TGM: Még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lesz – interjú az ujszo.com-ról

Egyike a legvitatottabb, ám nemzetközileg legismertebb magyar értelmiségieknek. Úgy véli, a kapitalizmus fenntarthatatlan s megreformálhatatlan rendszer, s a valódi kommunizmus sosem valósult meg. Tamás Gáspár Miklós.
A pozsonyi Comenius Egyetem zsúfolásig telt nagytermében a posztfasizmusról adott elő pár hete. Mi a posztfasizmus?
Elsősorban 1989 után szerte a világon kezdtek megjelenni olyan szisztémák, amelyek számos vonatkozásban hasonlítanak a fasizmushoz, anélkül, hogy megszüntették volna a parlamentáris rendszerek kereteit, s terrort vagy diktatúrát vezettek volna be. A lényeg azonban ugyanaz: a szuverén hatalom meghatározhatja, hogy ki az állampolgár és ki nem. A fölvilágosodás óta az az alapföltevésünk, amely egyébként szerepel valamennyi vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumban is, hogy minden egyes személyt megillet az állampolgárság, megillet az állam védelme, valamint az a jog, hogy beleszóljon az állam, voltaképpen MINDEN állam ügyeibe. S ettől senkit sem lehet megfosztani. Azt se, aki ma (még) nem állampolgár, hanem „idegen”. Ez persze a valóságban nem így van. Majdnem húsz évvel azután, hogy 2000 nyarán ezt a Boston Review-ban megírtam, jött a menekültválság, amely különösen kiélezte ennek a hivatalos ideológiának a válságát. Arról nem is beszélve – nemzetiségi lap olvasóinak ezt nem kell magyarázni – , hogy a különböző kisebbségek jogait is korlátozzák. Ez megnyitja az utat a posztfasizmus felé, mert az egyenlőség, amin elvileg az egész rendszer alapszik, nem érvényesülhet.
1989-et említette mint mérföldkövet. Az világos, hogy a keleti blokk számára ez miért volt jelentős, de mit jelentett a nyugati világ számára, ahol nem volt rendszerváltás? 
1989 még fontosabb változás volt a Nyugatnak, mint nekünk, mert a hidegháború befejeződésével megszűnt a világhatalmi egyensúly, s ezzel együtt az a kényszerítő körülmény, amely miatt a nyugati országoknak vigyázniuk kellett a politikai gyakorlatukra. Amíg fönnállt a „kommunistaveszély”, meg kellett békíteni a munkásokat és a gyarmati lakosságot. (Ez utóbbit végül „el is kellett engedni”, és megadni neki a szabadság futó illúzióját.) 1989 után olyan gazdasági intézkedéseket hoztak a nyugati államokban, amilyeneket a „kommunistaveszély” árnyékában senki nem mert volna meghozni.
Mikre gondol?
A szociális állam leépítése, a munkanélküliség megnövekedése, a munkajogok erőteljes megnyirbálása, a munkahelyi beleszólás megszüntetése, a tőke adóztatásának csökkentése és a többi. Ez egyébként szét is verte a hagyományos baloldalt és a szakszervezeti mozgalmakat. Tehát 1989 ahelyett, hogy a jogok szélesítését hozta volna, a szűkítésüket jelentette.
És mi a helyzet Kelet-Európában?
Itt se jöttek létre ideális államok. Európában az első háború a II. világháború óta ’89 következtében keletkezett – a délszláv konfliktus. Államok estek szét – erre jó példa Csehszlovákia, amelynek az állampolgárai ezt a mai napig traumaként élik meg, bár itt nyugalom van. Ellentétben a volt Jugoszláviával és a volt Szovjetunióval, ahol továbbra is súlyos konfliktusok vannak és lesznek. Lényegében az ellenkezője következett be annak, amit vártunk: erőteljes nemzetiségi üldözés, etnikai konfliktusok, diktatórikus kísérletek.
Ön szerint miért alakult ez így?
Mert nem vettük tudomásul, hogy minek volt köszönhető az 1945 és 1989 közötti béke: a nyugati országok számára jólét és viszonylagos szabadság, de még a keleti tömb számára is némi stabilitás és fejlődés.
És minek volt köszönhető?
A nukleáris egyensúlynak és annak, hogy a Szovjetunió, Kína és a nyugati kommunista pártok együtt hatalmas erőt jelentettek, s ettől félni kellett: nem lehetett akármit csinálni. Tudatosítanunk kell, hogy a polgári szabadságjogok egy részét – mint például az általános szavazati jog vagy a nők egyenjogúsága – egyáltalán nem a polgárság és a liberálisok vívták ki (helyeselték, de gyöngék voltak hozzá), hanem a polgári társadalom ellenségei: a marxista és szociáldemokrata baloldal. Az olyan kiváltságokat, mint a nyugdíj vagy a társadalombiztosítás, azért hozták létre a tőkés államok, mert rettegtek a szociáldemokratáktól, s később a (nyugati) kommunistáktól is. S az uralkodó osztályoknak ez a rettegése a dolgozó osztályoktól üdvös, mert az egyik alapvető garanciája volt a szabadságunknak és biztonságunknak.
Ezek szerint ma nem rettegnek. Miért?
Mert nincs mitől. A munkásmozgalom és a baloldal elveszett.
Hogyhogy?
Nyugaton azáltal, hogy a modern ipari és szolgáltatási szektorban a munkások életszínvonala annyira megemelkedett, hogy komoly támogatója lett a fönnálló rendszernek.
De hát a munkásosztály életszínvonalának az emelkedése pozitív dolog, nem?
Katasztrófa. Történetileg a reformista munkásmozgalom győzelme a veresége.
Katasztrófa az, hogy ezek az emberek jobban kezdtek el élni? Számukra bizonyára nem…
Természetesen nem az a katasztrófa, bár a fogyasztási őrület társas­lélektani vonásai aggasztók, hanem az ellenállás megszűnésének a következményei. Ezeket a vívmányokat ráadásul bármikor el lehet venni, s el is vették, kivéve – részben – azt a pár államot, ahol még megvannak a maradványai a szociális államnak.
Akkor tehát inkább maradt volna a munkásosztály a mélyszegénységben?
Dehogyis. Sikereik ellenére megmaradhattak volna, s néhol meg is maradtak az ellenállás álláspontján. Egyébként maga a munkásosztály soha nem volt mélyszegénységben, az a szubproletariátus meg az agrárproletariátus. A szociális vívmányok különben a legteljesebben a leggazdagabb országokban maradtak meg, Ausztriában, a skandináv államokban, Németországban, a volt keleti tömb országai közül Csehországban. De a proletárok ott se tartoznak a rendszer ellenzékéhez, ha védik is a saját (szigorúan csak a saját) érdekeiket.
Az nem lehet, hogy a munkásosztály úgy érezte, már nincs ki ellen harcolnia, mivel elérte, amit akart?
Kérdés, hogy ezt érezte-e, vagy így manipulálták a pártjai, amelyek természetesen választási és egyéb sikerekre ácsingóztak, és ezért megalkudtak a polgári társadalommal. Talán volt ilyen érzés. De volt valami más is. A munkásosztály Közép- és Nyugat-Európában a fasizmus (később meg a sztálinizmus) alatt megtanulta, hogy a proletár ellenállásért koncentrációs tábor és halálbüntetés jár. Jobb megegyezni. Ennek következtében a modern társadalom történetében legelőször megszűnt az igazi rendszerellenállás, a fundamentális ellenzék, aminek az alapja az osztályharc gondolata volt. Ezek után a hatalom nagyjából azt teheti az emberekkel, amit akar. A második világháború után Nyugat- és Kelet-Európában kiharcolt munkásjogok többségét különösebb ellenállás nélkül hagyták elvenni, a munkanélküliséggel fenyegetett és így megjuhászított proletariátus relatív társadalmi helyzete az 1970-es évek óta folyamatosan romlik világszerte. Hol van a szociális lakásépítés? Hol van az ingyenes üdülés? Hol van a biztosított munkaszünet? Az állásbiztonság? Az átképzés? A beleszólási jog, a vállalatok együttkormányzása? A mozgóbérskála? A jóléti állam halott, alig olvashatunk róla mást, mint neoliberális rágalmakat: s mindez a kapitalizmus, a polgárság győzelme az osztályharcban.‘
S mi a helyzet Kelet-Európában?
Itt a „kommunista ellenség” képének érthető és méltányolható öröksége, valamint a nyugati modellbe vetett, teljesen téves meggyőződéseken alapuló föltétlen hit szintén lefegyverezte az ellenállásokat. Így a politikai aktivitásnak egyetlen formája maradt, ez pedig az etnicizmus. Ez képes egyedüliként még mindig mozgásban tartani a politikai társadalmakat, bármennyire nem tetszik ez nekem.
Itt a szélsőjobb erősödésére gondol?
Nem csak arra. Mi a különbség ma a Jobbik és a Fidesz között? Semmi. Mivel jobb Fico a Szlovák Nemzeti Pártnál? Semmivel. Fico tipikus sovén-jobboldali politikus, aki szociáldemokratának nevezi magát, ami a világ egyik legrosszabb vicce. De a cseh szociáldemokraták se baloldaliak, de még a Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja se baloldali, hanem nacionalista, konzervatív párt, hamis és üres „komcsi” külsőségekkel. Ezek mind ugyanazt gondolják.
Akkor miben rejlik ön szerint a valódi baloldaliság?
Nem szerintem, hanem a történelem tanúsága szerint két fő vonása van: az antikapitalizmus és az antinacionalizmus. A kettő nem megy egymás nélkül. Aki azt állítja, hogy antinacionalista, de nem antikapitalista, mint némely liberálisok, az vagy magát csapja be vagy másokat, vagy mindkettőt. A baloldal szembenáll a társadalmi hierarchiával, azzal, hogy a szegények a gazdagokkal szemben, a nők a férfiakkal szemben, a feketék a fehérekkel szemben, a műveletlenek a műveltekkel szemben, a vidékiek a városiakkal szemben hátrányt szenvedjenek. Ez pedig enyhén szólva nem túl népszerű.
Ez a fajta társadalom nem teljes utópia? Ön szerint ez reálisan megvalósítható?
A kérdés persze nem az, hogy utópia-e, hanem az, hogy helyes-e az eszmény. De ha nem akarjuk, hogy az emberiség elpusztuljon, akkor meg kellene valósítani.
Különben elpusztul az emberiség? Hogyhogy?
Úgy, hogy különben a piac által okozott anarchia, az etnikai összecsapások és a természeti szerencsétlenségek nagyon hamar legalábbis élhetetlenné teszik a földgolyót: nagyon ráférne a racionális dialógus. Ezt nem lehet lefolytatni, amíg olyan militarisztikus szörnyállamok, soviniszta vezetések és önző idióták uralkodnak, akiket látunk. Mindannyian látjuk, hogy a kései kapitalizmus, amelyben élünk, milyen rettenetesen gyors mértékben züllik, s ez a vezetők kiválasztásában is megmutatkozik. Hasonlítsa össze Trumpot Roosevelttel, Theresa Mayt Churchill-lel, vagy Christian Kernt akár Bruno Kreiskyval – az előszobába nem engedtek volna be olyan embereket valamikor, mint a mai világvezetők. Az emberek általánosságban nem jobbak és nem rosszabbak, mint korábban, így azt a megaláztatást, hogy ilyen vezetőink vannak, nehéz elviselni. Miközben ez csak egy jel, egy szimptóma, nem oka a dolgoknak, hanem a következménye.
Idekívánkozik a kérdés, hogy mondjuk Kim Dzsongun észak-koreai vezető mennyivel jobb ennél?
Észak-Korea, csakúgy, mint annak idején a Szovjetunió nem kommunista, hanem államkapitalista rendszer, annak is egyik legrosszabb fajtája. Ott sem érvényesül az egyenlőség. Ennek a kérdésnek tehát semmi alapja.
Mindenesetre a nézetei nagyon radikálisak. Mintha elszoktunk volna az ilyen gondolkodástól… 
Ez azért van, mert az emberek az igazi közéleti vitától el vannak tiltva a médiaszerkezet és az általános kulturális hanyatlás következtében. 1902-ben Pozsonyban senki nem csodálkozott volna azon, amit mondok.
Az viszont tény, hogy az emberek azokban az államokban élnek a legjobban, ahol a legfejlettebb a kapitalizmus. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy a fejlett nyugati országokban uralkodó társadalmi-politikai rendszer az eddigi legjobb az emberiség történelmében, mind az életszínvonal, mind az emberi jogok terén. Ez nem mond ellent annak, hogy a kapitalizmus egy eleve rossz rendszer?
Nem értek egyet ezzel az állítással.
Miért, volt jobb rendszer a történelemben?
Volt, a múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben a nyugati világban. Kapitalizmus, szocialista nyomás alatt. Ami jó volt benne, azt a szocializmus – a szociáldemokrácia és ettől függetlenül a sztálini Szovjetunió fenyegetése – hozta létre. Amilyen rossz volt Sztálin az oroszoknak, olyan hasznos volt a franciáknak és az olaszoknak.
A múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben szintén kapitalizmus volt Nyugaton, nem?
Igen, de az kombinálva volt rendes szociális állammal. Ezt pedig megszüntették. „Történelmi kompromisszum”, ahogy Olaszországban nevezték. Ehhez le kellett győzni a fasizmust, és be kellett venni a munkáspártokat a pakliba.
Ezek szerint azonban a kapitalizmus tud jobban is működni. Azt szokás mondani a liberális kapitalizmusról, hogy ez az egyetlen rendszer, amely képes önmaga korrekciójára. Nem lehet, hogy csak korrigálni kell a meglévő rendszert?
Ugyan hol képes a rendszer az önkorrekcióra? Hiszen omlik össze az egész.
Omlik össze? Ezt miből gondolja?
Nézzen körül. Csak ilyen jeleket látunk, semmi mást. Láthatja, hogyan próbálja például az amerikai állam megfosztani saját állampolgárait a jogaiktól, hogyan próbálja visszavenni az egyik legfontosabb vívmányt, a környezetvédelmet, hogyan politizál a lehető legfelelőtlenebbül gazdasági és katonai téren, hogyan uszít a nők ellen. Mindez konkrétumokban fog megvalósulni – a családtámogatási rendszerek és az egészségügyi rendszer tervezett tönkretételében, abortusztilalomban. Ekkora visszafejlődésnek még nem voltunk a tanúi. Ráadásul az egész trend a háború és a politikai instabilitás felé mutat, lásd az Európai Unió végvonaglását.
Nem lát tehát lehetőséget a korrekcióra?
Attól függ, milyen áron, és mit nevezünk korrekciónak. Egy forradalom kétségkívül kijavítaná ezeket a dolgokat, de elég magas áron. Nem hiszem, hogy az emberiség annyiban fogja hagyni ezeket a dolgokat, ám jelenleg nem látom a jelét a korrekciónak. Elég megnézni, kik a leginkább feljövő európai politikusok Marine Le Pentől Geert Wildersig.
Nem ők vezetik az országokat.
Akkor is nagy befolyásuk van, mert egyre inkább erre terelik a mainstreamet. Hollandiában nemcsak a liberális szocdem, hanem még a radikálisabb baloldali pártok is átveszik Wildersnek nemcsak a retorikáját, hanem a törökellenes, arabellenes uszító hangnemét is. Ugyanez történik Ausztriában, ahol a kormány legutóbbi rendelkezésében rendőri jogköröket adott a hadseregnek. Békeidőben, civilizált államban 1945 óta ilyesmi még nem fordult elő. Ezt egyébként a magyarországi törvényekből vette át Ausztria.

Somogyi Tibor felvétele
Arra nem lát esélyt, hogy mindez újraaktivizálná a baloldalt?
A baloldalt létre kellene hozni, mert politikai értelemben megszűnt. Vannak baloldali gondolkodók, baloldali csoportok, baloldali közvélemény, itt-ott még sajtó is, tehát létezik a társadalomban baloldali érzékenység és baloldali érzelmű emberek, de őket nem reprezentálják a parlamenti pártok.
S nem lát esélyt arra, hogy ez megváltozzon?
Nem. Különben is, a parlamenti rendszer haldoklik, ezért nem is biztatnék senkit, hogy parlamenti politikával próbálkozzék, mert ennek vége. Megjegyzem, a parlamenten kívüli politika is polgári jellegű – a polgári fiatalság mozgalmai jelentek meg Romániában, most meg Magyarországon és legutóbb Szlovákiában; az Aleksandar Vučić elleni szerbiai tüntetéseknek vannak baloldali és proletár elemeik, de ez kivétel.
Mi akkor a kiút?
Nincs, jelen pillanatban legalábbis. Még nagyon sokat kell szenvedni, és még sokkal rosszabb lesz a jelenleginél, mielőtt jobb lesz. Kétségkívül a veszedelem magukhoz fog téríteni embereket, s az is kétségtelen, hogy hosszabb szünet után van a fiatal értelmiségnek egy kisebb része, amely az emberi emancipáció baloldali híve. De azért a fiatal értelmiség többsége is főleg a pénzzel törődik, és az alulról és kívülről érkező, zömmel képzelt betolakodóktól retteg.
Miért marad ki a középkorosztály?
Mert Kelet-Közép-Európában ez volt a rendszerváltás nemzedéke, amelynek a tagjai liberálisok vagy konzervatívok. A fiatal nemzedéknél ismét megjelenik az antikapitalizmus, s egyben hatalmas Marx-reneszánsz tanúi lehetünk, amely ugyan a sokadik már, de ettől nem kevésbé fontos. Rengeteg új lap, könyvkiadó, rádióműsor jeleníti meg ezt a gondolkodásmódot, ami kétségkívül az ellenállás kezdete. Mindig így kezdődött egyébként – nincs olyan modern politikai mozgalom, amelyet ne az értelmiség kezdett volna el az elmúlt negyed évezredben. Azt nem tudom, hogy ebből mi lesz, de a csírák megvannak.
Az előbb azt mondta, még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne. Ezen mit értsünk?
Folytatódni fog a Trump megválasztásával és a brexittel megkezdődött folyamat. Az EU alig létezik már, s mindenki utálja – még az is, aki profitál belőle. Ennek az első számú oka az etnicizmus soha nem látott megerősödése. Nem szabad az etnicizmust összetéveszteni a nacionalizmussal, amelynek voltak demokratikus sajátosságai. Petőfi Sándor nem Bayer Zsolt, s még Ľudovít Štúr sem Marián Kotleba. Ne rágalmazzuk meg a múltat. Amit most látunk, az etnicizmus, s ez tovább fog erősödni, s kifejezett rasszista karaktert ölt, ami a mi régiónkban erős cigányellenességgel és menekültellenességgel jár. Erősödik a nőgyűlölet – ez ott van a jobboldal mögött, s tulajdonképpen az emberek közötti szabad viszonyok iránti gyűlöletet jelenti.
Ez össztársadalmi keretekben mit fog jelenteni?
Rettenetes viszonyok lesznek. A szolgaság számtalan formája jelenik meg. Ezt persze nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy méltóságos úrnak fogjuk szólítani a főnökséget, és SS-rohamosztagok masíroznak az utcán. A tekintélyelvű formák már megjelentek az életünkben. Ezt nem én állítom, ez így van – látjuk a közvélemény-kutatásokból, az attitűd- és értékvizsgálatokból, az emberek közötti viszonyok nagyon komoly szociálpszichológiai vizsgálatából. Több mint másfél évtizede nagyon sokan áhítoznak a hierarchia visszatérésére: jómódú, diplomás, fiatal, fehér férfiak nem akarják elhinni, hogy egyenlők a félig írástudatlan, hiányos fogazatú, öreg cigányasszonyokkal – pedig azok. Az egyenlő státusra törekvőket, akik ki akarnak törni az elnyomatásból, el kell pusztítani. Meg a védelmezőiket, az olyanokat, mint én.
Forrás: http://m.ujszo.com/online/kozelet/2017/05/01/tgm-meg-sokkal-rosszabb-lesz-mielott-jobb-lesz
Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Pesti srácok – cikk a Kettősmércéről

Az ATTAC Magyarország alelnökeA Momentum Mozgalom – a MoMo – sikerre van ítélve. Mélyen be van ágyazva a korszellembe.

Ezt már az égvilágon semmit se jelentő neve is mutatja. Könnyen megjegyezhető, a külföldi sajtónak se kell lefordítania: angolul ugyan a „momentum” szó egészen mást jelent, mint magyarul, ám ez tökéletesen mindegy, hiszen márkajelzés, mint a Príma vagy a Pull & Bear; a többi „fiatal párt” reklámneve – Jobbik, Párbeszéd, Együtt – se jelent sokat, de nem konnotál lendületet és jelenidejűséget, amit a MoMo marketingszemléletű alapítói sokkal ügyesebben eltaláltak. A terminus ugyanakkor kellően semleges, a reménybeli választó mindenféléket beleképzelhet, rávetíthet. Momentán.

momo1.jpg

A Momentum tüntetése május 1-én; fotó: Marjai János/MTI 

Vannak még ilyesfajta pártok másutt is Kelet-Európában, a romániai USR kicsit jobbra áll magyarországi rokonától, a lengyelországi Razem jócskán balra: de az ottani politikai kultúra jellegének megfelelően politikailag explicitebbek, elkötelezettebbek, ám a nemzedéki vonások ott is erősek.

A politikában a generációs karakter nem új dolog: a Giovine Italia mozgalmat 1831-ben alapította Marseille-ben Giuseppe Mazzini; a Junges Deutschlandot, a Vormärz – az 1848-hoz vezető szabadelvű mozgalom – irodalmi megfelelőjét 1835-ben tiltotta be a német szövetségi gyűlés. (Az „ifjúság” képzete a német romantika óta a teremtő képzelet és a változás fogalmaival társult, ennek a gyökere persze „a gyermeki ártatlanság” keresztyén hipotézise. „Ifjúság”: új kezdet, újrakezdés, újdonság, haladás, fordulat.) De a magyarországi „megelőző ellenforradalom”, majd a fehérterror és a fajvédelem leghíresebb lapját (1913-1944) is Új Nemzedéknek nevezték (szerkesztője, Milotay István, történelmünk egyik legjelentősebb publicistája, Adolf Hitlertől kapta meg a Sasrendet később).

A legismertebb magyarországi nemzedéki párt a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) nevű politikai alakulat volt, amely – szemben a legendákkal – a legnagyobb lelkesedést és reménységet váltotta ki a rendszerváltás szélesebb liberális táborában, előbb a demokratikus ellenzékben (disszidencia, „másként gondolkodók”), majd az SZDSZ-ben. Ugyanezen az érzelmi alapon: a fiatalok velünk vannak, de majd jobban csinálják. Nagyon jól emlékszem arra az ötletre, hogy a két párt egyesüljön, és Orbán Viktor legyen a vezetője. Ez aztán elhalt, az egész magyarhoni szabadelvűséggel együtt.

De az ifjúság iránti politikai gyöngédség soha nem lanyhult. Ez mély és szilárd európai hagyomány, amely nem is pusztán politikai: a jövőbe vetett bizalom, reménykedés egyik szemléleti alapformája – alapító metafora. (A másik az „új világ” kapcsolódó metaforája, amelynek szintén újszövetségi az eredete: új ég, új föld, új Jeruzsálem.)

A megfiatalodott, megújhodott világ megjavult, boldogabb világot jelent az európai metaforológiában: használata a teológiától a reklámiparig egyetemes, mindig és mindenütt használható.

A MoMo is ezt használja, de okosabban, mint mások: noha „párt” – ami általában előnytelen a pluralizmustól és az „eszméktől”, az ún. ideológiáktól tradicionálisan idegenkedő magyar közvéleményben – , mivel a „se jobb, se bal” régi, reakciós közhelyét összeköti az „újdonság” és a „fiatalság” szimbolikus jelzéseivel, s ugyancsak szimbolikusan az eddigi konfliktusok, a hírhedt „megosztottság” fölé látszik emelkedni – s ezt összeköti a hipermodernség, „a huszonegyedik század” haladó közhelyével. Mégis instant azonosulást tesz lehetővé a vereségbe, a vergődésbe beleunt Orbán-ellenes ellenzéki közvéleménynek, mindenekelőtt a CEU-ügy és az NGO-k nyüstölése miatt aktivizálódott diákságnak, a középosztályi, nagyvárosi ifjúságnak. (De még ezekben az ügyekben se „áll ki” egyértelműen és nyíltan, s ezt nagyon bölcsen teszi.)[1]

A Momentum két legnagyobb diadalát is a relativizálás és semlegesítés teheti tartóssá. Az olimpiai projekt zseniális megbuktatását azonnal közös meccsnézéssel teszi az „öcsizmus”, a spectator sport-mánia – a kései kapitalizmus (hogy ez micsoda, arról olvassák el ezt a mérsékelt polgári cikket) egyik fő kollektív-etnikai ideológiája – számára is elfogadhatóvá, csak annyit mond voltaképpen, hogy az olimpia túl drága lenne (ami igaz), s így megint csak kisiklik a konfliktus alól-elől.

A másik, a minapi május elsejei tömegrendezvény óriási sikere úgy jött össze, hogy éppen május elsején a dolgozókról egyetlen szót sem ejtett a Momentum, de a május elseje „haladó” konnotációját hallgatólagosan bezsebelte. (A május elseje polgári kisajátítása, illetve polgári lenézése – érdemes megnézni a 444.hu videóját, amely ezredszerre zabáló-habzsoló prolikat mutat a Városligetből a maguk vulgáris vurstli-szórakozásai közben: jeges népmegvetés – nem újdonság.)

A május elsejei Momentum-demonstráció elemzése megtalálható Pap Szilárd István kitűnő írásában, amely sajnos félremagyarázza a rendszerváltás politikai szemléletét úgy, ahogyan manapság szokás: 1989 körül nemcsak nyugatosodásról és európaiságról volt szó, sőt: ez benne mellékes volt; nem egyéb, mint utólagos rágalom, amelynek még ilyen remek koponya is fölül – kár érte, de nem annyira fontos ma már. (Szegény Jászi évtizedekig harcolt az őszirózsás forradalom és az októbrizmus félreértése ellen, teljesen hiába. Így megy ez.)

Fekete-Győr András ujjongással fogadott, kiválóan koncipiált és elmondott beszédében nem tett mást, mint szintetizálta a balliberális publicisztika kliséit és paneljeit (ezekről én elég epésen emlékeztem meg itt és itt, ugyanakkor Orbán retorikájának a sikeres, ám szimpla megfordítását eszközölte.

Tökéletesen figyelmen kívül hagyva a kései kapitalizmus egész problematikáját, valamint a magyarországi féldiktatúra és civilizációs, gazdasági, szociális és műveltségi hanyatlás strukturális összetevőit és helyi sajátosságait, csakis a külső tényezőket helyezte győztes retorikájának középpontjába: a magyarországi jobboldalt „Oroszországgal” és „Putyinnal” tette egyenlővé, míg a helyes álláspontot mint „Európát” jelölte meg.

Evvel – nagyon rátermetten – a nálunk hagyományosan nyugatellenes nacionalizmust rák- és tükörmegfordítással a nyugatbarát liberális nacionalizmussal helyettesíté, de azért nacionalista keretet adott „modernista-haladó-korszerű” dumájának, amibe ráadásul belejátszanak Ubul bácsi morgolódó Kádár-kori szovjetellenességének és a konzervatívok többé-kevésbé „elvi” kommunistaellenességének a halovány, kilúgozott, semlegesített reminiszcenciái. (Amikor a magyarhoni  liberális közírászat az Orbán-rezsimet gyalázza és szidalmazza, akkor MINDIG „kommunista” párhuzamokat és hasonlatokat alkalmaz, száz százalékig alaptalanul, már csak azért is, mert az ún. „fasisztázás” MINDIG ellenérzéseket kelt a posztumusz-retrospektív „tengelybarát” közvéleményben, amely maga elleni vádnak érzi a Horthy-Magyarország legenyhébb bírálatát is: így teszik Ubul bácsi és onokái számára elfogadhatóvá az összjobboldali antiorbánizmust.[2]

De a reminiszcenciákon túl Fekete-Győr András túllép a merő szabadelvű nacionalizmuson, hiszen ő ennél csakugyan korszerűbb: amit csinál, annak a neve (Edward Said emlékezetes könyvének [Orientalism, 1978] terminusával) „orientalizmus”. Magyarországon és a Monarchiában 1848 óta „a Kelet” nem annyira az iszlám-gyarmati Keletet jelentette, hanem a görögkeleti-ortodox Keletet. A teljes magyar publicisztika – tulajdonképpen az 1945 és 1989 közötti politikai írást se véve ki – az elmaradottságot az ortodox Kelet-Európával szereti összecserélni: „Balkán”, „Bizánc”, „fanarióták”, és így tovább.

Igaz, ez inkább románellenességet és szerbellenességet jelent 1848 óta – az oroszellenesség mindig gyöngécske volt nálunk – , a „kisantant” a legmocskosabb szavak közé tartozik mindmáig, a Duna-medencei egyetértés (hogy a „Duna-konföderációról” ne is szóljunk) hazaárulás, a németbarátság meg nem – Merkelt is a „migránssimogatás” miatt utálják hazánkban, nem a német tőke európai szupremáciája miatt. (Nota bene, Magyarországon azokkal szemben, akik elnyomtak-megszálltak bennünket – törökök, osztrákok-németek, oroszok – nincs különösebb ellenszenv, ám azokkal szemben, akiket a mi uralkodó osztályunk és államunk nyomott el, diszkriminált – románok, szerbek, szlovákok, cigányok, zsidók – annál inkább.)

De most a liberális antiputyinizmus fölhasználásával (és senkinek ne legyenek kétségei: a putyini autokrácia szörnyű, ám elsősorban az orosz népnek szörnyű, akármiféle cselszövényekkel okoz zavart Putyin külföldön) sikerülhet az „európaiságnak” olyan nacionalista árnyalatot adni, amely elfogadhatóvá teszi azok szemében, akiknek „Európa” túl liberális és túl szociális, túl feminista és nem eléggé rasszista. (Habár a Kettős Mérce olvasói jól tudják, hogy mennyire rasszista és sovén valójában.)

Ráadásul beilleszkedik a Fidesz-KDNP és a Jobbik által befolyásolt közvélekedés „szellemébe”, amely szerint minden rossz külföldről és csakis külföldről jön (vö. „civiltörvény”, Soros-mítosz, stb.) – radikalizálva avval, hogy tulajdonképpen a Fidesz-KDNP is „külföldről jön”, amennyiben Putyin és az orosz állam érdekeit „képviseli” nem részletezett és nem bizonyított módon. (A „Putyin/Soros” világkép legőrületesebb alkalmazását a nemzetközi sajtó a macedóniai konfliktus „elemzésében” hajtja végre – az, hogy a tét az albán nemzeti kisebbség egyenjogúsága, teljesen elsikkad; maga a szélsőjobboldali macedón kormány is a Soros-metaforát használja erőszakos akciói igazolására. Ennek a variánsa az „Európa-barát” és „oroszbarát” szavak idiotikus, ám hatásos ismételgetése.)

De ez is csak eszköz. Az eszmék „kultúraföldrajzi” artikulálása fölmenti a Momentum Mozgalmat a valóságos politikai állásfoglalás kínos terhe alól. Orbán akármennyire rokonszenvezik keleti autokratákkal (Putyin, Erdoğan, sőt: Duterte, Alijev, stb.), a jelenkori szabadságellenes, fajüldöző szélsőjobboldal nem „keleti” jelenség – és a hatása jobbra nyomja a nyugat-európai establishment vezetőit is, amint ezt Ausztriában, Hollandiában, sőt: Németországban láthatjuk – , hanem éppenséggel „európai”, hogy a kifulladóban lévő Trump-projektről meg ne feledkezzünk – , de az „orientalizmus” segítségével a MoMo azt mondhatja: a szegény és nem menő Oroszország snassz, az iPhone-nemzedék szemével nézve erre nem mehetünk, hanem – szegény jó Jürgen Habermas egykori, általa már nem emlegetett elképzelésének (Die nachholende Revolution, 1990) folklorizálódott verziója szerint – „utol kell érnünk Brüsszelt”, akármit jelent is ez: alighanem semmit.

Mi más ez, mint a rasszizmust „kulturalizmussal” helyettesítő mérsékelt nackóság fölelevenítése? Már a Kádár-kor végvonaglása idején a klasszikusan nyugatellenes, Révai Józseftől eredő és Király Istvántól gyakorolt későbolsevik nacionalizmus ellen a korszerű marxizmus eszközeivel küzdő antinacionalizmus áttért a nyugatbarát liberális nacionalizmusra. (Szemben a Momentum tudatlan föltételezésével, a hivatalos magyarországi baloldal mindig „nemzeti”, azaz: nacionalista volt – olyannyira, hogy amikor a magyar marxista történészek az 1970-es években kiábrándultak a „létező szocializmusból”, amit számukra Révai József hazánkban máig döntő [1956-ban is érvényesülő!], bár letagadott „nemzeti kommunista” hatása testesített meg tartalmilag, akkor a „szocializmussal” együtt a nekik vele egylényegű függetlenségi-kurucos nacionalizmussal is szakítottak, és fölfedezték a Szekfű Gyula-i habsburgiánus, reakciós „európaiságot”.) Ennek döntő dokumentuma Szűcs Jenő, az elsőrangú magyar történész döntő fontosságú – és szerintem kárhozatos – munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról (1983) (igen: ezerkilencszáznyolcvanhárom!), amely nem a demokratikus ellenzéktől eredő, hanem az egykori establishment belsejéből kifejlődő, „a neolabanc történetírás” (Ránkitól, Hanáktól, stb., de alapjában Szekfűtől származó) orientalizmusának a közvetítésével kialakuló liberális nacionalizmusnak a kútfeje. Ez pedig a magyarországi liberalizmus mai értelmiségi közegében elhatározó jelentőségű – szemben az egykori kommunista, szociáldemokrata és népi baloldal dunai patriotizmusával, kelet-európai tudatosságával és (persze) antikapitalizmusával.

„Kelet” és „Nyugat” dögunalmas, terméketlen és hazug szembeállítása – amely legalább a reformkor óta mérgezi a magyar értelmiséget és az egymást követő, egyaránt kudarcos „reformnemzedékek” lelkét – föltámadt, az eddig legüresebb, leghamisabb formában. Tanúskodhatom, mennyire sikeresen. Az Orbán-propagandaszervek plakátját – „Állítsuk meg Brüsszelt!” – a budapesti metróban sok száz helyen ragasztották át, úgyhogy ehelyett mindenütt az „Állítsuk meg Moszkvát!” föliratok virítanak. Ennél alacsonyabb intellektuális szintre már nem lehet süllyeszteni a magyar politikát.

Természetesen nem Putyin „az oka” Magyarország szörnyű válságának, akármennyire jellemző, hogy a kormánykörök rokonszenveznek és együttműködnek vele. A Momentum megtakarítja mindazt a szellemi erőfeszítést, ami elmaradottságunk megértéséhez lenne szükséges, és – összhangban a magyar reakció általános karakterével – a KÜLFÖLD ÁTKOS BEFOLYÁSA címszó alatt foglalja össze a nemzeti bajokat. „Brüsszel”, „Moszkva”, „a New York-Tel Aviv tengely” itt egyremegy. Sikerült itt a korszerűség és a xenofóbia dialektikus egyesítése. Az orosz szegénység és korlátozottság bírálata mintha azt állítaná, hogy a szegénység, korlátozottság, elmaradottság: program. Pedig evvel azért még Orbánt se lehet vádolni. Ő egyeduralmat, önkényuralmat, szolgaságot ÉS fejlődést akar egyszerre. Még csak azt se lehet mondani, hogy ez képtelenség. Délkelet-Ázsia (Szingapúr, Tajvan, Kína, Dél-Korea, részben Japán) példája mutatja, hogy a kései kapitalizmusban is lehetséges a represszió és a gazdasági fejlődés együttese. Ez csak azokat a naiv balfékeket lepi meg, akik – valaminő ismeretlen okból – azt képzelik, hogy kapitalizmus és demokrácia összefügg. Mintha fasizmus sohase létezett volna. Mintha gyarmatosítás – és a vele egylényegű faji genocídium – sohase lett volna.

A reakció retorikája (vö. Albert O. Hirschman: The Rhetoric of Reaction: Perversion, Futility, Jeopardy, 1991) – minden változtatás csak ront a helyzeten, vagy hiábavaló, vagy veszedelmes – a modernséghez tartozik, és ugyanaz, mint volt mindig, de legalább 1945 óta. A dolog népszerűtlensége miatt a Momentum (meg senki, aki politikai sikerre vágyik) nem mondhatja, hogy vissza akarja állítani az Orbán alkotmányos puccsa (2010) előtti „rendszerváltási”-jogállami-joguralmi állapotot (természetesen megtisztított, kijavított formában), ezért csak a represszív-autoritárius „túlkapások” ellen kelt – a közvéleményben már jól megalapozott – hangulatot. De nem változ(tat)ást proponál, hanem „helyreállítást” (óvatosan) és alkalmazkodást a tetszetős nyugati, „európai” sztenderdhez. Ez a lényege a „se jobb, se bal” szintúgy patinásan reakciós retorikájának. Amikor Fekete-Győr András azt mondja a Neue Zürcher Zeitungnak (ez az interjú diadal a MoMónak: az NZZ a szolid európai nagytőke mérvadó lapja, nem akárkivel beszélget), hogy támogatja „mind a melegházasságot, mind a határvédelmet” (vagyis a menekülteket távol tartó Orbán-kerítést), akkor a komplex status quo keretében helyezi el pártját, de „új”, áramvonalas „hipszter patrióta” keretben; ráadásul kiváltja a közmegvetésnek örvendő KDNP tipikusan ostoba reakcióját („meleglobbi” és hasonlók), amely csak erősíti a pozícióját. Egyben a puha migrációellenességgel vonzza a kénytelenségből a Jobbik mellé állt, de ott azért feszengő, szalonrasszista és/de neoliberális polgári, fiatal választókat.

Félreértés ne essék: én nem várom el a Momentum típusú, alapjában jobboldali pártoktól, hogy megtagadják lényegüket. Csak annyit, hogy kifejezzék ezt a lényeget. Magyarán: hogy ne tévesszék meg báván jóhiszemű közönségüket. Hogy jöjjenek elő a farbával. (Farbe bekennen – színt vallani: ha érteni akarod a magyart, tudjál németül.)

De természetesen nem fognak.

Előnyük éppen ez: a dinamikus semmitmondás. A hivatkozás – ismét csak a korszellemnek megfelelően – a lokálisra: politikájuk majd úgy alakul, hogy megkérdezik (a saját nemzeti konzultációjuk keretében) a helyi fókuszcsoportokat, hogy mit tartanak érdekesnek, célravezetőnek, népszerűnek, helyénvalónak. Az apolitikus politizálás. (Amelyet tévesen tulajdonítanak a régi demokratikus ellenzéknek: ott a meghatározó tendencia nem Havel és Konrád apolitizmusa volt, hanem Szaharov, Orlov, a KOR [a lengyelországi Munkásvédő Bizottság] és a Beszélő emberi jogi és népbarát, szociális, demokratikus és liberális programja.) Jogkiterjesztés vagy privilégium? Pluralizmus vagy autokrácia? Jogállam vagy „fejlesztő” diktatúra? Jogegyenlőség vagy rasszizmus/szexizmus? Ezek még a polgári politikában is valóságos dilemmák – márpedig sokan közülünk már túl vannak a polgári demokratizmuson és liberalizmuson, de olyan burzsoá párttal szemben, mint a Momentum, nyilván nem lépünk föl irreális igényekkel. (Válaszként persze nyilván progresszív közhelyeket nevezne meg a MoMo azért, hogy baloldali olvasókat is megnyerjen magának, bár a legtalpraesettebb válasz a hallgatás volna.)

De tragikusnak tartjuk, hogy egyre többen – s köztük számunkra rokonszenves személyek és csoportok – ezt a tartalmatlan nihilt fogják kiútként fölfogni és támogatni abban a súlyos krízisben, amelybe Orbán Viktor és klikkje döntötte Magyarországot. Nem orvosszer erre a válságra a Momentum, hanem a válság egyik tünete

Sokra fogja vinni – éppen ezért.

Nem tagadható, hogy a Momentumba sok tehetség, tenni akarás és dinamizmus szorult. Magához vonzza ma a reménytelenek reményét. Egészen biztos, hogy ha tisztességes lenne és őszinte, sok szavazatot vesztene. Taktikája kitűnő. Retorikája és stílusa pompásan eltalált. Kis szerencsével eldöntheti a következő országgyűlési választások sorsát.

Sikere lesz.

Sikere van.

Egyáltalán nem kételkedem benne, hogy a Momentum alapítói önzetlenül, lelkesen, áldozatkészen és jó szándékkal álltak össze – többen jövedelmező és „jövős” nyugati állásokat, „munkákat” föladva – azért, hogy segítsenek szegény hazánkon, megelégelve a parlamenti ellenzék tehetetlenségét és nívótlanságát. Nem kétséges, mennyire undorodnak az Orbán-rezsim vidékies, korlátolt brutalitásától és végsőkig dekadens züllöttségétől, felelőtlenségétől és szabadságellenességétől. A Momentum a konvencionális erkölcs szemszögéből nézve – legalábbis egyelőre még – feddhetetlen, s nem lehetetlen, hogy az is marad. Ugyanakkor a modern demokratikus konszenzusnak a legélesebben ellentmond avval, hogy titkolja céljait, rejtegeti alapgondolatait (ha vannak, ami nem biztos) – nem konspiratív, hanem szavazatgyűjtő-népszerűségi megfontolásokból. Az égvilágon mindent meg akar vitatni a nyilvánosság előtt, kivéve saját „értékpreferenciáit”, „célkitűzéseit” (ezek a terminusok elméletileg hibásak, félrevezetők, zavarosak, de legalább közérthetőek a maguk lágy ruganyosságában: ezért teszem őket idézőjelbe). Ezeket a „néptől” kívánják „begyűjteni”, a lokális problémák úgyszintén helyi megközelítéséből óhajtanak kiindulni. Irtózom a „populista” kifejezéstől, amelyet ráhúznak mindenfélére, amire nem illik, pl. Orbánra, aki a „populista” egyenes ellentéte (vö. TGM: „Populizmus és elitizmus”, Élet és Irodalom, 2005. december 25., TGM: Populizmus nincs & Mystery of populism finally unveiled), de ez a szó klasszikus értelmében vett populista stratégia. S mint mindig, a „volonté de tous” harca a „volonté générale”-lal (a „mindenki akaratáé” az „általános akarattal”: Rousseau).

Azonban esetleg a „volonté de tous”-t úgy kell olvasni: „hidden agenda”. S talán az „agenda” nem is rejtett, hanem: nincs. A nálunk „értelmiségnek” és „polgárságnak” eufemizált alkalmazotti középosztály (magántisztviselők, menedzserek, bedolgozó mikrovállalkozók, hivatalnokok, kémek, tanárok, rendőrtisztek, mérnökök, szakértők, ügyvédbojtárok, marketinges és reklámszakemberek, szórakoztatóipari és médiamunkások, egyetemi-kutatóintézeti bürokraták, NGO-bürokraták, stb., stb.) semlegessége az osztálykonfliktusban (enyhe elhajlással az uralkodó osztály és a későkapitalista polgári állam ideáltípusa, az EU felé), a gouvernementalité (Foucault) adott alakzatai iránti elvont vonzalom áldozata. A médiakommunikációs logikában ez mint a „szabad”, „laza” fiatalság jelenik meg, szép, vonzó, jövőorientált: a pesti srácok.

A „Nyugat” a fölvilágosodás óta („vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, ami a Momentum esetében az Emmanuel Macron típusú se hús, se hal, ilyen-olyan-amolyan „centrista-progresszív” kontrapolitikát jelenti) – szemben „Pusztaszerrel” és „Mucsával”, a populus Werbőczyanus parlagiasságával, a „bunkókráciával” (ez XIX. századi terminus, és eredetileg a bunkóval hadonászó kortesekre vonatkozott a csaló álparlamentarizmus dicső szabadelvű korában) – , akárcsak a „fiatalság” és az „újdonság”, a „neológia”, a haladás és a változás (a change you can believe in) szinonimája volt az elmaradott Kelet-Európában, kivéve 1945-1947 Szekfű és Bibó szerint forradalmi epizódját. De ez a jelkép egyre üresebb, amiről nem a MoMo tehet. Az újdonság nem új: egynegyed évezredes.

Igen, az orbáni Magyarország mély válságából van kiút. Kiút a semmibe.

[1] A középosztályi (polgári) fiatalság mozgalmairól eddig főleg csak a jobboldali ellenzéki Magyar Nemzet próbált képet alkotni Árva László és Puzsér Róbert érdekes cikkeiben. A szerzőket – elég jó megfigyeléseik mellett – megtéveszti a magyarországi publicisztika egyik lassan elmérgesedő patológiája: a neoliberális (jobboldali) politika és a fogyasztói hedonizmus, a nagyvárosi életstílusok összekeverése egymással, illetve összekeverése hol a klasszikus (nem neokononzervatív) liberalizmussal, illetve – még képtelenebb módon – a marxista baloldallal. (A sokat használt „neomarxista” terminus értelmetlen: nem létező tényt jelöl. Nincsenek neomarxisták, csak marxisták.) Ezt a problémát már 2004-ben kielégítően tisztáztam a Népszabadságban. Mindhiába. Magyarországon makacsul „baloldal”-nak nevezik az Orbán-rezsimmel szembenálló nem fasiszta eredetű ellenzéket, és ebből megoldhatatlan intellektuális problémák fakadnak. Így lehet „marxistának” vagy –  az alt-right mintájára – „kulturális marxistának” nevezni a piaci kapitalizmus ortodox híveit. Evvel egyszerre (és ennek ellentmondva) „marxistának” és „kommunistának” nevezik az egyenlőség és újraelosztás híveit, akik között vannak posztmarxista szociáldemokraták és baloldali liberálisok, a (nép)jóléti állam állam polgári baloldali hívei, mint pl. ma nálunk Pogátsa Zoltán vagy (bizonytalanabbul) Botka László. (Vö. TGM: „Kinek fizessenek a gazdagok?”, Magyar Narancs, 2017. március 30.) A fogalomzavar miatt a magyarországi közírás képtelen elhelyezni és megérteni akár a legegyszerűbb politikai jelenségeket is, ami minimális követelmény. Újra és újra beleütközünk abba az abszurdumba, hogy a kommunistaellenes ideológia negatív bugyrába akarnak mindenáron gyömöszölni mindent, ami nem tetszik, ha illik oda, ha nem. Ha valaki nem tudja, hogy a „marxista” címke  minimálisan azt jelenti, hogy a vele megjelölt illető antikapitalista és polgárellenes, akkor mit tud? (Pedig itt értelmes emberekről beszélünk.) A „posztmodern marketing” frázis megfelelőbb, de mégse kielégítő, mert homályban hagyja azt, hogy a marketing mit is akar eladni voltaképpen. (A politikai válság előtti európai status quót mint újdonságot.)

[2] Az SZKP XX. kongresszusa (1956 utáni) antikommunizmus valóságáról a magyarországi közvéleménynek a tulajdonképpen már az 1980-as évek elejétől folyó (és a szovjet tömb állampártjainak az új baloldal elleni propagandájára visszahajló) agymosás következtében halvány fogalma se lehet. Előre tudható, hogy hiábavalóan, de fölhívom a figyelmet egy kiváló és rövid összefoglalásra: Franck Gaudichaud: „A Kondorkeselyű árnyéka”, Eszmélet 113 (2017. tavasz), 150-175: csak Latin-Amerikában mintegy ötvenezer emeber meggyilkolásáról, harmincötezer ember „eltűnéséről” és négyszázezer ember bebörtönzéséről beszélünk. (Görögország, Indonézia, Kurdisztán, stb., itt szóba se kerül.)

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/05/07/tgm_pesti_sracok

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Pesti srácok – cikk a Kettősmércéről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Brüsszel vagy Moszkva? Tiltakozás a politikai átverés ellen

Az alulírott civilszervezetek országos tiltakozásra hívják fel a magyar társadalmat a manipulatív és ostoba ellenségkeresés politikájának leleplezése érdekében. A magyar kormány és liberális politikai ellenzéke a magyarországi valóságos társadalmi problémák megoldása helyett egy álságos és közveszélyes harcot erőltetnek ránk. A “Brüsszel vagy Moszkva” értelmetlen választás elé akarnak állítani bennünket.

A kormány Brüsszelre mutogat, miközben maga teremtette meg a demokrácia felszámolását, az új típusú tekintélyelvű rendszert, amely a magyar társadalom harmadát örök szegénységbe sodorja, a munkanélküliséget és a modern történelemben példátlan egyenlőtlenségeket képtelen csökkenteni, az általuk menedzselt rendszer végletesen korrupt és amorális. Miközben a kormány demagóg módon a nyilvánosság előtt az Európai Uniót (jelképesen Brüsszelt) teszi meg a problémák bűnbakjául, a nyilvánosság elől elrejtve mindenben kiszolgálja az Európai Unió intézményeit, a brüsszeli bürokrácia pénzügyi elvárásait, a nemzetközi tőke igényeit, és a nép nyakába ültetett egy oligarchikus burzsoáziát, amelynek eltartását is velünk fizetteti meg.

Ennek ellenére a liberális politikai ellenzék csak a középosztály felső rétegeinek érdekeiről vesz tudomást. Egyfelől, helyesen, vissza akarja állítani a demokratikus szabadságjogokat. Másfelől viszont Moszkvára, mint ellenségre mutogatva eltereli a figyelmet a magyar társadalom valóságos problémáiról.

Önjelölt  “misszionáriusok”, félművelt demagógok az “oroszgyűlölet”, a  ruszofóbia,  a rasszizmus egy sajátos, de régi fegyveréhez nyúlnak, ami eddig nem volt jellemző a hazai liberalizmusra, ahelyett, hogy a kelet-európai és azon belül az oroszországi oligarchikus kapitalizmus ellen küzdenének​.

Nem a Munka Törvénykönyve további antidemokratikus megszorításairól beszélnek, nem a kibírhatatlan szegénységről, nem a szociális egyenlőtlenséget  kifogásolják, hanem Oroszországot teszik meg bűnbaknak. Úgy tesznek, mintha Magyarországot, a NATO-tagállamot bármilyen külső beavatkozás veszélyeztetné, holott Magyarország éppen úgy részt vesz a NATO bűnös hadműveleteiben, mint annak minden tagja. Valójában éppen  az új uralkodó rétegek privilegizált helyzete, elnyomó, kisajátító és elnyomorító politikája a valóságos probléma. De a liberális ellenzék nem erről beszél, hanem az ellenségkeresés eszközeit használja hatalmi ambícióinak kielégítése érdekében. Ezzel  a kormány által kikövezett útra tér, amelyen Magyarország a versengő nagyhatalmak titkosszolgálatainak területévé válhat.

Ennek megfelelően tiltakozunk a hazai politikai elitek manipulatív, a népet becsapó és elnyomó politikája ellen!!!

Budapest, 2017. május 5.

Aláíró szervezetek

A BALpárt

ATTAC Magyarország Egyesület

Baloldali Jövő Fórum

Eszmélet Folyóirat Szerkesztősége

Európai Baloldal

Magyar Antifasiszta Liga (MAL)

Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL)

Magyar Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány

Marx Károly Társaság

Népi Front

Aláíró személyek

 

Krausz Tamás, történész

Szigeti Péter, jogfilozófus

Böröcz József, szociológus

Melegh Attila, szociológus

Artner Annamária, közgazdász

Benyik Mátyás, közgazdász

Farkas Péter, közgazdász

Dr. Szász Gábor, mérnök

Benkő Gyula,külügyi referens

Bedő János,nyugdíjas

Aggod József, nyugdíjas

Aggod Józsefné,nyugdíjas

Anyiszonyan Klára, munkásaktíva

Somi Judit, munkásaktíva

Hirschler Tamás, mérnök

Zollai András, mérnök

Bárdos-Féltoronyi Miklós, közgazdász

Kalmár Szilárd, szociális munkás

Gold J. Márton, társadalompolitikai szakember

Kerényi Gábor, karmester

Márkus Piroska

Fekete György mentálpedagógus történelemtanár

Cseh Miklós, munkás

A fenti kezdeményező szervezeteken és személyeken kívül új csatlakozásokat a benyikmatyas@gmail.com címen várjuk.

Kategória: Nincs kategorizálva | Brüsszel vagy Moszkva? Tiltakozás a politikai átverés ellen bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Elnöki beszámolóvázlat az ATTAC 2017. április 24.-i Közgyűlésére

Az ATTAC logója

2017. április 24.-i ATTAC Közgyűlésre

elnöki beszámoló

(Vázlat)

Főbb események az előző közgyűlés óta (2016. március 7.)

1.) Rendszerváltás- ezt akartuk? – beszélgetéssorozat -BDSZ székházában

a.) 2016. június 18 – Jó állam, rossz állam – Morva Judit, Somi Judit , Nagy András

b.) 2017. január 21.- Hol van a baloldal? – Erőss Gábor (PM), Török Zsolt (MSZP), Vajnai Attila (Európai Bal-MMP 2006), Hortobágyi Anna (A BALpárt), Kiss Viktor, Droppa György (SZAB)

c.) 2017. február 18. – A munka trónfosztása – Somi Judit, Debreceni János, Komjáthi Imre, György Károly, Mezei Zsolt

d.) 2017. március 11. – Nők a nőkről – Róna Judit, Anyiszonyán Klára, Horváth Mihályné, Német Gézáné, Noé Krisztina, Morva Judit, Tóth Andrásné

e.) 2017. március 18. – A NATO -mi ellen? – Debreceni János, Csapody Tamás, Szenes Zoltán

2.) Nemzetközi konferenciák

a.) A Polisario Front rendkívüli kogresszusa – Dakhla, 2016. július 8-9.

b.) United for Equality – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2016. október 26-30.

c.) Világkonferencia a háborúk, a kizsákmányolás és a prekárius munka ellen – Mumbai 2016. november 16.-21.

d.) United for Equality szeminárium Budapesten 2017. február 8-13.

e.) Három évvel Majdan után – konferencia Ukrajnáról – Varsó 2017. április 20.

3.) Baloldali Sziget Fesztivál 2016 – Horány

a.) EBP kelet-európai munkacsoport megbeszélései – 2016 szeptember 2.

b.) MEASZ/FIR vezetőségi ülése – 2016. szeptember 2.-3.

c.) SZAB programok: Kistérségek, FNA, szakszervezetek, rendszerváltás, globalizáció, víziók, menekültkérdés, Ukrajna, feminizmus, stb.

4.) Tüntetések

a.) Indiai Nagykövetség előtt – a Suzuki/Maruti szakszervezeti aktivisták szabadon bocsátása érdekében

2017. február 27. és április 4.

b.) Fóti Gyermekváros megmentése – 2017. április 8.

c.) Ukrajna Budapesti Nagykövetsége előtt – szolidaritás az ogyesszai mészárlás áldozatainak hozzátartozóival, antifasiszta tüntetés

5.) Elméleti munkák és cikkek

a.) Social Watch jelentések – 2016. május- a növekedés és a fenntarthatóság ellentmondásai – Fenntarthatósági Célok nemzeti keretei, 2017. április – Hogyan teljesülnek a célkitűzések?

b.) Magyarország korlátozza a bevándorlást (angolul) – cikk 2016. május 21.

c.) A FIDESZ szélsőjobbra tolódása (angolul) – cikk a Kurswechselnek – 2016. október 17.

d.) Beszéd a Polisario Front kongresszusán (angolul) – 2016. július 13. és beszámoló aug. 12.

e.) A magyar baloldal helyzete (angolul) -társszerző Vajnai A. – 2017. január 21.

f.) Álnéven kéthavonta cikkek a Hope not Hate angol antirasszista folyóirat számára

6.) A Főváros Főügyészség törvényességi felülvizsgálatának eredménye

A Fővárosi Főügyészség Közigazgatási Jogi Főosztálya által indított eljárás eredményéről 2016. szeptember 14-én kelt, TC.8302/2015/2-I. számú levelükben arról tájékoztatnak, hogy törvénysértéseket állapították meg, nevezetesen:

1.) Az Egyesület a számviteli törvény szerinti letétbe-helyezési kötelezettségét a 2012., 2013., 2014. és 2015 évek vonatkozásában elmulasztotta;

2.) Az Egyesület a 2012., 2013., 2014. és 2015 évi – számviteli törvény szerinti – beszámolókat az internetes honlapján nem tette közzé.

A kifogásolt hiányosságokat 2016. október 15-én pótoltuk.

7.) Együttműködési megállapodás az FNA Egyesülettel, 2017. február 24.

Jövőbeni tervezett események

1.) Rendszerváltás – ezt akartuk? Sorozat

a.) április 29. Civilek Háza – munkás önigazgatás a múltban, gyakorlat és tapasztalatok, lehetőségei a jövőbenKrausz Tamás, Artner Annamáris – Debreceni János

b.) május vége vagy június eleje Civilek Háza – az Európai Unió és Magyarorszàg – előadók egyeztetés alatt

2.) Európai Bal Nyári Egyetem Budapest 2017. július 19-23.

3.) Nemzetközi ATTAC Nyári Egyetem – Toulouse (Franciaország) – 2017. augusztus 23-27.

4.) Baloldali Sziget Fesztivál, Horány 2017. augusztus 25-27.

5.) United for Equality az ATTAC-kal partnerségben az Erasmus plus keretében – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2017. október 24-29.

Budapest, 2017. április 23.

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | Elnöki beszámolóvázlat az ATTAC 2017. április 24.-i Közgyűlésére bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A gyűlölet – cikk a HVG-ből

Lélegezzünk föl: erkölcsi és pszichológiai értelemben a gyűlölt Orbán-rezsimnek vége. Vélemény.

 Az ATTAC Magyarország alelnöke

2017 áprilisában Magyarországon is fény derült valamire, amit a legfényesebb elmék Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a tizenkilencedik század elején értettek meg, s amikor ennek itt is eljött az ideje, Ausztria-Magyarországon meg a huszadik század elején. Arra ugyanis, hogy függetlenül az uralkodó kormányrendszertől, a polgári társadalom kultúrája egyenlőségi kultúra, és evvel az elsöprő kulturális ténnyel nem ajánlatos politikailag szembeszegülni.

Az, amit Tocqueville nyomán „demokratikus kultúrának” szokás nevezni (figyelem: NEM demokratikus politikai rendszernek, hanem társadalmi beállítottságok, magatartások együttesének), egyszerűen nem viseli el, hogy valaki azt mondja a társadalomnak: „én különb vagyok nálatok, fogjátok be a szátokat, kövessetek és engedelmeskedjetek”. Már Machiavelli megállapította egy híres passzusában, hogy köztársaságot csak úgy lehet létesíteni, ha a nemességet megszüntetik (ő úgy írta: ha a nemességet kiirtják). Lehetnek gazdasági, szociális, politikai, kulturális, regionális egyenlőtlenségek: de a modern, világi, „demokratikus”, egyenlőségpárti  szemléletű társadalom soha nem fogja megszentelt természeti ténynek tekinteni őket.

A modern polgári társadalom a plebs társadalma, azé, amelyet konzervatív korok „aljanépnek”, „csőcseléknek” tekintenek: az 1960-as évek óta a burzsoázia is farmert hord, filmet néz és popzenét hallgat, az uralkodó osztály és az intellektuális elit kettévált. (Az utóbbi professzionista lett: értelmiséginek lenni egy ideje már – többnyire és sajnos – „szakma”.) Mindenki polgár. A nagypolgár is kispolgár. Magyarország is középosztályi társadalom, ha szegényebb is, mint burgenlandi és bajorországi eszményképei.

Orbán Viktor rendszere annyit megértett ebből, hogy próbálta valamelyest kiszolgálni a tömegszenvedélyeket (látványsport, kommersz-gagyi álkultúra, turizmus, rasszizmus, autó, mobil), és nem szegült ellene a fogyasztói hedonizmusnak (s ha mégis – netadó, vasárnapi boltbezárás – , hamar visszavonult), tudomásul vette, hogy a szabad szex, a vallástalanság, az anyagiasság megfordíthatatlan trend. Az eredmény az lett, hogy az állami „kultúra” (a politikai szónoklattól az állami rádióig, televízióig és a lebutított, durva médiapropagandáig) ugyan rendkívül közönséges, de ebben sok a megvetés: „ezt nektek” – ez a tónus. A megvetés és az arrogancia egyre fölismerhetőbb.

Az állami vagyon törvényesített átjátszása a vezető körök ellenőrizhetetlen magánkörletébe is azért vált ki fölháborodást, mert pimasz nyíltsággal zajlik, ebből is süt a megvetés: nektek, aljanép, ehhöz nincs közötök. Beköltözünk a főúri kastélyokba, a királyi Várba, mi vagyunk a gazdák.

Ámde ha valaki azt érzékelteti, hogy „mi vagyunk az urak”, akkor evvel azt is sugallja, hogy „ti vagytok a szolgák” – márpedig az ilyesmit a modern, polgári, világi, „demokratikus” érzület („szociális-morális kozmosz”) nem bírja elviselni.

Nincs már nemesség: senki – tetszik érteni: SENKI – nem hisz benne, hogy a nagyobb hatalmú, nagyobb vagyonú, magasabb rangú, magasabb műveltségű személyek és csoportok egyben kiválóbbak. Azok az idők már elmúltak. Még a sztárkultusz is „demokratikus”: a sztárt elvégre a közvélemény „választja” és taszítja le a trónjáról, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy a döntő tényező itt a plebs szeszélye. A sztárban a „mi” preferenciánk, a „mi” ízlésünk a vonzó, illetve épp az az ijesztően demokratikus hajlamunk, hogy a nagy hírnévre kiválasztott, esetleges senkin röhögjünk. A sztárt csodálják és megvetik. Ha a sztár azt képzeli, hogy ő kultúrhérosz, akkor kinevetik.

Orbán Viktor rendszere nem értette meg (pedig kezdetben kapiskálta), hogy a diktatúra ízléskérdés. Azt még látta, hogy a liberálisok többek között azért váltak annyira népszerűtlenné, mert azt a benyomást keltették, hogy „kioktatják” a közönséget. Márpedig a tocqueville-i és nietzschei „demokratikus” tömegkultúrában a tanulatlan tömeg tudja jobban, illetve a tanulatlan tömeg dönti el, hogy mire nevelhetik, mire nem – azaz hogy milyen kulturális preferenciákat fogad el, és milyen formában. A modern polgári társadalom „népe” nem föltétlenül híve a szabadságnak, de nem fogad el diktátumot, amely mindössze arra hivatkozik, hogy a diktátor „jobban tudja”.

A modern polgári társadalomban uralkodó relativista szkepszis, amelyben egyetlen erkölcsi kritérium van – AZ EGYÉNI BOLDOGSÁG, ez pedig mindenki esetében más és más – nem engedi meg, hogy túl sok mindent írjanak elő „fölülről”, mert a társadalom nem hiszi, hogy ehhöz bárkinek lenne joga „ott fönn”. Mert hiszen „ott fönn” is csak ugyanazok a nemtudomka, önző marhák találhatók, mint idelenn: milyen jogon szólnak bele ezek a véletlenül fölkapaszkodott senkik – akik semmivel se jobbak „nálunk” – a mások dolgába, pláne ha szemlátomást nem is konyítanak hozzá?

És amikor a hatalom képviselői egyre több örömöt vesznek el az emberektől, illetve a torkukon akarják lenyomni azt, amit a közönséges, ostoba, durva tömeg élvezeteinek hisznek (stadionépítés, olimpia), s amikor egyre gőgösebben beszélnek a néppel – mindenekelőtt a modern polgári társadalomban döntő szemléleti befolyással bíró (trend- és divatteremtő) fiatal középosztállyal, diáksággal – , akkor kialakul a gúny és a harag halálos méregkoktélja, amellyel szemben a rezsim nem tarthatja fönn magát.

A korszerű fajgyűlölet még elmegy (lásd a Jobbik korábbi sikereit az egyetemi ifjúság körében a párt radikálisan szélsőjobboldali korszakában), de az ósdi Nyugat-ellenes sovinizmus, a rég lejárt nőgyűlölet és homofóbia, a sujtásos-paszományos (ordítóan őszintétlen és hamis) magyarkodás már nem. Kisebb enklávékban megvannak még ennek a gyökerei, sőt: valamilyen folklorizálódott alakban még él a hagyományos magyar nacionalizmus hologramja (pl. Trianon, amelynek a fájdalma olyan regionális valóságokkal kapcsolatos, amelyekről a magyarországi nagy- és kisvárosi fiatalság sose hallott és nem is akar hallani).

Az a vezetőség, amely egyszerre divatjamúlt, tahó, ÉS UGYANAKKOR arisztokratikus allűrökkel parancsolgat és páváskodik, meg egyre ügyefogyottabban próbálja kitalálni, hogy a plebs mit szeretne hallani – s ezek mindig rágalmak, uszítások, összeesküvés-elméletek, primitív hazugságok, amelyek sértik a hülyének nézett nép büszkeségét – , nem érti az idők szavát.

Az idők szavával szemben nekem is súlyos kifogásaim vannak, de én csak magánember vagyok, és nincs hatalmam; ráadásul nem vagyok semmilyen hatalom híve. Különösen nem a kevesek által gyakorolt parancsuralomé.

Amikor a hatalom elveszti a politikai ízlését, furfangját és humorérzékét – bilincsbe verik és elítélik Gulyás Mártont (veled vagyunk, Marci!), mert eldobott egy festékespatront vagy mit egy ÉPÜLET felé, I ask you – , akkor minden valószínűség szerint lőttek neki.

Figyelemre méltó a magyarországi (nemcsak budapesti!) tüntetések spontán retorikája. Ez a magaskultúrától végképp megszabadult fiatalság nyelve, amelyben nincs gondolat, nincs fogalom, nincs eszme, nincs grammatika, csak a demokratikus érzület: nincsenek kiválók, nem áll fölöttünk senki. F***szopó, g***, bajszos sz** – egyébként lélektanilag nagyon kérdéses, szexgyűlölő, talán kissé homofób frázisok a kocsma, a börtön, a gólyatábor szókincséből – : ez a magukat kiválónak tekintő vezetők szimbolikus lealacsonyítása, az egyenlőség létrehozása verbális erőszakkal.

A hatalmasok népmegvetésére a nép megvetéssel válaszol.

1968 lázadása után simán újraválasztották de Gaulle tábornokot. Az Orbán-klikknek is hasznos lehet még a demokratikus érzület, amelynek keretében minden vezetőt megvetnek, az ellenzéki vezetőket is, bár fölbukkanhatnak még sztárok (ám a sztár nem vezér). A parlamentarizmust is lenézi mindenki – a budapesti változatot mindenesetre joggal.

Ami a romániai, szerbiai és immár magyarországi (sok tekintetben persze nagyon problematikus) tüntetésekben közös, az a hatalomellenesség és a nivellálás (cutting down to size), a fönsőbbség és a gőg gyűlölete. A fönsőbbséget és a gőgöt a modern polgári társadalom nem bírja elviselni: tanú rá Tocqueville, Bakunyin, Nietzsche, Dosztojevszkij, Flaubert, Weber, akik a régi nemesi büszkeséget és a kiválóság modern gyűlöletét IS elvetették, de értették a világias modernséget, amelyből a monarchiára és a teokráciára akárcsak halványan emlékeztető politikai stílusok és gyakorlatok gyűlöletet – és röhögést – váltanak ki.

Ennek a modern érzületnek az a föltevése, hogy valójában a kiválók se különbek. S amikor kiderül, hogy a kiválók még csak nem is kiválók, hanem az átlagnál jóval hitványabbak, ráadásul tudatlanok és értetlenek, akkor létrejön a hatalmasok lealacsonyításán átélt pogány öröm, a „ti se vagytok különbek”, a „mindenki egyforma”, a „mindenkinek legyen meg a maga élvezete és kielégülése” egalitárius fesztiválja, a philadelphia, az egyenlők testvéri szeretete. Az a sok csók és ölelés az Oktogonon.

A végjáték hosszúságára való tekintet nélkül, sőt: belátva, hogy ebből még sok zűr lehet; elismerve, hogy az individualisztikus, fogyasztói hedonizmus és analfabetizmus demokráciája nem az ideálom – azért lélegezzünk föl: erkölcsi és pszichológiai értelemben a gyűlölt Orbán-rezsimnek vége.

Vége, vége, vége.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170414_TGM_gyulolet_tuntetesek_elegedetlenseg_Orban_rendszer

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A gyűlölet – cikk a HVG-ből bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Áder János nem számít -HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeA budapesti kormány a tűzzel játszik, pedig korábban volt esze visszavonulni.

Áder János államelnök – így kell címezni, hiszen a köztársaság megszűnt, még a nevét is törölték az Alaptörvény nevezetű papirosból – Magyarország pillanatnyi jobboldali-szélsőjobboldali kormányzatának az egyik tagja. Nem önálló tényező, apróságokat leszámítva. Csak azért lehetett várni az uralkodó jobboldaltól valamit, Áder nevéhez jelképesen kapcsolva, mert elképzelhető volt, hogy a jelentős méretű nemzeti és nemzetközi tiltakozás hatására ez a vezetőség gesztust tesz. Például visszaküldeti Áderral a CEU-törvényt megfontolásra az Országgyűlésnek. Bár Áder nem önálló tényező, azért különleges státusú, valamennyire befolyásos részese a kormányzó garnitúrának, és éppenséggel föl is lázadhatott volna – bár ez soha nem volt valószínű. Minden bizonnyal maga is alapvetően egyetért vele: az idegenszívű és idegen szellemű „elemeket” ki kell ebrudalni a haza földjéről, vagy legalábbis háttérbe kell őket szorítani, el kell hallgattatni, meg kell félelmlíteni.

Tehát végső soron Áder János nem számít.

Politikailag.

De mint mindenki más, morálisan természetesen számít. Minden ember jogalany, de minden ember egyben erkölcsi lény, felelősséggel és szabadsággal. Áder Jánosnak nem kötelessége a tanszabadságért, kutatási szabadságért, szólásszabadságért, gondolatszabadságért – némileg tétova – küzdelmet folytató honfitársaival egyetértenie (bár ilyesmikre többször fölesküdött, de a hivatalos esküdözésekről és fogadkozásokról mindenki tudja, hogy sajnos fabatkát sem érnek). Az viszont kötelessége, hogy ezeknek a honfitársainak hangot és esélyt adjon. Ha ilyen mély a nézeteltérés az országban, akkor – személyes hajlandóságaitól függetlenül – lehetővé kellett volna tennie, hogy az országházi többséggel ebben a kérdésben egyet nem értők véleményét vizsgálja meg az Alkotmánybíróság (vajon nincs-e igazuk benne, hogy a CEU-törvény alkotmányellenes és nemzetközi, Magyarországon is becikkelyezett szerződésekbe és egyezségokmányokba ütközik, azon túl, hogy ellentétben áll korábbi, hatályos magyarországi törvényekkel), vagy legalább még egyszer hányja-vesse meg az Országgyűlés – és az így keletkezett ráérő időben a kormánynak is alkalma nyílnék (nyílott volna) rá, hogy végre megbeszélje a dolgot az érintettekkel, ha ezt már elmulasztotta korábban. Ezek nagyon szerény igények. Akkor is, ha teljesítésükkel nem értett volna egyet a Fidesz-KDNP többi vezetője, ennyit Áder János megtehetett volna – (számomra visszataszítóan szabadságellenes, egyébként elég szokványos) meggyőződésének hiánytalan fönntartásával.

Emiatt föltehetőleg megromlott volna a viszonya a környezetével, de ezt milliószámra vállaltuk – akik nem vagyunk hősök – egyszerű morális és intellektuális megfontolásokból.

Szegény Áder Jánost most alaposan meggyűlöli a magyar ifjúság meg az összlakosság jó fele, pedig ő semmi más, csak szánalomra méltó konformista. Ahogy írom ezt a cikket, látom-hallom az interneten a rokonszenves tüntető fiatalokat, akik egyelőre elég nyugodtan skandálnak egyre meredekebb dolgokat a Sándor-palota előtt, de megjósolható, hogy dühbe fognak gurulni előbb vagy utóbb.

De nem Áder János számít, hiába testesít meg hétfő óta – vétkesen vagy vétlenül, most már mindegy – mindenféle utálatosságokat a tekintélyuralmi féldiktatúra hétköznapjaiból: a szolgalelkűséget, az árulást, a kicsinyességet, a szabad szellem (és a szabad szellemű – fiatal és nem annyira fiatal – értelmiség) iránti tipikusan irigy, alantas utálatot; és mindenekelőtt az elvetemülten rossz ízlést.

A magyarországi, Duna-medencei magyar, európai és nemzetközi kultúra meg tudomány helyett ez a rezsim a hollywoodi parókakészítő, az apródfrizurás lakberendező művészetét és a délibábos, posztfaktuális áltörténetírást részesíti előnyben. Nem azt értem ezen, hogy jelentős tudósoknak és ihletett művészeknek sokkal nagyobb esélyük lenne rá, mint másoknak, hogy közügyekben igazuk legyen – túl sok nagy ember pokoli tévedéseiről és bűneiről tudunk, hogysem ezt elhihessük. A cél az, hogy művelhessék művészetüket és tudományukat: a demokráciában azonban mindenkinek van szava – viszonylag tájékozatlan és nem túl ésszerűen gondolkodó polgártársainknak épp úgy, mint a lángelméknek.

Nekem történetesen kétségeim vannak az angol nyelvű egyetemeken uralkodó, mainstream liberális társadalomfilozófia és politikaelmélet nagyszerűségét illetően, továbbá szíves-örömest elismerem, hogy a jogvédő vagy környezetvédő NGO-k követnek el hibákat – egyáltalán azok, akiket most a társadalomnak meg kell védenie a magyarországi kormányzat önkényétől, nem tökéletesek. Néha a konzervatív bírálat is joggal mutat rá előítéletességre, kritikátlanságra, szűklátókörűségre, vakfoltokra ezekben a körökben – amelyek nem egységesek, és amelyek között (helyénvalóan) sok a vita.

De a magyarországi állam jelenlegi vezetői (és publicisztikai támogatóik) nem szociológiai, közgazdasági, történettudományi, társaslélektani, bölcseleti bírálatot gyakorolnak – s ha szórványosan mégis, akkor döbbenetes tudatlanságuk derül ki – , hanem a közhatalom erejével akarnak megszüntetni vagy gyöngíteni vagy legalább megrágalmazni, lejáratni irányzatokat, nézeteket, elméleti és tudományos jelenségeket, oktatási és kutatási gyakorlatokat, erkölcsi és politikai vélekedéseket.

Ehhöz azonban nincs joguk.

Még a fideszes reformokkal meggyöngített alkotmányosság szerint is vannak az államhatalomtól független szférái a társadalmi létnek – ezekben a szférákban, igaz, általában nem szabad, tehát nem lehet  legitim és legális kényszert gyakorolni állampolgárokkal szemben – , autonómiájukért kezeskedik a jogrend. Ezek a szférák – nagyjából a „civil társadalom” és az egyéni vagy magánélet – persze konfliktusba kerülhetnek az államhatalommal, a kölcsönös beavatkozási lehetőségek azonban korlátozottak. Az alkotmányosság és különféle intézményei mintegy döntőbírókként szolgálnak a közhatalom, illetve az önállósággal és jogokkal fölszerelkezett, ám joghatóság nélküli honpolgárok viszályában.

Ilyesfajta alkotmányos közvetítőként, „döntőbíróként” szolgál az ombudsman (a nép ügyvédje, akit Magyarországon sajnos megfosztottak legfontosabb hatásköreitől, akárcsak az Alkotmánybíróságot) és – alkotmányos vétójoga révén – az államelnök.

Lépten-nyomon kiderül, hogy a magyarországi közintézmények egyáltalán nem töltik be föladatukat, s emiatt még az is kérdéses, hogy egyáltalán „rendezett állapotok” vannak-e még hazánkban, miután a modern jogállamiság – amelynek keretében nem lehetséges merőben személyi hatalom, és nem lehetséges önkény – hosszas tántorgás után az utóbbi évtizedben megbukott: elpusztították.

Előadódhatik olyan helyzet, amelyben – amint a hétfőről keddre virradó éjszaka is láttuk egy transzparensen a Lánchídnál – csak ONE SOLUTION, REVOLUTION (ez a vietnami háború, majd a dél-afrikai apartheid-rezsim elleni tüntetések jelszava volt), vagyis az alkotmány- és törvénytisztelő publikum úgy érezheti, hogy az állam nem képviseli többé a jogot, a társadalmi szerződés megszűnt, a jogot a népnek kell érvényesítenie a törvénytelen állammal szemben. A budapesti kormány a tűzzel játszik, pedig korábban volt annyi esze, hogy visszavonuljon kicsit a kudarcai láttán (netadó, vasárnapi boltbezárás, kvótanépszavazás, olimpiai népszavazási kezdeményezés), vagy akár megpróbáljon kedvezni elégedetlen társadalmi csoportoknak (devizaadósok ügye, rezsicsökkentés, stb.).

A diáksággal, a diplomás középosztályi fiatalsággal, az egész értelmiséggel szembeszállni – miközben a teljes nemzetközi közvélemény rokonszenve az ellenfeleivel van, még azok körében is, akik rendszerint gyanakszanak a „liberálisokra” vagy éppen Soros György alapítványaira – , megbélyegezni az állam helyett is nagyszerű munkát végző NGO-kat (az ún. „civil szervezeteket”), a mindenütt idegen ügynököket sejdítő, nem létező összeesküvésekről deliráló kormánypropagandával helyettesíteni a normális, józan párbeszédet: ezt már nem tűri a magyarországi közvélemény (és jegyezzük meg: már az utódállami-kisebbségi magyar közvélemény se).

A mostani tüntetők nem a deresedő 1989-es nemzedék tagjai, mint az eddigi tiltakozók többnyire, hanem a mindeddig politikailag inkább passzív – csöndben undorodó – fiatalok. S ha a fiatalok végre elveszítik a türelmüket, akkor az uralgó jobboldal-szélsőjobboldal világnézeti és politikai hegemóniájának vége szakadhat. Amikor az elmúlt éjjel a tüntető diákok azt kiáltozták, hogy „Magyarok vagyunk!”, ezen azt értették, hogy nem idegen ügynökök vagyunk, nem zsidóbérencek vagyunk, hanem mi vagyunk a magyarok– azaz a hű, alkotmánytisztelő honpolgárok – , nem pedig ti, Orbán és Áder, akikről egyre hangosabban mondják minden forradalmi pillanatra jellemzően: ti vagytok a hazaárulók, mi képviseljük a jogot. Ezen mindenfajta állami sovinizmus kicsorbul. A sztálinisták is idegen ügynöknek neveztek (és részben talán hittek) mindenfajta ellenzéket, már a Bourbonok hívei is titkos társaságokat, szabadkőműveseket, illuminátusokat „sejtettek” minden „fölforgató” mozgalom mögött (és persze „zsidókat”: ez minden európai diktatúra és autokrácia közös vonása, a sztálinistáé is). Ebből a patinás ökörségből nem kér többé – úgy látszik – a mai magyar nemzedék, honfitársaink szeméről lehull a hályog.

A politikai helyzet egyre nyitottabb – és persze mindez nagyon rosszul is végződhetik. A sajtó túlbecsüli az Orbán-rezsim szinte egyöntetű külföldi népszerűtlenségének a fontosságát (a nemzetközi sajtóban Orbán immár mindennek a jelképe, ami gonosz, ami azért enyhe túlzás): a döntés, mint mindig, az egyébként majdnem teljesen eszköztelen magyar nép kezében van.

Én igazán nem óhajtom a csődöt mondott „színes forradalmak” zűrzavarát – minden fölfordulásból lehet újabb parancsuralom vagy tartós válság – , de Magyarország eddigi csöndje megtört. Ha a parlamenti út a méltánytalan választási rendszer és a tehetetlen ellenzéki pártok miatt nem járható, akkor a demokratikus magyar ifjúság megtalálja a hagyományos terepét: a pesti utcát.

Ez se könnyű módszer – de ezen a tavaszon mintha ismét belélegezhetnénk a szabadság levegőjét; a jogos erkölcsi fölháborodás fölényének mámorító érzése járja át a magyarországi társadalmat (nemcsak Budapesten!); a rezsim pusztító ereje (még ha csak pillanatra is) meggyöngült. 2017 áprilisában Orbán Viktor és Áder János nem számít.

A többit meglátjuk.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170411_Ader_Janos_nem_szamit

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Áder János nem számít -HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Three years after Maidan – Evaluation of the Ukrainian situation until now by M. Benyik

This paper is to be presented on 20th April 2017 in Warsaw at the conference on Ukraine by Matyas Benyik*

Dear Friends and Comrades,

It is a great honour to be here with you and present my paper, which will cover four points, namely:

1.) Development of the Ukrainian economic and foreign policy since 1991;

2.) The crises in Ukraine as geopolitical conflicts;

3.) „Frozen conflicts” in the post-Soviet space and their consequences;

4.) Is there a viable international, peaceful settlement process for Ukraine?

After the Soviet Union collapsed, a huge transformation occurred because of the critical role and geopolitical importance of Ukraine for both Russia and the European Union (EU). The former considers it strategically important not only as a littoral state at the Black Sea that borders on several EU member states but also a transit country for Russian gas. In turn, the EU occupies a cautious stance towards both Ukraine and Russia weighting positive and negative developments that its decisions may cause.

It is important to point out that in December of 1991, when Ukraine held a referendum about its independence, the former President of the USSR, Mikhail Gorbachev, mentioned that he could not imagine the USSR without Ukraine. The results of the referendum in favor of independence finally caused the disintegration of USSR. The same scenario (with some different form) can be developed today, if Ukraine manages to be free from Russian influence, it would mean the beginning of Russia losing its geopolitical influence over post-Soviet space.

After the collapse of the USSR, Russia was trying to preserve its geopolitical influence as much as possible on the post-Soviet space. Russia still considers the zone as part of its strategic interests. Due to this, by ignoring the main principles of International law, Moscow was involved in a series of conflicts on the territory of Georgia, Moldova and Ukraine.

The crisis in Ukraine can be described decisively as a geopolitical conflict between EU and Russia. The conflict can not be defined as either a Russian-US or a NATO-Russia conflict, as well as it is not a kind of continuation of the Russo-Georgian War. The emphasis is actually placed on the Association Agreement between Ukraine and the EU (which is actually only the equivalent of a political association without membership), consequently Ukraine does not gravitate toward either the Eurasian Economic Union or the Customs Union with Russia.

The so-called „frozen conflicts” are among the toughest challenges to Black Sea regional security, as well as to the national interests of several post-Soviet states. The conflicts are characterized by a previously not experienced massive military intervention and Russia is held responsible for the birth of the „frozen conflicts”. They include the Nagorno-Karabakh conflict between Armenia and Azerbaijan, the conflicts of Abkhazia and South Ossetia in Georgia and the Transnistrian conflict in Moldova. There are differences between the first and the second generation of „frozen conflicts”. During the military operations the annexation was combined with separatism, which became not an ethnic, but rather a political separatism. The conflicts vary in scope, history and management options, but are structurally similar. Contributing factors, such as weakness of states, economic depression and external support are in place in each of the conflicts. Moreover, they create similar threats for the national security of Azerbaijan, Georgia and Moldova.

Artificially „frozen”, or de-escalated, none of the conflicts have been fully resolved. Along with traditional geopolitical challenges, they are also sources of transnational threats.

Common wisdom holds that regional integration is one of the best possible responses to this sort of problem under given circumstances. But, despite numerous attempts to put „frozen conflicts” into the framework of different integration projects, they are still far from being resolved. Arguably, they are even further from resolution than ever before.

The development of Ukrainian policy can be characterized by the fact that Ukraine irreversibly shifted from Russia`s periphery to the EU periphery. In the nineties, Ukraine followed a so called negation policy, in which it determined what it does not want to be and what it wants to become. Ukraine did not want to be a part of the Soviet Union, it either did not want to have nuclear weapons within the country’s borders or did not want to belong to any political bloc. However, in the mid nineties, the multivectioral politics came to the fore in the Ukrainian political terminology, which was followed in 2004 by an unsuccessful opening to the West. This was the first Maidan.

The most important elements of today’s pro-Western approach of Ukraine are as follows:

  • the conclusion of the Association Agreement with the EU;

  • secession from the Commonwealth of Indepement States (CIS);

  • the security policy reversal;

  • the change of direction in foreign economic policy resulting in purchasing gas not exclusively from Russia. In fact, a higher proportion of the gas needed for Ukraine`s population is purchased now from the EU.

In terms of foreign policy priorities, Ukraine’s society is divided into two different camps with one of them following a European direction and the other one inclined to closer relations with Russia. The Ukrainian public opinion has changed greatly in recent decades. While in 2011 30-40% of the Ukrainian people would have approached the EU, in 2016 already 51% was pro-EU. This is what makes Ukraine’s stability fragile, and because of its geopolitical position, both the EU and Russia pay great attention to maintaining a high profile in any event that might radically transform the country’s orientation. In terms of destabilizing the inner situation, the media is the most influential actor in influencing public opinion or helping the government to stay in power. In this regard, Russia used the media in the Crimea to bring its inhabitants’ opinion to its side. In fact, the Ukrainian crisis started with the annexation of the Crimea and later moved to the cities of Donetsk and Luhansk in the Donbas region.

Looking at the present crisis from a geopolitical perspective, one of the important features of Ukraine is that it is still regarded as the key to stable and secure oil and gas supplies from Russia to the EU. Nowadays, Russia suffers from the economic sanctions imposed by the EU, the US and other countries as well and it is gradually losing undisputed control over the whole Ukraine; therefore, it tries to diversify the routes of supplying energy resources via Ukraine to Europe. Taking into account that Ukraine enjoys a strategic location on the European continent, the question is: how will Russia export energy resources and which country can replace Ukraine as the transit one.

The Geopolitical Importance of Ukraine for Russia

After the collapse of the Soviet Union, Ukraine became one of the main areas of competition among Russia, the United States and the European countries, especially Germany. Russia considered Ukraine as its backyard for a long time, because it transports gas and oil via Ukraine to Western countries. Due to this fact, Ukraine’s loyalty was crucial for the Russian economy to boost without interruptions.

The proximity of Ukraine naturally provides for lower oil and gas prices in comparison to other European countries. Nowadays, apart from being under political and economic pressure, Ukraine is suffering from Russian aggression as a result of which large parts of the Donetsk and Luhansk regions are occupied.

The Geopolitical Importance of Ukraine for the EU

The importance of Ukraine’s location for both Russia and the West in terms of geopolitical calculations is already mentioned. Cultural differences between Ukraine’s two parts create a civilizational divide as well. Pro-European and pro-Russian moods in the West and East accordingly were actively discussed after the Orange Revolution of 2004. Western Ukraine is characterized by deeper cultural, linguistic, economic ties with the East European members of the EU; in turn, the Donetsk and Luhansk regions and the Crimea always maintained closer ties with Russia. About half of the Ukrainians mistakenly believe that membership in the EU will bring them social prosperity, economic development and political stability. On the other hand, from the EU perspective, Ukraine serves as a buffer between the European countries and Russia.

It is also an important fact that according to the Association Agreement Ukraine began to build its economic relations and carried foreign trade more and more on the existing methodologies and standards modeled in the EU. This way a certain degree of economic integration is smuggled into the association.

Recent events in Ukraine have shown to the international community that about half of the Ukrainians expressed their readiness to protect the independence of the country and European identity despite the enormous losses. Since the spring of 2014 Ukraine has lost nearly 7% of its territory, 15% of the population, the death toll is estimated to be between 10 and 25 thousand. The war situation forced many Ukrainian families and citizens to move to other areas of Ukraine. In the wake of the internal migration more than 1,255,700 people was ousted from their homes. In addition, many people have moved to Russia, while only few migrated to Poland. However, it is strange that a mass migration to Western Europe is not observed.

At the same time, one of the main problems is that the separatist forces are supported by Russia in Crimea and Eastern provinces of Ukraine. Taking the strategic location of Ukraine into account, it is the key country between Russia and the EU. Besides that, it holds a significant position due to its entrance into the Black Sea and border with several EU member states; it is still the major transit country for Russian gas. Moreover, Russia still believes that Ukraine is its backyard, thus without it, Russia is not able to stay influential in the eyes of the international community. Also, Ukraine was important to Russia in terms of security calculations with its military and Black Sea Navy, based in the Crimean port of Sevastopol under a mutual agreement between the two states. At the same time, Russia is looking forward to increasing the size of its Navy on the Black Sea, which is perceived as a piece of its national security system and a factor of regional predominance in conflict with NATO. Russia also wants to prevent agreements that open the door to the EU. For the Europeans, the real meaning of the invitation does not mean joining the organization but making a decisive and critical civilizational choice.

The Geopolitical Importance of Ukraine for the United States

The importance of Ukraine`s geopolitics for the United States lies in the fact that many countries have an interest in Ukraine, but none more so than Russia does. However, despite the opinion prevalent in Kyiv, definitive geopolitical change in Ukraine is still under doubt. The United States recognizes the importance of Ukraine as a counterbalance to Russia’s influence but is unenthusiastic about taking serious risks.

The US has been trying to influence Ukraine but is currently pursuing extremely cautious behaviour because it definitely knows that local unrest may bring instability to the whole continent and the world as well, as is the case with East Ukraine.

Moreover, current events in Ukraine prove that nowadays the country represents one of the main centers of international politics. Probably, those factors have forced the West to think seriously about adopting sanctions against Russia (in comparison to 2008, when Russia pursued an aggressive policy against Georgia).

The current crisis in Ukraine still stays unclear in terms of the prospective challenges it will bring not only for itself but also for the world community as well. On the geopolitical map, while looking at this picture, we can clearly see that the crisis has been continuing between Russia, the EU and the United States because of their clashing interests.

The Ukraine crisis has had profound impacts on regional dynamics in Eastern Europe, the South Caucasus and Central Asia as well. These impacts have, however, been ambiguous. On the one hand Russia has developed its influence through extension of the Eurasian Economic Union. On the other hand, Russia’s closest regional allies have suffered from the economic impacts which many see as a direct result of Russia’s precipitous actions. Russian unpredictability has also led nearby countries to look to alternative relationships, with each other but also with China, Iran, Turkey and India. The standing of the EU does not seem to have improved, however, and in countries where the EU has traditionally had a strong influence – Georgia, Kyrgyzstan, and Moldova – anti-EU sentiments have notably increased. While this has important implications for the EU’s international politics, the areas for development policy prioritised in the Wider Europe and similar initiatives are just as, if not more, relevant in the new circumstances as in the past.

Finally, I wish to mention the main steps of an international peace settlement efforts, namely the Minsk I, the Minsk Memorandum and the Minsk II, the Paris Agreement and the Berlin summit.

The main channels of the Minsk process are as follows:

  • the trilateral contact group in Minsk – the leaders of the key players and their representatives meet each other;

  • the so-called Normandy format is an ad hoc forum of high level leaders of Germany, Russia, France and Ukraine. The expansion of the format has been proposed and discussed throughout 2016. Last October President Putin said that Moscow did not oppose the inclusion of the United States;

  • and the Russian-US consultations.

When Minsk II was concluded in February 2015, the first iteration of a negotiated settlement, Minsk I, had irrevocably frayed. A major debate about the provision of lethal weapons to Ukraine was under way in Washington, with the intent of helping Kyiv to establish a better balance of forces on the Donbas battlefield and deter further separatist/Russian attacks. The Kremlin wanted to head off the prospect of the United States unilaterally arming the Ukrainian military. Putin, therefore, preemptively moved to rupture this debate by switching to the diplomatic track. He negotiated a new Minsk agreement with Germany and France that put considerable emphasis on political concessions from Ukraine in addition to concluding another cease-fire. Moscow’s initiative was greatly facilitated by the fact that Germany opposed arming Ukraine for fear of further escalating the conflict with Russia.

The February 2015 Minsk II settlement that was to end the fighting in eastern Ukraine’s Donbas region has yet to be implemented. There is little sign that Moscow wants a settlement, apparently preferring a „simmering” rather than „frozen” conflict, where it can turn the heat up or down to pressure Kyiv, and prevent Ukraine from allying with the West by associating with the EU and, the Kremlin fears, ultimately by joining NATO. Russian president Vladimir Putin has stalled on Russia’s compliance with the Minsk II agreement, waiting to see if these developments will weaken Western resolve and allow Moscow a freer hand in Ukraine.

In 2017, sustaining the diplomatic momentum around Minsk II will become especially difficult. In Ukraine, President Petro Poroshenko’s popularity is eroding. The country remains dependent on Western loans and assistance, and thus on the (already overstretched) goodwill of Western governments. The ongoing conflict distracts the Ukrainian government from much-needed domestic reforms, including tackling the culture of corruption that permeates Ukraine’s politics and economics. In Europe, key constituencies have pushed to end EU sanctions that impede trade and business relations with Russia, although Germany has thus far managed to maintain a unified EU stance.

Moscow prefers to use the conflict to destabilize Ukraine. The Ukrainian government argues that it should not be expected to implement political elements of Minsk II until Russia and the separatists implement the security provisions for a cease-fire and withdrawal of heavy weapons from the line of contact. If the security provisions are implemented, however, the Ukrainian government does not have sufficient parliamentary support to pass a constitutional amendment devolving governmental authorities to the separatist Donbass entities, in line with Minsk II. In sum, the process has little prospect of success unless there is a major change in Kremlin policy and an improvement in Kyiv’s political capacity.

References:

Dr. Póti, L., Három évvel a Majdan után: az ukrajnai válság mérlege (Three Years after Maidan, Balance of Ukranian Crisis), Institute for Foreign Affairs and Trade, Budapest, Hungary, 30 November 2016.

http://kki.gov.hu/harom-evvel-a-majdan-utan-az-ukrajnai-valsag-merlege

Girgin, D. Geopolitical Issues in the Current Crisis Between Ukraine and Russia

Journal of Social Sciences; Volume 4, Issue 1, 2015

http://oaji.net/articles/2016/2903-1457087212.pdf

https://www.brookings.edu/research/dealing-with-a-simmering-ukraine-russia-conflict/

*Matyas Benyik is the Chairman of the civil society organisation called ATTAC Hungary, which is a national chapter of the international ATTAC movement for democratic control of financial markets and their institutions. Prior to holding this position he worked for decades in different Hungarian foreign trading companies and was posted twice as a commercial attaché to the foreign service in Turkey and Syria. His career has been closley connected to practical foreign trade deals since the end of the 1970s. Being an economist and a social scientist, a qualified international economic expert, he is specialized in trade policy issues and economic integrations. He participated in several national and international campaigns against GATS and WTO, as well as antiwar, antifascist, anti-poverty issues.

Kategória: Nincs kategorizálva | Three years after Maidan – Evaluation of the Ukrainian situation until now by M. Benyik bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva