A very hard hitting solidarity action and an antifascist demonstration held in Budapest

Hungarian civil groups headed by the Hungarian United Left (MEBAL) called for a demonstration for 10 a.m. on 8th October 2017 in the heart of the previous Jewish ghetto of Budapest (i. e. on Klauzal Square, where 3 thousand killed Jews were piled up in 1944) in order to protest against the presently very powerful autocracy of the right-wing ruling power of FIDESZ and KDNP and the brutal police violence committed against Attila Vajnai, President of the European Left Workers Party 2006.

About seventy activists of the different Civil Society Organisations (CSOs), i.e. Alliance of the Hungarian Resistance Fighters and Antifascists (MEASZ), ATTAC Hungary, Hungarian Antifascist League (MAL), Imre Nagy Society, Karl Marx Society (MKT), Organizers for the Left (SZAB) as well as the left wing currents of the Hungarian Socialist Party (MSZP) and the Hungarian members/sympathizers of the European Left Party gathered to express their solidarity with Attila Vajnai.

All of the five key-note speakers, including Mihály Nagyváradi Szűcs, Vice-President of MEASZ, György Droppa, an activist of SZAB, Krisztina Noé, an antifascist activist, Zsolt Török, member of the Left Bloc Platform of MSZP, dr. Ferenc Donáth, Budapest President of the Imre Nagy Society were strongly condemning the outrageus police brutality that occurred on 10th September 2017. Protesters were shocked to learn about the violent actions of the police, who acted as a repressive truncheon against those who fight the legally banned symbols of Nazism, and demanded that the Hungarian authorities hold accountable those who unlawfully detained and used force against the opposition party leader.

Matyas Benyik, President of MEBAL and ATTAC Hungary read out the letter of Gregor Gysi, President of the Party of the European Left (PEL) dated of 13th September, addressed to Hungarian PM Viktor Orban. Gregor Gysi cannot imagine even with the best will in the world that the sale of fascist or Nazi symbols, among them pictures of Adolf Hitler and swastikas are allowed in Hungary. He strongly protested against the violent police treatment of Vajnai Attila and hoped PM Viktor Orban would accept his protest, and measures against the involved police officers would be soon introduced. In his assessment the suspicion exists that the Hungarian Police committed a criminal offence while exercising its duties.

Matyas Benyik read out also the announcement of the GUE/NGL group of the European Parliament dated of 13th September pointing out „it is scandalous that Nazi memorabilia are being sold on the streets of an EU member state, but even more so that the police are showing brutality towards those who oppose such symbols of crimes against humanity.”

Participants of the rally agreed that such a police reaction comes in a context of a broader political extreme right-wing drift in Hungary and reflects a general complacent attitude towards fascism from the ruling coalition of FIDESZ/KDNP government.

Participants of today`s demonstration firmly assured Attila Vajnai of their solidarity and reiterated their concerns about the deterioration of the rule of law in Hungary.

At the end, Attila Vajnai expressed our hope that this demonstration would be an alarming sign to call the Hungarian society for stopping the „brown pest” (i. e. Anti-Semitism, Nazism, Racism, Xenophobia) spreading out largely not only in Hungary, but worldwide as well.

Budapest, 8th October 2017.

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

István Mészáros – a Marxist philosopher – Hillel Ticktin remembers him

A Marxist philosopher

Hillel Ticktin remembers István Mészáros, December 19 1930 – October 1 2017

Not complaining

István Mészáros was born and educated in Hungary, where he studied under György Lukács, becoming a close friend and follower. He left for the UK in 1956 at the time of the Hungarian uprising. He lectured at St Andrews University, Scotland, then went to York University in Toronto. The Canadian government saw him as a dangerous Marxist and raised the question of his immigration, but the minister concerned had to back down. István left, however, after four years in Toronto, and then settled down as professor of philosophy at Sussex University. After retirement, he lived near London.

Politically, István was associated with Monthly Review, particularly in the last two decades, but also with a remnant of the former Workers Revolutionary Party associated with Cliff Slaughter and Terry Brotherstone, who revered him. However, his theory and viewpoints were his own – clearly derived from his experience in Hungary and association with Lukács. In recent years he supported Hugo Chávez and the Cuban leadership. He was not uncritical, but nonetheless was part of that section of the left which gave support to them.

István was a very courteous and decent man, who had a profound understanding of the present. Unfortunately in my view he lacked a theoretically developed view of Stalinism. His 1970 book, Marx’s theory of alienation, if read in that context, does not provide a basis for such a view. It was never clear to me why he made no attempt at theorising the political economy of Stalinism.

István was obviously not uncritical. Indeed when he came to Glasgow and stayed with me we had a series of discussions and, when Lukács came up, he mentioned the latter’s antagonism to Trotsky, which “showed the limits of the man”, he thought. However, he encouraged me to read Lukács in spite of that remark.

His work is prodigious – it is listed in his Wikipedia entry.1 A good introduction is provided by Monthly Review, which has reprinted an essay by John Bellamy Foster originally written as an introduction in one of Mészáros’s books.2

István occupied a very particular position among Marxists, in both political and theoretical terms. He was not a Trotskyist and did not belong to any party. On the other hand, he was not a sectarian or a Stalinist. He wrote on the nature of contemporary capitalism from the perspective of a Marxist philosopher, but since the crisis of 2006-07 he wrote and spoke extensively on the political-economic crisis.

He argued that the present crisis is not “conjunctural”, but “structural” – something with which many agree. It is reasonably clear to many Marxists that the present downturn is part of the reversal of bourgeois policy from the 1970s. Mészáros insisted that this is all part of a world in transition, and he used ‘transition’ as the basis of his understanding of that world. This does not mean that there will be an immediate collapse, but that there is no capitalist way out of the global economic impasse. His lectures on this subject are available on YouTube.3

It was Trotsky who introduced the idea that the world was in a transition to socialism, as a result of the Russian Revolution and the failure of the Social Democrats in Germany to take power. Of course, one can argue the point, ignoring Trotsky and the history of the concept, because it is clear that there is a process of transition from the forms of the market towards greater society-wide forms of integration. Some might use the word ‘control’, because it is equally clear that greater integration with control from above has also been part of the history of the world since 1917. For István the future socialist society was exercising its influence on the contemporary world, while the capitalist world was in the process of disintegration.

This, of course, is elementary contemporary Marxism, but István was distinguished by the fact that he continued to maintain that viewpoint throughout. Many Marxists had given up the idea of socialism or a process of movement to socialism in our lifetime. For them, the crisis was a surprise and they expect it to be dealt with over time. István remained within classical Marxism in arguing that crises would come and could not be overcome without a process of movement to socialism. Humanity is going through a process of progressive socialisation.

István was no sectarian. At the same time, he did not write articles on the contradictions of Stalinist-type societies. He did not try to analyse the nature of the Soviet Union in the transitional epoch. He received the Deutscher Prize for his book on alienation, and an honour from Hugo Chávez. All this gives one the impression that he saw these countries in a more positive way than many more critical Marxists. For example, he did not analyse in terms of the importance of real control from below, except in a somewhat arcane way.

The passing of István Mészáros is a loss to the left and to humanity. He dedicated his life to enlightening people on the nature of the movement to socialism. He will be long remembered l

Notes

1.https://en.wikipedia.org/wiki/Istv%C3%A1n_M%C3%A9sz%C3%A1ros_(professor).

2. https://monthlyreview.org/2010/02/01/István-Mészáros-pathfinder-of-socialism.

3. See, for example, https://www.youtube.com/watch?v=ORRl8SkIIy0.

Source: http://weeklyworker.co.uk/worker/1173/a-marxist-philosopher/

 

 

Kategória: Nincs kategorizálva | István Mészáros – a Marxist philosopher – Hillel Ticktin remembers him bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Szalai Erzsébet: Elidegenedés az újkapitalizmusban – Új Egyenlítő cikk

Vajon mit jelent az elidegenedés napjainkban? Ez valami érzés, vagy annál többről van szó? Beszélhetünk még ma is elidegenülésről, vagy „a XIX. században már ezt is magunk mögött hagytuk”? Hogyan határozta meg Marx és milyen formában jelenik meg napjaink neoliberális kapitalizmusában, különös tekintettel a magyarországi félperifériára? 

Az elidegenedés a közbeszédben gyakran valamiféle eltávolodottság-érzetként jelenik meg. Marx szerint azonban a fogalom nem pusztán egy szubjektív érzést fejez ki, hanem a termelési viszonyokkal szorosan összefüggő és összetett jelenséget ír le. A Gazdasági-filozófiai kéziratokban a fogalom következő meghatározását adja:

„…az elidegenülés megjelenik mindabban, hogy az én létfenntartási eszközöm másé, hogy az, ami az én kívánságom, más hozzáférhetetlen birtoka, mindabban, hogy minden dolog maga más, mint ő maga, hogy az én tevékenységem más, végül abban – és ez a tőkésekre is áll –, hogy egyáltalán embertelen hatalom ura(lkodik).”

A kapitalizmus termelési-társadalmi viszonyait kifejező jelenség a mostani újkapitalizmusban különös csillogást kap:

az újkapitalizmus legfőbb jellegzetessége, hogy felzabálja az őt működtető erőforrásokat, elsősorban a humán erőforrásokat, vagyis a munkatevékenységet végző embert – elsősorban mentálisan.

Különösen így van ez az olyan félperiférián, mint Magyarország, ahol az embereknek az őket uraló viszonyoknak való kiszolgáltatottsága jóval nagyobb, mint a centrumokban, szoros összefüggésben a demokratikus hagyományok hiányával is. Cikkemben arra vállalkozom, hogy az elidegenedés Marx által felsorolt tényezőit elsősorban magyarországi újkapitalizmus körülményei között vizsgáljam.

„…az én létfenntartási eszközöm másé…”

Losonczi Ágnes a létezett szocializmust és a beköszöntő újkapitalizmust a munkásság szemszögéből összehasonlítva a következőeket írja Sorsba fordult történelem című könyvében (Bp, Holnap Kiadó, 2005):

„Azt ugyan a munkások soha nem hitték, hogy ‘miénk a gyár’, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle – ez váratlan volt.”

Annyira váratlan volt – teszem hozzá –, hogy a munkásság bele is dermedt ebbe a felismerésbe. Ez volt az alapvető oka annak, hogy a rendszerváltás hajnalán született munkástanács mozgalom, mely a munkahelyek önigazgatásba vétele, majd ennek elvetése után a dolgozói résztulajdon (MRP) bevezetéséért harcolt, gyakorlatilag hamar megbukott. Miközben az angolszász országokban ez utóbbi tulajdonforma az össztulajdon 6-7 százalékát is eléri, hazánkban gyakorlatilag nem létezik. A centrumkapitalista országokban – ahol a munkások számos formában részt vehetnek a vállalati döntésekben – elképzelhetetlen a dolgozók tulajdonjogoktól való megfosztásának az a mértéke, ami Magyarországon megvalósult. Még a kelet-európai térségben – ahol a privatizáció szervesebb útját választották – is jobb az általános helyzet, mint nálunk. A kiszolgáltatottság már akkora, hogy a munkásoknak lelki egyensúlyuk legalább viszonylagos fenntartása érdekében hárítaniuk kell, vagyis nincsenek is annak teljes tudatában. Sőt, az őket kizsákmányoló tulajdonosokat és menedzsereket – főként a kisebb cégeknél – gyakran valamiféle szülőfigurának látják, aki gondoskodik róluk. Ezt erősíti egyfelől a prekariátus terjedése, ezzel összefüggésben a munkásság hálózatos elrendeződése (ugrásra készen kell várni, hogy a tulajdoni hálózat mely pontján és meddig lesz valakire szükség). Megerősíti azonban másfelől az is, hogy az általános tendenciának megfelelően a tőke a munka megzabolázását egyre inkább az államra hárítja.

„…az, ami az én kívánságom, más hozzáférhetetlen birtoka…”

Erős Ferenc a rendszerváltás társadalomlélektani folyamatainak lényegét az identitásválságban látja: a régi pozíciók összeomlásával az örökölt identitások elhamvadnak, az új szerepkészlet bizonytalanságai miatt azonban új identitások nem, vagy csak halványan alakulhatnak ki. Ilyen körülmények között a Lust Iván által identitás-protézisnek nevezett fogyasztási javak iránti kereslet különösen naggyá növekszik. Ezek révén pedig akadálytalanul törhet előre a tudattalan gyarmatosítása. Vágyainkat profitorientált marketingesek állítják elő.

“A munkások soha nem hitték, hogy ‘miénk a gyár’, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munkahely se maradjon belőle – ez váratlan volt”
Fotó: Pexels.com

Ebben a helyzetben különösen nagy jelentősége van Kiss Viktor gondolatainak, aki eggyel továbblépve a „fogyasztói társadalom” „technokratikus társadalommá” való átalakulásáról beszél, melyben már nem pusztán fogyasztási javakat, hanem komplex életstratégiákat adnak el és vásárolnak meg. Hozzáteszem: miként áruvá válnak az újabb és újabb identitások is. Ezek lényegi elemét Koltai Mihály nyomán az állandó sikerre, sikerességre kényszerítés identitás-protézisei jelentik. Ismét Kisst idézve:

„…az életstratégiák… nem az egyén alkotásai, öntevékenységei a technokratikus társadalomban, hanem minden pillanatban (latens) technológiaként csinálják őket”.

Ezért is lehet az, amit Koordinátákon kívül: Fiatal felnőttek a mai Magyarországon címmel a fiatal felnőttekről írott könyvemben kimutattam (Bp., Új Mandátum, 2011): Magyarországon a fiatal felnőttek döntő többségének igen gyenge és labilis a személyes, valamint kollektív identitása. A magyarázat: a kívülről, a tudattalan manipulációjával „előállított” identitás csak képlékeny, mozaikszerű lehet, hiszen nem ment át a felettes én személyiséget integráló szűrőjén.

„…minden dolog maga más, mint ő maga…”

A fennálló rendszeren belüli Orbán-rezsim ideológiája a nemzet glorifikálása és az a szlogen, hogy „senkit sem hagyunk az út szélén”. Valójában azonban most is az újkapitalizmus rendszerének történetében töretlen folytonosságot élvező „folyosói” ideológia alapján kénytelenek az emberek berendezni életüket:

„a szabadság birodalma jött el, ezért mindenkinek kötelessége önmagáról gondoskodni, és aki erre képtelen, az magára vessen”. Az ideológia más…

Az individuum szintjén mélyebbre haladva más a felettes én, és más a tudattalan: helyet cserélnek. Ami régen elfojtott vágy, késztetés vagy deviancia volt, az mára nyíltan vállalható identitássá változik. Az öröknek hitt értékekhez, így a felettes énhez kapcsolódó késztetéseket, érzéseket – szeretet, szolidaritás, önfeláldozás, őszinteség, becsületesség stb. – pedig az embereknek érvényesülésük érdekében el kell fojtaniuk. Lust Iván szerint régen a tudattalanba szorított érzések, vágyak felszínre hozása volt a pszichoterápia feladata, ma pont fordítva, az életvitelhez szükséges elfojtási készségek kialakítása a cél. Lust másutt Derrida nyomán még azt is hozzáteszi, hogy a tudattalan gyarmatosításának világában, ahol nincs valódi szabadság, a különböző fogyasztói szerepekbe való szétszóródás szolgál – a magam kifejezésével élve – egyfajta szabadság-protézisként.

Más a tárgyi és más az emberi: a tárgyak közötti viszonyokat az ember megszemélyesíti, az emberi viszonyok viszont egyre inkább eltárgyiasulnak.

A fent leírtak globálisan is érvényesülnek, nem pusztán a magyarországi félperiférián. Nálunk azonban a demokrácia hiánya nyomán előálló közösséghiányos állapot pusztítóbban hat: a közösségi támasz szinte teljes hiányában még nehezebb az önálló identitás tudatos megformálása. Így az identitás- és a szabadságprotézisek iránti igények, a fogyasztói szerepekbe való elmenekülés, szétszóródás irányába ható késztetések még erősebbek. Még másabb minden dolog…

„…az én tevékenységem más…”

A legutóbb Éber Márk Áron által e lapban jellemzett prekariátus, a rugalmas, hálózati munkaerőpiac világában stabil hivatás megformálására nincs mód, hiszen hálózat mindig más pontján van ránk szükség. Élethosszig tanulunk – de élethosszig felejtünk is: tevékenységünk nem tartozik hozzánk. Ez pedig gyenge identitásunk egy újabb tényezője. Bár sokfajta tevékenységben részt vevő szerepeinkből egy erős felettes énnel kibarkácsolhatnánk egy univerzális személyiséget, hovatovább egy reneszánsz embert is, ez csak nagyon keveseknek sikerülhet, hiszen láttuk: korábbi felettes énünket a tudattalanunkba szorítottuk…

A magyarországi fiatal munkások körében végzett kutatásaim szerint a megkérdezetteknek csak egy töredéke számolt be tudatos pályaválasztásról, majd arról, hogy örömét leli a munkájában. Ez szoros összefüggésben van azzal is, hogy a magyar oktatási rendszer kifejezetten gátolja a kreativitást igénylő készségek kialakulását, mely talán még a gyakori munkahely-változtatás kényszerét is pozitív tartalommal tölthetné meg: egy kreatív ember találhat örömet abban, hogy újabb és újabb készségek elsajátításával újabb és újabb munkaterületeken próbálhatja ki magát. Ez azonban nálunk nem így van.

Maga a munkás is más… A létezett szocializmus, mely proletárdiktatúrának, majd munkásállamnak definiálta magát, valójában lejáratta, erodálta a munkás fogalom jelentését, hiszen a proletáriátus soha nem volt hatalmon. További erodáló tényezővé lett a rendszerváltás, melynek a cigányság mellett a munkásság volt a legnagyobb vesztese. A vesztesekkel pedig nem akar azonosulni senki, és a lejáratott fogalommal jelzett tevékenységtől is szabadulni igyekszik a többség.

Ezt erősítette és erősíti különösen manapság a szakképzés tartalmi leépítése, lecsupaszítása, mely semmiféle tartós perspektívát nem nyújt az ott végzett fiatalok számára. A mai szakképzés nem az életre készít fel, csupán a burzsoázia pillanatnyi igényeit igyekszik kielégíteni.

De az értelmiségi tevékenység is egyre inkább más… Egyre kevésbé elmélyült, autonóm és alkotó munka, ehelyett egyre inkább rövidtávú projektekben végzett rutintevékenység, mely értelmiségiek helyett szellemi vállalkozókat igényel. A szellemi vállalkozónak nincs hivatástudata, szellemi tőkéjét ott kamatoztatja, ahol arra piaci kereslet mutatkozik.

„…végül abban – és ez a tőkésekre is áll –, hogy egyáltalán embertelen hatalom ura(lkodik).”

Marx A tőke első kötetében bevezeti a pénzfétis fogalmát, melynek lényege, hogy a pénznek azon tulajdonsága, hogy azért más árukat lehet vásárolni, a pénz társadalmi természeti tulajdonságaként tűnik fel. Nos, az újkapitalizmushoz, a spekulatív pénz világához érkezvén a pénzfétis egy újabb jelentéstartalmat is magára ölt. A pénz társadalmi természeti tulajdonságának tűnik fel az is, hogy adott mennyiségű pénzből még sokkal nagyobb mennyiségű pénzt lehet „csinálni”. Ez egyben azt is jelenti, hogy

az újkapitalizmusban a burzsoá is a tőkelogika fogja és áldozata.

Heller Ágnes megfogalmazása szerint azért, mert a pénz iránti mértéktelen és kielégíthetetlen igény, mivel mennyiségi, ezért szenvedély hajtja. Ez a szenvedély a maga irracionalitásával öngyilkosnak bizonyul: szavát követve – és ahogy már érintettem, ez az újkapitalizmus lényege – a burzsoá felemészti saját létfeltételeit, vagyis a humán és ökológiai erőforrásokat. Azt látjuk, hogy megindul a történelem visszafelé: ez a refeudalizáció jelensége, melyben a mértéktelen tőkefelhalmozás eredményeként olyan óriásmonopóliumok és gazdasági hatalmi központok alakulnak ki, melyek a piac szabályozó szerepét immár tökéletesen illuzórikussá teszik, és ezzel összefüggésben a tőke–munka viszonyt az úr–szolga viszony ruhájába öltöztetik. E relációban a burzsoá olyan feudális úrként tűnik fel, aki habzsolása közben nem gondol a gyomrára – és ezzel nem csak jobbágyait, de a saját életét is veszélyezteti.

Az újkapitalizmusban, miközben az részeiben, részleteiben egyre racionálisabb lesz, a rendszer egészét tekintve egyre inkább az irracionalitás válik uralkodóvá.

Ennek alapja az, hogy a korábban említett fordított elfojtás, vagyis a korábbi felettes én és a tudattalan helycseréje nem csak az egyének szintjén, hanem össztársadalmi szinten is érvényesül. A kapitalizmus legjobb időszakaiban a piaci mechanizmus a rendszer vegetatív működésének része volt, annak szintjén, vagyis a társadalmi tudattalanban fejtette ki szabályozó szerepét, miközben a felettes ént az eszmék, értékek, érzelmek és ideológiák uralták. Az újkapitalizmusban a piac, a piaci értékek betörnek és meghatározóvá válnak a társadalmi felettes énben, Marx szavaival a felépítményben. Egy vegetatív, tudattalan funkciót racionálisan, vagyis akaratlagosan működtetni – nos, ez a mechanizmus sajátos bonyolultsága miatt csakis irracionalitásba fulladhat. Miközben a felszínen, a társadalmi felettes én szintjén a rendszer „folyosói” ideológiája szerint az eszmék, az értékek és érzelmek tűnnek fel irracionalitásként, és/ezért fojtódnak el a társadalmi tudattalanba.

A nacionalizmus, a szélsőjobboldal mostani előretörése nem más, mint a rendszer mindeme folyamatok által provokált ellencsapása – mely azonban csupán egy más, még veszélyesebb irracionalitás felé visz.

Persze, persze, az irracionalitás is az emberhez, az emberi társadalomhoz tartozik, de a fogalomhoz, fogalmakhoz kapcsolódó minőség – Marx fogalmával a nembeliség – mégis csak a gondolkodás, értéktételezés és érzelmi átélés együtthatását jelenti elsősorban. És amikor nem ezek uralkodnak, akkor embertelen hatalom uralkodik, melynek a tőkések is az áldozatai.

E körök nem is igen rejtegetett szlogenje: „most kell mindent megszerezni, különben más viszi el a nagy osztozkodásban”.
Fotó: Pexels,com

A magyarországi gazdasági rendszerváltás folyamatában mindez kiélezetten jelentkezik: a privatizálásra váró államinak nevezett tulajdon iszonyú pénzéhséget, szerzésvágyat ébreszt fel mindazokban, akik aspirálhatnak e tulajdonra. E körök nem is igen rejtegetett szlogenje: „most kell mindent megszerezni, különben más viszi el a nagy osztozkodásban”. A gazdasági elitet vizsgáló kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy a rendszerváltás utáni nagyburzsoázia csak igen kevéssé élvezi újonnan megszerzett vagyonát olyanként, mint amiért használati értékeket lehet megvásárolni. Pénzért újabb pénzt akar vásárolni. Velük szemben a 2000-es években színre lépő fiatal kisvállalkozók, akik elől a nagy vagyonokat elődeik már elhappolták – egy ellentétes előjelű irracionalitásként – megszerzett vagyonaik nagy részét felélik: „elhedonizálják”, hiszen jelentős tőkefelhalmozásra már nincs remény. Pontosabban: szinte már csakis a már meglévő vagyonok politikai eszközökkel való újraelosztása révén, vagyis a fennálló politikai hatalom kliensévé válva halmozhatnak fel tőkét – erről szól a 2010-től kezdődő Fidesz kurzus egyfelől, és jellegzetes nagyburzsoá magatartásmintája másfelől. De utóbbi sem az első generációs puritán tőkefelhalmozó: közszemlére tett hedonizálását csak akkor fogja vissza, ha jelentős társadalmi ellenérzést érzékel. De igazán boldog ebben mégsem lehet: ha nem engedelmeskedik, a politikai hatalom bármikor elküldheti neki a selyemzsinórt.

A politikai elem dominánssá válásával, a gazdasági döntések felfelé csúszásával a piaci mechanizmus racionális működtetésének vágya még inkább eluralja a társadalmi felettes ént. Eközben az olyan értékek, mint a tisztesség, a tisztességes verseny, a hűség és a szolidaritás e körökben a tudattalanba kényszerülnek. Az akaratlanul is felmutatott magatartásminta és „csúcshatalmi lelki struktúra” mérgező hatása az egész társadalom viselkedésére és lelki beállítottságára kisugárzódik.

Záró gondolatok

Mindezt összefoglalva, a bemutatott jelenségek lényege Marxnál az embernek nembeli lényétől való elidegenedése. A nembeli „lénység” alapmozzanata a szabad és tudatos tevékenység. Vagyis Marx és követői a felvilágosodás gyermekei, akik hisznek a racionálisan és szabadon berendezhető világban, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas értékrendszerében. Más megközelítésben: a nem csak érzelmileg, de racionálisan is vállalni akart szolidaritásban. Bár a Nyugat hanyatlik, annak egymástól egyre inkább elszigetelődő egyénei még tudják, milyen értékektől távolodnak, mi az, ami hiányzik nekik. A felvilágosodás értékei még vágyott normaként működnek. Vagyis az elidegenedés még létezik. Az európai félperiférián, Magyarországon, ahol a demokratikus hagyományok jóval gyengébbek, ahol az „erősebb mindent visz” irracionális magatartásmintája az uralkodó, az emberek egyre kevésbé élik át tudatosan e normák érvényesülésének hiányát. Ettől olyan agresszívek. Ezért itt már nem is a valamitől való elidegenedésről kell beszélni. Erősebb megfogalmazásban: az elidegenedés felszámolódóban van – és paradox módon ettől olyan elementáris.

Mindennek ellenére valamilyen oknál fogva élnek még köztünk nembeli lények, akiket Heller Ágnes, Bánki György és jómagam

jó embereknek nevezünk. Akik köré gyülekezni lehet. Akik az újra és újra megszerveződő kisközösségek motorjai.

És bár önmagukban, nagy társadalomszerkezeti változások nélkül nem fognak tudni gyökeres pozitív változásokat kiharcolni, létezésük mégis döntő jelentőségű: a kilábalás felé vezető utat nélkülük még meg sem pillanthatjuk.

Forrás: http://ujegyenloseg.hu/elidegenedes-az-ujkapitalizmusban/

Kategória: Nincs kategorizálva | Szalai Erzsébet: Elidegenedés az újkapitalizmusban – Új Egyenlítő cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Semmi kivetnivaló – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeMilyen ember az, aki ilyeneket mond? Bármennyire bizonyosan tudom, hogy ez nem célirányos, bármennyire ellentmond a magyar nép mindennél fontosabb morális érdekeinek, s annak, ami ennél ezerszer kevésbé fontos: az ízlésemnek – mégis el kell mondanom.

Mindenki tudja, hogy Őcsény faluban a lakosok egy része hevesen ellenezte,hogy a magyar állam hivatalos oltalma alatt álló, elismert státuszú, „legális” menekültek (két család, néhány gyerek) pár napig üdüljenek az ottani panzióban. A fogadóst megfenyegették, gépkocsiját megrongálták. Lincshangulat. A helyi polgármester lemondott. Az üdülést szervező csoport (a Migration Aid) lemondott ötletéről.

Borzasztó, de nem kivételes. Nyugat-Európában neonácik gyújtottak föl menekültszállásokat, vadásztak bevándorlókra. Ott emberek haltak meg. Ez rosszabb, mint Őcsény. Igaz, nálunk is volt példa neonáci terrorizmusra: a hat halottat és hat sebesültet „követelő” merényletsorozat romák ellen. Az elkövetők nagy részét elfogták, a bíróság elítélte őket, az ügyre a közvélemény rá se bagózott. Hiszen a gyilkosok fehérbőrű magyarok voltak, nem színesbőrű muszlimok, az áldozatok pedig szintén színesbőrűek: cigányok. Köztük kisgyerek, akit a neonácik által fölgyújtott házból menekülő apja karjában öltek meg hidegvérrel, célzott lövésekkel ezek a fehér honfitársaink. Mi az a kis ordítozás a falugyűlésen.

El kell ismernünk, hogy a menekültekkel, bevándorlókkal, vendégmunkásokkal, továbbá a nemzeti és felekezeti kisebbségekkel szembeni rasszista-soviniszta-bigott-etnicista gyűlölet ma mindenütt (ismét) általános – úgyhogy nem kell itt „magyarozni”, talán inkább „emberezni” kellene –, evvel lehet mindenütt választást nyerni: a közkeletű klisé szerint „jómódú, demokratikus Ausztriában” épp úgy, mint „a szegény, elmaradott, tekintélyelvű Magyarországon”. (Vö. írásommal a Kettős Mércén.)

Nem értek egyet Balavány György írásával, amelyben a szerző a mai idegenellenességet a „magyar néplélek”-ből vezeti le. Szerintem téved. A bevándorlóellenesség és az idegengyűlölet az egész világon föllángolt, bár nálunk inkább az úgynevezett közélet középpontjában áll, mint másutt (a fölmérések csakugyan aggasztó képet nyújtanak), és az orbáni kormányrendszer brutálisabban aknázza ki ezt, mint mások. De ezek csak fokozati, nem pedig minőségi eltérések. Igaz, hogy az iszlamofóbia – Magyarországon kívül – ott jelentősebb, ahol régebben és újabban bevándorolt, jelentős számú muszlim populáció él (tehát vannak „valóságos” nehézségek is), nem úgy, mint hazánkban: de ez is változik, méghozzá kedvezőtlenül. Az orbáni állam negatív rekordját tucatnyi állam- és kormányfő készül megdönteni mindenfelé Európában. A masszív bevándorlás okozta szerkezeti (demográfiai, gazdasági, kulturális, politikai) problémák tagadhatatlan megléte ugyanakkor nem változtat az idegengyűlölet és a rasszizmus/kulturalizmus erkölcsi jellegén, azaz: mély erkölcstelenségén, amelyet sajnos egyre kevesebben utasítanak el egyértelműen. Ez nem pusztán magyarországi probléma, bár nekünk evvel kell itt szembenéznünk. Az idegengyűlölet és az állítólagos magyar nemzeti karakter összefüggését éppen Orbán (és a Rogán-féle füllentős propagandagépezet) állítja: szerintük „mi magyarok” ilyenek vagyunk. Hát hol ilyenek vagyunk, hol meg nem. Szófia beszéd.

A sajnálatos őcsényi esetről többen írtak szépet, igazat és szomorút (persze egyebet is), én most nem emiatt akarom az olvasó szűkre szabott idejét igénybe venni.

Itt államunk majdnem korlátlan hatalmú vezetőjéről van szó, aki az őcsényi ügyről a következőket mondta:

„Igaz ugyan, hogy mi semmilyen idegen kultúrájú, illegális bevándorlót nem akarunk látni Magyarországon, de a hivatalos, jogszerű ügymenet keretében még nálunk is legálisan jut be hazánkba pár földönfutó család. Őket a hivatalos eljárások aggályos, szigorú lefolytatása után – a törvények szerint – a magyar állam oltalma alá helyezzük, bizonyos (korlátozott) jogokban részesítjük, anyagilag és másképpen segítjük. Ismétlem, csak nagyon kevés, legrosszabb esetben is csak pár tucat emberről van szó. Ameddig nálunk vendégeskednek – reméljük, nem tervezik, hogy itt telepedjenek le –, addig kijár nekik a törvényes védelem, mint minden más, Magyarországon szabályszerűen tartózkodó külföldinek a turistától a magyar állampolgárság és állandó letelepedés várományosáig. Éppen ezért a magyar nemzeti kormány nem tűrheti el – noha továbbra is ellenzi a bevándorlást és bevándoroltatást –, hogy az alkotmány, a nemzetközi jog, a magyar törvények és a magyar hatóságok védelme alatt álló személyeket bárki fenyegessen, hogy bárki megakadályozza őket szabad mozgásukban és tartózkodásukban hazánk területén. Úgyszintén eltűrhetetlen, hogy a legálisan nálunk tartózkodó menekültek segítőit bárki erőszakkal fenyegesse. A magyar állam tudja és teszi törvényes kötelességét, kíméletlenül megtorol minden visszaélést.”

Ezt mondhatta volna Orbán Viktor magyar miniszterelnök, saját (jelenlegi) politikai elveinek a legcsekélyebb sérelme nélkül.

Persze nem ezt mondta.

Hanem azt, hogy az őcsényiek törvénysértő, jogtalan magatartásában ő, aki mint képviselő és mint kormányfő, az alkotmány és a törvények megtartására esküdött föl, „nem talál semmi kivetnivalót”. Továbbá így nyilatkozott: „nagyon helyes, hogy [az őcsényi lakosok] határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket”.

Abban, amit alább röviden ki kell fejtenem, bizonyos nehézségekbe ütközöm.

Jó ideje elegem lett a magyarországi sajtó képtelenül goromba, nemcsak az ellenfelet, hanem az egész politikai közösséget, az olvasót is megalázó harcmodorából. A saját heveskedéseim jó részét is megbántam, hiszen írásaim sajnos hozzájárultak olyan gátlások föloldásához, amelyeknek meg kellett volna maradniuk. Igyekszem egy ideje – amennyire tőlem telik – hideg udvariassággal írni a mai magyarországi állam felelős tényezőinek személyéről, hiszen nem célom se őket, se híveiket személyükben megbántani, akkor se, ha tetteiket vagy nézeteiket kénytelen vagyok elmarasztalni. (Amiben persze nincs mindig igazam, előfordul, hogy túlzok vagy félreértek dolgokat; elviekben is tévedhetek és tévedek.)

De mit lehet erről írni? (Márpedig azt érzem, hogy szükséges.)

Milyen ember az, aki ilyeneket mond? És ezek a mondatok politikai cselekvéssel érnek föl, hiszen törvénysértésre hív föl a magyarországi államhatalom egyszemélyi vezetője, magánemberként is hatalmas vagyon ura (közvetve vagy közvetlenül), emberein keresztül a magyar médiák, a magyar nyilvánosság több mint háromnegyedének a tulajdonosa (s persze ha van tulajdonosa, akkor a nyilvánosság már nem nyilvánosság).

Megírhatom hűvösen, hogy szemben a merev sztálinista struktúrákkal – többek között ezért is butaság „a kádári örökség letéteményesének” nevezni Orbánt, rendszere egyáltalán nem hasonlít a „valóságosan létezett szocializmusok”-ra –, a szélsőjobboldali diktatúrák természetrajzához tartozik a szabályozott, szakszerű állami közigazgatás (a „bürokrácia”) szétzúzása, a káosszal való kacérkodás. Bár az Orbán-rezsim ebben is atipikus, hiszen bár ebben-abban hasonlít ezekre a parancsuralmi rendszerekre, ám – tőlük eltérően – nem mozgósít (a „polgári köröket” is leépítette) és nem alkalmaz fizikai megtorlást. Meg kell jegyezni, hogy a sok tekintetben Orbánéval rokon Erdoğan-államban, ahol van mozgósítás is, erőszak is, azért fönnáll valamicske parlamentarizmus és a szabad sajtó maradéka is (még): a klasszikus fasizmus nem támadt föl. (A „demokratikus” posztfasizmusról tizenhét éve itt írtam: ― az eredeti angol szöveg magyar fordítása nem tőlem származik; vö. evvel.)

Itt Orbán, mindig híven önmagához, az irányított zűrzavarra teszi a tétjeit, szokásos felelőtlenségével (ugyanezt szolgálja „a nemzeti konzultáció”, amellyel zaklatja a magyarországi közvéleményt, s amellyel mellesleg egyszerre több rossz hagyományunkat is ébreszti, mindenekelőtt az évszázados Nyugat-ellenességet). A fajgyűlölő lynch justice jelzéseit, első tüneteit igenelni: ez játék a tűzzel a rasszizmus és a sovinizmus gyúlékony zsírjával átitatott társadalmunkban.

Előttünk áll egy ember, akit – mindenekelőtt nemzetpedagógiai okokból – nem lenne szabad gyűlöletes színben föltüntetnünk, nem lenne szabad a kívánatos reform óhajtásának, szellemének meggyökereztetése helyett, a szabadságszeretet terjesztése helyett minden hibánkért és vétkünkért bűnbakká megtennünk, olyan ember, aki nem felelős mindenért, amire rávesz bennünket – hiszen elvégre nekünk is van szabad akaratunk és halhatatlan lelkünk. (Ezeket a terminusokat metaforikusan használom, de az olvasó nem fog félreérteni.)

Bármennyire bizonyosan tudom, hogy ez nem célirányos, bármennyire ellentmond a magyar nép mindennél fontosabb morális érdekeinek, s annak, ami ennél ezerszer kevésbé fontos: az ízlésemnek – mégis azt kell mondanom legmélyebb sajnálatomra, hogy aki (mint az őcsényieknél sokkal jobban informált, híres, gazdag és nemzetközileg is befolyásos nemzet- és államvezető) helyesli: sokat szenvedett, kiszolgáltatott és ártatlan családok ne kaphassanak néhány nyugodt órát, egy kis friss levegőt, aki helyesli és szítja – mert önző érdekei így kívánják – a legalantasabb indulatokat, az egyszerre szörnyű és szánalomra méltó fajüldöző hisztériákat, az aljas gazember.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170930_TGM_semmi_kivetnivalo_ocseny_orban
Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Semmi kivetnivaló – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Az elmebaj módszertana – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnöke

A „Soros-terv” abban áll, hogy Soros György írt egy cikket, amelyben nem az van, amit Orbán miniszterelnök úr hajtogat róla.

Hírek szerint az Orbán-kormány „nemzeti konzultációt”, vagyis közpénzből finanszírozott propagandakampányt (direkt marketing) indít a „Soros-terv” ellen.

A „Soros-terv” abban áll, hogy Soros György írt egy cikket (amelyben nem az van, amit Orbán miniszterelnök úr hajtogat róla), benne javaslatokat tesz az Európai Uniónak, mit tegyen a menekültkérdésben. Ezeket a javaslatokat az Európai Unió nem fogadta meg, Soros cikke világhírű magánember magánvéleménye, nem több. Hatása nem volt senkire, csak a magyar kormányra, bár még erről is föltételezhető, hogy tagjai nem bolondultak meg annyira, hogy – klasszikus idézet – bedőltek volna a saját propagandájuknak. A tébolyt a magyar népnek szánják a vezetői, nem önmaguknak: de hogy meddig lehetnek immunisak a paranoiabacilusokra…? Nem tudni.

Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió is a menekültek föltartóztatását és visszafordítását akarja, az Orbán-kormány képzeletbeli ellenféllel harcol az európai színtéren – s ez a küzdelem mégis komoly.

Akármennyire enged az európai establishment a menekültek, bevándorlók, vendégmunkások, illetve „a migrációs hátterű”, az egykori gyarmatokról, illetve a volt reálszocialista országokból származó, már legálisan megtelepült etnikai csoportok miatti (és elleni) etnicista-rasszista őrjöngésnek, ideológiailag még nem adta föl az európai egységnek az egyenlőség alapeszméjén nyugvó programját, amelynek történelmi forrása AZ ANTIFASISZTA KONSZENZUS – bármennyi hamisság, szépítés, öncsalás volt ebben, s bármennyire elhomályosult az eredet gondolata, amelyet már 1941-ben, a internáltságban megfogalmazott az olasz ellenállás négy gondolkodója: Altiero Spinelli, Ernesto Rossi, Ursula Hirschmann, Eugenio Colorni a Ventotene-i Kiáltványban(angol fordításban lásd itt). Kérem, olvassák el.

A volt fasiszta államok kontinuitása megszakadt, ezeket újjáalapították (vö. Hauke Brunkhorst: Das doppelte Gesicht Europas, Berlin: Suhrkamp, 2014), és az 1945 után kifejlődő intézmények – az ENSZ, az Európa Tanács, majd a Közös Piac, illetve az EU – a jogállam és a szociális állam egységét posztulálták alapító okirataikban, és ez a posztulátum (együtt a nemzetközi jog elsőbbségének erős doktrínájával) elvben ma is érvényes. (A jelenleg hatályos magyarországi „Alaptörvény” avval, hogy fölállítja a Hitler oldalán harcoló magyar állammal való közjogi folytonosság tanát, amely folytonosság 1944. március 19-én megszakadt és csak 1990 tavaszán állt helyre az alkotmányszöveg szerint, az európai alkotmányos konszenzuson kívülre helyezi Magyarországot, egyedül a kontinensen. E konszenzus szerint viszont a mai magyar állam léte – HA európai állam – az 1946-ban deklarált demokratikus köztársasággal kezdődik, és azóta is tart folyamatosan. Ez történetileg nem problémátlan persze, de nemzetközi jogi tény, amelyet csak megerősít az 1989-i pluralista, parlamentáris fordulat – kudarca ellenére, amely a jogi tényállást nem befolyásolja, bár a népi ellenőrzés alatti vegyes gazdaság, amelyet Ventotene megtervezett, a magántulajdon kelet-európai egyoldalú privilegizálása miatt nálunk nem jött létre. Alkotmányjogilag Kelet-Európa kapitalistább, mint Nyugat-Európa; egyébként szociológiailag is.)

Az elfogadott közjogi doktrína szerint az európai szociális jogállamokat a nép alkotmányozó akarata hozza létre. Ennek az akaratnak az akadálytalan és folytonos érvényesülése többek között attól függ, hogy a jogot folyamatosan alkotó törvényhozás (parlament) – és az ezt értelmező-rendszerező „bírói jogalkotás” (mindenekelőtt az Alkotmánybíróság) – szuverén és elismert-e: mert hogy annak kell lennie.

Mármost az európai alkotmányos berendezkedés szerves része – sok egyéb mellett – az országgyűlési ellenzék is, amelynek a legitimációját minden eddiginél vakmerőbben vonja kétségbe a magyar állam vezetője, Orbán miniszterelnök. Amikor azt állítja (megjegyezzük: alaptalanul, mindenfajta bizonyíték vagy érv nélkül), hogy az ellenzék „nem a maga ura, kívülről irányítják”, akkor a mindenkori – forradalmi és ellenforradalmi – diktatúrák hagyományos formuláját eleveníti föl.

Eszerint az ellenzék nem képviseli a népet (a nép egy részét), hanem külföldi hatalmak – vagy „a nemzetközi zsidóság” vagy „a nyugat-európai liberális elitek” stb. – érdekeit. A népszuverenitást és a közérdeket a többséggel megválasztott, de immár nem a többséget (azaz egy részt), hanem az egészet, az összességet megtestesítő hatalom képviseli kizárólag – ezért a kisebbségben maradt erők (ellenzékiségük puszta ténye révén) a nép ellenségei, idegen érdekek – öntudatos vagy öntudatlan – kiszolgálói, népidegen, fajtaidegen (sippenfremd), idegenszívű honárulók, külföldi ügynökök.

Innen már csak egy – pillanatnyilag (szerencsére) még csak fogalmi – lépés a „koncepciós pörök” ún. konstruált vádjainak megfogalmazása és benyújtása, ahogyan ezt Orbán miniszterelnök úr egyik példaképének, Erdoğan elnök úrnak a parancsuralmi, puccsista rendszere gyakorolja fáradhatatlan energiával.

Az emberi jogi értékrendet, tehát az európai alkotmányjogi konszenzust (is) reprezentáló jogvédő csoportok, NGO-k külföldi ügynöknek nyilvánítása előzte meg ezt a fordulatot. De a civiltársadalmi szervezetek nem közhatalmi testületek, amelyek fokozott alkotmányos védelemben részesülnek, mint a parlamenti pártok, mert hiszen ez utóbbiak jogilag az állam részei – a jogvédők üldözése ugyan jogtalan, de önmagában még nem zúzza szét teljesen a polgári, ám szociális jogállam (részben üres) kereteit.

Az ellenzéki pártok idegen ügynökségnek nyilvánítása idegengyűlölő, Európa-ellenes, antiszemita hangsúlyokkal súlyosbított uszító kampány keretében a magyar állam alapjait ássa alá. (Megjegyzem, amikor Orbán urat és államhelyettesítő uralmi gépezetét avval gyanúsítják, hogy ez Putyin elnök úr „lefizetett” ügynöksége, a paranoid logika ugyanaz: a különbség csak annyi, hogy Orbán úr vádolói gyöngék, népszerűtlenek és – a médiahelyzet miatt – jobbára ismeretlenek. De a paranoid és uszító szándék – az erőkülönbségen túl – nem értékesebb, mint Orbán miniszterelnök úr rezsimjéé. Nem is kevésbé nacionalista. Már elmondtam korábban is, ami magától értetődik: az oroszellenes naconalizmus nem különb a többinél.)

Amennyiben a Magyarországot jelenleg kormányzó hatalmi csoport bűnözésnek – közelebbről: hazaárulásnak és összeesküvésnek – nyilvánítja az ellenzékiséget, akkor egyrészt lassacskán fizikailag is veszélyessé válhat a demokratikus politikai tevékenység hazánkban, másrészt végveszélybe kerülhetnek a racionális (észszerű) politikai gondolkodás alapföltételei.

Ha ugyanis – amint a „totalitárius” zsarnoki téboly megköveteli – semmi nem az, aminek látszik, minden nyilvános aktus mögött sötét titkok húzódnak meg, ha az állam – benne az ellenzékkel – maga a rejtelem, amelyet külföldről szőtt üzelmek befolyásolnak vagy határoznak meg, akkor a politika: rendőrségi ügy. A rendőri, titkosszolgálati, ügyészségi, ideológiai és propagandaszervekre, az Orbán-csoport által fölvásárolt tömegmédiákra kell bízni az ilyet.

A politikai pluralizmus és tolerancia ellen fölkeltett antidemokratikus hisztériának mindig alkotóeleme – a meggárgyult szabadságellenességen túl – az idegengyűlölet, amely nálunk a XVIII. század óta az uralkodó rétegek körében Nyugat-ellenességet jelentett és jelent, ehhez járul persze a kisebbségek gyűlölete (amelyek idegenek és idegen érdekek szolgái) összefonódva a „fajtisztaságnak” („etnikai homogeneitásnak”) és az idegenek kiűzésének, a fizikai és intellektuális határok lezárásának követelésével.

Az elmebajt (minden ismert tény mögött ismeretlen titok lappang; semmi nem igaz, ami nyilvános; minden hazugság, ami NEM a legkezdetlegesebb önzésen alapul) az Orbán-kormány teszi járvánnyá. Ennek maga is áldozatul eshet, és ebben a veszedelmes játékban talán nem tud már megállni, és teljesen képtelenné válhat a valóság észlelésére.

Van különbség aközött, hogy valaki őrült-e vagy csak őrültnek tetteti magát. Egészen addig, ameddig az illető képes a kettő között különbséget tenni.

Ám az elmebeteg viselkedés elszenvedőinek ez nagyjából mindegy, ha a paranoia rendszere totális, nem mutatkozik rajta rés. Éppen ezért biztató volna, ha kiderülne, ha a Soros-hisztériát fokozó „nemzeti konzultáció” ötletéről kiderülne, hogy tréfa volt, és Orbán miniszterelnök kijelentené, hogy az ellenzékről állítólag elmondott szavait tévesen idézték. Ez vigasztalná az épelméjűségéért egyemberként aggódó magyar népet.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170914_TGM_az_elmebaj_modszertana

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Az elmebaj módszertana – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Nyílt beszéd és színlelés – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeOrbán úrnak egyáltalán nincsenek ellenségei, szilárd faj- és nemzetvédő álláspontját majd’ mindenki osztja, csak ő nyíltan gondolja és mondja, hogy a balsorsú külföldiek dögöljenek meg, mert életben maradásuk azokat a keresztyén, európai „értékeket” veszélyeztetné, amelyekért Orbán úr és baráti köre él és hal.

A magyar és a szlovák kormány keresetét elutasította az illetékes európai bíróság. Továbbra is 1294 menedékkérő befogadási kérelmét kellene évente megvizsgálniuk a magyar hatóságoknak. Ezt a magyarországi kormány elutasítja, holott maga fordult bírósághoz, ami logikailag föltételezi, hogy aláveti magát az ítéletének – nem csak abban az esetben, ha nyer. Apróság, mellékszál, részletkérdés. (A pörben közvetlenül nem érintett Lengyelország szélsőjobboldali kormánya se óhajtja tiszteletben tartani a bírói ítéletet. A szlovák miniszterelnök – ügyesen – mellébeszél. A magyar miniszterelnök azt mondja: „tudomásul veszi” az ítéletet, majd hozzáteszi, hogy menekültpolitikáján nem változtat, azaz: nem hajtja végre az ítéletet. Nevetséges.)

A lényeg az, hogy Orbán Viktor miniszterelnök kormánya nem hajlandó menekülteket befogadni. A kormány azt állítja, hogy álláspontjával szembenáll a Nyugat és a magyarországi ellenzék. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak. (Erre már korábban is fölhívtam a figyelmet, újabban másoknak is föltűnt.)

Ugyanis a magyarországi ellenzék minden pártja – ilyen vagy amolyan formában – helyesli a kerítést és a menekültek távoltartását, a DK és az Együtt pedig hallgat. Mindegyik ellenzéki párt megünnepelte a Fidesz-KDNP „totális vereségét”, de – tekintettel a közhangulatra, bár az is lehet, hogy meggyőződésből – a menekültek befogadására nem hív föl. Amikor Orbán miniszterelnök úr propagandagépezete avval vádolja Botka László polgármester urat, hogy ez utóbbi választási sikerének esetén lebontanák a déli határon a biztonsági kerítést, akkor (álláspontom szerint: sajnos) Orbán miniszterelnök úr stábja nem mond igazat. Lehetséges, hogy az ellenzéki pártok jónak látnák az európai bírói ítélet végrehajtását (még ezt se mondják ki világosan!), de ezen túl nem mennének, követelni pedig nem követelik. A magyar közvélemény pedig ebben a kérdésben (sajnos) Orbán úrnak és kormányának a véleményét osztja, beleértve az ellenzékre szavazni óhajtó állampolgárok nagy többségét, a Jobbik pedig alkotmányba (alaptörvénybe) iktatná a menekültek befogadásának tilalmát (a letelepedési kötvények ügye itt mellékes), ami ugyan ellenkezik a nemzetközi joggal, de avval itt úgyse törődik senki.

Az sem igaz, hogy a Nyugat nagyszámú menekült befogadására kész. Éppen ellenkezőleg. Németországból szisztematikusan visszaküldenek sokakat, a Willkommenskulturnak (amit dacos magyarok „wilkommen”-nek írnak makacsul, így) befellegzett.

Nem akarom elismételni a napihíreket, aki akarja, tudhatja: a menekülthullámmal magára hagyott, kétségbeesett Olaszország parti őrsége energikusan visszafordítja a menekülteket szállító lélekvesztőket (a hullámsírba), amelyekre az EU zsoldjában álló líbiai bárkák gépfegyverrel lőnek. Tömegesen fulladnak a szerencsétlenek a Földközi-tengerbe. A Francia Köztársaság csinos és ápolt elnöke, Emmanuel Macron úr líbiai és fekete-afrikai állomásokon vizsgáltatná meg (azaz zsuppoltatná vissza) a menekülteket, akik a polgárháborúban szétesett Líbia iszonyatos lágereiben sínylődnek. Törökország, Libanon, Jordánia, Irán se lövi őket egyelőre a tengerbe, ám mi tagadás, az ottani menekülttáborok rettenetesek. De legalább vannak. Egyelőre még Görögországban is, pedig a türelem ott is fogytán. Azt meg mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok – mondjuk így: vitatható teljesítményű – elnöke, Donald Trump úr mindenfajta bevándorlást ellenez, az imbolygó brit kormány – és az ellenzéke is végső soron – szintúgy (ha egyáltalán érteni lehet, mit akar, de a kelet-európaiakat jórészt kiszorítaná, akárcsak a tüchtig, slank és fess Kurz úr, az osztrák kancellári szék várományosa, akinek fiús bája meghódítja a szíveket). Legújabban Dánia kormánya emelt kifogást az EU migrációs politikája ellen, és fölbontja az ENSZ-szel kötött egyezményt pár száz menekült befogadásáról.

Összefoglalva: a döntő kérdésben Orbán úrnak egyáltalán nincsenek ellenségei, szilárd faj- és nemzetvédő álláspontját majd’ mindenki osztja. Európa vezetői – akárcsak ő – a szűkölködők és boldogtalanok kínzói, továbbá alávaló fajgyűlölők. Egytől egyig.

A különbség csak annyi, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök őszintén, nyíltan gondolja és mondja, hogy a balsorsú külföldiek dögöljenek meg, mert életben maradásuk azokat a keresztyén, európai „értékeket” veszélyeztetné, amelyekért Orbán úr és baráti köre él és hal (arról nem szólva, hogy védi tőlük [mármint a muszlimoktól, nem a keresztyén, európai értékektől…] a nőket, melegeket és zsidókat) – nyugati bírálói pedig (mivel a civilizáció szánandó maradványaira mégiscsak tekintettel kell lenniük; egyelőre) képmutató módon toleráns és multikulturalista frázisokat suttognak, és beérik a brutálisan fogalmazó vadkeleti kolléga őszintétlen szidalmazásával, amelyet bőven megérdemelne, föltéve, ha ezek a nyugat-európai kritikusok hitelesek, szavahihetők lennének. De nem azok.

Nyugat-Európa vezetői rossz lelkiismeretük furdalását enyhítik avval, hogy Orbán urat és Kaczyński urat (amúgy joggal) pocskondiázzák. Ez nem vezethet célra, mert a lelkiismeretük csakugyan nem lehet tiszta.

Az urak és hölgyek hallgatólagosan támogatják egymást. Orbán Viktor hivatkozhat kritikailag a nyugat-európaiak humanista szavaira, miközben nem említi gyalázatos (és éppen ezért neki rokonszenves) tetteiket. A nyugat-európai államférfiak és államnők pedig Orbán úr szélsőséges retorikájának elmarasztalása mögé rejtik azt a tagadhatatlan tényt, hogy ma már nagyjából ugyanazt művelik, mint a magyar miniszterelnök, aki szimbolikus értelemben elviszi a balhét az egész iszonyatért, pedig ő az európai politika ihletője – és joggal derül képmutató ellenfeleinek az átlátszó frázisain. Egyik fél se vallhatja be, hogy egyetért a másikkal.

Létrejött a reciprok mumus új jelképpolitikai intézménye. Nyugat-Európának Orbán úr, Orbán úrnak Nyugat-Európa, azaz „Brüsszel”. A magyarországi ellenzéki pártok se vallhatják be ezt, hiszen ők a „putyinista” Orbán miniszterelnökkel „Európát” állítják szembe, s nem mondhatják el fogyatkozó számú választóiknak, hogy – a döntő kérdésben – a kettő ugyanaz: ha ebben „Európát” támogatják, akkor egyben Orbán Viktort támogatják.

Az egység teljes – egyben titok.

A befogadó álláspont (amely ennek az írásnak a nézete is) mára kisebbségi, marginális, radikális nézőponttá lett; híveit – ahogy ilyenkor szokás – a legképtelenebb rágalmakkal illetik. Ezekkel (fölnőtt olvasókat föltételezve) nem foglalkozunk. Viszont tiszteletünket fejezzük ki egy római katolikus és egy evangélikus püspöknek, Beer Miklósnak és Fabinyi Tamásnak, akik vállalták a pocskondiázás, gyalázkodás, gyűlölködés elszenvedését, az elszigeteltséget és az értetlenséget, hogy az együttérzés, az emberszeretet elveit képviselhessék hitük szerint, miközben a liberális és a baloldali értelmiség a menekültügyben fülsiketítően hallgat. (Azonban elég beszédes, ha saját céhes érdekeiről van szó, amelyek – legyünk tárgyilagosak – összefonódnak valamelyest a kultúra szabadságának a közérdekével.)

Természetesen az elsöprő többség nézetében is van ráció. A nagylelkűbb, áldozatkészebb, befogadó álláspont érvényesülése hatalmas gondokat okozna: gazdasági, demográfiai, kulturális, generációs gondokat, szociális feszültséget és így tovább. Csupán annak a meggondolására lenne szükség (bár ilyen nem lesz), hogy szenvedő embertársaink pusztulása nem még nagyobb gond-e. A jelenkori – liberális és illiberális – kapitalizmus szelleme (amely versenyszellem, tehát a kivívandó siker, szupremácia, hierarchia szelleme) azonban ez utóbbi meggondolást elgondolhatatlanná teszi. A biopolitikai konfliktusok (a nőkérdés és a melegkérdés, amely a mai férfiszerepnek a „dzsender” és a feminizmus általi éles megvilágítottsága miatti elbizonytalanodása folytán igazi érzelmi gyúanyag, továbbá az etnikai kisebbségek és a nemzetiségek kérdései, a velük összevegyült „népszaporulati” kérdések stb.) minden helyzetben az egyenlőség princípiumának a vereségét hozzák. A magukat homályosan veszélyben érző középosztályi, fehér férfiak diffúz ellenállása egyre nő.

A cigányság szegregációjáról (faji elkülönítés) nem esik szó a választási kampányban, pedig ez Magyarország egyik legfontosabb, legnehezebb problémája. (Ha van őszintén cigánybarát, erre sok pénzt és sok munkát fordítani akaró ellenzéki erő, akkor álljon elő és szóljon. Hangosan, mert nem halljuk.) Ebben a keretben helyezkedik el a menekültkérdés, amelyet a kormányzó szélsőjobboldal a legrobbanékonyabb eleggyé gyúr össze: egyszerre van benne a rassz, a szex, a nemzetiség, az anyanyelv, a kultúra, a vallás, a halálfélelem – elhódítják a nőinket! Megtérítik a gyerekeinket! Elrabolják a pénzünket! Fölrobbantják a bisztróinkat! Teáznak sörözés helyett! Ez ellenállhatatlan keverék, a tudattalanra és a kulturális észlelésre egyszerre hat.

Közben a mérsékelt balközépről (vö. Mark Lilla idevágó remekeivel) egyfolytában azt halljuk – ami egyébként elvontan és részben helytálló – , hogy a baloldal elhanyagolja az osztálykérdést, és elitista identitáspolitikát folytat, amely rendkívül népszerűtlen. Más szóval: baloldaliak, legyetek rasszisták-etnicisták, szexisták-homofóbok (mint az alt-right), mert akkor népszerűek lesztek.

Most éppen a rohingyákat – ügyükben másfél évtizede írogatjuk alá a nemzetközi tiltakozásokat, miközben európai hírű barátaink röhögve tolták el maguk elől az íveket, mondván, hogy ilyen nép nem is létezik, micsoda marhaság – üldözik ki a Nobel-békedíjas, mintaszerű, börtönviselt jogvédő, Án Szán Szú Csí asszony (ma: az ország vezetője) burmai (Mianmar) mintaállamából a buddhista katonák (értsd: fajgyűlölő gyilkosok). Az éhező Bangladesnek kellene befogadnia őket. A régió nagyhatalmának, Indiának az iszlámgyűlölő, etnicista vezetője, Narendra Modi úr, természetesen támogatja a népirtást.

Nem tudom, mi lesz a rohingyákkal, de talán nem fojtják őket az Indiai-óceánba, ahogyan mi, európaiak tesszük az afrikaiakkal a Földközi-tengeren.

Hinduk és muzulmánok, buddhisták és muzulmánok, árják és dravidák, szunniták és síiták, zsidók és arabok – s ne feledkezzünk meg a végveszélybe került közel-keleti keresztyénekről, koptokról és másokról se! – , görögkeleti délszlávok és mohamedán albánok, oroszok és ukránok, magyarok és románok, törökök és kurdok, őslakók és bevándorlók, fehérek és feketék, heterók és melegek: a politikai siker receptje ma mindenütt (ha tetszik: megint) ugyanaz.

S ha arra gondolunk, mi történik a menekülttáborokban… Honnan szereznek a kisbabának pelenkát? Hol mosatják ki a ruhájukat? Hogyan vágathatják le a hajukat? Mivel töltik az üres órákat álmatlan éjszakán, ha nincs olvasnivalójuk? Bezárkózhat valahová a férj és a feleség, hogy megöleljék egymást? Meddig kell várni? Ki ír föl gyógyszert? Van-e térerő és wifi? Jár-e a posta? Mi történik odahaza? Hová fog iskolába járni a gyerek? Hogy lehet kamaszlányokat nevelni a konténerben vagy a sátorban? Le lehet-e kenyerezni az őröket, hogy ne verjék az embert? Ki dönt a sorsunkról? Mi lesz velünk? Hová tegyük a szemetet? Hogyan védekezzünk a rovarok ellen? Honnan szerezzünk szappant, fogkefét, tampont, dezodort, sampont? Hol lehet a blúzt kivasalni? Mit tegyünk a lassacskán megtébolyodó apánkkal? Mit tegyünk a közöttünk hatalmaskodó bandavezérekkel, gyilkosokkal, kényszeres nőcsábászokkal, őrjítő fecsegőkkel, akik elől a lágerban nem lehet elmenekülni?

Fáradtan teszem hozzá: akármi az idegengyűlölő  konszenzus, akármilyen népszerűtlen belátni, hogy a segítségnyújtás elmulasztása – amely gépkocsibalesetnél büntetendő lehet – a közép-ázsiai, közel-keleti, afrikai menekültek ügyében is igazságtalan és erkölcstelen: nincsen olyan kódex, nincsen a parancsolatoknak olyan rendszere, amelyben ez másképp lenne. Akárhány választást nyertek ti a gonoszsággal.

UTÓIRAT:

A jó politika célja nem lehet más, mint a szenvedés enyhítése, a gyöngék istápolása, az elesettek fölsegítése, a kegyetlenség visszaszorítása, az együttérző magatartás elterjesztése, a háborúk megszüntetése, az igazságtalanság kiküszöbölése, az uralom kötelékeinek oldása, a testi és lelki fájdalom gyógyítása. Más szóval: az erkölcs és a politika alapvetően nem különbözhet egymástól, bár a politika szerény eszközei – a városi és távolsági tömegközlekedés fejlesztése, településrendezés, útkarbantartás, vágányfölújítás, a fűtés, világítás, táplálkozás, ruházkodás, lakhatás, köztisztaság, orvoslás-gyógyellátás, gyermeknevelés, testgyakorlás, környezetvédelem, információ, kommunikáció, humánus rendfönntartás és szánakozó, emberséges büntetés stb. biztosítása, más szóval a gondoskodás munkája – gyakorlati és közösségi jellegűek. Mindezeknek a céloknak a kitűzésében vita lehet közöttünk. Ráadásul egyikünk se szólhat az erkölcsi fölény magaslatairól, hiszen gyarlók és önzők vagyunk valamennyien, természetesen e sorok írója is.

Polányi Károly, a nagy magyar tudós ezt írta az első világháború végén:

„Az emberi szellem, amely érzi szégyenét, keresi az igaz utat, és megtalálja… A morális haladás ezért a tökéletesedésnek az egyetlen nyílt, biztos és egyenes útja. De nincs is ennek a haladásnak értékesebb és megbízhatóbb záloga, mint a szégyenkezés, és ezért nincsen a mai nemzedéknek sem nagyobb és természetesebb hivatása, mint igaz tanúságot tenni a mi nagy szégyenünkről.”

 Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20170911_TGM_Nyilt_beszed_es_szinleles
Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Nyílt beszéd és színlelés – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Szalai Erzsébet: A refeudalizáció

A Wikipédia összeállítása szerint a refeudalizáció már a 17. század társadalmi tendenciáinak leírására is alkalmazott fogalom volt. Ruggiero Romano és Rosario Villari olasz marxista történészek használták először, mégpedig az 1647-es nápolyi felkelés hátterében meghúzódó társadalmi viszonyok megvilágítására. A fogalmat befolyásolták Gramsci eszméi és az 1950-es, 1960-as évek történelemtudományi vitái, melyek Eric Hobsbawmnak a 17. század általános válságáról magfogalmazott tétele körül zajlottak, de az 1960-as évek olasz belpolitikai élete is hatott rá.

Villari a fogalmat specifikusan annak a folyamatnak a jellemzésére használta, amely Nápolyban végül a parasztságnak és az alsó középosztálynak a feudális arisztokrácia és a nemzetközi pénzmágnások elleni 1647-es lázadásában csúcsosodott ki. Fernand Braudel szerint Nápolyé a refeudalizáció „legtisztább esete”: a királyság feudális címeket adott el pénzért, ami hosszú távon a birtokrendszer vidéki szegényeinek adóterheit növelte, mivel a nemesek adómentességet élveztek.

Általánosabb értelemben a refeudalizáció folyamatával Olaszország modern kapitalizmusba való átmenetének megkésettségét, sikertelenségét magyarázzák.

Végül, de nem utolsósorban – főként szociológusok – a refeudalizáció fogalmát a mai világ globális gazdasági és kulturális folyamatainak leírására is használják. Habermas a legújabb kori kapitalizmus hajnalán a társadalmi nyilvánosság feudális irányú szerkezetváltozásáról, a feudális „udvar” újjáéledéséről beszélt. A svájci szociológus, Jean Ziegler a neoliberális globalizációt mozgató erők megvilágítása során a német „Refeudalisierung der Gesellschaft” kifejezést alkalmazza. Angol nyelvterületen a jelenséget inkább az „új feudalizáció” terminussal jellemzik, ami a felvilágosodás alapértékeinek (szabadság, egyenlőség, testvériség) a globális kapitalizmus erői által történő aláásását jelenti – de alkalmazzák még a fogalmat a közjavak és szolgáltatások radikális privatizációjának értelmezésére is.

A tanulmány első változatához fűzött értékes kritikai megjegyzéseiért köszönet illeti Fáber Ágostont, Huszár Ákost, Somlai Pétert és Utasi Ágnest.

Tanulmányom első, nagyobb részében magam is az utóbbi utat járom be, sajátos értelmezést adva a globális kapitalizmus refeudalizáló tendenciáinak. Ezt azonban megelőzi egy olyan fejezet, melyet az általam használt alapfogalmak tisztázására szánok. Írásom harmadik részében a Magyarországon jelentkező refeudalizációs folyamatok feltárására vállalkozom, a létezett szocializmustól napjainkig.

A fogalmi keret

Az elemzéshez használt fogalmak megalkotásakor Marx, Weber és Elias munkássága jelent kiindulópontot, bár fogalmaim nem közvetlenül származtathatóak az övéikből.

Először is, megkülönböztetendőek egymástól a feudalizmus, a kapitalizmus és a létezett szocializmus alapviszonyai abból a szempontból, hogy e három formációban egyrészt milyen társadalmi viszony tekinthető uralkodónak, másrészt, mi a társadalmi, ezen belül termelési tevékenység legfőbb célja, harmadrészt, mely csoport alkotja a hatalom szerkezetének domináns frakcióját, végül, de nem utolsósorban, milyen logika mentén és milyen mechanizmus integrálja a társadalmat, valamint mi a magva a rendszer uralkodó ideológiájának.

A fogalomalkotás fontos részeként a fentiek mellett – egy más, bár az előzővel összefüggő nézőpontból – a konkrét társadalmi formációk és azok mozgásának leírásakor (második és harmadik fejezet) majd meg kell különböztetnünk egymástól a feudalizmust a feudalisztikus vonásokkal rendelkező társadalmaktól, a kapitalizmust a kapitalisztikus vonásokkal rendel-kező társadalmaktól, valamint a szocializmust a szocialisztikus vonásokkal rendelkező társadalmi formációktól.

A létezett szocializmus viszonyainak történeti elemzésekor az 1960-as évek közepétől datálható magyarországi változat bemutatására szorítkozom. Ebben a fejezetben azonban kizárólag az ideáltipikus vagy inkább csak a kommunista ideológiákban létező szocializmus fogalomrendszerét mutatom be. 

A feudalizmus uralkodó viszonya az úr-szolga viszony, a kapitalizmusé a tőke-munka kapcsolat, a szocializmusé pedig az irányító-irányított viszonya.

A társadalmi, ezen belül termelési tevékenység domináns célja a feudalizmusban a tekintély és hatalmi kiváltság, a kapitalizmusban a profit, a szocializmusban a társadalmi szükségletek – nem teljes, hanem a végzett munkával arányos – kielégítése.

A társadalomban hatalmat gyakorlók domináns csoportja a feudalizmusban az uralkodó rend. A rendet itt olyan csoportként értelmezem, melynek tagjait közös ethosz, értékrendszer, magatartásminta és életstílus, valamint a formális és informális kapcsolatok és alkuk hálózata kapcsolja össze. Az uralkodó rend élén a tradicionális hatalommal rendelkező király vagy a karizmatikus hatalommal bíró vezér áll.

A kapitalizmusban a hatalom domináns frakcióját általában a gazdasági elit, más néven burzsoázia alkotja. A szocializmusban a hatalom a nép, elsősorban a munkásosztály kezében összpontosul.

A feudalizmus uralkodó logikája a tekintéllyel és hatalmi kiváltsággal mért hasznosság elve, a társadalmat pedig döntően ezek kölcsönös cseréje és az azt biztosító alkurendszer integrálja. A rendszer uralkodó ideológiájának középpontjában a felső hatalmakhoz – az egyházhoz, a királyhoz, a hűbérúrhoz, a vazallusokhoz stb. – való alkalmazkodás áll.

A kapitalizmus domináns logikája a pénzben és profitban kifejeződő hatékonyság elve, a társadalom fő integráló ereje ennek megfelelően a piac, a piaci alkuk szövedéke. Uralkodó ideológiájának domináns eleme az egyéni önzésre épülő szabad verseny, mely Adam Smith (1922) szerint a közjót egyedül biztosító társadalmi mechanizmus.

A szocializmus uralkodó logikája a szükségletek – végzett munkával arányos – kielégítésével mért hasznosság elve, a társadalom döntő integráló mechanizmusa pedig a tervmutatók és tervalkuk rendszere. Uralkodó ideológiájának magva az egyéni önzésen túllépő kollektivizmus eszméje.

A globális újkapitalizmus refeudalizációja

Amint azt Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyvemben részletesen is kifejtettem, a nagyjából az 1970-es évektől induló neoliberális hullám nyomán kialakuló újka-pitalizmus immanens sajátossága, hogy az egyre koncentrálódó és nemzetköziesülő tőke lebontja azokat a politikai, gazdasági, ökológiai és szociálpszichológiai korlátokat, fékeket, amelyek korábban viszonylag zavartalan újraértékesülését biztosították. Azzal, hogy minden korábbinál keményebben uralma alá hajtja az egyes nemzetállamok politikai elitjeit, ezen belül kormányait, egyrészt formálissá teszi, sőt negligálja a politikai váltógazdaság lényegi elemét, a politikai demokráciát; másrészt szinte lehetetlenné teszi nem csupán a nemzeti gazdaságpolitikák működtetését, de az egyes országok, régiók nemzetközi együttműködé-sének szabályozását is.

A koncentrálódó és nemzetköziesülő tőke gyakorlatilag adózás nélkül száguldozik a világban, ezért – bár a rendszer vezető ideológusai tudásalapú társadalomról beszélnek – a humán tőke újratermelésére (egészségügyre, oktatásra, kultúrára stb.) – a csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve – egyre kevesebb erőforrás áll rendelkezésre. A tőke nyomására a szakszervezetek szétesnek, ezért főként a kevésbé kvalifikáltak körében nincs hatékony gátja a munkabérek leszorításának sem. Összességében, Marx alapfeltevésén túl, az újkapitalizmusban – különösen annak perifériáin, félperifériáin 

a munkásság széles rétegeinek jövedelmei nem fedezik munkaerejük újratermelésének költségeit (részletesen lásd Artner 2001, 2014). Mindennek a burzsoázia számára is sorsdöntő következménye a humán tőke értékvesztése, a megfelelő tudást és teljesítményt mutató és nyújtó munkaerő hiánya – a centrum országaiban is (részletesen lásd Szalai 2012) –, miközben – mivel a tőke jóval több munkaerőt vált ki, mint amennyi új munkahelyet teremt

a világban egyre több a felesleges ember, akiket egy idő után mentális és fizikai leromlásuk miatt már nem is lehetne munkába állítani.

– a globális tőke terjeszkedése egyre inkább felemészti és pótolhatatlanná teszi a természeti erőforrásokat és rombolja Földünk klimatikus viszonyait. Ezzel veszélyezteti nem pusztán a kapitalista alapviszonyokat, de a földi természet, az emberi lét alapfeltételeit is.

A tőkelogika, a profitban mért hasznosság elve uralkodóvá válik a társadalmi élet majd’ minden szférájában – ezt fejezi ki Bourdieu (1983) tőkeelmélete, mely szerint a kapitalizmus új szakaszában nem csak a fizikai és pénzjavak, de a szociális-politikai és kulturális javak is tőkeként funkcionálnak. Ezzel összefüggésben az egyéni szabadság mértéktelen hajszolása felmorzsolja a valódi közösségeket, aminek következtében a viszonyítási pont elvesztésével az egyének képtelenné válnak identitásuk, identitásaik megalkotására – ami már éppen hogy veszélyezteti a szabadságukat. Bár rövid távon az identitásaiktól megfosztott egyének a legmeggyőzhetőbb fogyasztók és a leginkább fegyelmezhető munkaerők, az egyéni szabadság megrendülése veszélyezteti a munkaerő kreativitását is, ezzel viszont hosszabb távon jelentősen rontja a tőke, tőkék értékesülésének feltételeit.

Nézzük most részletesebben az újkapitalizmust a társadalmi-gazdasági formációkról adott részdefiníciók szerint!

Az újkapitalizmus uralkodó viszonya a tőke-munka viszony, ezt azonban tendenciáját tekintve növekvő mértékben átszövi és részben leplezi a feudális úr-szolga viszony: a tőke-munka viszony nem artikulálódik. Elsősorban azért, mert a tőkét opponáló korábbi munkásosztály több ok miatt is nagyrészt felbomlik – a munkásság folyamatosan fragmentálódik. Egyrészt annak következtében, hogy a nagyüzemeket az irányadó centrumországokban a tőke hálózatos megszerveződése váltja fel, ahol megszűnnek a munkaerő korábban viszonylag stabil pozíciói és közösségei: az egyes munkásoknak ugrásra készen kell várakozniuk, hogy a hálózat mely pontján, mikor és meddig lesz rájuk szükség. A munkaerő-piaci pozíciók ideiglenesek, mely a részmunka és a távmunka rohamos terjedésében fejeződik ki.. Ezt még tetézi a tőke szerves összetételének már érintett növekedése („a gép kiváltja az embert”) miatti növekvő munkanélküliség, a globális munka nélküli tartaléksereg bővülése – e két tényező szinte teljes mértékben kiszolgáltatottá teszi az egyes munkásokat az egyes tőkéseknek (már ahol ezek láthatóak még, erre visszatérek), ami a két ágens közötti paternalista viszonyokban ölt testet: a munkás hálát érez a munkáltatója iránt, és fordítva, a munkáltató lojalitást vár a munkástól (Szalai 2011, 2012). Mindez kikezdi a munkásságon belüli szolidaritást, sőt a munkásokat egymás farkasává teszi: a korábbi osztálytudat szertefoszlik, az osztályellenállás megszűnik.

A tőkés és munkás közötti szabad szerződés – mely a kapitalizmus talán legkarakteresebb jellemzője – jórészt illúzióvá válik: a munkás nem szabad akaratából, szabad választás alapján, hanem többoldal%C

Kategória: Nincs kategorizálva | Szalai Erzsébet: A refeudalizáció bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva