ATTAC Sajtónyilatkozata – a Vajnai Attilát ért rendőrségi atrocitás kapcsán

ATTAC Sajtó/MTI Nyilatkozat

Ma délelőtt 11 óra tájban Vajnai Attila, az Európai Baloldal Munkáspárt 2006 elnöke és párja, Noé Krisztina meglepetéssel látta, hogy Budapesten, a Klauzál téren a volt gettó közepén egy kereskedő férfi Hitler képet árul. Vajnai felszólította az illetőt, hogy hagyjon fel ezzel, de nem volt hajlandó megtenni. Erre felhívta a rendőrséget, hogy jöjjenek ki, de ezt megtagadták mivel szerintük ezt nyugodtan lehet, ez nem bűncselekmény. Vajnai közölte, hogy akkor ő felfesti a falra, hogy „No Nazism!”. Erre már kijöttek a rendőrök és Vajnait leteperték, megtépték a ruháját, eltörték a szemüvegét és megbilincselték. Most 4 rendőr között ül megbilincselve, várja a mentőt.

Tiltakozunk a Rendőrség eljárása ellen! Felháborító, hogy Magyarországon szabadon árulhatják Hitler képét, miközben aki fellép ez ellen azt bűnözőként kezelik, leteperik, bilincsbe verik. Ez a mai hatalom fasizmushoz való viszonyának újabb bizonyítéka.

Benyik Mátyás, elnök

ATTAC Magyarország Egyesület

English translation
Today at 11 o’clock Vajnai Attila, President of the European Left Labor Party 2006 and his partner Krisztina Noé were surprised to see that in Budapest in the middle of the Ghetto on Klauzál Square a man sells pictures of Hitler. Vajnai called on the person to stop it, but he refused to do so. Vajnai called the police to come and intervene, but the Police refused it, because they thought it was not a crime, and the person can continue his activity. Vajnai told the Police on the phone that he was going to write on the sidewalk “Stop Nazism!”. Having heard that the Police came out immediately, and Vajnai was hit down to the ground, his clothes torn, his glasses broken and he was handcuffed. Now he is sitting between 4 policemen, waiting for the ambulance car.
 
We are protesting against the Police atrocity! It is outrageous that in Hungary Hitler`s pictures can freely sold, while those who are against it are treated as criminals, hit to the ground, handcuffed. This is another proof of the relationship of today’s power to Fascism.
Kategória: Nincs kategorizálva | ATTAC Sajtónyilatkozata – a Vajnai Attilát ért rendőrségi atrocitás kapcsán bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Krausz Tamás: Az „összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet egy bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (titkos)rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek tevékenysége világszerte nap, mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok „kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az „összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán ölt véres formát.

Az „összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos).

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s kifürkészésük is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem „tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, melyet szerzőik neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés, mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai” fogalmával írtak le az orosz történészek. „Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján. A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek, anarchisták stb./ vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer „tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz „párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is, vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban „dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé. Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt „családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia. Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett. Az orosz szociáldemokraták „bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer „megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi „káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és „modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására). Leninnek még a Mi a teendő c. korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az „összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron „el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő. De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól), ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új „proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A „tömegek ellenőrzése”, amelyet Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság, a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés, mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét „politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus „hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló „politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a „hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nem csak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult „birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre „kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében. A konspiráció rutinná vált . Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a „szocializmus egy országban” praxis életképes alternatívának bizonyult, melyben a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik, ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze az a kérdés, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

  Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a „proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a „proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni. Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már potenciálisan az is ellenségnek számított, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni „bizalmatlanság” csak úgy volt „jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való „hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalább is objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, amelyben állandóan attól szenvedett, hogy nem látta pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás, majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság „rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban „megfáradt” része maga is permanensen követelte – a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.. Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932-33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – a gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé „stilizálódott”. A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a „rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. „Zavarják a szovjet munkát.” E „rosszindulatú” és „ellenséges”, az új problémákat „nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói, mint „ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag „összeesküvéssekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az „objektív” tényezőket, amelyekből „logikusan” fakadt egy kiterjedt „összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg c. elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. utitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. Még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel „elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta „nemzedékváltásról”  elmélkedett, amelynek során „a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára „meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is. Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – „mitikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is). A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi őrhajó konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. „Igen, ők mind ültek. – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk…Nem támogattak bennünket…Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalább is ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a „fő bűnről”, az „összeesküvőkről” és „összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a „bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire „bejelentés” érkezett. Például jellemző eset, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia „nem összeesküvő”. Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov-Sztálin levelezés (és viszony), melyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen „összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az „összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek „összeesküvők”. S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. „Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: „A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.” Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék..

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, „beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam), amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig-a hatvanas évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az „aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak „összeesküvéstörténeti” megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937-38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az „összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami „ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hőség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben „örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra, mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának…Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottságot és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni. A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy kevés, de jól szervezett odaadó emberek csoportja „bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen „kevés ember” tönkre is teheti a „szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a „káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a „nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hőséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. A történelem „frakciótörténeti” oldala egy tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a „központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymás kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy „összeesküvések” Sztálin által kialakított „tervének” megfelelően értelmeződtek.

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerőség látszata mindennél fontosabb volt, de csak látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a „párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában sem nem mensevik, sem nem bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarja a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakul. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hőséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként „megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Deweybizottság előtt és másutt, főként a Buketyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását: „Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek „összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a „koncepciókat”ő Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül élés és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a „fő bűnös (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy „idegen”, „befurakodott elem”, „juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a „koncepció, aki néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánított véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig ő mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikálták még a 20-as években.

Nem abszurd ez a kép, csak 1927-1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét, főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak „sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy „összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó. Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz.M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta.. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűneset egy „jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés „keletkezett” Kamenyev és Zinovjev Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, „árulásuk” között.

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalább is az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. Ugyanis a 20-as évek történetírói még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát „besorolta” „a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázhatók. Sőt, mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta „bűntörténetté” formálták át. E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival,  szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.

A szovjet történelem kriminalizálása végképpen megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává vagy még stílszerűbb szó, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és „tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedett. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan az által is elmélyült, hogy a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll az – politikai álláspontoktól szinte függetlenül – összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – a történelem feldolgozását kivonta a „népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen „lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt „népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd „privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az őrt egyelőre nem tölthette meg valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság „elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele a tömegpszichológia terén egyik napról másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta „finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az „orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti. Ez a modern, államilag szervezett „finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a „történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tv-ből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a „kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka-GPU-KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan „összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a „bőnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a „néptömegek”, pedig a 70-es 80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) „hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb „összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha, mint közismert, nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Churchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott. Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, „feleslegesen fecsegnek”, mint Molotov mondta. Itt Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét csaknem „észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és glasznoty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az „igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az „új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az „önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert „bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb. Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a „listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a „birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg. Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát..

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem a hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább „televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik, mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi „konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta „demokratikus világháborúként”, 1993 október 4-én végrehajtott egy „demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki „puccsistákként”. (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált „hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai „Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság egyik kommentárjában, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett „Fehér Házba”, amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve „déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a „megpuccsoltak” gonosz puccsistákká stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt. Eközben a három tábor (a „nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a „vörös-barna összeesküvés” (értsd: „kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutaalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a „világ” előtt.

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az „orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Kategória: Nincs kategorizálva | Krausz Tamás: Az „összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Részeg Imola: Állatok szemben a piaccal: van-e élet a kapitalizmuson túl? – a Transindex.ro portálról

Az ATTAC Magyarország alelnökeElvileg igen, gyakorlatilag nem úgy néz ki. De miért kellene egyáltalán meghaladni a kapitalizmust? Erről is beszélgettek a pulzArton.

Van-e élet a kapitalizmuson túl? Elvileg van, gyakorlatilag nem úgy néz ki. Legalábbis a közeljövőben nem igazán elképzelhető, hogy Európában radikálisabb társadalmi-gazdasági változásoknak nézhetünk elébe. Tamás Gáspár Miklós a kapitalizmus egyetlen valódi alternatívájának továbbra is a kommunizmust tartja. Ilyen és ehhez hasonló felvetésekről hallhattunk vasárnap, a pulzArt5 keretében a sepiszentgyörgyi Tein Teaházban megszervezett Élet a kapitalizmus után című nyilvános vitán. A beszélgetés résztvevői Kustán Magyari Attila újságíró moderátori szerepben, Ivácson András Áron filozófus, Nagy Zeni tudományos blogíró és Tamás Gáspár Miklós filozófus, közíró voltak.

Meg kell-e haladni a kapitalizmust? 

Az eseményre nagy számban érkeztek érdeklődők, úgy tűnik, a téma és Tamás Gáspár Miklós egyaránt kuriózumnak számít. Kustán Magyari Attila a beszélgetést egy kellően provokatív kérdéssel indította: meg kell-e haladni a kapitalizmust? Ha igen, akkor miért? TGM-hez intézi, így már mindjárt a kezdet kezdetén a probléma sűrűjébe hatolunk. A kapitalizmust azért kell meghaladni, mert a kapitalizmus folyamatos válságban van. A kapitalizmus maga a krízis, így a kérdést megfordítva tulajdonképpen azon érdemes elgondolkodnunk, javasolja a filozófus, hogy miért van egyáltalán szükség egy ilyen társadalmi-gazdasági struktúrára. Azaz „Miért áll fenn a kapitalizmus annak ellenére, hogy a civilizációs és morális tekintetben elért hatalmas eredményeivel együtt mégis elviselhetetlen problémákat okoz mindenkinek?”

A válasz egy történelmi okfejtés során bontakozik ki. A kapitalizmus története egyszerre volt mindig a kapitalizmus és szocializmus története, vagyis mindig a saját ellentétével egyszerre állt fenn. Ez pedig nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is megnyilvánult, hiszen a kapitalizmus egyik fő jellemzője éppen a szocialista munkásmozgalom. ’89-ben mindez megváltozni látszott, hiszen az ellenoldal nem teljesítette a munkásmozgalom normatív kritériumait, a szovjet rendszer által megtestesített ellenhatalom eltűnt, a nagy nyugati baloldali mozgalmak megszűntek, a szakszervezetek és a szocialista pártok polgáriakká váltak, a harmadik világ lázadó mozgalmai pedig és az új baloldali értelmiségi mozgás megszűnt. Úgy tűnt, a kapitalizmus immár a maga tiszta formájában, a szabad piac öntörvényű mechanizmusának alárendelve működik, akkor viszont világossá vált – itt TGM vélhetően a kilencvenes évek kezdeti eufóriája utáni kijózanodási periódusra gondol –, hogy a kapitalizmus kultúrája teljes egészében rendszerellenes. Tudniillik a kapitalizmus által megteremtett új társadalmi hierarchia és az ebből adódó egyenlőtlenségek immár sehonnan sem kaphatnak végső igazolást, így maguk után vonják a szocializmust, mint kritikai utópiát. A kapitalizmus megköveteli önmaga ellentétét, a kommunizmust – summáz TGM.

Hogyan lehet meghaladni?

Kustán kérdésére ezúttal Ivácson András Áron válaszol, és Erik Olin Wright amerikai marxista szociológus elméletét ismerteti. Eszerint a kapitalizmus meghaladásának négy lehetséges alternatívája van, az első kettő makropolitikai, a másik kettő mikroszociológiai szintű. Az első makropolitikai stratégia a rendszer forradalmi eszközökkel történő szétzúzása lehetne, de ez a XXI. században már kivitelezhetetlennek tűnik. A második a rendszer megszelídítése olyan intézmények létrehozása által, mint a kiterjedt szociális háló, a szolgáltatások hálója, illetve olyan szabályozási környezetek létrehozása, amelyek a kapitalizmus által okozott bizonytalanságot és bizalmatlanságot enyhítik. A mikropolitikai szintű megoldások egyike a rendszerből való kivonulás lehet, ez viszont inkább csak individuális szinten képzelhető el. A másik a rendszer erodálása, ami azt jelenti, hogy a kapitalizmuson belül, de annak logikája ellen működő elemeket igyekszünk társadalmi szinten felerősíteni. Figyelemre méltó alternatíva Ivácson szerint a Nick Land által javasolt akcelerálás-elmélet is, vagyis a kapitalizmus bizonyos jellemzőinek, például a technolgiai fejlődésnek olyan mértékű felfokozása, hogy az a rendszert önfelszámoláshoz vezesse. A kérdésre TGM is reagál, rámutatva, jelenleg patthelyzetben élünk, hiszen a rendszer elutasítottsága a rendszer kilátástalanságának hitével egyszerre áll fenn. A kapitalizmussal szembeni ellenállás sikere pedig manapság is attól függ, hogy politikai értelemben mennyire világos és főleg mennyire akut a Marx által meghatározott alapprobléma: a termelők és termelési eszközök elválasztottsága, illetve a munka céljának az egyén morális céljaitól való elválása. Vagyis attól, hogy mennyire tudatos az elidegenedés és a kizsákmányoltság.

Érdemes megfontolni azt a kérdést is, és szerinte erről a mai mozgalmak kissé megfeledkeznek, hogy a kapitalizmus keretei között elvileg lehetséges a társadalmi egyenlőség megteremtése az olyan újraelosztási rendszerek létrehozásával, mint az adórendszer, a bérrendszer, a pénzpiac korlátozása stb. Ez viszont egyrészt soha nem sikerül, másrészt ha meg is valósulna, csupán időleges megoldás lehetne. Az egyenlőtlenségek megszüntetésére TGM szerint továbbra is a radikális kommunista eljárás a legalkalmasabb: a termelési eszközök és termelők elválasztottságának felszámolása és a magántulajdon megszüntetése. A mai baloldali politikai küzdelmek szem előtt tévesztik ezt problémát, mert főként biopolitikai kérdések mentén zajlanak, a faji és nemi elnyomás ellen irányulnak. Ezek viszonya pedig az antikapitalizmushoz közvetett és bonyolult.

Technológiai fejlődés, automatizálás, transzhumanizmus

Kustán következő kérdése a beszélgetést némileg új síkra tereli. Hozzájárulhat-e a technológiai fejlődés a kapitalizmus alapproblémájának felszámolásához vagy a rendszer átalakulásához? Ha igen, akkor hogyan? Nagy Zeni válasza erre egy optimista szcenárió. A technológia ma már egyre inkább elérhető mindenki számára, az információs technológia pedig teljes mértékben átalakítja a piacot. Azáltal tudniillik, hogy a termékét vagy szolgáltatását manapság mindenki eladhatja az interneten, megkerülhetők a nagyvállalatok és így létrejöhet a közösségi gazdaság. Hasonló lehetőségeket teremt a 3D-s nyomtató megjelenése is, az ilyen és ehhez hasonló technológiák és folyamatok pedig lassan-lassan aláaknázzák a kapitalizmust. TGM erre a felvetésre kritikusan reagál. Attól, hogy a piacon mindenki közvetlenül vehet részt, a piac szerkezete még nem változik meg, érvel. Kétségtelen, hogy ez bizonyos értelemben fejlődés, de a kapitalizmus fejlődése, ilyenként pedig nemhogy gyengíti, hanem még veszélyesebbé teszi a rendszert. Azt idézi elő tudniillik, hogy a magánélet többé nem lesz elkülöníthető a munkatevékenységtől. Felmerül az automatizáció kérdése is, hiszen ha a gépek el tudnak végezni majdnem minden munkát, akkor már nem lesz szükség emberi erőfeszítésre, ez viszont azt jelenti, hogy munkanélkülivé válik a társadalom legszélesebb rétege. A munkanélküliség problémájára megoldás lehetne az egyetemes alapjövedelem, amely mellett az emberek végre olyan tevékenységekkel tölthetnék az idejüket, amelyek valóban kreatívak. TGM ezzel kapcsolatban is szkeptikus, szerinte ugyanis a tőke birtokosai nem fogják csak úgy átadni a tulajdonukat meg a hatalmat. Sőt, ha többé nem kell dolgozni, akkor nézünk elébe a legvéresebb forradalomnak. A technológiai fejlődés következményei kapcsán felmerül a transzhumanizmus kérdése is, erről viszont Ivácson kifejti, egyelőre nem látja, hogy ez megoldaná a technológia kommunitárius birtoklásának problémáját.

Tények és tévhitek 

A beszélgetés következő köre a jelenlegi baloldali mozgalmak helyzetére reflektál. TGM mindenek előtt azt hangsúlyozza, hogy a kritikai utópiának az a formája, amely a proletariátus és filozófia fúziójaként a szocializmus gyakorlatát jelentette, az európai forradalmakkal megszűnt. A lázadás és az erkölcsi felháborodás hangulata ma is létezik, a kapitalista rendszer elméleti kritikája úgyszintén, de az elmélet és a politikai gyakorlat közötti kapcsolat megszakadt. Azaz baloldali elméletek vannak, a szó szoros értelmében vett baloldali mozgalmak viszont már nincsenek. Végül a kommunizmussal, illetve kapitalizmussal kapcsolatos tévhitekről esik szó. Ivácson kifejti, egyik súlyos tévhit az, hogy a jelenlegi kapitalista társadalomban nincs munkásosztály. Egyértelmű, hogy van, az egy másik kérdés, hogy miért nincs már osztálytudata. A másik tévhit az, hogy a kapitalizmuson kívüli világ nem értékeli a kreativitást. Jó kérdés az is, hogy mit értünk kreativitás alatt, mert manapság ezt a vállalkozói szellemmel azonosítják, holott nem feltétlenül erről van szó. Más szempontból az, hogy a kapitalizmus értékeli a kreativitást, ismét egy problémás állítás, mert a kapitalista tőkés csak addig és csak azt a kreatív tevékenységet támogatja, amely számára profitábilis. Ivácson itt hivatkozik Alain Badiou-ra, aki szerint a kapitalizmus antropológiájában nincsenek emberek, hanem csak a piaccal szemben álló állatok. TGM is megerősíti ezt a gondolatmenetet: ami a kapitalizmusban látszik, ami értéket termel, abban a tőke vesz részt és a bérmunka. Aki kiesik ebből a hálózatból, az nem teljesíti az emberi mivolt kritériumait. A művészetnek ezért van kiemelten fontos szerepe a kapitalizmusban. Azáltal ugyanis, hogy a kreativitást átutalja a fantázia, érzelem, élvezet világába, egyfajta vigaszt, menekvést nyújt, és végső soron ez az, ami megtart minket embereknek – zárja gondolatmenetét.

Forrás: http://multikult.transindex.ro/?cikk=26836

Kategória: Nincs kategorizálva | Részeg Imola: Állatok szemben a piaccal: van-e élet a kapitalizmuson túl? – a Transindex.ro portálról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

STATEMENT ON THE VERDICT OF GDEIM IZIK TRIAL – LETTER TO THE UNITED NATIONS

To: H/E Mr António Guterres General Secretary

Your Excellency Mr António Guterres,

The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Sararawi People (CEE Alliance) learnt with indignation that on 19th July 2017, the well-known Saharawi Gdeim Izik Group” were sentenced by the Court of Appeal in Rabat to heavy and unjust sentences on the basis of confessions extracted under torture. The Court of Appeal was on the 26th of December 2016 to address the appeal of the case of these 24 human rights activists. One of the original 25 was sentenced to life imprisonment in absentia in 2013 and was not included in the new trial. Two of the accused were sentenced to time served, and the rest were given harsh sentences.

The Rabat Court of Appeals sentenced the defendants who were involved in setting-up the Gdeim Izik protest camp in Western Sahara in 2010, widely regarded as the first spark of the Arab spring, to prison terms ranging from two years to life imprisonment.

The politically motivated and unjust sentences against the Sahrawi human rights activists, including life imprisonment, were handed down in a trial that was fraught with legal irregularities as attested to by the independent and international observers that managed to follow the trial. A host of international human rights organizations and groups have also expressed their deep concern about the proceedings of this unjust trial, on which Amnesty international has stated that During the trial most defendants told the court they were tortured into confessingor incriminating themselves or others. If the court was serious about offering them a fair trial, it would have conducted proper investigations into torture allegations by now, or excluded questionable evidence during the hearings,said Heba Morayef, North Africa Research Director at Amnesty International, on 19th of July, 2017.  In addition, Amnesty International underlined that The failure of judicial authorities, over more than six years, to adequately investigate torture allegations in this case is a stain on today’s verdict.” affirmed Heba Morayef, North Africa Research Director at Amnesty International, on 19th of July, 2017.

In fact, this verdict pronounced at the end of a judicial masquerade, is only the transposition of military sentences of 2013 annulled last year by the Moroccan Court of Cassation.

CEE Alliance is reiterating its demand for the immediate liberation of the Saharawi political prisoners, including the leading activists of Gdeim Izik protest camp held in the prison of Salé since November 2010.

Budapest 6 September 2017.

Matyas Benyik

President of the Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | STATEMENT ON THE VERDICT OF GDEIM IZIK TRIAL – LETTER TO THE UNITED NATIONS bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Attila Vajnai: Political situation in Hungary

by Attila Vajnai

In Hungary, the situation has not improved since the European Parliament has discussed the governmental attacks on civil society organizations, the status of the Central European University (CEU) and the press freedom.

The Hungarian government continues to centralize its power, the wealth of the oligarchs close to the government and their share in the public procurements has continued to grow. An increasing part of the state revenue flows to government-committed entrepreneurs through projects that circumvent public procurements.

Meanwhile, the operation of the public health system has almost stopped, waiting lists for basic health services are so long that the patients turn to payable (private) healthcare institutions. Nearly one-third of Hungarian society, however, does not have enough financial resources to pay for these services. The social crisis has reached a dramatic size, hunger increases, mass eviction continues and 600,000 working people out of Hungary`s 10 million population have moved to Western Europe to find jobs and livelihood for themselves and their families, too.

Social dissatisfaction is on the rise, those who want to dismiss the ruling government are in majority, but due to the catastrophic division of the opposition parties and the disproportion of the Hungarian electoral system, the outcome of the next year’s elections is quite uncertain.

Socialists in their rhetoric promise to follow more leftist politics than before by launching a candidate for Prime Minister, namely László Botka, who promises to break up with the Socialists`previous governmental policies and refuses to go on a joint ballot list with the former Prime Minister Ferenc Gyurcsány.

However, the interests of the neoliberal circles within and outside the Hungarian Socialist Party (HSP) are still strong, which is proved by the fact that Ferenc Gyurcsány’s party (i. e. the Democratic Coalition) has allied with a new party (i. e. the Modern Hungary Movement) declaring itself to be a right-wing conservative, led by Lajos Bokros, a former finance minister and an EP representative known for his neoliberal views.

The system-critical left-wing forces can gain more influence in the 2018 elections if the Socialists really break out with their neoliberal politics and in the electoral struggle, they are willing to cooperate with the more leftist parties than the HSP. The Workers Party 2006 and the Balpárt (Left Party), in accordance with an earlier agreement, intend to jointly participate in the forthcoming elections and wish to seek further left-wing parties to this electoral cooperation. Their aim is to familiarize the political and economic alternatives elaborated by the Party of the European Left and to use the possibilities of the Hungarian parliamentary electoral campaign to build up a strong left-wing block for the 2019 EP elections, which is much more suitable to put the left-wing alternative to the test.

Recently Attila Vajnai, the President of the European Left-Workers Party 2006 has written a letter to Jean-Claude Juncker, President of the European Commission requesting him to consider an urgent EU measure that the amount of about EUR 441 million demanded by Viktor Orban for his built border fences against refugees and migrants should be invested in specific social programs, which can contribute to the elimination of child poverty in Hungary, to improve health care and to avoid other social tragedies. „This would be a great help for the poor who have taken this money out of the pocket of the Orbán regime; and would contribute to restoring domestic democracy, which is also the responsibility of the European Union.”

It is clear to us that the far-right Prime Minister of Hungary was aiming to further strengthen his exploitation system in the shadow of the southern border guard to further strengthen the looting of the poor for the benefit of the government-minded oligarchs.

The Government’s anti-immigration and anti-Brussels policy has diverted attention from the problems of our country; created scapegoats; and contributed to fear control.”- Vajnai added.

Budapest, 5th September 2017.

Translated by Matyas Benyik

benyikmatyas@gmail.com

Kategória: Nincs kategorizálva | Attila Vajnai: Political situation in Hungary bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: KARL MARX, EZ A BALLIBERÁLIS, FÉLÉRTELMISÉGI PÖCS – Cikk a Kettősmércéről átvéve

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Vlagyimir Putyin Magyarországra érkezett, és ebből az alkalomból mind az Orbán-kormány támogatói, mind pedig ellenfelei bemutathatták, milyen aggasztó szellemi állapotban vannak.

Az Orbán-kormány (vagy Orbán-rendszer) sajtója a szokott módon fölmelegítette azt a közhelyes Nyugat-ellenességet, amelyet az akkori német és osztrák „romantikus” szélsőjobboldaltól plagizált a Tiszák rendszerének ultrareakciós belső ellenzéke a tizenkilencedik század végén. A nyugati dekadencián – vagy a budapesti születésű Max Nordau hírhedt könyvének (1892) címével „az elfajuláson” (Entartung) – már akkor is olyasmiket kellett érteni, mint a természetes hierarchia (nemek, fajok, osztályok közötti „ősi” rangsor) széttöredezését, illetve a modern kultúrát (Nordau szerint az akkori modernek: Tolsztoj, Ibsen, Baudelaire közveszélyes elmebetegek; Nordautól lopta a Budapesti Hírlap az Ady és a Nyugat elleni támadásainak minden csúnya gondolatát). És ugyanez a „romantikus” reakció a megtisztulás útját az orosz lélek és a nyíltan antidemokratikus orosz politika mély átélésében vélte meglelni, amelynek a fő kulturális eszköze Moeller van der Bruck (a „Harmadik Birodalom” gondolatának meghonosítója: Das dritte Reich, 1923) Dosztojevszkij-kiadásának rendkívül nagy hatású kommentárja volt.

A fő ellenfél akkor is az egyenlőség gondolata volt; a pánikos rettegés a feminizmustól és a szocializmustól (meg a „színesektől”) nagyon régi. A brit ultraimperializmus, a köztársaság-ellenes francia ultrajobboldal a maga nyílt és elvadult rasszizmusával persze nem volt Nyugat-ellenes, de inspirálta a német és osztrák-magyar szélső reakciót (ebben a gyarmatosítás „faji” legitimációja nem játszhatott szerepet, csak az antiszemitizmus), amely lelkesedett a teokratikus cári rezsimért és az udvar által inspirált feketeszázak pogromjaiért, mint a középkorias, „tiszta”, paraszti néplélek úrtisztelő megnyilvánulásaiért. Különleges szerepe volt az osztrák szélsőjobboldalon a homoszexualitás miatti férfipániknak („elnőiesedés”!…) is, amint – Max Nordau antimodern kiáltványa mellett – a Magyarországon is rendkívül népszerű Otto Weininger borzalmas írásai is szépen illusztrálják. A szocializmustól és a demokráciától, a „humanista” és „fölvilágosító”, tervező államtól való hisztérikus rettegés viszont azt az osztrák közgazdasági iskolát ihlette meg, amelynek a távoli leszármazottja minden kelet-közép-európai közgazdász (őket itt tévesen „liberálisnak­” nevezik, de ez mellékes).

Tehát semmi új: ez a hagyomány a „létező szocializmus” alatt lappangott, de a kissé kopottas úriemberek akkor is ebben hittek – a többieknek meg ott volt Németh László. Alig virradt föl a szabadság napja 1989-ben (már amennyire fölvirradt), azonnal elkezdtek „hivatásrendekről” beszélni à la Imrédy: akiknek voltak füleik a hallásra, hallották.

A magyarországi hivatalos putyinizmus nem az Oroszország iránti szeretet jele, hanem a nyugati modernség iránti gyűlöleté: nem Oroszország befolyásolja a magyarországi jobboldalt, hanem a saját fölvilágosodás-ellenes hagyománya, amely 1945 előtti stílusban német-osztrák jellegű.

Ez megy 1989 óta elég egyhangúan, és a magyar értelmiség többségének fogalma sincs róla, hogy ez megy: hiszen a magyar (és a mindenhonnani) értelmiség liberális (és kis mértékben baloldali) sziget a jobboldali tengerben – persze maga is egyre reakciósabbá válik anélkül, hogy észrevenné.

Ámde mi a válasza a boldogtalan magyarországi ellenzéknek a Nyugat-ellenes magyar kormányzat külpolitikájára, azaz szövetségére a különféle zsarnokságokkal és szélsőjobboldalakkal?

Természetesen: támadás a baloldal ellen. Ennek is van persze előzménye: a hidegháborús korszak átlagpropagandájának (amelynek „eszmei alapja” az idiotizmusig egyszerűsített totalitarizmus-elmélet: Hayek, Arendt, Popper, Polányi Mihály stb. vulgarizálása) a változott körülmények között teljesen értelmetlen fölmelegítése (az ismert öngyűlölettel a „szolgai mentalitású” kelet-európai népekkel szemben vs. „a szabad Nyugat”). A kapitalista Oroszországot ohne weiteres a Szovjetunióval azonosítják, és humorosan átragasztják az utcatáblákat, s megjelenik a „Marx tér” meg a „Lenin körút” – Böcskei Balázsnak igaza van abban, hogy a Momentum fő harci eszköze a szánalmas műveletlenség – , mintha Marx és Lenin lenne Putyin ihletője, nem pedig Alekszandr Geljevics Dugin (akit a pragmatikus Putyin nem vesz szó szerint), s rajta keresztül Joseph de Maistre, az orosz jobboldal mindenkori nagy mestere (róla nincs terem itt írni, vö. Isaiah Berlin: „Joseph de Maistre and the Origins of Fascism” [1960], The Crooked Timber of Humanity, London: John Murray, 1990, 91-174) immár kétszáz esztendeje.

Ez az ízléstelen és gyáva marhaság (hiszen ki merné itt védeni a marxista örökséget) remekül összeillik a mai magyar „haladó” értelmiségnek avval a szintén gyáva, buta és alantas szokásával, hogy az Orbán-rezsim anomáliáit minden egyes esetben – ha kell, ha nem, ha esik, ha fúj – valamilyen erőszakolt párhuzamba hozza a „létező szocializmussal”. Az ÉS és a Magyar Narancs(nem szólva a rosszabbakról) száz cikke és glosszája bélyegezte már „kádáristának” meg „kommunistának” Orbánt és kormányzását.

Ami nem magyarázat, hanem hasonlat.

Mégpedig rossz hasonlat.

Hiszen olyan az Orbán-rendszer (Putyin-rendszer, Kaczyński-rendszer, Erdoğan-rendszer, Narendra Modi-rendszer), mint a „létező szocializmus” (reálszoc) volt?

Frászt.

Az Orbán-kormány szétzúzza az államot (a műemlékvédelmet, a környezetvédelmet, a tisztiorvosi szolgálatot, a statisztikát, a telekkönyvet, a bírói és oktatási rendszert) és a szakszerű közigazgatás minden intézményét és nélkülözhetetlen tudományos alapzatát, intézményi memóriáját (közgyűjtemények, nyilvántartások, levéltárak), fölszámolta a regionális igazgatást (a legrégebbi magyar adminisztratív szintet: a megyét!), magáncégekbe szervezi ki – követve egyébként a nyugati, főleg amerikai példát – a törvényelőkészítést, a művelődésirányítást és az állami vagyon fontos részeit.

Ezt nevezi a „haladó értelmiség” etatizmusnak, központosításnak, kádárizmusnak, mifenének – miközben a reálszoc tervező és újraelosztó állam volt, amelynek döntő funkcióit az állami értelmiség és a tőle nehezen megkülönböztethető fölső bürokrácia látta el (ma mindkettőt üldözi és szétszórja, illetve egyszerűen megszüntette az orbáni állam), és amelyben – bár normatív értelemben nem volt se szocialista, se kommunista – nem lehetett magántulajdona a termelési eszközöknek, nem volt (csak nagyon marginálisan) piac, amelyet (Kornai János híres terminusával élve) a „tervalku” helyettesített, és amelyben nem volt szerkezeti osztálykonfliktus. Azt a fegyelmező szerepet, amelyet most a munkanélküliség játszik, a rendőri ellenőrzés és a Párt munkahelyi hatalma töltötte be – míg az Orbán-rezsim fölszámolta a saját állampártját, és pusztán a végrehajtó apparátusra redukálta; illetve helyettesíti az informális szuperkormánnyal, Orbán belső – családi és üzleti – körével.

Semmivel nem okosabb a lengyelországi ellenzék, amely a Kaczyński-terrorral szembeni tüntetésen – a hírhedt neoliberális Leszek Balcerowicz beszéde után – azt kiáltotta ütemesen, hogy: „Le a kommunizmussal!” (közben a baloldali Razem hívei zavartan állingáltak ott), majd a Solidarność igaz hőse, Władysław Frasyniuk jól lebuzizta az agglegény Kaczyńskit. Ezt nevezik aztán a világsajtóban harcnak a lengyel szélsőjobboldallal. Kaczyński és Macierewicz is „kommunista”. Szépen állunk.

Pont ekkora agyalágyultság a „fasizmus”-párhuzammal operálni, ami szintúgy nem több, mint kétes hasonlat. A fasizmus – számtalan egyéb vonása mellett – a népet mozgósítja erőszakosan (saját érdekei ellen), Orbán pedig demobilizál, depolitizál, szervezeteket épít le.

Orbán a marketing- és reklámkampányok mintájára szervezett uszító indoktrinációval állítja maga mellé a népet, de senkit nem hív föl akcióra az ellenségesnek kikiáltott kisebbségek ellen – meg egyáltalán nem hív föl senkit semmilyen akcióra. Módszerének eredménye a nép (a közvélemény) passzivitása, pszichológiailag is a passzív-agresszív ambivalencia tehetetlenségre kárhoztatja mind híveit, mind ellenségeit. Mind hívei, mind ellenségei engedelmesen követik a depolitizáltság útján.

 

Miközben dühöng a tartalmatlan gyűlölködés és ellenségeskedés, az ellenzék egyre jobboldalibb és egyre inkább csak tükörképe a kormányzatnak: a polarizáltság (szemben a közvélekedéssel) egyre kevésbé ideologikus, pusztán formális.

Elvégre az értetlen és üres szovjetellenes retorikával bemázolt Oroszország iránti mesterkélt gyűlölet semmi egyéb, mint oroszellenes nacionalizmus.

A Kelet-ellenesség (a maga borzalmas imperialista és rasszista történetével a háttérben) semmivel se „demokratikusabb”, mint a Nyugat-ellenesség.

Lenin és Rosa Luxemburg, Lukács és Korsch nem Nyugat-ellenes volt (vagy pláne Kelet-ellenes), hanem internacionalista. Tudom, hogy jobboldali kommentelők és posztolók „internacionalistának” és „kozmopolitának” tartják a magyar és kelet-európai „balliberálisokat”, de ez tévedés. „Európa” nem a világ, „Európa” a pénzes fehér ember gőgje az ortodox (görögkeleti) szlávokkal, az arabokkal, az afrikaiakkal, röviden: a szegény népekkel szemben – persze avval a félgyarmati slemilséggel kiegészítve, amely be szeretne kérezkedni a befolyásos és jómódú nyugati hatalmak klubjába.

Persze Putyin diktátor, és szégyen vele barátkozni, de a liberális magyar értelmiség fülsiketítő hallgatása Abu Ghraib és Guantánamo hőstettei láttán, közönye a WikiLeaks leleplezései hallatán („ez is csak orosz manőver”), az iraki és afganisztáni háború támogatása, a görög baloldal „európai” szétpofozásának hallgatólagos eltűrése és olykori sajtótámogatása (ad vocem: „a görögök [cigányok] nem szeretnek dóóógozni”) szintén nem valami nagy dicsőség.

A sajnálatra méltó magyarországi ellenzék térben és időben eltávolítja magától a mai magyarországi valóságot.

Időben: az orbánista rezsimet (vagy rezsimeket) bolseviknak vagy fasisztának írják le (tévesen).

Térben: a felelősséget az orosz, putyini befolyásra tolják át (mint a tökkelütött demokrata pártiak is Amerikában), miközben Orbán klasszikus, banális hintapolitikát folytat, és nem finnyás változó szövetségesei (lásd: Băsescu, Vučić) megválogatásában – de hát ugyan ki az? Kinek a szövetségese volt Pinochet vagy Ceauşescu? Kinek a szövetségese ma Schröder volt német és Gusenbauer volt osztrák (szociáldemokrata) kancellár? Hagyjuk ezt talán.

Hasonlatokkal és párhuzamokkal (még ha indokoltabbak lennének is, mint a mai magyarországi, ööö, „demokratikus” ellenzék retorikája) nem lehet leírni semmit, így a mai magyarországi rendszert se. Így a precedensek (nem túl szorgalmas és tájékozott) keresése akadályozza annak a megértését, hogy

az Orbán-rezsim annak ellenére népellenes és antidemokratikus, hogy nem feszes állami rendet vezetett be, hanem „az alkotó zűrzavar” eszközeinek állandó váltogatásával hozza zavarba alattvalóit, támogatóit és folyamatosan elképedt ellenfeleit.

Ennek legszebb példája volt, amikor a menekültek beáradásakor egyszerűen nem csinált semmit, és a passzivitásával rákényszerítette a tűrhetetlen médialátványosságtól fölháborodott és megijedt német kormányt arra, hogy befogadja a menedékkérőket. Majd megbírálta Angela Merkel kancellárt azért, mert megmentette. Tétlenséggel és a káosz passzív kihasználásával nyerte meg a partit, miközben a magyar miniszterelnököt a klasszikus diktatúrák etatizmusával vádolta a totálisan eszetlen ellenzéki sajtó. Orbán nem Sztálin és nem Andropov. Ez valami új.

És a magyarországi „demokratikus” ellenzék a sok évtizede lezárult hidegháború közhelyszótárából merít csak, majd csodálkozik, hogy leírásából a sokat szenvedett és szenvedő magyar nép nem ismer magára és helyzetére.

Még mindig „pártpolitikáról” és „pártokráciáról” siránkozik a liberális sajtó, s nem veszi észre, hogy a magyarországi pártok (az apparátuson kívül) rég megszűntek (egyetlen mozgalmi párt létezik, a Jobbik, de az se sokáig már). Nacionalistának nevezi Orbánt (ami egyébként nem igaz, mert Orbán etnicista, nem nacionalista), miközben maga is (oroszellenes és Balkán-ellenes) nacionalista. (És persze etnicista a saját „európai” és „nyugatos”, fehér szupremáciás jelszavaival. Pedig még gyarmataink sincsenek, nem is voltak…)

S ha már az alaptalan hasonlatokkal és párhuzamokkal foglalkozunk: megdöbbentő az a Marx-szal és a marxizmussal kapcsolatos tudatlanság, amely a magyar értelmiséget jellemzi. Igaz, hogy a marxizmus a reálszoc idején voltaképpen ellenzékben volt (a bürokratikus, tervező egalitarizmus nem marxizmus, bár a marxizmusból „vezették le” vitatható módon), és mindenkit, aki konyított Marxhoz, elbocsátottak, elhallgattattak, kizártak – de hát azért legalább a klasszikus szövegek rendelkezésre álltak sok példányban – , ám ez se mentség.

A marxista elmélet és tudományosság ismét virágzik a világ legtöbb részén (ebből persze mindvégig kimaradt a reálszoc a sztálini hatalom konszolidációja óta), de hát ezt el se kezdhetem ismertetni. Én épp most olvasok egy rendkívüli művet (de lassan, mert nagyon nehéz), a fiatal Frank Engster könyvét (Das Geld als Maß, Mittel und Methode, Berlin: Neofelis Verlag, 2014), de hát vannak ennél népszerűbbek is, nem szólva a rengeteg folyóiratról és gyűjteményes kötetről. Ha valakinek történelmi összefoglalások kellenek, itt van a legújabb kísérlet, a Zeitschrift für Ideengeschichte most megjelent Marx-különszáma. Ez „gyorstalpalónak” is megteszi.

A régi kommunista és szociáldemokrata világmozgalom vereséget szenvedett és megszűnt (az, hogy ilyen néven még vannak szervezetek, nem számít – a megújulási kísérletek meg időleges sikerek ellenére se, mint egy ideig Görögországban, ma Portugáliában), de vereséget szenvedett a fölvilágosodás is meg a francia forradalom (meg a tradícióvá vallástalanodott keresztyénség is). Szellemük mégis itt van velünk – föltéve, hogy nem vagyunk tipikus magyar értelmiségiek.

A tipikus magyar értelmiségiből bármilyen eszme, bármilyen gondolat csak egyfajta reakciót vált ki (magán a reakción túl): azt, hogy höhöhö. Szabadság? Höhöhö. Egyenlőség? Höhöhö. Emancipáció? Höhöhö. Töredelem, önmegtartóztatás, ima? Höhöhö. Szerelem? Höhöhö.

A tipikus magyar értelmiséginek mindez ressentiment, frusztráció, életidegenség – vagy utópia. Gondolkozni szégyen. Vagy ami még rosszabb: kommunizmus. Gyökértelen, idegenszívű, távoli. A gondolat másokra tartozik.

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/09/02/tgm_karl_marx_ez_a_balliberalis_felertelmisegi_pocs

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: KARL MARX, EZ A BALLIBERÁLIS, FÉLÉRTELMISÉGI PÖCS – Cikk a Kettősmércéről átvéve bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Szkeptikus, ám jóhiszemű baloldali olvasóknak – Népszava cikk 2017.08.29.

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Botka László polgármester, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a korábbiaknál részletesebben megfogalmazta programjának fő tételeit. Ez nyilván érdeklődést vált ki sokakból, függetlenül attól, hogy mi a véleményük a választási esélyekről, szervezeti kérdésekről, az MSZP ismeretlen belső viszonyairól, az ellenzéki pártok szövetségi politikájáról vagy arról, hogyan lehet a jobboldali sajtóhegemónia körülményei között modern választási küzdelmet folytatni. Itt a gondolatokról van szó, amelyek a mai európai szociáldemokrácia baloldalára helyezik a térképen Botka kampányát. (Valaha – amikor a szociáldemokrácia fokozatosan, reformok útján, de a szocializmust, az osztály nélküli társadalmat tekintette céljának: de ez már régen volt – a jobb szélére tette volna.)

Aki tájékozódni szeretne Botka csapatának az elképzeléseiről, olvassa az Új Egyenlőségnevű internetes folyóiratot, amelynek a közleményeiből a Népszava is rendszeresen válogat. Ezt az orgánumot és kutatócsoportot Pogátsa Zoltán közgazdász, egyetemi tanár vezeti.

Ajánlok még egy színvonalas szociáldemokrata, bár az előbbitől különböző publikációt: Kapelner Zsolt „Kritikai alapozó” című sorozatát, amelyet a Kettős Mérce közöl folyamatosan.

Ezek viszonylag távol állnak az én személyes eszményeimtől, de racionális és érdekes, elméletileg és tudományosan megalapozott írások, amelyeknek aktualitást kölcsönöz Botka baloldali kísérlete az MSZP megújítására, amelyet a Párbeszéd párt (Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Jávor Benedek) is támogat. A kísérlet lényege: szakítás a liberalizmussal, mérsékelt, de egyértelműen egyenlőségpárti és népbarát irányváltás.

Föltétlenül meg kell említenünk itt, hogy az ultrakapitalista, piaci fundamentalizmus évtizedei alatt is voltak olyan nagyszerű társadalomtudósok hazánkban, akik demokraták maradtak és szocialisták, és akiknek a munkája igazolódhat, amennyiben csakugyan lesz a magyarországi ellenzékben szociális, baloldali fordulat: álljon hát itt (hálánk szerény jeléül) Ferge Zsuzsa és Szalai Erzsébet neve – ugyanakkor persze az ő munkásságuk csak valódi, mély fordulatot igazolhat, nem merő jelszócserét.

Akár rokonszenvezik valaki evvel a fejleménnyel, akár nem – én rokonszenvezem, bár bőven vannak fönntartásaim – , érdemes megismerkednie a szövegekkel, és nem híresztelésekből tájékozódnia, amelyek minden kritika és önkontroll nélkül terjednek a közösségi médiákon és hasonló helyeken. Mielőtt ítéletet mondunk, olvassunk.

Ez azért is elengedhetetlen, mert az utóbbi harminc évben a baloldali gondolkozás Magyarországon szinte „a föld alá” szorult. Még az a népjóléti, „skandináv típusú” változata is, amely a legsikeresebb modellek egyike, és nem kell tőle megijedni, mert nagyon körültekintő, nagyon óvatos. Vitatkozni akkor lesz érdemes róla, ha a baloldali közönség megismerte és megértette. És ha immár képes rá, hogy támogassa a sztrájkra készülő vasutasokat és TESCO-dolgozókat (illetve a szakszervezeteiket), ahogyan az a valódi baloldalon illik és szokás.

Tamás Gáspár Miklós

Forrás: http://nepszava.hu/cikk/1138877-szkeptikus-am-johiszemu-baloldali-olvasoknak

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Szkeptikus, ám jóhiszemű baloldali olvasóknak – Népszava cikk 2017.08.29. bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva