot olvasott volna, a marxizmusról szóló terjedelmes tanulmányfejezetei a korabeli kommunista zsurnalisztikát fogadják el autentikus forrásként, ezt viszont remekül bírálja – de abban a hiszemben, hogy Marx (nem létező) osztályharc-elméletét cáfolja meg. Szabadságtörténeti nézeteit – „a szabadság kis köreit” – kompetens szakemberek szerint Hajnal Istvántól merítette [4], aki a szabadságot a középkori „kiváltságok” általánossá válásának lassú folyamatából eredeztette. Ez igaz, csakhogy ez nem Hajnal István saját gondolata, hanem a konzervatív német történetírás – angol romantikus forrásokból csörgedező – közfölfogása, amely a szabadság történetéből kihagyná az enciklopédistákat, a philosophe-okat, még Rousseau-t és Kantot is, mindközönségesen tehát a fölvilágosodást és a francia forradalmat. (Ennek sokkal szubtilisabb verziója Max Weber kálvinista/kapitalista párhuzama zseniális és hírneves művében, 1905.) Hajnal és Bibó közvetítésével ez az antimodernista szabadságfölfogás tovább él Magyarországon, pl. a „civil társadalom” félreértéseken alapuló mítoszában, a skót fölvilágosodástól és Hegeltől gondosan megtisztított, elvont formában. Ugyaninnen származik Szűcs Jenőnek az „Európa három történeti régiójáról” szóló elmélete, amelynek a befolyását korábban „kárhozatosnak” neveztem, s amely úgyszintén a kalapos király kísértetével küzd (abszolutizmus, nemzetek fölötti államszerkezet, racionalizmus), akárcsak szinte az egész magyar (és a régi német) történetírás.

(Folyt. köv.)

[1] –  Bibó István Összegyűjtött írásai 1. Az európai politikai fejlődés értelme, s. a. r. Dénes Iván Zoltán, h. n. [Bp.]: Kalligram, 2016, 1107 lap, 8000 Ft. Mivel ez nem könyvbírálat, a kiadás elveivel és módszereivel nem vitatkozom. A publikáció ténye (a harmadik összkiadás-kísérlet) önmagában jelentős és üdvözlendő. A kiadás előzménye a Bibó István Szellemi Műhelynek az Argumentum kiadónál megjelentetett sok kötetes, kommentált Bibó-sorozata. Itt megemlíteném még Dénes professzor historiográfiai munkái közül a Szekfű Gyuláról írott érdekes tanulmányokat.

[2] –  Szekfű Gyula: Forradalom után [1947], szerk. Glatz Ferenc, Labányi Ágnes, Bp.: Gondolat, 1983 (részletei letölthetők innen); Csécsy Imre: „Értelmiség és polgárság a demokráciában” [1947], in: Csécsy: Radikalizmus és demokrácia, szerk. Valuch Tibor, utószó: Szalai Pál, Szeged: Aetas, 1988, 205-229

[3] –  Lásd pl. Fritz Stern: The Politics of Cultural Despair: A Study in the Rise of Germanic Ideology, Berkeley: University of California Press, [1961] 1984, kül. a Moeller van den Bruck-fejezet (183-266); George L. Mosse: The Crisis of German Ideology, New York: Grosset & Dunlap, 1964; Karl Löwith: Von Hegel zu Nietzsche, Stuttgart: Kohlhammer, 1964 (angolul letölthető innen); Ralf Dahrendorf: Gesellschaft und Demokratie in Deutschland, München: Piper, 1965; Peter Gay: Weimar Culture: The Outsider as Insider, London: Secker & Warburg, 1968. S ezek csak azok a közismert művek, amelyeket Bibó régebbi kommentátorai használhattak volna.

[4] –  Vö. Lakatos László: „Az eredeti felhalmozás” [a cím megtévesztő], Eszmélet 116, 2017. tél, 196 skk.

Forrás: https://merce.hu/2018/01/22/tgm-bibo-1-mentalitas-alkat/

Bibó (2): Magyar alkat

A Bibó számára tűrhetetlen politikai magatartás lelki lényege az, hogy a kollektív félelem akaratlanul magára zúdítja azt, amitől fél.

Félelmek: a kommunisták és a reakció

Amikor a reakció fél a kommunistáktól (1945-47), akkor evvel fölidézi a „direkt akciót” (az intézményeken kívüli, de az intézmények belsejéből irányított erőszakot), holott a kommunisták nem akarnak 1919-et, azaz „proletárdiktatúrát”.

Amikor a kommunisták azt látják, hogy a reakciósok (konzervatív úriemberektől szélsőjobboldali nacionalistákig) a kommunisták ellen a nem kommunista, ám demokratikus többséghez (a kisgazdapárthoz) csatlakoznak, nem lévén saját pártjuk, akkor megrémülnek tőle, hogy visszatér a „fasizmus”, nem látnak mást, csak „egyetlen reakciós tömeget”, amelyet meg akarnak osztani és megfosztani a képviselettől, akkor fölidézik az 1945 előtti antikommunizmust és ellenforradalmiságot, amelytől rettegnek, s amely e rettegés nélkül erőtlen lenne.[1] Ezért a kommunisták a kisgazdapártot – azaz nemcsak a valódi reakciót, hanem a nem marxista demokratákat, a mérsékelt konzervatívokat, keresztyén liberálisokat stb. is –  támadják.

Evvel pedig a kor az ország sorskérdésévé a „pro vagy kontrakommunisták” problémát tette. Az erős, energikus, elszánt, szervezett, de számszerű kisebbségben lévő kommunisták, akik csak a saját vezetésükkel tudták elképzelni a „népi demokráciát”, emiatt megkísérelték, hogy erőpróbát kényszerítsenek ki az általuk irányított rendőrség (s kimondatlanul persze: a Vörös Hadsereg) segítségével.

Ezért életfontosságú, hogy a reakciót: az „úriemberek” uralmát, a rendi társadalmat, a szociális gőgöt, a parasztmegvetést megtestesítő úri múltat elvető gazdatársadalmat, polgári értelmiséget, antifasisztákat stb. megkülönböztessék a reakciótól.

Ezért javasolja Bibó István, hogy az akkor még minden pártot magába foglaló (nagy)koalíció centrumában a két balközép erőnek – a Nemzeti Parasztpártnak és a Szociáldemokrata Pártnak – kellene állania. (Természetesen az akkori balközép erők programja ma szélsőbaloldalinak számítana.)

Tudni való, hogy a második világháború utáni első években (rövid távon) sem a Szovjetunió, sem a kelet-európai kommunista pártok nem voltak elszánva az egypártrendszerű, terrorisztikus diktatúra bevezetésére; beérték volna a szovjet befolyás garantálásával, vegyes gazdasággal, korlátozott egypártrendszerrel.[2]

Úgy látszik, a „fordulatot” világpolitikai tényezők gyorsították föl (amerikai atombomba, Marshall-terv, német kérdés, Tito). A kelet-európai szovjet csatlóspártokat meglepetésként érte, de a diktatúrás fordulatot fegyelmezetten, hatékonyan végrehajtották (nem mintha korábban ne törekedtek volna elhatározó befolyásra). Az 1948 előtti vitákra azonban még nem lehetett hatással.

Bibó, a parasztpárt balszárnya – és a szociáldemokrácia – azonban nem lehetett a cselekvési szabadság teljes birtokában, mert bár (a kommunista párttól eltérően) demokráciát akart, nem volt hajlandó engedményeket tenni az úri rend maradékainak (a kommunista párttal megegyezően), és ez kijelölte az útját a baloldalon, amelynek messze a legdinamikusabb és legcéltudatosabb része az MKP volt. Bibó javaslata a balközép autonómiájának megőrzésére jellegzetes.

 „Koalíciós erkölcs”

„A központi baja azonban az egész koalíciónak… az, hogy nincs erkölcse, enélkül pedig koalíció tartósan lehetetlen. Nem is olyan fontos, miféle erkölcsi kódex az, fő az, hogy legyen. Lehet a kaszinói túlzott előzékenység és tüntető becsület erkölcse, lehet a megbízható üzletember erkölcse – ma leginkább erre volna szükség – , és lehet a kollektivista testvériség erkölcse, csak az kell, hogy lehessen rá számítani. Vagy azt mondjuk egymásnak, hogy »számíthatsz reám, kérlek alássan«, vagy azt mondjuk, hogy »ilyen és ilyen teljesítmények fejében ennyi meg ennyi százalékos engedményt adunk, s azt álljuk is«, vagy azt mondjuk, hogy »a nagy kollektív célért életünket és vérünket«, de vagy így, vagy úgy, valaminek kell lennie, ami a szimpla célratörés nyerseségét enyhíti…”[3]

A kommunista párt erőteljes megjelenése sok helyütt az európai kontinensen másoknak is problémákat okozott a nem kommunista baloldalon. Természetesen másként merült föl ott, ahol a párt az antifasiszta ellenállás fő ereje volt, mint Francia- és Olaszországban, illetve Jugoszláviában. Ott legitimitása nem volt kérdéses, azt kellett megnézni, hogy szocialista szemszögből mi az értéke. [4] Hogy mi az értéke a várva várt antikapitalista forradalom szemszögéből. Ez természetesen nem Bibó István látószöge. Neki a nagybirtokos arisztokrácia és a hivatalnoki-jogászi-katonai elitté modernizált dzsentri által dominált rendi Magyarországgal volt dolga, amelyet az akkori nem kommunista baloldallal összhangban népi (plebejus) demokráciával, kisparaszti mezőgazdasággal, államosított nagyiparral és bankrendszerrel, fejlett társadalombiztosítással, vállalati és területi népi önkormányzattal, átfogó népi-világi kultúrával és a munkásnépre kiterjedő szellemi fejlődéssel, a kasztos egyenlőtlenség és az úrtisztelet radikális fölszámolásával akart fölváltani – egyetértésben a népi írókkal, a radikális párttal és a szociáldemokráciával. (Persze a nézeteltérések is kiderültek hamar: a németek kitelepítésével szociáldemokrata, kereszténydemokrata, radikális és szocdem értelmiségiek fordultak szembe, parasztpártiak és kommunisták nem. Szóval a nacionalizmus ezúttal is vízválasztó volt, de nem a jobb- és baloldal között, hiszen akkoriban jobboldal alig volt, bármit mondott is erről a Szabad Nép.)

Annyira nem a szocialista forradalom volt napirenden, hogy az MKP ismételten kinyilatkoztatta: a magántulajdon szentségének elvi alapján áll (retorikája sokkal jobboldalibb volt, mint a szociáldemokráciáé), és elvégre a kommunista Nagy Imre volt „a földosztó miniszter”.

Reformszövetségek, reformellentétek

A Horthy-korszakban ugyan fejlődött a tőkés gazdaság, de társadalmilag és kulturálisan idegen testként állt külön a neobarokk Magyarországon: mind a tőke, mind a munka, mind a burzsoá, mind a proletár (a tizenkilencedik századi városi munkásság német vagy németül beszélő szláv és zsidó volt, bár mára el is felejtették, hogy volt zsidó proletariátus és kisiparosság) „nem magyar”-ként tartatott számon, főleg zsidóként vagy „osztrákként”.[5]

A „magyar” kapitalizmust mindig államkapitalizmusként képzelték el a jobboldalon Imrédy Bélától a mai orbánista ideológusokig; ám eddig a magyar államkapitalizmus csak a Kádár-rendszerben ért el sikereket. 1945-ben az „újjáépítés”, az „iparosítás” és a „fejlesztés” programjai egyszerűen zárójelbe tették a tulajdonformákat, kivéve a késő kvázihűbéri agrárbirtokosság tulajdonát, amelyet – az elmaradt polgári forradalom miatt – a „népi demokráciának” kellett likvidálnia.

Ez volt a „szociális” alapja a kommunista párt és a népi írók, a népi mozgalom stratégiai szövetségének, amelyet az SZDP már az 1930-as évek óta mély gyanakvással nézett. Az SZDP az urbánusokat támogatta, a fő urbánus – a kommunistáktól elszakadt, de marxista József Attila – nemcsak a Szép Szó szerkesztője volt, hanem a Szocializmus publicistája is.

A szociáldemokrácia a népiek helyett a „haladó polgársággal” (többségében persze zsidókkal) óhajtott szövetkezni, evvel is összefügg az, hogy a fasiszta közelmúlttal szemben a legkíméletlenebb a Haladás c. lap volt[6], amelyet radikálisok szerkesztettek, de szociáldemokraták írtak, pl. Ignotus Pál és Faragó László, s amely kiváltotta az MKP és más nacionalisták legmélyebb gyűlöletét. [7]A kommunisták ekkor közismerten nemcsak a németellenes nacionalizmussal, hanem az antiszemitizmussal, sőt: az anti-antifasizmussal is kacérkodtak. (Ignotus Pál írta később, mennyire szerette volna, ha Bibó az SZDP-ben munkálkodott volna, de – teszi hozzá kesernyés mosollyal – így legalább a Rákosi-korszakban nem csukták le vagy telepítették ki, mint a szocdem – kíméletlenül, doktrinéren antifa – értelmiségieket.)

Mindezekhez Bibó Istvánnak nem volt semmi köze, ő éppenséggel az indulatokkal, félelmekkel, ressentiment-nal, haraggal és bosszúvággyal szemben a tisztázó igazmondás és ugyanakkor a toleráns bölcsesség hőse és szentje volt. Ebben a demokratikus világlátásra és érzületre, továbbá a common sense-re támaszkodott (ez kicsit több, mint a „józan ész”), neki mindenfajta elmélet elvakult rögzöttséget jelentett, ami akadályozza a rugalmasságot, az ítélőképesség és a tiszta valóságszemlélet érvényesülését, az erkölcsi phronésziszt.[8]

A félelmi múlt

Innen kell nézni Bibó sok tekintetben éleslátó – sőt: clairvoyant – mentalitástörténeti, s hogy a korszak divatterminusával éljünk, „nemzetkarakterológiai” munkáit. „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” (1946)[9] megmutatja, hogy a hadiszerencse és a birodalmi alakulások ellenére nagyjából épen maradtak a középkori nációk, amelyek a Habsburg-monarchia összeomlása után természetes életükre ébredtek, mint a lengyel, magyar, cseh nemzet. Ugyanakkor a torz körülmények között fölébredt nemzeteszme, amelynek nyomán összeütközött a területi és az etnokulturális elv, s amelyből keletkezett – különösen az első világáború utáni, Párizs környéki békék miatt – az allogén kisebbségek által instabillá tett nemzetállamok válsága, illetve a német és magyar esetben a határrevízió és a revanche mint nemzeti cél, a természetes alakulásnak legalább annyira akadálya, mint beteljesülése lett. Ezáltal mind Csehszlovákia, mind Lengyelország, mind Nagy-Románia, mind Jugoszlávia a két háború között reprodukálta a Habsburg-monarchia nemzetiségi problémáit, osztrák nemzet nem jött létre (az ausztriai német nacionalizmus – a baloldalon is! – az Anschluß pártján volt és maradt), Németország és Magyarország pedig belemerevedett az irredenta attitűdbe. Ebből evidens módon következett az újabb háború veszedelme. Mindezt a politikai vakság, gyanakvás, gyűlölködés, kölcsönös félelem, elvadult hatalmi gondolkodás közbejöttével kihasználta az egyébként már nem nacionalista (hanem rasszista) szélsőjobboldal, az ismert eredménnyel.

Itt mutatkozik meg a maga szépségében Bibó intuitív politikai tehetsége. Vegyük ezt a megtévesztően egyszerű, zseniális leírást:

„Mindhárom [Lengyelország 1772-1794, Magyarország 1825, Csehország 1918-1938] egy ideig azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló lakosságot egységbe kovácsolni. Ezt a reményt mindenütt a francia fejlődés nagy példája éltette, ahol a nagy forradalom hatalmas élménye oly sikerrel kapcsolt be más nyelvű kisebbségeket az egységes nemzeti tudatba. Azonban a francia példakép mögött kétezer éves kultúrfejlődés, ezerötszáz éves politikai keret, ezeréves központi hatalom, ötszáz éves nemzeti öntudat és a nagy francia forradalom presztízse állottak. Ezt a példát akarták utánozni a hosszú tetszhalálból felébredt s a puszta létezés nehézségeivel küzdő kelet-európai államok. Így a demokrácia egybeforrasztó erejébe vetett reményük természetszerűen hiúnak bizonyult, és bekövetkezett Lengyelország teljes felosztása, a magyar szabadságharc 1849. évi bukása és Csehszlovákia 1938-39. évi katasztrófája.”[10]

Illúzió, öncsalás, szervetlenség, a történeti érzék hiánya, mesterkélt mintakövetés: Bibó István – és tőle annyira idegen magyar auktorok: Szabó Ervin (gondoljunk ’48-as könyvére[11], a Társadalmi és pártharcokra), Szekfű Gyula, Németh László – egybecsengő ítélete (de sok tekintetben még a Jászié is). Ám egyedül Bibónak ez a lényegi mondanivalója, nemcsak történeti ítélete.

Semminő bűnért nem lakolunk meg annyira, mint a helyzetre nem illő fogalmi szerkezetek erőltetéséért, a strukturális-históriai süketségért, a történelmi újdonság és sajátszerűség föl nem ismeréséért, a valóságérzék (ami azt jelenti: a mindenkori konkrét különösség meglátása) hiányáért, ami az egyik oka az erőszakosságnak és a bürokratikus, kultúraidegen elnyomásnak.

Ennek a kiemelése az egyik fő érdeme a kétségtelenül nem tökéletes bibói analízisnek. Ebben viszont tagadhatatlanul igaza van. Az ő nézőpontjából még Szekfű és Németh László utópiája (a sajátságosan „magyar”, az idegen-doktrinér vezéreszméktől független, építő és népbarát elitek kinevelése) is elvont és mesterkélt. Bibó – persze a fasizmus és a végső összeomlás ördögi leckéjén átesve (a többi idézett írástudó azelőtt írt, hogysem ezt tudomásul vehette volna) – elvetette mind a délibábos csodaszereket, mind „a hamis realizmust” (pláne ha a kettő egybeesett, mint Szekfűnél).

Itt persze közbe kell vetnünk, hogy a sajátos „magyar tragédia” egyik fő eleme az, hogy a progresszív-modernizáló rendszabályok szinte mindegyikét a néptől idegen, nemzet fölötti instanciák léptették életbe, II. József császár türelmi pátensétől és egyéb lényeges reformjaitól a ’48-i forradalom által elszabotált jobbágyfölszabadítás Bach-korszakbeli, „önkényuralmi” végrehajtásáig, a dinasztia kísérletéig a demokratikus (általános, egyenlő és titkos) választójog bevezetésére mintegy államcsínnyel, alkotmányellenesen az ún. darabontkormány idején (az udvart és a hadsereget ebben a teljes akkori magyar baloldal, Ady is támogatta), a sztálinisták és a demokraták összefogásával megvalósított földosztásig (háttérben a szovjet hadsereggel), amelyet már Berzeviczy Gergely (1763-1822) követelt[12] – majd a Széchenyi szorgalmazta fejlesztés-iparosításig a „létező szocializmus” korában, és í. t.

A valóságos népmozgalmak (vagy a hiányuk) és a „fölülről-kívülről” kierőszakolt reformok („haladás”) ellentéte Bibó István szerint „az eltorzult magyar alkat” egyik fő oka. A Bach-korszak „haladó reformjait” is kiválóan elemzi:

„…Ez a megbizonytalanodott abszolutizmus a II. József rendiségellenes, reformer és felvilágosodott abszolutizmusának a sivár, bürokratikus és klerikális árnyéka volt csak, lebonyolította a jobbágyfelszabadítást, de a társadalmi felszabadulási folyamat továbbfolytatásának a legkisebb szándéka nélkül, modernizálta és egyes rendi maradványoktól megtisztította az állami kormányzatot, de a társadalom rendi hierarchiájának az érintése nélkül, leintette a nemzeti torzsalkodásokat, de a népek felszabadulási igényeinek a legkisebb elismerése nélkül.”[13]

Az a Szekfű által is leírt helyzet, amelyben a magyar köznemesség, majd a polgári középosztály is azt hitte, hogy a Monarchiát lebírhatatlan európai-nagyhatalmi érdekek tartják életben, másrészt pedig a Monarchia katonai-adminisztratív ereje nélkül nem lehet elnyomva tartani a magyarországi nemzetiségeket, beletörődéshez és öncsaláshoz vezetett (a nemzetiségek emancipációja/elszakadása a háborús vereség nélkül is bekövetkezett volna a Monarchia keretében, méghozzá Bécs egyértelmű támogatásával: a Habsburgok 1848/49-ben összefogtak a magyarországi-erdélyi nemzetiségekkel és a horvátokkal, később is ellenezték a Tiszák nemzetiségi politikáját, s csak a magyar ellenállás miatt pártolták félszívvel [bár teljes szívvel pártolták volna, ha lehetett volna] František Palacký ausztroszláv-trialista és a román Aurel C. Popovici összbirodalmi-föderalista javaslatait.)

Öncsalás, illúziók, vakság, etnikai önzés, hamis arisztokratizmus, a kelet- és közép-európai környezetet illető tudatlanság, félreértett (leegyszerűsített, nem honosított) nyugati modellek, a parasztság magára hagyása és kegyetlen kizsákmányolása, az értelmiség zömének népidegensége, beteges hazudozás, a nemzeti érdekek rövidlátó vagy hamis megítélése, kóros külpolitikai impotencia – „az eltorult magyar alkat” és a „zsákutca” megannyi aspektusa, amelyhez persze hozzátartozik az is, hogy a nemzet soha nem hallgat nagyjaira, így Bibóra se. (Pedig Bibó elég eklektikus volt: hatott rá a konzervatív Hajnal István és Magyary Zoltán, a liberális Hans Kelsen és Horváth Barna, a népi marxista Erdei Ferenc [rossz jellem, de nagy tudós] – nem szólva Németh Lászlóról – , akikkel szemben nem volt kritikátlan.)

Ilyen alkatú „államalkotó” nemzeti középosztálynak kellett szembenéznie Hitlerrel és Sztálinnal.

(Folyt. köv.)

(Címoldali kép: Vasárnapi Hírek)

[1] – „A magyar demokrácia válsága” (1945), in: Bibó István Összegyűjtött írásai, s. a. r. Dénes Iván Zoltán, Bp.: Kalligram, 2016, 744-822. (Az írás – itt is publikált – vitájában Lukács György, a nagy gondolkodó, a világhírű tudós rosszhiszemű, álnok és kezdetleges hozzászólása [795-811] a föltűnő. Ebben az összefüggésben, ilyen ellenfelekkel Bibó csakugyan naivnak tetszik. Pedig nem volt az.)

[2] –  Vö. Bence György, Kis János: „Határolt forradalom, megszorított többpártrendszer, feltételes szuverenitás”, in: Bibó-Emlékkönyv, I., [kézirat/szamizdat, 1979], Bp./Bern: Századvég/Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1991, 386-403. (Ez a kitűnő tanulmány nemcsak a „koalíciós időszakról” szól.)

[3] – Bibó: i. m., 785.

[4] – Vö. Maurice Merleau-Ponty: Humanisme et terreur. Essai sur le problème communiste, Párizs: Gallimard, 1947; Jean-Paul Sartre: „Les Communistes et la paix” (ezt a Les Temps modernes közölte folytatásokban, 1952-54, majd a Situations VI. kötetében jelent meg, Párizs: Gallimard, 1964). Lásd erre Merleau-Ponty: Les Aventures de la dialectique, Párizs: Gallimard, 1955, ahol Sartre írásával is vitázik. (Vö. még Albert Camus: L’Homme révolté, Párizs: Gallimard, 1951; magyarul: A lázadó ember, ford. Fázsy Anikó, 2. kiad., Bp.: Nagyvilág, 1999.)

[5] – Erről nagyon pontosan számol be Szekfű Gyula Három nemzedék c., máig óriási hatású művében (1920), bővített kiadás: Bp.: Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1934 (reprint: ÁKV-Maecenas, 1989). Róla még lesz szó. (A kései Szekfűről Standeisky Éva írt érdekesen Demokrácia negyvenötben c. könyvében, Bp.: Napvilág, 2015. Egyáltalán nem értek vele egyet, de ajánlom az olvasónak.)

[6] – Arcanum DVD-n elérhető: https://www.arcanum.hu/hu/product/Haladas/.

[7] – Az irányzat tipikus, kőkemény terméke: Horváth Zoltán: Hogy vizsgázott a magyarság? Bp.: Népszava, 1945.

[8] – Ebben rokona az általa hevesen utált – mert labanc, habsburgista, arisztokratapárti – Szekfűnek. Amit Szekfű széchenyiesen „magyar”-nak tekint, az a végső realizmus: a nemzet védelme, amelynek nem határozzuk meg a körvonalait; a kompromisszum és a makacs önvédelem pragmatikus elegye; a nemzeti előny forszírozása a lehetőség határáig; a népi elemek fölemelése a nemzeti elit által (ha lehet); minden „konstrukció” (monarchia, parlament, demokrácia) és doktrína (liberalizmus, szocializmus, protestantizmus) bizalmatlan kezelése. Ez odáig megy, hogy a – sokak szerint – legnagyobb magyar történész közömbös hőseinek eszméi iránt; a Deákot, Eötvöst, Keményt mélyen átható liberalizmusról gyerekes szamárságokat ír; azt képzeli, hogy a fölvilágosodás a francia forradalom után következik (a fölvilágosodás egyébként is a Horthy-korszak értelmiségének vakfoltja; büszke jelvénye a filozófiaellenesség majdnem minden irányzatban). Eötvös elméleti műveit irrelevánsnak tartja, mert mintegy túl magas színvonalúak. Kineveti egyik legkedvesebb könyvemet, amely évtizedek óta az ágyam melletti polcon fekszik – Szalay László: Statusférfiak’ és szónokok’ könyve (Duport, Fox, Pitt, Mirabeau, Chatham, Guizot, O’Connell, Thiers), Pest: Heckenast Gusztáv, 1847: gyönyörű munka pedig – , amelyet bizonyíthatóan nem olvasott (szerintem Eötvös Reformját [Lipcse, 1846], letölthető innen: http://mek.oszk.hu/05300/05343/html/ se tartá soha a kezében; kikacagja a fogházjavításról Lukács Móriccal írott munkáját [Pest: Heckenast, 1842] (http://mek.oszk.hu/12400/12406/), és ennek köszönhető Kölcsey iránti teljes értetlensége is. Egyáltalán nem érti, hogy miért kellett a kor nagyjainak (ld. még korábban pl. Joseph Freiherr v. Sonnenfels: Über die Abschaffung der Tortur, Zürich, 1775) a büntetések humanizálására fecsérelniük az idejüket. Ez nem gyakorlatias, szemben a Lánchíddal és a lóversennyel. Ami ellen egy életen át harcol – a liberalizmussal viaskodik, akár Bibó a marxizmussal – intellektuálisan csöppet se érdekli, akárcsak Bibót a marxizmus. Ugyanakkor döbbenetesen jó intuitív észrevételei vannak, s persze ott a legjobb, ahol saját személyes benyomásaira támaszkodhat. Ám gondolatok qua gondolatok meg se érintik. (Vö. Németh László: Szekfű Gyula, Bp.: Bolyai Akadémia, 1940, eredetileg a Tanúban, 1932 és 1935 között. Az egyik legizgalmasabb magyar polémia.)

[9] – Pest: Heckenast Gusztáv, 1847: gyönyörű munka pedig – , amelyet bizonyíthatóan nem olvasott (szerintem Eötvös Reformját [Lipcse, 1846], letölthető innen: http://mek.oszk.hu/05300/05343/html/  se tartá soha a kezében; kikacagja a fogházjavításról Lukács Móriccal írott munkáját [Pest: Heckenast, 1842] (http://mek.oszk.hu/12400/12406/), és ennek köszönhető Kölcsey iránti teljes értetlensége is. Egyáltalán nem érti, hogy miért kellett a kor nagyjainak (ld. még korábban pl. Joseph Freiherr v. Sonnenfels: Über die Abschaffung der Tortur, Zürich, 1775) a büntetések humanizálására fecsérelniük az idejüket. Ez nem gyakorlatias, szemben a Lánchíddal és a lóversennyel. Ami ellen egy életen át harcol – a liberalizmussal viaskodik, akár Bibó a marxizmussal – intellektuálisan csöppet se érdekli, akárcsak Bibót a marxizmus. Ugyanakkor döbbenetesen jó intuitív észrevételei vannak, s persze ott a legjobb, ahol saját személyes benyomásaira támaszkodhat. Ám gondolatok qua gondolatok meg se érintik. (Vö. Németh László: Szekfű Gyula, Bp.: Bolyai Akadémia, 1940, eredetileg a Tanúban, 1932 és 1935 között. Az egyik legizgalmasabb magyar polémia.)

[10] – Bibó: i. m., 843.

[11] – Rendes marxista könyvbarátoknak megvan mind a három kiadás: Jászi Oszkár bevezetésével, Bécs: Bécsi Magyar Kiadó, 1921; Horváth Zoltán előszavával, Bp.: Népszava, 1948; Szabó Ervin Történeti írásai, s. a. r. Litván György, Bp.: Gondolat, 1979, 239-582.

[12] – Vö. K. Havas Géza: „Egy falukutató a XIX. században: Berzeviczy Gergely” (1941), in: K. Havas: Talpra, halottak!, szerk. Kenedi János, Bp.: Gondolat/Nyilvánosság Klub/Századvég, 1990, 94-98.

[13] – „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” (1948), in: Bibó István Összegyűjtött munkái, 1., s. a. r. Kemény István, Sárközi Mátyás, bev. Szabó Zoltán, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981, 260. (Meglepően hasonló elemzés a meddő reformkísérletekről a Bibótól távol álló Szép Szóból: Gáspár Zoltán: „Konzervatív alkotmányreform vagy demokratikus átalakulás?” [1937], in: Gáspár: Közjogi villongások, s. a. r. Kenedi János, Bp.: Gondolat/Nyilvánosság Klub/Századvég, 1990, 97-109.)

Forrás: https://merce.hu/2018/01/29/tgm-bibo-2-magyar-alkat/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Bibó (1): Mentalitás, alkat és Bibó (2):Magyar alkat- cikkek a Merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tord Björk: The emergence of 6 new European resistance initiatives

A new internationalism is beginning to emerge in Europe. People’s movements as the peace movement, migrant movements, farmers, environmental movement and the trade union as well as the left and other red-green political movements begin to gather into several new joint all-European initiatives. Here is a critical assessment.

Europe in motion

Most innovative is the initiative of international peoples’ organizations to launch regional decision-making assemblies that agree on common demands and actions in cooperation with popular movements on other continents. A meeting with participants in this collaboration was held in Barcelona 19-20 January called Europe in movement. About a hundred participants from twenty-one countries participated. The idea is that people’s movements supported by left parties cooperate in anti-capitalist, anti-imperialist, feminist, ecological and other issues. A permanent secretariat is being built and a school for activists hopes to organize on each continent. The peasant movement Via Campesina is one of the most driving forces behind this initiative.

The initiative has had major problems finding partners in Europe, which is perceived as a continent of fragmented movements. Thanks to Podemos, however, the meeting was made possible. On other continents than Europe, the initiative has advanced further. The long-term cooperation between popular movements in Latin America has been a model where the MST school in Sao Paulo serves as a convergence space. Particularly vigorous is the initiative in Africa where people from 33 countries participate, and a school and secretariat for the whole continent have beeen set up in Zambia. After pan-African socialism has been almost dead for a long time, it has now gained momentum. Tunisia’s trade union is bringing movements from 11 Arab countries together and continues the Arab spring under difficult conditions but with renewed courage. In Asia, regional cooperation is under way in South Asia with Bangla Desh as coordinators and also in Southeast Asia is the process on its way.

From Sweden, only the Friends of the Earth participated. From Denmark and Finland none but several from Norway. Norway’s Social Forum was represented by its vice-chairman, a young activist from red youth, former and present international secretary of the party Red, who doubled their membership in the last year with many young people and received electoral successes, as well as a Kurd from Trondheim. Other parts of the periphery of Europe were better represented, as Ireland and CEE countries including Russia and Ukraine as well as all of Southern Europe.  Countries in the centre like the Netherlands, Belgium and the United Kingdom were absent, Germany represenbted by very few. The meeting decided on regional follow-up. Most well-prepared were Central and Eastern Europe with a Assembly of Resistance / Resistance Meeting in Budapest, which will be held 2-4 March. From the Nordic countries, Red took on coordinating the contacts. The Balkans can build on the already functioning cooperation between young small socialist organizations. France decided to be part of the PIGS network while a cavity remained in the center of Europe. Cooperation on all continents will lead to a joint global meeting this autumn in Caracas.

Social forum in Europe

The European Social Forum (ESF) remains in Central and Eastern Europe. They are more often more radical than the left-wing forums in Western Europe, more focused on fighting militarization, strikes and supporting tenant struggles than in the West. The first was held in Vienna in 2012, the second in Wroclaw in 2016. The next is called Assembly of Resistance in Budapest, Budapest, March 2-4, with participants from other parts of Europe. This not only as a follow-up meeting after Europe in Movement in Barcelona for the Global People’s Movement assembly in Caracas, but also connected to the World Social Forum to be held in Salvador, Brazil in March this year. The first ESF was held in Florence in 2002 with 50000 participants and a mass demonstration with the Iraq war with 1 million participants. The second last in Malmö 2008 with 15000 participants and the last in Istanbul 2010 with 3000 participants. National Social Forum remains in Finland and Norway. In some countries in central and eastern Europe, social forums exist as remaining contact formal or informal networks in countries such as Russia, the Czech Republic, Hungary and Austria with the European Social Forum Network Prague Spring 2 against right-wing extremism and populism as a cohesive force.

The seminar Another Europe is possible organized at the EU Summit in Gothenburg, November 18, 2017 by Activists for Peace, the People’s Movement No to the EU, the Friends of the Earth Sweden and the Latin American groups together with European Parliamentarians from the Geens and the Left Party, had speakers organizing the Assembly of Resistance in Budapest and attended at the Europe in Movement meeting in Barcelona, ​​both as part of global processes for the World Social Forum in Brazil and the Caracas People’s Movement meeting. It is thanks to endurance of social forums that Europe’s periphery in Central and Eastern Europe has been able to become a coherent force, making Eastern Europe an increasingly important player from the Balkans to Ukraine and Russia in the emerging emerging European internationalism.

Altersummit

Altersummit grew out of the European Social Forum with trade unions in Belgium and France and ATTAC as the main cohesive force. At a major meeting in Athens in 2013, a longer platform was agreed upon against the austerity policy for democratic, social, ecological and feminist political options. The network sees its primary asset to effectively influence EU policies. The form is meetings where decisions are made in consensus, conferences, a website with statements about current events and action days. Political parties are not members but active contact with parties is taking place to conduct a dialogue.

Altersummit had been invited to Europe in movement in Barcelona but did not have enough people to participate when it collided with another meeting. The underlying thought to be primarily a force to influence the EU makes the Altersummit having a lesser role in the now-emerging European internationalism where no longer the impact of the EU is the most central. It has already been a serious concern in processes like the European Social Forum were countries such as Norway, Serbia or Russia have been seen as marginal being otuside the EU. Now after Brexit a European internationalism that is limited to the influencing th EU something for the museum.

Another concern with the Altersummit has been the great emphasis on making longer platforms the basis for work without being able to follow up the breadth hoped for in action. Central is also the strong commitment to a European trade union movement that lacks a common view both in terms of the struggle and the requirements. Everything from LO in Sweden emphasizing that it is not a Swedish trade union movement’s tradition to demonstrate on the street, to members of the international trade union movement’s main working against free trade agreements such as TTIP and CETA and being accustomed to making their demands on the street. The division of the trade unions in the more established trade unions of the ETUC and more radical democratic or anarcho-syndicalist trade unions also contributes to the difficulty of uning the forces. In addition, the established trade union in Europe is a further away from the trade unions in the South than the peasant, women, environment or peace movement are in relation to the corresponding organizations in the South. Thus, the Altersummit lacks the strength of being part of a global civil society cooperation. In practice, however, for many years, it has been the most ambitious initiative of movements cooperation and influence, especially in the field of trade union rights and in the fight against privatization of health care.

Marseille European Forum

The Marseille European Forum was held November 10-11 2017 with the aim of organizing an annual forum that brings together European left, green and progressive forces. The forum wants to bring together a wide collection of left, green and progressive parties, networks and political movements, trade unions and social organizations, NGOs, intellectuals and citizenships across Europe. The dominant force among the 100 organizations supporting the initiative is left-wing parties in almost all European countries including Labour from UK, and some outside the EU. There are also single green parties and DiEM25 supporting the forum. Other forces are national unions in Germany, the CGT in France and the metal workers in Belgium, ATTAC, the Left European Training Organization Transform!, the Left in the EU poarliament as well as single migrant and refugee policy organizations, Stop the War !, Blockupy and some foundations and institutes. .

The final declaration of the Marseilles meeting criticizes authoritarian, patriarchal and anti-social policies and the limitation of workers’ rights, environmental destructio and works for a peaceful Europe. It is expressly opposed to the policies of various European governments and the EU. One wish is to develop an alternative model for European integration that contributes to a fair world order that can withstand the construction of an ultra-liberal, authoritarian Europe and can counteract reactionary and fascist forces. One hopes to develop joint campaigns, for example, popular initiatives against TTIP and CETA as well as campaigns for women’s rights and gender equality.

On the paper, this initiative has the widest range of supportrts. Here are many of the forces that initiate the European Social Forum like Attac and CGT and new left initiatives such as the Varoufakis Democracy in Europe Movement 2025. What is kind of political decisions these forums may make is, however, unclear. The concrete examples mentioned are limited campaigns that already have functioning European networks dominated by Western Europe. When political orientation becomes more elaborate, it is about alternative models of European integration more than how people’s movement can drive a more coherent radical struggle, whether they are neutral or against the EU. The risk is obvious that the major parties and popular education institutions that support the initiative repeat the forum model, which, in the name of the European Social Forum created a left-wing and fragmented intitiative increasingly in the hands of NGOs. The hierarchical party and popuar education institutes preach horizontalism while in practice this model led to professionalization when horizontal left activists was offered a career in left-wing hierarchic institutions or professional NGOs governed by donors.

Thus Marseilles Eueopean Folum szeems largely to become an example of the limitations this model. It leads to lack of building strength through a mix of horizontalism on the surface and a space controlled by hierarchical organizations. A forum model that led to insufficient ability to gather stength, especially in econoimic issues. At the same time, the initiative is still commendable with its breadth and creation of a broader space that clearly includes non-EU countries. The left who, with its constant attempts to write new constitutions for the EU in the name of popular movements throughout Europe, may be forced to start their separate own organizational to promote their views, rather than diverting the movement of popular movements for all-European mobilization.

Plan B and Lexit

Plan B is a permanent conference on the initiative of leading left politicians throughout Europe to question the euro and the agreements that bind the EU to a neoliberal policy. The first was held in Paris in January 2016 with a large number of participants followed by further conferences in Madrid, Copenhagen and Lisbon. Organizers of the Copenhagen conference were Danish Re Gren Alliance and the Swedish Left Party. Plan B emerged as a reaction to how the EU forced the Greek government to its knees by closing the Greek banks and threatening to never open them again. Plan B is working to reform EU agreements and if it is not possible to work for a plan B including euro exit. The conferences have gathered many left-wing and intellectual but have had difficulty in knowing whther to deal also with people’s movements or only with parties.

Closely linked to Plan B is Lexit, a group of individuals who from the left-wing point of view wanting to find ways for countries to leave the euro. Here, the political analysis can develop beyond the limitations of Plan B conferences, where the need for the left-wing parties to not be too clear sets some limits for how far one can come. At the same time, the Lexit participants have been able to play prominent roles in Plan B meetings where the Left Parties dominate. The EU and euro criticism presented at the Lexit meeting could be brought to Sweden by the Friends of Earth, leading to the German EU critic Peter Wahl being invited to the Green Party Congress, while the left-wing debate has been less affected. Thus Lexit sometimes is of mor use for EU critical envrionmental organizations and the Geens that for the left.

Democracy in Europe Movement 2025 (DiEM25)

DiEM25 emerged as one of the answers to the EU legitimacy crisis after the pressure from the EU, the European Central Bank (ECB) and the IMF bringing Greece to its knees and continued austerity policy after a referendum in the country voted against this policy. At a meeting in Berlin February 9, 2016, DiEM25 was formed with participants from left and green parties, as well as movements such as the trade unions and civil disobedirnce network Blockupy against the ECB.

What DiEM25 is has been unclear. It has been said to be a pan-European movement of democrats as green, radical left and liberals, but only active in EU countries where a number of local groups emerged in most member states. In May, the discussion began to form a transnational party to participate in the EU elections in 2019. The Left Party Razem in Poland, the Alternative in Denmark and the Pirate Party in the Czech Republic are members. DiEM25 was founded by former Greek finance minister Gianis Varoufakis, who has a prominent role.

Tord Björk

Member of Friends of the Earth and Activists for Peace, both in Sweden and the Prague Spring 2 network against right wing extremism and populism.

Links

To understand how internationalism is now evolving in Europe, the web is not very informative. You need to be active and have direct contact with activists to be able to pay attention to what is happening. Some of the initiatives are well funded and can be followed in detail on the web such as DiEM25 and Plan B. Other initiatives built on popular movements and activists can sometimes be completely missing on the web.

Europe in motion

Information missing on the web. The organization has been organized by email.

Assembly of Resistance in Budapest Budapest 2-4 March

Information is still missing on the web. Coordination so far by email and skype

Another Europe is possible

https://www.facebook.com/events/352781938508588

Alter Summit

http://www.altersummit.eu

Marseille European Forum

https://marseilleseuropeanforum.eu

Plan B

There is no collective website without each conference having its own. https://www.euro-planb.eu

Lexit

https://lexit-network.org

Democracy in Europe Movement 2025 (DiEM25)

https://diem25.org

Kategória: Nincs kategorizálva | Tord Björk: The emergence of 6 new European resistance initiatives bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Röviden az 1300 menekültről – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeOrbán Viktor még a gonoszságban sem hisz. Nem hisz semmiben.

Köztudomású, hogy Orbán Viktor fölső apparátusa (ez nem egészen azonos a kormánnyal) 1300 menekültet fogadott be Magyarországra. Evvel szoros összefüggésben elég nagylelkűen pénzelt menekülteket segítő humanitárius szervezeteket, mint például a Menedék Egyesületet, de a belügyminisztérium – mint kiderült – támogatta a Jövőkerék alapítványt is, amely a „migránsok vállalkozóvá válását segíti elő”.

Ámde már nem pusztán suttyomban teszi azt, amit az elegáns, stílusos nevű „Stop Soros” törvény hivatalosan tilt, hanem megszavaztatja képviselőivel az Európai Parlamentben az előterjesztést, amely fölhívja a tagállamokat, hogy segítsék azokat a nem kormányzati szervezeteket, emberi jogi csoportokat, amelyek a menekültek helyzetének javítását kívánják előmozdítani – olyan orbánista politikusok szavazták ezt meg, mint Szájer, Deutsch, Schöpflin, Gál Kinga, Gyürk.

Mindeközben az orbáni apparátus tényleges politikájával szembeni, a kormányzat saját (mai összeurópai irányelveknek megfelelő, habár titkos) menekültpolitikáját lejárató propagandakampányra körülbelül 30 milliárd forintot (!) fordított a költségvetés.

Képmutatás, igen.

(Erről a múlt héten azt írtam: Orbán Viktor titokban rendes, tisztességes ember. Humortalan olvasóinknak segítségül: tréfáltam.)

Ebben nem pusztán az őszintétlenség a föltűnő.

Minden szervezetnek vannak titkai. Politikai csoportoknak, így a hazánkat pillanatnyilag irányító klikknek is, alkalmazkodniuk kell a közvéleményhez, partnereikhez, szövetségeseikhez, sőt: ellenfeleikhez, tekintetbe kell venniük külhatalmak érdekeit és befolyását. Egyszóval: van taktikájuk – ha tetszik ez a népnek, ha nem.

Ami szíven ütő mégis, az ennél több: a belső meggyőződés teljes hiánya, a radikális nihilizmus.

A magyar miniszterelnök az egész államnak, nemcsak a központi végrehajtó hatalomnak a vezetője (aki pecsétnyomónak használja az országgyűlést, és igába hajtotta a helyhatóságokat és a közigazgatásnak azokat a részeit is, amelyek alkotmányos értelemben nem az alárendeltjei, s akinek a rendelkezésére áll a sajtó, de főleg a rádió és a televízió zöme).

Ez a jelentékeny államférfi évek óta – látszólag mély hittel és szónoki hévvel – semmi mást nem köt a nemzet orrára, mint azt, hogy a „bevándorlás” (a háborús övezetekből menekülők befogadása) kárhozatos, gonosz dolog, amely szétzúzza civilizációnkat. „Brüsszelt meg kell állítani” – mondta sok ezerszer Orbán Viktor, mert „Brüsszel” a nemzetek és nemzetállamok szétzúzására készül a „migránsáradat” Európára kényszerítésével, és így tovább.

Amint kiderült, Orbán Viktor – a menekültek ellen vadított magyar nép háta mögött – egész egyszerűen „Brüsszel” és „Soros” migrációs politikáját folytatja, amelyben persze szintén nem hisz, mint ahogyan a saját politikájában sem hisz.

Mert nem hisz semmiben.

Újra kiviláglik, hogy a nihilizmusnak és a cinizmusnak kevés köze van a realitásérzékhez. Hogyan hihette olyan tapasztalt politikai vezető, mint a magyar miniszterelnök, hogy ilyesmit el lehet titkolni?

Az, hogy az ellenzék – szokott ügyetlenségével – ezt megpróbálja kihasználni, és abban verseng a miniszterelnök úrral, hogy ki „migránsellenesebb” (idegengyűlölőbb) e honban: mellékes.

Bevallom, én is hajlottam arra, hogy elhiggyem: a hazánk sorsát kezében tartó politikai kaméleon ebben az ügyben rávette saját magát a szenvedélyes azonosulásra a Nagy Nemzetvédelmi Kerítés ügyével. (Mert az látható volt, hogy a hagyományos, konzervatív magyar nacionalizmus frazeológiája fölvett modor csupán, elég rosszul is állt Orbán Viktornak: ez mindenki számára nyilvánvaló, akinek van csöpp történelmi érzéke.) Ebben tévedtem, ehhöz nem vagyok elég rosszhiszemű.

Nem az elveik rosszak, tévesek Orbán Viktornak és embereinek, hanem a politikai erkölcseik. Elveik nincsenek, még rosszak se. Ha azt sejtik, hogy érdekeiket szolgálja, akár (szerény mértékben) humanista politikára is képesek.

Ez még csak nem is ellenforradalom (legföljebb következményeiben).

Ez dekadencia. Romlottság.

A magyar államiság elkorhadt.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20180124_TGM_Roviden_az_1300_menekultrol

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Röviden az 1300 menekültről – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Andor László: A Kádár-rendszer sem azért bukott meg, mert nagyon rosszul éltek az emberek

A volt uniós biztos vezetésével, két tucat szakértő részvételével alakult meg Karácsony Gergely baloldali miniszterelnök-jelölt tanácsadó testülete. Andor László azt mondja: a Fidesz szocializmusa csak a középosztályt segíti, de a rendszer a hatalmi gőg miatt is megbukhat. Mire elég kevesebb mint 80 nap?

Bő két éve egy interjúban, amikor az is fölvetődött, ön lesz-e a baloldal következő miniszterelnök-jelöltje, azt mondta: Brüsszelben több esélye van arra, hogy elősegítse a változást. Most, ha nem is kormányfőjelölt, de Karácsony Gergely tanácsadó testületének a vezetője lesz. Mi változott?

Hosszú idő telt el. Nem csak arról van szó, hogy közelebb vagyunk a választáshoz, de zajlott és zajlik egy konszolidációs folyamat is az ellenzéki oldalon. Kezd kirajzolódni, hogy melyek azok a formációk, amelyek valóban esélyt adnak a változáshoz. Ennek a folyamatnak része a miniszterelnök-jelöltek megnevezése. Karácsony Gergelyt több párt is támogatja, és fontos, hogy ha erre igénye van, akkor egy politikában jártas személyekből álló testület nyújtson neki segítséget akár a programalkotásban, akár a választók meggyőzésében.

Mihez kezd ennyi okos ember 80 nappal a választás előtt? Programja az MSZP-nek és a Párbeszédnek is van, aligha kell még egyet írni.

Így igaz. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem pártok tanácsadó testülete lesz, a miniszterelnök-jelölt felkérésére jön létre, mert úgy látja, hogy a kampányban, ami a programhirdetés időszaka, szüksége van arra, hogy szakértőkkel konzultáljon. Valóban nem nagy dolgozatokat kell most írni, tulajdonképpen mindenki megírta már a maga nagy dolgozatát ebből a körből, hanem arra fókuszálunk, hogy mik a legfontosabb feladatok, legyen szó a civil társadalomról, a munkanélküli segélyről vagy a járóbeteg-ellátásról. Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, három témakört kell kiemelnünk: az európai jogállam helyreállítását, a fenntartható növekedést és a népjóléti politikát.

Szóval összeállt Karácsony Gergely árnyékkormánya?

Nem. A testület létszáma jóval nagyobb, mint egy kormányé, és egy-egy területről több szakértő is közreműködik. Bár néhányan vannak köztünk, akik a parlamentbe készülnek, a nagy többség szakértő vagy politikai tapasztalattal rendelkező pártonkívüli.

Karácsony Gergely tanácsadó testületének tagjai

Andor László (elnök), Ács Sándorné, Ámon Ada, Banai Károly, Bardóczi Sándor, Berki Erzsébet, Bojár Gábor, Bozóki András, Büttl Ferenc, Daróczi Gábor, Fleck Zoltán, Hegyesiné Orsós Éva, Holoda Attila, Kaltenbach Jenő, Kincses Gyula, Komáromi Zoltán, Kukorelly Endre, L. Ritók Nóra, Mellár Tamás, Nahalka István, Polyák Gábor, Vértes András, Wittinghoff Tamás.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu

Tényleg azt gondolják, két és fél hónappal a választás előtt számít az, ha a baloldalon létrejön a bölcsek tanácsa?

Az számít, hogy a miniszterelnök-jelölt milyen üzeneteket fogalmaz meg, hová teszi a hangsúlyokat, hogy a kampányban szükségképpen elhangzó ígéretek a megfelelő irányba mennek-e, mi a fontossági sorrendjük. Olyan csapat jött létre, amely az üzenetek közvetítésében is segíteni tud – akár például televíziós műsorokban. Például Kincses Gyuláról tudható, hogy kidolgozott egy minden ellenzéki párt által támogatott egészségügyi programot, amit ő tud a legjobban népszerűsíteni. Bojár Gábor mindannyiunknál többet tud az innovációról. És így tovább.

Több hasonló csoport alakult már…

Másik tanácsadó testületről nem tudok.

Botka László is hirdetett csapatot, aztán az év elején Balázs Péter jelentette be, hogy volt kormánytagok álltak össze V18 néven – már nem is nagyon emlékszünk, hogy mire. Ráadásul a résztvevők között is van átfedés.

A V18 – amelyben valóban én is részt veszek – egy választási mozgalom, a választási részvételt próbálja ösztönözni, illetve azt célozza, hogy az ellenzéki oldalon létrejöjjön egy tényleges alternatíva a jelenlegi pártkavalkád helyett. De nem ad tanácsot egyik miniszterelnök-jelöltnek sem.

Névjegy

Andor László közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense, 2005 és 2010 között a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) igazgatósági tagja, 2010 és 2014 között az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa volt.

A jelenlegi méréseket látva nagyfokú optimizmus is kell ahhoz, hogy valaki azzal foglalkozzon, mit tesz majd Karácsony Gergely miniszterelnökként. Tényleg április elejéig terveznek, vagy hosszabb távú a projekt, és inkább a jelenlegi baloldal megújításán, esetleg lecserélésén dolgoznak?

Megújításról mindenképpen szó van, de a deklarált feladatunk egyelőre április 8-ig tart. Nyilván közülünk is mindenkinek van valamilyen várakozása az esélyekről, ugyanakkor a verseny nyitott, és minden kampányban lehetnek elmozdulások és rossz mérések is.

Mi az ön várakozása?

Ideális esetben a kormányváltás – de a jelenlegi helyzetben komoly eredmény lehet az is, ha a Fidesz nem szerez újból kétharmados többséget. Fontos az is, amit a kérdésükben említettek: a politikai baloldal átalakulása. Ez részben elkezdődött, az MSZP és a Párbeszéd együttműködése egy új típusú szövetség egy régi és egy új párt között. Emellett zajlik egy generációváltás is. A változást akaró választóknak ma Karácsony Gergely, Kunhalmi Ágnes és Szél Bernadett testesíti meg az ellenzéket, és egész biztos, hogy sokan vannak, akik őket egy csapatnak szeretnék látni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu

Szinte pontosan egy éve pedig Botka László testesítette meg az ellenzéket, aki akkor lépett miniszterelnök-jelöltként színre. Hasonló programot kínált, mint Karácsony, és nagyrészt ugyanazokra is támaszkodott – például önre. Aztán kiszállt, arra hivatkozva, hogy az MSZP fideszes szárnya megbuktatta.

Botka László nem a politikai tartalom miatt lépett vissza, hanem a párton belüli feszültségek, illetve más pártok hozzáállása miatt. Ami a programot illeti, valóban van folytonosság Botka és Karácsony Gergely elképzelései között. Ők ezt akkor, amikor együttműködtek, értékközösségnek nevezték.

Akik nem voltak érdekeltek Botka sikerében, miért lettek vagy lennének azok Karácsonyéban?

Erre nem az én dolgom válaszolni. Kívülről nézve azt tudom mondani: mindenkinek volt lehetősége arra, hogy tanuljon a történtekből, és azóta eltelt négy hónap.

Szóval nem fél attól, hogy hátba támadják?

Nem nekem kell félnem.

Karácsonynak?

Remélem, hogy neki sem. A tét igen nagy, aki ezt nem érti, és csak a saját személyes érdekeivel foglalkozik, az jobb, ha nem vesz részt a politikában.

Mennyivel nagyobb a tét, mint 2014-ben?

2010 és 2014 között is sok aggályos dolog történt. Az egypárti politikai rendszer jogi, alkotmányos alapjait az előző ciklusban rakták le, de a Fidesz az elmúlt négy évben lakta be igazán ezt a rendszert. Ami hátra van, a mű befejezése. Ha most nem történik fordulat, később még nehezebb lesz. Ez vonatkozik a gazdaság helyzetére is, ami talán kevésbé látszik, főleg akkor, ha csak a főbb makrogazdasági számokat nézzük, vagyis azt, hogy van egy közel 4 százalékos növekedés és egy rekordalacsony munkanélküliség. De hiába vannak számszaki eredmények, a modell nem fenntartható. Az uniós forrásokat felélte a kormány, semmilyen minőségi elvárásnak nem eleget téve. És ez a rosszul felhasznált pénztömeg nem fog még egyszer rendelkezésre állni, ezért a növekedésnek új forrásokat kell találni. Azonban a pénznél is fontosabb az emberi erőforrás, az igazi dráma annak az elfecsérlése, a kivándorlás, a forráskivonás az oktatásból és az egészségügyből.

2010 óta sokszor hallottuk, hogy amit az Orbán-kormány gazdaságpolitikája fenntarthatatlan, és nem sokára az egész összedől. Ehhez képest csak fennmaradt valahogy nyolc évig.

Nem is mondtam azt, hogy összeomlik a gazdaság, csak hogy ez a növekedési szint nem fenntartható – miközben már ez a növekedési ütem is elmarad a visegrádi átlagtól, a balti államoktól, és elmarad Romániától is. És ezt a növekedést is csak úgy tudja elérni az Orbán-kormány, hogy 2018-ig a teljes, 2020-ig tartó ciklus uniós támogatásait belepumpálta a gazdaságba. Tehát padlógázzal produkálunk kevesebbet, mint a környező országok. Az elmúlt egy évben elkezdődött egy bérkorrekció, de ez is csak azt mutatja, hogy egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy ilyen sokáig stagnáljanak a keresetek, és ilyen mértékben elsorvasszák a jóléti rendszereket.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu

Alacsony bérek, elsorvadó közszolgáltatások, hanyatló oktatás, növekvő egyenlőtlenségek – mondja. Vakok a magyarok, hogy nem látják ezt?

Nem vakok. Ha az oktatásról beszélünk, a tanárok és a diákok is több körben tiltakoztak a változtatások ellen, amelyek ide juttatták az iskolarendszert. Sokan látják, hogy az egészségügyet is lehetett volna fejleszteni egy sor, társadalmilag kevéssé hasznos beruházás helyett. Azok a fiatalok sem vakok, akik akár a jobb fizetés reményében, akár a közhangulat miatt 2010 óta tömegével hagyják el az országot. Tudjuk viszont, hogy mi mindent tesz a kormány azért, hogy ez az elégedetlenség ne csatornázódjon be, például napilapokat zár be vagy szerez meg, oligarchák révén médiabirodalmat épít, teleplakátolja az országot hülyeségekkel. Másfelől természetesen nem csak vesztesei vannak az egyenlőtlenségek növekedésének. Azt is fontos lenne elmagyarázni, hogy egy erősebb társadalmi kohézió mindenkinek az érdeke, nem csak azoké, akik a legrosszabb minőségű közmunkában vesznek részt vagy abból is kimaradnak, és a hideg télben nem tudják fűteni a lakásukat.

Azt feltételezzük, hogy a fenntarthatóság mint jelszó kevés lesz például az ő meggyőzésükhöz. Botka László programjából is leginkább a 13. havi nyugdíj ígérete maradt meg a fejekben. Mintha a baloldal továbbra sem tudna egyszerre megjegyezhető és betartható dolgokat ígérni. Tanácsadóként mi a válasza erre?

Van néhány közös üzenet a tágan értelmezett baloldalon. Abban mindenki egyetért, hogy az oktatási rendszer a túlzott központosítás miatt szenved el minőségromlást. Nagyobb autonómia kell a jobb finanszírozás mellett – ez utóbbi sem lehetetlen; vannak európai uniós források, amelyeket névleg képzésre fordítottak, de nem ott jelentek meg, ahol szükség volna rájuk. Konszenzus van arról is, hogy nem lehet a rossz minőségű közmunkával megoldani a tartós munkanélküliséget. Ha valaki mégis belekerül, akkor is járjon neki tisztességes minimálbér, és állítsuk helyre az európai jellegű foglalkoztatási szolgálatot, ami összeköti a munkát keresőket az állást kínálókat, összehangolva mindezt a képzési rendszerrel. Nyugdíjügyben nemcsak a 13. havi juttatásról kell szólni, hanem hogy a jelenleginél lényegesen magasabb minimumnyugdíj szükséges. Az állami nyugdíjnál pedig maximumra is szükség van. Ami az adórendszert illeti: tíz éve még a balközép kormányokon belül is vita volt az egykulcsos adóról, mondván, hogy a szlovákok, a románok és a balti államok is bevezették. Mára azonban ők is kifelé jönnek belőle, és az itthoni tapasztalatok is felnyitották a szemeket. A progresszív adózásról sincs tehát vita, ahogy arról sem, hogy a minimálbér lehetőleg ne legyen adóztatva.

Szóval fontos pontokról már egyetértés van, de hogy szól az az öt mondat, ami mindenkit meggyőz, aki ellenzéki alternatívára vár?

Ezt az öt mondatot nyilván Karácsony Gergely fogja elmondani.

Ott tartottunk, hogy az ellenzék miért nem tudja csatornázni az elégedetlenséget. Ha tényleg létezik.

Biztosan sokan vannak, akiknek elegük van abból, hogy hónapokat kell várniuk egy műtétre, vagy abból, hogy nekik kell felszerelést vinniük az iskolába. Nem az üzenetekkel van probléma szerintem, hanem azzal, hogy az ellenzék szétforgácsolódott, amin nem a tanácsadók fognak változtatni. Ha az ellenzék minden idejét és médiafelületét az viszi el, hogy ki kit kedvel, kivel akar vagy nem akar egy listán lenni, az elképesztő energiaveszteség. Látni kellene, hogy a választásokon nem egyszerűen pártok versenyeznek, hanem kormányzati alternatívák, és nincs annyi kormányzati alternatíva, ahány párt van. A versengő ellenzéki pártok néha egymást hiteltelenítik, noha a vitáik nem tartalmi jellegűek, hanem taktikaiak. Elméletileg a választókerületi koordináció is lehetőséget ad egy jó eredményre, bár furcsa lesz, amikor az egyéni jelöltállításban együttműködő pártok egymással versenyeznek a listás szavazatokért. De talán még nagyobb baj, hogy vannak olyan pártok, amelyek magukat listaképesnek tekintik – azt sugallják, hogy elérik az öt százalékos küszöböt –, de valójában nem listaképesek. Van, aki ezt már belátta, és van, aki nem.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu

Miért gondolják, hogy az évek óta válsággal küzdő MSZP vezetésével még elérhető jó eredmény?

Két ok miatt gondolom, hogy ebben a kampányban ez még működő stratégia. Egyrészt 1990 óta volt hét választás, és ebből négyszer a legerősebb párt volt az MSZP.

Ez ért véget 2010-ben.

Így van, és ez mára szervezeti értelemben az MSZP-re nézve nem is jelent semmit. Azt viszont jelzi, hogy a szociáldemokrata értékek – társadalmi igazságosság, teljes foglalkoztatottság, erős jóléti rendszer – iránti igény megvan a társadalomban. Más kérdés, hogy 2006 után az MSZP erős hitelességvesztést szenvedett el, és a gazdasági válságok súlyosan megtépázták a támogatottságát. De mégis csak zajlik egy megújulás, vannak olyan új vezetők, akik 2006-ban nem voltak jelen vagy nem voltak az első vonalban. Hogy a megújulásnak később milyen állomásai lesznek, és végső soron az MSZP névvel működő párt marad-e a baloldal meghatározó ereje, azt ma még nem tudni. Az viszont tény, hogy mind a Jobbik, mind a Fidesz igyekezett a szociáldemokrata értékek legalább egy részét beépíteni a programjába – különben nem is tudtak volna ekkora szeletet kihasítani a baloldal táborából. De ettől még a mai kormányzás egésze nagyon messze van ezektől az értékektől.

Nem lehet, hogy az igazságosság fogalma változott meg? A baloldalon kiürült, a jobboldal pedig új tartalommal töltötte meg? És az emberek ma már igazságosnak tartják a közmunkát, mert aki kapja, legalább megdolgozik a pénzéért, a gyerekeseket segítő családtámogatást és az egykulcsos adót, mert mind az aktívakat támogatja?

Nem hiszem, hogy az egykulcsos adót bárki igazságosnak gondolja. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kormány olyan kérdéseket tart a napirenden, amelyek egyre inkább leértékelik az igazságosságot. Ilyen a migráció, az idegenek általi fenyegetettség és az ehhez kapcsolódó a biztonságigény. Ha vélt vagy valós ellenségektől kell megvédeni a hazát, akkor kevesebb figyelem jut például a jövedelmi viszonyokra vagy a munkahely biztonságára.

A Fidesz azért, ha kampányszerűen is, de figyel rájuk: rezsicsökkentés, tízezer forintos Erzsébet-utalvány, minimálbéremelés.

Annyiban van vitám ezzel, hogy a Fidesz szocializmusa a középosztályt, elsősorban a felsőközéposztályt segíti az újraelosztással, a védőhálót a magasabb keresetűeknek tartja fenn, a többieknek morzsákat ad. A CSOK tipikus példa: nem a lakásínséget szünteti meg, hanem azokat támogatja, akik nagy értékű ingatlant vennének, és megfelelő jövedelmük van ehhez. Nem oda ad nagyobb támogatást, ahol igazán szükség van rá.

A minimálbéremelés viszont aligha a felsőközéposztálynak szól.

De nem érvényes a közmunkásokra – vagyis megint a leginkább rászorulóknak nem ad semmit. Kétségtelen, hogy a Fidesznek van szociálpolitikája, de nem egy jóléti államot működtet, hanem választási szempontok alapján ad vagy éppen vesz el. Rengeteg hungarikumot alkalmaz, ami máshol nem létezik ebben a formában. A legtöbb európai országban például a családi pótlék a meghatározó családtámogatási forma, nálunk viszont óriásit zuhant a vásárlóértéke nyolc év alatt.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás/24.hu

Lehetségesnek tartja, hogy súlyos gazdasági válság nélkül megbukjon a Fidesz?

Vannak olyan korrupciós ügyek, amelyekbe bele lehet vagy bele kellett volna bukni – tőlünk nyugatra az itthoniak töredéke elég lett volna ehhez.

De úgy látszik, a korrupció vagy Mészáros Lőrinc szemérmetlen gazdagodása önmagában nem vezet el az Orbán-kormány bukásáig.

Talán nem elrugaszkodott hasonlat, hogy a nyolcvanas években sem azért omlottak össze az egypárti rendszerek, mert nagyon rosszul éltek volna az emberek. Négy-öt évvel később legalábbis sokkal alacsonyabb volt az átlagos életszínvonal, sőt Magyarországon még mindig van körülbelül 10 százaléknyi népesség, amely rosszabbul él, mint a nyolcvanas évek végén. És van további 25 százalék, amely ezt mondaná, mert bár egy kicsivel jobban él, de rosszabbul érzi magát. Mégis az emberek akkor azt gondolták, hogy az államszocializmus rossz rendszer, mert utálták a szabadság korlátozását, az egypártiságot és utálták azokat a vezetőket, akik leválthatatlannak gondolták magukat. Egy ponton túl nem az anyagi stabilitást, az összkomfortos lakást, az úgynevezett vívmányokat tartották a legfontosabbnak – igaz, azt is gondolták, hogy ezek megmaradnak. A politikai modell maga, a nagyfokú korrupció, a hatalmi gőg mind lehet oka a rendszer bukásának, ha tudatosul a társadalomban.

Forrás: https://24.hu/belfold/2018/01/22/andor-laszlo-a-kadar-rendszer-sem-azert-bukott-meg-mert-nagyon-rosszul-eltek-az-emberek/

Aki a tv interjút preferálja annak itt van az ATV
beszélgetés Andor Lászlóval:
Jogállamiság -Jóléti rendszer – Fenntartható növekedés 

http://www.atv.hu/videok/video-20180122-andor-laszlo

Megjegyzés: Andor László az ATTAC Magyarország Egyesület Tudományos Tanácsának volt az elnöke 2002-2005 között.
Kategória: Nincs kategorizálva | Andor László: A Kádár-rendszer sem azért bukott meg, mert nagyon rosszul éltek az emberek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A Lukács Archívum vége – cikk a Mércéről

Az ATTAC Magyarország alelnökeMa elkezdik elszállítani a kéziratokat a Belgrád rakparti Lukács Archívumból. A Lukács-szobor eltávolításáról, a tiltakozásokról értesülhetett az olvasó, a budapesti Lukács-konferenciáról és a jobboldali támadásokról is írt itt Zsurzsán Anita, a szobordöntés jelentéséről, Lukácsról és az ellenállásról ugyanitt Böcskei Balázs, aki igen fontos tanulmánygyűjteményt szerkesztett Lukácsról A forradalom végtelensége címmel (Bp.: L’Harmattan, 2016), az Eszmélet is rendkívül érdekes dokumentumokat és tanulmányokat tett közzé Lukács és művei sorsáról.

Lukács György szobra, amelyet tavaly távolítottak el a Szent István parkból. (Fotó: Csoszó Gabriella/FreeDoc)

A baloldaliak ellenforradalmi támadásról írnak a Lukács életműve, emléke, a Lukács-kutatás és a marxizmus ellen, ami szerintem helytálló. A sajtóban polgári humanisták, liberálisok avval érvelnek, hogy Lukács György nagy ember volt, az európai kultúra dísze, világhírű tudós – ami igaz, de nem annyira lényeges, bár a támadás barbár és provinciális jellege tagadhatatlan.

Azt kevesen hangsúlyozzák – pedig talán kellene – , hogy itt a forradalmi Nagy Imre-kormány (1956) egyik miniszterét támadja a jelenlegi radikálisan jobboldali, egyértelműen ellenforradalmi kurzus. Ez is megmutatja 1956 jobboldali „kultuszának” teljes hamisságát és történetietlenségét. (Én 1956-ot szocialista forradalomnak tekintem.) Az uralkodó 56-os „narratíva” a jobboldalon a Kádár-korszak elejének (rémuralom, 1957-1963) „Fehér Könyveit” követi, komolyan véve a hamis vádakat a forradalom ellen (amelyek szerint ez „horthysta” [ilyesmi egyébként sose létezett], kommunistaellenes, „huligán”, nyilas, egyszóval csakugyan ellenforradalmi lázadás volt).

Ma a jobboldali és szélsőjobboldali fordulat mindenütt Európában, Észak-, Közép- és Dél-Amerikában, Indiában stb. tagadhatatlan tény – sőt: a pillanat legfontosabb ténye – , de ez nem jár mindenütt a baloldali szervezeteknek, a baloldali kultúra egyetemi-akadémiai és irodalmi-művészeti enklávéinak az elpusztításával. Ebben a magyarországi rezsim messzebbre megy, mint elvrokonai.

Az iszlám fundamentalista Iránban több kiadása és olvasója van a Történelem és osztálytudatnak, mint Magyarországon. (A könyv magas színvonalú új román fordításban jelent meg nemrég Kolozsváron.)

Amikor e sorokat írom, az állami-kormányzati rasszizmus, más néven „menekültpolitika” ellen tüntetnek tízezrek Ausztriában és Belgiumban, komoly sztrájkok készülnek Lengyelországban és Magyarországon… Az ellenállás még gyönge, de alakul, habár kilátásai egyelőre bizonytalanok.

A magyar (nemcsak baloldali) értelmiségnek nem sikerült megakadályoznia a Lukács Archívum tönkretételét: egyszerűen nincs hozzá elég ereje vagy befolyása. (A puszta önvédelemhez se.) A nemzetközi tiltakozást lerázta magáról a rezsim.

De vegyük szemügyre (ha terjedelmi okokból pusztán futólag is) a Lukács-kérdést.

Lukács és Bloch a konzervatív („romantikusnak” nevezett) antikapitalizmus álláspontjáról érkezett az első világháború tragédiáján, morális és civilizatorikus összeomlásán keresztül a kommunista forradalomba. Egyikük se volt ekkor marxista.

A müncheni tanácsköztársaság – hamarosan meggyilkolt – egyik vezetője, Gustav Landauer (középkorimádó, eretnek-vallásos anarchista) se volt az.

Lukács előbb lett kommunista, mint marxista (marxista a forradalom idején és a forradalom révén lett): csatlakozása a forradalomhoz (a kommunista párthoz) eleve korábbi elmélkedéseinek kontextusában értelmezendő az erőszak és a bűn problémájáról. Azt írja Lukács a Dosztojevszkij-jegyzetekben 1914/15-ben:

„A dolog azon fordulna meg, hogy megmutassuk, a – jogi – bűn etikai adiaphoron [erkölcsileg közömbös]… »A hit nem egyéb, mint az, hogy az Én, azáltal hogy önmaga, és az is akar lenni, áttetsző módon Istenben alapozza meg önmagát« [Kierkegaard]. Lehetséges ez? (Fontosabb: lehetséges ez ma?)… Nincs keresztyénség [Kierkegaard]. A bűn ellentéte a hit. Az erény mint a bűn ellentéte pogány valami. [Pál apostol nyomán Kierkegaard]”[1]

Mindenki láthatja, hogy itt – forradalom, forradalmi marxizmus és ultrabal kommunizmus előtt – a gondolatmenet váza megvan, amelyet „A bolsevizmus mint erkölcsi problémá”-ból (1918) és a „Taktika és etiká”-ból (1919)[2] ismerünk.

Ezekhez az antikantiánus és részben antihegeliánus gondolatokhoz Lukács György egész életében hű maradt. Ez nem amoralizmus – az ókor végén a keresztyénséget vádolták amoralizmussal, sőt: ateizmussal – , hanem szupramoralizmus. Ezt mondja Lukács az utóbbi esszében:

Az osztályharc célja az, „…hogy megszűnjön a gazdasági függésnek az emberi méltóságot lealázó korszaka, hogy – mint Marx mondja – a gazdasági erőknek vak hatalma megtöressék, és helyükbe az azok felett való adekvát és az emberi méltóságnak megfelelő uralom kerüljön.” Ehhöz „…minden eszköz jó, amelyben ez a történetfilozófiai folyamat öneszméletre, valóságra ébredésre jut, és minden eszköz rossz, amely ezt az öneszméletet elhomályosítja, mint például a jogrendhez, a »történelmi« fejlődés folytomosságához, sőt, akár a proletariátus pillanatnyi anyagi érdekeihez [való ragaszkodás]. Ha van történelmi mozgalom, amely számára a »reálpolitika« végzetes és vészt hozó, az a szocializmus.”[3]

Ez kristálytiszta, vakítóan világos álláspont.

Egyben út a marxizmus mély megértése felé: szemben azokkal a vulgáris félreértésekkel, amelyek szerint a marxizmus amolyan „gazdasági determinizmus” (vagy ellenkezőleg: vak utópizmus), látható, hogy a gazdasági meghatározottság csak a kapitalizmus sajátossága (nem egyetemes történelmi fátum: a kapitalizmus előtt se volt), és a kapitalizmus meghaladásának „telosz”-a a gazdasági „függés” megszüntetése, az emberi szuverenitás vissza- és elnyerése. A kapitalizmus „bűnének” az ellentéte az ebben a fordulatban való „hit”. (Egyáltalán, a különálló gazdaság mint olyan a kapitalizmus specifikus, egyedülálló tulajdonsága: elkülönülése a politikától, a moráltól, a kultúrától nem természeti, hanem történeti – tehát: mulandó.)

Nem kétséges, hogy a kommunista világforradalom alapvető intenciója (és ezt Lukács helyesen írta le így, még kezdő marxistaként) nem teljesült, a történetfilozófiai öneszmélés nem következett be. Lukács viszonya Thermidorhoz vagy az „elárult forradalom”-hoz[4] mindig ambivalens volt. Hadakozott a gondolat ellen haláláig, ugyanakkor az egyik legmélyebb magyarázatát adta éppen a sztálini korszak egyik legsötétebb pontján, 1938-ban, az ifjú Hegelről írott munkájában.[5]

Hegel problémája (akárcsak Kierkegaard-é később) az volt, hogy a keresztyénség intézményesülésével, az egyház, a dogmatika és a szertartásrend megszilárdulásával a hitviszony szubjektivitása elvész. S amikor az intézményes autoritás a francia forradalomban széttörik (l’infâme est écrasé), akkor a szubjektivitás rekonstruálható. Ám Thermidor után a pozitivitás kerekedik fölül (a morál, a szellem intézményes megmerevülése, ahol a politikai és morális érzület a külsődleges autoritáshoz viszonyul), ki kell egyezni az állammal és az egyházzal (kiengesztelődés, mondja Hegel), a szabadság rése a polgári társadalom: piac, nyilvánosság, kultúra, érzelmi bensőség – erósz, család, otthon – , tolerancia: mindez a kisebbik rossz (az „objektív szellem” a pozitivitás álneve), mert a forradalom elbukott. Az „abszolút szellem” immár csak filozófiai projekt, a szabadság az államban és a jogban lesz „objektív” (a polgári társadalomban „szubjektív”): Hegel rákényszerül arra a transzcendentális megközelítésre, amelynek az elutasítása ifjúkori filozófiájának a lényege volt.

Ez Lukács György filozófiai önéletrajza: mert az ő forradalma is elbukott.

Megmaradt a „szovjet” pozitivitás: „a szocializmus építése”, a magántulajdon fölszámolása, a szekularizáció. De ezért támogatta Lukács a magyarországi 1956-ot és a csehszlovákiai és nyugati 1968-at, ezért csempészte ki a kéziratait Nyugatra, ezért jelentek meg művei jórészt csak „az ellenséges külföldön” meg Jugoszláviában, ezért támogatta a magyarországi reformkísérleteket: hogy a pozitivitással, „a forradalom megfagyásával” valahogy szembeszállhasson. „Rehabilitálása” elkésett, második filozófiai ifjúságának főműve csak halála évében jelent meg magyarul.[6] A legrosszabbkor. Nyugaton még virágzott az új baloldal, amelyre Lukács forradalmi œuvre-je (1918-1923) óriási hatással volt, de Kelet-Európára Prága szovjet megszállása után lecsapott a depresszió, a kritikus/ellenzéki értelmiség fokozatosan (elég lassan) jobbra fordult (piac, liberális jogállam, Max Weber, Wittgenstein, Heidegger). Pont ahogyan a dogmatikus sztálinisták megjósolták: revizionistákból lettek antikommunisták. A forradalmi Lukács hatása itt (akkor) minimális volt (Jugoszlávia részleges kivételével; jellemző, hogy az én egyik korai „forradalmi” írásom, a „Maximum vagy abszolútum?” is csak az újvidéki Hídban jelenhetett meg 1979-ben, de ez akkor elszigetelt állásfoglalás volt, magam is elkanyarodtam tőle)[7].

A Lukács-tanítványok már nagyon régen elfordultak Lukácstól és a marxizmustól. (A regény elmélete és a Heidelbergi esztétika még élt egy darabig, de ezek radikálisan konzervatív művek, az Októberi Forradalom és a magyar kommün előtt keletkeztek.)

Most a fiatal magyar baloldali értelmiség fordul a forradalmár Lukácshoz, teljesen új recepciótörténet van kialakulóban (külföldön is, világszerte megint nő a hatása).

Lukács maga – ahogyan kezdte – konzervatívként fejezte be filozófiai pályáját. A sztálinista dörgedelmek ellenére Az ész trónfosztása (magyarul először: 1954) többé nem kapitalizmus/szocializmus, hanem jó polgári módon racionalizmus/irracionalizmus, fasizmus/antifasizmus ellentétpárban gondolkodik, kitűnő részelemzések ellenére használhatatlan.

Mind a Hegel-könyvből, mind a kiváló Hölderlin-tanulmányból (1934) mélységes rezignáció árad. Párthűsége (extra ecclesiam nulla salus) ellenére értő sztálinista olvasóinak (Rudasnak, Révainak, Szigetinek meg a keletnémet akadémiának) igazuk volt, amikor bizalmatlanok voltak Lukács iránt. Belenyugodni a vereségbe: ez azt jelentette, hogy tud róla – ami eretnekség.

Ma ez a történet lezárható, mert a bolsevik kísérlet „már történelem”. De a forradalmi marxizmus újra él, tehát él a fiatal Lukács is. „Ifjú szívekben”, ahogy kell.

[1] – Lukács György: A regény elmélete/Dosztojevszkij-jegyzetek, ez utóbbit ford. Mesterházi Miklós (a jegyzeteket Nyíri J. Kristóf rekonstruálta korábban), Bp.: Gond-Cura Alapítvány, 2009, 374-375.

[2] – Lukács György: Forradalomban, s. a. r. Mesterházi Miklós, Bp.: Magvető, 1987, 36-41, 124-132.

[3]I. m., 127.

[4] – Lev Davidovics Trockij: Az elárult forradalom, ford. Nagy Balázs, Bp.: Áramlat, 1990.

[5] – Lukács György: A fiatal Hegel, ford. Révai Gábor, szerk. Bence György, Beöthy Ottó, Bp.: Akadémiai Kiadó, 1976.

[6] – Lukács György: Történelem és osztálytudat (1923), szerk. Vajda Mihály, ford. Berényi Gábor, Tandori Dezső é. m., Bp.: Magvető, 1971. Szerintem újra kellene fordítani, és minél hamarabb újra kiadni.

[7] – A forradalmi marxizmus másik nagy jelentőségű magyar dokumentuma, Sinkó Ervin „Szemben a bíróval” c. gyönyörű esszéje (1935, francia fordításban) is csak 1975-ben jelent meg először magyarul a budapesti Valóságban és könyv alakban Erdélyben, Bretter György kiadásában (Sinkó Ervin: Don Quijote útjai, Bukarest/Kolozsvár: Kriterion), majd 1983-ban és 2004-ben Budapesten is (könyvben). Sinkóról akkoriban Radnóti Sándor írt (Híd, 1977/3) meg én is A Hétben (Bukarest) 1975-ben. Sinkóról még lásd Bosnyák István és Bori Imre munkáit (a Vajdaságban, az újvidéki Forum kiadásában).

Forrás: https://merce.hu/2018/01/15/tgm-a-lukacs-archivum-vege/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A Lukács Archívum vége – cikk a Mércéről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Magyarország külpolitikája – cikk a Mércén

A külpolitika – amely erőtlen kis országok számára még lényegesebb, mint nagyhatalmak esetében – nálunk hagyományosan kisebb érdeklődést kelt, mint úgynevezett belügyeink. A külföld (furcsa módon a szabad utazgatás és az internet óta különösen) idegen a magyarországi középosztálynak. A külföld iránti kíváncsiság lanyhul, ezért szűkül a tudás.

A nemzetközi viszonyok minden korábbinál nagyobb ismeretlensége azonban nem akadálya (sőt!) a folyamatosságnak, a külfölddel szembeni hagyományos beállítottságok makacs túlélésének, beleértve természetesen előítéleteket és legendákat is.

De most – mivel nemzetközi politikáról van szó – , fordítsuk meg a szokásos szemléleti módot, és nézzük meg egy nekünk fontos szomszéd ország közvéleményének a konszenzusát Magyarország mindenkori politikájáról.

Kilátás Romániából

Romániában azt hiszik a legtöbben, hogy a mindenkori magyarországi uralkodó osztály és politikai vezetőréteg a trianoni területveszteség (a birodalmi uralkodó szerep) elvesztése óta mindig az európai békerend nagyhatalmi ellenfeleivel, kihívóival szövetkezik győztes szomszédai ellen.

Az 1920-as évektől 1945-ig Németországgal, az 1960-as évek óta a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal. A román mítosz azt tartja, hogy amikor az oroszok és a közép-európai országok (Magyarország, Lengyelország) 1968-ban lerohanták a demokratikus Csehszlovákiát (akárcsak 1938-ban a németekkel együtt a szintén demokratikus Csehszlovákiát), a térségben az agresszióval a másik két volt kisantant-ország (Románia és Jugoszlávia) szegült szembe – Románia csakugyan szakított a Szovjetunióval, amiről (ki tudja, miért) Magyarországon nem szeretnek tudni – , és veszélybe került Románia területi integritása, sőt, talán Jugoszláviáé is. (Jugoszláviát a második világháború alatt hadüzenet és ok nélkül támadta meg Magyarország, s emiatt gróf Teleki Pál öngyilkos is lett.) Amikor a Nyugat Jugoszlávia szétverését határozta el, akkor Magyarország a Nyugat, a Belgrádot bombázó NATO szövetségese lett rövid időre – így látták ezt Bukarestben.

Magyarország állítólag a magyarlakta vagy hajdan magyar uralom alatt álló területek fölötti befolyás megszerzése (vagy visszaszerzése) végett szövetkezik a mindenkori kihívóval, hogy a békeszerződésekkel törvényesített európai rendet megbontsa. (1968-ban voltak bizonyos magyarországi és erdélyi magyar értelmiségi körökben ilyesféle kósza hangulatok, de semmi több.) Nicolae Ceauşescu szovjetellenes propagandája „Erdély elcsatolásával” ijesztgette a közvéleményt (ez lett volna a „szovjet-magyar” szándék, ami nyilvánvaló abszurdum, de mindenki hitt benne, és sokan hisznek benne máig) – s evvel igazolta a magyar nemzetiség elleni korlátozó intézkedéseket.

Romániában az 1989. decemberi román forradalmat máig igen sokan szovjet-magyar összeesküvés (!) eredményének tekintik. (Iulian Vlad belügyi tábornok nemrégi halála alkalmából számtalan nekrológ a lázadó tömegre tüzelő állambiztonsági szolgálat [Securitate] hazafias, nemzetvédő szerepét emelte ki a szovjet-magyar ihletésű „puccs”, azaz a romániai forradalom idején…) Groteszk, hogy Magyarországon is tagadják a román forradalom forradalmi jellegét, mert Romániáról semmi jót nem szabad gondolni.

Jelen pillanatban a hagyományos magyar külpolitikai „vonalvezetés” szerves folytatásának tartják az Orbán-Putyin barátságot, amelynek – az Erdélyre leselkedő veszélyek miatt – elkerülhetetlen folyománya Románia nyugati orientációja és szoros katonai szövetsége az Egyesült Államokkal, kényszerű lojalitása az ott se kedvelt Európai Unió iránt. Különösen most, hogy a régi kisantant szolidaritás a múlté: Csehország, Szlovákia, Szerbia ma (a közös Európa-ellenesség, nyugatellenesség miatt) Orbán szövetségese: Románia viszont csak a Nyugatra számíthat. (Az oroszok miatt Románia – és Lengyelország – nagy hadsereget tart; Romániában amerikai támaszpontok vannak és amerikai katonai személyzet.)

A romániai magyarságot megbízhatatlan „ötödik hadoszlopnak” tekintik, amelynek kulturális, tömegkommunikációs és politikai establishment-jét nyíltan Budapestről finanszírozzák,

s amelynek a vezetői ugyancsak nyíltan hűtlenek a román állammal (az egységes nemzetállammal) szemben. Romániát föderalizálni akarják (vö. „székely autonómia”), ami a legutóbbi negyedszázad tanulságai alapján az államok fölbomlásának, szétbontásának biztos módszere. Amikor a magyarországi külügyminisztérium megtiltja a magyar diplomáciai karnak, hogy részt vegyen a román nemzeti ünnep (amely Erdély és Románia egyesülésének – 1918. december 1. – az emléknapja) alkalmából adott fogadásokon, amikor az RMDSZ elnöke, a romániai kormánykoalíció külső támogatója kijelenti, hogy a romániai magyaroknak ez nem ünnepnap: azt jelzi, hogy se Magyarország, se a Magyarországtól politikailag és gazdaságilag függő erdélyi magyarok nem ismerik el az érvényes határokat, bár megváltoztatásukra nem tesznek konkrét lépéseket. Egyelőre. (De csak nézzük meg – mondta nekem az egyik befolyásos román publicista – , hány cikk foglalkozik a világpolitika iránt általában közömbös erdélyi magyar sajtóban Katalóniával, vagyis avval, hogyan lesz a nemzetiségi autonómiából elszakadó, független állam. Ebből látszik, miről álmodnak voltaképpen a romániai magyarok! Neki volt erről statisztikája, a számok valóban meghökkentőek.)

Mindezt nem tennék és nem tehetnék Magyarország vezetői, ha nem állana mögöttük a hatalmas Oroszország fegyveres hatalma.

A magyarországi kormányzat nem vásárolhatná föl a magyar nyelvű romániai médiákat és kulturális intézményeket, nem alapíthatna magyar tannyelvű magánegyetemeket, nem utalhatna át milliárdokat az erdélyi magyar református egyháznak, nem tehetné romániai lakosok százezreit magyar állampolgárrá, ha e mögött – a román közvélemény szerint – példátlan lépéssorozat mögött nem tudhatná Vlagyimir Putyin (és némelyek szerint „a nemzetközi zsidóság”) szövetségesi szolidaritását. Orbán Viktor nem viselkedhetnék minden nyáron (a tusnádfürdői találkozón) erdélyi fejedelemként, ha csak Magyarország erőforrásaira támaszkodnék. De éppen ezért óvatosan kell bánni vele, és tapintatosan kell kezelni a romániai magyarokat – mert nem lehet tudni, hogyan alakul Putyin viszonya a Nyugattal.

Mindenesetre a román nacionalista közvélemény sértve (mi több: megalázva) érzi magát, hogy mindezt el kell tűrnie. (A nagy többség egyáltalán nem törődik vele, a magyarkérdés viszonylag keveseket izgat – főleg csak a hagyományos értelmiséget.)

Kelet-európai biopolitikák

Az olvasó láthatja ebből a kissé egyszerűsítő ábrázolásból, hogy a román gyanakvásokban van csipetnyi igazság (nem több), s mint minden ilyen elmélet, több logikát, tudatos szándékot tételez föl, mint amennyi lehetséges, a Trianontól kezdve változatlan magyar külpolitika tézise pedig legjobb esetben is homályos. De az a benyomás, hogy Románia a Nyugatra próbál támaszkodni, Magyarország pedig a Keletre, ugyan nem a valóságra támaszkodik, csak a magyar államvezetés ideológiai szövegeire, azért nem teljesen valóságidegen. Ám nem érti meg Orbán Viktor hintapolitikáját, amellyel nem határrevízióra törekszik, hanem (egyrészt) nemzeti függetlenségre – ami kormányrendszerének cselekvési szabadságát és hatalmának korlátozatlanságát jelenti – , (másrészt pedig) nacionalista politikai mozgósításra.

De itt utalnunk kell arra, amit Bibó István a közösség iránti, a közösségért érzett egzisztenciális félelemnek nevezett (noha ennek a jelentőségét Bibó mérhetetlenül eltúlozta).

A román nemzeti világnézet az egységes nemzetállam fölbontásától retteg (hiszen az egységes Nagy-Románia létrehozása a román nemzet legnagyobb történelmi teljesítménye ebből a szemszögből), tehát félelme területi jellegű.

Evvel szemben a magyar félelem hagyományosan demográfiai, etnikai jellegű.

1867 után a Monarchiában a modern magyar liberális állam megteremtése nem sikerült: mindenekelőtt azért, mert az országot vezető főnemesség, nagypolgárság és főtisztviselői kar nem volt hajlandó megadni a választójogot a lakosság mintegy felét együttesen kitevő nemzetiségeknek és a nemzetietlennek tekintett szervezett munkásságnak.

A vezető osztályok és politikai képviseletük elitje úgy gondolta, hogy a szabadságjogok teljes körének megadása „idegen elemekkel” árasztja el az országot, és kisebbséggé teszi „a magyar elemet” Magyarországon.

(Ennek a „kulturális” változata Németh László ismert későbbi elmélete, lásd itt.) A nemzetiségi mozgalmaktól, a pánszlávizmustól való rettegés – meg a sokgyermekes, koldusszegény, vallásos, jiddisül beszélő keleti (orosz- és lengyelországi, a földrajzilag pontatlan, ám közkeletű nevén „galíciai”) zsidóság masszív bevándorlásától való páni félelem: ezek a zsidók a pogromok elől menekültek a liberális Habsburg-monarchiába, ahogyan a mai muszlim menedékkérők a polgárháborúk elől menekülnek – meghatározta a „millenniumi korszak” magyar (reakciós, jogkorlátozó, elnyomó) politikáját. (Lásd Bartha Miklós Kazár földön c. híres antiszemita munkáját [1901], letölthető az internetről innen; vagy Rákosi Viktor Elnémult harangok [1903] c. népszerű romantikus regényét, letölthető innen, amely Erdély elrománosodását mutatja be: mindkettő Magyarország elnemzetietlenedését, elmagyartalanodását festi a falra, s jól fejezi ki a kor középosztályának hangulatát.)

Trianon után az akkorra már hivatalossá lett antiszemitizmus (ez teljesen azonos volt Románia akkori hivatalos zsidóellenes politikájával), a „numerus clausus” meg a többi „zsidótörvény” kívánt gátat vetni a zsidó „térhódításnak”, de ez csak az egyik pánik eredménye volt. Illyés Gyula „Pusztulás” c. híres esszéje (Nyugat, 1933/17-18, letölthető innen) Baranya elnémetesedésének remek leírásával azt mondja ki, hogy a gazdag és sokgyermekes német parasztcsaládok több helyütt is kiszorítják a magyar népi elemet még a trianoni Csonka-Magyarországon is, ráadásul a népi németeket (Volksdeutsche) a völkisch új Németország (a Harmadik Birodalom) szervezi (Volksbund) és támogatja. Riadó!

Evvel megszületett a baloldali magyar népi nacionalizmus, erős németellenes, olykor antihitlerista éllel – nem csoda, hogy a népi írók által vezetett Nemzeti Parasztpárt volt 1945 után a német kisebbség kitelepítésének a fő szorgalmazója, persze a kommunisták mellett. (Szemben a szociáldemokratákkal – őket Rákosi Mátyás „sváb párt”-nak nevezte – és a katolikusokkal.)

Az egykeprobléma, a kisebbségek „túlszaporodásának” fenyegetése, a magyarság „majorizálásának” (kisebbségbe szorulásának) riadalma 1849-től állt igen sokszor a magyar politika középpontjában – a „nemzethalál” másutt ismeretlen fogalma és érzése – , amelyet már a „létező szocializmus” idején fölelevenítettek a cigánykérdés alakjában, többek között olyan ultrabolsevik szerzők, mint Moldova György.

A cigánykérdés lett aztán a mai magyarországi szélsőjobboldal fő problémája és jelszava (meg miatta a demográfiai kérdés, amelyet ma a szélsőjobboldalivá lett kormányzat szelektív „családpolitikája” és szegregáló oktatáspolitikája „intéz”), amely helyreállította a magyar „félelmi komplexum” folytonosságát.

Amihez persze hozzájött aztán a menekültkérdés és a kerítéspolitika: az utóbbit (apró különbségekkel) majdnem a teljes „politikai spektrum” támogatja Magyarországon. Mindennek a következménye a magyar kormánypolitika két szemléleti paradoxona: a határrevízió nélküli irredentizmus és a procionista antiszemitizmus. A baloldali nacionalizmusnak is van utóda: az erdélyi és vajdasági magyar kettős állampolgárok (extraterritoriális) szavazati jogtól való megfosztásának a DK által hangoztatott – nagyon sikeres  – jelszava és propagandája világosan jelzi, hogy a mai magyar etnicizmus számára egykutya, hogy afgánról, erdélyi magyarról vagy magyarországi romáról van szó: az „idegent” elutasítjuk, mert elárasztanak bennünket, kisebbséggé tesznek a saját hazánkban, akárkicsodák is ők egyébként.

A Jugoszlávia fölbomlásával bekövetkezett „szerb Trianon” (hasonlóan a Habsburg-monarchia fölbomlásával beállt kényszerű magyar függetlenséghez és területi-demográfiai-etnikai csonkuláshoz) a muszlim (koszovói és bosnyák) „majorizálás”-t a Nyugat („a nemzetközi közösség”, NATO, EU, ENSZ) számlájára írják. A szerb nemzet egyre inkább kisebbségbe szorul, már Montenegró is eltávolodott tőle, a horvátországi és boszniai szerb kisebbséget üldözik, s már a Szerbián belüli Szandzsákban is megjelent az iszlám fenyegetés. Ezek a részben valós tényeken alapuló politikai félelemérzések, dühök és gyűlölségek hozzák közel a mai szerb sovinizmust a magyarhoz (vö. interjúmmal a belgrádi NIN 2017. december 21-i számában: Dragana Pejović: „Srbija i Mađarska su parije Evrope”).

Föderalizmusok és nemzetállamiságok

De a magyar „nemzeti konzervatizmusnak” van másik hagyománya is, amely (összefüggésben a demográfiai-etnikai rémület tradíciójával) szintúgy meghatározza a mai magyarországi külpolitika irányzatát.

Ez pedig a nemzetek fölötti (szupranacionális) entitásokkal szembeni mély bizalmatlanság. Ezeket a magyar „nemzetpolitika” és „nemzetstratégia” (így nevezik ma hazánkban a voltaképpeni külpolitikát) a mindenkori ellenség szövetségeseinek tekinti. (Érdekes volt ebben a KGST és a Varsói Szerződés szerepe: miután kiderült, hogy a Szovjetunió nem akarja, hogy a kelet-európai országok szovjet tagállamok, szövetségi vagy autonóm szovjet köztársaságok legyenek, és nem törekszik a magyarok és a többiek eloroszosítására, ezek a szervezetek nem váltottak ki gyűlöletet, inkább csak közönyt meg gúnyt.)

Mint általában, ez az érzület se teljesen valóságidegen. A kettős Monarchiában (1867-1918) a birodalmi elit (itt most csak az udvarra, a közös hadseregre és a katolikus egyházra gondolunk, az egységes szociáldemokrácia nemzeti alapon már a XIX. század végén fölaprózódott) egyre inkább elidegenedett a két uralkodó nemzet (a német és különösen a magyar) nacionalizmusainak konfliktusokat kirobbantó s minden tekintetben „centrifugális” politikájától. A „Belvedere” (azaz Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös kamarillája) az „ausztroszláv” megoldást favorizálta, és le akart számolni avval, amit „magyar-zsidó szupremáciának” tekintett. Az udvari és katonai körök szerint a magyar állam nemzetiségi politikája és Ausztria-ellenessége szét fogja verni az összmonarchiát (ez nem volt rossz megérzés). Sor került arra a közös államban hallatlan eseményre, hogy az osztrák kormány jegyzéket intézett a magyar királyi kormányhoz, amelyben tiltakozott Magyarország elnyomó nemzetiségi politikája ellen. (De a cseh-német kétnyelvűség bevezetésébe az osztrák Badeni-kormány [1895-1897, miniszterelnök: gróf Kasimir Felix von Badeni, 1846-1919], a császár föltűnő támogatása ellenére belebukott. Nem ment ez Ciszlajtániában sem…) A jegyzéket gróf Tisza István megvetően elutasította. A magyar uralkodó osztály arra gyanakodott, hogy a dinasztia összefog a magyarországi nemzetiségekkel és az általános, egyenlő és titkos választójogot (amelyet a maga teljességében nálunk csak 1989-ben vezettek be) szorgalmazó erőkkel (főleg a szociáldemokráciával) – és ez a gyanakvás nem volt alaptalan. Már 1848/49-ben fölhasználták a Habsburgok a magyarországi nemzetiségek és Horvátország elégedetlenségét; hasonló fogást alkalmaztak a darabontkormány (sikertelen) epizódja idején. Kifogásolták a magyar kormánynak Horvátország önállósága és alkotmányos jogai elleni politikai merényleteit, amelyek a délszláv irredenta és a jugoszlavizmus fölidézésében döntő bűnrészességet tulajdonítottak. Mindenesetre mindkét fél bizalmatlansága igazolódott: a délszláv kérdésen (meg persze az erdélyi kérdésen és a cseh-német ellentéten) bukott meg a Monarchia és sodorta bele Európát az első világháborúba; „Bécs” pedig nem volt tekintettel Magyarországra katonai és külpolitikájában.

A döntő magyar tapasztalat ebben – függetlenül attól, hogy ki volt „a hibás” – a föderalizmus és a nemzetek fölötti jogalkotás kártékonysága lett, amelyet természetesen megerősített a „békeszerződések” rossz tapasztalata.

Ausztria elvesztette a csehországi német területeket a Saint-Germain-i békében, de boldogan szabadult meg nemzetiségeitől meg a magyar társnemzettől; a második világháború után nem minősült vesztes, hanem megszállt országnak. (Németországon kívül csak Magyarország volt vesztes tengelyhatalom, hiszen a szlovák és horvát bábállam megszűnt, s a béketárgyalásokon már az Ellenállás által vezetett Olaszország jelent meg. Ma már kizárólag csak Magyarországon beszélnek 1945-ben elvesztett háborúról, csak itt azonosulnak a vesztes fél álláspontjával, lásd korábbi cikkemet erről.) Magyarországgal (akárcsak Németországgal) egyik esetben se tárgyaltak. (Ezért is képtelenség a román diplomácia állítólagos ügyességéről szőtt magyar mítosz: hiszen a magyar kiküldöttekkel szóba se álltak, saját „ügyességüket” nem bizonyíthatták be – ha lett volna.)

Többféle nyugatellenesség

Már a XX. század legelején is összekapcsolódott a magyar vezető rétegek demográfiai-etnikai félelme a nemzetközi intézményektől való irtózással. Az 1948 utáni sztálinista és az 1956 utáni posztsztálinista (lassan „puhuló”, majd „puha”) diktatúra nyugatellenessége régi hagyományba kapcsolódott.

Látjuk: szovjet diktátum nélkül is, ma is nyugatellenesek a kelet-európai országok, ma is idegennek tartják az alkotmányos jogállam és a demokratikus pluralizmus meg „az emberi jogok” nyugati modelljét, bizalmatlanok az európai intézményekkel szemben.

Ennek a bizalmatlanságnak vannak gyökerei a „létező szocializmus” és a hidegháború korából. A tévesen „kommunistának” nevezett (de magukat „kommunistának” tudó) rezsimek rettegése a német újrafölfegyverzéstől, az amerikai atombombától stb. indokolatlannak bizonyult végül, de azt mindenki tudta, hogy mi történt az egyetlen nem szocialista kelet-európai országban – Görögországban – , azaz terror, gyilkos fasiszta diktatúra, hadiállapot, tömeges menekülés (mindez brit támogatással). Meg azt is, hogy a Szovjetunió magára hagyta a görög antifasiszta baloldalt és szélsőbaloldalt. Meg azt is, hogy Sztálin végül hagyta Jugoszláviát elszakadni, ahol a Szovjetunió ottani híveit a Goli Otok-i koncentrációs táborba internálták.

A kelet-európai szovjet típusú rezsimek vezetői tudták, hogy az abszolút hatalom birtokában is egyetlen lépésre vannak a lincseléstől vagy a kivégzéstől (ez utóbbit megkaphatták Sztálintól is, az előbbit a fölkelt néptől vagy a Nyugat által berendezett rezsimtől). A nyugati szabású „demokratikus fordulat” a kommunista pártvezetőknek ezt jelentette sokáig: Budapest, Köztársaság tér, 1956. október 30.

Ahogyan a sztálini Szovjetunió magukra hagyta a kínai kommunistákat 1927-ben, épp úgy hagyta magukra az indonéziai kommunistákat 1965-ben a Kínai Népköztársaság (az Amerika által támogatott jobboldali puccs eredménye kb. egymillió halott).

Tehát a „Nyugat” az 1970-es évekig Kelet-Európa szemében nem az „emberi jogokkal”, hanem a pogrommal, a katonai diktatúrával, a neokolonializmussal meg az atomháborús veszéllyel volt azonos.

Ugyanakkor a kommunista rezsimek fölhasználták a régió eleve nyugatellenes, antiliberális, „romantikus [völkisch] antikapitalista” fő hagyományát is (amely a legélesebb ellentétben állt és áll a marxizmus bármelyik árnyalatával, de sebaj: a kettő mégis egyesült „a polgári dekadencia” elleni egységes gyűlöletben). Ezért (is) volt annyira lényegi a Révai által megszerkesztett kommunista művelődéspolitika stratégiai szövetsége a népi írókkal (magyarán: a baloldali nacionalista irányzattal) és visszatérése ahhoz a „függetlenségi-szabadságharcos” hagyományhoz (vö. még Mód Aladárral és a Rákosi-korszak Rákóczi-Kossuth-Petőfi mániájával), amely az első világháború előtti (szociáldemokrata és polgári radikális) baloldal fő ellensége volt.

A mai regnáló jobboldal (tudtán kívül) a nyugatellenes „függetlenségi-szabadságharos” világnézetet Révaitól és az MDP-től örökölte meg: hiszen a Horthy-rendszer labanc volt, nem kuruc!

Horthy korvettkapitány I. Ferenc József császár és király szárnysegéde volt, a Függetlenségi Párt utolsó (és a magyar demokratikus köztársaság első) elnöke, a kurucvezér pedig gróf Károlyi Mihály – szemben a majdnem mindenki által osztott hazug, de főleg tudatlan történeti mitológiával. Horthy és Bethlen a konzervatív Angliával meg Hindenburggal rokonszenvezett, nem a Kelettel. A Kelet akkor a Szovjetunió volt.

A Kelettel a kuruc Károlyi szimpatizált egyre jobban (bár fokozódó kételyekkel), egészen a második száműzetéséig – nem Horthy, nem Bethlen, nem Apponyi, nem Teleki: nem a labancok.

Természetesen nem csupán ideológiákról van itt szó, hanem főleg arról, hogy a kelet-európai perifériakapitalizmus országainak lakossága pórul járt (gazdaságilag) a liberális-demokratikus rendszerváltással, amely egyidejű volt a jóléti állam világméretű összeomlásával.

Ezt a fordulatot a nyugati munkásosztály és alsó középosztály is megsínylette, persze – maga nyugati lévén – ezt nem foghatta „a Nyugatra”, de a törékeny nyugat-európai „szociálliberális” konszenzus (bővülő szabadságjogok, egyenlősítő újraelosztás, liberális antikommunizmus ÉS antifasizmus, a baloldal domesztikálása, semlegesítése a szociáldemokrácia, az „eurokommunizmus” és a szakszervezetek jobboldali fordulatával, a radikális új baloldal szétbomlasztásával, fogyasztásserkentés és fogyasztói passzivitás) széttöredezett.

Az „enyhülés” (sorrendben: de Gaulle, dekolonizáció, nukleáris egyezmények, a szovjet-kínai szakítás kihasználása, az Amerika vietnami veresége utáni defenzíva, Ostpolitik, Helsinki Értekezlet) volt a Nyugat voltaképpeni (persze bizonytalan és következetlen) politikája – a keleti „olvadás” párhuzamával – , nem pedig a rendszerváltás és a német újraegyesülés. Az a nyugati liberális kapitalizmus, amelyet Orbán ellenez, 1980 körül megszűnt. A tekintélyelvűségnek, a nacionalizmusnak és az ultrapiaci ultrakapitalizmusnak a mai – az Orbán-rezsim által is osztott, cselekvően művelt – elegye Mrs. Thatcher hatalomra jutásával (1979) kezdődik: Orbán ellensége nagyrészt fikció.

Ma pedig

A mai, csakugyan hanyatló Európa (az EU-bürokrácia részleges kivételével) elég közel áll az Orbán-rezsimhez, amint ezt az egyetemes menekültellenesség és biopolitikai pánik jelzi. Természetesen a gazdag Nyugat-Európának nem kell olyan drasztikus elnyomó rendszabályokhoz folyamodnia, mint (így vagy úgy) minden kelet- és délkelet-európai államnak (a különbségekről lásd korábbi írásomat), ám a Kelet/Nyugat kontraszt olyasmikben éles (pl. a dzsenderkérdésekben, a melegjogok egyre erősebb nyugati elismerésében, a vallásosság és a hagyományos nacionalizmus – de nem az etnicizmus! – nyugati hanyatlásában: az anglikán hierarchia második méltósága, London püspöke: nő, a katolikus Írország miniszterelnöke: indiai eredetű meleg férfi, London főpolgármestere: pakisztáni származású muszlim, a római pápa nem európai, hanem latin-amerikai és baloldali…), amik elborzasztják a kelet-európai konzervatívokat, de amik nem állnak helyi politikájuk homlokterében.

Orbán – a rá jellemző ügyességgel – olyan fő szimbolikus ellenfelet választott Soros György személyében, akinek a szemlélete Nyugaton is defenzívában van: ez a huszadik század második felére jellemző hidegháborús-liberális antikommunizmusból ered (emberi jogok, individualizmus, piac, politikai egyenlőség, habeas corpus, jogállam, pluralizmus, diktatúraellenes-antitotalitárius elkötelezettség, antietatizmus stb.), tehát az 1968 szellemére (a libertárius kommunizmusra, az új baloldalra) adott „haladó” polgári válasz, amelyet az orbáni propaganda összemos fő ellenfelével, 1968-cal. (A „nyitott társadalom” [Sir Karl Popper, 1945, ismertetése itt] manifeszt antikommunista harci fogalom.)

Az 1968-ra adott polgári (liberális) válasz be akarta bizonyítani, hogy a „humanizmus”, jogegyenlőség, szólásszabadság, nyilvánosság, tolerancia, pluralizmus és í. t. összeegyeztethető a posztkoloniális kései kapitalizmussal

– amint éppen a migrációs probléma bizonyítja, hogy ennek igen szűk korlátai vannak, s amit reakcióként kivált, az a posztfasizmus, amint ezt már 2000-ben kimutattam (magyarul itt).

Nem szólok itt most a Soros alakjába belevetített, régi előképekre visszautaló sötét szimbolikáról – ami mindenki számára félreérthetetlen, s ami még az egyre reakciósabb, migránsellenes (azaz rasszista) Nyugat-Európában sem elfogadható, elsősorban pusztán azért, mert a rituálisan elutasított múlthoz tartozik; s ez nem éppen mély meggyőződés.

Ellenfélnek kiválasztani az erőtlen és népszerűtlen jogvédő, kisebbségvédő, nővédő NGO-kat – amelyek egyben a keleti (orosz, török, kínai, muszlim stb.) diktatúrák, no meg az izraeli, amerikai stb. jobboldal fő jelképes ellenfelei is – nem rossz húzás: de ezt persze mint politikai hatalmat föltüntetni nem lehet. Ehhöz kell a – természetesen nem létező – globális háttérhatalom/árnyékhatalom (vagyis a tudjukkik) fiktív összeesküvése, amire nincs más adat, csak az, hogy a bármikor idézhető nyugati sajtó legtöbb publicistája – főleg Keletről nézve – amolyan szociálliberális „érzelgős filantróp”, anélkül, hogy ennek az attitűdnek a kívánatosságáról képes lenne meggyőzni az egyre represszívebb, autoritáriusabb nyugati közvéleményt.

A csakugyan törpe kisebbségbe szoruló kulturális-egyetemi baloldalnak a vereség és az elszigeteltség érzéséből fakadó, olykor csakugyan abszurd túlzásait és verbális radikalizmusát szintén könnyű a hivatalos nyugati álláspontnak föltüntetni (a kelet-európai szélsőjobboldali bulvármédiákban), aminek pont az ellenkezője az igaz.

Orbán és csoportja úgy tünteti föl, mintha a krónikusan gyönge szimbolikus ellenfél erős lenne, ezért könnyű „győzelmeket” aratnia. (Fog is.)

A mai magyar külpolitika – akár gróf Tisza István vagy rossz szelleme, gróf Khuen-Héderváry Károly aranygyapjas lovag, v. b. t. t., cs. és kir. kamarás, főispán, horvát bán (1893-1903), Vaskorona-rend, Szt. István-rend nagykeresztje, képviselőházi és főrendiházi tag, miniszterelnök (1903, 1910-1912) külpolitikája – az európai békerend (hajdan a Monarchia, esetünkben az EU, az EBESZ, az Európa Tanács és a nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetközi Vöröskereszt, az ILO, az UNCHRR, a „Médecins sans frontières”) ellensége, viszont kelet-európai, délkelet-európai és közép-európai, közel-keleti és közép-ázsiai szövetségeseket keres a Nyugattal szemben (ebből csak Romániát zárja ki), amit eleink nem tettek (csak Törökországgal). De keresi a nyugati (nem föderatív, csak nemzetállami vagy regionális) szövetségeseket is.

Mindezeknek komoly ideológiai föltételük van: a szövetségesnek antidemokratikusnak, antiliberálisnak, antiszociálisnak kell lennie. Sőt, Orbán – aggasztó módon – a diktatúrákat és az autokráciákat preferálja.

Álszent, mert jóban van iszlám vallású diktatúrákkal, teo- és autokráciákkal, arab és török maffiózókkal, miközben az elvadult (rasszista-kulturalista) iszlamofóbiát harsogtatja propagandagépezetével; ideológusai a nyugati keresztyénség fölényét hangoztatják a bizánci gyökerű görögkeleti ortodoxiával szemben, miközben Orbán Oroszországgal és Szerbiával édeleg; „Ázsiát” szidalmazzák, miközben hazánk a Kínai Népköztársaság európai hídfőállásává fejlődik. Az egyetlen szövetségi kritérium: az etnicizmussal kombinált antidemokratizmus.

Ezt az Orbán-rezsim nagy következetességgel képviseli, ennek a külpolitikának a belső ellentmondásai az antidemokratizmus belső ellentmondásai. Evvel párhuzamosan a rezsim meg akarja tartani az európai szövetségi szisztémából rá háramló gazdasági előnyöket, úgy, hogy közben kimutatkozzék a második világháború után kialakuló, már kezdetben is a „harmadik világgal” szemben elnyomó, kirekesztő, tehát eleve nagyon korlátozott, máig úgy-ahogy fönnálló, polgári antifasiszta konszenzus politikai kultúrájából – de kizárva minden más emancipatorikus lehetőséget is.

De még ha Nyugat-Európában mindenütt győz az etnicista, népellenes, antiegalitárius világáramlat, az orbáni Magyarország akkor is ellenség marad, mert ellensége olyan nyugati szerkezeti adottságoknak (a bírói hatalomnak, az alkotmányosságnak, a nyilvánosságnak, a parlamentarizmusnak, a törvényi hierarchiának és a koherens szabályozottságnak), amelyek a demokratikus elemek háttérbe szorulásakor is megmaradnak, hiszen a mai nyugat-európai reakció nem „totalitárius”.

Ezek a szerkezeti adottságok Kelet-Európában, különösen Magyarországon hiányoznak, védelmükben kevés helyen lépnek föl szervezett, jelentős politikai erők – Magyarországon csak szervezetlen fiatal tüntetők meg újságírók és bloggerek és hasonlók, akik ráadásul rosszul választják ki célpontjaikat. Nem értik az Orbán-rezsim strukturális jellegzetességeit, s meg vannak fertőzve a rezsim ideológiájával (vö. „27 év” stb.: a 27 év totális elvetése azt is jelenti, hogy a rendszerváltás legértékesebb részéből, a „jogállami forradalomból”, az alkotmányosságból nem marad semmi: a „társadalmi ellenzék” legjobbjainak passzív asszisztenciájával, tisztelet a kivételnek).

Mint Kelet-Európában mindig, a polgári reformnak semmi esélye – s ennek nem a polgári osztály csekély létszáma és jelentéktelen vagyona a fő oka, amint ezt a szánalmas magyar liberális publicisztika ismételgeti alaptalanul és reménytelenül – , éppen e szerkezeti adottságok hiányában.

Jellemző, hogy a polgári demokratizmust itt a legkövetkezetesebben a szociáldemokrácia (tehát végső soron antikapitalista erő) képviselte, mert a szociáldemokraták álltak legmesszebb a sajátosan kelet-európai nacionalista, majd rasszista állásponttól, és ők szorgalmazták egyesegyedül az általános választójogot, a nők egyenjogúságát és az ingyenes, általános világi népoktatást.

Ők maradtak ki egyedül (a katolikus, ókonzervatív, aulikus arisztokrácia parányi csoportján kívül) a primitív Bécs-ellenes őrjöngésből is a Monarchia idején. De a nemzetiségek jogaiért (dogmatikus internacionalizmussal kombinált óvatosságuk miatt) még ők se nagyon. Akárhogy is, a polgári demokráciának Magyarországon nincs polgári, csak szocialista hagyománya. Ez paradoxon, de ebben élünk.

Forrás: https://merce.hu/2018/01/08/tgm-magyarorszag-kulpolitikaja/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Magyarország külpolitikája – cikk a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Central and Eastern European Social Forums (CEESFs)

The semi-peripheral and peripheral situation of the Central and Eastern European (CEE) region has been intensely hidden in the World Social Fora (WSF) and the European Social Fora (ESF) since the beginning, and was proven in the low numbers representation as both for the speakers and the activists. The various left-wing parties of the core countries, circumventing the principles of the WSF Charter, have been hiding behind Civil Society Organisations (CSOs). Large Trade Union confederations of Western Europe and rich non-governmental organizations (NGOs) have dominated the forum processes and the social movements themselves. Already in the middle of 2005, in opposition to the ESF centers (i.e. Florence, Paris and London) it has been formulated in written form that the specific, similar historical experiences and the marginal (very much underrepresented) situation of the CEE make it necessary to organize the CEESFs, where the more radical speakers and activists of the region should be present in greater (visible) numbers. In 2005 our efforts were opposed by Elisabeth Gauthier (French Communist Party) and Christoph Ventura (French ATTAC), so this idea was then too early.

After the dying out of the ESF or more precisely after its termination in 2012, the first CEESF under the title of “Revolt on the Periphery?” was organized by the Prague Spring 2 Network (PS2) and it took place in Vienna Austria on May 2-5, 2013. The Final declaration of 1st CEESF joined the anti-capitalist current of the WSF process.

Due to the dying out of the ESF, the focus of the Western social movements was channelled into the events of the trade union based Alternative Summits (AS), which are open both to the great European trade union confederations and the left-wing parties (mainly the Party of the European Left). There is no question of disagreement, but the specificity of the CEESFs are still embody some more radical currents of the civil movements of our CEE region.

The 2nd CEESF was held about 2 years ago and initiated by our Polish friends, namely Monika Karbowska and Ewa Groszewska, and was financially supported heavily by Russian comrades. The basically anti-capitalist forum was held in Wroclaw/Poland in March 11-13, 2016, with about 100 to 130 participants from 12 countries. The explicit goal of that Forum was not only to demonstrate the semi-peripheral status of Central and Eastern Europe, but also to develop a much closer cooperation with the other peripheral countries and to strengthen the solidarity.

According to our idea, the 3rd Central and Eastern European Social Forum ( in other words the Assembly of Resistances-in abbreviation: AoR) will be held on the first weekend of March 2018 (2-3-4 March) in Hungary. The planned venue of the event would be at the Regatta Leisure Center in Horány near Budapest, which can give shelter for up to 150 people, with all technical facilities for the program – a plenary room and 3-4 additional seminar rooms. Alternative venue is VITTA Hotel, Újpest/Budapest.

The second preparatory meeting of the 3rd CSESF (AoR) was held on December 3, 2017, in Bratislava/Slovakia, (the first was held in Budapest, Kossuth Club in May 2017). The third preparatory meeting of AoR will be here again in Budapest on Friday January 12, 2018. The main organizers of the event are the key players of the “Prague Spring 2 Network”, namely: 1.) Leo Gabriel (Austria), 2.) Hermann Dworczak (Austria), 3.) Tord Björk (Sweden), 4.) Mirek Prokes (Czechia) and 5) Matyas Benyik (Hungary).

The purpose of this 3rd CEESF (AoR) is to shake up and encourage civil society organizations in our CEE region, and we are trying to bring together anti-systemic organizations and progressive people for our common anti-capitalist struggles.

Our AoR is part of WSF 2018 to be held in Salvador de Bahía/Brazil between 13th and 16 March 2018. In the run up to the WSF 2018 – ATTAC Hungary being part of the PS2 Network and the Hungarian Social Forum – will participate in the meeting Europe in Movement, to be held in Barcelona on January, 19th-20th. This is a preparatory meeting for popular organizations and movements in Europe towards the International Assembly that will take place in Caracas, Bolivarian Republic of Venezuela, between February, 27th and March 6th and our comrade – a key environmentalist expert, an economist György Droppa is delegated from Hungary. In this our effort we requested the financial support of the Venezuelan Embassy in Budapest/Hungary as well as the Operative Secretariat of the People`s Assembly.

Budapest, 5th January 2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary Association, Member of PS2 Network and Organizers for the Left (SZAB)

E-mail:benyikmatyas@gmail.com 

Phone: +36302524326

Skype id: mbenyik

Kategória: Nincs kategorizálva | Central and Eastern European Social Forums (CEESFs) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Hajnali tűnődések kommunizmusról és egyebekről -cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeReggel négy óra van egy európai városban, télen. Sötét, csak a képernyő világít. De most fölgyújtom a villanyt, hogy megkeressem a kedves olvasónak szánt, elkésett ádventi idézetet (régi Heiner Müller-interjúból, 1990):

„Ha a kommunista utópiát visszavezetjük a vallásos magvára, akkor nem más, mint halhatatlansághit. A párizsi kommünárok 1871-ben a toronyórákra lőttek. Ez volt a forradalmi impulzus – megállítani az időt: ebben a halhatatlanság vágya rejtőzik. […] Egyénülésről [Vereinzelung] van szó, nem szolidarizálásról. A kapitalizmus tendenciája az egységesülés, amely a technikai átalakulás fölületén rajzolódik ki. Ezt csak kommunista úton lehet megkerülni, az egyénülés (egyéniesülés) révén. Akkor a technikát egyénülésre lehet majd használni, a kapitalizmusban nivelláláshoz vezet. Alapvető tévedés [es ist der allgemeine Grundirrtum], hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus egyénít [vereinzelt], a kapitalizmus uniformizál. A kommunizmus az egyetlen vallás individualistáknak.”[1]

Olvasóm ellenvetései, mondhatni, természetesek. Hiszen mindenki ennek az ellenkezőjét mondja több mint száz éve, s Heiner Müller mintha csak megfordítaná a közhelyet. Vajon.

Annyi bizonyos, hogy az egyéniség romantikus-liberális középpontba állítása, amelyet meg se érintett a menetelő, fegyveres európai tömegmozgalmak kora, meglepő vereséget szenvedett olyan köznapi jelenségektől, mint a divat (amely a sorozatgyártott tömegtermékek gyors eladásának, gyors elavulásának és gyors helyettesítésének, pótlásának a terméke → tömegsajtó, „bulvár” → operett, írógép, fényszedés, illusztrált magazin, mozi → tévé → lemez, cd, dvd, e-book, app → internet, mobil, fényképcsere, instant messaging, social media → automatizálás, robotizáció, génpiszkálás, tömeges fölsőoktatás, tömeges munkanélküliség, spontán-konformista „blog- és videokultúra”). A tekintély összeroncsolódott, de a helyét nem a plurális anarchiák vették át, hanem az egyhangú változatosság (MINDENKI műanyag ásványvizes palackot tart a kezében).

De hát persze „kommunizmusnak” voltaképpen a posztsztálinista rendszereket (1956-1989: 1956-ban volt az SZKP XX. kongresszusa és evvel szoros oksági összefüggésben a magyarországi forradalom és ellenforradalom) nevezik utólag, azaz „a valóságosan létező szocializmus” (reálszoc) különféle változatait. (A rendszer fönnállása alatt nem így hívták, és elsősorban maguk a kommunisták nem.) Heiner Müller az NDK-ban (a szovjet tömb leginkább félreismert tagállamában) élt, tudta, miről beszél. Ezt a harminchárom évet – a hatalmas kiterjedésű szakirodalom ellenére – ma ismeretlennek tekinthetjük, az akkor élt és ma is élő milliók a mai bulvártévé-adásnak hisznek, nem a saját emlékeiknek. 1956-tól 1989-ig a reálszoc rendszerek a terror fokozatos enyhítésén és a stabilitás megőrzésén, a fogyasztás bővítésén és a szolgáltatások javításán dolgozva, fokozatosan föladták az egyenlőség követelményeit és a centralizált tervgazdaságot, bár teljesen soha. Ezek népjóléti államok voltak, nem kommunisták, hanem kispolgárian konformisták, ideológiájuk már nem antikapitalista, hanem Nyugat-ellenes körülbelül abban a szellemben, mint mai utódaiké Kelet-Európában: „az a nagy szabadosság, az a sok néger, az a sok buzi, az a sok balos!… nahát!… elment az eszük jódolgukban!…” Emlékszem jól az 1980-as években a pesti gyűlölködésre a sztrájkoló lengyel munkások ellen, akik „nem akarnak dóóógozni!…” Az NDK és (másképp) Jugoszlávia ragaszkodott a forradalmi-antifasiszta mitológiához, amit a KGST-országok dolgozói végtelenül komikusnak találtak. Az, hogy a „kommunizmus” mint politikai projekt és mint mozgalom már jóval a második világháború előtt elpusztult, azt mindenki tudta – ezért az utóvédharcokat folytató baloldali-ellenzéki fiatalokat ugyanazok utálták (és ugyanúgy és ugyanazért), mint ma.

A reálszoc érdemei főleg konzervatív érdemek: „rend volt”, ahogy öregek ma is mondogatják, „létbiztonság volt”, és igaz, hogy elképesztő, precedens nélküli infrastrukturális és civilizációs fejlődés volt, a korszak kulcsszava az „építés” az ún. „szocializmus” építésétől a csakugyan nagyszabású lakásépítésig, gyárépítésig; ugyancsak példa nélküli volt a kulturális virágzás: könyvkiadás, film, múzeumok, könyvtárak, fölnőttoktatás, népművelés és egyebek – és ekkor született a modern klasszika, a legtöbb kelet-európai nemzetnek ez volt a művelődési virágkora, a magaskultúra (ahogy írtam korábban, a „reálszoc” egyetlen transzcendens eleme) ekkor lett luxusból a társadalom része: csupa polgári eredmény, amelyhez tervező-újraelosztó diktatúra kellett. A diktatúra nélkül (sajnos) ezek még mindig járványokkal küzdő, írástudatlan, asszonyverő államok lettek volna sokáig, mint némelyik „dinamikusan” fejlődő ázsiai ország most is még (bár talán ezt nem hagyja a nép a végtelenségig).

Tehát a „kommunizmus” történelmi paradigmája Kelet-Európában a közvélemény szemében mélyen konzervatív: szigorú, puritán nemi erkölcs, monogámia, szorgalom, munkafegyelem, a fogyasztói hedonizmus és a diffúz érzékiség („a nemi szabadosság”) elutasítása, antimodernista művészeti ízlés, a relativista szkepszis iránti ellenszenv.  Ezeket az – egyébként eredetükben rendkívül vegyes – „szociálkonzervatív” értékítéleteket (amelyek ráadásul a „munkás” és az „egyszerű ember”, a szerény és kötelességtudó „dolgozó” kultuszával párosultak) elutasította és elutasítja a középosztály, amely pl. Magyarországon a szabadság szinonimájának „az utazást” (!) tartja.

(A „reálszoc” végének – „kimenet[el]ének” – megítélésében nem egészen értek egyet Boris Groys és Boris Buden Magyarországon és az egész Duna-medencében is jól ismert, amúgy kitűnő könyveivel.)

A kommunizmus – mint minden prófétai dogma, forradalmi erkölcsi doktrína – természetesen elutasítja az önzést, a sekélyességet, a képmutatást és a konformizmust, de nem konzervatív, hanem fölforgató (s ebben egy az evangéliumokkal, amelyek persze a legradikálisabb tant hirdetik, ami egyáltalán elképzelhető): nem becsüli a munkát, a katonai erőszakot, a házasságot és a „családot”, nem bálványozza a halált, s ami a fő: nem törődik a következményekkel. Jézus nem volt hajlandó arra válaszolni, mi történnék, ha csakugyan mindenki követné: ha az igazságosság helyét átvenné a jóság, a büntetés helyét a bocsánat, a szex helyét a szeretet, a „saját népünk” imádatának a helyét pedig a szellem – a konzervatívok szerint ez semeddig se tartana, s átvennék a hatalmat a tetrarchák, a maffiózók, a Sztálinok, a papok és a bírák.

Magántulajdon (örökség, hozomány, nászajándék, járadékok, letétek, kamatok, végrendeletek, bélyegilletékek, adóbizonylatok, telekkönyvi bejegyzések, viszontbiztosítások, keresztlevelek, házasságlevelek, halotti bizonyítványok, számlakivonatok, illetve hóhér) nélkül nincs család, nincs civilizáció – amire Jézus enerváltan azt feleli: tudom, nem érdekel, nem fontos, hagyjatok békén.

A „kommunizmus” (mint „reálszoc”, azaz a piac és az állami beavatkozás, az egyenlősítő újraelosztás, fogyasztásserkentés, illetve a beruházások és a kihelyezett hitelek védelme, a „takarékosság” között sikeresen lavírozó konzervatív, polgári rezsim – álmarxista terminológiával és forradalmi folklórral) Nyugat-ellenessége folytatódik Kelet-Európában, s ma ismét mind az evangéliumi keresztyénség (a szegénység és a kudarc, a szüzesség és a harcképtelenség kultusza), mind az idézőjel nélküli kommunizmus (megváltás: a munka vége, amint minden proletár leteszi a munkát, egyetemes sztrájk, szőlő és kenyér) „nyugatinak” tetszik. Hippik, punkok, antifák.

Léhűtők. Kasza-kapa-kerülők.

Niggerek. Leszbikusok. Anarchisták. Zsidó komcsik.[2]

A mai kapitalizmus viszont nem akarja megállítani az időt. Azt állítja magáról, hogy a változást, a gyorsulást pártolja.[3] Ez egyrészt merő ideológia: „a piaci alkalmazkodás”, „az élethossziglani tanulás”, „új élethelyzetek kipróbálása”, „rugalmasság” (flexibilitás), magyarán: a munkanélküliség, a prekaritás, a kivándorlás elfogadtatása, ami persze a technikai hatékonyság növekedésének (amely a munkafolyamatok fölgyorsulását okozza csakugyan) a következménye, illetve az, ahogyan a kései kapitalizmus fogadja a digitális korszak élőmunka-helyettesítő fejleményeit. Nem az történik, amit a (nép)jóléti állam sikerei idején (az 1960-as években) mondtak: csökkenni fog a munkaidő, annyira, hogy nem is tudunk majd mit kezdeni a sok sétával, kóborlással, beszélgetéssel, olvasással, Schumann- és Brahms-hallgatással. Ma kevesen dolgoznak nagyon sokat. Ahelyett, hogy sokan dolgoznának nagyon keveset.

A tőke – amint egyszer írtam – kergeti az olcsó munkát körbe-karikába a földgolyón, a munkás pedig szalad a magasabb bérek felé, ellenkező irányba. A munkabér a kapitalizmusban az életet jelenti, ezért rohan mindenki „a munkahelyek” felé – ezt nevezik „migrációnak” – , el a munka és munkahelyek nélküli, összeomlott, vérző társadalmakból. (Ezért az ún. „gazdasági migráns” és a „politikai menekült” megkülönböztetése egyre mesterkéltebb.)

De a szűkülő – mert ilyennek tervezett, akart: ezt követeli ugyanis „a hatékonyság” és a hírhedt mítoszi kiméra, „a versenyképesség” – „munkaerőpiacon” sokkal kevesebb hely van, mint ahányan élni akarnak munkából (mert más nincs: vagy munka, vagy az éhhalál: mindig ez volt a kapitalizmus rendjének a lényege; ezért hajszoltak-űztek át milliókat az óceánon túlra valaha, amikor Anglia és Írország már szűknek bizonyult a technikai fejlődés miatt).

A gépesítés különféle stációi mindig összezsugorították a munkaerő iránti keresletet s evvel a munkásosztály létszámát; ugyanakkor nem zsugoríthatták össze a munkabér iránti keresletet. A munkásosztály (és a szakképzettség, foglalkozás és foglakoztatás nélküli szubproletariátus és prekariátus) politika előtti, diffúz nyomása a burzsoá államokra nehezedik, amelynek vagy át kellett telepíteniük hatalmas populációkat (gyarmatosítás/imperializmus), vagy meg kell akadályozniuk a munkabérkereslet vándorlását (migránsok → migráció → posztfasizmus), amely (más tényezőkkel együtt) szükségessé teszi a szuverenitás átfogalmazását, és amely falakkal zár be és zár ki. [4] Mindenesetre újra megerősíti a klasszikus politikai filozófia (egyik utolsó nagy képviselője: Rousseau) maximáját, amely a szuverenitásfogalom középpontjába a terület fölötti kontrollt állítja, amelyhez képest a populáció (illetve a lakosság fölötti kontroll) másodlagos, de ennek a kettőnek a metszete az állampolgárság, s e kettő mindig feszültségben van egymással. (Ez látható a területi kontrollra támasztott ideológiai – dinasztikus, nemzeti, „történelmi”, vallásfelekezeti, politikai rezsimjellegű, erkölcsi – igények és igényjogosultságok állandó csatájában.)

Ennek az elismerése hozza létre a „rettenetes közösséget”, amely tiltakozik a jogok megsértése ellen, amivel elismeri azokat a jogokat, amelyeket az a világ hozott létre, amely ellen a lázadó „rettenetes közösség” küzd. [5] Vagy képzel küzdeni.

Politikai-filozófiai tekintetben a kommunizmus („a kommunizmus utópiája”, mondanák önök) a szuverenitást deterritorializálja, elszakítja a területtől, visszacsatolja a populációhoz, amely ebben az esetben a teljes emberiség, beleértve a halottakat és a megszületendőket (és talán a fikciók – eposzok, regények, elbeszélések, drámák, népmesék – hőseit is). Mert ha nem a teljes, fölszabadult emberiség az alany, akkor a populációk fölötti (biopolitikai) kontroll valamiféle fasizmust jelent, amely – mint mindig – a kommunizmus egyenes ellenkezője (ez is a voltaképpeni értelme, nem pusztán az „antidemokratizmus” meg „diktatúra”, amelyek jellemzők, de nem elég specifikusak: ilyen vonásaik nem fasiszta, hanem például szocialista rendeknek és rendképzeteknek is vannak).

Megszünteti ez a szuverenitást?

Szerintem nem.

De minden bizonnyal megszünteti mindazokat az identitásokat, amelyek területi szuverenitás nélkül elképzelhetetlenek. És nem alkotja meg, szétalkotja, visszaalkotja (décréation) a populációk fölötti biopolitikai kontrollt (ez nem azonos a nem teremtett teremtő, the uncreated creator régi teológiai problémájával), ennyiben a rossz Teremtés visszavonása.

A „népszuverenitás” talán csakugyan képtelenség, de talán csak paradoxon, ami nem ugyanaz. Hiszen ez nem más, mint az objektum-szubjektum azonosság régi forradalmi (azaz dialektikus) antiteológiája, a megváltás elvetése a realizálása árán (hegeli nyelven: a pozitivitás elutasítása). Egyszerűsítve: a hatalom elutasítása, egyetemes engedelmesség uralom nélkül.

A „reálszoc” maga volt a pozitivitás (intézményesség, tradíció, tekintély, illemmé-életszabállyá varázsolt morál „a legfölső fokon”), építés és „épületesség” (ami edifying, erbaulich, édificateur, az esperes úr és a népművelő pozitív, tanulságos modora). Produktív tévút.

És amit történetileg „kommunistának” érzünk: a produktív tévút pozitivitásának mint utópiának a fölfogását, a belőle következő produktivizmust, fanatizmust, hősiességet, mártíromságot, kegyetlenséget és rideg prózát. A jelenség iszonyatos históriai nagysága – a legnagyobb nagyság, amit ismerünk az egyházon kívül – se rejtheti el előlünk, hogy a Mozgalom, a Párt, féltében a népszuverenitás paradoxiájától, immár képtelen volt megérteni a saját forradalmát, annyira se, mint a sans-culotte-ok a magukét. [6]

Tehát…

[1] – Heiner Müller: „Für alle reicht es nicht”. Texte zum Kapitalismus, szerk. Helen Müller, Clemens Pornschlegel, Brigitte Maria Mayer, Berlin: Suhrkamp, 2017, 244-245. Már hozzáférhető a nagy költő és drámaíró műveinek összkiadása is: Werke 1-12: Gesamte Werkausgabe, s. a. r. Frank Hörnigk, Kristin Schulz, Berlin: Suhrkamp, 2008―. Evvel szemben lásd: Jodi Dean: Crowds and Party, London: Verso, 2016. (Vö. evvel is még: Jodi Dean: The Communist Horizon, London: Verso, 2012.)

[2] – Ám nemcsak a forradalom – a „permanens forradalom” fogalma már Saint-Justnél és Robespierre-nél is megjelenik, akárcsak a „tisztogatás” (mint a Terror értelme) fogalma – felejtése (mint „bohózat”) lehetséges, hanem a folyamatos átalakítása is. A bolsevik forradalom „nihilista” keménysége, durvasága, hidegsége, ipari és katonai „pozitivizmusa”, a hősiesség, az aszkézis és „a harc” bálványozása férfias. Egy kitűnő új könyv 1968-at mint a maszkulinizáló 1917 feminizáló pendant-ját jellemzi, ami a ’68-ra rakódó sok millió megatonnás rágalomréteg alatt is 1968-at nem 1917 bohózati ismétlésének, hanem dialektikus folytatásának-ellentétének tekinti. (Vö. Bini Adamczak: Beziehungsweise Revolution. 1917, 1968 und kommende, Berlin: Suhrkamp, 2017.)

[3] – Ennek a szociológiáját lásd itt: Hartmut Rosa: Beschleunigung. Die Veränderung der Zeitstrukturen in der Moderne [2005], 10. kiad., Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2014, kül. 256-310. Vö. Hartmut Rosa: Weltbeziehungen im Zeitalter der Beschleunigung. Umrisse einer neuen Gesellschaftskritik,  2. kiad., Berlin: Suhrkamp, 2013, kül. 269-323.

[4] – Lásd: Wendy Brown: Walled States, Waning Sovereignty, 2. kiad., New York: Zone Books, 2017. (Sajnos ezt a kitűnő könyvet nincs terem ismertetni.) A szuverenitásról a következő definíciókat adja: 1. a szuverenitás az abszolút hatalom és a politikai szabadság neve. 2. A szuverenitás rendet hoz létre alárendeltség, és szabadságot autonómia révén. 3. A szuverenitásnak nincs belső lényege, autonómiát, jelenlétet [self-presence] és önállóságot [self-sufficiency] jelent. 4. A szuverenitás belső hierarchiát és külső anarchiát teremt. 5. A szuverenitás a jog uralmának és szolgáltatásának [rule and jurisdiction of law] a jele. 6. A szuverenitás egyszerre alkotott és alkotó [generated and generative], ontológiailag a priori, előföltételezett, őseredeti, Jean Bodin szerint nem átruházható. 7. A szuverenitás fogalmában teológiai jellegű a politikum autonómiájának artikulálása a szuverenitás által. (I. m., 65-66.)

[5] – „Elle critique la violation d’un droit, la met en lumière, la porte à l’attention. Mais qui a établi (et violé) ce droit? Le monde auquel elle refuse d’appartenir. Et à quelle attention destine-t-elle son discours? À l’attention du monde qu’elle nie. Que désire donc la communauté terrible? L’amélioration de l’état des choses existant. Et que désire le monde? La même chose.” Tiqqun: „Thèses sur la communauté terrible” I, §12, in: Tout a failli, vive le communisme! Párizs: La Fabrique, 2009, 353.

[6] – Vö. a téma kifejtésével a „tulajdon” fogalmából: TGM: „A kommunizmus az állítás mint a tagadás tagadása”, in: Elidegenedés és emancipáció. Karl Marx és a Gazdasági-filozófiai kéziratok, szerk. Fülöp Nóra é. m. [Társadalomelméleti Kollégium, Corvinus Egyetem], Bp.: L’Harmattan, 2016, 59-73. A nem rossz, de kissé elavult régi magyar fordítás helyett ezt a kommentált, a kritikai kiadás alapján készült szövegváltozatot ajánlom: Karl Marx: Ökonomisch-philosophische Manuskripte. Kommentar von Michael Quante, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2009, kül. I [V], xxv, 92skk. Ld. még két írásomat erről: G. M. Tamás: „Le communisme sur les ruines du socialisme”, in: L’Idéée du communisme, II, szerk. Alain Badiou, Slavoj Žižek, Párizs: Lignes, 2011, 267-294 (más nyelveken is); G. M. Tamás: „Une promesse de bonheur: Philosophy as the Antecedent of the Nether World of Communism”, in: Really Useful Knowledge, a WHW kiállításának katalógusa, szerk. Mafalda Rodríguez, Mabel Tapia, Madrid: Museo Nacional Reina Sofía, 2014, 215-231.

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Hajnali tűnődések kommunizmusról és egyebekről -cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Mit kell tudni a 3. Közép-és Kelet-európai Szociális Fórumról, vagy más néven az Ellenállások Közgyűléséről (AoR)?

Előzmények

A Montreálban 2016. augusztus közepén hat napon át lezajlott Szociális Világfórum (SZVF) egyúttal a mozgalom 15 éves jubileumát is jelentette. Amint ismeretes a SZVF 2001.évi Porto Alegrében (Brazília) megrendezett első találkozóját követően a világfórumot a fejlett Északon első alkalommal rendezték meg. A másfél évtizedes múltra visszatekintő globális fórum-történet első évei dinamikus fellendülésről tanúskodtak, amikor a gombamód szaporodó kontinentális, regionális és lokális fórumok boldog tanúi lehettünk, benne az európai és a nemzeti szociális mozgalmak látványosan fellendülő tevékenységével. Különösen sikeres és sokáig emlékezetes marad a szociális fórummozgalmak világméretű tüntetése 2003. február 15-én az iraki háború tervezett megindítása ellen, amikor világszerte több mint 10 millióan vonultak az utcára, köztük Budapesten is mintegy 80 ezren.

A 2000-es évek közepétől azonban a szociális fórummozgalmak dinamizmusa érezhetően megtört, egyes régiókban pl. Európában a mozgalom válságának a jelei kezdtek feltűnni. A nemzeti és a lokális fórumok ugyan itt-ott még fel-fel éledtek, de a 2010-es évekre már általában is a kihalás jelei mutatkoztak. 2012-ben Firenzében az ESZF 10 éves jubileumi tanácskozása már csak egy nosztalgikus aktivista-összejövetel képét mutatta. Mára csak bizonyos helyeken és jelentősen átalakult formákban léteznek még szociális fórumok. Utóbbiakra példaként említhető a főleg a centrum országok mozgalmait tömörítő európai AlterSummit (AS), vagy a régiónkban a Közép- és Kelet-európai Szociális Fórum (KKESZF). A fenti trendeket látva megállapítható, hogy a SZVF -et sem kerülte el a hanyatlás szele.

Montreálban a szervezők szerint ugyan kb. 35 ezren vettek részt több mint 1.200 különböző önszerveződő eseményen, a klímavédelmi, a nőmozgalmi aktivistákon keresztül az antirasszista, a szakszervezeti és egyéb ügyeket felvállaló mozgalmárokig, de a résztvevők száma jelentősen elmaradt a betervezett 50 ezer főtől, amelynek fő okát a a szervezők a fejlődő országokból (zömében a Kongói Demokratikus Köztáraságból, Marokkóból, Iránból, Nigériából, Haitiből és Nepálból) származó küldöttek vízumkérelmeinek az elutasításában vélték felfedezni. Az első napon, a Montreál belvárosában tartott nyitó felvonuláson is csak alig 3 ezren voltak jelen. Érdemes emlékeztetni arra is, hogy 2001-ben a davosi világgazdasági fórum ellenrendezvényeként megtartott első világfórumon Brazíliában 200 ezer résztvevőt regisztráltak.

A legutóbbi globális fórum (Montreal) is – hasonlóképpen a korábbi SZVF-khez – több párhuzamosan szervezett kisebb tanácskozásból állt össze ahelyett, hogy létrejöttek volna az egymást erősítő, jól szervezett globális hálózatok. Legnagyobb érdeklődést is csupán néhány „globális sztár” (mint pl. Naomi Klein) fellépése váltott ki.

A SZVF Nemzetközi Tanácsa (NT) 2017. január 21-én Porto Alegre-ben értékelte a montreáli szociális világfórumot és figyelemre méltó globális szolidaritási felhívást tett közzé. Az emberi jogok védelmében, a háborúk beszüntetése érdekében, a neoliberális támadás és a szélsőségek előretörése elleni küzdelem jegyében az „Ellenállások Szociális Fórumát” (AoR) hirdette meg, amelynek keretében globális szinten béketüntetéseket javasol tartani és a társadalmi igazságosság megteremtése érdekében mozgósít. „Lehetséges, szükséges és sürgős egy másfajta világ!” – áll a felhívásban.

Az AoR alapvetően a SZVF-folyamaton belül szeretne olyan nyitott teret létrehozni, amely sokkal szorosabban kapcsolódik a társadalmi ellenálláshoz és a napi küzdelmet folytató mozgalmakhoz. Egy állandó közgyűlésről lenne szó, amely a folyamatban lévő különböző küzdelmeket veszi számba és lehetőséget teremt ezek összekapcsolására. Teret és megszólalási lehetőséget biztosít a mozgalmak számára a SZVF-folyamaton és azok rendezvényein belül a tapasztalatok, a jó gyakorlatok elterjesztése, megosztásának elősegítése és a kollektív hasznosításuk érdekében. Témák szerint és földrajzilag is feltérképezik a folyamatban lévő napi küzdelmeket és a mozgósításokat. A helyi harcoktól és ellenállási akcióktól kezdve a mozgalmak globális stratégiáinak megalkotásáig nyújtanak majd egymásnak segítséget. Végsősoron az AoR a célok, a stratégiák és az akciók összehangolásán keresztül a küzdelmek konvergenciáját kívánja megvalósítani.

Az AoR-t néhány nagyobb szervezet kezdeményezte, mivel a szociális fórumok rendezvényei közötti időszakokban jelentős üresjáratokat (már-már semmittevést) tapasztaltunk. Dakari VSZF óta a közgyűlések helyi jellegűek maradtak, vagyis azokat növekvő mértékben főleg a SZVF lokális szervezői rendezték. Következésképpen az egyik fórum a másiktól már „elszakadt”, és a közgyűléseket fokozatosan „tematikus konvergencia”-folyamatok helyettesítették, ahol a záró közgyűlés gyakran a közgyűlések közgyűlésévé vált, amelynek eredményeit, akcióit és felvállalt stratégiai célkitűzéseit a későbbi fórumok nem aktualizálták és nem is hasznosították. Különösen hiányzott a közösen meghatározott nyomkövetési szakasz, vagyis az utómunka.

Ennek a gondnak az orvoslására az AoR célkitűzése egy új, állandó folyamat elindítása, amely lehetővé teszi a stratégiák és az akciók egyik fórum rendezvénytől a következő fórumig történő nyomon követését. A nyomon követés mechanizmusait a továbbiakban még meg kell határozni, de az AoR kezdeményezői úgy vélik, hogy az alulról szerveződő mozgalmak kezdeti és folyamatos bevonásával a közgyűlés sokkal inkább képes lesz majd globális szinten elősegíteni a stratégiák közös kialakítását és végrehajtását. Lényegében ez a megközelítés teszi lehetővé, hogy a SZVF-folyamat jobban elköteleződjék a közös akciók mellett és reagáljon a SZVF-fel szembeni egyik legsúlyosabb kritikára is.

A SZVF keretében a Küzdelmek Állandó Közgyűlésének (PAS) első globális tanácskozására 2018. március 16-án kerül sor Salvador de Bahía-ban (Brazíliában). A kérdőív angolul itt:

https://docs.google.com/spreadsheets/d/14I_Q15mKPjN0CMiLeB6coaSegnJmGdlTmr6QKmg5gvc/edit#

A SZVF és a részét képező regionális, illetve nemzeti fórumok mintegy egy évtizede kifulladóban, vagy megszűnőben vannak. Különösen szembetűnő számunkra az Európai Szociális Fórum (ESZF) elhalása, illetve helyette újabb szubregionális fórumok vagy mozgalmak életre keltése. Utóbbiak közé tartoznak: az Alternatív Csúcstalálkozók, illetve a Közép- és Kelet-Európai Szociális Fórumok, valamint Jorgosz Varufakisz DiEM25 mozgalma.

Közép- és Kelet-Európai Szociális Fórumok (KKESZF)

A régió félperiférikus, illetve periferikus helyzete az ESZF-ben a kezdetektől fogva markánsan jelen volt, mind a tematikákban, mind az előadók és az aktivisták alulreprezentáltan vettek részt. A magországok különféle színezetű baloldali pártjai – a SZVF Charta alapelveit kijátszva, civil szervezetek mögé bújva – illetve Nyugat-Európa nagy szakszervezeti konföderációi, továbbá nem-kormányzati szervezetei dominálták az eddigi folyamatokat, illetve a szociális mozgalmakat. A centrummal szemben fogalmazódott meg már 2005. derekán, hogy Közép- és Kelet-Európa sajátos, hasonló történelmi tapasztalatai, illetve marginális (alulreprezentált) helyzete a SZVF-ben és az ESZF-ben szükségessé teszik KKESZF rendezését, ahol a radikálisabb, elsősorban a térségből jövő előadók és aktivisták legyenek többségében jelen. 2005-ben a törekvéseinket Elisabeth Gauthier (FKP) és Christoph Ventura (francia ATTAC) megfúrták, akkor ez az elképzelés túl korai volt.

Az ESZF halódása, pontosabban szólva megszűnése után a Prágai Tavasz 2 Hálózat erőfeszítései nyomán került sor 2013. május 2-5. között Bécsben az 1. KKESZF-re „Lázadás a periférián?” címmel. Az 1. KKESZF záródokumentuma a SZVF antikapitalista irányvonalához csatlakozott. Farkas Péter 2013. május 14.-i lényeglátó elemzése szerint” Az európai fejlett centrum országainak civilmozgalmaiban [azonban] még mindig erősek a kapitalizmus megjavíthatóságában, a jóléti állam visszahozásának illúziójában élő erők, közülük többen elvetik a SZVF antikapitalista vonalát, bár a válság hatására Nyugat-Európában is van némi radikalizálódás.”

Az ESZF elhalása miatt a nyugati civilmozgások középpontjává az un. Alternatív Csúcsértekezletek (ACS) váltak, amelyek – érthetően – a nagy európai szakszervezeti szövetségek és a baloldali pártok (elsősorban az Európai Balpárt) felé nyitottak. Nincs szó meghasonlásról, a kelet-európai civilek az ACS folyamatban is részt vesznek, de a KKESZF megalakulása mégis térségünk civilmozgalmainak egyfajta radikálisabb irányvonalát testesíti meg.

A 2. KKESZF kezdeményezői kb. Egy évvel ezelőtt főleg lengyel barátaink, nevezetesen Monika Karbowska és Ewa Groszewska voltak orosz finanszírozással támogatva. Az antikapitalista fórumra 2016. március 11-13. között Wroclawban került sor, 12 országból mintegy 100-130 résztvevővel. A fórum kifejezett célja nemcsak Közép -és Kelet-Európa (KKE) félperifériás helyzetének bemutatása volt, hanem a többi perifériás ország mozgalmaival szorosabb együttműködés kialakítása és a szolidaritás szálainak erősítése.

Elképzelésünk szerint a 3. Közép- és Kelet-európai Szociális Fórum (KKESZF) 2018. március első hétvégéjén (március 4-5.-én) kerül megrendezésre Magyarországon. Az esemény tervezett helyszíne Horányban a Regatta Szabadidő Központban lenne, amely alkalmas kb. 150 fő elszállásolására, a programok technikai lebonyolítására – plenáris teremmel és szemináriumokhoz alkalmas 3-4 további teremmel. Alternatív heyszín: VITTA Hotel, Újpest.

2017. december 3.-án került sor Pozsonyban a 3. KKESZF második előkészítő megbeszélésére (az elsőt Budapesten, a Kossuth Klubban tartottuk meg 2017. májusában). A harmadik előkészítő megbeszélés ismét itt lesz Budapesten 2018 január 12.-én (pénteken). Az esemény fő szervezői a “Prague Spring 2 Network” kulcsszemélyei, nevezetesen: 1.) Leo Gabriel (Ausztria), 2.) Hermann Dworczak (Ausztria), 3.) Tord Björk (Svédo.), 4.) Mirek Prokes (Cseho.) és 5.) alulírott.

Az elindítandó vita célja, hogy felrázza és cselekvésre ösztönözze régiónk civil szervezeteit, idehaza is megpróbáljuk egybe terelni a rendszerkritikus, haladó gondolkodású embereket. Ez  a törekvés egybevág mind a MEBAL, mind a SZAB ilyen irányú elkötelezettségével.

Alapvető dilemmák és gondok a 3. KKESZF-el (AoR-ral)

Sajnos a pozsonyi előkészítő találkozó is gyengécskére sikeredett, összesen 6-an voltunk jelen: Hermann Dworczak, Alexander Muth, Helga Sulejman (osztrákok) Mirek Prokes (cseh), Michal Andrej Molnar (szlovák) és én.

Egyelőre semmi pénzügyi fedezet nincs, de a  3. KKESZ Fórumra történő mozgósítás is nagyon akadozik. Döntő fontosságúnak ítélem a következő, Budapesten és részben Horányba tervezett előkészítő megbeszélést 2018. január 12.-én (pénteken). Ezen a megbeszélésen következő kérdéseket kell(ene) tisztázni:

1.) Lesz-e, kitől és mennyi pénzügyi támogatás? A Transform és a Rosa Luxemburg eddig semmit nem ígért. Hermann Dworczak vállalta, hogy felkeresi Walter Baiert, a Transform Hálózat vezetőjét és pénzt kunyerál. A finanszírozási igény minimum 5 ezer EURO lenne (2,5 napra kaja és szállás Horányban, tolmácsolás nélkül). A munkanyelv angol.

2.) Hány országból és hány résztvevőre számíthatunk? A mostani helyzet szerint úgy látom, hogy max. 10 országból max 50-60 fő jöhet. Hermannék persze optimisták és 150-160 fő résztvevőre gondolnak.

3.) Ha nem sikerül széles körben mozgósítani és a finanszírozási háttér sem lesz megoldva, vagy nagyon kevés lesz (pl. 2 ezer EURO), akkor lehet, hogy egy napos Fórumot lehetne csak szervezni kizárólag Budapesten (a Kossuth Klub-ban, vagy a VITTA Hotelben?).

4.) Mi legyen a szlogenünk? Mi a várható cselekvési kimenetele a KKESZF-nek? Van  egy viszonylag elfogadható Kiáltvány szövegünk is, szerintem az egy jó alap.

https://hu.mebal.eu/szocialis-vilagforum-a-kapitalizmus-alternativaja-kiindulopontkent-egy-vitahoz/

5.) Nem lennék ellene, hogy jövő év elején, úgy kb. január 6-7. körül tartsunk egy magyar előkészítő megbeszélést, de sajnos attól tartok addig több kérdés nem lesz még világos (pl. a finanszírozás, résztvevők száma, stb.)

Budapest, 2017. december 29.

Benyik Mátyás

Kategória: Nincs kategorizálva | Mit kell tudni a 3. Közép-és Kelet-európai Szociális Fórumról, vagy más néven az Ellenállások Közgyűléséről (AoR)? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A szégyen – cikk a HVG-ből

Az ATTAC Magyarország alelnökeEgyüttműködni a Jobbikkal: a magyar cigányság végső elárulása.

Két megrendítő interjút olvastam a magyarországi cigányság két vezető alakjával, Setét Jenővel és Orsós Jánossal (Heller Ágnes sem szégyelli magát; Ilyen kasztrendszer Indiában sincs).

Keserű szemrehányást tesznek mindketten a magyarországi ellenzéki értelmiségnek, amelyet eddig a szövetségesüknek tudtak, mert képes volt a Jobbikkal való szövetséget mérlegelni, holott tudhatná, mi történt a romákkal az utóbbi évtizedben (azelőtt se sok jó), s azt is, hogy mi volt ebben a szélsőjobboldal s benne a Jobbik szerepe. (Bár a többi irányzat is megéri a pénzét.)

Én személy szerint többé-kevésbé ártatlan vagyok a dologban, írtam is a Jobbikkal való együttműködés ellen, de sajnos nem elég jól. Egyszerűen meg se említettem éppen ezt, a leglényegesebb elemet: hogy mit élt és él át a magyarországi cigányság. Ennek nem a Jobbik „az oka”, hanem az egész szisztéma – a fajgyűlölő kései kapitalizmus, és ennek a különösen alávaló kelet-európai változata –, de a szélsőjobboldal: a MIÉP, a Jobbik, a Magyar Gárda, a Betyársereg és a többi szimbolikusan is nyilvánvalóvá tette, miről van itt szó. Aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni.

Ugyanott az egyik legnagyobb magyar és európai író könnyedén kijelenti, hogy egyenlőségen alapuló társadalmat nem lehet „fölépíteni”, mert az emberek szeretik a tulajdont, és mindenki többet akar birtokolni, mint mindenki más. Ilyen az emberi természet – véli szerző. Szerző korábban mondhatta volna, hogy a jobbágyság vagy a rabszolgaság is természetes (mondták is sokan hajdanán), mert az emberek nem szeretnek fizetni mások munkájáért, és idegesíti őket, ha alárendeltjeik feleselnek. Bizonyos primitív elemek pedig csak testi munkára jók, a türelmes, alacsony homlokú együgyűek. Így beszéltek eleink. Nem lesz demokratikus kultúra, mondja szerző, ameddig nem lesz magyar polgárság, „nemzeti burzsoázia” – márpedig a demokratikus kultúra fölszámolja a kiváltságokat, és a demokrácia megkülönböztető vonása bizonyos (arisztokratikus vagy elitárius) liberális társadalmakkal szemben (amelyek egyike maga is, csak ugyebár nem arisztokratikus, hanem demokratikus) éppen az egyenlőség, beleértve az anyagi, szociális és kulturális egyenlőséget is, amelyet többnyire a nemzeti és nemzetközi burzsoázia szigorú megadóztatásával szoktak elérni.

(Mellesleg még ha föltételeznők is, hogy „a birtoklás vágya” természetes ösztön – aligha az –, szerző nyilván tudja, hogy az egyetemes hagyomány szerint az erény természetes hajlandóságaink visszaszorítása: kordában tartjuk vágyainkat és szükségleteinket, például nem igyekszünk szexuális viszonyt létesíteni minden szemrevaló alannyal, megosztjuk javainkat másokkal, henyélés helyett gondos írói munkát végzünk – a hajlam nem érv, föltéve persze, hogy célunk az erény, és nem a bűn. Áldozatot hozni mindennapos és elkerülhetetlen dolog: nem nagy ügy. És nem „aszkézis”, amint szerző állítja.)

Így például a burzsoázia által a proletariátustól (és a fogyasztóktól) elvont érték egy részét a demokratikus állam elvonja a burzsoáziától, s a maga doktrinér-mesterkélt módján újraosztja a rászorulóknak, hogy kihúzza őket a bajból. Ezt épp úgy ellenzik az olyan kifinomult, szubtilis konzervatív tekintélyek, mint szerző, valamint a csöppet se kifinomult neonáci rohamosztagosok és „nemzeti elkötelezettségű” jobboldali államférfiak és/vagy művelt, bülbülszavú lelkipásztorok.

Egyebekben nézeteik persze eltérnek.

Az én nézeteim is eltérnek Evo Morales és Álvaro García Linera nézeteitől, de abban nem, hogy a demokratikus állam föladata az etnikailag elkülönített, nyomorgó és megvetett populációk megsegítése és egyenlő méltóságuk elismerése, beleértve a büszkeségüket, és beleértve annak a súlyos erkölcsi adósságnak az elismerését, amellyel tartozunk nekik a szenvedéseik miatt.

Ezekben a szenvedésekben bűnrészesek vagyunk, én is, te is, ő is.

És roppantul feszélyez, hogy az Orbán-rezsim és az egész magyarországi jobboldal rossz szellemének, Boross Péter szkv. miniszterelnök úrnak sajnos igaza van a fő-fő kormányszócső hasábjain, amidőn azt mondja: „megszólalnak semmihez sem értő filozófusok, írók, a köpönyeget fordító televíziókban a levitézlett, hiteltelenné vált médiaszemélyiségek. Kiderült: még arra is képesek lennének, hogy az eddig zsidózó, cigányozó, vagdalkozó, most pedig hozzájuk dörgölőző szélsőjobboldali párttal is összeadják magukat, csak hogy el tudják söpörni a gyűlölt konzervatív kormánykoalíciót.” A rossz szándék tapintható, de – ahogy mondani szokás – van benne valami. Nem mintha a volt konzervatív miniszterelnöknek, Horthy korábbi újratemettetőjének komoly tartalmi kifogásai lettek volna Csurka István, hogy is mondjam csak, állambölcseleti nézeteivel szemben. De igaza van: tőle nem lenne olyan groteszk a Magyar Gárdával szövetkezni, mint némely liberálisoktól.

A valamennyiünk által – ha másképp nem, hát passzivitásunk és meghunyászkodásunk révén – fönntartott magyar állam furfangos módszerekkel nyomja a romák arcát a sárba, kényszeríti őket éhezésre-fázásra, zárja el őket a testi élvezetektől és a szellemi tudástól. Aki ennek a politikának a cinkosa, az szégyellheti magát. (És ugyan ki nem az?)

És meg kell értenünk, amint Setét Jenő és Orsós János megértette velem, hogy a szélsőjobboldalnak a szokásos fajüldöző rutint fenyegetésekkel, bántalmazásokkal, ijesztgetéssel, szimbolikus és fizikai erőszakkal tetéző gyalázatos közelmúltja nem elfelejthető, nem megbocsátható, nem törölhető, ameddig jelen van a megbántott cigányság traumatizált, fölhorzsolt lelkében. Azt csak a romák mondhatják majd egyszer: a viszonyok annyira megjavultak, hogy elérkezett a kiengesztelődés pillanata. De nem mi, akik nem voltunk és nem vagyunk ezeknek a borzalmaknak az elszenvedői, és nem most – nem korábban, mint a romák. Nekünk ehhöz nincs jogunk. Nekünk, fehéreknek. Ezt majd a romák mondhatják: ha lesz egyenlőség, befogadás, szeretet, jólét és béke.

De mi nem.

Pillanatig se kételkedem benne, hogy a Jobbikkal való együttműködés indítványozói nem akarnak kiegyezni a rasszizmussal, és szándékaik általánosságban a lehető legjobbak. Kitűnő emberekről van szó, akik ebben tévednek – bár látható, hogy napjaink legerősebb indulata, az egyenlőtlenség szenvedélye átragadt rájuk. Ez lett a sztálinista és posztsztálinista diktatúra iránti jogos utálatból: nem a szabadság és egyenlőség szeretete, hanem a félelem attól, hogy a nemes szabadságszeretet eltorzulhat és parancsuralommá fajulhat (elvégre ez a „liberális antikommunizmus” tartalma, egyszerűen összefoglalva). S ezért nem az elfajulás, hanem az egyenlőség válik –  észrevétlenül – legyőzendő ellenséggé. Így nehéz védeni a szenvedőket. Mint látjuk, nem is nagyon lehet.

Ahogyan a #MeToo ügyben mondta egy angol értelmiségi nő: eljött a pillanat, hogy a férfiak egy kicsit hallgassanak és figyeljenek. A cigánykérdésben is eljött a pillanat, hogy mi, akik nem vagyunk romák, hallgassunk el és figyeljünk. Figyeljünk azokra a roma testvéreinkre, akik még szóhoz jutnak.

És közben szégyelljük magunkat.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20171227_A_szegyen

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A szégyen – cikk a HVG-ből bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva