Migration situation in Hungary and the reluctance of the Hungarian government

Is migration the main political issue nowadays? According to the European Social Survey (ESS), there are clear differences across Europe regarding the perception of immigration, according to political ideologies. However, while in most parts of Europe the dividing line is between right-wing populist parties and everyone else, in Hungary it is between the super majority of the governing coalition parties (i.e. Fidesz Party and Christian Democrats) and partly also between the far-right Jobbik and the very weak left-wing opposition voters, who themselves are at least as on the right as the radical right in Western Europe. The recent Fidesz campaign of the past years pushed the whole Hungarian political playing field to the right so far that Hungary would be out of the attitude scene elsewhere. Although Orbán’s harsh migratory text may be sympathetic to Western European populists, but if we look at the public as a whole, Hungary is living in an alternative reality more than “the Brussels elite broken away from reality”.

In most of Europe, there has been no greater anti-immigration since the migration crisis broke out- but in Hungary, the government propaganda is so effective that here the rejection is five times higher than the EU average. The issue was studied in a large European survey, and the results are first presented by the Hungarian news portal Index.

In the 2016-2017 ESS social survey, several major topics were examined, including the relationship to migration. These were analyzed by two Hungarian researchers, namely Vera Messing and Bence Ságvári. Their key findings (results) can be summarized as follows:

  • The 2015 migration crisis did not crush European public opinion, it was not true that people had been fed up with migrants` reception.
  • Anti-migration increased mainly in counries where no migrants had come.
  • There is a sharpening difference between the East closing borders and the relatively pro-migration West.
  • The Hungarian public opinion is by far the most rejective in Europe.
  • Fidesz-fans and right-wing Hungarian voters hate migration abnormally compared to Western European right-wing populists.
  • Even Hungary`s leftist opposition is more anti-migratory than France’s Le Pen party, the German AfD or other Western European radical right-wingers.

According to Prime Minister Viktor Orbán, migration is the main political dividing line in Europe today, the pro-migration forces oppose the anti-immigration ones and all other differences are pushed into the background. Accordingly, instead of leftists and rightists, “sovereigns” and “globalists”, are facing each other and the point of crystallization is, of course, the migration. Of course, it is a political product to determine the stake of the election, but in the Hungarian reality it is all about migration e.g. experiments targeting the new European alliance systems, the conflicts within the European People’s Party (EPP), the formation of a populist block, Macron`s attempt to gather together the pro-integration parties are all stripped of the same two bits.

Certainly it is due to the impact of Fidesz` government and media communication that the negative attitudes have resulted in such a complete rejection of migration in Hungary. These attitudes are largely determined by the norms of public discourse, and it was probably nowhere else in the world to keep the negative news of migration on the agenda so intensively than in Hungary” – Ságvári, one of the authors of the analysis interpreted the ESS data.

Anti-migration has become so common in recent years in Hungary that there are no sharp differences between the different social groups. Although the rate of rejection is higher than average in villages, those with lower qualifications and those with financial difficulties, it is clear from the figures that graduates and big cities have also hate the idea of migration. By comparison, the well off Hungarians are opposing immigration about twice as much as the Austrians in worst financial situation. In this, Fidesz` propaganda resulted in a kind of social equalization: from the point of view of attitude change, the youngest and middle-income groups were the most influenced layers, they represent the mostly growing number of the completely immigrants-refusing camp in Hungary.

In the perception of migration the Left-Right differences can be seen in every country, but the dividing lines are very different from country to country. Here again, Hungary is unique. In most countries, the sharply anti-migration forces are gathered by the radical populist parties, but in Hungary, this is done by the ruling the Fidesz party. If we look at Europe as a whole, we can see that a large proportion of politically divided public opinion is moderate in terms of immigration, the ratio of anti-migrants is significantly higher only among the very edge of the scale.

According to the ESS research 75% of the right-wing Fidesz camp and 73% of the Jobbik party voters are rejecting immigration completely. This means that the majority of Hungarian right-wing voters are much more clearly anti-migration than the Western-European populist right-wing opposition: the Fidesz camp, when it comes to immigration, is well ahead of Le Pen, AfD, Lega, the Dutch Party for Freedom, or anyone else who is outside the Western European mainstream. It should also be seen that the Hungarian leftist opposition voters (43% of the Socialist MSZP, 42% of Democratic Coalition; 20% of the Green LMP) are much more anti-immigrant than the voters of the Swedish Democrats (10%) considered as a far-right party in Hungary.

Hungarian prime minister Viktor Orbán launched Fidesz’s campaign for the 2019 European Parliamentary elections at the party’s official event held in Budapest early April. Orbán started his speech by responding to his party’s recent feud with its European political group, the European People’s Party and he said that their future cooperation depends on which way the group turns, and if it turns to the left, and towards the construction of a „Liberal European Empire”, then Fidesz will not follow them down that path. The prime minister said he understands the voices urging them to quit the EPP, but he called for patience.

Orbán talked about Manfred Weber as well, and said it’s incomprehensible why they are in such good graces with socialist Frans Timmermans, who wants to „bring in migrants” and „destroy Christian culture”.

Orbán repeated his previous theory about the new political divide of Europe, saying politics is no longer about left or right, but pro- or anti-migration, as there are those who want to protect the Christian culture and those who push for a multicultural Europe.

Orbán talked also about his other theory, presented of course as facts – he stated that the „Brussels elite” want to create the United States of Europe, but this plan cannot be executed as long as there are strong nation-states, therefore they want to replace the population of Europe with migrants to destroy Europe’s Christian culture and weaken the nation-states. He said Europe is struggling with a cultural divide and identity issues, and the Brussels elite are threatening dissenters with financial retributions.

Orbán listed a number of results from public opinion surveys conducted by Fidesz think-tank Századvég, saying 80% of Hungarians want to protect Christian culture, and that a majority, 55% of Western Europeans want the same – „even if that number includes migrants,” he added. He also said that Hungarians want a strong Europe, but they have had enough of the state of affairs in Brussels – Orbán thinks all conflicts with the EU stem from the fact that Hungarians are „not willing to act the way Brussels dictates.”

Finally, Orbán announced his seven-step program to save Christian civilisation:

  1. The issue of migration shall be taken away from Brussels and handed over to the nation-states,
  2. No country shall be obliged to accept migrants,
  3. Nobody shall be allowed to enter Europe without valid documentation,
  4. Migrant-cards and migrant-visas shall be abolished,
  5. Brussels shall stop funding migration-aiding Soros-NGOs,
  6. Nobody shall be reprimanded for being Christian in Europe,
  7. All EU institutions shall be lead by anti-immigration leaders.

Earlier, Hungary’s Minister of Foreign Affairs, Péter Szijjártó, spoke about how the 2015 refugee crisis was part of a well-organised global plot to replace Europe’s population. The minister claimed that EU bureaucracy, Brussels politicians, the liberal media, and international organisations played a role in the execution of this plan, carrying out verbal attacks against governments that try to protect their nation and culture. He said „they wanted to carry out a global brainwashing operation from New York, but Hungary stopped that.”

There is neither a refugee, nor a migration crisis in Hungary. So far, according to the monthly data reported to Eurostat, a total of 675 asylum applications were submitted to the Hungarian authorities in 2018. From the Eurostat data, it can be deduced that in January 2019, 45 asylum applications were submitted to the Hungarian authorities, which makes it clear that we can hardly talk about the crisis at the moment.

The citizens of Europe see the issue of immigration as the most pressing, biggest challenge of the European Union. Due to the Hungarian government`s campaign on public opinion and society since 2015 even more and more of the Hungarian population have been clearly visible. However, beyond legitimate and politically induced, unrealistic fears, there is no justification for this high level of anti-migrants position.

No islamization is thretaning Europe. The number of Muslims living in the European Union is between 25 and 30 million. Europe’s Muslim population reached 25 million 770 thousand in 2016, representing 4.9% of Europe’s total population. France stood at the forefront (5.7 million, 8.8% of the country’s population), followed by Germany (4.95 million, 6.1%) and Great Britain (4.13 million, 6.3%) ) follows. The largest in Cyprus (25.4% since the Turkish community has lived here for a long time) is the Muslim population, the lowest in Poland and the Baltic States (0.1-0.2%). In Hungary, 0.4% is Muslim to the population. Consequently concerns about the horror of a sort of „Islamic attack” on Europe that seeks to occupy the continent, and to „Islamize” Western civilization are highly unjustified.

This text, written by Matyas Benyik is a draft for the European ATTAC Network (EAN)/Rosa Luxemburg Stitung (RLS) semimar on migration to be held in Lecce/Italy on 17-18 May 2019.

Kategória: Nincs kategorizálva | Migration situation in Hungary and the reluctance of the Hungarian government bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

2019. május 10.-i ATTAC közgyűlésre elnöki beszámoló (Vázlat)

I. Hazai események

A.) Főbb események az előző közgyűlés (2018. február 7.) óta

1.) Ellenállások Közép- és Kelet-Európai Regionális Közgyűlése (Assembly of Resistences -AoR), Budapest, 2019. március 2.-4.

A Budapesten megtartott nemzetközi megbeszélésen több mint egy tucat ország közel 100 részvevővel képviseltette magát. Jelentősége abban foglalható össze, hogy összekapcsolta a régiós, rendszerellenes törekvéseket a globális politikai, szociális és ökológiai küzdelmekkel. Különösen fontos, hogy az ukrán, orosz és a délszláv ellenállási küzdelmek globális kontextusba helyeződtek. Az tanácskozás záródokumentuma közös cselekvési programot fogadott el.

2.) Szolidaritási akció az ogyesszai mészárlás áldozataival – 2018 és 2019. május 1.-én a

Városligetben, Budapest

3.) Baloldali Sziget Fesztivál, Horány 2018. augusztus 24.-26.

4.) A „rabszolgatörvény” elleni tüntetéseken részvétel – 2018. december, 2019. január

5.) Szolidaritás Venezuelával, tüntetés a Nagykövetség előtt, 2019. február 27. Budapest

6.) Marx-film vetítésében közreműködés – decembertől folyamatosan

7.) Író-olvasó találkozó – bemutatkozik az Új Írás, Civilek Háza, Budapest, 2019. március 7.

8.) Beszámoló a Népek Nemzetközi Közgyűléséről, Venezuelai Nagykövetség, 2019. március 27.

II. Nemzetközi események

a.) Európai Baloldali Párt Nyári Egyeteme, Bécs, július 11-15.

b.) Munkaidő csökkentés konferencia, Brüsszel, október 25.

c.) United for Equality – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2018. október 31.- nov.4.

d.) Európai Baloldali Párt Munkacsoport ülése (középpontban Kína) Prága, december 1.-2.

e.) Népek Nemzetközi Közgyűlése, Caracas, 2019. fenruár 23.-28.

III.) Elméleti munkák és fontosabb cikkek

1.) Beszámoló a Közép-és Kelet-Európai Ellenállások Kögyűléséről angolul, 2018. július 16.

2.) Politikai helyzet Magyarországon a választások után, cikk angolul, 2018. szeptember 17.

3. A magyar kormány forró tél elé néz, cikk angolul, 2018. december 18.

4.) Politikai helyzetkép Magyarországról az EUP választások előtt, angolul 2018. december 30.

5.) Neo-nácik masíroznak Budapest utcáin, cikk angolul társszerző: Droppa György, 2019. február 12.

6.) Támadás a Magyar Tudományos Akadémia ellen, cikk Droppa Györggyel együtt, 2019. február 13.

7.) Társadalmi Figyelő (Social Watch) jelentés, angolul – 2019. március 15.

B.) Tervezett események 2019-ben

1.) Az Ifjú Marx c. film vetítése a Civilek Házában, május 22.

2.) Író-olvasó találkozók – sorozat folytatása

a.) Civilek Háza – bemutatkozik az Ezredvég – június (?)

b.) Bemutatkozik az Eszmélet szerkesztősége – október (?)

3.) Részvétel az ATTAC Európai Hálózat és a Rosa Luxemburg Alapítvány migrációs

tanácskozásán Olaszországban, Lecce-ben május 16.-19.

4.) Baloldali Sziget Fesztivál, Horány, augusztus 30.- szeptember 1.

5.) United for Equality antirasszista hálózat az ATTAC-kal partnerségben az Erasmus plus

keretében – a kirekesztés és a rasszizmus ellen tart szemináriumot – Párizsban október végén,

november elején

Budapest, 2019. május 4.

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | 2019. május 10.-i ATTAC közgyűlésre elnöki beszámoló (Vázlat) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Európa és Kelet-Európa – cikk a merce.hu-n

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Kelet-Európa megleckéztetése

Más kelet-európai tagállamok vezetői után a romániai kormánykoalíció is súlyos ellentétbe került az Európai Unió nyugati „magvával”. A szlovákiai Smer-SD pártot (Robert Fico alakulatát) tagságát egyszer már fölfüggesztették az európai szociáldemokraták, legutóbb a magyarországi Fidesz (elnöke: Orbán Viktor) tagságát függesztették föl az európai konzervatívok. Most Călin Popescu Tăriceanu román szenátusi elnök pártját, az ALDÉ-t akarják kizárni az európai liberálisok.

Manfred Weber (CSU), a konzervatívok listavezetője pedig követeli, hogy a romániai „szociáldemokrata” pártot (PSD) zárják ki az európai szocialista-szociáldemokrata szövetségből. Frans Timmermans, vezető szocialista, az Európai Bizottság első alelnöke – elsősorban a Kövesi-ügy és az elítélt politikusoknak egérutat biztosító törvénymódosítások és sürgősségi rendelettervek miatt – hajlik erre a megoldásra. Tizenkét Romániába akkreditált nyugati nagykövet követelte Bukarestben, hogy a román kormány tartsa tiszteletben az igazságszolgáltatás függetlenségét (hasonló ügyben már EU-vizsgálat folyik Magyarország és Lengyelország kormánya ellen, bár az Európai Parlamentben nagy többséggel elfogadott, a magyarországi jogállamiság hiánya miatt az Orbán-kormányzatot súlyosan elmarasztaló Sargentini-jelentésnek nem volt semmilyen foganatja, emiatt új kezdeményezéssel álltak elő a legjelentősebb nemzetközi jogvédő, emberi jogi csoportok).

Időközben az európai szociáldemokraták úgy döntöttek, hogy határozottabb lépéseket tesznek a PSD ellen. Az európai Zöldek vezetői, Ska Keller és Philippe Lamberts, kifejtették, hogy nem lehet az egyes pártcsoportok politikai számítgatásaira bízni az európai jogrendet megsértő államok kérdését: magának az EU-nak kell olyan állandó kontrollintézményt létrehoznia, amely vizsgálja és bünteti az európai közös alkotmányosság, a nemzetközi emberi jogi törvényhozási és szerződéses joganyag és a „jogállamiság” (rule of law) megsértését a tagországokban.

Ha ezt komolyan veszik, akkor ez a kelet-európai EU-tagállamok tömeges kizárását jelentené, a „bővítési” projekt kudarcát és visszafordítását, az óhajtott európai egységről való végleges lemondást – bár a javaslat logikus és formailag helyes.

Hiszen a kelet-európai tagországok a rájuk nehezedő gazdasági (értsd: munkaügyi, prekarizációs) és demográfiai (értsd: kivándorlási) problémák elől különféle diktatúrás „megoldásokba” és etnikai hisztériákba, továbbá a fasisztoid retorika fölhangosításába menekülnek. A népszerűtlen „fogalmi rezsimek” (jogegyenlőség, népképviselet, axiomatikus antifasizmus) már rég összeomlottak Kelet-Európában (már ahol léteztek), s ezek összevegyülnek a nyugati fölény és a nyugati gazdasági brutalitás miatti, méltányolható elégedetlenséggel, amely persze keverten szubaltern és „nemzeti” formákat ölt.

Amikor Orbán Viktor – éppen ő! – abban a (legrosszabb) pillanatban kardoskodik Szabadkán Szerbia EU-tagsága mellett, amikor Aleksandar Vučić elnök rendszere ellen százezrek tiltakoznak az utcán, és amikor Vučić az egész Balkán-félszigeten aggasztóan „kavar” (nem függetlenül Putyin törekvéseitől), akkor egyetlen politikai gesztusban foglalja össze a lényeget: Kelet-Európa azt akarja, amit Nyugat-Európa nem akar, sőt: amitől a Nyugat irtózik, azaz erőszakot, a pluralizmus fölszámolását, etnikai konfliktusokat, zűrzavart, korrupciót, rendőrállamot, militarizmust.

Ezt nem lehet elmismásolni: a politikai szakadás teljes, az EU-t csak a németországi tőke érdekei tartják össze, belső tartalma fogytán. Hogy ennek Orbán örül, egyszerre mutatja taktikai tehetségét, felelőtlenségét és történelmi érzéke teljes hiányát.

Összeurópai zűrzavar

Mindeközben persze Európa nyugati fele is politikai válságban van: Nagy-Britannia távozása az Európai Unióból összerogyasztotta az angol-skót-északír államot, amelynek a működése voltaképpen leállt, Franciaországban folytatódnak a súlyos társadalmi konfliktusok (ld. Körösi Zsuzsa cikksorozatát, legutóbb itt ), Olaszországban nő a tiltakozás a politika fokozódó fasizálódása ellen. Ausztriában a kisebbik koalíciós partner (a posztfasiszta FPÖ) „orbánista” szellemű intézkedéseket hoz a kisebbségek, a bevándorlók, a munkanélküliek és a vendégmunkások ellen (Bécsben minden csütörtökön tüntetnek az antifasiszták konzervatívoktól és liberálisoktól szocdemekig és újbaloldaliakig).

Szlovákiában a Ján Kuciak-gyilkosság után összeomlóban az eddigi politikai szerkezet, kívülálló balliberális jelöltet választottak meg köztársasági elnöknek Zuzana Čaputová személyében, a korrupt és nacionalista (nem utolsósorban magyarellenes) kormánypártok bénultan nézik a fejleményeket. De a kívülállók (Quereinsteiger) másutt is fölborogatják a politikai egyensúlyt, mint pl. a nyíltan meleg Robert Biedroń Wiosna nevű, igen sikeres, balliberális, feminista pártja Lengyelországban, amely csakugyan véget vethet a Kaczyński-érának (a szélsőjobboldal abszolút uralmának), miközben a hagyományos ellenzék egyértelműen föderalista, Európa-párti egységlistával indul az európai választásokon Grzegorz Schetyna (PO) vezetésével – amit köztudomásúlag Magyarországon nem sikerült elérni.

A lengyelországi nagyvárosokban a szélsőjobboldal elvesztette a vezető befolyását, a legtöbb helyen ellenzéki vagy (kormányellenes) független jelöltek nyerték el a polgármesteri tisztséget. Most Kaczyński és a PiS homofób ellentámadással igyekszik visszaszerezni pozícióit, miután Rafał Trzaskowski varsói polgármester bejelentette, hogy a város biztosítani fogja az LGBTQ+ jogokat, de a jelek szerint hiába. Nem nőnek a fák az égig. (Igaz, Lengyelországban szabadabbak a médiák, mint Magyarországon, Szlovákiában pedig egészen szabadnak mondhatók. Ez nagy különbség.)

De Tiranától és Belgrádtól Budapestig és Bukarestig, Londontól Marseille-ig mindenütt – politikai irányukat illetően elég zavaros, alaposabban ld. itt – tüntetések folynak, az elégedetlenség mindenesetre igen nagy, az irányvesztés totális. A szélsőjobboldal térfoglalása talán megtorpanni látszik itt-ott (de épp Hollandiában pl. óriási diadalt aratott a helyhatósági választásokon), ám egyetlen hatalmi tömb se ül biztosan a nyeregben, még az eddig népszerű török diktátor, Erdoğan is nagy csapásokat kénytelen elviselni.

A jogegyenlőség ádáz ellenségei gesztusokat tesznek (női álvezetők – miniszterelnökök, mint Viorica Dăncilă Romániában, a leszbikus [!] Ana Brnabić Szerbiában, Kolinda Grabar-Kitarović államelnök Horvátországban – igazi mácsó, nőellenes, homofób rendszerekben), érzik a népi nyugtalanságot, ugyanakkor a hagyományos nyugat-európai szociáldemokrácia, liberalizmus és konzervativizmus is nagy bajban van.

Jellegzetes, hogy a balközépen egyre erősebbek az európai zöldek, s a kívülállók a mainstream és az establishment felé tartanak: olyan képviselőjük, mint az USR Romániában, látszólag értelmetlen „kommunistaellenes” gesztusokat tesz; ezek ugyan merő ostobaságok (vö. Sorin Gog kitűnő cikkével), de helyet biztosítanak az új pártnak a román jobboldalon. Ezek épp olyan érdekvezérelt, képmutató húzások, mint Magyarországon a Jobbik „balra” fordulása (a hagyományosan cigánygyűlölő Jobbik egyik képviselője jelentette föl Pócs János rasszista fideszes képviselőt a hírhedt „romaégető” videó ügyében…).

Mindkét párt tudomásul vette, hogy az ottani ellenzéken a bal-, illetve a jobboldal az erősebb, és alkalmazkodott ehhöz pusztán taktikai okokból. Az USR – amely koalizál a konzervatív technokrácia ismert figurája, Dacian Cioloş volt miniszterelnök PLUS nevű, nagyjából neokonzervatívnak tekinthető alakulatával – bukaresti főpolgármesternek azt a Nicuşor Dant jelöli, aki kilépett az általa vezetett USR-ből, mert a népszavazás alkalmából a párt nem bizonyult eléggé homofóbnak. És így tovább. (Amúgy érdekes új jelenség az antimarxista őrjöngés a liberálisok között.)

Ugyanilyen ordító elvtelenség jellemzi a magyarországi ellenzék „baloldali” (valójában persze inkább jobbközép) pártjait a Jobbikkal folytatott, egyre sikeresebb lokális-regionális együttműködésükben. Az Orbán-állam óriási kiterjedésű, amolyan Răcnetul Carpaţilor stílusú („vocea patriotului naţionale”) [utalás I. L. Caragiale műveire: A Kárpátok Ordítása, „a nemzethy hazaffy”] harci sajtója már a mérsékeltebb fasisztákat is leprázza, és békés, lusta, kedélyes Benelux-liberálisokat meg konzervatívokat nevez vérivó bolsevistáknak, miközben ugyanitt a kormányszóvivő meggyőződés nélkül darálja, hogy az Orbán-párt benne akar maradni az Európai Néppárt nevű mérsékelt jobboldali csoportosulásban. A Magyarországot kormányzó szélsőjobboldal nagy tekintélyű publicistái ugyanakkor kivétel nélkül, uniszónó harsogják, hogy ki kell lépni onnan; az EU-val kapcsolatos retorikájuk pedig sértőbb, gorombább, mint a legvadabb Brexit-tábor dühönceié. A nyugati türelem pedig láthatólag elfogyott.

A Soros-legenda már Belgrádban és Bukarestben is fölbukkan, nem beszélve a hagyományos antiszemitizmusról (ld. Aurelian Bădulescu bukaresti főpolgármester-helyettes náci hangvételű, pimasz levelét az MCA zsidó szervezethez Antonescu-ügyben) és „kulturális normalizálásáról”, amint Emil Ciorannak a Vasgárda vezérét, Codreanut („gospodar instalat în absolut”) [„az abszolútumba beszállásolt gazdálkodó”] dicsőítő prózakölteménye is mutatja, amelyet nemrég közölt újra egy népszerű román folyóirat.

A válságjelenségek sorozata végtelen, amiről már volt nemrég alkalmam szólni itt, mindenekelőtt Magyarország vonatkozásában. De az ottani gondolatmenetet folytatni kell. Ott már utaltam a Habsburg-monarchia válságához és végső fölbomlásához fölöttébb hasonló jelenségekre, az európai Kelet és Nyugat közötti mélyülő szakadékra (mindkét fél válsága közepette), az Európai Unió széttöredezésére, a centrifugális erők elhatalmasodására, ott is meg egy másik (angol nyelvű) cikkemben pedig a fölvilágosodás örökségének (különösen kelet-európai) fölszámolására.

Ennek a következménye – amint rámutattam – a nemzetközi jog és a nemzetközi intézmények tekintélyvesztése, a belső és külső (azaz katonai) állami erőszak bevetési esélyeinek növekedése.

A hagyományos nemzetiségi konfliktusok is bármikor föllángolhatnak (holott egy ideig megnyugodni látszottak), ld. pl. a magyar himnusz éneklésének betiltását Szlovákiában, amit már meg is vétózott Andrej Kiska (még) hivatalban lévő szlovákiai államfő, de a sérelem megtörtént, és a botrány is (nagyon helyesen) kitört. A romániai többnyelvű közterületi föliratok ismétlődő botrányairól és a különféle abszurd erdélyi zászlóügyekről aligha kell olvasóinkat tájékoztatni. Ami viszont nemcsak szimbolikus: Magyarországon a roma „fölzárkóztatási” (?) ügyek rendezését (akárcsak a Horthy-korszakban) a belügyminisztérium alá rendelték, mintha ez rendészeti kérdés lenne (vö. „cigánybűnözés”), egyébként a legszegényebbeket, főként a romákat érintő ún. közmunkát már amúgy is a rendőrség (a belügy) irányítja. A roma gyerekek faji elkülönítését, azaz „szegregációját” pártoló Balog Zoltán református lelkészt, volt minisztert eltávolították ugyan a cigányügyek környékéről, de ettől a helyzet még aligha javul. (Némely értelmezések szerint az „őshonos kisebbségeket” védő, különösen Erdélyben népszerű Minority Safe Pack, vö. evvel és evvel, amelyet én is aláírtam, nem terjed ki az európai romákra, mint ahogyan értelemszerűen – sajnos – nem terjed ki a bevándorló közösségekre se.)

A nemzetiségi kérdés pedig az egész Balkán-félszigeten továbbra is a legnagyobb veszélyforrás, ezért banális halászati ügyek is casus bellit jelenthetnek. Olaszországban a hírhedt Salvini belügyminiszter, a posztfasiszta Lega párt elnöke Romániába deportáltatja a román eredetű ottani elítélteket, mintha az EU nem is léteznék. A kelet-európai romák ellen Franciaországban is pánikkampányok folynak, mint az elmebajos, teljesen fiktív „gyermekrablási” ügyben (egyetlen gyereket se raboltak el, de „a lakosság” elkezdte önhatalmúlag föltartóztatni a „gyanús fehér furgonokat”).

És így tovább.

Amint a „Brexit” (már ez a kezdetleges, infantilis kifejezés is illusztratív) bebizonyította, a hagyományos polgári (alkotmányos-szabadelvű) jogállam két alapvető intézménye, a parlament és a sajtó, teljesen csődöt mondott. (És ha az Európai Parlamentbe most bekerülnek pár hónapra a brit képviselők, a zűrzavar általánosulhat.)

Könnyű mindent a fék-nyúz-manipulációra és az irracionális-antiracionális előítélet-, hisztéria- és babonajárványra (vö. oltásellenesség, a klímaválság letagadása, menekültpánik, iszlamofóbia, kiújult antiszemitizmus, pszeudovallások, pszichoblabla, social media-tébolyok, laposföld-elméletek) fogni, de ezek következmények és kórtünetek, nem okok. (Ld. Brenton Tarrant, az új-zélandi, christchurch-i gyilkos szimbolikus kifejezésmódjáról és ideológiai forrásairól ezt az írást. Vö. a magyar párhuzamokkal itt.) Az osztályalapú paranoia is jelentős: a szélsőjobboldali osztrák kormány nyílt propagandája a munkanélküliek, segélyezettek (die Dummen, a hülyék, gyogyósok) ellen, akik „túl sok pénzt” keresnek az államon, durva kvázirasszista nyelvet használ a „lefelé” irányuló osztályharcban. (Nyilván a „baloldal” a hibás, amely az életre mintegy alkalmatlan – náci terminussal: életre méltatlan – személyeket a maga mesterkélt, moralizáló, társadalommérnökösködő módszereivel a „rendes” polgárok vérszívóivá teszi.)

Államválság mindenütt

Maga az irracionalitás a modern kapitalizmus egyik leküzdhetetlen sajátossága. Ennek egyik legfőbb, szintén elkerülhetetlen és meghaladhatatlan hatóoka a politika morális természetének és a tőkés rendszer elvontságának az ellentéte.

A morális elemzés – amely a XVIII. század óta a sajtó alaptevékenysége – a társadalmi aktorok szándékait, tehát érdekeit, eszményeit, elvhűségét, árulásait, jó vagy rossz elképzeléseit, osztálykötődéseit vagy más elfogultságait, képességeit, tudását stb. méri föl, hogy (ideális esetben) értelmezéssel segítse a honpolgárok döntését, vagy megpróbálja őket a szerző és szerkesztő erkölcsi-politikai nézőpontjának elfogadására rávenni. (Olvasóm, az „erkölcsi” nem jelent „erkölcsös”-t. A cinikus amoralitás vagy immoralitás is erkölcsi állásfoglalás.)

Ámde ez mindig háttérbe szorítja annak a mélyszerkezetnek a megértését, amelyben az akaratnak (ami a szándék, az eszmény, a terv, a cselszövény mögött áll) nincs különösebb jelentősége, ahol minden konkrét személyiség vagy embercsoport az absztrakció (és nem „a háttárhatalom”) bábja. A parlament és a sajtó „világszínpadán” morális (olykor csak moralizáló) tandráma folyt évszázadokig: főleg ez a kettő kínálta a szabadságnak azt az illúzióját, amely egyben a legfőbb valósága.

Az a burzsoá szubjektivitás, amely 1789-ben és 1848-ban a nagylelkűség és a szociabilitás „karaktermaszkját” (Marx) viselte (jogkiterjesztés, jobbágyfölszabadítás, sajtószabadság, születési előjogok fölszámolása, forradalmi líra, a pucér keblű Szabadság a torlaszokon), már a XIX. században kezdett tönkremenni (vö. Balzac, Stendhal, Flaubert, Henry James), az erkölcsi tandráma helyét átvette a komédia (Mikszáth, Caragiale, Karl Kraus, Hašek: a kiábrándulás növekvő sorrendjében), a forradalom helyét átvette a háború, a liberalizmus helyét a nacionalizmus. Az irodalomban (és „a művelt közvéleményben”) a polgári, különösen a parlamenti politika a csalás, a manipuláció, a képmutatás, a szolgalelkűség, a csordaszellem, a megvesztegetés, az öncélú kakaskodás, az alantas érdekharc, az elvtelen „összefonódások”, majd a nyílt elvtagadás, árulás, tudatlanság és ostobaság szinonimája lett immár másfél évszázada, s ez azóta se változott (pár reménykedő hónaptól eltekintve 1989-ben). A kevés kivétel csak erősítette a szabályt.

A forradalmi epizódok kivételével nagyjából mindenki elfogadja in praxi „a kisebbik rossz” politikáját, miközben a „választás” (még erősebben: a „szabad választás”) premisszája a szuverén erkölcsi döntés, amelynek hátterében ott rejlik a közjó és a közérdek fogalma, kimondva vagy kimondatlanul. (Tehát pl. nem arra szavazunk, aki közvetlenül a mi saját érdekünket szolgálja, hanem arra, aki a legtágabban értelmezett közösségét. Így hát a köztisztségekre pályázó jelölteknek csak korlátozottan lenne szabad érvényesíteniük retorikai meggyőző munkájukban a választókra vonatkozó, mindenekelőtt anyagi-pénzügyi jellegű érdekkalkulációkat, meg a csoportos önzés más – pl. etnikai – előnyszámolgatásait is mellőzniük kellene. Elvben…)

A színtiszta hatalmi versengés a választókat, a rang nélküli honpolgárokat is korrumpálja, mert kiélezi a politika instrumentális használatát a képzelt vagy valós érdekharcban, átterjeszti a kapitalista üzleti versengés és haszonmaximalizálás lelkületét a közjó vitázó meghatározásának folyamatára – tehát „a politikával elégedetlenkedő” ún. közemberek semmivel se különbek, mint az általuk irigyelt-megvetett „államférfiak”.

Ebben a szisztematikus zűrzavarban az állítólag szóban forgó „társadalmi valóság” megismerésére nincsen esély. És nemcsak akkor, ha a siker érdekében előítéletek teremtésével és aztán a hozzájuk alkalmazkodással operálnak, ami nyilvánvalóan szétrohasztja a fölvilágosodásból és a polgári társadalom vélt erkölcsi forrásaiból származó értelmi szerkezetet, s ez gigantikus oszló tetemként mérgez mindent, amit tévedésből rá akarnak építeni.

Ennek a helyzetnek az egyik folyománya: érdekkövető, önző indítékot („motivációt”) tulajdonítani a személytelen, elvont folyamatok tudattalan aktorainak, akiknek a talán fönn se álló érdekét a magunkéval ellentétesnek képzeljük. (Vö. pl. „a migrációt bizonyos erők tudatosan szervezik”, céltudatosan törekszenek valakik „a népességcserére” – ez a hírhedt „remplacement” fogalma, amelyet Renaud Camus francia fasiszta ideológus nyomán használ mind a magyar kormány és sajtója, mind a christchurch-i tömeggyilkos – , vagy vö. avval, ahogyan a régi, ún. történelmi Magyarországon a román nemzeti kisebbség hátrányait és összefüggésüket az akkori és ottani össztársadalmi bajokkal olyan jelentős erdélyi írók, mint Octavian Goga, Ion Slavici, Liviu Rebreanu a zsidó befolyással próbálták magyarázni, teljes összhangban magyar soviniszta ellenfeleikkel, akik evvel magyarázták a románság előretörését – nem a hátrányait.

Az értetlenség hagyománya folyatódik. Alina Nelega, mai erdélyi román regényírónő, a Ca şi cum nimic nu s-ar fi întîmplat [„Mintha semmi se történt volna”] népszerű szerzője, még 2019. március 13-án is azt mondja , hogy a romániai magyaroknak nem volt „sérelmi többletük” a Ceauşescu-rendszerben, sőt: behozhattak dezodort és sampont Pestről!…

Az egyik legérzékenyebb magyar történelmi esszében – Lackó Mihály: Halál Párizsban. Grünwald Béla történész művei és betegségei, Bp.: Magvető, 1986, 34-38 – azt a tényt, hogy a szerintem is nagyon jelentős és mélyen látó, egyébként lángoló magyar soviniszta – félig német, félig szlovák – Grünwald mint Zólyom vármegye egyik nemesi vezetője, a nemzetiségek erőszakos elmagyarosításának szószólója, elérte 1874-ben a szlovák gimnáziumok bezáratását és a Matica Slovenská betiltását, a liberális historikus Lackó a legenyhébb bírálattal se illeti. Ca şi cum nimic nu s-ar fi întîmplat… [„Mintha semmi se történt volna”…] Azóta is minden a régi mederben folyik, „Trianon” új, pogány vallássá válik ismét.)

A ténytisztelet, a racionális elemzés és az önkritikai szellem az ezredforduló biztató (nyugati) előzményei után mintha összeomlott volna. A(z) (ön)kritikai történetszemlélet a mindenütt egyre fajgyűlölőbb jobboldalon honárulásnak számít, a liberálisok körében: vieux jeu, old hat. A baloldal nagy része pedig elátkozta és érteni se kívánja már a modernséget.

Az államválság forrásaiból

A klasszikusan aufklärista Joseph Stiglitz igen egyszerű és világos írásban idézi föl azt a meghökkent kérdést, amelyet Adam Smith tett föl magának 1776-ban: az emberek életszínvonala évszázadokig stagnált, majd a XVIII. század végén elkezdett szárnyalni fölfelé; mi ennek a magyarázata?

A magyarázat persze nem bonyolult. A tudomány kibontakozása, s az emiatti szkepszis és a vallási közöny elterjedése szükségessé tette, hogy az emberek megpróbálják kiókumlálni – a hagyományos tekintélyektől függetlenül – , hogy mi az igazság. S hogy melyek a biztos ismeretek kritériumai, s melyek az igazságkeresés megbízható módszertani és logikai szabályai.

Így hát nemcsak a technika kápráztató fejlődéséhez vezetett a matematika és a természettudomány diadala a reneszánsszal kezdve, hanem a társadalommegértés és a politikatudomány, politikaelmélet, közgazdaságtan antikvitás óta első, egyedülálló fölvirágzásához is.

Olyan új intézményeket (világi állam, hatalommegosztás, alkotmányosság, jogegyenlőség, megreformált bíráskodás, közteherviselés stb.) kellett megtervezni, amelyek szabad utat engedtek a tudományos módszertan és logika elterjedése nyomán kialakuló spontán cselekvési modelleknek – mindenekelőtt az önkormányzó piacnak és a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó középkori stigmák eltüntetésének – , amelyek az egyéni és közboldogságot voltak hivatottak szolgálni.

Amiről Stiglitz itt nem ír, azon túl, hogy Adam Smith kora óta a nemzetek gazdagsága (jóléte) a honpolgárok kreativitásától és produktivitásától függ (ami eszményítés), az, hogy a lenyűgöző mérvű és méretű fejlődés hasonló nagyságrendű morális (tehát politikai) problémákat okozott.

Másutt (Az erkölcsi érzelmek elméletében, 1750) írja Adam Smith: „Csupán királyok balsorsa alkotja a tragédia méltó tárgyát. Ebben a tekintetben a szerelmesek balsorsára emlékeztet. Ez a két helyzet az, amely bennünket a színpadon a legfőképpen érdekel, minthogy mindennek ellenére, amit ész és tapasztalás ellenkező értelmben tanít nekünk, a képzelet előítéletei e két állapotnak tulajdonítanak minden másnál magasabb rendű boldogságot. Ilyen tökéletes élvezetet megzavarni vagy véget vetni neki: minden sérelmek közt a legelborzasztóbbnak tetszik. […] Az emberi nem e hajlamán, hogy a gazdag és a hatalmas szenvedélyeit kövesse, alapul a rangok közötti különbségtétel és a társadalom rendje.” (Brit moralisták a XVIII. században, szerk. Márkus György, Bp.: Gondolat, 1977, 462-463, fordítás javítva.) Tehát fölbukkan a hatalom kvintesszenciálisan modern problematikája mint erkölcsi kérdés.

Erkölcsi érzelmeink nem általános elvekből vagy belátásokból származnak, hanem tapasztalatból, mondja Adam Smith. „…[A]z erkölcs általános szabályai… végső soron annak a tapasztalásán alapulnak, amit az egyes esetekben erkölcsi képességünk, az érdem és a helyénvaló iránti természetes érzékünk helyesel vagy helytelenít. Eredetileg nem azért helyeslünk vagy ítélünk el némely különös cselekedeteket, mert megvizsgálván őket, valamely szabállyal megegyezőnek vagy össze nem illőnek látszanak. Épp ellenkezőleg, az általános szabály úgy alakul ki, hogy a tapasztalatban úgy találjuk: minden cselekedet, amely bizonyos fajtájú, vagy amelyet meghatározott körülmények cövekelnek körül, helyeslésre vagy helytelenítésre lel.” (I. m., 517, ford. jav.)

Tudjuk, hogy még a mai kommersz „népi” kultúrában is csak a „nagyoknak” tulajdonítanak erkölcsi dilemmákat, és sokan mániákusan követik a hercegnők, film- és popsztárok, milliárdosok és vezető politikusok magánéletéről szóló bulvárbeszámolókat ugyanebből az okból, tehát a hatalom (előny) teszi sok alárendelt személy képzeletében relevánssá az erkölcsi (életvezetési) opciókat vagy döntéseket, amelyek a „kisembernek” nem járnak ki.

Az alárendelt „kisember” (bevallom, gyűlölöm ezt a kifejezést, mint az uralom passzív, engedelmes elfogadásának többi hasonló jelzését is) világnézeti nézőpontja a saját erkölcsi tapasztalatának a tükre. Ez a tapasztalat pedig mindenekelőtt a hierarchia (a rangsor) tapasztalata, amelyben a születési előjogok és a versengésben aratott siker (nem illeszkedő) vonásai keverednek. (Noha mindennapi élmény, hogy a társadalmi előnyöket nem érdem szerint osztják, jó emberek szenvednek, és rossz emberek prosperálnak.)

Ebből nyilván az következnék – bár ezt Smith persze nem mondta ki – , hogy csak a tapasztalat (és forrása, a társadalmi valóság) módosulása vezethet el az erkölcsi eszmélkedés változásához. De ha az erkölcsi elv pusztán tükre az erkölcsi (az esetek többségében „uralkodó-alávetett”, „gazdag-szegény” stb. sémában működő, hierarchikus) tapasztalatnak, akkor mi lehetne a forrása a társadalmi valóság és a belőle származó erkölcsi tapasztalat megváltozásának?

Mi itt a külső? Mi az a társadalmi valóságon és az erkölcsi tapasztalaton kívül fekvő tényező (arkhimédészi pont), amelyből kiindulva az igazságtalanság orvosolható? (Adam Smith és mások szerint ez maga az erkölcsi érzék, amely olyasféleképpen „dolgoznék” bennünk, mint az esztétikai ízlés. Ebben kicsit nehéz hinni.) A hierarchikus tapasztalatok összeadásából vagy iterálásából nyilván nem eredhet igazságosság – hogy a marxi értelemben vett emancipációról ne is szóljunk.

Az államhatalom jellegéről írott egyik legérdekesebb, immáron klasszikusnak tekinthető munkában (Nicos Poulantzas: Pouvoir politique et classes sociales, 1968, számtalan utánnyomás, fordítás; ill. a szerző későbbi műveiben, válogatás angolul itt) az ideológiai és érdekstruktúra elemzése áll előtérben a tőkés állam elemzésekor. De ez természetesen meghaladja az uralkodó osztályok és a bürokratikus, továbbá írástudói „elitek” befolyására vonatkozó populáris előítéleteket.

Poulantzas több fázisú államelmélete az államnak saját önreprodukciós kvalitást és a termelési mód bővített újratermelésében döntő szerepet tulajdonít (a modern kapitalizmusban): benne sűrűsödnek össze és formálódnak ki az osztálykonfliktus lényegi elemei: s bár a modern tőkés állam nem „az uralkodó osztály végrehajtó szerve” – az uralkodó osztály normális esetben nem irányítja az államot – , hanem fönntartja és döntő részvételével alakítja az az ellentmondásos folyamatot, amely végső soron persze a burzsoáziának kedvez közvetve, de a célja nem ez, hanem az a fogalmi rend, amely pl. a „köz” és a „magán” elhatárolásával transzformált, eredetileg osztályjellegű, emancipációs-morális energiákat mozgósít a hierarchia dinamikus fönntartására. (Vö. Alex Demirović: Nicos Poulantzas. Aktualität und Probleme materialistischer Staatstheorie, 2. kiad., Münster: Westfälisches Dampfboot, 2007, kül. 73-131.)

Kérdés, hogy az osztálykonfliktus (beleértve a fizikai és a szellemi munka kulcsfontosságú elkülönülését a teljes emberi történelemben) állammá „sűrűsödése” mit jelent az Európai Unió vonatkozásában.

Az Európai Unió mindenekelőtt a háborút megelőző és a háborút helyettesítő intézmény, világtörténelmileg pedig – bár nem a kifejezés közismertebb, konteós értelmezésében – a „római birodalom” helyreállításának legújabb, sokadik kísérlete. A Plantagenet-dinasztia idején Franciaország és Anglia egy ország volt. A Karoling-dinasztia idején Francia- és Németország egy ország volt. Mind a Német-Római Szt. Birodalom kísérteties formájában, mint a Habsburg-monarchia formájában ezek a szerkezetek újultak föl, ugyanerre törekedett – némileg önparódia formájában – Napóleon is, de végig fönnmaradt a Római Birodalom (máig) a katolikus (egyetemes) egyház valóságában. A birodalom szétzúzásának neve „barbárság” volt (vandálok!), a birodalmon kívüli Európa: Barbaricum. (Ezt a szerepet játszotta a nyugati képzeletben a szovjet Kelet-Európa, ennek a nyomai pedig világosan észlelhetők most is.)

A francia jogászok és kánonjogászok ebben mindig döntő szerepet játszottak, az EU alapításakor (máiglan) szintén. A régi Európa, a „Közös Piac” három „magországa” (Francia-, Német- és Olaszország: mindig ez a három állott a középpontban) közül Itália már elveszett (volt, amikor a háromból kettő is: 1933 és 1945 között). Az egyház biztosította az egységes intellektuális rendszerével, hogy amikor az államalakulatok fölbomlottak, a nemzetek fölötti közjogi és államteológiai tanok megmaradjanak együtt az arisztoteliánus és skolasztikus érvelési rendszerrel: márpedig ez informálta Európában a politikai teóriát (szemben minden ellenkező híreszteléssel, Angliában is). Arisztotelész és a skolasztika (akció) volt a fölvilágosodás (reakció) ellenséges, de nélkülözhetetlen háttere (Descartes, Spinoza). A reneszánsz a tudományt és a görög-római ókort egyszerre fedezte föl. A közös alap megvolt, bár folyamatosan töredezik, ma már talán csak a közös fogalmi nyelv maradt, már ahol használnak még fogalmi nyelvet egyáltalán.

Ezek az eszközök elégtelennek bizonyultak az első világháborúban (dinasztikus világbirodalmak fölbomlása), a második világháború előtt (a Népszövetség fölbomlása) és után (a Brit Birodalom fölbomlása), és elégtelenek lehetnek 1989 után is (Brexit, kelet-nyugati eltávolodás, az EU bénultsága és általános népszerűtlensége; a szimpla anyagi előnyök kedvelése se teszi az EU-t a maga egészében népszerűvé: a nemzetek fölötti, univerzális jogegyenlőség utópia maradt). A centripetális erőknél erősebbek, legalábbis aktívabbak a centrifugális erők, maga a centrum pedig implodál.

Egy kiváló és szubtilis esszében Adrian Daub tollából az n+1 folyóirat szájtján megismerhetjük az összetartó tényező, Németország rejtett válságát. Ezt az írást nem lehet pár mondatban összefoglalni, de annyi bizonyos, hogy mindazok a folyamatok, amelyek másutt lejátszódnak, titokzatosabban és elvontabban ugyan, de megvannak

Németországban is, ahol a centrifugális szélsőjobb domesztikálása lehetségessé vált a gazdasági kegyetlenség hallgatólagos elfogadása révén és az etnikai kirekesztés (amely mindig az underclass kirekesztése is) durva erőszak és kapkodás helyett fokozatos rendszerszintre emelése az uralkodó, s ahol a közbeszéd (neonáci hatásra) immár a német állampolgár fogalmától bizony megkülönbözteti a „Biodeutsche” rondácska fogalmát.

Ez a stratégia szerintem túléli a neoliberalizmus mostanság végbemenő lassú halálát – hiszen a protekcionista-etatista-nacionalista verzió diadalmaskodik mindenütt, amikor a legsikeresebb kapitalista modell a Kínai Népköztársaságban simán összeegyeztethető a sztálinista-maoista politikai szisztéma mechanikus továbbfejlesztésével (hipertotalitárius irányban).

Németországban (meg sehol) minden humanista ködösítés és ábrándozás ellenére természetesen nem szűnt meg a kapitalizmus egyik legalapvetőbb jellegzetessége: az „élhetetlen”, „versenyképtelen”, „sikertelen” személyek, társadalmi csoportok, népek, civilizációk, kontinensek egyértelmű morális elmarasztalása.

Az üzleti vereség a konkurenciaharcban a tüchtig és erkölcsös (szorgalmas, önmegtartóztató, mértéktartó, takarékos, hosszú távra tervező, számolni tudó) győztesekkel szemben erkölcsi vereség, a bűn jele.

Mondani sem kell, hogy a bűnös vesztesek között sok a muzikális, bohém, barna bőrű, ábrándozó, érzéki fickó, amint ez évszázadok óta közismert.

A domináns osztálykoalíció morálteológiai és államjogi terminusokban határozza meg magát (illetve világi főpapjai így határozzák meg), amely látszatra univerzalisztikus: az alkotmányjogi igazolás módszerével hajtják ezt végre.

A fasizmus a határfogalom: ez az a vonal, amelyet nem szabad átlépni: a tömegmozgósítás, az önkényuralom (szeszélyes uralom), a rendezetlen erőszak és a jogon kívüli pusztítás vonala, amelyen túl megszűnik a jog és a közigazgatás primátusa, minden „rendezett”, „törvényesen megalkotott” állam alapvető kritériuma. De ezen a határvonalon innen is van uralom: mégpedig egyszerre gazdasági, jogi és erkölcsi uralom, s ennek a hatalmat konstituáló osztálykoalíció fölött gyakorolt hegemonikus-ideologikus befolyása.

Elég ennek a hegemóniának a megingása – ami Kelet-Európában szabad szemmel kivehető – , hogy a dominancia és egység dialektikája fölboruljon, s a domináns Nyugatnak egyre kevésbé legyen érdeke a birodalmi (jogi, erkölcsi, közigazgatási) alaprend fönntartása és finanszírozása.

A kelet-európai euroszkeptikus, „illiberális” etnicistáknak és emberjogi-alapjogi föderalistáknak-univerzalistáknak egyaránt hibájuk a gazdaság naturális értelmezése. A pénzt csak mint „zsozsót”, mint a zéróösszegű játszma nyereségét veszik tekintetbe, azt hiszik, hogy a tőkés gazdaságot és a polgári politikát „a zsé” hajtja előre. Pedig a pénznek és a tulajdonnak a teológiai elem a lényege (vö. Aquinói Szt. Tamás Arisztotelész-kommentárjaitól Marxig és Max Weberig), tehát az az absztrakt-szellemi dimenzió, amelynek a birtoklásával a tőke a termelés fölé kerekedik. Az egyszerű árucsere, a vétel-eladás puszta profitszemlélete az égvilágon semmit se mond a kapitalizmusról. (Amelynek nem a „nyereségvágy”, a „kapzsiság”, a „pénzhajhászat” a mozgatórugója, ilyesmi ugyanis mindig volt, tehát nem specifikus, hanem az akkumulációtól a bérmunkás motiválásáig a rendképzetnek való elvont alárendelés, amelynek gyakorlása és finomítása a modern politika hivatása.)

Az Európai Unió mindebben koordináló, nem kormányzó szerepet töltött be, szerepe a tárgyalásos-deliberatív stabilizálás és harmonizáció volt, ennek a költségei pedig a kelet-európai (gazdasági és faji) naturalizmus betörésével túl magasra emelkedtek. Mindenekelőtt az európai fogalmi rend az, amely szétrepedezett, a kellemetlen jelenségeket a kelet-európaiak a renden kívüli erkölcsi fogalmakkal („lopás”, „kihasználnak bennünket”, „nem viszonozzák euróval, ha tartózkodunk a kínzástól és a sommás kivégzésektől”, „megfosztanak bennünket a jogellenes, de nekünk igazságosnak tetsző diszkrimináció jogától”, „a multinacionális nagyvállalatok kapitalisták, a nemzeti kisvállalatok nemzetiek” stb.) magyarázzák. A pacta sunt servanda alapelvét el nem ismerő partnerekkel nem lehet szerződni, s ez legalább olyan lényeges, mint a szerződéses viszonyok tartalmi helyessége és erkölcsössége.

Így hát „a keleti barbárokat” már megint (s mint mindig) erkölcsileg ítélik el, bár ez kölcsönös, ám a nyugati interpretáció a domináns, mind az erő, mind a szolid, régi hagyomány jóvoltából.

Nem rossz üzlet a keleti üzlet a Nyugatnak, csak a rendbe nem illeszthető. Az „illiberális” politika (amely lényegében francia- és németellenesség gazdaságteológiai és közjogi okokból, még Olaszországban is) ezt nem képes, de nem is hajlandó megérteni. Az értetlenség kölcsönös, de az erőviszonyok egyenlőtlenek.

Ez nem nagy újdonság, de a posztimperialista korszakban másképp fest, mint korábban. Ám a „gyarmati barbár” integrációja és interiorizációja soha nem sikerült, ma sincs erre esély. Figyelemre méltó azonban, hogy az új, keleti, ám nem barbár – azaz birodalmi hagyományú – „sikeres” kívülállók (Kína, India) ősi magaskultúrák alapzatán állnak, mindkét esetben domináns a gazdasági célok államjogi szemlélete (közjó, harmónia, állandóság, belső béke stb.). A birodalmak közötti töredéknemzetek sorsa a lázadás, a fogalom és az univerzalizmus – „az Írás” – elutasítása.

Lángol a Notre-Dame

Elég érdekes volt az, ahogyan a párizsi Notre-Dame székesegyházban föllobbant tüzet fogadták némely kelet-európaiak. Sokan gyűlölettel és kárörömmel, ld. itt  és itt. Fölbukkantak a „migránsokra” gyanakvó szélsőjobboldali összeesküvés-elméletek a magyarországi kormánymédiákban, ld. itt. Ez előszörre megdöbbentett. Némely régimódian antiklerikális baloldali kispolgárok véleménye is, akik nem hajlandók gyászolni uralmi szimbólumok pusztulását. (Hogy kacagott volna rajtuk Marx!) Némely kelet-európai konzervatívok azért megrendültek a tűzvésztől – ld. pl. Rajcsányi Gellért szép, bár hűvös cikkét a Mandineren – , mások azonban ezt az alkalmat is arra használták föl, hogy (kissé illogikusan) a nyugati dekadenciáról panaszkodjanak, mint a népszerű román publicista, Cristian Grosu, aki ebből az alkalomból is a segélyezés és a társadalombiztosítás ellen szaval, amellyel szemben ó, annyira keresztyéni a puszta könyörület. Grosu cikkéből arra a tanulságra juthatunk, hogy a Notre-Dame és a keresztyén irgalmasság sérüléseinek az oka a political correctness. Semjén Zsolt magyarországi miniszterelnök-helyettes szerint a Notre-Dame leégésében a francia szekularista, egyházellenes politika „vastagon benne van” (???!!!). „Franciaország megtagadta saját történelmét” (?) stb., stb. Rosszindulat és téboly.

Hogyan jönnek létre ezek az őrülmények?

A történelmi keresztyénség (megkülönböztetve Jézus eredeti tanításaitól, amelyeket két évszázad történelmi, filozófiai és filológiai kritikája után immár eléggé pontosan tudunk rekonstruálni) szabadságnak és szolgaságnak egyaránt volt oka és instrumentuma.

Az egyetlen olyan intézmény volt, amelynek a zárt körében – mindenekelőtt a szerzetességben – megvalósult a kommunizmusnak-anarchiának egy fajtája, amelyben nem volt tulajdon, hanem teljes vagyonközösség és „szegénység”, azaz magántulajdontól mentesség, amelyben nem volt család, az elnyomás molekuláris formája („szüzesség”), amelyben nem volt a megélhetésért végzett munka (a szolgaság és szenvedés archetípusa).

A XIX. század nagy monumentumainak (pályaudvarok, vásárcsarnokok, gyárak, tőzsdepaloták, múzeumok, egyetemek, nagyáruházak, kormányépületek) a jellemzője a hasznosság volt (és a stiláris eklektika). A templomba nem kell belépőjegyet váltani. A templomban semmi hasznosat nem kell csinálni: a templomban a tevékenység („a világ”) ellentéte folyik: a meditáció (ima), szertartás, zene Isten tiszteletére, aki nem látható, s akinek a jelenléte mindig titokzatos, bizonytalan, ezért kell hozzá az igaz hit.

Természetesen épp úgy uralmi formákat fejtett ki a történelem eddig leghatékonyabb ideológiai szervezete, mint utódai, de egyben alternatívát is jelentett, amennyiben másik morált képviselt, mint „a világé”, az örök invesztitúraharcban szemben is állt a birodalommal, meg is testesítette, illetve teremtett is párhuzamos birodalmat. De az alázatnak és a szegénységnek, a vagyon és a szex elutasításának az éthosza mégiscsak az ellentéte volt a nemesi gőgnek és a királyi pompának (és itt most nem az egyház bukásáról és bűneiről beszélek, ami elvszegés volt, bár a szellemi szigor a maga tiszta alakjában is okozott épp elég szenvedést).

A Notre-Dame mézesbödönként vonzotta a királyi és császári méheket és darazsakat, s a szegényeket fölmagasztaló francia forradalom épp ezért akarta lerombolni. De az polgári forradalom volt, egyenlősítő, és nem emancipáló forradalom, s ezért nem foghatta föl pozitívumként a keresztyén anyaszentegyház tulajdon-, munka- és családellenességét, amely a morálteológia középpontjában áll, s amely minden autentikus keresztyénség leglényege.

A Notre-Dame minden metafizikus hit hanyatlásával és saját bűneinek súlya alatt is roskadozva egyszerűen a szépségével múlta fölül és játszotta ki a történelmet, ott, azon a négyzetmérföldön Párizsban, ahol a legtöbb hatalom és a legtöbb tudomány összpontosult (és összpontosul még mindig) ilyen kis helyen, egyedülállóan a históriában, a tekintély iszonyatos aranysúlyával nehezedve a legdrágább földre, amelyen ember valaha házat épített.

Azt én nagyon jól megértem, hogy valaki gyűlöli a hagyományt, föltéve, hogy érti: milyen hagyományt gyűlöl. Én az osztályuralom és az államhatalom ellenségeként is szeretem – hogy ne szeretném – a Notre-Dame-ot, amely (mint az egész gótika, ahogyan tudja ezt bárki, aki arra jár) fölfelé és kifelé mutat mindabból, amiben lehetséges az igazságtalanság és a gyötörtetés.

Persze ehhöz nem is kell Notre-Dame, elég hozzá a Szent Mihály-templom, a Farkas utcai református templom, a Fekete templom, a kolozsmonostori apátsági templom – otthonunk – , ami nemcsak „a világot” transzcendálja, hanem saját magát is, hiszen mi a megveszekedett koromfekete ördög lenne a művészet, ha nem ez. Épp Kolozsváron voltam, amikor kigyulladt a párizsi Miasszonyunk temploma, és hát bárhová néztem az óvárban, minden kő erről győzött meg. Annak, hogy egy-egy plébános vagy esperes miket beszél néha, semmi köze a dologhoz.

Igen, ezeket az erdélyi templomainkat németek építették eredetileg német városainkban nyugati minták nyomán, s ebben benne van a hatalmi egyenlőtlenség – ami egyben mindig kulturális egyenlőtlenség is – nyoma szintúgy. Nincs tiszta történelem, nincs egyértelmű földi vigasz.

Őszintén sajnálom azokat, akik nem bánják a Notre-Dame-ot (mert mondjuk az általuk nem kedvelt Emmanuel Macron történetesen éppen elnöke most a Francia Köztársaságnak, mintha ez számítana ebben az ügyben), mert tudtukon kívül saját magukkal se törődnek kellőképpen.

Szentimentális európaiak persze mondhatják, hogy Európát olyan halhatatlan remekművek szimbolizálják, mint épp a Notre-Dame. Ez se igaz. Az Úr nem európai és nem közel-keleti és nem francia. Igaz ugyan mégis, hogy sokan azt utálják „az európai gondolatban” és a hozzá hasonló utópiákban, ami a legjobb bennük, s aminek persze nincs nemzetisége, nincs neme, nincs hatalma és nincs pénze.

A szöveg az eredetileg a kolozsvári Transindex Plakátmagány oldalán megjelent publikáció néhány ponton kiegészített vagy módosított változata.

Forrás: https://merce.hu/2019/05/02/tgm-europa-es-kelet-europa/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Európa és Kelet-Európa – cikk a merce.hu-n bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: 1989-2019 – összefoglaló (HVG cikk)

Az ATTAC Magyarország alelnöke

1968. augusztus 21-e óta vártam és óhajtottam az állítólagos szocializmus (a szovjet típusú tervező államkapitalizmus) összeomlását

1968 augusztusában a Varsói Szerződés csapatai megszállták a „szocializmus” belső reformjával próbálkozó Csehszlovákiát. Még ezt megelőzően, 1968 júniusában a jugoszláv hatóságok leverték a baloldali belgrádi diáklázadást. Őszre a párizsi mozgalmak is vereséget szenvedtek.

A „szocializmus” megújításának, humanizálásának, újbóli forradalmasításának kísérlete kudarcot vallott, ahogyan kudarcot vallott százhúsz évvel korábban, 1848-ban „Európa tavasza”, a polgári társadalom megújításának kísérlete is, Párizstól Világosig.

1981. december 13-án a lengyel tábornokok (Jaruzelski, Kiszczak, Siwicki) puccsa véget vetett a lengyel munkásmozgalom, a Solidarność diadalmenetének, de véget vetett a lengyelországi kommunista párt (a LEMP) uralmának is. Mind az önigazgatói-munkástanácsos, mind az egypárti-diktatúrás szocializmusváltozatoknak befellegzett. Ekkor már tudtam, hogy az 1917. november 7-én elkezdett forradalmi, majd ellenforradalmivá vált folyamatnak vége, és valami más következik.

Ez a „valami más” volt az, amire a nemzedékem – kommunistaellenes értelmiségiek, nacionalista és/vagy liberális demokraták – föltette az életét, s aminek a nevében győzött a pluralista-jogállami-polgári fordulat 1989-ben, drámai körülmények között, mint Csehszlovákiában és Romániában, vagy békésebben, mint egyebütt. A Szovjetunió úgyszólván zajtalanul összeomlott.

© Fortepan / Szigetváry Zsolt

A „szocialista” rendszert nem védte lényegében senki. Még akik soha, egy percig se küzdöttek ellene, vagy akár lojális részesei voltak, vállvonogatva és közönyösen elfordultak tőle. Lejárt. Elavult. Elrozsdásodott. Érdektelen. Már akkor, azonnal kezdték elfelejteni, s egy-két éven belül mindenféle képtelenséget lehetett róla állítani, mindenki elhitte vagy beletörődött, hogy a múltat a hazugságok trágyadombja alá kell temetni.

Azóta az ún. rendszerváltást is elérte a damnatio memoriæ, a feledés átka, még 1989 részvevőinek egy része is úgy képzeli, hogy az 1988 és 1990 között ezernyi új társulásban, klubban, egyesületben, szakszervezetben, pártban, mozgalomban kivirágzott új civil társadalom nem létezett soha, hogy „minden le volt zsírozva”, hogy a fejünk fölött döntött sorsunkról a Nyugat.

Ebből egyetlen szó se igaz. A Nyugat – Reagan és Bush részleges, bizonytalan kivételével – reformot akart, Gorbacsovot, békét, kiegyezést, és mindenekfölött nem akarta a német újraegyesítést. Nagy-Britannia és Franciaország vezetői ki is mondták ezt, de nem akarta a dolgot a nyugatnémet kormányzat és uralkodó osztály se, csak a német nép, amely mégis kierőszakolta. Mellesleg ez se sikerült, az elnéptelenedett Kelet-Németország ma se érzi jól magát a polgári-liberális össz-Németországban, céltalanul és iránytalanul ellenáll: előbb balról, most szélsőjobbról, de beilleszkedni nem képes és nem hajlandó, harminc évvel később se.

Az a pluralista, alkotmányos, jogállami, polgári rendszer, amelyet Magyarországon megpróbáltak bevezetni 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban, 1989-ben (mindhiába), romjaiban hever – nemcsak itt, de itt a leglátványosabban –, s ami a legsúlyosabb, a lényegét eltakarják a rágalmak. Én is már évtizedek óta elfordultam tőle, de most nem a személyes életutamról van szó; én balfelé hagytam el a liberális demokratizmust, Orbán Viktor jobbfelé, és történetileg nem sokat számít, hogy én ezt a kétféle fordulatot nem tartom egyenértékűnek: természetesen többre tartom a magamét, de ez most nem fontos.

Annak ellenére, hogy a liberalizmust (különösen a kelet-európai szabadelvűséget és az alkotmányos jogállam, az „emberi jogok” itteni álmát) régóta illúziónak tekintem, mégse egyezném bele, hogy 1989 kudarcát – ahogyan szokás – az 1988 és 1991 közötti SZDSZ-re és Fideszre zúdított primitív hamisítástömeggel „tudjuk le”. Még ennél is fájdalmasabb a Helsinki jogvédő csoportok – különösen orosz – hőseinek bemocskolása, a fölvilágosodás és a forradalom történelmi örökségének (néha csak öntudatlanul fasisztoid, ám folytonos) rongálása.

© Fortepan / Urbán Tamás

Teljesen mindegy, milyen metaforát használnak – a ma szokásos metaforák: „Európa”, „migráció”, „dzsender”, „kulturális marxizmus”, s ezeket is mind nyugatról kölcsönzik, csak ami ott marginális, itt mainstream –, a lényeg az, hogy a szovjet tömb kialakulásával kettéosztott Európa egyesülése nem sikerült, Kelet-Európa a Vörös Hadsereg kivonása és a pártállamok megszűnése után is a maga egészében szembenáll a Nyugattal. (Lásd erről hosszabb dolgozatomat itt.) Az 1956 és 1968 utáni diktatúraellenes disszidenciának („másként gondolkodásnak”, ellenzékiségnek) az volt a hipotézise, hogy Európa nyugati és keleti felének az ideológiai és érzületi szembenállása csak a szovjet megszállás és a pártállami diktatúra mesterkélt-mesterséges következménye, amely ennek a kényszernek az eltűntével majd elillan.

Ez tévedésnek bizonyult.

Ehhez a fejleményhez (a keleti-nyugati szembenállás fönnmaradásához) természetesen hozzájárul az, ami tagadhatatlan: az, hogy az 1989 előtti társadalom (gazdaságilag és szociálisan) igazságosabb volt, mint a mostani. Ráadásul az 1960-as évek közepétől nagyjából két évtizedig (bár nem tovább!) a gazdasági, a népjóléti és a kulturális fejlődés folyamatos volt: fölfelé ívelő korszak – ennek az élménye már rég feledésbe merült, az ifjabb nemzedékek ilyet már nem tapasztaltak. A történelmi helyzetet tovább bonyolítja, hogy a kiugró és kivételes, komplex fejlődés alapzata nem volt más, mint a sztálini erőszakkal végrehajtott iparosítás, urbanizáció, technikai és közigazgatási modernizáció (meg oktatási reform), vagyis maga a rémuralom. A sztálinista diktatúra nem választható el (sajnos) a reformkurzus eredményeitől. De az eredmények tagadhatatlanok, és az én nemzedékem históriai szégyene, hogy semmi ehhez mérhetőt nem tudott létrehozni.

Ez a keleti-nyugati ellenségesség történeti háttere.

Nyugat-Európa válsága tagadhatatlan persze (olyan nagy és fontos országok, mint Nagy-Britannia, Francia-, Olasz- és Spanyolország, vannak igen nagy bajban), de a kelet-európaiak idegenkedése nem innen származik.

A piaci kapitalizmus és a gyökértelen népképviseleti rendszer, jogegyenlőség, alkotmányosság stb. együttes hatása – a szociális egyenlőtlenség és a politikai egyenlőség együttese: képmutatás, és erre nagyon korán rájött mindenki – oda vezetett, hogy a félgyarmati-perifériás-elmaradott kelet-európai kulturális hagyaték egyik sajátossága föltámadjon; ez az Eszmével, a Gondolattal, a Hittel szembeni mély ellenszenv.

Mindez az antiracionális és amorális beállítottság (amelyet V. S. Naipaul halhatatlan regényeiből, esszéiből és „útleírásaiból” ismerünk más félgyarmati-perifériás vidékekről, pl. az Antillákról) köztudomásúlag az önálló modern magaskultúra elkésettségéből, a nemzeti elit történelmi gyöngeségéből származik, és tovább él. A jelenlegi magyarországi kormányzattal való elégedetlenséget két jelenségben véli megragadhatni a közvélemény: az egyik az „ideológia” vádja (azaz a „hinni valamiben” gyűlölete), a másik az, hogy „lopnak” (ami helytelenül írja le a közvagyon kisajátítását a „mélyállami” politika javára, és szétosztását a hatalom ügynökei között, igaz, busás javadalmazásért cserébe, de még így se magáncélokra elsősorban).

De – mondja ugyanez a közvélemény – mindenki, aki hatalomra ácsingózik, ún. pártpolitikai elfogultságokban szenved („ideológia”), és mindenki lop. Következésképpen „engem nem érdekel a politika”, mindenki önző, jó lenne valami „normális (értsd: békés, jómódú, politikamentes) ország”, stb. Eltéveszthetetlen ennek a fecsegésnek a szolgai, alattvalói, passzív hangsúlya: a honpolgári elkötelezettség teljes hiányát, a természeti bűnre visszavezetett politikaellenes leírás radikális szkepszisét fejezi ki. És hát csakugyan lopnak eleget.

Bár más országokban, ahol elterjedt a korrupció, más politikai rendszerek állnak fönn. Nem mondom, hogy jobbak, de másak. Ám ez a tény (amely a közvélekedés cáfolata) nem lényeges, hiszen itt nem érvelésről, hanem keserűségről van szó.

Egy tényező azonban valamennyiünket egyesít hangsúlyoktól, stílusoktól és világnézetektől függetlenül: a pokoli csalódás. A kiábrándulás. A másnaposság.

© Reviczky Zsolt

A kelet-európai nihilizmus átfogó és diadalmas.

A közvélemény csak negatívumokat hajlandó elhinni. Ezek a negatívumok a különféle csoportokban és szubkultúrákban ugyan különbözők, de mindenütt dominánsak. Jellemző, hogy a kormányzat „keresztyén kultúráról” beszél, nem keresztyén hitről, keresztyén vallásról. Csak szokásokról, többnyire fiktív (utólag kitalált) „emlékekről”, előítéletekről van szó, amelyek a szexualitásra és a más vallású emberektől való idegenkedésre utalnak, amiben semmi sajátszerűen keresztyén nincs, ilyen elemek a legtöbb társadalomban föllelhetők, s mint ilyenek, semmire se jellemzők. Meggyőződésnek üresek – épp ezért van valamekkora népszerűségük ideig-óráig. Majd fölváltja őket valami hasonlóképpen hittől idegen propagandaszólam, nem is érdemes rá különösebben figyelni.

Vallásilag hasonlóképpen közömbös vagy kétkedő liberálisok a kormányzat szemére hányják, hogy nézetei nem azonosak az evangéliumok hittételeivel – de hiszen senki nem is állította, hogy azonosak. A „kultúra” nem teológia, hanem kurrens gyakorlatok, hiedelmek, beállítottságok együttese. Nem káté, nem dogmatika.

Nihilisták állnak szemben nihilistákkal.

A külfölddel szembeni ellenszenv – a bizalmatlanságtól a gyűlöletig, vö. a Notre-Dame égése alkalmából a magyar nyelvű közösségi médiatérben és digitális „sajtóban” elharapózott barbár iszonyattal, az ún. baloldalon is – még csak nem is nacionalizmus. A nacionalizmus (amelyről történeti és elméleti köteteket írtam) mélyen összefüggött valaha az autonómia (önrendelkezés, önállóság, demokratizmus) gondolatával (pl. 1848-ban mindenütt), majd eltorzult, mint minden egyéb. Eredeti alakváltozatának legjobb összefoglalása 1846-ból: „Haza csak ott van, hol jog is van,/S a népnek nincs joga.” Petőfinek semmi köze a mai xenofóbiához.


De a külfölddel szembeni ellenszenv összefonódik most a kelet-európai periférián a magaskultúrával, a tudományossággal, a joguralommal, a művészettel és a jó stílussal szembeni utálkozó gyanakvással. A gondolat- és eszmeellenesség jele az is, ahogyan a „kapitalizmusnak” ma nálunk a szinonimája a „multi”, a „neoliberalizmus”, a „globalizáció”, azaz mindig a külföld és a külföldi, különösen a nyugati külföldi. A kapitalizmust pusztán a pénzéhség, kapzsiság, csalás, uzsora, illegitim befolyás, erőszak, „profitmotívum”, megvesztegetés, „háttérhatalom” középkorias-babonás terminusaival szokás leírni, de hiszen szerkezetileg hasonló metaforákkal írják le a „szocializmust” is, és minden olyan társadalmi-történelmi valóságdarabot, amelynek a leírásához fogalmakra lenne szükség. Minden fogalom hamis, minden gyanú igazolt.

Ezt a nihilizmust a csalódás szülte, a csalódás jogos, tehát a nihilizmus elleni érvelés nehéz.

Aki a mai berendezkedés zsarnoki részletei miatt háborodik föl, azt a választ kapja, hogy mindig mindenütt zsarnokság volt, és másutt is zsarnokság van és lesz, a hierarchia és az uralom egyetemes és örök, holott persze undorító.

A hatalom alaptény, mondja a félgyarmati-félperifériás közvélemény, egyénileg ki lehet csúszni alóla, azáltal, hogy megtagadjuk (sőt: letagadjuk), nem létezőnek nyilvánítjuk a társadalmat, merő csirkefogásnak a politikát, szemfényvesztésnek a művészetet, s elmegyünk valami eldugott helyre, valami nem értett, nem ismert, nem fontos idegen vidékre, ahol a létezésünk társadalmilag irreleváns, ahol nem nehezedik ránk semmiféle honpolgári kötelezettség, ahol végre azok lehetünk, akik mindig szerettünk volna lenni: migránsok.

Az önkéntes számkivetettség a kelet-európaiak egyetlen megmaradt utópiája: idegengyűlölet és menekülés idegenbe – egyszerre!

Európa-ellenes és „migrációellenes” nemzeti rendszerünket az egyke, az európai alamizsna („kohéziós” vagy „strukturális” alapok), a nyugat-európai ipartelepítés és technológiai import, a nyugati irányú kivándorlás (hazautalások plusz a munkaerő-fölösleg problémájától való megszabadulás), a főleg kínai és arab kézbe kerülő ingatlanbiznisz és betelepülés tartja fönn, miközben előbb-utóbb városnegyedek és egész járások ürülnek ki (ahogyan Romániában már megtörtént), majd nyilván meg fognak telni idegenekkel. Mindez az ellentmondás csak egyetlen módon tartható fönn: úgy, hogy racionálisan és tényszerűen nem beszélnek róla.

A szabadság álmából – már megint – roncstelep lett, fizikai és intellektuális értelemben egyaránt.

Az el nem ismert és meg nem értett katasztrófáért már régóta okolnak különféle, főleg semminő jelentős szerepet nem játszott embereket és soha le nem zajlott eseményeket. Az elleplezett bűn nyilvánosan nincsen is, de a bűnbakok már rég megvannak.

Ám a célját tévesztett paranoia is mutatja, hogy mindenki érzékeli, milyen rette

netes legújabb történelmünk. Hogy a szabadság elkobzásáért a szabadságot okolják?

Groteszk, bizarr, de nem érthetetlen.Könnyebb elviselni a veszteséget, ha meggyőzzük magunkat róla, hogy nem is volt kár elvesztenünk azt, aminek az egykori léte is oly hihetetlen már.

Forrás: https://hvg.hu/itthon/20190426_TGM_19892019__osszefoglalas

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: 1989-2019 – összefoglaló (HVG cikk) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva


Kedves Tagtársunk!

Alapszabályunk értelmében évenként legalább egyszer közgyűlésre kerül sor, amelynek ismét eljött az ideje. Közgyűlésünket 2019. május 10.-én (pénteken) 16 órakor tartjuk a Vasas Szakszervezet székházában, a Marx Károly Társaság iroda helyiségében (Budapest, VIII. Magdolna u. 5.), amelyre szeretettel várunk minden régi és új tagunkat. A tanácskozáson szavazati joggal csak a tagdíjfizetési kötelezettségüknek eleget tevők vehetnek részt, de megfigyelőként bárki. Amennyiben 16 órakor a közgyűlésen megjelentek száma nem éri el a taglétszám fele+1 főt, akkor 16,15 órakor a megjelentek számától függetlenül a közgyűlés szavazóképesnek tekintendő.

Kérjük, hogy a tagdíjat legkésőbb a Közgyűlés kezdete előtt banki átutalással

vagy készpénzben szíveskedjél rendezni.

Éves tagdíj: 2000.- Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak: 1000,- Ft.

Bakszámlaszám: MagNet Magyar Közösségi Bank 16200144-00025948

A közgyűlésre javasolt napirendi pontok:

  1. A Vezetőség/elnök beszámolója az elmúlt évben végzett munkáról,

javaslat a jövő feladataira

  1. Pénzügyi beszámoló
  2. A beszámolók feletti vita, szavazás
  3. Alapszabály módosítása
  4. Tisztségviselők választása
  1. Jelölőbizottság beszámolója, jelölőlista állítása
  2. Szavazatszámláló bizottság létrehozása
  3. Titkos szavazás
  4. Eredményhirdetés
  5. Bejelentések, aktuális kérdések

Budapest, 2019. április 13.

Baráti üdvözlettel:

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | MEGHÍVÓ AZ ATTAC MAGYARORSZÁG EGYESÜLET KÖZGYŰLÉSÉRE 2019. MÁJUS 10.-ÉN bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A válságról az ifjúságnak – cikk a HVG-n

Az ATTAC Magyarország alelnöke
Tamás Gáspár Miklós:
Ez a társadalom gigantikus erkölcsi hulla. De az emberek, akikből áll, még föltámadhatnak, és új életet kezdhetnek.

Kedves barátaim,

itt az ideje komolyan beszélni a magyarországi politika válságáról, beleértve a sajnos igen fontos személyi kérdéseket.

Igazatok van abban, hogy a múlt képviselői alkalmatlanok rá, hogy kivezessék hazánkat a bajból, amelybe belesüllyedt. De erről is őszintén kell szólnunk.

A múlt ugyanis egészen a mai napig tart.

Nemcsak az 1989-ig vagy 2010-ig terjedő múlt alakjait és szervezeteit, hanem az Orbán-rezsim évei alatt fölbukkant kezdeményezéseket és gondolatokat (beleértve persze a kormányzatéit is) már elsöpörte az idő.

Az 1989-ben létrejött alkotmányos, szabadelvű, polgári jogállam és képviseleti rendszer megbukott, nem utolsósorban azért, mert elveit kezdettől fogva kevesen osztották komolyan és becsületesen. Voltak a köztársaságnak tisztességes szolgái – Kis János, Göncz Árpád, Sólyom László, Solt Pál, Hagelmeyer István, Györgyi Kálmán, Gönczöl Katalin, Majtényi László, Kaltenbach Jenő, Hankiss Elemér, Kosáry Domokos és mások – , akiket méltatlanul, de jellemzően elfelejtettek a köztársaság bukása után, amelynek a hagyománya halott, abban is, amiben múlhatatlan érdemei voltak, s amiben megfelelt a magyar nép legnemesebb törekvéseinek, zsarnokellenes beállítottságának. De ez kezdettől fogva weimari típusú köztársaság volt, amelyet már 2010 előtt is többnyire a köztársasági eszményekkel szemben ellenséges vagy közömbös személyek és csoportok vezettek.

Kár érte sok tekintetben, de elmúlt.

Visszaállítása lehetetlen, ezért az erre irányuló próbálkozások nem is kívánatosak, csak az idejüket vesztegetik velük, akik ilyesmivel szeretnének kísérletezni.

Az alkotmányosság, a népképviseleti rendszer, a liberális kapitalizmus mélységesen kompromittált. De kompromittált az a posztfasiszta, autoritárius és romlott rezsim is, amely fölváltotta, s amelyet jobb híján még ma is fönntart a megmérgezett és félrevezetett közvélemény.

A mai politikai berendezkedéshez természetesen az ún. ellenzéke is hozzátartozik. Semmi nem mutatja ezt jobban, mint az a minapi „migrációs” konferencia, amelyen – nyugati részvevők jelenlétében – az ellenzéki pártok megjelent kiküldöttei a legzordabb és legélesebb hangnemben fejtették ki ugyanazt, amit Orbán miniszterelnök szokott (persze fantáziadúsabb és élénkebb modorban) erről hangoztatni. Ezt állította a rezsim a politikai vita középpontjába – ott is van – , és ebben teljes (és az én morális ízlésemnek émelyítő) egyetértés uralkodik. Lehet, hogy a DK és a Jobbik azt képzeli, hogy az ukrajnai vendégmunkások elleni uszítás valamiképpen nemesebb, mint a közel-keleti bevándorlókkal kapcsolatos aljas pánikkeltés, de ebben téved. Az Ungár Pétertől az egyik kis szélsőjobboldali (és nem szélsőbaloldali!), fideszes kamupárt vezetőjéig, Thürmer Gyuláig teljes az egységfront a menekültkérdésben. Némelyek európainak nevezik magukat, némelyek nemzetinek, nincs közöttük értékelhető különbség. Szögesdrótkerítés-pártiak valamennyien.

No meg különben is.

A „régi ellenzék” emblematikus alakja, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök felelőtlen, tudatlan és tehetségtelen ember.

A „huszonegyedik századi ellenzék” emblematikus alakja, Puzsér Róbert volt tévészemélyiség, felelőtlen, tudatlan és tehetségtelen ember.

A „régi ellenzék” formális vezetője, Tóth Bertalan képviselő eddig még nem mondott semmit, mi se mondhatunk róla semmit.

A régi és az új között ingadozó Karácsony Gergely tétova, bizonytalan, csetlő-botló figura, nem való vezetőnek. (Ezt nem úgy értem, hogy Tarlós bármire alkalmas lenne modortalanságon kívül: hosszú évek óta nem csinál semmit.)

A parlamenten kívüli „új erők” vezéregyéniségétől, Fekete-Győr Andrástól még nem hallottunk egyetlen ép, nyelvtanilag helyes, logikus, végiggondolt magyar mondatot se.

A többiekről szó se essék. (Alárendelt pozícióban akadnak szerény képességű, bár derék emberek.)

A legbátrabb „közéleti értelmiségiek” („public intellectuals”) többnyire elhallgattak. Nyilvánvaló, hogy nem gyávaságból, hanem a reménytelenség miatt. A független újságírás maradványai hanyatlanak, színvonaluk pocsék.

A nyilvános vitán elúrhodott az ostoba, durva, közönséges, gyakran trágár gorombáskodás, amelyhez hasonlóval sehol másutt nem találkozunk. Én számos nyelven olvasok, sokfelé járok, Magyarországon kívül ilyesmi sehol sincs Európában. (Ez az Európa szintén mély válságban van, de ezt most nem fejtegethetem, megtettem máskor.)

Az ifjú nemzedéknek nemcsak a 2010 előtti, hanem a teljes politikai osztályt el kell űznie, ha megújhodást – vagy legyünk szerények: legalább valamivel tűrhetőbb viszonyokat – akar. Nem szabad úgy tennünk, mintha a jelenlegi politikai berendezkedésen belül lenne alternatíva. Nincs.

Az ellenzék színvonaltalansága csak kórtünet, önmagában nem oka semminek. Ha valaki vagy meg akar felelni a manipulált, lezüllesztett közvélemény elvárásainak, vagy akár minden ravaszkodás nélkül, öntudatlanul idomult az Orbán-rezsim „szellemiségéhez” – különösen az esztelen brutalitásához és provincializmusához –, nem lehet hasznára a magyar népnek. Sok ember (főleg fiatal ember) van, aki visszahúzódott a mesterségébe vagy a könyvtárba, s itthon vagy külföldön várja a fordulat első jeleit, amelyekre ébredve egy szép napon érdemes lesz visszatérni az önkéntes (belső vagy külső) száműzetésből, és részt venni Magyarország megmentésében. Bennük, a nagyközönség számára ismeretlenekben van az egyetlen reményünk.

Az Orbán-rezsim olyan, hogy még a bírálóit is szégyenbe hozza. Milyen újságírói életművek jöhetnek össze cikkekből, amelyek mutyikkal, durva csalásokkal, primitív hazugságokkal, emberellenes, szabadságellenes és egyenlőségellenes propagandával, illetve szimpla idiótaságokkal kénytelenek foglalkozni nap mint nap? Milyen politikai világ az, amelyben egy amúgy értelmes és kedves fiatalember kiáll az Országház szószékére, és azt mondja: „cöf-cöf-cöf”? Milyen utódai azok Kölcseynek, Széchenyinek, Vörösmartynak, Eötvösnek, Bibónak, akik azt mázolják hazánk falaira, hogy „O1G”? És milyen emberek azok, akik megteremtették ezt a világot, amelyben ellenfeleik is a Németh Szilárdok, Pócs Jánosok és Kocsis Máték, Hollik Istvánok mondataival kell hogy küszködjenek, s evvel lesüllyednek a legkezdetlegesebb civilizáció-roncs szintje alá?

Milyen világ az, amelyben a legvigasztalóbb egy kis viccpárt kesernyés, abszurd humora?

Nem az ellenzék a hibás, hanem a társadalom, amely csak ilyen embereket és ilyen „gondolatokat” tud állítani a saját védelmére.

Ez a társadalom gigantikus erkölcsi hulla. De az emberek, akikből áll, még föltámadhatnak és új életet kezdhetnek. Ennek azonban az egyik szükséges föltétele az, hogy a jelenlegi hivatalos – „kormánypárti” és „ellenzéki” – politikát (és az állami erőszakszervezetek által „szerkesztett” műsajtót) ne vegyük komolyan egyetlen pillanatra se. Szavazhat, aki akar, nincs sok jelentősége.

Tessék klasszikus politikai filozófiát, történelmet, szociológiát, közgazdaságtant, jogot tanulni. Tessék készülni, tessék körülnézni, megismerni a magyarországi, a kelet-európai, a nyugati valóságot. Tessék lejönni a sorozatokról, a popzenéről, a mémekről, a gifekről és a Facebookról és az influenszerekről és a gasztroblogokról és a díjnyertes filmekről. És a Harari típusú politikai giccsekről és a sekélyes turizmusról. És az új irodalomnak nevezett ernyedt, szentimentális, dadogó ponyváról.

Ilyen csacskaságokra már nincs idő.

Rembrandt, Kant, Beethoven, Stendhal, Tolsztoj.

Ezeket ajánlom önöknek. Csak az ilyesmi méltó a komor időkhöz, amelyekben élünk. Szerencsétlenségünkre


Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A válságról az ifjúságnak – cikk a HVG-n bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

BESZÁMOLÓ a Népek Nemzetközi Közgyűléséről

Népek Nemzetközi Közgyűlése, Caracas, 2019.02.23.-27.

Helyszín: Venezuela, Caracas, Alba Hotel

Időpont: 2019. február 24–27.

Meghirdetett program

Február 24. Plenáris ülések (ezeken nem tudtunk részt venni, mert csak másnap érkeztünk meg Caracasba).

a) Megnyitó – az emberek elleni imperialista támadás jellemzői.

Előadók: Vijay Prashad, India; Vashna Jagarnath, Dél-Afrika; Claudia de la Cruz, USA.

b) A venezuelai nép elleni offenzíva jellemzői.

Előadók: a venezuelai kormány egyik tagja és a népi mozgalmak képviselői.

c) Kulturális program.

Február 25. Régiók vitái, nemzetközi szolidaritási akciók számbavétele, politikainyilatkozat-tervezet, kulturális est.

Február 26. Délelőtt: találkozó a helyiekkel, látogatás egy rádióstúdióban, ismerkedés a közösségek mindennapjaival, látogatás egy, gyógynövényeket termelő botanikus kertben, délután nagygyűlésen találkozó Nicolas Maduro elnökkel.

4) Február 27. Záró plenáris ülés – akcióterv és politikai nyilatkozat elfogadása.

Résztvevők száma: 87 országából kb. 500 fő, 181 szervezet képviseletében A résztvevők zöme fiatal volt, elsősorban Latin-Amerikából és Afrikából, Közép-Európa sajnos ismételten alulreprezentált maradt (hasonlóképpen a társadalmi világfórumokhoz).

A Népek Nemzetközi Közgyűlését megelőzően 2019. február 16.-22. között került sor Caracasban a „Che Guevara” Nemzetközi Brigád tanácskozására, amelyen 40 országból mintegy száz szervezet képviseletében kb. 200 fiatal aktivista vett részt. A 2019. február 26.-án elfogadott politikai nyilatkozatban rögzítették, hogy önkéntes munkát végeztek és közvetlen forradalmi gyakorlatot folytattak az emberekkel karöltve. Folytatták a Che által kijelölt utat, amely a internacionalizmus és a szolidaritás szellemében Venezuelához vezetett. Megerősítették a bolíviai forradalom iránti elkötelezettségüket és a törvényes elnök, Nicolas Maduro Moros iránti bizalmukat. „A kapitalizmus válsága fokozta a fiatalok elleni erőszakot a bolygón. Az oktatás privatizációja kizáró jellegű képzési rendszereket hoz létre, amelyek a felhalmozott tőke érdekeit szolgálják, és nem segít megoldani a lakosság alapvető problémáit. A marginalizált fiatalok kriminalizálása növeli az elnyomást, ugyanakkor megnehezíti a méltóságteljes élet megteremtését és megvalósítását.”- áll a nyilatkozatban. A közös cselekvés érdekében konkrét feladatokat tűztek ki és vállalásokat fogalmaztak meg a nemzetközi koordináció, a mozgósítás, a propaganda, az ideológiai képzés, az egység megteremtése, a szolidaritás megerősítése terén.

A globális rendezvényt hároméves előkészítő folyamat eredményeként tartották meg. A Békéért, Egyenlőségért és Népi Szuverenitásért címmel eredetileg 2018. február 27–március 6. között tervezték az első nemzetközi közgyűlést, amely a világ öt kontinensén zajló antiimperialista, antikapitalista ellenállási küzdelmek koordinálását célozta. A legnyilvánvalóbb igazságtalanság jelenleg a Venezuela elleni imperialista támadás egy olyan projekt keretében, amelynek célja az oligarchia hatalmának visszaállítása és e gyönyörű, gazdag ország hatalmas méretű ásványi kincseinek elrablása. Az imperialista hatalmak nem tudják elviselni a szocialista ihletésű forradalom jelenlétét, amely az ország vagyonát a venezuelai népnek szánja. Az Első Nemzetközi Közgyűlés fő célkitűzései 1. Közös ellenségeink: a kapitalizmus és a pénzügyi tőke, a transznacionális vállalatok és az imperialista kormányok elleni közös akciók feltérképezése. 2. Megállapodás a politikai alapelvekről és a közös platformról. 3. Konszenzus az ellenségeinkkel szembeni egységes fellépésről (koordináció, akciók, politikai nevelés, kommunikáció, kampány stb.). 4. Egységünk kinyilvánítása és forradalmi energiáink feltöltése. Venezuela gazdasági, pénzügyi és belpolitikai gondjai miatt a Népek Nemzetközi Közgyűlését 2019. február 24–27. közötti időpontra halasztották. Eredetileg 1500 főt, benne Európából 200 aktivistát kívántak Caracasba meghívni. A Venezuelával szemben megnövekedett agresszió miatt a főszervezők végül úgy döntöttek, hogy a közgyűlés létszámát 500 főre csökkentik és kifejezetten csak a Venezuelával való szolidaritásra összpontosítanak.

A közgyűlés közös platformjának fő elemei az alábbiak:

1. A gyarmatosítás és az imperializmus elleni küzdelem, a népszuverenitás követelése.

2. Harc a népi demokrácia megteremtéséért.

3. Fellépés a természeti erőforrások védelmében.

4. Harc a pénztőke, az adóparadicsomok és a transznacionális vállalatok ellen.

5. Kiállás a munkajogokért és a tisztességes bérért.

6. Harc a szociális és az emberi jogokért.

7. Küzdelem a migránsok, a menekültek, a diaszpórák és az őslakosok jogaiért.

8. Fellépés a politikai foglyok jogaiért.

9. Kiállás a nők jogaiért.

10. Harc a fundamentalizmus, a szektarianizmus és a vallási türelmetlenség ellen.

Az elmúlt három évben a Népek Nemzetközi Közgyűlése a világ különböző régióiban épített ki hálózatokat: politikai hálózatokat hozott létre, elősegítette az aktivisták közötti párbeszédet, regionális konferenciákat szervezett, helyi, politikai oktatást nyújtó iskolákat hozott létre és működtetett, felkutatta és megerősítette hitükben azokat a bátor és tettre kész embereket, akik mindenütt harcolnak az igazságtalansággal szemben. A legerősebb hálózatok ma Latin-Amerikában és Afrikában találhatók.

A globális tanácskozás szervezőbizottsága azt tanácsolta a résztvevőknek, hogy fűzzék szorosabbra kapcsolataikat, osszák meg konkrét tapasztalataikat és közösen cselekedjenek. Célunk, hogy erős hálózatot építsünk ki, amely segít megismerni egymás tevékenységét, elősegíti a konkrét együttműködést, közös akciókkal támogatja munkánkat. A főszervezők leszögezték, hogy egyelőre nem kívánnak semmiféle nemzetközi csúcsszervet (irányító testületet) létrehozni. A gyakorlati szervezőmunka a regionális operatív bizottságok keretében nyilvánul meg, Európában Barcelona székhellyel, főkoordinátor: Iván Orosa Paleo.

Regionális közgyűléseket vagy tevékenységeket javasoltak a koordináció megerősítése céljából:

  • A Karib-térség népeinek VIII. közgyűlése 2019. augusztus 25.-19. között;
  • Mezoamerikai találkozó 2019, július végén vagy augusztus elején;
  • Ázsia III. Közgyűlése 2019. második félévben;
  • ALBA mozgalmak III. Közgyűlése 2020 első felében;
  • Európai Regionális és Szubregionális Közgyűlések 2020 második félévben;
  • IV. Pán-afrikai regionális konferencia 2020-ban;
  • Regionális Közgyűlés az arab térségben.

Cselekvési terv 2019-re:

  1. Március 8. – Nemzetközi Nőnap
  2. Március 21. – Nemzetközi Antirasszista Nap
  3. Március 30 . – A Föld Napja Palesztinában
  4. Április 7. – Küzdelem Napja – Lula szabadon engedése érdekében
  5. Május 1. – Munkásosztály nemzetközi ünnepe
  6. Május 25. – Afrikai szabadság nap
  7. Július 28. – Szolidaritás Haitival
  8. Október 7. – Ifjúsági Küzdelmek Nemzetközi Nap
  9. Október 15. – Vidéki nők Nemzetközi Nap
  10. Október 16. – Élelmiszerbiztonság Nemzeközi Nap
  11. Második félévben Nemzetközi Anti-imperialista nap szervezése
  12. November 1.-3. – Imperializmus ellenes tanácskozás a demokrácia érdekében és neoliberalizmussal szemben.

A Népek Nemzetközi Közgyűlésének jövőbeli hazai szervezési feladatait röviden a következők.

1. Az alapelvek szellemében fel kellene keresni személyesen, illetve interneten, és/vagy telefonon:

a) a haladó szakszervezeti szövetségeket (pl. MASZSZ, SZEF) és tagszervezeteiket (pl. Vasas), illetve a pedagógusok szakszervezeteit,

b) diákcsoportokat,

c) a demokratikus pártokat,

d) a parlamenti ellenzék tagjait,

e) vidéki helyi csoportokat,

f) munkásokat (pl. autógyárak) vagy áruházláncok dolgozóit.

2. Mielőbb össze kellene hívni a haladó civil szervezetek, baloldali pártok, szakszervezetek, diákszervezetek tanácskozását, amelynek keretében:

3. Létre kellene hozni a hazai egyeztető bizottságot.

Budapest, 2019. március 24.

Benyik Mátyás

Kategória: Nincs kategorizálva | BESZÁMOLÓ a Népek Nemzetközi Közgyűléséről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Hungarian Social Watch Report 2019

Hungarian Social Watch Report 2019

by Matyas Benyik

Demographic trendsi

The population of Hungary was 10,588,614 on 1 January 1989; three decades later, on 1 January 2018, it was 9,778,371 – a difference of over 800,000. If we consider the number of births and deaths between the start of 1989 and the end of 2017, it becomes obvious that the underlying changes were even more fundamental. In 2017, there were more than 30,000 fewer births and about 13,000 fewer deaths than in 1989. In the whole period under consideration, close to a million more people died than were born; the only reason why the population did not decline accordingly was that net migration until 2010 was clearly positive (more immigration than emigration). However, net migration changed recently, and therefore today migration also contributes to population decline. Every third child is living in poverty in Hungaryii . So many young Hungarians have left the country that every sixth Hungarian child is born abroadiii. There is a secondary school where every third baccalaurate is going abroad.iv

PM Viktor Orbán regains powerful majority

Hungary has been governed consecutively by Viktor Orbán and his Fidesz party since 2010. His first term was between 1998 and 2002. In the April 2014 parliamentary elections, Orbán was reelected after his right wing party won 48 percent of the vote, enough for two thirds majority in the Parliament despite receiving 600,000 fewer votes than in 2010, thereby demoralizing the opposition further. In the period between 2010-2018, the government continued its dismantling of checks and balances and its „re-feudalization” of the economy and society. Right after the elections the party composition of the House: the Federation of Young Democrats–Hungarian Civic Alliance and the Christian Democratic People’s Party (Fidesz-KDNP) won 133 seats out of 199. The extreme right Movement for a Better Hungary (Jobbik) took 26 mandates, the election alliance of the Hungarian Socialist Party and the Dialogue Párbeszéd (MSZP-P) got 20, the former PM Ferenc Gyurcsány’s Democratic Coalition (DK) 9 and Politics Can Be Different (LMP) 8. Together (Együtt) and the ethnic German minority is represented by a single lawmaker each. An independent candidate has also won a seat. This means that in the newly elected Hungarian parliament 159 seats were taken by the far right (133 for Orbán’s Fidesz and 26 for the far-right Jobbik party in opposition).

The strong position of the fourth Orbán government means that democracy in Hungary will continue to erode, pervasive corruption will undermine both democracy and economic growth, societal polarization will continue, the rift between liberal Budapest and the more traditional countryside will grow, qualified young people will continue to emigrate in high numbers and that the conflicts within the European Union will increase.

The first factor in Fidesz’s repeated land-slide electoral victory in 2018 was a general disillusionment with the Socialist government austerity policy before 2010, as well as Fidesz` rewriting of the democratic rules adopting a new constitution, changing the country’s electoral laws, and asserting government control over independent media.

The second factor of Orbán`s victory was that migration is still a winning issue. Since the European migrant crisis began in late 2015, migration had been ahead of all other issues in Hungary—in this respect, Orbán’s 2015 decision to close Hungary’s border and his continued defiance of EU requests to accept refugees have both been politically popular. Migration has proven to be an especially effective tool in mobilizing less educated voters, primarily in rural areas and in cities other than Budapest. Orbán has successfully persuaded his voters base that only he and his government can protect the country against the „Muslim invasion” and Brussels, George Soros, the Western liberals, and, most recently, the United Nations. On the surface, Fidesz’ strong position is largely based on the party’s tough opinion on refugees. When trying to explain the electoral success of Orbán and his party, however, one has to dig deeper and address broader fears in Hungarian society. Pessimism and a great extent of „dystopia” a negative future image, have always between a formatting power of Hungarian political culture. Many citizens have been exhausted by the ups and downs of the last decades; others fear that any changes might put the recent increases in wages and wealth at risk; some have lost their general orientation in a quickly changing world. Add Fidesz’s media dominance and the lack of a convincing (charismatic) opposition candidate, and these fears have made it relatively easy for Fidesz to play the xenophobic tunes.

The third major factor behind Orbán’s victory is his own success in uniting the right at a time when the opposition is weak and divided. Orbán has held his camp together for decades, using both economic and cultural nationalism to cement support from the more than two million voters who constitute the Fidesz base. In 2009, Orbán laid out a vision in which Fidesz could remain in power for decades if it was able to establish itself as the „central political force” with the opposition divided into left-wing and far-right blocs. After the collapse of the socialist party (MSZP) and the rise of the far-right Jobbik during the 2006–2010 term of parliament, Orbán’s prophecy came true, and Fidesz became the only major party in the Hungarian political landscape.

The Hungarian electoral system is designed for two main blocs, which does not fit the political structure of the country, and there were seven „major” competing opposition parties, so the result was well-known in advance. Electoral procedures such as voting rights and party registration and funding are arranged to dilute opposition support. More than 90% of traditional media outlets are now controlled by the government or allied oligarchs. The internet has thus become the central forum for public discourse and information, but this does not reach the population as a whole. There were many signs of electoral fraud, but the parliamentary parties did not fight for the detection of fraud quite firmly. It was a decisive win for Orbán, who in recent years has clashed publicly with the EU, becoming a forerunner of the illiberal ultranationalism rising not only in Central and Eastern Europe, but throughout the West, too.

Orbán`s electoral manifesto in 2018 consisted of only one sentence: „We’ll go on as before.” His messages to the Hungarians were: racist propaganda, xenophobia, no refugees, anti-Soros crusade, defending Europe`s Christianity and anti-communism. Orbán has not given interviews and participated in no debates. His victory is a product of several factors e.g. the weakening of the liberal democratic system, the success of anti-migration platform, and the extremely big fragmentation of the opposition. Orbán’s recent electoral success has strenghtened his position in Brussels, where Fidesz is still part of the center-right European People’s Party (EPP), the largest bloc in the European Parliament. While Orbán’s more provocative statements no doubt rankle EPP leaders, it is not lost on them that Fidesz’s eleven MEPs account for nearly half the EPP’s margin over the next largest parliamentary bloc, the Socialists and the Democrats.

Falsification of history

Fidesz government’s latest attempt to discover the „true” origin and history of the Hungarians Miklós Kásler, minister of human resources and one of those self-appointed amateur historians who are not satisfied with the accomplishments of professionals, established an institute that is supposed to „put an end to the hypothetical genetic and linguistic debate and reveal the truth based on science.”v

The perception of Hungary`s past history, the content of history books and the teaching are under constant changes. In 2000 Professor László Karsai wrote a detailed critique of history textbooks in which he severely criticized the apologetic treatment of the Horthy regime, the false and positive adjustment of Governor Horthy, and his government.

Right now, political attention is focused on the 1918-1919 period on account of its 100th anniversary. A full-fledged propaganda campaign is being waged by the rather large number of far-right leaders within Fidesz.

Today’s far-right historical revisionists try to picture Mihály Károlyi, PM of the first Republic as a promoter of the Soviet-style dictatorship of Béla Kun and a man whose ineptness caused Hungary’s harsh treatment at the hands of the Entente powers. Moreover, they charge, by allegedly letting the army disintegrate, he willfully abandoned Hungarian national interests. The fact is that the Hungarian army disintegrated on its very own. The soldiers scattered, and many of them burned the estates of landlords. Furthermore, according to the Agreement of Belgrade, Hungary could keep only eight military divisions. These same people accuse him of distributing his lands, which were in fact mortgaged, another baseless accusation.

According to the opposition, the falsification of Hungarian history is taking place on other filelds as well, e.g.

  • Degradation of the events during the 133 days of the Hungarian Soviet Republic in 1919.
  • Irresponsible political declarations in context with the Paris Peace Treaty signed at the Trianon Castle, at 1920, valid from 1921. This view of history greatly erodes the peaceful relationship with the neighboring countries, especially with Romania and Slovakia where great number of Hungarians live. During the last one hundred years, their percentage had been significantly reduced.
  • The cleansing of history concerning the role of Hungary in World War II is also noticeable. Even a monument Hungary’s German Occupation of March 19th, 1994” has been built to one of the most important squares of Budapest. It is a blunt falsification of history, feeding populist rhetoric and appeasing Hungary’s far right. The statue had been commissioned and installed on Orbán`s orders. He wants to portray Hungary as a victim of Nazism, which is untrue. Hungary enacted Anti-Semite Laws as early as the 1920s, and the authoritarian government at the time received the Nazi occupation with open arms. That government collaborated with the deportation of thousands of Jews, gypsies and other political dissidents. Orbán’s statue seeks to absolve the Hungarian people of their role in the death and deportation of 600,000 Jews. In fact, Hungary’s right-wing government passed anti-Semitic legislation as early as 1920, and “the Nazis were welcomed not with bullets but with bouquets of flowers.”vi
  • The conflation of the so called Communist era, (in fact and in reality pre-Socialist era) what the course historians deliberately confuse and make no difference between the Stalinist times before the 1956 revolution and the Kádár era, when (especially between 1970 and 1985.) the political and economical recognition of Hungary was the best in the world, and the Hungarian model was envied among the countries of the region. Upon this topic it is important to see the removal the statues of Mihály Károlyi PM of the first Republic, and that of Imre Nagy the PM of the 1956 revolution from Kossuth square (where the Hungarian Parliament stands).

Democratic institutions being hollowed out. Assault on CSOs and higher education

The ruling Fidesz party is highly centralized. The government has set up a broad, well-financed network of false, pro-government civil-society organizations and foundations, like the Civil Cooperation Forum (CÖF). At the same time Orbán continues war against Civil Society Organizations (CSOs). In the first major legislative moves since Orbán won reelection last spring, the Hungarian Parliament on 20 June 2018 passed a package of measures that is a continuation of Orbán’s efforts to weaken civil society and any other checks on his government’s control over life in Hungary. The most direct attack on CSOs came from a new law that criminalizes the act of assisting – or even providing information to – refugees seeking political asylum. Another measure passed, a change to the Constitution that makes it easier for the government to control the judiciary, may eventually do even more damage to civil society and any efforts to protect human rights in Hungary. An additional alteration of the Constitution codifies the government’s refusal to accept refugees, and appears to be a challenge to the authority of the European Union.vii

The government has continued to hollow out the institutions of democracy. It has demonstrated little trust in the soft power of its huge propaganda industry and has stepped up efforts to weaken the opposition while undermining the remaining checks and balances. It has limited the opposition’s access to the public by restricting opposition parties’ use of billboards, which had played an important role in the 2010 and 2014 election campaigns. It has further tightened its control over the media, as the last four remaining regional dailies were bought by oligarchs close to Fidesz in July 2017; it has massively campaigned against independent, foreign-funded NGOs and introduced a new law that makes their work more difficult; and it has sought to close the Central European University (CEU), which is not only the country’s most prestigious institute of higher education but is also a stronghold of independent thinking. The assault on CSOs and the CEU has been part of a massive campaign, marked by anti-Semitism, against the Hungarian-American millionaire-philanthropist George Soros. The government’s anti-Soros campaign has invoked anti-Semitic stereotypes. As a centerpiece of Fidesz’s election campaign, these efforts have been closely linked to Fidesz’s ongoing anti-refugee and anti-EU rhetoric. Opposition activists are defamed as traitors and foreign agents. Discrimination against minorities, especially Muslims, Roma and refugees, is widespread. Asylum-seekers are subject to forced detention. Judicial independence has declined substantially, and corruption is pervasive.

By mid-2017, a new nationalist coalition emerged on Hungary’s far right. The coalition was seen as challenging the ex-leader Gábor Vona’s effort to move Jobbik leftward toward Hungary’s political center. The gap created by Jobbik’s recent changes needed to be filled, Fidesz seemed to want the new extreme right-wing movement to become a party itself and weaken Jobbik in the national elections.

A new radical nationalist political force, Our Country Movement (Mi Hazánk Mozgalom-MHM), appeared from the dissatisfied Jobbik members as well as from the radical nationalist groups. MHM founder László Toroczkai is a former Jobbik deputy chair and the mayor of Ásotthalom whom the party expelled in early June after a failed leadership challenge.

By the middle of 2018 a completely new political era has been consolidated in Hungary. A limited political pluralism has evolved over the past eight years, a national radical, but superficial ideologized system, namely a racist and a corrupt one, but lacking a strong world view. Orbán`s regime is an opressive semi-dictatorial system. Electoral gerrymandering, curtailing press freedoms and fearmongering create a toxic mix to consolidate rule over the people. There is no counterpower, not even in his own party. Orbán`s will cannot be challenged, his decisions are final, non-appealable, implemented by loyal bureaucrats. The strong position of the fourth Orbán government means that democracy in Hungary will continue to erode, pervasive corruption will undermine both democracy and economic growth, societal polarization will continue, the rift between liberal Budapest and the more traditional countryside will grow, qualified young people will continue to emigrate in high numbers and that the conflicts within the EU, not only over the issue of migration, will increase.

Not only the opposition is divided between the left and the far right, but the Left itself is highly fragmented, meaning there is no single center-left party comparable to Fidesz’s position on the center-right. Hungary’s Left and liberal opposition parties learned nothing from their 2014 electoral fiasco, in which their failure to coordinate allowed Fidesz to win another supermajority. For most of the 2018 campaign—and despite huge pressure from the majority of Hungarians who wanted a change—left-wing and liberal parties competed with each other over who would dominate the Left in the future, rather than working together to replace Fidesz.

However, we can see a new kind of opposition since early December 2018, which is not an issue of initiative, unity and symbolic politicization. The attitude of the opposition to Orbán’s system changed fundamentally.

On 8 December 2018 a wave of mass demonstrations started by the trade unions to protest against the planned changes to the labor law dubbed as „slave law”, which include raising the maximum amount of overtime workers can put in a year from 250 to 400 hours and relaxing other labor rules. The legislation also gives employers three years instead of one to settle payments of accrued overtime. Another amendment allows employers to agree on overtime arrangements directly with workers, by passing collective bargaining agreements and the trade unions.

On 12 December the amendment of labor and other controversial laws amid scenes of chaos were also adopted as opposition MPs attempted to block the podium of the parliament and sounded sirens, blew whistles and angrily confronted Orbán. Hungary’s parliament was thrown into scenes of turmoil. The opposition claimed that the voting procedure was completely against the House Rules and was invalid.

Since 12 December the mass demonstrations have been going on continuously and every night, in average 30-50 people were arrested daily after clashes with the police which was using tear gas. The protests in Budapest and in other towns have never been so violent since Fidesz came back to power in 2010. The protests were led by the so far divided trade unions and opposition parties (including Jobbik) and students, which had been outraged at the reforms Fidesz recently introduced.

Corruption, crony capitalism pervasive. Recovery based on EU funds

Hungary’s political system, economy and society have been linked by pervasive corruption and a special variant of crony capitalism. Hungarian society has increasingly taken on the features of a proto-feudal system in which the supporters of the regime benefit from corruption and nepotism. Economic policy has been characterized by an increasing „re-nationalization” of the economy and a „re-feudalization” of public procurement. The Orbán government’s decisions are largely meant to provide investments and business opportunities for his own network. As a result, the recovery of the Hungarian economy since 2013 has been strongly based on the influx of resources from European funds and on investment in stones rather than brains. Given the fact that the education and R&I systems have been subject to chronic underfinancing, political control and dubious organizational reform and that the shortage of qualified labor is growing, Hungary’s medium-term economic perspectives look bleak. To consolidate his political power, Orbán is combining the economical and political power and works with limited amount of loyal oligarchs. The most powerful one is: Lőrinc Mészáros. According to Forbes, by the end of 2018 he became the wealthiest Hungarian, as last year he tripled his wealth. Mészáros comes from the same village of Orbán, whose population is 1,400. Mészáros says „I am lucky, because God helps me”.

Some reforms, but without consultation

Since 2010, the Orbán government adopted a number of institutional reforms that has centralized power, facilitating patronage and ideologically driven decisions. High-level government reorganizations seem aimed at creating elite rivalries. Agencies are closely monitored. The government’s conflicts with the EU have deepened over time, particularly with respect to the issue of refugees.To underline its reform commitment, it created a new Competitiveness Council and announced the creation of a cabinet committee on family affairs. In October 2017, in a campaign-driven move, it also appointed two new ministers, thereby continuing the government’s proclivity to create top-level positions for its allies. While Orbán back in 2010 emphasized the need for small government, his government in fall of 2017 consisted of 178 ministers, state secretaries and deputy state secretaries, twice the number of PM Bajnai`s government in 2010. At the same time, policymaking has continued to suffer from over-centralization, hasty decisions and the renunciation of public consultation and external advice.

EU is last remaining veto player. Patience with Orbán wearing thin

Due to the fact that the Hungarian institutions meant to counterbalance the power of the government – such as the Constitutional Court, the media and the president of Hungary – have failed to fulfill their mandates, the EU is the last remaining veto player. Indeed, as the EU has repeatedly made a point of highlighting corruption, administrative shortcomings and illegal practices in the Hungarian government, Brussels is unsurprisingly increasingly attacked as an enemy in the eyes of the Orbán government. On October 23, 2017, an important national holiday, Orbán held a campaign speech in which he began by drawing a parallel between the former „homo sovieticus” and the „homo brusselicus” as a historical burden of Hungary and closed by stating that „true Hungarians” would vote for Fidesz. In its confrontation with the EU, Fidesz has focused primarily on two ongoing infringement processes in political matters and the European Court of Justice’s refusal of Hungary’s attempt to sue the EU on the issue of refugee allocation to demonstrate its commitment to an alleged fight for freedom. These campaigns, together with several other anti-EU measures have deepened the conflict between the Hungarian government and the European Commission and the broad majority of EU members states. Even within the European Peoples Party, the patience with Orbán has worn thin.

Economic Policies

GDP growth rebounded strongly after a slowdown in 2016, benefiting from the resumption of EU-funded investment, a fiscal stimulus, negative real interest rates and strong wage increases. Growth has primarily been driven by fixed capital formation such as large construction projects (like building sport arenas, i.e. football stadiums), as well as household consumption. Unemployment rates have dropped significantly in recent years, in large part due to a broad public-works program that rarely produces long-term labor-market integration. Significant emigration has also played a role in the decrease of the rate, creating a brain drain that has led to skilled-labor shortages in many fields (e.g. in hospitality industry, or industrial companies, mainly in West-Hungary, near the Austrian and Slovakian border). Tax reforms have shifted the burden from direct to indirect taxes. Significant tax reductions have been implemented in recent years, with larger companies seeing particular benefit. However, frequent tax changes still complicate economic activity. The research sector remains fairly advanced, but is underfunded and the autonomy of the Hungarian Acedamy of Sciences (MTA) has been curtailed.

According to the Hungarian Central Statistical Office (KSH) in 2018 the real GDP growth rate was 4.8 percent, which is almost double of the EU-average. Growth was boosted by soaring domestic demand. Fixed investment continued to surge, fueled by inflows from EU funds and sturdy construction production, while robust wage growth and an extremely tight labor market powered solid consumer spending.

In 2019 growth is expected to soften. Particularly, a slowdown in EU fund inflows will translate into a less impressive expansion in fixed investment, while higher inflation and fewer job gains will drag on consumer spending. Economic growth will slow to an average of 2.3% in 2019-23 as external demand slows. The current-account surplus is set to increase in 2019-20, before shrinking as world oil prices recover in 2021-23. Large public and external debt levels remain sources of risk.

Social Policies

Major education-system reforms, including spending cuts and centralization, have undermined student outcomes. A controversial higher-education act has sought to drive the Soros-funded CEU out of Hungary. Poverty is worsening, and the middle class is being further weakened. Roma are still deeply marginalized, particularly with regard to education and employment.

Health care is a highly conflict-ridden area, leading to a series of scandals and protests. Problems include widespread mismanagement and corruption, hospital debt, and a brain drain of medical staffers. Support for families is tied to anti-immigration policies. Child care has been expanded, and counseling centers created to help women combine parenting and employment, despite Orbán`s controversial new family support packageviii.

Disparate pension systems have been merged, but pensioner poverty has increased. The government has taken a strongly xenophobic anti-refugee stance both domestically and in an EU context. However, non-EU citizens can obtain Hungarian passports in return for investments in the country.

Environmental Policies

Hungary has comprehensive environmental laws, strongly influenced by EU policies. However, the issue has not been a focus for the Fidesz government at all. Under Fidesz rule the Ministry of Environment, same as the National Inspectorate for Environment and Nature Protection ceased to exist. This Activity today belongs to a fully-weightless state secretariat in the Ministry of Rural Development. Policy has thus been fragmented, and problems such as drinking-water contamination and waste-site mismanagement, as well as air-pollution have grown significantly. Rampant construction in Budapest green areas (e.g. in Városliget/Budapest – municipal park) has led to the loss of many trees.

The country is expanding its use of nuclear power, with work on a key plant financed by Russia, still strongly contested by the Austrian government. This will likely help reduce CO2 emissions, but has also resulted in a neglect of renewable power sources.

Population still supports EUix

A survey in late 2017 found that the overwhelming majority of Hungarians supports liberal democracy (79%) and favor staying in the EU (71%). The democratic opposition tried to capitalize on this sentiment by formulating the issue at stake in the parliamentary elections as „Europe vs. Orbán” though without success. The key challenge of the future is to bring this support to the forefront and to diminish the growing influence of right-wing populism in Hungary. In this process, the government will not be of help, but rather the target.

TÁRKI`s Report on Society in 2018x

Last November the Hungarian social research institute TÁRKI presented the latest edition of its Social Report, their biannual publication summarising the most important social indicators and social trends of Hungary. The collection includes 22 studies delving deep into questions of social mobility, integration and disintegration, examining the pitfalls of Hungary’s education system, taking a look at the secluded elite and the closure of society. Of the 22 studies three in particular caught the imagination of the independent Hungarian media: Ágnes Hárs’s study on emigration, Judit Lannert on education, and Péter Szívós on economic development and convergence.

Increasing emigrationxi

Ágnes Hárs’s study was the most shocking because of her finding that by now 8% of all Hungarian college graduates live abroad —a trend likely to continue growing until Hungarian salaries are at least half of the western European average. More thoughtful Hungarians have been deeply worried for some time about the relatively high emigration rate, but this is the first time they could see in black and white that the most rapidly growing segment of the emigrants are the most highly educated. Interestingly enough, the data presented by Hárs didn’t seem to bother the Orbán government. In fact, the article by „Binkmann” starts by asking „What is wrong with Hungarian college graduates holding their own abroad?” Of course, nothing, if they decide to return and apply their newly-found knowledge and experience at home. But we know that in most cases this is not the case.

Hungary, along with Poland, Estonia, and Slovakia, belongs to the countries of „moderate emigration tendencies” as opposed to Latvia, Lithuania, Romania and Bulgaria, where emigration is much higher. As of 2017, 5.2% of the Hungarian population between the ages of 20 and 64 lived abroad as opposed to Romania’s 16.6%.

Before 2011 emigration from Hungary was low, but then it shot up rapidly and has been growing since. According to Hárs’s calculation, each year about 30,000 people leave the country, mostly to the United Kingdom, Germany, and Austria. Who are these people? The Hungarian pattern of emigration is fundamentally different from the other nine countries from the former socialist camp. While in the other countries the bulk of the emigrants come from the less educated strata of society, the Hungarian situation is exactly the opposite. Relatively few people of modest educational attainment leave, and a very large portion of the emigrants come from groups who are in possession of a matriculation certificate and/or who finished college. This tendency had been notable in the Hungarian emigration statistics ever since 2004, but after 2011 it accelerated. Every year between 2012 and 2017 the emigration of college graduates grew by 0.7%. As a result, in 2017 8% of Hungarians with university degrees lived and worked abroad.

The most highly qualified and best educated younger people normally head to the United Kingdom, while those without a degree and those who were unemployed in Hungary go to Germany.

What are the reasons for the accelerating emigration? First and foremost, the incredible wage differences between the better developed original EU members plus Norway and Switzerland on the one hand and Hungary on the other. Hungarian wages are 50% of the average of EU-15+2. As long as this situation exists, one cannot expect a slowdown in the population flight from the country.

At the same time one cannot ignore the above graph, which shows the size of emigration between 2012 and 2017 and before. One must assume that the political environment that Orbán has been building since 2010-2011 has had an impact on people’s willingness to start a new life elsewhere. What most Hungarians who have been living in Western Europe for some time complain about is the lack of opportunity in Hungary for those without personal connections. In Hungary meritocracy is an unknown concept. Then they leave and suddenly discover that they can succeed on their own and that their hard work and talents ensure their professional advancement. They conclude that returning to Hungary would not be to their advantage. Of course, a fair number of people do return, but their numbers are unknown. One assumes that the returnees are the ones who didn’t adjust well to their new surroundings or who had difficulties learning the language.

Another reason for the growing emigration of young people is the so-called reform of the education system, which turned out to be a return to the old method of teaching from the 1970s. In addition, the Orbán government introduced steep tuition fees at institutions of higher learning in comparison to wages. And ever since 2012-2013 uncertainties have plagued the education system, from kindergarten to university. Everything is in constant flux. The government is constantly experimenting with the children of its citizens. More and more parents are discovering that the antiquated methods of teaching kill their children’s enthusiasm for learning. Test scores show Hungarian students’ performance getting lower year after year. Parents often pack up and move abroad because they want better education for their children. The prospect of bilingualism is also attractive, especially since children in Hungarian schools in the majority of cases never learn to speak any foreign language.

Western Europe Continues to Attract Hungarian Graduatesxii

Ágnes Hárs’ emigration report, published in the TÁRKI`s Social Report, points out that eight to ten percent of the 4-4,5 million Hungarians (an estimated of 350-600,000 people) in the labor market are now working and studying in other countries. The proportion of emigration with tertiary education is unique and the highest among European countries.

According to Hárs, the number of graduates in Hungary also exceeds the average. In 2017, 5,2 percent of the working-age population emigrated. With this result, Hungary—just like Slovakia, Poland and Estonia—is one of the few countries with moderate emigration. Romania has the highest number as 16,6 percent of 20-64-year-olds lived abroad last year.

The study shows that the main problem in Hungary is that the proportion of qualified people leaving the country is higher. Apart from graduates, the most significant increase can be seen among young people and entrepreneurs. On the other hand, the rate of emigration of those with lower qualifications is lower in Hungary.

The researcher estimates that the number of emigrants exceeded 300,000 last year and has increased by at least 1 percent each year since 2010. Additionally, around 2 percent left their jobs with the intention of moving and working abroad. Taking those who return into account, on average, net 1 percent of the labor market went abroad on a yearly basis. The most significant results can be seen in hospitality, construction, manufacturing and sectors that are heavily affected by the labor shortage, such as healthcare.

According to Hárs, the persistence of the sudden and rapid growth rate cannot be predicted, but the continuance of the trend can. This is partly caused by the significant wage gap. Hungary is in an unfavorable position as salaries are much lower here than in other countries.

In recent studies, Hungary was among the most marginalized countries in terms of income. In fact, it barely exceeded half of the average income of Western European countries. Although the situation has improved somewhat over the last few years, Hungarian emigration appears unlikely to slow down.

No country for children

Judit Lannert’s study titled “No country for children – Hungarian education and 21st-century challenges” reveals that the most important indicators place the Hungarian education system amongst the weakest in Europe. Public education is burdened by overstuffed curriculums and improper pedagogical methods, creating a lack of motivation in pupils and amplifying the handicap of disadvantaged students. The most recent PISA tests show a decrease in mathematical performance and a steep fall in the students’ trust in their ability to efficiently tackle problems and show that Hungarian students rank last in Europe in digital literacy despite the country’s relatively high rate of internet penetration and time spent browsing the internet. The study concludes that the Hungarian society is in a state of „future shock”, referring to the term coined by futurologist Alvin Toffler.

Future Shockxiii

István György Tóth, one of the editors of the TÁRKI`s publication remarked that the political elite started to underestimate the importance of education. He said there is a trend in Hungarian education policy that encourages children to specialise as soon as possible, favoring vocational training over lifelong learning. According to him, this attitude submits education to the day-to-day needs of the job market, and it goes against the tough demands set by the current pace of technological progress. Vocational knowledge turns obsolete fast, and this phenomenon requires people to possess a flexible set of skills to remain competitive. The current approach of the political elite – discouraging flexibility, innovation, curiosity – is running a high risk of the country falling into a negative spiral that might create a social division with one distinct part of society that will be able to compete in a globalised economy and another one that falls behind and becomes an easy target for political manipulation due to their growing frustrations.

Austria is far away, but catching up to Portugal in ten years seems possiblexiv

Reaching the Western-European standard of living is a long-standing goal of the Hungarian society. Péter Szívós’s study titled „Is Europe far away?” compared Hungary’s most important social and economic indicators to those of Western and Eastern European countries, Austria and Portugal, and Poland and Romania respectively.

The study found that Eastern European countries had a more dynamic development in terms of per capita gross national income than their Western counterparts, but Hungary’s development is the least dynamic within its group. Hungary’s 48% higher education enrollment rate may seem like a huge leap from the 15% it was at the time of the regime change of ’89-’90, but it doesn’t look so good when compared to the 68% it was in 2007. The current figure matches Romania’s enrollment rate but pales in comparison to Austria’s 83%.

The 2016 data for life expectancy at birth shows improvement in all examined countries, but the earlier differences remained the same. The current figure in Hungary is 76 years, while those born in neighbouring Austria are expected to live 81 years.

The indicators show that Austria still preserves its advantage, but the other countries featured in the study are slowly catching up. The difference between Hungary and Portugal is diminishing at a faster rate, which means Hungary could reach the level of the less developed Western European countries within the next ten years, though Hungary is ranking lower amongst the post-socialist countries than before.

Social Dividexv

Another study from TÁRKI, entitled „Building Nations with Non-Nationals” shows how hard it is to get into the upper-middle class, the top 10-20% of Hungarian society. The social differences are not as big in Hungary as they are for instance in the United States, but social mobility is very low, explained Iván Szelényi, an author of the study. In European terms, income disparity is generally low, but this value is exceedingly high within groups affected by severe material deprivation. The top 10% of society is completely secluded from the rest. Entry into that elite is becoming increasingly difficult, but due to its highly self-reproductive nature it is a status that is difficult to lose.

Szelényi added that a wealth of HUF 70 million (EUR 220,000) already places one in the top 5% – a sum equivalent to the value of a moderately nice flat in one of the more expensive neighbourhoods of Budapest.

The study of Márton Medgyesi and Zsolt Boda examines the public trust placed in institutions, an important topic due to the effect of this trust on the ratio of norm following behaviours. In recent years, Hungary has been experiencing changes in this trust, especially in political institutions. Even if trust in public institutions in general was mostly on the rise during the past ten years – even during the financial crisis in the 2007-2011 period – the trust in political institutions shows a different pattern. After the political turmoils of 2006, there was a general erosion of trust in politics, but a shift occurred in 2010: since then, those with right-wing political convictions seem to increasingly trust political institutions, while the declining trend is continuing on the left. It seems that the trust in political institutions became strongly dependent on the political sentiments of the individuals and the coloration of the current government.

Will Hungary’s Dream Come True?xvi

Throughout the 20th century, Hungarian politics has been haunted by one question: how can Hungary catch up to the economically advanced countries of the West? It seems the more Hungary’s politicians ponder this question, the more elusive the solution appears.

Hungary’s role model has always been Austria, at least when it comes to communication. When Austria-Hungary split up, the Hungarian national income per capita reached 85 percent of Austria’s GNP. According to World Bank data, Hungary’s per capita GNI measured in purchasing power parity was approximately half of the value of Austria’s in 2015.

How far can Hungary get?xvii

Since 1990, TÁRKI Social Research Institute has been publishing its Social Report which reflects vital cultural and economic changes in Hungarian society. The government has supported the study since its inception. “Is Europe far away?” author, Péter Szívós, presented his findings to the press. The researchers have compared Hungary’s economic and social indicators with those of two older Member States (Austria and Portugal) and two regional competitors (Poland and Romania).

According to the study, after the era of transitions, Eastern European countries experienced more GDP growth than Western European countries, but Hungary’s results have been the most moderate among CEE countries.

In regard to higher education, Hungary improved its position. When socialism collapsed, student enrollment rates were 15 percent, but by 2007, that number increased to 67 percent. Unfortunately, over the last 8 years, Hungary’s number of students has decreased, matching Romania’s.

In terms of life expectancy at birth, each surveyed country improved, but the differences couldn’t be eliminated entirely. In 2016 in Austria, the life expectancy was 81 years. In Hungary, this number was a slightly lower 76. It will be hard, if not impossible, to catch up with Austria. However, it’s plausible that Hungary’s economy could be on the same level as Portugal’s in just ten years.

The Hungarian National Bank (MNB) hopes that Hungary can catch Austria by 2030

The Central Bank of Hungary (MNB) published an optimistic growth reportxviii and its director, András Balatoni, presented the document’s main points on InfoRadio. The report resembles „180 Steps for the Sustainable Convergence of the Hungarian Economy,” an earlier document issued by MNB. The document sets ambitious macroeconomic targets for the year 2030, which, according to the study, could be attainable through the implementation of 180 measures. The study also proves that in light of comparison with international statistics, Hungary’s economic progress should be based on qualitative rather than quantitative growth.

As a result of the competitiveness reform planned by MNB, productivity may improve. In ten years, nominal wages could double, and with full employment, a GDP growth of 4-4.5% could be reached permanently.

This growth is essential for Hungary to close the gap, Balatoni said. The director also suggested that with a single-digit personal income tax, increased productivity and discovery of hidden economic reserves, Hungary could approach Austria’s level of wage development by 2030. Balatoni`s report is to be considered as a „mandatory treasury optimism” ordered by György Matolcsy, Governer of the National Bank of Hungary upon Orbán`s request.

Budapest, 17 March 2019.

iSpéder, Zs. Demographic traends,: Fertility, Mortality, Aging p. 13. Downloadable: http://www.tarki.hu/sites/default/files/2019-02/013_031_Speder.pdf

iiIndex- Külföld of 17 October 2018 (Hungarian portal, web daily news)

iiihttp://portofolio.hu/ and RTL Klub News of 27 March 2017.

ivhttp://szakszervezetek.hu/ Független hirügynökség of 7 May 2018.


viLeon,D., Orbán`s falsification of history in Budapest, 22 September 2017. https://leipglo.com/2017/09/22/orban-falsification-history-budapest/

viiPopper,T. ,Orban continues war against civil society, 3 July 2018. https://bluelink.info/rights-and-equity/orban-continues-war-against-civil-society/

viiiKovács,Z. “No future for mixed nations” – Orbán kicks off EP campaignhttps://index.hu/english/2019/02/10/


xNémet,T.:Report on Hungarian Society: Portugal on the horizon, Austria still far away,


xiIbid. https://index.hu/english/2018/11/07/hungary_society_report_2018_tarki/


xiiiIbid. https://index.hu/english/2018/11/07/hungary_society_report_2018_tarki/

xivIbid. https://index.hu/english/2018/11/07/hungary_society_report_2018_tarki/


xviSarnyai,G. Will Hungary’s Longstanding Economic Dream Come True?

xviiIbid. https://index.hu/english/2018/11/07/hungary_society_report_2018_tarki/


References/Useful Links

Kategória: Nincs kategorizálva | Hungarian Social Watch Report 2019 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Kivágni Orbánt Európából – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Vagy kizárják Orbán Viktort az európai konzervatív pártszövetségből, vagy nem.

Vagy kihullik az általa vezetett jobboldali Magyarország az amúgy is széteső Európai Unióból, vagy nem.

Annyi bizonyos, hogy ez a jobboldali Magyarország – ahol nem a lakosság többsége, de a politikailag aktív kisebbség többsége (radikális) jobboldali, és csak ez a tevékeny kisebbség számít sajnos – szükségképpen került összeütközésbe Európával. A magyar nép többsége a fölmérések szerint rokonszenvezik az Európai Unióval, ugyanakkor a „Brüsszelt” gyalázó állami óriásplakátok és tévéreklámok is népszerűek. (Tudják vajon a nézők, hogy „Brüsszel” metaforaként az EU-t jelöli az euroszkeptikusoknak? Hogy a két kifejezés jelentése azonos?)

Az összeütközés a lényeget érinti.

Európa – ezen az Európai Uniót, az Európa Tanácsot, az EBESZ-t, a közös európai jogi és gazdasági építményt kell érteni – , mint minden más nemzetek fölötti intézmény (főleg az ENSZ és társult szervezetei), eleve gyanús a konzervatívoknak. Mrs. Thatcher azt mondta, hogy Európa „szocialista”, ma azt mondják konzervatívok és nemzeti baloldaliak, hogy „liberális” vagy „neoliberális”. Ezek csak üres szavak. A mély ellenszenv annak szól, hogy Európa (meg az ENSZ stb.) a fölvilágosodás örököseként (elvben) a ráció és a szabadság összekapcsolásán alapul, az európai polgárokat mint egyéneket egyénenként tekinti a közös jog alanyának, érdekeiket mint individuumok érdekeit próbálja figyelembe venni.

Nemzetek (elég laza) szövetsége ugyan, ezért is olyan nehézkes, lassú és kevéssé hatékony a működése – de az európai együttműködés logikája természetesen ellentmond a nemzetnek mint a „gyökerekre”, a hagyományra, a közös identitásra (önazonosságra), közös nyelvre, irodalmi örökségre, közös történelmi mítoszokra támaszkodó, osztálytól függetlenül szolidáris közösségnek a „logikájával”, vagyis érzelemvilágával, világnézetével. Ez utóbbi a politika alanyának nem a racionális, jogkövető, elszigetelt „embert” (mint olyant) tekinti, hanem a nemzeti, etnikai, kulturális stb. azonosságtól meghatározott, együtt mozgó csoportot: ezeknek a csoportoknak a szimpátiától, együttérzéstől áthatott összekapcsolódása a nacionalisták szemében a nemzet.

A nacionalisták – ezt a szót NEM pejoratív, gúnyos vagy ellenséges értelemben használom, csak történeti jellemzőként – egyszerűen nem tűrhetik, hogy az elvont európai jogalany a nemzet és a nemzetállam megkerülésével alakítson ki szoros (erkölcsi) viszonyt az elvont/racionális joggal, amelyet a nemzetközi tanult bürokrácia adminisztrál. Ebben a viszonyrendszerben a nemzetközi jog (elvek, szabályok, szövegek), illetve a jogot gyártó és alkalmazó nemzetközi hivatalnokréteg (benne a nemzetközi bíróságoknak és más jogi fórumoknak, az értelmező szakértők meg NGO-emberek kozmopolita hálózatának a növekvő szerepével) és a civil társadalom (egyének és önkéntes egyesüléseik) között nincs semmi.

A nemzetállam nem „közvetít” a nemzetek fölötti (pl. európai) jogelvek és intézmények, illetve a nemzetállamok honpolgárai között, hanem rivális erőként (vetélytársként) áll szemben mindkettővel. (Ezt jól és világosan látja a magyar jobboldal.) Korlátoznia, gátolnia kell a nacionalisták szerint elsődlegesen közös érdekű (nemzeti egységbe forrt) honpolgárok és csoportjaik széttartó mozgásait, ugyanakkor pártolnia kell a nemzetállamoknak (nemzeti közösségeknek) az Európától eltérő, eltávolodó, centrifugális, széttartó mozgásait.

Ez nem újdonság.

Amikor a közép-európaiak és a kelet-európaiak jelentős része a Habsburg-birodalomban, „a Monarchiában” élt, akkor azt kellett megtapasztalnia, hogy „a nép” az egyes területi nemességek, arisztokráciák elnyomása és maradisága elleni harcában a XVIII. század óta elég gyakran szövetségesre talál a császári udvarban. (A „Bécs” szót épp úgy használták ekkor, mint ma a „Brüsszel”-t.) Ez a „nép” II. József és II. Lipót korában gyakran az elnyomott, kisebbségi (protestáns és görögkeleti) vallásokat, elnyomott nemzetiségeket és etnikumokat, háttrébe szorított régiókat jelentette – tehát az uralkodó bizonyos mértékig lázadásokat bátorított (közvetve) –, majd a Habsburgok egy ideig (részint érdekből, részint elvből) védelmükbe vették a legelnyomottabb csoportot (a jobbágyokat) és a leginkább kirekesztett, elszigetelt csoportot (a zsidókat) szemben a területi arisztokráciákkal, később meg a liberális kisnemesi nacionalizmussal.

Mivel a Habsburgok ellenfelei az örökös tartományok és társállamok önállósuló uralkodó osztályai voltak (az akkori centrifugális erők), ezért szövetségeseik azok lehettek, akiknek érdekük vagy világnézetük fűződött a birodalmi egységhez (a centripetális erőhöz), annak idején a liberalizálódó katolikus egyház, a szabadkőművesség, a szociáldemokrácia, az egységes birodalmi hadsereg tisztikara, a zsidók – illetve az elszakadni vágyó magyar társállam ellenében a szlávok és a románok. (Ezek az erők persze egymással se voltak jóban, de ezért vagy azért nem volt ínyükre a két erősödő, legdinamikusabb, centrifugális nacionalizmus, akkoriban a német és a magyar. Nem véletlen, hogy a „Nagy-ausztriai Egyesült Államokról” [szó szerint így!] Aurel C. Popovici, a román nemzeti vezető, Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös bizalmasa írt nagy sikerű, német nyelvű könyvet, persze magyarellenes éllel.)

Kétségkívül érdekközösség áll fönn ma is a nemzetek fölötti (jogi, gazdasági, s egyre inkább kulturális) struktúrák és a nemzetállamokon belüli centrifugális erők (elnyomott osztályok és etnikumok, elégedetlen világnézeti csoportok, a nemzeti közösséggel való biopolitikai azonosságot szűkösnek érző értelmiségiek) között. Ezt se látja rosszul a magyar jobboldal. Igaz, nem is új dolog.

A világnézeti, érzületi és politikai frontvonalak elég világosan, pontosan megrajzolhatók Európa ügyében; kétségtelenül föltűnő analógiák vannak a néhai Monarchia és a mai Európai Unió sorsa között – a mai frontvonalaknak igen régi előzményeik vannak, s a mai viták olykor kísérteties pontossággal követik a hajdani disputákat.

De van, ami megváltozott.

Az Európai Unió kezdetben Nyugat-Európa intézménye volt, egyik alapvető célja az erősödő Nyugat-Németország beillesztése a második világháború utáni, nemzetközi politikai és gazdasági rendbe, majd a Brit Birodalom megszűnése után zavarba jött Angliáé. (Ettől kezdve számít Németország „nyugati hatalomnak”, azelőtt a németek közép-európainak tartották magukat, és vezető nemzeti ideológiáik mindig nyugatellenesek voltak: az ellenfél Anglia, Franciaország meg a katolikus államok. Fontos, hogy a háború utáni Németországot a kisebbségi katolikus polgárság építette újjá, a CDU a régi katolikus Centrumpárt utóda, Adenauer is hithű katolikus volt, nyugatbarát. Már a weimari időkben a katolikus Centrum és a szociáldemokrácia kormányzott együtt, ez ma sincs másként. Ezek voltak és maradtak a protestáns árnyalatú német nacionalizmus ellenfelei. Megjegyzem, az Orbán-kormányok is többnyire reformátusokból álltak, ez mára kicsit módosult.)

A nyugat-európai szövetséget fokozatosan bővítették, de 1989 után, mint ismeretes, csatlakoztak a kelet-közép-európai és kelet-európai országok is.

Evvel az érdekeltek különféle reményeket kapcsoltak össze az egyértelmű gazdasági és stratégiai megfontolásokon túl. Az antinacionalista „keleti” erők – illuzórikusan – biztosítékot láttak Európában a saját otthoni nacionalista vetélytársaikkal, ellenfeleikkel szemben, és olyan fejlődés lehetőségét, amely megerősíti a szuverén egyének önállóságát (azaz a fölvilágosult, liberális individualizmust), ez viszont oldani lehet képes a faji-etnikai szolidaritás tömörségét és szubverzív erejét.

Meg hát mindenki örült, hogy jön a pénz.

Jött is, de ez újabb nehézségeket jelentett. Az európai átutalásokat lehet „kohéziós alapoknak” meg „európai pályázatoknak” meg „közös programoknak” nevezni, de ez akkor is csak segély.


A szegény rokonnak juttatott pénzecske hasznos, de megalázó. Az adományozót mindig gyűlölik. Gyűlölték nálunk Széchenyit, Hatvanyt, Baumgarten Ferenc Ferdinándot, azokat, akik közcélra – pláne kulturális célra – adományoztak a vagyonukból. Most a botrányos plakáton Soros György és Jean-Claude Juncker fényképét látjuk. Az látszik közösnek bennük, hogy pénzt adnak (vagy adatnak), meg valahogy nemzetköziek. Az adakozó, az adományozó iránti rejtett neheztelés (ressentiment), az adományozó „valódi” szándékait illető kétely (hiszen tudni véljük, hogy jó ember és nagylelkűség, önzetlenség nem létezik, hiszen csakugyan ritka) összekapcsolódik a fölvilágosult, nemzetek fölötti „udvar” iránti bizalmatlansággal, hiszen az EU meg az informális liberális-haladó hálózat, II. Józsefhez és legtöbb utódához hasonlóan a császári trónon, akarva-akaratlanul híve és pártfogója (megint) a honi elégedetleneknek, a nagyvárosi radikálisoknak, mindenféle inszurgensnek. Annak ellenére, hogy ezek a nemzetközi vezető emberek, ha ismernék a „lokális”, azaz provinciális elégedetleneknek a nézeteit meg a lelkivilágát, utálnák őket.

A neheztelés és a bizalmatlanság kezdettől fönnállt (ahogyan megvolt Anglia és Európa között is), mind a nyugati, mind a keleti fél föltételezte, hogy a másik kihasználja. (S ebben nem tévedett nagyot egyikük se.)

S amikor megjelentek – elsősorban, de nem kizárólag a migrációs jelenségek hatására – a centrifugális („euroszkeptikus”, Európa-ellenes) erők Nyugaton is, akkor a bizalmatlanság és az ellenségesség helyét átvette a beletörődés, az apátia, a halogatás, a tehetetlenség.

A szélsőjobboldali propaganda hatására szinte valamennyien az Európán kívüli országokból menekülők problematikáját értjük „migrációs jelenségeken”, holott a legfontosabb – mennyiségi, gazdasági, demográfiai és kulturális értelemben – a kelet-európaiak hallatlan méretű, tömeges kivándorlása, áttelepülése Nyugat-Európába. (Ma pl. ötmillió román él és dolgozik Nyugat-Európában, a lengyel és balti adatok is hasonlók. A magyarországi kivándorlás ezekhez képest még nem jelentős.) Az európai átutalásokon (adományokon), hiteleken, pályázatokon, tendereken, szövetségi segélynyújtáson kívül a kivándoroltak hazautalásai is egyre jelentősebb tételt jelentenek a kelet-európai gazdaságokban és társadalmakban. Nyugat-Európában a volt gyarmatokról érkezett populációk mellett, de már alighanem nagyobb részben a kelet-európaiak végzik a nehéz, alantas (és rosszul fizetett) munkákat.

A kelet-európai migránsok, bevándorlók, vendégmunkások nem lettek a nyugati rendszerek nagy hívei, hiszen az ő ottani kizsákmányoltatásuk mértéke az égbe kiált. Az egyre több idős és beteg ember mellett kelet-európai nők végzik a személyes ápolói és háztartási, azaz cselédmunkát, s mint kiderült, a legsúlyosabb egészségi és pszichológiai károsodásokat szenvedik el.

Ezekre a kelet-európaiakra azonban szükség van, munkájukat a nyugatiak nem lennének hajlandók elvégezni. (Megjegyzem, az egész migrációs problematika rejtett dimenziója a nyugati állásokért és lakásokért folytatott versengés a kelet-európai „legális” vendégmunkások és bevándorlók, valamint a közel-keleti és afrikai menekülők között.) A „fehér” kelet-európaiak iránti nyugati antipátia nem olyan heves, mint a színesek és/vagy muszlimok elleni, bár az előbbi is növekszik.

A kelet-európai piacok (különösen az olcsó munkaerőpiacok) se jönnek rosszul.

E pragmatikus megfontolások mellett bízvást elmondható, hogy a Nyugat mélyen megbánta a keleti bővítést. Az Európa iránti gyűlölet – amelynek a legszélsőségesebb példája Csehország – a lényeget illetően (tehát a puszta anyagi előnyökön kívül) általánosnak mondható a kelet-európai nemzeti elitekben, az európai és nemzetközi struktúrák alapgondolatait (az emberi jogok mindenkire kiterjedő érvénye, a faji, etnikai, nemzetiségi, nemi, életkori, egészségi stb. diszkrimináció tilalma, a jog elsőbbsége, a nacionalizmus és a militarizmus elleni elfogultság, a határok légiesítése, az állampolgárság föderalizálása és nemzetköziesítése, a egyenlőségnek mint alapelvnek az elismerése és í. t.) ezek a helyi elitek nem osztják.

Van ebben nemzeti előítélet is bőven: bennünket durvának, közönségesnek, rendetlennek, anyagiasnak, korrupcióra és tolvajlásra hajlamosnak, megbízhatatlannak, stílustalannak – zabálósnak, ordítozósnak, verekedősnek, részegesnek, édesszájúnak, kövérnek (!), laza szexuális erkölcsűnek, rosszul öltözöttnek – tartanak. Benne van a mindenkori gazdagok és előkelők lenézése a szegényekkel, a plebejusokkal, a tanulatlanokkal szemben.

Ezek a kellemetlen, nem kicsit sovén kísérőjelenségek is hozzájárulnak a Kelet-Európával kapcsolatos döntő nyugati attitűd kialakulásához: nem várnak tőlünk semmit.

Orbán Viktort nem egyszerűen ellenségnek tekintik, bár efelől sincs semmi kétség, hanem a tipikus kelet-európainak. (Ezen belül persze gátlástalanul ügyesnek, immorálisan intelligensnek és érdemtelenül sikeresnek.) Orbán Viktorból hiányzik a szótartás, a nyugati társadalmak leglényegesebbnek tartott vonása: a szerződések, megegyezések, ígéretek betartása, ami nélkül az üzlet se lehetséges, hiányzik belőle az egyenlőség (jogegyenlőség) ösztönös tisztelete, honfitársai és partnerei jogos érdekeinek a tekintetbe vétele. Az önzés elfogadott ebben a dekadens Európában, de a nyílt, hencegő, melldöngető, szemérmetlen önzés nem. Orbán Viktorral és minden önállóságot, intézményi és lelki függetlenséget eltipró államával (ahol nincsenek jogok, csak szeszélyes kedvezések és épp oly szeszélyes eltűrések és félrenézések) kapcsolatban senkinek nincsenek már illúziói.

Ám ezt a szomorú helyzetet Nyugat-Európában nem valamely egyenrangú, szövetséges állam sajnálatos bukásának nézik (habár diktatúrák, rasszizmusok, sovinizmusok és jogfosztások Nyugaton is bőven előfordultak), hanem Kelet-Európa általános, gyógyíthatatlan jellegzetességének, népeink nemzeti jelleme megtestesülésének.

Azért nincs nagy lelkesedés az iránt, hogy Orbán Viktort kikergessék a konzervatív európai pártszövetségből (EPP), mert úgy vélik, valami hasonló – talán kevésbé szórakoztató – barbár jöhet csak utána, aki még fasisztább és még modortalanabb. De mindegy, a kelet-európaiak már ilyenek, s ha nem lehet őket valami másodosztályú karámba terelni (vö. „többsebességes Európa”, „mag-Európa”, tehát evvel szemben: héj-Európa), akkor az Európai Uniónak különben is annyi, Orbán ide vagy oda.

Babiš, Zeman, Fico, Dragnea, Bojko Boriszov (az olyan aspiránsok, mint Vučić vagy Đukanović) meg Orbán: mindezek korruptnak tetsző, erőszakos, Európa-ellenes nacionalisták. A szlovák, a román és a cseh „baloldalt” már régen ki kellett volna zárni a maguk szocdem európai pártszövetségéből, Cseh- és Morvaország Kommunista Pártját a radikális baloldali pártszövetségből, hiszen ezek soviniszta, rasszista, homofób, nőellenes, Európa-ellenes (a román esetben klerikális) erők („szocialista” és „kommunista” név alatt régimódi és züllött reakciósok). Nem tartják érdemesnek, mert úgy gondolják, hogy ezekben az országokban utoljára a „létező szocializmus” alatt (tehát kényszerűségből) volt némi nyoma a civilizációnak (amelyet a népbarát zsarnokság tartott meg), a kelet-európai volt „szocialista országokkal” és politikájukkal jelenleg nincs mit kezdeni.

Mind Orbán megtartása, mind kikergetése esetén az indíték a megvetés lesz.

Nyugaton őszintébb eurokraták azt gondolják, hogy amennyiben a tagállamok (értsd: a kelet-európai tagállamok) jogköreit nem csökkentik, annyiban az Európai Uniónak lőttek. Amikor a tagállamok önállóságát akarják korlátozni, természetesen nem a viszonylag civilizált nyugati államokra gondolnak (bár ott is jönnek föl mindenütt a fasisztoid barbárok), hanem a mi délceg kelet-európai államainkra, különösen Magyarországra, amely minden értelmesnek látszó dolgot blokkol, és amelynek a vezetői szüntelenül botrányosan viselkednek a világot jelentő deszkákon és saját kis hazai amatőrszínpadukon egyaránt.

Ezekben a nyugati vélekedésekben nem kevés az igazságtalanság és a tudatlanság, de ahogyan a nyugatiak adottnak veszik a kelet-európaiak faragatlan, makacs, mániás, értelmetlen ellenkezését és rontópálságát, továbbá leküzdhetetlen bűnöző hajlamaikat – ami nem szép tőlük –, éppen így lássuk be mi is, hogy a nyugatiak beletörődő, unott megvetése irántunk úgyszintén adottság. Ráébredtek, hogy a kelet-európai kormányokat pénzzel se lehet megvesztegetni, ha sovinizmusról, rasszizmusról, szexizmusról, homofóbiáról, Európa-ellenességről, antiföderalizmusról stb. van szó, mert ez utóbbi vonások vezetőink számára még a lóvénál is értékesebbek. (És ezeket a mindenütt létező politikai magatartásformákat manapság világszerte Kelet-Európával, mindenekelőtt Magyarországgal azonosítják, ami annyiban jogos, hogy az ilyesmi nálunk párosul a legintenzívebb antidemokratizmussal, a legnagyobb antipluralista hatalomkoncentrációval és az eltéveszthetetlenül posztfasiszta propagandamámorral és őrjöngéssel.)

Akár benntartják Orbánt Európában, akár kilökik belőle – s vele szegény Magyarországot –, ez Európának mindenképpen rossz. Gyöngíti a kohézióját, és állandó botrányba és zajos konfliktusba keveri, ami – pláne hogy Európa mai vezetői gyönge képességű és bátortalan emberek – az egyre népszerűtlenebb intézményrendszert válságba kergeti, a fasizálódás, a szo

ciális elégedetlenség és a politikai zűrzavar, instabilitás pedig Nyugaton is fenyeget. De ezt már amolyan kelet-európaizálódásnak fogják föl. Pedig hát nyilvánvalóan ez nem a legfontosabb ok.

Mindenesetre pillanatnyilag Európa „magvát” csak a félelem tartja egyben. A félelem: nehogy olyan legyen Európa, mint Magyarország.

Forrás: https://hvg.hu/velemeny/20190306_TGM_Kivagni_Orbant_Europabol

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Kivágni Orbánt Európából – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

György Droppa: Academic freedom under drastic attack

Academic Freedom under drastic attack

No question, Orbán’s regime is like this. They want to reign in all areas of life. One could say, that this is the nature of exercising power, but what’s the point when rulers decisions are becoming obviously counterproductive. What is the point of an open attack against the knowledge-based society. Orban’s extreme right ruling is increasingly unpredictable. More and more people are asking, are the intellectuals the academicians the new enemy?

It all started with the Fidesz era, with retirements over age 65, payment withdrawals, and by the appointments of university chancellors. The task of these government officials was to supervise not only financially but the daily life of universities. Students and teachers were shouting together on the streets of Budapest; “Free Country, Free University.” Then, still many people believed that the democratic system still works on a certain level and there will be some type of reaction to the protests. People were hoping in some type of compromise solution. But Orbán’ system works differently. With retirements, with firing, with such intimidations, where students were afraid of not to be admitted, they were afraid that because of a Facebook comment, or because of a photograph taken at a protest will not be able to make their exam, etc.

The next big step of mental well poisoning was the comma running and expulsion of the Central European University. To make it clear, our government founded a university as the main enemy of Hungary. Then it was hard to imagine that this idiocy could be exceeded . But they were able to do that. The newest enemy is the Hungarian Academy of Sciences (MTA). The goal is to significantly cut their modest budget, and to assign the independent scientific body to a minister. This would mean the disappearance of several prominent scientific institutes.

Today the demonstrators surrounded the reputable Budapest building, while the presidency of MTA discussed the topic. As a result, the scholarly body will boycott the plan. The long term result cannot be judged today. The question is; what comes next? Orbán`s autocratic system less and less tolerates the autonomous institutions and individuals.

Budapest, 12 February 2019.

György Droppa

Kategória: Nincs kategorizálva | György Droppa: Academic freedom under drastic attack bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva