Nicolás Maduro Elnök beszéde az ellenálló népek 2020-as nemzetközi fesztiválján

Üdvözlöm a Nemzetközi Antiimperialista Fesztivált a Békéért és a Népek Uniójáért

Az Egyesült Államok kormányának hajszája ellenére ellenálltunk, amely az ország összes pénze, a kereskedelem és a gyógyszerek ellen folyt, olyan gyógyszerek miatt, amelyek meg sem érkeztek Venezuelába, mindezek ellenére ezer utat jártunk be és ezer barátot szereztünk, hogy a világ összes részéről megszerezzünk minden gyógyszert, amelyre az országnak szüksége van, és Venezuelában előállítsuk a többit. Minden beteg ellátása teljesen ingyenes, és különböző szakaszokban haladtunk előre; ma magas szintű az ellenőrzés és az előrehaladás.Ebből az ellenálló, küzdő és reménnyel teli Venezuelából küldöm a harccal, az állandó munkával, a jövőbe, az ügyünkbe vetett hittel és a küzdelemmel teli üdvözletemet.

Lehetséges egy másik jobb világ,ez a lobogó az 1980-as években emelkedett fel, amikor az imperializmus és a világkapitalizmus kinyilvánították abszolút győzelmüket az egypólusú világért, és egy újabb, jobb világot építünk, egy többpólusú, több központú világot, egy olyan világot, ahol a közvélemény ereje, a népek véleménye mindenek felett érvényesül; egy olyan világot, ahol megállíthatjuk az éghajlatváltozást, és megfordíthatjuk annak az élőhelynek az önpusztulásának, ahol mindannyian élünk. Egy olyan világot, ahol valódi egyenlőséget érünk el férfiak, nők és emberek között. Egy olyan világot,ahol előreléphetünk a szociális jogok, a valódi emberi jogok, a foglalkoztatáshoz való joggyakorlásában, a jövedelem, az egészségügy, az oktatás, a lakhatás, a kultúra és a kikapcsolódás szempontjából a világ minden népe számára; a vagyonhoz való hozzáférés jogában és a vagyon helyes elosztásában.

Lehetséges egy új világ, ahol véglegesen véget vethetünk az imperialista háborúknak, a hódító háborúknak, a hatalom használatának és a világ népei ellen történő kihasználásának.

Venezuelát az elmúlt években az amerikai birodalom fenyegette. Itt Venezuelában azt is megtapasztaltuk, amit nem konvencionális háborúnak hívnak, ez egy gazdasági, pénzügyi, politikai és média háború, de egyúttal fegyveres is.Ebben az évben meg tudtunk fékezni egy Kolumbiában kiképzett zsoldos fegyveres bevonulást.Jelenleg is, miközben önökhöz szólok, Kolumbiában több mint ezer zsoldost készítenek fel a kolumbiai nemzeti hadsereg és a kolumbiai hírszerző struktúrák kiképzése során, Iván Duque kolumbiai elnök oltalma és támogatása mellett, aki maga részese ezeknek a terveknek, amely szerint zsoldosokat, terroristákat képeznek ki, hogy Venezuelába behatoljanak, hogy szabotálják azt a politikai és választási légkört, amely december 6-án elvezet minket az Országgyűlés megválasztására irányuló választásokhoz.

Venezuelának aktiválnia kell minden hírszerzési, védelmi, társadalmi, politikai, katonai és rendőri mechanizmusát; mert ostrom, állandó fenyegetés és állandó összeesküvés alatt álló ország vagyunk, de itt állunk, mindig mosolyogva, mindig reményteli, harci szavakkal és hálásan Önöknek, barátainknak a világban,bárhol is legyenek, Önöknek akik hallanak engem, akár egy aulában, egy sarokban, egy irodában, otthon a szobájukban, a nappalijukban, bárhol is legyenek, azt akarom, hogy tudják, Venezuelából abszolút elkötelezettségünket, a jövőbe és a népek megújult reményébe vetett abszolút hitünket küldjük.

A jövő hozzánk tartozik, ez volt az a szlogen, amely Ernesto Che Guevarának a legjobban tetszett: “a jelen a harcé, a jövő hozzánk tartozik”, és valóban a quijotikus küzdelem költői dala, amelyet azok visznek előre közülünk, akik egy másik világban hiszünk.Venezuela, amint azt önöknek már elmondtam, jövő december 6-án szavazást tart a Parlament, egy új nemzetgyűlés megválasztására; ez egy olyan demokrácia 25. választása 20 év alatt, amely a népszavazás révén folyamatosan megújítja minden hatalmát.Meghívtuk a világot, hogy tartson velünk és kísérjen el bennünket, jöjjön és figyelje meg Venezuela igazságát, és élek a társadalmi szervezetek, társadalmi mozgalmak és értelmiségiek világfesztiváljának alkalmával, hogy meghívjam önöket Venezuelába, hogy társként, választási megfigyelőként jöjjenek, hogy ezt a demokratikus ünnepélyt megosszuk. Ezennel meghívom Önöket, itt minden biológiai biztonsági intézkedéssel, minden szeretettel és támogatással várjuk.Venezuela ebben a 20 évben 24 választást élt meg; ebből a 24-ből 22 választást nyertünk meg a népszavazással, kettőt elvesztettünk, amelyeket azonnal felismertünk.

Az a bolivári forradalmi mozgalom, amelyet Chávez parancsnok épített ki és amelyet ma vezetek, tudja, hogyan kell megnyerni a választásokat, tudja, hogyan kell vezetni a társadalmi küzdelmeket, tudja, hogyan kell kormányozni, tudja, hogyan kell szembenézni a körülményekkel, de azt is, hogyan veszítsen, ha veszteni kell.

A nagy választási folyamat előtt a kapuk kinyíltak, a legszélesebb választási garanciákkal, amelyeket valaha Venezuelában adtak, megállapodva az ellenzéki csoportokkal és pártokkal.A világnak tudnia kell, hogy több mint 14.400 jelölt lett regisztrálva, közülük 13.000 ellenzéki csoportból származó vezető és harcos. Több mint 107 politikai szervezet regisztrált, amelyek közül 95 ellenzéki politikai párt és mozgalom, minden garanciával.

A választási előkampány már megkezdődött, és Venezuela egy történelmi folyamat, a Parlament megújulásának irányába tart, új parlamentet hoz létre a hévből, az emberek akaratából és lelkiismeretéből, az emberek szavazatából.

Meghívom a világot a társadalmi mozgalmak, a világ jó embereinek ezen nemzetközi fesztiválján, hogy csatlakozzon hozzánk, hogy terjessze Venezueláról az igazságot a sok manipuláció,támadás, álhír és hazugság ellenére, hogy egy nemes, pacifista, harcos népről vonjuk le az igazságot, a Felszabadító Simón Bolívar örök dicsőségeiről; egy nép, amely meghallotta a történelmi ébredés harangját Hugo Chávez parancsnok kezeiből és amely nem volt hajlandó megadni magát, soha nem fogja magát megadni, és amely folytatja a csatát egy birodalmak nélküli, egy hegemon nélküli világért, egy olyan világért, ahol mindannyian együtt élhetünk, együttműködhetünk és építkezhetünk.

A 21. század kétségtelenül a mi századunk, legyünk tudatában annak, hogy azon túl, amit az imperializmus tesz, azon túl, amit a birodalompárti, új koloniális nyugati elit tesz, mindezeken túl van az emberiség igazsága, az igazság, hogy egyenlőségre, békére, változásokra vágyunk, önmagunkat egyetlen szóval ismerjük fel: a szeretetet, amely az egész emberiséget egyesíti.

Ezért vagyunk biztosak abban, hogy ez a népek évszázada, és semmi és senki sem képes megállítani az e századra kihirdetett nagy változásokat. Mi ennek a küzdelemnek a főszereplői vagyunk, tudjuk, mit mondunk, és megerősítjük elkötelezettségünket mindannyijuk iránt.Számoljanak Venezuelával, számítsanak ránk, mert mi számítunk Önökre.

Köszönöm szépen, teljenek jól ennek a nemzetközi antiimperialista fesztiválnak a napjai, amely az egész világot összehozza.

Nagyon szépen köszönöm!

Kategória: Nincs kategorizálva | Nicolás Maduro Elnök beszéde az ellenálló népek 2020-as nemzetközi fesztiválján bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Nicolas Maduro: A világ népeinek – levél

Kategória: Nincs kategorizálva | Nicolas Maduro: A világ népeinek – levél bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Antiimperialista mozgalmak Európában és a világon

Kategória: Nincs kategorizálva | Antiimperialista mozgalmak Európában és a világon bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kiáltvány a jövőnek – antiimperialista hét

Manifesto for the Future

Kiáltvány a jövőnek

Az emberiséget megtámadta egy láthatatlan, gyorsan terjedő vírus. Igaz, régóta pusztítanak közöttünk különféle vírusok, mint munkanélküliség, éhezés, rasszizmus, patriarchális szokások, egyenlőtlenség és háborúk. Ezek a vírusok a világ különböző részein más és más formában jelennek meg súlyosan megtámadva a munkások és földművesek életét. Mindazok életét, akik tapasztalják a szociális egyenlőtlenség hatásait, miközben az emberiség törpe kisebbsége profitál a társadalmi és környezeti pusztítással is járó tevékenység hasznaiból.

A kapitalista rendszer nem képes válaszolni a válságjelenségekre, szabályozásai, jogrendje elégtelen. Az emberek lakhatási és élelmezési gondjainak megoldása helyett a kapitalisták a rombolás eszközeit vetik be. A gazdag országokban is rendőri erőkkel, hadsereggel nyomorgatják a dolgozó embereket, s a szegény országok munkásosztályának és parasztságának is egyre jobban ellehetetlenítik az életkörülményeit. Amennyiben valamely harmadik világbeli ország megpróbál felemelkedni, érvényre akarja juttatni szuverenitását, egész hatalmierő-arzenállal találja szemben magát: pénzügyi, diplomáciai, katonai erővel. Fölényüket fegyverrel és ideológiai nyomatékkal fejezik ki. Mindenkit meg akarnak győzni arról, hogy az ő nézeteik a helyesek.

A kapitalizmus irányítói igen gyorsan képesek fegyvereiket hadrendbe állítani távoli ellenfeleikre, tankjaikat bevetni földjeinkre, elfoglalni otthonainkat, sebeket ejteni a természetben, megsemmisíteni élőhelyeinket. Könnyebb nekik háborúkat kirobbantani, mint megetetni az éhezőket. Inkább rasszizmussal, sovinizmussal fertőzik meg az embereket, mint kezdjenek valamit azzal a ténnyel, hogy az mindinkább fenntarthatatlan rendszerben a nők el nem ismert munkájára, a romló körülmények között dolgozó bányászok és gyári munkások munkájára támaszkodnának.

A földön tűzvészek, árvizek pusztítanak, időről időre különféle vírusok vonulnak végig a bolygón, de az emberiség túlnyomó többsége ebben a rendezetlen világban sem mond le a szebb jövő lehetőségéről. Sokkal inkább reménykedünk a profiton és kiváltságokon túli, a kapitalizmust és imperializmust meghaladó, az emberiség humanista himnuszát zengő világban. A mi szívünk nagyobb és érzőbb, mint az ő fegyvereik. A mi szeretetünk és küzdelmünk felül fog kerekedni az ő kapzsiságukon és közönyükön.

Mozgalmaink már sok magot ültettek el, öntöznünk, gondoznunk és figyelnünk kell őket, hogy hajtásaik szárba szökjenek. Olyan jövőt építünk, mely az emberi életet értékként kezeli a profittal szemben, a rasszista háborúk helyett erősíti az emberek közösségeit. Olyan jövőt, ahol eltűnnek a szociális különbségek és az emberi méltóság tiszteletben tartása érvényesül.

A csillagok csak nagyon sötétben látszanak. Most nagyon sötét van.

Fordította: Zalka Vera

Kategória: Nincs kategorizálva | Kiáltvány a jövőnek – antiimperialista hét bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Keveseknek a sokak helyett 2. – Cikk a Mércén

Az ATTAC Magyarország alelnöke

„A szocialista – mindenekelőtt a marxista – baloldal tragédiája igen régi, és a lényege elég világos…”

Az alábbi szöveg első része itt olvasható.

A tőkés (piaci és államkapitalista) rendszerek osztályjellege a két világháború között meggyöngült: mindenekelőtt, de nem kizárólag a fasiszta-náci szisztémákban a polgárság elvesztette politikai vezető szerepét (tehát az osztályhatalmát), amelyet a mozgalmi állam apparátusa vett át, gazdasági haszna zömének meghagyásával; a Szovjetunióban – sok jóslat és szociológiai általánosítás ellenére – a hatalmi apparátusból mégse lett „uralkodó osztály”, hatalmi előnyeit nem konvertálhatta örökölhető, védett vagyonná, ami nélkül nincs uralkodó osztály.[1]

Az apparátus tekintélye se volt fényes: a szovjet rendszer egalitárius aurája ezt nem engedte meg. Ezért emlékszik, vél „emlékezni” (bár tévesen) a kelet-európai radikális jobboldal az értelmiségre mint „a valóságosan létezett szocializmus” uralkodó osztályára. Az értelmiségnek volt ugyan – roppantul fényes – aurája, de nem volt osztályhatalma a reálszocban, de kezelője volt a kommunista transzcendenciának, ami a tömegek között szétosztott magaskultúra.[2]

Az utolsó politikailag értelmezhető európai osztályküzdelem a második világháború vége felé kialakult antifasiszta ellenállás Francia- és Olaszországban, Jugoszláviában, Görögországban, amely ezeken a helyeken a (kollaboráns) burzsoázia és a (kommunista) proletariátus közötti kegyetlen, véres polgárháború volt.

Ebben utoljára lépett föl autonóm politikai szubjektumként a szervezett szocialista proletariátus, ugyanazokkal a háborúellenes, internacionalista, népi vonásokkal, mint 1917, csak sokkal kevertebb formában, amennyiben a harc az idegen megszállás ellen irányult, és a der Hauptfeind steht im eigenen Land [3] tétele csak korlátozottan érvényesült. A Szovjetunió – amint 1927-i kínai intervenciója óta mindig – a népfrontpolitikát erőltette, ezért volt ennyire ellenséges a balkáni kommunista partizánsikerekkel szemben, amelyek nem óhajtottak szövetséget a (nem létező) haladó burzsoáziával, amely mind Jugoszláviában, mind Görögországban a félfasiszta monarchiát jelentette volna.

A mainstream történetírás azt tartja, hogy az 1945 utáni népfrontos, népi demokráciás, haladó patriótás, békeharcos szovjet propaganda (meg a kommunisták „egyesülése” a szociáldemokratákkal és a baloldali parasztpártokkal) csak szófia beszéd volt, amely mögött a „tiszta proletárdiktatúra” titkos programja húzódott meg. Ennek semmi jele.

Ami igaz belőle, az a parancs- és rémuralom, rendőrállami terror – efelől semmi kétség. De a proletártömegek spontán osztálytörekvéseit – amelyeket helyenként a párttól olykor függetlenedett partizánmozgalmak testesítettek meg – mindenképpen kordában kellett tartani, és a pártnak a saját tömegeivel szemben szövetségesekre volt szüksége, ezért is olyan föltűnően nacionalista a hivatalos kommunista politika ekkoriban (nálunk a „Lobogónk Petőfi”, a függetlenségi hagyomány ébresztése németellenes éllel és a tanácsköztársaság elhallgatása, a népi írók élre emelése stb.). Franciaországban a párt XXIV. (Saint-Ouen-i) kongresszusa még 1982-ben is azt mondja: le socialisme aux couleurs de la France, azaz trikolór szocializmus…

A Francia Kommunista Párt (PCF) hatalmas tömegpárt volt, az empirikus munkásosztály autentikus osztálypártja, amelyen belül elég erős volt a forradalmi hagyomány nyomása ahhoz, hogy 1968-ban támogassa a sztrájkot, bár jobban gyűlölte az új baloldalt, mint de Gaulle-t.

Ettől a végső proletár aspektustól eltekintve, a kommunista forradalmiság elszakadása a munkásosztálytól – amelyen némelyek még 2020-ban is megdöbbennek – befejezett tény volt. Ahol mégse, mint Olaszországban (ahol az újbaloldali forradalom 1969-től a ’70-es évek végéig tartott)[4], ott a proletariátus kommunista szervezeteinek (Autonomia operaia és a többiek) a burzsoá osztályállam, a titkosszolgálat, a párhuzamos rendőri szervek, a hadsereg és a maffia mellett a párttal (PCI) és szakszervezetével (CGIL) kellett megütköznie. A compromesso storico az osztályállamot föláldozta, a PCI rejtett kapitalista állampártként működött, és magához vonta a haladó középosztályt, a szabadfoglalkozásúakat, a tanárokat és a kishivatalnokokat, s elsőnek fedezte föl az Európai Unió és a NATO belső pacifikáló lehetőségeit.

1968 legfontosabb elméletírója, Herbert Marcuse már ekkor kimondta, hogy a (nép)jóléti államokban a munkásság többsége konzervatív erő, nem a munkásság a forradalom bázisa többé, hanem a színesbőrűek, a nők, a melegek, a marginális csoportok, a diákság és a fiatal értelmiség, a szociális munkások és terapeuták, az egyetemek és művészeti intézmények világa, a kulturális, morális lázadók, az új életformák keresői, a harmadik világgal szolidáris antirasszisták és í. t.

Ez ötven éve volt, és sok helyütt még mindig csodálkozva hallják, pedig mi húszévesen a kolozsvári egyetemen olvastunk és vitatkoztunk róla. (Meg a húszévesek mindenütt, hiába próbálták tiltani.) Az akkori és mai elégedetlenek listája pontos, ám továbbra is kérdés, hogy ezeknek a csoportoknak a közös akciója – ha a saját „érdekeikből” indulnak ki – szíven találja-e a kapitalizmust.

Ezeknek a rendszerkárosultaknak a primér szükségletei – akárcsak a XIX. és XX. századi proletariátuséi – polgáriak, amennyiben az egyenlőségre irányulnak (s nem azért, mert „a burzsoázia ügynökei”, amiről szó sincs, nem is volt), többnyire nemcsak saját csoportjuk egyenlősítésére. A jogok, a fogyasztás, a megélhetés, a biopolitika, a nevelés egyenlősítése kívánatos cél, ám a kapitalizmus megdöntése, sőt: megbontása nélkül is lehetséges (lenne). Nincs elvi akadálya, csak politikai. A polgári társadalomban is lehetséges egyenlőség elleni erők ma már nem konzervatívak, hanem fasiszták-nácik, befolyásuk lényege a fajgyűlölet és az antifeminizmus.

Ezt a küzdelmet ma a munkások többé-kevésbé semleges megfigyelőként veszik szemügyre. A „munkás” valaha a kommunista pártot jelentette, pontosabban: ezt a párt így tüntette föl, gyakran eredményesen; ma egyre inkább „a fehér faj”-t kezdi jelenteni, tehát éppenséggel a proletariátus ellentétét, amely nemzetközi építmény – a tőkés osztálytársadalom – alapvető szerkezeti eleme. (Akkor is az, ha nem tud róla. De ha nem tud róla, akkor másképp az, mint különben. Ha proletárként nem autonóm, akkor nem is lehet önálló politikai szubjektum, s a csata elveszett, mielőtt megkezdődött volna. Ez a helyzet most. Ahogyan egyszer már leírtam: a szocializmus: történelem.)

A jogegyenlőségi és biopolitikai (a szélsőjobboldal szerint „kulturális”, a maradék liberálisok szerint „identitásalapú”…) lázadók osztálypozíciója (nem az osztályhovatartozása) homályos. Az nem kétséges, hogy elsöprő többségükben „baloldaliak”, de ez – mint mindig – relatív, a reakció korában „baloldaliak” azok is, akikről korábban eszünk ágában se lett volna ilyet mondani.

Azért elmosódott ez a pozíció, mert az összes lázadók értik, hogy ami bántja őket, kapitalizmussá áll össze, ám nem kívánják „behelyettesíteni”, megbízás nélkül képviselni az „objektíve” forradalmi, „szubjektíve” konzervatív proletárokat meg önmagukon kívül senkit se. Ezért törekvéseik per def. részlegesek, részleges antikapitalizmus azonban nem lehetséges.

Ha a rendszer totális, az ellenállás is csak totális lehet – márpedig most nem az, nagyon jellegzetesen és hangsúlyosan nem az.

Igaz ugyan, hogy a szovjet típusú rendszereket a marxizmus emancipatorikus tartalmai felől (azaz „normatívan”) nézve nem lehet és nem szabad „kommunizmusnak” vagy „szocializmusnak” nevezni, de az is igaz, hogy a szó „genealógiai” értelmében a sztálinizmus sok tekintetben mégis a régi szocializmusból ered, tömeggyilkos diktatúra volt, de baloldali diktatúra – ahogyan a Nagy Inkvizítornak is bensőséges köze van a keresztyénséghez, hiába hajlandó a vallás és az egyház érdekében újra megfeszíttetni Jézus Krisztust.

A Gulag bűneit a „baloldal” éppoly kevéssé pattinthatja le magáról, mint az első világháborúért viselt bűnrészességét. Akkor se, ha a legjobbak – a kevesek – ellenálltak ennek. Akkor se, ha a legtöbb kommunistát (épp kommunistaságuk miatt) Sztálin gyilkoltatta meg. Nem igaz, hogy ehhöz az antisztálinistáknak és antibolsevistáknak semmi közük, bár legtöbbjük belepusztult az antisztálinista küzdelembe.

Mint Kőműves Kelemennéé, a vérük belekeveredett a lakótelepek és nagyüzemek habarcsába, a kelet-európai és kelet-ázsiai modernség egykori diadalába, mindabba, ami leküzdötte a félfeudális agrártársadalom iszonyatos maradványait, a személyi függőséget, az írástudatlanságot, a jobbágyi-szubaltern magatartásformákat, a patriarchátus extrém alakváltozatait, a gépesítés előtti, gerinctörő testi munkát. Független. Szolidáris. A tied. Támogasd a Mércét!

Az árutermelő ipari társadalom Kelet-Európában a sztálini struktúrák műve, hídjaikon tapodunk, vonataikon ülünk, könyveiket olvassuk, filmjeiket nézzük (majd mindezt letagadjuk). Archaikus folklórunkat se ismernénk nélkülük. Polgári klasszikusaink rendes kiadásai is tőlük származnak. Iskoláikba jártunk, könyvtáraikban művelődtünk, az általuk teremtett munkahelyeken dolgoztunk, az általuk preferált technikát alkalmaztuk. Ezek nem voltak világszemléletileg semlegesek, hanem a szolidáris és konformista evilági közösség sivár utópiáján alapultak, amelyen jól fölismerhetők a korai francia szocializmus anyajegyei. És amelyet „normális” vagy „hagyományos” társadalomként sírnak vissza sokan – némelyek öntudatlanul csak, mint pl. Kövér vagy Kaczyński.

A modern árutermelő ipari társadalmakban az úr és a szolga fölcserélhető, ezért folyik a nagy küzdelem, amelyet jellemző élethazugsággal „versenynek” neveznek: ezt ismerte föl Hegel, ez a kapitalista (és reálszocialista) modernség alaphelyzete, amelyben nem születünk többé úrnak és szolgának, amelyben tehát mindenki harcol a szolgaság ellen, mert mindenki úr szeretne lenni, és némelyek szert is tesznek uralomra, amely soha nem állandó. Szemben az ancien régime-mel. Az úr kezére lehelt csók a hűbériségben rend volt és hűség, ma pusztán mazochisztikus perverzió. Nem jár ki az úrnak, a holnapi szolgának.

Mindenki senki.

Ebben a fejleményben cinkos volt a történelmi baloldal, hencegésre semmi ok.

Akkor se, ha ismerjük és elismerjük a történelmi szocializmus tragédiáját, amely még nagyszabású volt, grandiózus. Amikor 1989 körül „a történelem végéről” beszéltek (akik szegény Fukuyama könyvének csak a címét olvasták), történelemnek, a modern történelem lényegének a „szocializmus” és a „kapitalizmus” (állítólag a proletariátus és a burzsoázia) konfliktusát tekintették.

Ebben nem tévedtek. Ennek a harcnak a végeredménye lett az először csakugyan egyetemes kapitalizmus – a szocializmus nem annyira illúzió volt, mint amennyire a tőkés dialektika negatív pólusa – , amely e küzdelem nélkül megújulásra képtelen, dekadens képlet. A reneszánsz idején pár republikánus, gazdag városállam apró, gyönyörű szigeteit vette körül a feudális zűrzavar, háború, robot, asszonyverés és szenvedés óceánja. Mutatis mutandis, nem olyasmi ez, amit ne ismernénk föl mint helyzetünk analogonját.

A város és vidék egyre élesebb, ám az ókor óta változatlan ellentéte – amely világosan mutatja, hogy semmilyen mély politikai problémát nem tudtak megoldani háromezer év alatt – nem rendszerjellegű, nem morális, hanem civilizációs ellentét; a visszazuhanásra nem jó metafora „a történelem vége”, de jelzi a mély változást: a modernségen belüli egyetlen nagy innováció (amelyet a természettudomány, majd a társadalomtudomány és a filozófia radikális átalakulása kezdett meg, ezért nevezzük a folyamatot „fölvilágosodásnak”) kimerült, befejeződött.

Ám amikor a jelenkori jobboldal ezt a nyilvánvaló dolgot a baloldal után sok évtizedes késéssel, ám tőle eltérően diadalittas hangon jelenti be, elmulasztja megemlíteni, hogy a fölvilágosodást követő restaurációnak nem sikerült restaurálnia azt, amit a fölvilágosodás megszüntetett: a vallást és a monarchikus-arisztokratikus elvet. (A konzervatív szexuális erkölcsöt követelő zajongás hiába tetteti magát vallásnak, ahhoz alacsonyrendű és kevés. Az arisztokratikus elvben benne van a „vérvonal” és a „leszármazás”, ám nemcsak ez: ezért nem tudja a rasszizmus helyettesíteni.) Máskor a radikális konzervatizmus külsőségekben a kommunista forradalmiságot majmolja, de nem megy vele semmire, csak a sekélyes őszintétlenségét vallja be.

A történelmi kommunizmus hősiessége, kegyetlensége, fanatizmusa, puritánsága, vasfegyelme – és nagysága – elmúlt. Ezek a tulajdonságok már Cromwell óta jellemzők a baloldalra, és Marx csakugyan nem volt marxista, mert csöppet se volt ilyen.

A nagysága is reneszánsz jellegű, tele indulattal, belső ellentmondással, ragyogással, rossz tréfákkal, elfogultsággal, hittel, nyilvánosan meg nem beszélt filozófiával. Az, amit a Grundrissében ma bárki elolvashat, nincs benne a leveleiben.

Jobban hasonlít Shakespeare-hez, mint Kanthoz vagy Max Weberhez.

Az, ahogyan Karl Marx érti a kapitalizmust, ahogyan Walter Benjamin érti a polgári társadalmat (a kettő nem ugyanaz!), ma lehetetlen, mert a prométheuszi küzdelem az ancien régime-mel, amely a burzsoázia és a proletariátus közös küzdelme volt, miközben egymással is élet-halálharcot folytattak, véget ért, s ezek a heroikus életművek („polgári oldalon” a Max Weberé és a Georg Simmelé) a prométheuszi küzdelem alkotóelemei voltak (s gondoljunk Nietzschére, Proustra, Kafkára, Foucault-ra még). Vagyis a „történelem” részei a szó hegeli/kojève-i értelmében.[5]

Az, hogy a kommunizmus újjászületik-e (a marxizmus mint kritikai elmélet persze él, de az elmélet és gyakorlat közötti, megálmodott marxi viszony, ha egyáltalán élt valaha, már halott) a munkásmozgalom megszűnése után, az kérdés. A szocializmus, amely a polgári horizonton is látható része volt a modern valóságnak, nincs többé. Az, amit a politikai emancipációt meghaladó emberi emancipációnak nevezett Marx, utópiaként is észlelhetetlen.

Észre kell venni, hogy a mai küzdelmek a diszkriminált vagy elnyomott csoportok – nők, LMBTQ+ és transz, „feketék”, nemzeti/etnikai/rasszos/regionális/nyelvi kisebbségek, kisebbségi vallásfelekezetek, állampolgárság nélküli populációk, menekültek, korcsoportok (nemzedékek), betegek, prekariátus, underclass („mélyszegénység”), fogyatékkal élők, oktatásból kimaradtak, tudománytól-magaskultúrától elzártak, természeti katasztrófáktól sújtottak stb. – egyenlőségéért folynak (s ezek nagyszerű küzdelmek), közös bennük, hogy céljaik a szociálisan megreformált kapitalizmusban és polgári államban elvileg elérhetők.

Továbbá: az egyenlőtlenségek (társadalmi igazságtalanságok) mérhetők, empirikusan észlelhetők, tényállaguk elismert. Bírálatuk a fölvilágosodás normatív eszköztárával realizálható (akkor is, ha e küzdelmek támogatói ma „ideológiailag” – nem egykönnyen belátható okokból – többnyire ellenségesek a stratégiájukat megalapozó fölvilágosodással).

Evvel szemben az árufetisizmus vagy az eldologiasodás vagy az elidegenülés (a kapitalizmus, a modern társadalom: az osztálytársadalom tulajdonságai a marxisták szerint) rejtett, intuitívan nem hozzáférhető, sőt: maga a belső korlátja az adekvát osztálytudat – a kommunista proletárforradalom alapföltétele – kialakulásának.

Röviden: filozófiai jellegű, megértéséhez és átéléséhez a szokott társadalmi intuíciók megfordítására, konverzióra van szükség, ami eltér a társadalmilag hatékony ideológiák kulturális genezisének természetétől, amelynek a forrása a racionalitás szemszögéből fölül nem vizsgált (vizsgálható) erkölcsi ítélet. Ez az ítélet ugyanis inherens a polgári társadalomban – az egyenlőtlenség problematikus, helyeslése vagy elvetése bévül esik a kapitalizmus horizontján – , ezért vitatása nem okoz fogalmi nehézséget.

A meghatározó emberi tevékenység azonban, amely elválasztja a szubjektumot a céljaitól (az életétől) analízis nélkül kívülről láthatatlan. A hagyományos (exoterikus) szocializmus számára a munka érdemszerző foglalatosság, de a marxista szocializmus számára értelmezhetetlen, a játékos szabadság pedig utópia. Abban a pillanatban, amikor a kapitalizmus horizontja abszolút intuitív határként jelenik meg, a filozófia épp úgy elválik ismét a praxistól, mint hajdan, és a marxizmus – Marx intencióival szemben – puszta kritikává szűkül.

Annak, aki ma nemcsak marxistának – ami elismert kritikai-elméleti álláspont –, hanem kommunistának is tekinti magát (ami még rosszabb pozíció ma, mint amilyennek több mint 170 éve írták le a Kommunista Kiáltvány híres első mondatai), mindezt tudnia kell, amikor elindul a legnehezebb úton.

[1] – A nomenklatúra tagjainak anyagi előnyei visszavonásig tartottak, a juttatások a „kiemelt” tag leváltásával vagy halálával megszűntek, földjáradék, részvény-, kötvény-, osztalék- és kamatvagyon stb. nem volt lehetséges, általában az életnívó középosztályi volt (helyi kivételekkel, eltérésekkel). A modern kapitalizmusban a vagyon nem születési kiváltság (közrendűeknek is lehet földbirtokuk, palotájuk), ám a tulajdon a római jog alapján kizárólagos és abszolút rendelkezési jogot jelent. A javak elosztása véletlenszerű, nem rendezik kasztos-rendi korlátozások, az elosztás irányítója az érték. A rendi társadalomban a nemes (ill. az egyház mint tulajdonos) adószerű jövedelmeket is behajt, a függő helyzetű földműves ráadásul ingyenes munkára (robot, corvée) kötelezett: tehát a nemes előnye nem „gazdasági”, hanem közvetlenül jogi természetű, amit a státuszkülönbség szab meg. A kapitalizmusban ez korlát, amelyet a rendszer fölszámol. A „valóságosan létező szocializmus”-ban a nomenklatúra, a fölső apparátus tagjai a párt/állam alkalmazottai, nem az állami vagyon tulajdonosai. Az alkalmazott elbocsátható, jövedelmét a fölsőbbség rendelkezési hatalmával csökkenteni, növelni, megszüntetni lehet, a juttatott ingatlanból kitelepíthető stb. A kiváltság nem cserélhető, nem adható el, nem ruházható át, nem örökölhető. Ez nem (magán)tulajdon sem a terminus hűbéri, sem pedig tőkés jelentésében. Még csak nem is csoportos (prebendális) tulajdon, mint a kolostoroké volt, amit némelyek fölvetettek, s amellyel a legnagyobb analógiát mutatja, mert az apparátusba kinevezik az embert, nem csatlakozhat hozzá, mint egy-egy szerzetesrendhez. (S a szerzetesrendek autonómiája, területtől, a területi hierarchiától való függetlensége se áll fönn.)

[2] – Vö. TGM: „Az értelmiség mint történelmi probléma”, i. h.

[3]A fő ellenség a saját országunkban van! Karl Liebknecht 1915-ös írása, a Spartakus Szövetség illegális röplapja 1915 májusában; a szerk.

[4] – Balázs Gábor: „Stato, padroni, fate attenzione”, Mérce; Balázs Gábor: „No alla scuola dei padroni”, Le Monde diplomatique magyar kiadás.

[5] – Ld. esszémet: TGM: „Hegel 250. Rapszódia dialektikus prózában”, A Szem. Vö. korábbi írásommal: TGM: „A vereség és a vétek”, A Szem, 2017. október.

Forrás:https://merce.hu/2020/10/04/tgm-keveseknek-a-sokak-helyett-2/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Keveseknek a sokak helyett 2. – Cikk a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Keveseknek a sokak helyett 1. – Cikk a Mércén

Az ATTAC Magyarország alelnöke
Tamás Gáspár Miklós, az ATTAC Magyarország Egyesület volt alelnöke

Ahhoz, hogy egyszerűen és minél közérthetőbben kifejthessük, mi a baj „a szocializmus állásával” (siratjuk „a munkát, a fölszabadulást,/magát az emberi alkotást,/a láthatatlant, mert rátipornak hitvány/és látható hatalmak”), számot kell vetnünk közegünk – a magyar nyelvű közkultúra – sajátszerűségeivel.

Hogyan lehet megértetnünk magunkat olyan helyen, ahol a „hitel” kifejezés egyszer csak „adósságot” kezdett jelenteni, anélkül, hogy magát a „hitelt” másképp neveznék. Sőt, egyre inkább a „kölcsön” és a „tartozás” helyett is „hitelt” mondanak. Az, hogy valakinek hitele van (tehát szívesen kölcsönöznek neki), szerencsének számított, ma viszont főleg azt jelenti, hogy fülig eladósodott, ugyanakkor az előbbi jelentés se tűnt el.

Egyszerre használják a két ellentétes értelemben, ami senkit se bánt: ez súlyos elmezavarra utal. Szerencsére és szerencsétlenségre ugyanaz a szó? Ilyen fogalmakkal evickél népünk a válságban, így próbálja tisztázni magának a helyzetét és kilátásait, miközben írástudói inkább elvesznek a tudásából, mintsem hozzábiggyesztenének valamit.

Ez nem újdonság. A magyarhoni baloldalnak egyik legbefolyásosabb alakja, gondolkodója, közírója, politikusa (csakugyan jeles férfiú) – nomina sunt odiosa – azt írja 1988-ban, a nagy átalakulások küszöbén: „…lehetséges-e tényleges demokrácia a szocializmusban, megvalósítható-e az egyén szabadsága a szocialista államrendszerben, összeegyeztethető-e az egyéni szabadság a társadalmi tulajdonnal stb. 1953-ban [amikor Nagy Imre vezetésével elindul Magyarországon „az új szakasz” politikája] ezek az elméleti kérdések még nem vetődtek fel a marxista elemzésben, sőt, szélesebben a baloldal körében sem…”

Hű, a mindenit.

A szocializmussal kapcsolatban, még jóval Marx előtt, például Saint-Simon (1760-1825) munkásságával kapcsolatban merültek föl demokratikus kételyek, aki a henyélőkkel szemben az iparkodók társadalmát óhajtotta meritokratikus alapon, amelyet az iparkodó vagy ipari osztály (munkások, tudósok, mérnökök, technikusok) irányított volna, s amely megszüntette volna természetesen az iparkodók nyomorát, miközben háttérbe szorította volna a hagyományos, lényegileg arisztokratikus államot, a henyék és papok uralmát, amely képtelen a jólét, a műszaki fejlődés, az általános közlekedés, higiénia, miegyéb előmozdítására. (Ezért ellenezte a földjáradékot és az osztalékot is, és korlátozta volna az örökösödést: mindezekben nincs iparkodás, fejlesztés, civilizációs nyereség.)[1]

Ezek a kételyek s viták elkísérték, mint tudjuk, a szocializmus teljes történetét, a marxizmussal szemben is azonnal fölmerültek. S fölmerültek nagy hévvel az októberi forradalom után, hiszen ezt a forradalmat – többek között – olyan ember vezette, aki 1917 nyarán, Állam és forradalom c. híres művében közelesen vette tervbe az állam (s mellesleg minden régi tekintély) teljes lerombolását, amiből ugye sajnos nem lett semmi. Annál inkább a diktatúra, ami nem volt tervbe véve.

A szélsőséges, totális szabadság és a szélsőséges rémuralom végletei között hánykolódva, az oroszországi kommunisták hevesen – olykor egymásra lövöldözve, mint Kronstadtban – vitatták „a demokrácia és a szocializmus” kérdését. A kommunista világmozgalomból kezdettől fogva a szabadság problémájának (enyhén szólva) megoldatlansága miatt váltak le eretnek csoportok szüntelenül.

És hát mi volt a kommunisták és szociáldemokraták – illetve még régebben: a szocialisták és az anarchisták – évtizedes hangos pörlekedésének és tragikus szembenállásának a középpontjában? Nem merült-e föl mindez már a régi szociáldemokráciában?[2]Nem látta-e előre Rosa Luxemburg a centralizált káderpárt alapelveiből elkerülhetetlenül következő zsarnokságot? Miről írta a műveit „a renegát Kautsky” (Lenin nevezte így) másfél évtizedig a forradalom után? (Leninen kívül olyan kommunista gondolkodók foglalkoztak velük, mint Trockij és Korsch.)

Szerzőnk ifjúkorában, az 1940-es évek második felétől 1956-ig ez a vita szikrázott és lángolt mindenütt, elsősorban Franciaországban, s ott is legérdekesebben a Les Temps modernes-ben, főleg Sartre és Merleau-Ponty között. (Szerzőnk tudott franciául, bár írásainak sajtó alá rendezői a démarche-ot [szóbeli jegyzék] de marche-ra [?] javítják. Ó, magyar értelmiség!) Minderről nem venni tudomást 1988-ban, magabiztosan, habozás nélkül: megdöbbentő. S jele az az akkor még csak eljövendő időknek.

Nagyjából ugyanebben a mocsárban gázolunk ma is, a tudatlanság és a feledés, az arasznyi perspektíva lápvirágai vesznek körül. A használatos képzetek és terminusok, a készpénznek vett „történelmi tapasztalatok” többnyire az égvilágon semmire se vonatkoznak, egyszerűen fedezet nélküli szavak újradadogásai.

A szocialista – mindenekelőtt a marxista – baloldal tragédiája igen régi, és a lényege elég világos.

Megértéséhez föl kell idéznünk néhány elemi tudnivalót. A nagy francia forradalom után kibontakozott szocialista munkásmozgalom maguknak a munkásoknak a mozgalma volt. Nem az volt a szerkezete, amit a nyomorúságos mából vetítenek vissza, amely szerint vannak vezetők és ideológusok, akik a programjukhoz „közönséget” keresnek, és választókat toboroznak.

A mai „baloldal” szemére szokás vetni, hogy elvesztette a munkásosztályi szavazóit, miközben a vakok serege észre se veszi, hogy a munkások munkásmozgalmai, a munkások munkáspártjai rég megszűntek, és nem pótolhatja őket a „fölülről” szerveződő ún. baloldal, amely „érdekeik” képviseletére vállalkozik.

A régi munkásmozgalom tagjai és vezetői is munkások voltak. Több forrása volt nézeteiknek: Angliában s pár más helyen a radikális reformációból kiszakadó, a bibliától ihletett egyenlősítők és anarchisták, egyebütt a francia forradalom szélsőbaloldala s a belőle megmaradt titkos társaságok, a szakmai-céhes érdekképviseletek, s nem ritkán a liberalizmus egy fajtája: a Charta az általános szavazati jogért küzdött (amit a konzervatívoktól kapott meg Angliában), Lassalle munkáspártja a társadalombiztosításért (amelyet a német proletárok Bismarcktól kaptak meg) – a hűbéri-nagybirtokos privilégiumokat az első világháború után számolták föl csak, mindenekelőtt Lloyd George liberális kormánya – ; mindent összevéve a munkásmozgalom a születési, azaz „rendi” kiváltságok, pl. a nemesi adómentesség és hasonlók ellen küzdött, mint évezredek óta annyi nemzedék, illetve a szerződési szabadság megszorításáért (sztrájkjog) és a jogok bővítéséért a társadalmi igazságosság irányában, azaz a francia (nem szocialista) forradalom szellemében. Ami gyökeresen új volt, az az elismerés megvonása a fönnállótól és – utánzás, „föltörekvés” helyett – a saját politikai kultúra megteremtése, a „szubaltern” alázat és lelki függőség fölszámolása. (Ehhöz tartozott a nacionalizmus és a vallás elutasítása.)

A munkásmozgalomhoz csatlakoztak olyan emberek, mint Marx és Engels (és értelmiségiek ezrei), azaz már létező proletármozgalmakhoz.

Marx mindig rokonszenvezett a munkásság céhes és népjóléti követeléseivel mint radikális, haladó ember, és természetesen támogatta a béremelést, a munkaidő megrövidítését, az általános szavazójogot és a többit, s ebben nem különbözött a középosztály néhány millió más haladó tagjától.

Az elmélete ugyanakkor egészen más.

Ez az elmélet csak a legritkább, kivételes esetekben hatolt be Kelet-Európába.

Legutóbb épp a Mércén olvastam „az ortodox marxi osztályelméletről” (erről sokfelé írnak, és nemcsak Kelet-Európában), azaz olyan elméletről, amely nem létezik és soha nem is létezett. Marx készen találta az osztályfogalmat kora történet- és társadalomtudományában (pl. a Saint-Simon köréhez tartozó Augustin Thierrynél [1795-1856] és másoknál), őt az osztálytagozódásnak, különösen a modern proletariátus kialakulásának az okai érdekelték, nem pedig a rétegződés mikéntje, amely fontos, de ettől különböző föladat, amelyet akkor is, azóta is a polgári szociológia – megengedem, baloldali polgári szociológia – végez szorgalommal és elmeéllel, különös tekintettel Pierre Bourdieu-re és követőire.

Amint többen kimutattuk, A Kommunista Kiáltvány egyszerűsített (és hibás) osztályfölfogásához Marx soha nem tért vissza; a zseniális pamfletnak nincs nagy szerepe a marxi elmélet történetében (annál nagyobb a világ történetében), már csak azért se, mert ha minden társadalom osztálytársadalom (mint ahogyan nem az), akkor a proletariátusnak nincs egyedülálló specifikuma, és akkor a kapitalizmus mibenléte se túl érdekes kérdés – hiszen semmi nem érdekes tudományosan, ha nyilvánvaló – , és akkor minden társadalmi igazságtalanság orvosolható a születési kiváltságok fölszámolásával, béremeléssel, progresszív adózással és örökösödési törvénnyel, közérdekű vállalatok államosításával, hozzáférhető politikai képviselettel, ingyenes közoktatással stb., azaz a Marx nélküli szocializmus vígan ellehetett volna a liberális (sőt: konzervatív) reformerekkel, magyarán: ehhöz (bármennyire radikális volt pusztán politikailag) nem lett volna szükség forradalomra, azaz szakításra a kapitalizmus teljes rendszerével.

A nem létező egalitárius (mondjuk: Saint-Simon-i típusú, rousseau-i eredetű) „marxi” osztályelméletre[3] még rárakódik „a marxi materializmus” teljes (ugyancsak régi) félremagyarázása, amely szerint Marx úgy hitte, a társadalomban „az anyagi érdekek” dominálnak, s ezek közül ő a munkásosztály anyagi érdekeinek a kielégítését tartja mindenekelőtt jogosultnak.

„Az anyagi érdekek” elsőbbsége annak a forradalom előtti, nyers burzsoá fölvilágosodásnak a jellemzője – bár mint a kultúrakritika eszköze, az ókortól kezdve ismeretes – , amelyből a klasszikus közgazdaságtan fejlődött ki: ez utóbbinak a kritikája (három főművének címe vagy alcíme szerint is) Marx leglényegesebb hozzájárulása a tudományhoz. Nem a művelése, hanem a kritikája.

Marx nem Mandeville, nem is mord francia fölvilágosító, nem is Adam Smith, nem is moralista à la Rousseau, nincs elmélete a „gazdasági viselkedés” általános szabályairól, hanem „csak” a kapitalizmusról, amelynek az eredetisége nem elsősorban az osztályharcban (amely íme át is alakult), nem is az „anyagiasságban” vagy a „pénzuralomban” áll, holott mindezek fönnálltak (a pénzről szólva Marx Shakespeare-t idézi, aki azért a fejlett kapitalizmus kora előtt élt), hanem valami másban. Független. Szolidáris. A tied. Támogasd a Mércét!

A tőkés viszonyok meghonosítása lehet erőszakos (többnyire az), de a tőke uralma tárgyi és elvont – az alany és a tárgy pozíciójának a fölcserélésén alapszik, nem a burzsoázia osztályérdekének az érvényesítésén, amely másodlagos – , ezért mind a luddita („gépromboló”), mind a „fejlesztő” munkásideológia hamis premisszán nyugszik. A proletariátus része a tőke szerkezetének, ezért az empirikusan észlelhető, „ellentétes” osztályérdek magyarázó ereje csekély.

Marx félreértve is nagy hatással volt a munkásmozgalomra – mindenekelőtt logikailag zárt, elegáns magyarázatával, a rendszerrel szembeni szellemi fölényével és polgárgyűlöletével – , de a munkáspártok gyakorlati politikájára nem sok. (Engelsnek élete vége felé – amikor tudósként valójában pozitivista volt már – inkább.)

A munkáspártok egyre marxistábbak voltak világnézetileg, és egyre kevésbé politikailag.

Ekkor írta meg Eduard Bernstein, „a revizionista” (egyébként ritka rendes ember, aki mind a háború, mind a Spartakusbund idején a legtisztességesebben viselkedett, amikor számos egykori „ortodox” radikális a legszánalmasabban megalkudott a nacionalizmussal és az ellenforradalommal), hogy a szociáldemokrata párt és a szakszervezeti mozgalom népjóléti-egyenlősítő reformpárt, reformmozgalom, amely „klienseinek” (a nagyipari munkásoknak és más dolgozóknak) a komparatív előnyéért küzd más osztályok és rétegek érdekeivel szemben, s ezért a polgári demokrácia leghatékonyabb védelmezője, nem pedig az ellenfele.[4] Célja a parlamenti mandátumok, a taglétszám, a szakszervezeti vagyon és a munkássajtó gyarapítása, nem a rendszer megdöntése. „A végcél semmi.”

Mire elérkezett a bukás pillanata 1914-ben, az empirikus munkásmozgalom és a marxista elmélet ellentmondása nyílt titok volt; az, hogy a névleg internacionalista szociáldemokrácia pártjai támogatták a háborút – ahogyan akkor mondták a bírálók: „saját nemzetük burzsoáziáját” – , meglepte a naiv embereket, de nem a beavatottakat. A klasszikus szocializmus története ekkor befejeződött, hiába vannak azóta is szociáldemokratának nevezett pártok, amelyek méltányosabb adórendszert és hasonlókat javasolnak. (Érdemeik vannak, de polgári érdemek: béke, pluralizmus-demokratizmus, antifasizmus, diktatúraellenesség: ezek nélkülözhetetlen és szép dolgok, de nem szükséges hozzájuk szocialistának lenni.)

Mielőtt azonban befejeződött volna – és a konstruált osztályidentitást simán legyőzte volna a konstruált nemzeti identitás – megszületett a megoldás: Karl Kautsky, a századfordulós II. Internacionálé teoretikusa kimondta, hogy az elméletet kívülről kell „belevinni a tömegekbe”, hogy a munkásosztály (tapasztalati) osztálytudata nem haladja meg, nem töri át a „polgári” horizontot, a nagyobb jólét, a nagyobb cselekvési szabadság (értsd: osztályhatalom) többet jelent neki, mint a kapitalizmus megszüntetése. A célt tehát az ihletett-beavatott gondolkodóknak és „a proletár eliteknek” kell átérezniük és átérteniük, „az igazaknak”, majd Lenin – Kautsky hű tanítványa – szerint „a hivatásos forradalmárok” vasfegyelmű káderpártjának.[5]

Evvel kezdődik a Kommunista Internacionálé igazi története, és ez magyarázza „a nyugati marxizmus”[6] jó néhány sajátszerűségét.

Az 1914. augusztusi katasztrófa megmutatta, hogy a szociáldemokrácia beleolvadt a nyugati kapitalizmus szerkezetébe, megszervezte és megerősítette az imperialista métropolisz munkaerejét, saját erejével kiszélesítette és befejezte a polgári „demokrácia” művét Nyugaton, államfönntartó tényező lett – Németországban a legnagyobb parlamenti párt – , és ennek megfelelően járt el, amikor mindenütt azonosult a nemzeti, azaz a burzsoá államérdekkel, és segített mozgósítani a proletár ágyútölteléket. Az „osztályharcos” és „marxista” beszéd hamis és üres retorikának bizonyult, amelynek az elárulása nem került a vezetőknek nagy erőfeszítésükbe. Kautsky valamit motyogott arról, hogy az Internacionálé a béke, nem a háború „eszköze”…

Maga a munkásosztály kétely nélkül követte pártját (pártjait) a lövészárokba, a halálba és az örök szégyenbe. Csak a margón – Olaszországban, az Ibériai-félszigeten, Oroszországban – voltak számosabban az antimilitaristák, a nyugati országokból semleges országokba (főleg Svájcba) kellett menekülniük a keveseknek, vagy börtönben ültek, mint Rosa Luxemburg.

Az evolucionista és parlamenti szocializmus örökre megbukott (ennyiben a későbbi bolsevikoknak volt igazuk, illetve nekik is; az anarchisták pedig már rég megjósolták ezt a fejleményt),

kiderült, hogy a „valóságosan létező” proletariátus empirikus osztálytudata polgári, nem pedig forradalmi; beéri a monarchia, az egyház, a főnemesség pozícióinak végső megrendülésével, a bővülő szavazati joggal, a növekvő jóléttel és biztonsággal: a burzsoázia megbízható szövetségese, vele együtt képez „nemzetet”, amelynek érdekei nem osztályérdekek, hanem más polgári nemzetekkel versengenek a földi javakért és a szuverenitásért.

Az ellenség itthon van, nem külföldön – der Hauptfeind steht im eigenen Land (Karl Liebknecht, 1915) – , mondták a szociálsoviniszták ellenfelei: az első világháború mindaddig példátlan barbárságával szemben végérvényesen az internacionalizmus lett a valódi baloldal fő ismertetőjegye, és 1917-ben tört ki a világtörténelem első antinacionalista, ha tetszik: „nemzetellenes” lázadása a békéért.

Az örökre el- és megbukott szociáldemokrácia (korábbi és későbbi érdemeire való tekintet nélkül) érdekkalkulációs politikája doktrinális értelemben is szembenáll a marxizmussal. A parlamentarizmus is külső és belső koalíciók megkötésére kényszerítette a számbeli kisebbségben lévő munkásosztályt. Ezek közismert dolgok.

A háborúellenes radikálisoknak (ez sokáig jelentéktelen és szervezetlen, apró kisebbség volt a mozgalom legszélén) be kellett látniuk, hogy a doxa és az episztémé, a vélekedés és az ismeret, a hit és a tudás ellentéte a szocializmusban is fönnáll. A proletariátus politikai-szervezeti autonómiája nem kezessége az ortodoxiának, azaz a helyes hitnek. A proletariátus létéből nem következik a kommunista tudat. Az „ideológia” (azaz: a hamis tudat) az elidegenedés által megtévesztett embertömegek nézete, a többségi nézet még a szervezett munkások között se szocialista vagy kommunista valójában, ezért önmagában nincs értéke, ez csak „demokratikus illúzió”, amit 1914. augusztusa óta nem is kell bizonyítani többé, ez tény.

Amit a proletariátus empirikusan „akar”, az többé nem szent: fontos információ a mozgalom tudósainak és teoretikusainak, de nem több.

Mi lehet bármiféle szavazás, választás, plebiszcitum, közvélemény-kutatás, fölmérés eredménye? Logikája a parlamentarizmusé, a nézetek forrása a sajtó (a médiák), horizontja a polgári (civil) társadalom pluralizmusa: a polgári keretben aligha jöhet létre autentikus antikapitalista többség.

A parlamentarizmus soha nem tenné visszafordíthatatlanná a szocialista vívmányokat (pl. a termelőeszközök magántulajdonának, az örökösödésnek, a konkurenciának, a pénznek, az állandó hadseregnek stb. a fölszámolását), még ha a bevezetésükre sor került is volna valaha (nem került soha: a magántulajdon [vagyis az elkülönült tulajdon] megszüntetése a termelőerők és a termelőeszközök elválasztásának a megszüntetése, amiről az ún. létező szocializmusokban szó se volt; az állam is idegen tulajdonos a tulajdonnal és a tulajdon felől akkor se rendelkező proletárral szemben).

Lukács György legfontosabb munkájában[7] fejtette ki, hogy miért elkerülhetetlen az eldologiasodás társadalmában – erre a műre Marxon kívül Max Weber és a neokantiánusok is hatással voltak (bár Lukács maga persze Hegel felé tájékozódott hasonlóan a nyugati marxizmus más nagyjaihoz) – az empirikus proletártudat polgáriassága. Ezt kell helyettesítenie a filozófiának (amelyet Lukács itt betudott, tulajdonított osztálytudatnak hív).

Lukács szerint tehát a kommunista párt lényegileg filozófiai (ma azt mondanák, nem túl helyesen, hogy „kulturális”) vállalkozás. A nyugati marxizmus – a marxizmus „második hulláma” az alapítók után – egyrészt a politika primátusa mellett szállt síkra (nem kellett Carl Schmitt-től kölcsönöznie, Chantal Mouffe egyszerűen rosszul értesült: a politika elsőbbségét Lenin és Trockij korábban tudta és hirdette), hiszen először tört ki (majd szenvedett vereséget) kommunista forradalom, másrészt a kultúrára és a tudományra koncentrált, mert meg kellett határoznia a beszámított-tulajdonított osztálytudat tartalmát, azaz a helyes filozófiát, társadalomtudományt és művészetet mint a forradalom előzményét és következményét.

Föltűnhetett bárkinek, hogy a nyugati marxizmus legnagyobbjai közül Lukács, Benjamin és Sartre az irodalommal és az irodalomtörténettel, Bloch és Adorno a zenével, Gramsci a történettudománnyal, Bloch a keresztyén teológiával (és valamennyien a filozófiával) mint paradigmával foglalkoztak a leglövöldözősebb időkben.

Itt ismét a platóni problematika támad új életre, kétszeresen is: egyrészt az igazságról nem lehet szavazással, azaz a szupremáciáért viaskodó vélemények közötti véletlenszerű döntéssel határozni (mint tudjuk, a szavazás/választás sem az igazságosság, sem a demokrácia kritériumait, ismérveit nem elégíti ki, legjobb esetben amolyan istenítélet), másrészt a filozófia kontraintuitív (vö. a barlanghasonlattal), eleve kritikailag viszonyul a legtöbb fajta intuitív szemlélethez (a nap fölkél és leszáll); Kant óta pedig az európai népi szemlélet, továbbá a magas metafizikai hagyomány valóságképzetét tartja érvénytelennek, s ez a filozófia helyzete máig (bár ennek mindig volt és van kisebb – romantikus – ellenzéke).

A nyugati marxizmus – amely épp olyan elmélete lett a kommunista világforradalomnak, mint Kant és Fichte filozófiája a nagy francia forradalomnak – csakhamar ellentétbe került mind a III., mind a föléledt II. Internacionálé vezetőivel. Mivel a nyugati, mindenekelőtt a német, az olasz és a magyar forradalom vereséget szenvedett, a modern kapitalizmusra adott válasz filozófiai maradt.[8]

Az orosz forradalom, amelynek a vezetője, Lenin már 1902-ben, Mi a teendő? c. híres tanulmányában megerősíti Kautsky nézetét, amely szerint a kizsákmányolt proletariátus képtelen az elmélet létrehozására, ez a polgári értelmiség föladata[9], képtelen volt legyőzni részint az elmaradottságból, részint a hivatásos forradalmárok bolsevik káderpártjának jellegéből származó problémáit, s ezért az államkapitalista diktatúra ismeretes vonásai mellett – Lenin minden hegelezése ellenére – visszaesett a II. Internacionálé naturalista-pozitivista metafizikájába (ahogyan a szociáldemokrata Kautsky is a legmerevebb darwinizmusba), amelyet a központosított propagandaapparátus mellett a szovjet inkvizíció és Santa Hermandad terjesztett ijesztő szigorral és filozófiai naivitással.

Korschot kizárták a pártból, Lukácsot önkritikára, majd nézetei megváltoztatására kényszerítették. Gramscit börtönben tartották a fasiszták, a Szovjetunió pedig nem volt hajlandó kiszabadítani onnan, pedig Mussolini szívesen elengedte volna végül, ha kérik.[10] A nácik elől menekülő Benjamin öngyilkos lett. A politikailag a még 1937-ben is az SZK(b)P-t támogató Bloch végül az NDK-ból az NSZK-ba volt kénytelen emigrálni, a szovjet tömbben betiltott Lukács Nyugat-Németországban publikált. Természetesen a sztálinizmus más rémtetteihez – és az orosz forradalom szégyenletes bukásához már az 1920-as években – képest ezek semmiségek.

Ugyanakkor a nyugati marxizmusból lett a jelenkori szélsőjobboldal szimbolikus réme, az ún. „kulturális marxizmus”, ennek a történelmi hamisításnak a leírására nem fogok időt fecsérelni. (Ahogyan Gramsci fasiszta használatára se: az újfasiszták már 1981-ben nagy Gramsci-konferenciát rendeztek Alain de Benoist szervezésében és fölléptével Párizsban: ez a divat fél évszázadnyi késéssel érkezett el a budapesti szélsőjobboldalhoz, pedig Gramsci szó szerint ugyanazt mondja, mint Lukács, akit gyűlölni illik ezekben a körökben. A „kultúra” fókuszba állítása érthető abban a pillanatban, amikor 1914 katasztrófája után és – vele szemben – a szocialista forradalmi kísérlet, a biennio rosso összeomlása után Mussolini fasisztái hódították meg az olasz proletariátus egy részét és az olasz falut, miközben az orosz bolsevik párt vezetését fokozatosan átvette Sztálin. Ez Gramscinál, Lukácsnál, Korschnál kevésbé éleselméjű embereket is elgondolkoztatott volna.)

„A tömegekbe kívülről bevitt” magasabbrendű, a forradalmi filozófiával egyenrangú proletár osztálytudat épp úgy csődöt mondott, mint az empirikus, „trade-unionista” (Lenin gúnyosnak szánt kifejezése), reformista osztálytudat. Az utóbbit maga alá temette a háborús nacionalizmus, az előbbit – amelyet Lukács tervezett (illetve „kulturális hegemónia” kódnéven Gramsci) – politikailag a sztálinizmus, filozófiailag az általa a kommunista pártok „bolsevizálásának” örvén rehabilitált, primitív, materialista-determinista, szcientista-naturalista metafizika (amelynek a homályos emléke Kelet-Európában még ma is megszabja a marxizmus appercepciójának a természetét, aminek a következtében negyven év pártszemináriumai után az egykori szovjet tömbben ismerik és értik a marxizmust a legkevesebben; ez a kelet-európai értelmiségiek, bal- és jobboldaliak „Marx”-fölfogása: még mindig a leggyermekesebb „materializmus”, amely a tőkések állítólagos „szándékaira” és „érdekeire” koncentrál; illetve a leglaposabb fogyasztói egalitarizmus: mindkettő a forradalom utáni, a restauráció és a polgárkirályság [1814-30, 1830-48] alatti neojakobinus kispolgári düh [indokolt düh] terméke, amellyel már a Kiáltványban leszámolt Marx és Engels).

A szöveg második részét holnap közöljük.

[1] – Vö. Saint-Simon: Az európai társadalom újjászervezéséről. Új kereszténység, ford. Jordáky Lajos, Bukarest/Kolozsvár: Irodalmi Könyvkiadó, 1969. A korai szocializmusról érdekes leírások Franz Mehring nagy történeti művének szemelvényes kiadásában: A német szociáldemokrácia ifjúkora, szerk. Hamburger Mihály, ford. Kis János, Bp.: Európa, 1987. Vö. Franz Mehring: Marx Károly élete (belőle az V. fejezet), Ágoston Péter fordításának (1925) fölhasználásával ford. Remsei Flóra, bev. Kálmán Endre, Bp.: Gondolat, 1958, 126-173.

[2] – Szabó Ervin már az első világháború előtt összeütközésbe került az MSZDP-vel a frakciószabadság és a belső pluralizmus ügyében. Vö. „Pártfegyelem és egyéni szabadság” (1904), „Hogyan módosítsuk a pártszervezeti szabályzatot?” (1905), in: Szabó Ervin Válogatott írásai, Bp.: Kossuth, 1958, 169-187, 201-228. Azóta se jelent meg egyik se. (Szabó Ervint nevezi a mai magyarországi hivatalos szélsőjobboldal „aljas gazembernek” [így], aki a „bolsevizmus” előkészítője volt. Ezt Révai, aki egy életen keresztül harcolt ellene [posztumusz], jobban tudta.)

[3] – Vö. G. M. Tamás: „Telling the Truth About Class” (Socialist Register, 2006). Teljes szöveg: „Wahrheit und Klasse, noch einmal betrachtet”, in Tamás: Kommunismus nach 1989, ford., szerk. Gerold Wallner, Bécs: Mandelbaum-Verlag, 2015, 126-198.

[4] – Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai (1899), ford. Réthelyi Károlyné, Bp.: Kossuth, 1971, 1989. A híres bírálat: Rosa Luxemburg: „Társadalmi reform vagy forradalom?” (1899, 1908), in: Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, vál., bev. Vörös Gyula, Bp.: Gondolat, 1983, 104-195. A realisztikusabb szociológiai leírás persze Bernstein tollát dicséri.

[5] – Ld. Massimo Salvadori: Karl Kautsky and the Socialist Revolution, London: Verso, 1990.

[6] – A „nyugati marxizmus” szakkifejezés, amely Karl Korschtól ered, majd Maurice Merleau-Ponty használta: ez a nem szovjet, radikális, a párt „tanítóhivatalának” nem alárendelt marxizmust jelenti, amely egyben nem szociáldemokrata; semmi köze holmi nyugati fölsőbbrendűséghez vagy efféléhez. Legfontosabb alakja (a fiatal Lukács, 1924-ig) kelet-európai volt. Vö. Perry Anderson: Considerations on Western Marxism, London: Verso, 1976 (számtalan utánnyomás és fordítás).

[7]Történelem és osztálytudat (1923), szerk. Vajda Mihály, Bp.: Magvető, 1971. Vö. Lukács György: Forradalomban, szerk., vál., s. a. r. Mesterházi Miklós, Bp.: Magvető, 1987. Ezeknek az írásoknak – bár ismertek – Magyarországon úgyszólván semmi hatásuk nem volt, ma sincs, bár a vita körülöttük, gondolataik körül (mindjárt száz esztendeje) változatlan hévvel dühöng. Külföldön.

[8] – A nyugati forradalom kudarcának és a fasizmusok evvel összefüggő sikerének a kulturális következményeiről ld. tanulmányomat: TGM: „Az értelmiség mint történelmi probléma”, Litera, 2020. július, itt, itt és itt.

[9] – Ezt a nyugati marxizmus vezéralakja bírálja: Karl Korsch: „Der gegenwärtige Stand des Problems »Marxismus und Philosophie«. Zugleich eine Antikritik” [1930], in Korsch: Marxismus und Philosophie, Korsch Gesamtausgabe Bd. 3, szerk., bev. Michael Buckmiller, Amszterdam: Stichting beheer IISG, 1993, 386-387 & passim.

[10] – Maria Antonietta Macciocchi: Per Gramsci, Bologna: Il Mulino, 1974. Különösen érdekes a nagy közgazdász, Piero Sraffa (aki 1927-től már Cambridge-ben tanított, s aki Gramsci legközelebbi barátja volt: tőle származott a toll, tinta és papiros, amellyel és amelyre a Börtönfüzeteket írta a Kommunisták Olaszországi Pártjának főtitkára) rejtélyes szerepe ebben: úgy látszik, nem sikerült elérnie Sztálinnál, hogy közbenjárjon. Viszont holtig titkolni igyekezett mindezt.

Forrás: https://merce.hu/2020/10/03/tgm-keveseknek-a-sokak-helyett-1/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Keveseknek a sokak helyett 1. – Cikk a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Rendszerváltás? (A Nagy Csalódás) / System Change? (The Great Disappointment)

Ma is nagyon aktuális, bár kb. hat évvel ezelőtt írtuk a dalt Mouksával együtt:

Over twenty some years now
We’ve been waiting for the good life
For the average citizen
Instead of wealth we have poverty
Unrestrained exploitation
So this is the big system change
So this is what you waited for

No housing, no food, no work
But that’s what was assured wouldn’t happen
Those on top prey upon us
The poor suffer everyday
So this is the big system change
So this is what you waited for

When will real change occur?
When will there be a livable world?
The ultimate solution will arise
When this economic system is forever abandoned
So this is the big system change
So this is what you waited for

There is no solution but revolution

Mouksa, the former singer/songwriter/guitarist of the Psychedelic Cowboys teamed up with lyricist (and president of ATTAC Hungary) Matyas Benyik in August of 2013 to write this song about the widespread feelings of disappointment with the results of the system change — from socialism to capitalism — in Hungary since 1990.  “Rendszerváltás (A Nagy Csalódás)” — or “Disappointment with the System Change” — is meant to go beyond partisan politics and instead to the very conditions and realities of exploding inequality, poverty, and homelessness in Hungary during the last 25 years.  This video was made with Mouksa’s new band The Mouksa Underground in February 2014.

Kategória: Nincs kategorizálva | Rendszerváltás? (A Nagy Csalódás) / System Change? (The Great Disappointment) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

University students` protest in Budapest are still going on

Since the beginning of September 2020 students of the University of Theatre and Film Arts (SZFE) and their sympathizers protested in central Budapest against changes to the way the university is governed. The protesters insist that the institution had lost its autonomy. The students and faculty believe that the ruling Orban government wants to gain control over the university.

Rectors and department leaders at the 155-year-old state-run establishment resigned when the law, passed earlier this year, switched the ownership of the university from the state to a private foundation.

Students at SZFE have drawn up a list of demands before they will allow the university to function, which include academic autonomy, the resignation of the current board, and that the state continues to fund the university.

The protest, at SZFE, has drawn shows of support from theater groups, students, actors and university faculties in Hungary and around Europe.

In the last hours of the resignation period of the resigning leadership, students learned from the press only yesterday night that a board of trustees not recognized by them had appointed two new vice-rectors to head the institution without a tender. After the farewell of their management, they held an overnight student forum, during which they voted to block the other building of the Film and Media Institute on Szentkirályi Street (the main building on Vas Street was occupied just a month ago). A guard has been set up, only citizens of the University can enter the gate.

Today the teachers of the SZFE will also turn their protest to a higher level, as they went on strike indefinitely from 8 am.

Budapest, 1st October 2020.

Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | University students` protest in Budapest are still going on bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

EVALUATION OF LEFTIST ISLAND FESTIVAL 2020 AT HORANY/HUNGARY

The Leftist Island Festival was held at Horány, about 25 kms North of Budapest on the Danube riverside, from 4th till 6th September 2020 at Regatta Leisure Center with about 100 participants. The 3-day event was co-organized by European Left-Workers Party 2006, Organizers for the Left (SZAB), Hungarian Roma Parliament (MAPEI) and ATTAC Hungary. The following themes with well known Hungarian academicians, politicians and CSO activists as well as foreign speakers via online (ZOOM) were in the focus:

On Friday 4th September:

1.) Trianon (Paris Peace Treaty after WWI) from a leftist point of view

a.) Negotiation strategy. Hungary in the Palace of Trianon.

b.) What do we have to do with Trianon?

c.) Elections before and after Trianon

d.) What is taught in 2020 about the Trianon Treaty for the future?

e.) Horthy system, Kádár system, and what is it today?

f.) Neo-weimar: PM Viktor Orbán`s power engineering

g.) Dynamic power. Cultural production and politics in Hungary after 2010. Is there a chance for a culture of solidarity?

h.) In memoriam Manolis Glezos, Greek Resistence Fighter and Attila Csernok, ex President of the Hungarian National Bank

i.) Collaboration of Civil Society Movements of Central and Eastern Europe via ZOOM with members of Prague Spring Two Network

On Saturday 5th September:

2.) Climate change, poverty and coronavirus

a.) Interrelations among pandemic, poverty and the world of work

b.) Is our pension in danger?

c.) Does the coronavirus help or worsen our chances of survival?

d.) Green New Deal for Europe (New Green Turn in Europe) with Yanis Varoufakis and Violeta Tomic, Slovenian MP

e.) Interrelations of discrimination, exclusion, climate change and pandemic

f.) Being poor and Roma in Hungary

g.) World economic crisis, social consequences, far right tendencies

h.) Economic and social crises and rebuild

i.) Dialogue with the representatives of the Hungarian progressive organizations

On Sunday 6th September:

3.) The Far right only brought trouble to Europe

ª) Situation report – with Maite Mola, Vice-Prresident of PEL via ZOOM

b.) The role of the far right in the history of the last hundred years

c.) Prison for politics with read out of Algirdas Paleckis`s letter and via Zoom by Alexander Oparin

Besides the above mentioned political debates high quality exhibitions were opened, e.g. exhibition of Roma painters -culture exiled to underground, political cartoons, photo and bycicle exhibitions.

In the cultural programs participants could enjoy film projections, theater performance, Choir of Working Class Heritage.

The goals of this year`s festival we hoped for were met only partially. Our main goal was and still is to organize the Hungarian progressive civil organizations and parties to cooperate. Among the particpants very few of the progressive Hungarian opposition parties` showed up at the Festival, like the now falling apart Hungarian Socialist Party (MSZP) and the green Dialogue (Parbeszed), the new Party (YES Solidarity- ISZOMM). The number of cooperating civil organizations has not been or just slightly expanded. It is a very positive development that our invitation extended to the Hungarian Roma Parliament was gladly accepted.

The biggest problem was that the Organizers for the Left (SZAB), as well as the above named parties, maily the European Left -Workers Party 2006 are not attractive to the majority of young people in Hungary not just because of our aging community. It is more likely that our ideological background and nostalgy for the Kadar era does not meet their interest either. Young people`s resistance against Capitalism in Hungary is very poor, protests and demonstrations remain in the frame of anti-neoliberalism, or anti-Orban slogans.

Due to COVID-19 the participation in the Festival was less than what we expected. Some of the programs of this year`s Festival was only possible via Zoom, which hardly worked. Regretfully, simultaneous interpretation and the ZOOM technology attached to it often failed.

Despite all difficulties the 3-day Leftist Isdland Festival was a success, however the event remained unechoed in the Hungarian wider public and the official media did not cover it at all. We have recorded all the event and it will be put on Youtube soon.

Budapest, 1st October 2020.

Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | EVALUATION OF LEFTIST ISLAND FESTIVAL 2020 AT HORANY/HUNGARY bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Új Társadalmi Világfórum felé – Felhívás

2020 szeptember 1.

A Társadalmi Világfórum jövő januárban lesz 20 éves. A különböző társadalmi mozgalmak, aktivisták és értelmiségiek felhívása a jelenleg fennálló neoliberalizmussal szembeni fellépésre 2001-ben világszerte kiemelkedő esemény volt. Attól kezdődően számos tömegtalálkozóra került már sor a világ különböző országaiban, amelyek horizontálisan szervezett témacsoportok mentén és a szervezetek közötti együttműködés jegyében zajlottak le. Az egyik szabály az volt, hogy a TVF a résztvevők egésze nevében nem adhat ki nyilatkozatot vagy nem szólíthat fel mindenkit cselekvésre. A világ azóta sokat változott, és néhány TVF-aktivista úgy véli, hogy globális politikai szereplőként sürgőssé és elengedhetetlenné vált a bolygó jövőjét veszélyeztető gazdasági, szociális és környezeti válsággal szembeni közös cselekvések kimunkálása.

A világ megváltoztatása érdekében a Társadalmi Világfórumot „nyitott térről” „cselekvési térre” kell átváltoztatni

A Társadalmi Világfórum (TVF) 2021-ben lesz húsz éves! Egy befolyásos vitavezető csoport Mexikóvárosban most egy új fórum megszervezésének feltételeit vizsgálja. Nyilvánvaló, hogy pillanatnyilag minden a koronavírus alakulásának függvénye.

Mindannyian jól tudjuk, hogy 2001 óta és a Porto Alegrében megrendezett első TVF-et követően a világ rengeteget változott. Akkortájt a fórum alapítóinak sikerült lefektetniük az „Alapelvek Chartáját” abból a célból, hogy rögzítsék a működési szabályokat és elkerüljék, hogy konvivalitás és konvergencia helyett a fórum konfliktusok terévé változzon. Ahelyett, hogy az alapelvek segítséget jelentenének, a „nyitott térre” vonatkozó alapelvet a közelmúltban dogmatikusan értelmezték, és a fórum – egyetlen kivételtől eltekintve – a jelenkori történelem egyetlen döntő pillanatában sem volt képes politikai tényezőként megmutatni magát.

Ebből a zsákutcából való kilépéshez a múltban különféle kezdeményezések születtek azért, hogy a fórum nevében politikailag fontos tényezőként [aktorként] lépjenek fel. Gondoljunk csak az első [Európai Társadalmi] fórumon kezdeményezett hatalmas tömegdemonstrációra az iraki háború ellen, amelyre 2003. február 15-én került sor. A TVF több „történelmi” résztvevője a lebénító konszenzus elv megszegésére tett kísérletet és aláírta a „Porto Alegre -i Kiáltványt” és – bár nem globális politikai program megalkotásának szándékával, de a külvilággal történő szoros kapcsolódás érdekében – újabb felhívást tett közzé, miszerint a „nyitott térről »cselekvési térre” kell válni. Ezt az első üzenetet Frei Betto, Atilio Borón, Bernard Cassen, Adolfo Perez Esquivel, Federico Mayor, Riccardo Petrella, Ignacio Ramonet, Sader Emir, Boaventura Santos, Roberto Savio és Aminata Traoré írták alá.

Ez a mostani kezdeményezés nem arról szól, hogy politikai álláspontot kényszerítsenek egy olyan kollektívára, amely mindig is nagyon sokféle volt és az is lesz. Azonban jelenleg a világot ökológiai összeomlás fenyegeti, és az előretörőben lévő fasizmussal, a dominánssá fejlődött pénzügyi kapitalizmussal, a rasszizmussal és a patriarchátussal együtt a világ súlyos válságban van. Amikor a fiatalok, a nők és más elnyomottak ismét az utcán menetelnek és igazságosságot, fenntartható ökopolitikát követelnek, a TVF 2021-ben nem maradhat el. Erkölcsi és politikai kötelességünk abbahagyni az önreflexiót, beszélni kell a világgal és cselekedni szükséges.

Azért akarják a jelen üzenet aláírói megváltoztatni a fórumot, hogy a világ is megváltozzon. Úgy gondoljuk, hogy a fórumot, annak struktúráit és irányítását sürgősen demokratizálni kell. A logika és a történelem olyan változást kényszerít ránk, amely nyílt és részvételen alapuló vitákhoz vezet. Döntő jelentőségű egy olyan fórumirányítás bevezetése, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a nyitott térből cselekvési térré váljunk. Ezért azt javasoljuk, hogy a Nemzetközi Tanács integrálja az egész világon mozgósodó új társadalmi erőket annak érdekében, hogy próbáljunk meg egy sokkal reprezentatívabb fórumirányító testületet létrehozni, amely felülvizsgálja az Alapelvek Chartáját olyan szempontból, hogy az megfeleljen a 21. század követelményeinek, illetve hogy helyet biztosítson a regionális és a tematikus fórumoknak, hogy nemzetközi akciónapokat szervezzünk, és hogy megbeszélhessük a fórum globális politikai aktorrá válásához vezető utat. Ez nem lesz könnyű út, és a világhoz szóló, hatékony irányító testület létrehozásához mindannyiunk részéről nyitottságra és elkötelezettségre lesz szükség.

A fórumirányítás megerősítésére és a TVF demokratizálására számos lehetőség kínálkozik. Nagyon reméljük, hogy ezek megvalósulnak és fentieket demokratikusan meg tudjuk vitatni.

Meghívjuk Önt, hogy vegyen részt ebben a kollektív elmélkedésben. Ez olyan sürgős feladat, amely hozzájárulhat a „Lehet más a világ” létrehozásához, amelyre sürgősen vágyunk és amelyre nagyon nagy szükségünk van.

Adolfo Pérez Esquivel  (Argentina), Alberto Acosta. (Ecuador), Aminata Traoré (Mali) , Armando de Negri (Brazil), Assétou Founé Samaké (Mali), Atilio Boron (Argentina) Aziz Rhali (Morocco), Berenice Celeita (Colombia), Bernard Cassen (France), Bernard Duterme.  (Belgium), Boaventura de Sousa Santos. (Portugal), Candido Gribowszki (Brazil), Cecilia Capanna (Italia) Claudia Yadira (Mexico), Dalia Acosta (Cuba) Demba Moussa Dembele (Senegal) Elizabeth Mpofus (Zimbabwe) Emir Sader (Brazil), Federico Mayor (Spain), Flavio Lotti  (Italy), Francine Mestrum (Belgium) Frei Betto. (Brazil) , Guadalupe Ponce (Mexico),  Hazel Henderson (USA),  Hélène Tremblay (Canada), Ignacio Peón (Mexico), Ignacio Ramonet (Spain-France), Jason Nardi.  (Italy) John Bellamy (USA), Leo Gabriel. (Austria), Luis Lópezllera. (Mexico) , Madhuresh Kumar (India) Manou Angahi, (Ivory Coast), Mario Dujisin (Chile-Portugal), Medha Patkar  (India) Mireille Fanon Mendès. (France), Mohau Pheko (South Africa), Ms. Roma. All India Union of Forest Working People (India), Norma Fernández.  (Argentina), Nzira Deus (Mozambique), Oscar Gonzalez. (Mexico), Raquel Martínez López Gómez (Spain), Reiner Braun (Germany), Riccardo Petrella. (Italy- Belgium), Roberto Savio. (Italy-Argentina), Saida Garrach. (Tunisia), Susan George. (France), Taoufik Ben Abdellah. ENDA (Tunisia), Vandana Shiva. (India), Wim Dierckxsens (Costa Rica)

—————————————

Ha egyetért a felhívással, kérjük írja alá.

https://foranewworldsocialforum.org

facebook: Towards a New World Social Forum

Forrás: https://www.other-news.info/2020/09/towards-a-new-world-social-forum/

Nyersfordítás angolból: Benyik Mátyás

Kategória: Nincs kategorizálva | Új Társadalmi Világfórum felé – Felhívás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva