TGM: Az egységes ellenzék átka – Cikk az ÉS-ben

Tamás Gáspár Miklós:
AZ EGYSÉGES ELLENZÉK ÁTKA
(ÉS LVI. évfolyam, 42. szám, 2012. október 19.)Az ATTAC Magyarország alelnöke

„Hozzáértő emberek leszögezték – s nincs rá okom, hogy szavukban kételkedjem –: az új választási törvények s a politikai helyzet sajátosságai egyaránt azt teszik szükségessé, hogy a Fidesztől balra elhelyezkedő pártok (egyébként valamennyien: középpártok) összefogjanak, valamilyen módon együtt induljanak a 2014-i országgyűlési választásokon, különben Orbán Viktor miniszterelnök kormányát nem lehet (az elterjedt félrevezető kifejezéssel) mintegy „leváltani”.

Bizonyos fokig közömbös vagyok evvel az egész problematikával szemben, hiszen egyre kevésbé van kedvem polgári pártokra szavazni – és csak polgári pártok vannak versenyben –, ámde az a baj, hogy a rendszerellenes kívülállónak is vannak preferenciái a polgári politikán belül. Amint ezt a napokban a romániai helyzettel kapcsolatban is kifejtem (nem magyarul, és nem Magyarországon), a rendszerellenes (az elterjedt eufemizmussal: „rendszerkritikus”) baloldal – forradalmi helyzeteken kívül – elkerülhetetlenül kisebbségben van, s ahhoz, hogy saját becsületbeli kötelezettségeit „a mozgalom apályának” korszakaiban is teljesíthesse, szövetségesekre van szüksége. A legfőbb szövetséges sajátos módon a jogállamnak éppen a nem demokratikus része vagy aspektusa (alkotmányosság, jogi fölülvizsgálat, ezen belül a törvényeket is megsemmisíteni képes alkotmánybíráskodás, bírói jogalkotás főleg precedensek révén, ombudsman, a szintén nem választott sajtó stb.), amely egyedül képes a versenyelvnek alávetett közvélemény diszkriminációra mindig hajlamos többségét kordában tartani, s a védelemre szoruló kisebbségeket – munkanélkülieket, prekárius, részmunkaidős és távdolgozókat, nyugdíjasokat, betegeket, egyedülálló szülőket, szisztematikusan alulfizetett és a szakmai előléptetés tekintetében szintén rendszeresen diszkriminált nőket, háziasszonyokat, mozgássérülteket, kilakoltatással vagy más „végrehajtási cselekményekkel” fenyegetett adósokat, népszerűtlen etnikai és felekezeti csoportokat, MLBT populációkat, diákokat, művészeket, migránsokat, bántalmazott vagy elhanyagolt gyerekeket, magányos öregeket, hajléktalanokat, kényszerprostituáltakat, fogvatartottakat, javítóintézeti és pszichiátriai kényszerbeutaltakat, a marginalizált, radikális politikák híveit, javíthatatlan bohémeket, nomádokat, drogosokat, alkoholistákat, idegennek tetsző szubkultúrákat és í. t., azaz az új proletariátust – valamelyest hatékonyan megoltalmazni az állam és a társadalom részvétlenségétől, megvetésétől vagy dühétől.

A többé-kevésbé egalitárius jogi és közigazgatási közszellem, meggyőződés, gyakorlat, hagyomány, rutin persze akkor jöhet létre és akkor befolyásos, ha a társadalomban amúgy is erős a liberális érzület (itt: a joguralom, az emberi jogok, a jogegyenlőség, a honpolgári univerzalizmus polgári utópiáinak értelmében). Ezért nemcsak a szélsőjobboldal komplottőrültjei gondolják, hogy van némi hallgatólagos egyetértés a szabadelvűség és a szélső/ultrabaloldal között. A rendszerellenes baloldal természetesen számít a liberális establishment toleranciájára, különben fegyházban ülne vagy akasztófán lógna, vagy csak – mint manapság – fölkopna az álla, ha a tolerancia gyöngül (vagy a baloldal erősödik). Számít arra is, hogy a bíróság meg a médianyilvánosság valamelyest korrigálja a különféle diszkriminációkat (mindenekelőtt a fajüldözést), amit (a korrekciót) a tőkés állam szükségképpen mindig kirekesztő kormányai a nem utolsósorban a saját maguk által megtévesztett publikummal szemben nem engedhetnének meg maguknak.

Szavazzon tehát a baloldali a liberálisokra, vagy ha ők nem találhatók, akkor a viszonylag liberálisnak látszókra? Ezt követelné mind az önvédelem, mind pedig azoknak az érdeke, akiket a baloldalnak – ezen most és a következőkben az antikapitalista, marxi hagyományú baloldalt értem – becsületbeli kötelessége védeni azokon kívül is, akiket kezdettől fogva képvisel (a bérmunkásokat). Hangsúlyozom: itt csak védelemről, defenzíváról lehet szó, s arról, hogy melyik ellenfél sikere az előnyösebb „az igaz ügy”, azaz a fölszabadulás szemszögéből. (Bár súlyos demokratikus aggályaim vannak a meg nem választott elitszervezetek túlhatalmával, vétóerejével szemben a jegybanktól az Alkotmánybíróságig, a NATO-tól az Emberi Jogi Bíróságig, nem szólva az informális hatalmasságokról, a hitelminősítő intézetektől a katolikus egyházon át a maffiáig. Ez a rendszer sehogy se jó, csapna belé a ménkű.)

Ami a parlamenti (és helyhatósági) választott többséget illeti, az utóbbi három-négy évtizedben az egész világon – már ahol vannak szabályos, kompetitív (többpárti), a nyilvánosság által ellenőrzött, jogorvoslatra nyitott, szabad, egyenlő és titkos választások – az a szokás, hogy A VÁLASZTÁSOKAT BALRÓL NYERIK, MAJD JOBBRÓL KORMÁNYOZNAK.

Azaz: többséget csak a népjóléti rendszer fönntartásának, a reáljövedelmek és az életszínvonal emelkedése ígéretének, a szociális biztonságnak a programjával lehet szerezni (az Egyesült Államok kivételével), majd ezt a programot minden egyes esetben félredobják (az ígéretet megszegik), amint hatalomra kerülnek, amint ezt éppen ezekben a napokban láthatjuk Franciaországban. Jelenleg az egyensúlyi, adósságcsökkentő, megszorításos neokonzervatív politikát ajánlja mindenütt mindenki: a jobbközép és a balközép (no meg a szociális segélyrendszert szétrombolni óhajtó szélsőjobboldal is), a nemzetállamok, az Európai Unió meg a nemzetközi pénzügyi intézmények, ezt képviseli a médiák többsége és „a szakmai elit”: mindenki, aki számít. Vannak ezen belül különféle variánsok (különösen retorikailag), de a megvédelmezendő – elsősorban a tőke- vagy munkajövedelem nélküli, súlyosan delegitimált, morálisan megvádolt, dologtalan élősdinek föltüntetett – szubproletariátus, valamint a bérmunkásság szemszögéből a várható gazdasági és szociálpolitikák semmi jóval nem kecsegtetnek. Akárki nyer.

Ezért szemügyre kell venni a Magyarországon jellemző fogalomtévesztéssel „demokráciának” elkeresztelt liberális jogállami rendszert – attól tartok, az általános műveletlenség, kulturális hanyatlás légkörében még azt is el kell magyarázni, hogy ez NEM az explicite liberálisként azonosított pártok uralmát jelenti –, vajon elképzelhető-e benne ma olyan törvényhozási többség (s a belőle leszármaztatott kormányzat), amely érintetlenül hagyja azokat a törvényi és intézményi hálókat, amelyek a társadalmi ellenállást nem büntetik, nem nyomják el, bár fölülkerekedését persze nem garantálhatják. A Fidesz-KDNP eddigi teljesítménye ebben a tekintetben lesújtó volt, a társadalmi kontrollnak az egymást is sakkban tartó intézményei ellen támadást indított, tehát Orbán Viktor pártjára nyilván nem lehet szavazni; még akkor se, ha antiszociális, szegényellenes, egyenlőtlenségi politikáját figyelmen kívül is hagynánk.

Ez nem jelenti azt, hogy helyeselném a balközép sajtó monoton Orbán-szidalmazását és kormánygyalázását, amely differenciálatlanul elvet mindent, ami a magyarországi jobboldaltól származik, s ezáltal elveszi az indokolt bírálat hitelét is. Különösen aggályosnak tartom ebben a sajtóban az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap stratégiáival szembeni kritikátlanságot. A kormányzó jobboldalnak az EU-t és az IMF-et érintő bírálatai gyakran jogosultak; más kérdés, hogy a saját gazdaságpolitikája se jobb, olykor nem is más, csak névleg. Úgy látszik, Orbán miniszterelnök az ún. fiskális paktumot is támogatni fogja, a föderalista európai héjákkal együtt – összhangban avval, ahogyan az ortodox neokonzervatív politika némely elveit alkotmányba (az ún. Alaptörvénybe) vagy alkotmányerejű (ún. sarkalatos) törvényekbe iktatta az egykulcsos adóval együtt.

Párt még soha nem aratott ekkora választási győzelmet úgy, hogy semmiben se lett volna igaza.

A Fidesz-KDNP-nek igaza volt abban, hogy a Nyugat által megszabott hiánycél abszurd. S abban is, ami evvel összefügg: a deficit- és kamatcsökkentő, megszorításos, deflációs politika jelenleg lehetetlen. Abban is igaza volt – s nem pusztán azért, mert én ezt már több mint évtizede mondom –, hogy a rendszerváltás megbukott (csak ebből a szerintem igaz és fontos fölismerésből gyökeresen más következtetéseket vont le, mint én, aki nem szeretnék semmit se restaurálni, nemhogy a Horthy-rendszert, illetve a fröccsöntött műanyag változatát). No meg abban is, hogy törekedni kellene a nemzeti önrendelkezés helyreállítására (ezt a Fidesz-KDNP persze nacionalista, én meg demokratikus okokból szeretném: a nemzetállami kormányokat egyelőre még le lehet szavazni Európában, az európai és euroatlanti korporatív-bürokratikus, párhuzamos, „civilizáló” elitkormányzatokat viszont nem). Senkit nem lehet és nem szabad megválasztani, aki a Fidesznek ezekkel a viszonylagos igazságaival szemben elutasító.

A kérdés az, hogy mitévők legyünk a polgári ellenzéki pártokkal? Úgy értem, mit tegyünk mi, akik egyik polgári pártnak se vagyunk a hívei, és intellektuális értelemben kívül állunk a rendszeren (másképp persze nem nagyon lehet, mert a rendszer totális), sőt: a parlamenti szisztémával szemben is vannak kételyeink, a jobboldal és a sztálinisták ellenérzéseivel ellenkező irányból. (Ők sokallják, mi keveseljük a szabadságot.)

Pár évvel ezelőtt azt írtam, hogy a magam részéről befejeztem a „kisebbik rossz” politikáját, s bár a 2010-ben versengő pártok közül egyértelműen a Fidesz-KDNP-t és a Jobbikot tartottam a „nagyobbik rossznak”, nem szavaztam. Senkire se. Elvégre hová vezet az, ha az ember folyton az elvei ellen foglal állást a választásokon – alapvetően félelemből? Úgy gondoltam, ennek véget kell vetni: még Orbán Viktor miniszterelnök úr se lehet az elvtelenség ürügye.

Meg kell-e gondolnom ezt most, meg kell-e változtatnom a véleményemet mindennek ellenére?

Ebben bizonytalan vagyok. S az ellenzéki egység „korparancsa” megnehezíti a dolgomat. Semmi kétség afelől, hogy a Magyar Szocialista Párt és a Demokratikus Koalíció, ha esetleg kormányra kerül – amire nem sok esély látszik –, folytatni fogja „a költségvetési egyensúly” politikáját, vagyis az EU-konform takarékossági rendszabályokat. Akárcsak a Fidesz-KDNP, bár nyilván más technikákkal, esetleg kevésbé elvetemülten egyenlőségellenes eszközökkel. A szenvedélyesen, ám jórészt ok nélkül szapult LMP, ha része lesz valamiféle új kormánykoalíciónak, ezt aligha tudja enyhíteni. (Gondolom, akarná, noha erről keveset tudni.) Nem kétséges, hogy bármilyen magyar kormány egyedül képtelen ezen változtatni, s a „Nem leszünk gyarmat!” amúgy teljesen érthető és méltányolható nemzetiessége csak szépségflastrom. Nyilvánvaló az is, hogy a jóléti állam már nem térhet vissza. (Szemben Orbán miniszterelnök úr vélekedésével, a jóléti állam nem 2010-ben bukott meg, hanem harminc évvel korábban.)

Az új egalitárius politika a posztfordista korszakban nem törődhet csak a beruházásokkal és a megtérüléssel, azaz a szokásos növekedési, fölhalmozási és megtakarítási mechanizmusokkal, amikor a biopolitikai, ezen belül demográfiai, egészségi, valamint a kulturális mozzanatok legalább annyira fontossá váltak. A termeléssel szemben a szolgáltatások előtérbe kerülése is már történelem, a mai ún. kognitív kapitalizmusban („immateriális” és „kreatív” „termelés”), az időgazdálkodásban, az érték és értéktöbblet értékesülésében, érvényesítésében, fölfogásában is forradalom zajlik le, amelynek az egyik következménye A TÖBBSÉG KISZORULÁSA A MUNKA (ÉS A TŐKE) SZFÉRÁJÁBÓL.

A „munkaalapú társadalom” kifejezést csak a Fidesz-KDNP használja („A munkatársadalom válsága” címmel már 1983-ban rendeztek nemzetközi tudományos kongresszust az akkori Nyugat-Németországban: ez majd harminc éve volt!), de a többi polgári párt is a tökéletesen kilátástalan „munkahelyteremtésről” ábrándoznak, s csak remélhetjük, hogy ezt ez utóbbiak nem a kényszermunka vagy a „piramisépítés” egyik vagy másik formájával gondolják megvalósíthatónak. „A munkaalapú társadalom”, vagyis a csereértéket a tömegesen gyárakba kényszerített proletárokkal (korábbi parasztokkal és kézművesekkel) termeltető, mindenekelőtt ipari társadalom rég halott. Amennyiben a helyébe lépő, a termelőmunkában csak apró kisebbséget foglalkoztató, ún. kognitív kapitalizmus megreformálatlan marad, akkor a tőke-munka kontinuumból kiszorult relatív többség kizárólag segélyből élhet meg – semmiféle más lehetőség nincs. Ilyen körülmények között a (mindenképpen, kapitalista szemszögből is téves) takarékossági, egyensúlyi politika, a szociális segélyezés összezsugorítása nyomorhoz, zűrzavarhoz, majd valamiféle poszttotalitárius fasizmushoz vezet.

Így hát az ilyen meg amolyan pártok által fölkínált alternatívák roppantul szerények. Semmi más nem nagyon juthat eszükbe, csak a mindenképpen össztársadalmi vagy állami segítségre utalt, politikai egységet nem ismerő, kiszorított, külön-külön kisebbségi csoportok erkölcsi kompromittálása (hogy az elégedetleneket „panelprolinak”, „cigánynak”, „neonáci suhancnak”, „nyuggernak” vagy „bevándorlónak” nevezik-e avval a célzattal, hogy ne kelljen róluk gondoskodni, édesmindegy). A túlságosan elmosódott értelemben „civil társadalomnak” nevezett szféra – azaz a politikai pártokon kívüli közcélú és önkéntes egyesületek (a civil társadalom klasszikus fogalmában benne vannak a pártok, az egyházak, a piac, a nyilvánosság) –, amely mindezeknek ellene szegülhetne, rettenetes nyomás alatt áll. Most a szakszervezeteket próbálja a kormány éppen „egységesíteni”, azaz a maga uralma alá hajtani. A egyéb ún. civil szervezetek (ez – mellesleg – teljesen képtelen és értelmetlen, kizárólag csak Magyarországon használt kifejezés) költségvetési támogatása csökken, a kormányellenesként ismert egyesületek, alapítványok, szervezetek stb. privát támogatása pedig nem nagyon ajánlatos (vö. az ellenzéki médiákban hirdető vállalatok elgyávulásával).

A Magyar Szocialista Párt – tanú erre a kiszivárgott stratégiai dolgozat – levonta ebből a helyzetből a kínálkozó következtetéseket. A saját voltaképpeni gazdaságpolitikai elveitől szögesen eltérő, „szociális”, azaz egalitárius választási kampányt óhajt majd folytatni, különös tekintettel az ún. törzsszavazói bázisában döntő befolyású nyugdíjasokra, vagyis előrevetíti máris a „választási ígéretek” és a „kormányprogram” közötti megszokott eltérést. Ezek azok az eufemisztikusan összhangtalanságnak nevezhető elemek, amelyek miatt az ember aztán nem regisztrál, nem megy szavazni.

Ha az MSZP rászánja magát mindazokra a húzásokra, amelyek miatt ellenfeleit, vetélytársait „szociális demagógiával” szokta volt vádolni – hiszen pl. a „segélyért munkát, munkáért segélyt” elképzelést maga is támogatta, s ezt nem fontolta meg, legalábbis nyilvánosan –, akkor folytatja az eddigi trendet: balról nyerni, jobbról kormányozni. (Hacsak nem szakít a monetarista ortodoxiával, ami nem valószínű.) A Monoki Gondolatot (ha még emlékszik valaki a nemrégiben még nagy államférfinak tekintett Szepessy Zsoltra, aki először vetette föl a „szociális” közmunka ötletét a mai Magyarországon, s aki szerint – és aMagyar Nemzet szerint – az uborka, azaz a magántulajdon fontosabb, mint az emberélet) elsőként a szocialista kormány tette magáévá.

Azok a személyiségek a borsodi „baloldalon”, akik kiálltak a Draskovics szocialista miniszter által leváltott, cigányozó miskolci rendőrkapitány mellett, és akik bevezették a „segélyért munkát” életveszélyes elvét a magyarországi politikába, ma is ott vannak az MSZP-ben és a DK-ban. Az LMP meg „elhatárolódott” a veszprémi cigányellenes, neonáci demonstrációval („A Magyar Élet Menetével”) szembeni, sikeres ellentüntetéstől, csak azért, mert ott szocialisták és gyurcsányisták is előfordultak, meg nem olyan népszerű az ilyesmi manapság. A minap – éppen a szegény Matolcsy György által kényszeredetten – bejelentett újabb megszorításcsomag (négyszázmilliárd, a nemjóját) jellegzetesen különös helyzetbe hozza az ellenzéki polgári pártokat. A kollektív tudattalanjukat kifejező „balliberális” (a legtöbb lényeges tekintetben neokonzervatív, egyre gyakrabban sötéten reakciós) sajtó – amelytől igazán szép, hogy toleráns és pluralista szellemben még közli írásaimat amolyan Gastkommentar gyanánt – mindeddig az IMF- és EKB-ortodoxia szellemében a „reformok” és „kiigazítások” (értsd: reáljövedelem-csökkentés, közszolgáltatások leépítése, a szociális és kulturális intézményrendszerek, azaz a modern civilizáció szétrombolása) pártján volt, mindig is más hangsúlyokkal persze, mint a Fidesz-KDNP. Ha maradt még benne becsület és következetesség, most helyeselnie kellene az általa korábban perverzül magasztalt „népszerűtlen intézkedéseket”, de hát persze nem fogja megtenni. (Eredeti kéziratom – fájlom – lezárása után derült ki, hogy – fájdalom – alábecsültem a Fidesz-KDNP vezetőinek intelligenciáját: október 9-én, kedden reggel egy csomó napilapban tett közzé kolumnás [1/1] hirdetéseket a nemzeti kormány, amelyekben az IMF-et leprázza. A polgári kormány tiltakozik a rendszabályok ellen, amelyeket foganatosítani méltóztatott. „De l’audace, encore de l’audace, et toujours de l’au­dace!” – mondta kedves régi barátunk, Danton.) Ezt a politikát némi – de nem túl sok – joggal csak az LMP bírálhatja, de ha igaz, amit olvasok, ez a bírálat csak populista maszlag (a „populista” szó nem egyszerűen demagógot jelent: Orbán Viktor miniszterelnök pl. demagóg, de nem populista, hanem éppen ellenkezőleg).

Az LMP szerint az Orbán-kormány háromezermilliárd forintba került az országnak, ez „a haverok, a hivalkodás, a hiteltelenség és a kevélység árából tevődik össze”; „korrupciós felár”: pl. a Szajol és Püspökladány közötti vasútvonal fölújítása négyszer annyiba került, mint a Berlin és Hamburg közöttié; fölemlegetik még a budapesti Kossuth tér átépítését meg a tervezett debreceni stadiont… Ezt nevezem én bravúros, elmélyült strukturális bírálatnak. Mintha ezek a többé-kevésbé valóságos mellékkörülmények magyaráznák a növekvő szegénységet és egyenlőtlenséget. Mintha a korrupció volna a neoliberális kapitalizmus válságának az oka.

Szánalmas.

Ez az egész ellenzéki szervezkedés nem sokat ér, ha nem mondja meg tisztán és világosan, mi a szándéka a „trojka” (IMF, EB, EKB: Nemzetközi Valutaalap, Európai Bizottság, Európai Központi Bank) diktátumával szemben: engedelmeskedik, ellenszegül, vagy van valami csodareceptje ennek a csakugyan nem könnyű dilemmának valaminő harmadik megoldására. Az MSZP kiszivárgott „stratégiai” dokumentuma visszatérést javasol a Horn Gyula-i „kisemberpolitikához”. Az olvasó azonban emlékszik rá, hogy Horn Gyula (és Kuncze Gábor) kormányának legfontosabb tette a Bokros-csomag volt. A rendszerváltás utáni összes kormány – vígan fütyörészve vagy összevonván szemöldjeit – neokonzervatív gazdaságpolitikát folytatott a megválasztását követő illedelmes habozás elteltével. (Meg kell adni, a balközép kormányok azért itt-ott törekedtek rá, hogy a kisebb térre szorult szociális rendszer ne legyen szélsőségesen egyenlőségellenes, az adórendszer ne legyen túlságosan méltánytalan.) Az Orbán-kormány is végrehajtotta a neokonzervatív fordulatot (nem először), sajtójának komor hallgatása közepette. Az egyetlen mentségét nem mondhatja ki: „nem mi akartuk, a Nyugat kényszerített rá, különben ránk hozza az államcsődöt”, ami nagyjából igaz is, csak hát korábban azt harsogták, hogy nem lesznek gyarmat, pedig dehogynem. Ezt nem lehet bevallani, a sumákolás pedig ezúttal az ajkukra fagy.

Az egyetlen lehetséges stratégia, amelyre akár mérsékelten, polgárian baloldali kormány képes lehetne – de baloldali kormány akkor se lesz, ha a Fidesz-KDNP nem szerez többséget –, az az összefogás lenne a hasonló bajban lévő félperiféria-országokkal (Kelet-Európa, Délkelet-Európa, Dél-Európa), amelyek együtt más föltételeket tudnának kiharcolni a gazdag centrumországokkal és a nemzetközi tőkével szemben. De ehhez a magyarországi jobboldal már túlságosan elrontotta kapcsolatainkat minden szomszédunkkal (egyébként őket is potenciálisan életveszélyes, nacionalista kormányok igazgatják), az ellenzék pedig retteg a nemzetietlenség vádjától, ma talán már el is hiszi, hogy egy kis szalonirredenta kell hozzá, hogy „meggyökeresedjék” és nyerni tudjon. Bár a szoci kispolgár is meglelte a maga etnikai ellenfelét, „a románt”, ezen a néven az erdélyi magyart érti, különösen az itt szavazni óhajtó kettős állampolgárt, „minek gyönnek ide, húzzanak el haza, ott szavazzanak”, s egy pesti balliberális lap megtalálta, hova tűnt a magyarországi egyetemek támogatása: pont annyi hiányzik állítólag, mint amennyit az erdélyi magyar nyelvű fölsőoktatásra költenek. Mintha így lehetne költségvetési tételeket és kulturális szükségleteket összehasonlítani…

Jó, hát fogjanak csak össze, próbálják legyőzni a Fideszt, ez mindenképpen hasznos lesz. De ha netán nyernek – ismétlem, ez nem látszik valószínűnek még a rettenetes megszorítások ellenére se –, az már biztos, hogy én továbbra is ellenzékben leszek, ha talán valamivel jobban is érzem majd magam, mint olyan rezsimben, ahol már Tersánszky Józsi Jenőt és Gelléri Andor Endrét (ezeket a szelíd plebejus tündéreket) se viseli el a hatalmi párt, nemhogy Frankel Leót, a munkástestvériség hitvallóját, az óbudai ötvöst.

Csak – csak! – az a baj, hogy a Fidesz ellenzékbe szorításával, új – liberálisabb és demokratikusabb – kormány hatalomra kerülésével oly kevés dolog oldódnék meg. Bizonyára enyhülne az autokratikus őrjöngés, talán kevésbé volna arcátlanul embermegvető a stílus, s ami a fő: megszűnhetnék a fajvédő-fajüldöző gesztikulálás. De a növekvő nyomorúság – amely a jelenlegi politikai kínálat szerint tovább növekszik, bár talán kicsit lassabban, legföljebb a terhek oszolhatnának meg némileg igazságosabban – úgyis újraszüli mindezt: vagyis a társadalmi csoportok páni félelmét egymástól, aminek a kései kapitalizmus keretei között csak fasisztoid levezetése lehetséges. A jelenlegi kormány is végrehajtja, habár vonakodva, a „trojka” utasításait, a következő kormány is végre fogja hajtani: de ha a következő kormány a jelenlegi ellenzék valaminő konfigurációjából jön létre, akkor a következő – jobboldali-szélsőjobboldali – ellenzék azt majd az IMF és a „pénztőke” kormányának fogja nevezni, alkalmasint sikerrel.

A megszorításokat, drága magyar testvéreim, nacionalista kormány a siker nagyobb esélyével „vezényelheti le”, mint a már most is erős politikai paranoia terminusaiban „judeobolsevista-plutokrata”, „globalista”, „kozmopolita”, ráadásul gyaníthatólag romabarát és nem nőellenes balközép. (Mellesleg már szeretnék találkozni Magyarországon egy igazi kozmopolitával. De itt a multinacionális vállalatok dúsgazdag magyar menedzserei is irredenta-nyilas matricákat ragasztanak a BMW-jükre, az átlagbalos meg Amerika-ellenes, ami roppantul unalmas álláspont. Nyugati újságírók mesélik, hogy azoknak, akikkel ők találkoznak – pincérek, taxisok, tolmácsok, szállodai recepciósok, az utazási irodák ügynökei, minisztériumi és nagyvállalati sajtósok, szóvivők, nemzetközi ügyintézők, újságíró kollégák, fotósok, nyelveket beszélő titkárnők, hivatalos kísérők stb., tehát a valamiképpen a külföldiekből élő kis populáció tagjai –, egyetlen témájuk van: Trianon. De az itt tanuló és tanító külföldiek is csak ezt hallják a magyar diákoktól, a nyugati diplomaták is szakmai és társasági partnereiktől. Miután ezt már rengeteg embertől hallottam, csak szöget ütött a fejembe.)

Itt azoknak a honfitársainknak, felebarátainknak az érdekét kellene a „judeobolsevista-plutokrata” (ez nem tréfa, hanem valódi terminus az 1930-as évek második és az 1940-es évek első felének – felerészt félfasiszta, vagy tán egészen az – magyar sajtójából) kormánynak majd szolgálnia, akikkel a pesti metró mozgólépcsején találkozunk: az enyhén túlsúlyos, ritkuló hajú, fénylő orrú, rosszul öltözött, görnyedt, mogorva, bosszús, mindig csomagot – az élet terhét – cipelő néppel. Azok a kreatív, mozgékony, energikus, Clinique-től és biodezodortól illatozó, metroszexuális fiatalok, akikről a balközép ábrándozik, már rég programozók Leedsben, hotelportások Stuttgartban, pizzafutárok Chicagóban, brókerok Moszkvában.

A nép holtfáradt és reményvesztett zömének érdeke közismert, de – a rendszeren belüli képviselhetetlensége miatt – mégis néma és láthatatlan. Ha ezen nem változtatunk, akkor a jogállam helyreállítása se fog menni. Szemben a közkeletű elképzelésekkel, a komoly liberálisok nagyon jól tudják, hogy a joguralom és a személyi szabadságok fönnállásának az egyik fő föltétele a jog egyetemes érvényesíthetősége. Ha ez anyagi, szociális okokból lehetetlen, ha a munka-tőke kontinuumból kiesettek mint „nem hasznos” elemek hátrányos megkülönböztetés áldozataivá válnak, akkor a jogállam: merő illúzió. Szokásunk elhanyagolni a termelőszféra összeszűkülésének a társadalmi-nemi aspektusát. Az antifeminista ellenforradalmat a „munkaerőpiaci kereslet” zuhanása teszi lehetővé, sőt: szükségessé. A faji-etnikai mozzanat is nyilvánvaló.

Az október 8-i Népszabadságban egy korábbi miniszter joggal panaszkodik, mert mindenki hiányolja a pártprogramokat, de senki nem olvassa őket, ha megíródnak. Ez igaz, magam is emlékszem erre hivatásos politikus koromból ezelőtt húsz esztendővel. De a banális okokhoz – annak a sejtelme, hogy minden marad úgyis a régiben, közöny, jóra való restség – az is hozzájárul most, hogy mindenki sejti: akkora ára lenne a mindenki által óhajtott szociális és morális változásoknak (ezek lényege egalitárius, mind gazdasági, mind alapjogi tekintetben), hogy jobb nem is gondolni rá.

Ennek az „apolitikus” érzületnek a következménye a napról napra fontosabb magyarországi politikai mítosz: a szembenállás a „civilek” és a „politikai elitek” között. Most tekintsünk el attól, hogy ennek a mítosznak bárminő engedékeny politikaelméleti fordítása is szamárságot eredményez. De azért van – méghozzá lesújtó – mondanivalója.

Nem lehet elég gyakran fölhívni rá a figyelmet, hogy a „civilek”, „civil mozgalmak”, „civil szervezetek” kifejezést nem lehet lefordítani semmilyen más nyelvre. Ezek a jelentés (és tartalom) nélküli kifejezések a „civil társadalom” képzetéből származnak, ám a civil társadalomba beletartoznak (a) a politikai pártok, (b) a szakszervezetek, (c) az egyházak, (d) a piac, (e) a nyilvánosság és í. t., tehát a modern társadalomnak mindaz a része, amely kollektívan nem gyakorolhat közhatalmat, amelynek a tagsága önkéntes (belépni és kilépni is szabad, méghozzá a legegyszerűbben), amely nem alkalmazhat kényszert a tagjaival szemben se (szabad, önkéntes társulás), amely nemcsak nem hozhat, de nem is szeghet törvényt – de amely NEM ÁLLAM, nem család és nem egyén, s az ez utóbbiakra vonatkozó jogok nem illetik meg. A magyarországi „civil” fogalom kizárólag arra szolgál, hogy a honpolgárok szabad, közcélú magánegyesületeit (elsősorban az NGO-kat, „nem kormányzati szervezeteket”) jellemezze, amelyek nem törekszenek a legitim politikai befolyás (= hatalom) megszerzésére, és anyagi haszonra se tehetnek szert. (Tehát amelyek NEM piaci és NEM érdekvédelmi, továbbá kevéssé intézményesült társulások.) Magyarán: a „civilek” szembenállnak a (politikai és gazdasági) „hatalommal”.

(„Power without responsibility: the privilege of the harlot throughout the ages.” „Hatalom felelősség nélkül: a céda kiváltsága, amióta világ a világ.” Stanley Baldwin [1867–1947], 1923 és 1929, 1937 és 1939 között brit miniszterelnök – történetesen – a laptulajdonosokról.)

Ez a kép az 1989 előtti diktatúrának, pontosabban az utolsó évek féldiktatúrájának elég adekvát képe, nagyon sokan akkor is így fogták föl a társadalom fundamentális helyzetét. „Ők ott fenn, mi itt lenn” – és a többi. A „civilség” (csodálkozni fognak, de van ilyen szó, sőt: a múltkor azt nyilatkozta valaki, hogy „…mostanában hanyagolom a civilkedést…”, igen, a „civilkedést”!) azt jelenti, hogy az illető „civil” állást foglal közügyekben, befolyást gyakorol, beavatkozik, de nem válhat politikussá, mert a „politikus” képzetét a zsarnokság emlékével sikertelenül viaskodó közvélemény egyszerűen az egynemű hatalom ágensének tartja még mindig. A sajtóban, az interneten hol ábrándosan, hol szarkasztikusan, de a „civilséget” a múlttalansággal, az ártatlansággal, s a „nemzedéki” kényszerneu­rózissal egy évszázada megvert Magyarországon persze a fiatalsággal azonosítják. Ez régi romantikus eszme: a fiatalság: ártatlanság, az érettség: romlottság. Csak emlékeztetnék rá, hogy a Fidesz is nemzedéki (ifjúsági) párt volt (pontosan ugyanolyanokat írtak róla az 1980/90-es években, mint most az LMP-ről), mi több: a Jobbik is nemzedéki (fiatal) párt, és van olyan, az elérzékenyült liberális szerzőknek nyilván nem rokonszenves „civil szervezet”, amely az ártatlan fiatalságé: a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom.

Ez a fölfogás, amely a politikát mint olyant bűnnek tekinti, amely azt akarja, hogy megváltsák a politikától, különösen a politikai konfliktustól, és VÁLTOZTASSÁK A POLITIKÁT MERŐ KÖZIGAZGATÁSSÁ, és amely abból az alig rejtett gondolatból ered, hogy mindig (még mindig) zsarnokság van, és ez így is helyes, jobban tudják a szakértők a Nemzetközi Valutaalapnál és a Magyar Nemzeti Bankban, hogy mi mennyi, és merre az arra, ez a balközép érzésvilágának legközepe.

Ezért olyan népszerű Bajnai Gordon, akit nem „politikusnak”, hanem „szakértőnek”, bizonyos mértékig „civilnek” tekintenek – mert a legtöbb kontroverziában nem foglal állást – , nem elsősorban előnyös, a médiákban jól látható személyi tulajdonságaiért (szerény, barátságos, megfontolt, halk; s ez sokaknak jólesik az extrém politikai sztárok hangos párviadalai után), hanem „ortodox”, mainstream nézeteiért, amelyek a maguk kifinomult banalitásában egyedül illenek úriemberhez, a rendíthetetlen nyugalmú igazgatóhoz. Hiszen az egykori népgazdasági terveket is szakemberek alkották meg, ez a világ rendje. Ezt neveztem valaha a politikai platonizmus népies változatának.

Egészen biztos az, hogy az ellenzéki közvélemény csakugyan pluralista demokráciát akar? Mert ha így lenne, a „civil” mítosz egyetlen másodpercig se tarthatná magát.

Nemrég egy jeles értelmiségi, maga is volt politikus, azt nyilatkozta, hogy normális országban – aminőt ő is hőn óhajt – nincsenek tüntetések.

A kormány intézze a közügyeket – sugallta ez a demokratikus érzelmű közéleti személyiség –, „az emberek” pedig intézzék a magánügyei­ket. Nem vette észre, hogy ez a diktatúra tömör definíciója.”

A bejegyzés kategóriája: TGM
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

2 Responses to TGM: Az egységes ellenzék átka – Cikk az ÉS-ben

  1. Salga István szerint:

    Kissé lehangoló TGM cikke. Azt sugallja, hogy nincs remény. Azt nem tudtam kiolvasni belőle, hogy mit kell tenni a baloldalnak (a tényleg baloldalnak), hogy ezt a kapitalista politkát valhogy ellesúlyozni tudjuk. Az, hogy békésen tűrjük a „megváltoztathatatlant” nem egy baloldali hitvallás.
    Bajnai feltünése sem véletlen, feladata tovább folytatni az ultraliberális politkát, melyet az MSZP színeiben elkövetett ellenünk.
    Bajnaira való szavazás csak elhúzza szenvedésünk idejét, életbentartuk azt a tévhitet, hogy a kevesebb rossz az jó (ahog más,szőval TGM is írta a cikkben).
    Elnpzést kérek a durva hasonlatért, de most az a helyzet, hogy két tányér emberi fekáliát tettek az asztalra, és elvárják, hogy mi döntsük el, hopgy melyik a finomabb.

  2. Harkai Bulcsú szerint:

    Bajnaival két probléma van.

    Egyik az, hogy ő, mint a megbuktathatóság következő alanya, és mint a poltikai elit mobilitásának bizonysága HA megbukik akkor a konzumidióta választó, az egydimenziós ember végleg kiábrándul a konszolidált politikusokból. De akkor ami vagy aki utána KELL jöjjön az ELVILEG valami borzasztó kell legyen.
    ..
    Csak van Bajnaival egy másik probléma is amit természetesen kételkedve hallgatnak az egydimenziós liberális honfitársak, hogy Bajnai átadhatja még a ciklusa alatt a fiskális fegyelmet végleg az IMF-nek. Ezek az egydimenziósok természetesen a külföld felettünk való jövedelemérvényesítő képességéről azt képzelik, hogy hozzánk a tőke azért jön, hogy jót tegyen velünk, és ebbéli hitükben nem lehet őket megingatni, lévén hogy anyatejjel szívták magukba a kommunizmust, a nagyobb hatalom tiszteletét, és sikeresen szívták magukba a konzumboldogság neoliberális vallását. Szerintük a boldogságot a fogyasztáson keresztül a magyar lakosságnak az IMF, az EU hozza el, még akkor is, ha ezek a neoliberális létesítmények megkövetelik a deregulációt, a demokratikus beleszólást megtiltják, és nyilvánvalóan képtelenek orvosolni a gazdasági problémákat. Demokratikus szempontból meg kell fontolni, hogy Orbán személyében egy tehetségtelen nyavajásra bízzuk a sorsunkat, akit bizonyára el lehet kergetni ha túlzottan éhezünk, vagy egy legrosszabb forgatókönyv szerinti Bajnai-Barroso paktumban megbízott, Goldman Sachs spekulatív bank kebelén kitenyésztett pénzügyi szakembert, és olyasfélét engedünk a magyar parlamentbe akit esetleg az európai csendőrség vagy az ensz akar majd megvédeni, ha furkósbottal akarjuk elzavarni.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.