Elnöki beszámolóvázlat az ATTAC 2017. április 24.-i Közgyűlésére

Az ATTAC logója

2017. április 24.-i ATTAC Közgyűlésre

elnöki beszámoló

(Vázlat)

Főbb események az előző közgyűlés óta (2016. március 7.)

1.) Rendszerváltás- ezt akartuk? – beszélgetéssorozat -BDSZ székházában

a.) 2016. június 18 – Jó állam, rossz állam – Morva Judit, Somi Judit , Nagy András

b.) 2017. január 21.- Hol van a baloldal? – Erőss Gábor (PM), Török Zsolt (MSZP), Vajnai Attila (Európai Bal-MMP 2006), Hortobágyi Anna (A BALpárt), Kiss Viktor, Droppa György (SZAB)

c.) 2017. február 18. – A munka trónfosztása – Somi Judit, Debreceni János, Komjáthi Imre, György Károly, Mezei Zsolt

d.) 2017. március 11. – Nők a nőkről – Róna Judit, Anyiszonyán Klára, Horváth Mihályné, Német Gézáné, Noé Krisztina, Morva Judit, Tóth Andrásné

e.) 2017. március 18. – A NATO -mi ellen? – Debreceni János, Csapody Tamás, Szenes Zoltán

2.) Nemzetközi konferenciák

a.) A Polisario Front rendkívüli kogresszusa – Dakhla, 2016. július 8-9.

b.) United for Equality – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2016. október 26-30.

c.) Világkonferencia a háborúk, a kizsákmányolás és a prekárius munka ellen – Mumbai 2016. november 16.-21.

d.) United for Equality szeminárium Budapesten 2017. február 8-13.

e.) Három évvel Majdan után – konferencia Ukrajnáról – Varsó 2017. április 20.

3.) Baloldali Sziget Fesztivál 2016 – Horány

a.) EBP kelet-európai munkacsoport megbeszélései – 2016 szeptember 2.

b.) MEASZ/FIR vezetőségi ülése – 2016. szeptember 2.-3.

c.) SZAB programok: Kistérségek, FNA, szakszervezetek, rendszerváltás, globalizáció, víziók, menekültkérdés, Ukrajna, feminizmus, stb.

4.) Tüntetések

a.) Indiai Nagykövetség előtt – a Suzuki/Maruti szakszervezeti aktivisták szabadon bocsátása érdekében

2017. február 27. és április 4.

b.) Fóti Gyermekváros megmentése – 2017. április 8.

c.) Ukrajna Budapesti Nagykövetsége előtt – szolidaritás az ogyesszai mészárlás áldozatainak hozzátartozóival, antifasiszta tüntetés

5.) Elméleti munkák és cikkek

a.) Social Watch jelentések – 2016. május- a növekedés és a fenntarthatóság ellentmondásai – Fenntarthatósági Célok nemzeti keretei, 2017. április – Hogyan teljesülnek a célkitűzések?

b.) Magyarország korlátozza a bevándorlást (angolul) – cikk 2016. május 21.

c.) A FIDESZ szélsőjobbra tolódása (angolul) – cikk a Kurswechselnek – 2016. október 17.

d.) Beszéd a Polisario Front kongresszusán (angolul) – 2016. július 13. és beszámoló aug. 12.

e.) A magyar baloldal helyzete (angolul) -társszerző Vajnai A. – 2017. január 21.

f.) Álnéven kéthavonta cikkek a Hope not Hate angol antirasszista folyóirat számára

6.) A Főváros Főügyészség törvényességi felülvizsgálatának eredménye

A Fővárosi Főügyészség Közigazgatási Jogi Főosztálya által indított eljárás eredményéről 2016. szeptember 14-én kelt, TC.8302/2015/2-I. számú levelükben arról tájékoztatnak, hogy törvénysértéseket állapították meg, nevezetesen:

1.) Az Egyesület a számviteli törvény szerinti letétbe-helyezési kötelezettségét a 2012., 2013., 2014. és 2015 évek vonatkozásában elmulasztotta;

2.) Az Egyesület a 2012., 2013., 2014. és 2015 évi – számviteli törvény szerinti – beszámolókat az internetes honlapján nem tette közzé.

A kifogásolt hiányosságokat 2016. október 15-én pótoltuk.

7.) Együttműködési megállapodás az FNA Egyesülettel, 2017. február 24.

Jövőbeni tervezett események

1.) Rendszerváltás – ezt akartuk? Sorozat

a.) április 29. Civilek Háza – munkás önigazgatás a múltban, gyakorlat és tapasztalatok, lehetőségei a jövőbenKrausz Tamás, Artner Annamáris – Debreceni János

b.) május vége vagy június eleje Civilek Háza – az Európai Unió és Magyarorszàg – előadók egyeztetés alatt

2.) Európai Bal Nyári Egyetem Budapest 2017. július 19-23.

3.) Nemzetközi ATTAC Nyári Egyetem – Toulouse (Franciaország) – 2017. augusztus 23-27.

4.) Baloldali Sziget Fesztivál, Horány 2017. augusztus 25-27.

5.) United for Equality az ATTAC-kal partnerségben az Erasmus plus keretében – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2017. október 24-29.

Budapest, 2017. április 23.

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: A gyűlölet – cikk a HVG-ből

Lélegezzünk föl: erkölcsi és pszichológiai értelemben a gyűlölt Orbán-rezsimnek vége. Vélemény.

 Az ATTAC Magyarország alelnöke

2017 áprilisában Magyarországon is fény derült valamire, amit a legfényesebb elmék Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a tizenkilencedik század elején értettek meg, s amikor ennek itt is eljött az ideje, Ausztria-Magyarországon meg a huszadik század elején. Arra ugyanis, hogy függetlenül az uralkodó kormányrendszertől, a polgári társadalom kultúrája egyenlőségi kultúra, és evvel az elsöprő kulturális ténnyel nem ajánlatos politikailag szembeszegülni.

Az, amit Tocqueville nyomán „demokratikus kultúrának” szokás nevezni (figyelem: NEM demokratikus politikai rendszernek, hanem társadalmi beállítottságok, magatartások együttesének), egyszerűen nem viseli el, hogy valaki azt mondja a társadalomnak: „én különb vagyok nálatok, fogjátok be a szátokat, kövessetek és engedelmeskedjetek”. Már Machiavelli megállapította egy híres passzusában, hogy köztársaságot csak úgy lehet létesíteni, ha a nemességet megszüntetik (ő úgy írta: ha a nemességet kiirtják). Lehetnek gazdasági, szociális, politikai, kulturális, regionális egyenlőtlenségek: de a modern, világi, „demokratikus”, egyenlőségpárti  szemléletű társadalom soha nem fogja megszentelt természeti ténynek tekinteni őket.

A modern polgári társadalom a plebs társadalma, azé, amelyet konzervatív korok „aljanépnek”, „csőcseléknek” tekintenek: az 1960-as évek óta a burzsoázia is farmert hord, filmet néz és popzenét hallgat, az uralkodó osztály és az intellektuális elit kettévált. (Az utóbbi professzionista lett: értelmiséginek lenni egy ideje már – többnyire és sajnos – „szakma”.) Mindenki polgár. A nagypolgár is kispolgár. Magyarország is középosztályi társadalom, ha szegényebb is, mint burgenlandi és bajorországi eszményképei.

Orbán Viktor rendszere annyit megértett ebből, hogy próbálta valamelyest kiszolgálni a tömegszenvedélyeket (látványsport, kommersz-gagyi álkultúra, turizmus, rasszizmus, autó, mobil), és nem szegült ellene a fogyasztói hedonizmusnak (s ha mégis – netadó, vasárnapi boltbezárás – , hamar visszavonult), tudomásul vette, hogy a szabad szex, a vallástalanság, az anyagiasság megfordíthatatlan trend. Az eredmény az lett, hogy az állami „kultúra” (a politikai szónoklattól az állami rádióig, televízióig és a lebutított, durva médiapropagandáig) ugyan rendkívül közönséges, de ebben sok a megvetés: „ezt nektek” – ez a tónus. A megvetés és az arrogancia egyre fölismerhetőbb.

Az állami vagyon törvényesített átjátszása a vezető körök ellenőrizhetetlen magánkörletébe is azért vált ki fölháborodást, mert pimasz nyíltsággal zajlik, ebből is süt a megvetés: nektek, aljanép, ehhöz nincs közötök. Beköltözünk a főúri kastélyokba, a királyi Várba, mi vagyunk a gazdák.

Ámde ha valaki azt érzékelteti, hogy „mi vagyunk az urak”, akkor evvel azt is sugallja, hogy „ti vagytok a szolgák” – márpedig az ilyesmit a modern, polgári, világi, „demokratikus” érzület („szociális-morális kozmosz”) nem bírja elviselni.

Nincs már nemesség: senki – tetszik érteni: SENKI – nem hisz benne, hogy a nagyobb hatalmú, nagyobb vagyonú, magasabb rangú, magasabb műveltségű személyek és csoportok egyben kiválóbbak. Azok az idők már elmúltak. Még a sztárkultusz is „demokratikus”: a sztárt elvégre a közvélemény „választja” és taszítja le a trónjáról, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy a döntő tényező itt a plebs szeszélye. A sztárban a „mi” preferenciánk, a „mi” ízlésünk a vonzó, illetve épp az az ijesztően demokratikus hajlamunk, hogy a nagy hírnévre kiválasztott, esetleges senkin röhögjünk. A sztárt csodálják és megvetik. Ha a sztár azt képzeli, hogy ő kultúrhérosz, akkor kinevetik.

Orbán Viktor rendszere nem értette meg (pedig kezdetben kapiskálta), hogy a diktatúra ízléskérdés. Azt még látta, hogy a liberálisok többek között azért váltak annyira népszerűtlenné, mert azt a benyomást keltették, hogy „kioktatják” a közönséget. Márpedig a tocqueville-i és nietzschei „demokratikus” tömegkultúrában a tanulatlan tömeg tudja jobban, illetve a tanulatlan tömeg dönti el, hogy mire nevelhetik, mire nem – azaz hogy milyen kulturális preferenciákat fogad el, és milyen formában. A modern polgári társadalom „népe” nem föltétlenül híve a szabadságnak, de nem fogad el diktátumot, amely mindössze arra hivatkozik, hogy a diktátor „jobban tudja”.

A modern polgári társadalomban uralkodó relativista szkepszis, amelyben egyetlen erkölcsi kritérium van – AZ EGYÉNI BOLDOGSÁG, ez pedig mindenki esetében más és más – nem engedi meg, hogy túl sok mindent írjanak elő „fölülről”, mert a társadalom nem hiszi, hogy ehhöz bárkinek lenne joga „ott fönn”. Mert hiszen „ott fönn” is csak ugyanazok a nemtudomka, önző marhák találhatók, mint idelenn: milyen jogon szólnak bele ezek a véletlenül fölkapaszkodott senkik – akik semmivel se jobbak „nálunk” – a mások dolgába, pláne ha szemlátomást nem is konyítanak hozzá?

És amikor a hatalom képviselői egyre több örömöt vesznek el az emberektől, illetve a torkukon akarják lenyomni azt, amit a közönséges, ostoba, durva tömeg élvezeteinek hisznek (stadionépítés, olimpia), s amikor egyre gőgösebben beszélnek a néppel – mindenekelőtt a modern polgári társadalomban döntő szemléleti befolyással bíró (trend- és divatteremtő) fiatal középosztállyal, diáksággal – , akkor kialakul a gúny és a harag halálos méregkoktélja, amellyel szemben a rezsim nem tarthatja fönn magát.

A korszerű fajgyűlölet még elmegy (lásd a Jobbik korábbi sikereit az egyetemi ifjúság körében a párt radikálisan szélsőjobboldali korszakában), de az ósdi Nyugat-ellenes sovinizmus, a rég lejárt nőgyűlölet és homofóbia, a sujtásos-paszományos (ordítóan őszintétlen és hamis) magyarkodás már nem. Kisebb enklávékban megvannak még ennek a gyökerei, sőt: valamilyen folklorizálódott alakban még él a hagyományos magyar nacionalizmus hologramja (pl. Trianon, amelynek a fájdalma olyan regionális valóságokkal kapcsolatos, amelyekről a magyarországi nagy- és kisvárosi fiatalság sose hallott és nem is akar hallani).

Az a vezetőség, amely egyszerre divatjamúlt, tahó, ÉS UGYANAKKOR arisztokratikus allűrökkel parancsolgat és páváskodik, meg egyre ügyefogyottabban próbálja kitalálni, hogy a plebs mit szeretne hallani – s ezek mindig rágalmak, uszítások, összeesküvés-elméletek, primitív hazugságok, amelyek sértik a hülyének nézett nép büszkeségét – , nem érti az idők szavát.

Az idők szavával szemben nekem is súlyos kifogásaim vannak, de én csak magánember vagyok, és nincs hatalmam; ráadásul nem vagyok semmilyen hatalom híve. Különösen nem a kevesek által gyakorolt parancsuralomé.

Amikor a hatalom elveszti a politikai ízlését, furfangját és humorérzékét – bilincsbe verik és elítélik Gulyás Mártont (veled vagyunk, Marci!), mert eldobott egy festékespatront vagy mit egy ÉPÜLET felé, I ask you – , akkor minden valószínűség szerint lőttek neki.

Figyelemre méltó a magyarországi (nemcsak budapesti!) tüntetések spontán retorikája. Ez a magaskultúrától végképp megszabadult fiatalság nyelve, amelyben nincs gondolat, nincs fogalom, nincs eszme, nincs grammatika, csak a demokratikus érzület: nincsenek kiválók, nem áll fölöttünk senki. F***szopó, g***, bajszos sz** – egyébként lélektanilag nagyon kérdéses, szexgyűlölő, talán kissé homofób frázisok a kocsma, a börtön, a gólyatábor szókincséből – : ez a magukat kiválónak tekintő vezetők szimbolikus lealacsonyítása, az egyenlőség létrehozása verbális erőszakkal.

A hatalmasok népmegvetésére a nép megvetéssel válaszol.

1968 lázadása után simán újraválasztották de Gaulle tábornokot. Az Orbán-klikknek is hasznos lehet még a demokratikus érzület, amelynek keretében minden vezetőt megvetnek, az ellenzéki vezetőket is, bár fölbukkanhatnak még sztárok (ám a sztár nem vezér). A parlamentarizmust is lenézi mindenki – a budapesti változatot mindenesetre joggal.

Ami a romániai, szerbiai és immár magyarországi (sok tekintetben persze nagyon problematikus) tüntetésekben közös, az a hatalomellenesség és a nivellálás (cutting down to size), a fönsőbbség és a gőg gyűlölete. A fönsőbbséget és a gőgöt a modern polgári társadalom nem bírja elviselni: tanú rá Tocqueville, Bakunyin, Nietzsche, Dosztojevszkij, Flaubert, Weber, akik a régi nemesi büszkeséget és a kiválóság modern gyűlöletét IS elvetették, de értették a világias modernséget, amelyből a monarchiára és a teokráciára akárcsak halványan emlékeztető politikai stílusok és gyakorlatok gyűlöletet – és röhögést – váltanak ki.

Ennek a modern érzületnek az a föltevése, hogy valójában a kiválók se különbek. S amikor kiderül, hogy a kiválók még csak nem is kiválók, hanem az átlagnál jóval hitványabbak, ráadásul tudatlanok és értetlenek, akkor létrejön a hatalmasok lealacsonyításán átélt pogány öröm, a „ti se vagytok különbek”, a „mindenki egyforma”, a „mindenkinek legyen meg a maga élvezete és kielégülése” egalitárius fesztiválja, a philadelphia, az egyenlők testvéri szeretete. Az a sok csók és ölelés az Oktogonon.

A végjáték hosszúságára való tekintet nélkül, sőt: belátva, hogy ebből még sok zűr lehet; elismerve, hogy az individualisztikus, fogyasztói hedonizmus és analfabetizmus demokráciája nem az ideálom – azért lélegezzünk föl: erkölcsi és pszichológiai értelemben a gyűlölt Orbán-rezsimnek vége.

Vége, vége, vége.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170414_TGM_gyulolet_tuntetesek_elegedetlenseg_Orban_rendszer

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Áder János nem számít -HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeA budapesti kormány a tűzzel játszik, pedig korábban volt esze visszavonulni.

Áder János államelnök – így kell címezni, hiszen a köztársaság megszűnt, még a nevét is törölték az Alaptörvény nevezetű papirosból – Magyarország pillanatnyi jobboldali-szélsőjobboldali kormányzatának az egyik tagja. Nem önálló tényező, apróságokat leszámítva. Csak azért lehetett várni az uralkodó jobboldaltól valamit, Áder nevéhez jelképesen kapcsolva, mert elképzelhető volt, hogy a jelentős méretű nemzeti és nemzetközi tiltakozás hatására ez a vezetőség gesztust tesz. Például visszaküldeti Áderral a CEU-törvényt megfontolásra az Országgyűlésnek. Bár Áder nem önálló tényező, azért különleges státusú, valamennyire befolyásos részese a kormányzó garnitúrának, és éppenséggel föl is lázadhatott volna – bár ez soha nem volt valószínű. Minden bizonnyal maga is alapvetően egyetért vele: az idegenszívű és idegen szellemű „elemeket” ki kell ebrudalni a haza földjéről, vagy legalábbis háttérbe kell őket szorítani, el kell hallgattatni, meg kell félelmlíteni.

Tehát végső soron Áder János nem számít.

Politikailag.

De mint mindenki más, morálisan természetesen számít. Minden ember jogalany, de minden ember egyben erkölcsi lény, felelősséggel és szabadsággal. Áder Jánosnak nem kötelessége a tanszabadságért, kutatási szabadságért, szólásszabadságért, gondolatszabadságért – némileg tétova – küzdelmet folytató honfitársaival egyetértenie (bár ilyesmikre többször fölesküdött, de a hivatalos esküdözésekről és fogadkozásokról mindenki tudja, hogy sajnos fabatkát sem érnek). Az viszont kötelessége, hogy ezeknek a honfitársainak hangot és esélyt adjon. Ha ilyen mély a nézeteltérés az országban, akkor – személyes hajlandóságaitól függetlenül – lehetővé kellett volna tennie, hogy az országházi többséggel ebben a kérdésben egyet nem értők véleményét vizsgálja meg az Alkotmánybíróság (vajon nincs-e igazuk benne, hogy a CEU-törvény alkotmányellenes és nemzetközi, Magyarországon is becikkelyezett szerződésekbe és egyezségokmányokba ütközik, azon túl, hogy ellentétben áll korábbi, hatályos magyarországi törvényekkel), vagy legalább még egyszer hányja-vesse meg az Országgyűlés – és az így keletkezett ráérő időben a kormánynak is alkalma nyílnék (nyílott volna) rá, hogy végre megbeszélje a dolgot az érintettekkel, ha ezt már elmulasztotta korábban. Ezek nagyon szerény igények. Akkor is, ha teljesítésükkel nem értett volna egyet a Fidesz-KDNP többi vezetője, ennyit Áder János megtehetett volna – (számomra visszataszítóan szabadságellenes, egyébként elég szokványos) meggyőződésének hiánytalan fönntartásával.

Emiatt föltehetőleg megromlott volna a viszonya a környezetével, de ezt milliószámra vállaltuk – akik nem vagyunk hősök – egyszerű morális és intellektuális megfontolásokból.

Szegény Áder Jánost most alaposan meggyűlöli a magyar ifjúság meg az összlakosság jó fele, pedig ő semmi más, csak szánalomra méltó konformista. Ahogy írom ezt a cikket, látom-hallom az interneten a rokonszenves tüntető fiatalokat, akik egyelőre elég nyugodtan skandálnak egyre meredekebb dolgokat a Sándor-palota előtt, de megjósolható, hogy dühbe fognak gurulni előbb vagy utóbb.

De nem Áder János számít, hiába testesít meg hétfő óta – vétkesen vagy vétlenül, most már mindegy – mindenféle utálatosságokat a tekintélyuralmi féldiktatúra hétköznapjaiból: a szolgalelkűséget, az árulást, a kicsinyességet, a szabad szellem (és a szabad szellemű – fiatal és nem annyira fiatal – értelmiség) iránti tipikusan irigy, alantas utálatot; és mindenekelőtt az elvetemülten rossz ízlést.

A magyarországi, Duna-medencei magyar, európai és nemzetközi kultúra meg tudomány helyett ez a rezsim a hollywoodi parókakészítő, az apródfrizurás lakberendező művészetét és a délibábos, posztfaktuális áltörténetírást részesíti előnyben. Nem azt értem ezen, hogy jelentős tudósoknak és ihletett művészeknek sokkal nagyobb esélyük lenne rá, mint másoknak, hogy közügyekben igazuk legyen – túl sok nagy ember pokoli tévedéseiről és bűneiről tudunk, hogysem ezt elhihessük. A cél az, hogy művelhessék művészetüket és tudományukat: a demokráciában azonban mindenkinek van szava – viszonylag tájékozatlan és nem túl ésszerűen gondolkodó polgártársainknak épp úgy, mint a lángelméknek.

Nekem történetesen kétségeim vannak az angol nyelvű egyetemeken uralkodó, mainstream liberális társadalomfilozófia és politikaelmélet nagyszerűségét illetően, továbbá szíves-örömest elismerem, hogy a jogvédő vagy környezetvédő NGO-k követnek el hibákat – egyáltalán azok, akiket most a társadalomnak meg kell védenie a magyarországi kormányzat önkényétől, nem tökéletesek. Néha a konzervatív bírálat is joggal mutat rá előítéletességre, kritikátlanságra, szűklátókörűségre, vakfoltokra ezekben a körökben – amelyek nem egységesek, és amelyek között (helyénvalóan) sok a vita.

De a magyarországi állam jelenlegi vezetői (és publicisztikai támogatóik) nem szociológiai, közgazdasági, történettudományi, társaslélektani, bölcseleti bírálatot gyakorolnak – s ha szórványosan mégis, akkor döbbenetes tudatlanságuk derül ki – , hanem a közhatalom erejével akarnak megszüntetni vagy gyöngíteni vagy legalább megrágalmazni, lejáratni irányzatokat, nézeteket, elméleti és tudományos jelenségeket, oktatási és kutatási gyakorlatokat, erkölcsi és politikai vélekedéseket.

Ehhöz azonban nincs joguk.

Még a fideszes reformokkal meggyöngített alkotmányosság szerint is vannak az államhatalomtól független szférái a társadalmi létnek – ezekben a szférákban, igaz, általában nem szabad, tehát nem lehet  legitim és legális kényszert gyakorolni állampolgárokkal szemben – , autonómiájukért kezeskedik a jogrend. Ezek a szférák – nagyjából a „civil társadalom” és az egyéni vagy magánélet – persze konfliktusba kerülhetnek az államhatalommal, a kölcsönös beavatkozási lehetőségek azonban korlátozottak. Az alkotmányosság és különféle intézményei mintegy döntőbírókként szolgálnak a közhatalom, illetve az önállósággal és jogokkal fölszerelkezett, ám joghatóság nélküli honpolgárok viszályában.

Ilyesfajta alkotmányos közvetítőként, „döntőbíróként” szolgál az ombudsman (a nép ügyvédje, akit Magyarországon sajnos megfosztottak legfontosabb hatásköreitől, akárcsak az Alkotmánybíróságot) és – alkotmányos vétójoga révén – az államelnök.

Lépten-nyomon kiderül, hogy a magyarországi közintézmények egyáltalán nem töltik be föladatukat, s emiatt még az is kérdéses, hogy egyáltalán „rendezett állapotok” vannak-e még hazánkban, miután a modern jogállamiság – amelynek keretében nem lehetséges merőben személyi hatalom, és nem lehetséges önkény – hosszas tántorgás után az utóbbi évtizedben megbukott: elpusztították.

Előadódhatik olyan helyzet, amelyben – amint a hétfőről keddre virradó éjszaka is láttuk egy transzparensen a Lánchídnál – csak ONE SOLUTION, REVOLUTION (ez a vietnami háború, majd a dél-afrikai apartheid-rezsim elleni tüntetések jelszava volt), vagyis az alkotmány- és törvénytisztelő publikum úgy érezheti, hogy az állam nem képviseli többé a jogot, a társadalmi szerződés megszűnt, a jogot a népnek kell érvényesítenie a törvénytelen állammal szemben. A budapesti kormány a tűzzel játszik, pedig korábban volt annyi esze, hogy visszavonuljon kicsit a kudarcai láttán (netadó, vasárnapi boltbezárás, kvótanépszavazás, olimpiai népszavazási kezdeményezés), vagy akár megpróbáljon kedvezni elégedetlen társadalmi csoportoknak (devizaadósok ügye, rezsicsökkentés, stb.).

A diáksággal, a diplomás középosztályi fiatalsággal, az egész értelmiséggel szembeszállni – miközben a teljes nemzetközi közvélemény rokonszenve az ellenfeleivel van, még azok körében is, akik rendszerint gyanakszanak a „liberálisokra” vagy éppen Soros György alapítványaira – , megbélyegezni az állam helyett is nagyszerű munkát végző NGO-kat (az ún. „civil szervezeteket”), a mindenütt idegen ügynököket sejdítő, nem létező összeesküvésekről deliráló kormánypropagandával helyettesíteni a normális, józan párbeszédet: ezt már nem tűri a magyarországi közvélemény (és jegyezzük meg: már az utódállami-kisebbségi magyar közvélemény se).

A mostani tüntetők nem a deresedő 1989-es nemzedék tagjai, mint az eddigi tiltakozók többnyire, hanem a mindeddig politikailag inkább passzív – csöndben undorodó – fiatalok. S ha a fiatalok végre elveszítik a türelmüket, akkor az uralgó jobboldal-szélsőjobboldal világnézeti és politikai hegemóniájának vége szakadhat. Amikor az elmúlt éjjel a tüntető diákok azt kiáltozták, hogy „Magyarok vagyunk!”, ezen azt értették, hogy nem idegen ügynökök vagyunk, nem zsidóbérencek vagyunk, hanem mi vagyunk a magyarok– azaz a hű, alkotmánytisztelő honpolgárok – , nem pedig ti, Orbán és Áder, akikről egyre hangosabban mondják minden forradalmi pillanatra jellemzően: ti vagytok a hazaárulók, mi képviseljük a jogot. Ezen mindenfajta állami sovinizmus kicsorbul. A sztálinisták is idegen ügynöknek neveztek (és részben talán hittek) mindenfajta ellenzéket, már a Bourbonok hívei is titkos társaságokat, szabadkőműveseket, illuminátusokat „sejtettek” minden „fölforgató” mozgalom mögött (és persze „zsidókat”: ez minden európai diktatúra és autokrácia közös vonása, a sztálinistáé is). Ebből a patinás ökörségből nem kér többé – úgy látszik – a mai magyar nemzedék, honfitársaink szeméről lehull a hályog.

A politikai helyzet egyre nyitottabb – és persze mindez nagyon rosszul is végződhetik. A sajtó túlbecsüli az Orbán-rezsim szinte egyöntetű külföldi népszerűtlenségének a fontosságát (a nemzetközi sajtóban Orbán immár mindennek a jelképe, ami gonosz, ami azért enyhe túlzás): a döntés, mint mindig, az egyébként majdnem teljesen eszköztelen magyar nép kezében van.

Én igazán nem óhajtom a csődöt mondott „színes forradalmak” zűrzavarát – minden fölfordulásból lehet újabb parancsuralom vagy tartós válság – , de Magyarország eddigi csöndje megtört. Ha a parlamenti út a méltánytalan választási rendszer és a tehetetlen ellenzéki pártok miatt nem járható, akkor a demokratikus magyar ifjúság megtalálja a hagyományos terepét: a pesti utcát.

Ez se könnyű módszer – de ezen a tavaszon mintha ismét belélegezhetnénk a szabadság levegőjét; a jogos erkölcsi fölháborodás fölényének mámorító érzése járja át a magyarországi társadalmat (nemcsak Budapesten!); a rezsim pusztító ereje (még ha csak pillanatra is) meggyöngült. 2017 áprilisában Orbán Viktor és Áder János nem számít.

A többit meglátjuk.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170411_Ader_Janos_nem_szamit

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Áder János nem számít -HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Three years after Maidan – Evaluation of the Ukrainian situation until now by M. Benyik

This paper is to be presented on 20th April 2017 in Warsaw at the conference on Ukraine by Matyas Benyik*

Dear Friends and Comrades,

It is a great honour to be here with you and present my paper, which will cover four points, namely:

1.) Development of the Ukrainian economic and foreign policy since 1991;

2.) The crises in Ukraine as geopolitical conflicts;

3.) „Frozen conflicts” in the post-Soviet space and their consequences;

4.) Is there a viable international, peaceful settlement process for Ukraine?

After the Soviet Union collapsed, a huge transformation occurred because of the critical role and geopolitical importance of Ukraine for both Russia and the European Union (EU). The former considers it strategically important not only as a littoral state at the Black Sea that borders on several EU member states but also a transit country for Russian gas. In turn, the EU occupies a cautious stance towards both Ukraine and Russia weighting positive and negative developments that its decisions may cause.

It is important to point out that in December of 1991, when Ukraine held a referendum about its independence, the former President of the USSR, Mikhail Gorbachev, mentioned that he could not imagine the USSR without Ukraine. The results of the referendum in favor of independence finally caused the disintegration of USSR. The same scenario (with some different form) can be developed today, if Ukraine manages to be free from Russian influence, it would mean the beginning of Russia losing its geopolitical influence over post-Soviet space.

After the collapse of the USSR, Russia was trying to preserve its geopolitical influence as much as possible on the post-Soviet space. Russia still considers the zone as part of its strategic interests. Due to this, by ignoring the main principles of International law, Moscow was involved in a series of conflicts on the territory of Georgia, Moldova and Ukraine.

The crisis in Ukraine can be described decisively as a geopolitical conflict between EU and Russia. The conflict can not be defined as either a Russian-US or a NATO-Russia conflict, as well as it is not a kind of continuation of the Russo-Georgian War. The emphasis is actually placed on the Association Agreement between Ukraine and the EU (which is actually only the equivalent of a political association without membership), consequently Ukraine does not gravitate toward either the Eurasian Economic Union or the Customs Union with Russia.

The so-called „frozen conflicts” are among the toughest challenges to Black Sea regional security, as well as to the national interests of several post-Soviet states. The conflicts are characterized by a previously not experienced massive military intervention and Russia is held responsible for the birth of the „frozen conflicts”. They include the Nagorno-Karabakh conflict between Armenia and Azerbaijan, the conflicts of Abkhazia and South Ossetia in Georgia and the Transnistrian conflict in Moldova. There are differences between the first and the second generation of „frozen conflicts”. During the military operations the annexation was combined with separatism, which became not an ethnic, but rather a political separatism. The conflicts vary in scope, history and management options, but are structurally similar. Contributing factors, such as weakness of states, economic depression and external support are in place in each of the conflicts. Moreover, they create similar threats for the national security of Azerbaijan, Georgia and Moldova.

Artificially „frozen”, or de-escalated, none of the conflicts have been fully resolved. Along with traditional geopolitical challenges, they are also sources of transnational threats.

Common wisdom holds that regional integration is one of the best possible responses to this sort of problem under given circumstances. But, despite numerous attempts to put „frozen conflicts” into the framework of different integration projects, they are still far from being resolved. Arguably, they are even further from resolution than ever before.

The development of Ukrainian policy can be characterized by the fact that Ukraine irreversibly shifted from Russia`s periphery to the EU periphery. In the nineties, Ukraine followed a so called negation policy, in which it determined what it does not want to be and what it wants to become. Ukraine did not want to be a part of the Soviet Union, it either did not want to have nuclear weapons within the country’s borders or did not want to belong to any political bloc. However, in the mid nineties, the multivectioral politics came to the fore in the Ukrainian political terminology, which was followed in 2004 by an unsuccessful opening to the West. This was the first Maidan.

The most important elements of today’s pro-Western approach of Ukraine are as follows:

  • the conclusion of the Association Agreement with the EU;

  • secession from the Commonwealth of Indepement States (CIS);

  • the security policy reversal;

  • the change of direction in foreign economic policy resulting in purchasing gas not exclusively from Russia. In fact, a higher proportion of the gas needed for Ukraine`s population is purchased now from the EU.

In terms of foreign policy priorities, Ukraine’s society is divided into two different camps with one of them following a European direction and the other one inclined to closer relations with Russia. The Ukrainian public opinion has changed greatly in recent decades. While in 2011 30-40% of the Ukrainian people would have approached the EU, in 2016 already 51% was pro-EU. This is what makes Ukraine’s stability fragile, and because of its geopolitical position, both the EU and Russia pay great attention to maintaining a high profile in any event that might radically transform the country’s orientation. In terms of destabilizing the inner situation, the media is the most influential actor in influencing public opinion or helping the government to stay in power. In this regard, Russia used the media in the Crimea to bring its inhabitants’ opinion to its side. In fact, the Ukrainian crisis started with the annexation of the Crimea and later moved to the cities of Donetsk and Luhansk in the Donbas region.

Looking at the present crisis from a geopolitical perspective, one of the important features of Ukraine is that it is still regarded as the key to stable and secure oil and gas supplies from Russia to the EU. Nowadays, Russia suffers from the economic sanctions imposed by the EU, the US and other countries as well and it is gradually losing undisputed control over the whole Ukraine; therefore, it tries to diversify the routes of supplying energy resources via Ukraine to Europe. Taking into account that Ukraine enjoys a strategic location on the European continent, the question is: how will Russia export energy resources and which country can replace Ukraine as the transit one.

The Geopolitical Importance of Ukraine for Russia

After the collapse of the Soviet Union, Ukraine became one of the main areas of competition among Russia, the United States and the European countries, especially Germany. Russia considered Ukraine as its backyard for a long time, because it transports gas and oil via Ukraine to Western countries. Due to this fact, Ukraine’s loyalty was crucial for the Russian economy to boost without interruptions.

The proximity of Ukraine naturally provides for lower oil and gas prices in comparison to other European countries. Nowadays, apart from being under political and economic pressure, Ukraine is suffering from Russian aggression as a result of which large parts of the Donetsk and Luhansk regions are occupied.

The Geopolitical Importance of Ukraine for the EU

The importance of Ukraine’s location for both Russia and the West in terms of geopolitical calculations is already mentioned. Cultural differences between Ukraine’s two parts create a civilizational divide as well. Pro-European and pro-Russian moods in the West and East accordingly were actively discussed after the Orange Revolution of 2004. Western Ukraine is characterized by deeper cultural, linguistic, economic ties with the East European members of the EU; in turn, the Donetsk and Luhansk regions and the Crimea always maintained closer ties with Russia. About half of the Ukrainians mistakenly believe that membership in the EU will bring them social prosperity, economic development and political stability. On the other hand, from the EU perspective, Ukraine serves as a buffer between the European countries and Russia.

It is also an important fact that according to the Association Agreement Ukraine began to build its economic relations and carried foreign trade more and more on the existing methodologies and standards modeled in the EU. This way a certain degree of economic integration is smuggled into the association.

Recent events in Ukraine have shown to the international community that about half of the Ukrainians expressed their readiness to protect the independence of the country and European identity despite the enormous losses. Since the spring of 2014 Ukraine has lost nearly 7% of its territory, 15% of the population, the death toll is estimated to be between 10 and 25 thousand. The war situation forced many Ukrainian families and citizens to move to other areas of Ukraine. In the wake of the internal migration more than 1,255,700 people was ousted from their homes. In addition, many people have moved to Russia, while only few migrated to Poland. However, it is strange that a mass migration to Western Europe is not observed.

At the same time, one of the main problems is that the separatist forces are supported by Russia in Crimea and Eastern provinces of Ukraine. Taking the strategic location of Ukraine into account, it is the key country between Russia and the EU. Besides that, it holds a significant position due to its entrance into the Black Sea and border with several EU member states; it is still the major transit country for Russian gas. Moreover, Russia still believes that Ukraine is its backyard, thus without it, Russia is not able to stay influential in the eyes of the international community. Also, Ukraine was important to Russia in terms of security calculations with its military and Black Sea Navy, based in the Crimean port of Sevastopol under a mutual agreement between the two states. At the same time, Russia is looking forward to increasing the size of its Navy on the Black Sea, which is perceived as a piece of its national security system and a factor of regional predominance in conflict with NATO. Russia also wants to prevent agreements that open the door to the EU. For the Europeans, the real meaning of the invitation does not mean joining the organization but making a decisive and critical civilizational choice.

The Geopolitical Importance of Ukraine for the United States

The importance of Ukraine`s geopolitics for the United States lies in the fact that many countries have an interest in Ukraine, but none more so than Russia does. However, despite the opinion prevalent in Kyiv, definitive geopolitical change in Ukraine is still under doubt. The United States recognizes the importance of Ukraine as a counterbalance to Russia’s influence but is unenthusiastic about taking serious risks.

The US has been trying to influence Ukraine but is currently pursuing extremely cautious behaviour because it definitely knows that local unrest may bring instability to the whole continent and the world as well, as is the case with East Ukraine.

Moreover, current events in Ukraine prove that nowadays the country represents one of the main centers of international politics. Probably, those factors have forced the West to think seriously about adopting sanctions against Russia (in comparison to 2008, when Russia pursued an aggressive policy against Georgia).

The current crisis in Ukraine still stays unclear in terms of the prospective challenges it will bring not only for itself but also for the world community as well. On the geopolitical map, while looking at this picture, we can clearly see that the crisis has been continuing between Russia, the EU and the United States because of their clashing interests.

The Ukraine crisis has had profound impacts on regional dynamics in Eastern Europe, the South Caucasus and Central Asia as well. These impacts have, however, been ambiguous. On the one hand Russia has developed its influence through extension of the Eurasian Economic Union. On the other hand, Russia’s closest regional allies have suffered from the economic impacts which many see as a direct result of Russia’s precipitous actions. Russian unpredictability has also led nearby countries to look to alternative relationships, with each other but also with China, Iran, Turkey and India. The standing of the EU does not seem to have improved, however, and in countries where the EU has traditionally had a strong influence – Georgia, Kyrgyzstan, and Moldova – anti-EU sentiments have notably increased. While this has important implications for the EU’s international politics, the areas for development policy prioritised in the Wider Europe and similar initiatives are just as, if not more, relevant in the new circumstances as in the past.

Finally, I wish to mention the main steps of an international peace settlement efforts, namely the Minsk I, the Minsk Memorandum and the Minsk II, the Paris Agreement and the Berlin summit.

The main channels of the Minsk process are as follows:

  • the trilateral contact group in Minsk – the leaders of the key players and their representatives meet each other;

  • the so-called Normandy format is an ad hoc forum of high level leaders of Germany, Russia, France and Ukraine. The expansion of the format has been proposed and discussed throughout 2016. Last October President Putin said that Moscow did not oppose the inclusion of the United States;

  • and the Russian-US consultations.

When Minsk II was concluded in February 2015, the first iteration of a negotiated settlement, Minsk I, had irrevocably frayed. A major debate about the provision of lethal weapons to Ukraine was under way in Washington, with the intent of helping Kyiv to establish a better balance of forces on the Donbas battlefield and deter further separatist/Russian attacks. The Kremlin wanted to head off the prospect of the United States unilaterally arming the Ukrainian military. Putin, therefore, preemptively moved to rupture this debate by switching to the diplomatic track. He negotiated a new Minsk agreement with Germany and France that put considerable emphasis on political concessions from Ukraine in addition to concluding another cease-fire. Moscow’s initiative was greatly facilitated by the fact that Germany opposed arming Ukraine for fear of further escalating the conflict with Russia.

The February 2015 Minsk II settlement that was to end the fighting in eastern Ukraine’s Donbas region has yet to be implemented. There is little sign that Moscow wants a settlement, apparently preferring a „simmering” rather than „frozen” conflict, where it can turn the heat up or down to pressure Kyiv, and prevent Ukraine from allying with the West by associating with the EU and, the Kremlin fears, ultimately by joining NATO. Russian president Vladimir Putin has stalled on Russia’s compliance with the Minsk II agreement, waiting to see if these developments will weaken Western resolve and allow Moscow a freer hand in Ukraine.

In 2017, sustaining the diplomatic momentum around Minsk II will become especially difficult. In Ukraine, President Petro Poroshenko’s popularity is eroding. The country remains dependent on Western loans and assistance, and thus on the (already overstretched) goodwill of Western governments. The ongoing conflict distracts the Ukrainian government from much-needed domestic reforms, including tackling the culture of corruption that permeates Ukraine’s politics and economics. In Europe, key constituencies have pushed to end EU sanctions that impede trade and business relations with Russia, although Germany has thus far managed to maintain a unified EU stance.

Moscow prefers to use the conflict to destabilize Ukraine. The Ukrainian government argues that it should not be expected to implement political elements of Minsk II until Russia and the separatists implement the security provisions for a cease-fire and withdrawal of heavy weapons from the line of contact. If the security provisions are implemented, however, the Ukrainian government does not have sufficient parliamentary support to pass a constitutional amendment devolving governmental authorities to the separatist Donbass entities, in line with Minsk II. In sum, the process has little prospect of success unless there is a major change in Kremlin policy and an improvement in Kyiv’s political capacity.

References:

Dr. Póti, L., Három évvel a Majdan után: az ukrajnai válság mérlege (Three Years after Maidan, Balance of Ukranian Crisis), Institute for Foreign Affairs and Trade, Budapest, Hungary, 30 November 2016.

http://kki.gov.hu/harom-evvel-a-majdan-utan-az-ukrajnai-valsag-merlege

Girgin, D. Geopolitical Issues in the Current Crisis Between Ukraine and Russia

Journal of Social Sciences; Volume 4, Issue 1, 2015

http://oaji.net/articles/2016/2903-1457087212.pdf

https://www.brookings.edu/research/dealing-with-a-simmering-ukraine-russia-conflict/

*Matyas Benyik is the Chairman of the civil society organisation called ATTAC Hungary, which is a national chapter of the international ATTAC movement for democratic control of financial markets and their institutions. Prior to holding this position he worked for decades in different Hungarian foreign trading companies and was posted twice as a commercial attaché to the foreign service in Turkey and Syria. His career has been closley connected to practical foreign trade deals since the end of the 1970s. Being an economist and a social scientist, a qualified international economic expert, he is specialized in trade policy issues and economic integrations. He participated in several national and international campaigns against GATS and WTO, as well as antiwar, antifascist, anti-poverty issues.

Kategória: Nincs kategorizálva | Three years after Maidan – Evaluation of the Ukrainian situation until now by M. Benyik bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Meghívó az ATTAC 15 éves jubileumi közgyűlésére

M E G H Í V Ó

AZ ATTAC-MAGYARORSZÁG EGYESÜLET

2017. ÉVI JUBILEUMI KÖZGYŰLÉSÉRE

Az ATTAC logója

Kedves Tagtársunk!

Alapszabályunk értelmében évenként legalább egyszer közgyűlésre kerül sor, amelynek ismét eljött az ideje. A 15 éves jubileumi közgyűlésünket 2017. április 24-én (hétfőn) 18 órakor tartjuk a Kossuth Klubban (Budapest, VIII. Múzeum u.7.), amelyre szeretettel várunk minden régi és új tagunkat. A tanácskozáson szavazati joggal csak a tagdíjfizetési kötelezettségüknek eleget tevők vehetnek részt, de megfigyelőként bárki. Amennyiben 18 órakor a közgyűlésen megjelentek száma nem éri el a taglétszám fele+1 főt, akkor 18,15 órakor a megjelentek számától függetlenül a közgyűlés szavazóképesnek tekintendő.

Kérjük, hogy a tagdíjat legkésőbb a Közgyűlés kezdete előtt banki átutalással vagy készpénzben szíveskedjél rendezni. Éves tagdíj: 2000.- Ft, Nyugdíjasoknak és diákoknak: 1000,- Ft.

Bakszámlaszám: MagNet Magyar Közösségi Bank 16200144-00025948

A Jubileumi közgyűlésre javasolt napirendi pontok:

  1. A Vezetőség/elnök beszámolója az elmúlt évben végzett munkáról, javaslat a jövő feladataira

  2. A Tudományos Tanács elnökének beszámolója

  3. Pénzügyi beszámoló

  4. A beszámolók feletti vita, szavazás

  5. Alapszabály módosítása

  6. Tisztségviselők választása

  1. Jelölőbizottság beszámolója, jelölőlista állítása

  2. Szavazatszámláló bizottság létrehozása

  3. Titkos szavazás

  4. Eredményhirdetés

  1. Bejelentések, aktuális kérdések

Budapest, 2017. március 29. Baráti üdvözlettel:

Benyik Mátyás

elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | Meghívó az ATTAC 15 éves jubileumi közgyűlésére bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

SOCIAL WATCH HUNGARY 2017 REPORT – DRAFT

SOCIAL WATCH HUNGARY 2017 REPORT

Implementation of the 2030 Agenda: Are „partners” delivering?

by Matyas Benyik*

Hungarian SW Coalition

The National Council for Sustainable Development (NCSD) and the Hungarian Society of Conservationists (HSC) organized a conference entitled „Implementation of Sustainable Development Goals in Hungary” on 7th February in 2017 in the Hungarian Parliamenti, where more than 400 people attended.

The aim of the conference was to examine what tasks Hungary is facing in the implementation of Sustanaible Development Goals (SDGs) of the UN 2030 Agenda, including the eradication of poverty, reduction of hunger, increase of knowledge, conservation of biodiversity and mitigation of climate change.

Gábor Bartus, Secretary of the NCSD pointed out that the long hoped catching up to the West at the beginning of the system change has not been realized and the household consumption is still stagnating. The human, social and economic capital could not be substantially developed, while educational, demographic and debt crisis has shaken Hungary. According to Bartus a permanent sustainability crisis lies behind these processes.ii However, social cooperation, concrete government action plan based on facts make it possible to move forward. He declared: „to meet the SDGs is the precondition of strengthening our nation and keep up its position on the regional, European and global level.” According to Bartus a number of good examples of implementation of the principle of the SDGs are embedded in the Hungarian Basic Law, e.g. a national debt limit, a coherent set of policies aimed at stopping the population decline or measures to support a healthy lifestyle (daily physical education in elementary and secondary schools, canteen reform, reducing smoking). But he was not speaking about the poverty.

Zsolt V. Németh, Secretary of State of the Ministry of Agriculture boasted: „to meet the UN Framework SDG 15 unprecedented level of financial resources is available in Hungary for the preservation of natural values, to stop the loss of biodiversity and for the improvement of the environmental conditions. In the period between 2007 and 2013 nearly HUF 2300 billion (appr. USD 7.7 billion) were spent to support environmental and nature conservation investments and until the end of 2020 further HUF 2800 billion (about USD 9.4 billion) will be available in the framework of the EU operative and other thematic programmes.”iii

István Farkas, President of the HSC said that the SDGs will not be met if we do not change our way of life significantly, because the developed countries remarkably overuse the resources of the planet. The standard of living of the third world and even of the Central European countries cannot catch up to the one of the developed countries. Farkas stressed the need for a radical transformation of our socio-economic regulators, such as the current global free trade policy or the EU’s Common Agricultural Policy. He mentioned also some contradictions, e.g. Mercedes in Hungary pays only 0.12 percent corporate income tax, so despite its billions in profits made last year, only HUF 23 million (USD 77 thousand!) paid to the Hungarian budget. There is a need to enforce ethical principles in all fields of our life and in government policies as well. He is on the opinion that the localization should be highlighted in the developments, i.e. the local communities should decide on the natural resources.iv

Apart from a short period of the last 25 years, the Hungarian governments essentially followed neo-liberal economic policies. This policy was based by reformist economists of the early seventies who turned against the constraints of the centrally planned economy with a maximum rigidity of radicalism. After the system change – starting with the privatisation – the practice still prevails even today. One of the most interesting lessons learned from the past 25 years is that even the so called socialist governments were much less socialists. The predatory privatisation ruined both the industry and the agriculture. Half of the GDP and about three fourth of the industrial export are now produced by foreigners owned companies, while only one third of the labour force employed in these industries. This means a high productivity, however, 1.5 million people lost their jobs in the early 1990s. The output of agriculture is about 25 percent less than before. By 2015 Hungary`s foreign debt was more than 3 times higher than in 1990.

An immense differentiation in income and wealth has developed. Only one third of the population was a winner of the system change, while, on the other end, another third fell in extreme poverty. According to sociological investigations two hundred thousand children suffer from hunger and receive to eat mostly at schools. Recently, several movements have arisen against certain government decisions and organised demonstrations (e.g. teachers, or healthcare workers). In February 2015 a group of unemployed organised a hunger march from the northern industrial town of Miskolc to Budapest to hand over their demand to the parliament.

The majority of the governments has not had either a clear social policy, or clear ideas about the social goals, least of all about how to respond to the basic needs of the people and to reduce social inequalities.

Just after 2010 it was the currently ruling right-wing coalition government of FIDESZ and Christian Democrats that broke with this confused tradition: it has the most coherent, a well-to-follow programme of legislation to restructure the society. This, however, contradicts almost everything we have ever known about the European social model.

With the sweeping victory in 2010 the government was given the possibility to enact fundamental changes to Hungary’s constitution and legislation as a whole. The changes had important legal consequences, such as the reduction of the retirement age of judges, or the creation of a new media-supervising authority, while others had symbolic importance, such as modifying the country’s official name to Hungary (omitting the word “Republic”) and defining the concept of family, which is discriminatory against individuals with different sexual orientations. Many of these changes were added to the Basic Law (formerly called Constitution), which has been amended several times.

The government’s legislative measures, such as a new media law and a new constitution were heavily criticised by EU circles and the Venice Commission. During PM Orbán’s first appearance in the European Parliament he already had to face harsh criticism over his government’s acts. These „attacks” initiated a change in his rhetoric towards Brussels, which became more and more critical.

The change in Orbán’s rhetoric first manifested itself on 15 March 2012, when he emphasized that Hungary insists on national sovereignty and does not need „unsolicited assistance of foreigners”. Comparing the EU to the former Soviet dominance, he stated that for his country „freedom means that we decide about the laws governing our own lives, we decide what is important and what is not”. Since then Orbán has used a harsh tone towards Brussels many times.v

Since the beginning of January 2015, Orbán has started to adapt a hostile rhetoric towards immigrants as well and he has repeatedly claimed that Hungary belongs to the Hungarians and will not welcome everybody who wants to settle down in the country. Orbán’s referendum on EU migrant quotas on 2nd October 2016 was an open challenge to Brussels. Though his referendum failed to meet the required turnout threshold, but it remains a worrisome message of hostility towards the EU. The motivation behind FIDESZ’s extreme right turn and the key to Orbán’s success might also lie in the fact that he manages to engage more and more right-wing voters. Another, even more dangerous scenario may also possibly develop, namely a closer cooperation than ever between FIDESZ and the far right Jobbik party.

In 2015 Hungary was a major entry point into the EU for migrants coming from the Middle East, so it had become a transit point for migrants looking to settle in Western Europe. The Orbán government reacted to the influx of migrants by building a razor bled wire fence of 110 miles long on its border with Serbia, so thousands of migrants waited at the border, hoping to make it into the EU—while others found ways to breach the fence. The fences have drastically reduced the number of migrants able to pass through Hungary on their way to Germany and other destinations in Western Europe.

On 28 March 2017 a new Hungarian legislation to complement the fences built on the borders with Sebia and Croatia entered into force allowing the detention of asylum seekers in border container camps.vi Civil society groups and international organizations including ECHR question whether the transit zones at the Southern border of Hungary are not detention centers and that the Orbán government violates non-detention rules of asylum applicants.

While in the measures of the Orbán government neo-conservative elements, i. e. the creation of hierarchy, anti-poor, anti-unemployed attitude, overemphasis of worthiness and strengthening of sanctions also appear, in its economic policy many neoliberal elements are present as well”– says Zsuzsa Ferge, a prominent Hungarian Sociologist.vii

Since 2010 the coherence of the FIDESZ government`s policies has been secured by only one element, namely that the power and the disposition over the natural resources are dominated by a single central authority. In order to exercise this central will much better and on more and more areas of life, severe autonomy restrictions were implemented in local governments, universities and many other institutions.

Apparently the process of impoverishment in old age has aggravated, because on the one hand the pensions can no longer follow the wages, on the other hand there are fewer people in the labour market to acquire the time required for retirement.

Early retirement is discontinued, the disability pension is abolished, only invalidity benefits are provided, which are much smaller amount. If you cannot find a job over 55 years of age, everything is slowly eliminated, no retirement will be given”– says Ferge.

In many places the public works help the younger generation to improve a bit its everyday situation. According to the statistics public employees get a job seven months per year on a monthly average earning HUF 60-70 thousand (about USD 230) instead of HUF 85,000 (USD 290) official net minimum wage, or HUF 28,500 (USD 90) as an unemployment benefit or a social aid of HUF 22,800 (USD 75). And that size of difference in these families means quite a lot.viii

The big question is whether the public works are real job and give the employees any security. It seems that the public works are really only an obstacle to return to the labour market, it is just a false solution for increasing employment.

The regional inequalities between regions, even among towns and villages are growing rapidly since the system change. Primarily in the north-east and south-western part of Hungary, and not only in small villages, but in major regions, where no jobs are available, no access to transport and public services. Social mobility is slowing down, there is almost no way out of this trap. The prejudice against Gypsies has grown into a never seen height.

Although the share of the Hungarian population at risk or social exclusion has been declining in the last years (according to EUROSTAT from 34.8 percent in 2013 to 26.3 percent in 2016) a part of the population lives in deep misery. However, the persistent at risk poverty rate was 7.9 percent in 2016, which is much smaller than the EU average. The severe material deprivation rate has been also declining since 2013 from 27.8 percent to 16.2 percent in 2016, but it is still the double of EU average. „The situation is so destitute that destroys the lives of children for long term. This state of the country is economically, politically, culturally and socially a disaster in the long run” – says Fergeix exaggeratedly.

Citing Eurostat data, the Social Report 2016x (SR2016) found that in comparison with an EU average of 17.2 percent, 14.6 percent of Hungary’s population live below the poverty line. However, Hungary is less competitive when it comes to international comparisons of the material deprivation rate. Altogether 44 percent of the Hungarian population cannot afford basic resources, compared with an EU average of 19.5 percent. Only Romania and Bulgaria have worse material deprivation indicators than Hungary. However, in the last years there were a decline in the number of people who cannot afford heating or are late with paying their utility bills, State Secretary for Social Affairs Károly Czibere said, who attributed the improvement to government measures such as the utility bill-cut scheme and foreign-currency mortgage bailouts.

The SR2016 gives an account on improving labour market situation but also highlights risks of misinterpreting data on public works. It is underlined that the Hungarian economy appears to be dual, with a well-functioning sector dominated by multinationals, while domestic industries and SME-s showing signs of struggle.

Other papers in the SR2016 warn about increased corruption risks and a very weak competition in public procurements – with structural funds being at higher than average risk. Chapters on social structure highlight that income and wealth inequality is at a relatively modest level, but the average living standard is at a low level, there is a narrow and weak middle class and a large deprived segment of the society. For the first time the report includes estimates of the Hungarian wealth distribution. The chapters on health, education and social policy systems explore urgent needs for reform to tackle large health inequality by education subgroups and also to strengthen policies to alleviate intergenerational transmission of disadvantages.

The Hungarian society „as a whole” falls into the poorer half of European society. No more than roughly one-third of Hungarians can compete with their European peers in terms of living standards, educational attainment level, lifestyle, open-mindedness, tolerance and foreign language skills.

According to the Central Statistics Office of Hungary in November 2016–January 2017, the number of employed people was 4,401 thousand. Out of them 4,075 thousand worked in the domestic primary labour market, the number of public workers was 208 thousand and 117 thousand people worked at local units abroad. Unofficial estimations put the number of people working abroad between 300 to 500 thousand.

In 2015 the Hungarian healthcare spending per capita on purchasing power parity was EUR 1,371 (half of the EU-28 average). The share of total healthcare expenditure was 7.1 percent of the GDP, well below the 9.9 percent EU-28 average. While the economic crisis has had no significant impact on the real value of healthcare spending for the majority of EU countries, Hungary`s spending in real terms fell again after the downturn in 2007-2009, and it still did not reach the 2005 base year level.xi

Despite the fact that Hungary’s macroeconomic indicators in 2015 were encouraging, public finances improved and employment numbers went up, but problems facing the education and public health-care sectors have yet to be addressed. The SR2016 concluded that social advancement in Hungary requires institutional reforms and an economic environment that promotes competition, innovation and value creation.

Budapest, 29 March 2017.

************

*Matyas Benyik is the Chairman of the civil society organisation called ATTAC Hungary, which is a national chapter of the international ATTAC movement for democratic control of financial markets and their institutions. Prior to holding this position he worked for decades in different Hungarian foreign trading companies and was posted twice as a commercial attaché to the foreign service in Turkey and Syria. His career has been closley connected to practical foreign trade deals since the end of the 1970s. Being an economist and a social scientist, a qualified international economic expert, he is specialized in trade policy issues and economic integrations. He participated in several national and international campaigns against GATS and WTO, as well as antiwar, antifascist, anti-poverty issues.

ii) Sarkadi-Illyés, Csaba: Vajon megmenthető a világ, és benne Magyarország? Ez a kérdés még a kormányt is foglalkoztatja (Could the world including Hungary be saved? Even the government is dealing with this question) Budapest, 7 February 2017. http://alfahir.hu/2017/02/07/2030_ensz_fenntarthato_fejlodes_mtvsz_nfft

iii) A Fenntartható Fejlődési Célok megvalósítása Magyarországon (Implementation of SDGs in Hungary) Greeninfo, Budapest, 9 February 2017. http://greenfo.hu/hirek/2017/02/09/a-fenntarthato-fejlodesi-celok-megvalositasa-magyarorszagon

v) Benyik, Mátyás, Right Wing political shift of FIDESZ, https://www.attac.hu/2016/11/right-wing-political-shift-of-fidesz/

vi) Gorondi, Pablo, EU commissioner calls on Hungary to comply with asylum rules, Associated Press, Budapest, 28 March 2017.

vii) Ferge, Zsuzsa: A kormány nem hosszú távban gondolkodik (The government does not think for the long run), Génparancs, Budapest, 21 March 2017, http://gepnarancs.hu/2017/03/ferge-zsuzsa-a-kormany-nem-hosszu-tavban-gondolkodik/

ix) Ferge, Zsuzsa: Nincsenek közügyeink, nincsenek viszonyaink, nem beszélünk egymással (We have no public matters, no relations and we do not talk to each other). Budapest, 21 March 2017. news portal 444 https://444.hu/2017/03/21/ferge-zsuzsa-nincsenek-kozugyeink-nincsenek-viszonyaink-nem-beszelunk-egymassal

x) Kolosi, Tamás and Tóth, István György: Társadalmi riport 2016. Budapest Tárki, Resumes of the Hungarian Social Report in English

Downloadable here http://www.tarki.hu/hu/publications/SR/2016/trip2016_resumes.pdf

xi) Szepesi, Anita: Ezt tette az Orbán-kormány az egészségüggyel hét év alatt-grafikonon a megdöbbentő eredmények (The Orban government has made this with the healthcare over seven years-a staggering graph of results), Budapest, 22 March 2017. http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/ezt_tette_az_orban-kormany_az_egeszseguggyel_het_ev_alatt_grafikonon_a_meghokkento_eredmenyek.631920.htm

Kategória: Nincs kategorizálva | SOCIAL WATCH HUNGARY 2017 REPORT – DRAFT bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Csendőrállam – cikk a HVG-ből

Az ATTAC Magyarország alelnökeA menekültek panaszaira más válasz nem nagyon érkezik, csak rasszista kommentek a „dögöljetek meg” szellemében.

Európában – beleértve Kelet-Európát, így hát a Duna-medencét is – a tizennyolcadik század óta az a szokás, hogy a filozófiával, szellem- és társadalomtudománnyal, művészetekkel hivatásszerűen foglalkozó értelmiségiek (fellengzősebben: írástudók) hivatalos közéleti pozíció nélkül is – a professzionista újságírók, médiaszakemberek és politikusok mellett, velük együtt és velük szemben – nyilvánosan gondolkodnak közügyekről: történelmi, szociális, politikai, kulturális, világnézeti kérdésekről. Ez még a cenzúrát alkalmazó, a sajtót államosító-központosító tekintélyuralmi rendszerekben se volt másképp. Sőt: mint közismert, a szabad sajtó hiányában ezeken a helyeken a „kultúra” területén összpontosult a nyilvánosság zöme, hiszen a szűk területre szorult szamizdat (Lengyelország kivételével) nem kínálhatott helyet mindennek. Bár a szerepek változtak, az értelmiségnek ez a funkciója a legtöbb országban még fönnáll – különösen akkor, ha politikai válság van, mint manapság is.

Amikor a magyarországi ellenzéki politikának pillanatnyilag az a csúcsteljesítménye, hogy az egyik vezető politikus (volt kétszeres miniszterelnök) azt mondja a legnagyobb „demokratikus” ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltjének, hogy „sokkal gazdagabb vagyok nálad, beeeee!…” – az ellenzéki sajtót meg fojtogatják (meg fojtogatja a saját nívótlansága), akkor érezzük azoknak az értelmiségieknek a hiányát, akikre korábban számítani lehetett a bajban, de akik mára kiábrándultan, reményvesztetten elhallgattak.

Úgy látszik, Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, a magyar állam teljhatalmú, egyszemélyi vezetőjének az igazságügyi minisztériuma a jogállam maradékainak fölszámolására készül. Ha a tervet megvalósítják – amit azért nehéz elhinni –, akkor olyan személyek és intézmények ellen is lehet titkos nyomozást, „földerítést” végezni, akikkel vagy amelyekkel szemben nem merült föl gyanú. Nem hiszem, hogy ezt beterjesztik, nem hiszem, hogy megszavazzák, nem hiszem, hogy az államelnök aláírja, nem hiszem, hogy az Alkotmánybíróság helyben hagyja. Együtt avval, hogy dr. Handó Tünde elnök bírói hivatala egyre inkább beleavatkozik a bírák kinevezésébe, előléptetésébe, leváltásába, ez már csakugyan a vég lenne – de nem lesz az, ha lesz, aki erőteljesen tiltakozik.

Bár a menekültekkel, bevándorlókkal, vendégmunkásokkal – és mint ilyenkor mindig, a nemzetiségekkel (vö. Macedónia, Ukrajna, Wales) – szembeni etnicista gyűlölet és jogtalan rossz bánásmód világszerte elterjedt, a zavart lelkiismeretből fakadó képmutatás és kétszínűség is elég általános. Magyarországon inkább az üdítően őszinte fajgyűlölet uralkodik (nem egyedül itt: példánk diadalmasan terjed mindenfelé, már vetélytársaink akadnak). A menekültek könyörtelen elutasítása már fizikai bántalmazást jelent, rendőrterrort a határon, a gyerekek ezentúl lőni tanulhatnak az iskolában – tudjuk, kire.

A valahogy, nehézkesen bejutott maroknyi menekültet törvényellenesen fogva tartják. Egy hete közölte ez a lap, hogy az egyik lágerban éhségsztrájkot indítottak az internáltak, más néven menedékkérők. Azóta szolidaritási akciókról meg az egész ügy kimeneteléről nem nagyon kapni híreket. A menekültek panaszaira más válasz nem nagyon érkezik, csak rasszista kommentek a „dögöljetek meg” szellemében. (Viszont az érvényes jogpolitikai álláspont rövid kifejtését lásd itt.)

Meg vagyok győződve róla, hogy Magyarországon igenis van – mondjuk így – humanista közvélemény, de ennek a hatásos tájékoztatására, megszerveződésére, öntudatosodására csak akkor kerülhet sor, ha lesznek elkötelezettebb, harciasabb, mondhatni: bátrabb médiák, pártok, mozgalmak és közéleti személyiségek.

És ha lesznek értelmiségiek, akik nem unják és nem röstellik, hogy ebben az egyelőre elég népszerűtlen dologban – eszükre és szívükre hallgatva – a közönség elé állnak, és emlékeztetnek mindannyiunkat elodázhatatlan erkölcsi felelősségünkre. Eddig azonban igen nagy íróink – nem akárkik: Kertész Imre és Konrád György – a muszlim menekültek befogadása ellen szóltak, s az utóbbi nagyjából azonosította magát az Orbán-kerítéssel (ennek a nemzetközi visszhangjáról az olvasó jó képet nyerhet innen), ami roppantul elszomorító. Más nagyjaink hangja nem ily érces.

A szerencsésen elmúlt huszadik században milliós populációkat űztek el, telepítettek át, irtottak ki, pusztítottak éhen (vagy hagytak éhen pusztulni). A gyarmatosítás, illetve a modern diktatúrák tömeggyilkosságai, az elsősorban a polgári lakosságot sujtó hadviselés pokoli emléke befolyásolta az ezredvég kezdetben „demokratikusnak” tetsző világpolitikáját, amelyből mára még apró foszlányok is alig maradtak. De alapvető kötelességünk nem változik. A szenvedőkön segíteni kell. Az igazságtalanság ellen tiltakozni kell. A védteleneket óvni kell. A hatalmat korlátozni kell.

És kifejezni tiszteletünket és csodálatunkat azok iránt, akik fáradhatatlanul dolgoznak az igazságosság érdekében – mint a Magyar Helsinki Bizottság, a MigSzol, az Amnesty International (Magyarország), az Orvosok Határok Nélkül és mások. És kifejezni csalódottságunkat azok iránt az állítólag „baloldali” szervezetek, mozgalmak, sajtótermékek iránt, amelyek közönyösek, gyávák – vagy egyenesen árulók.

Mivel ezek ősrégi témák, eredetiségre nem tarthatunk igényt. Lehet, hogy a következetesség, állhatatosság unalmas (vö. pl. ezzel vagy ezzel).  De – szemben minden evvel ellenkező, jól ismert híreszteléssel – a fölháborodás és tiltakozás klasszikus trópusai, metaforái, gesztusai nem avultak el; nem is fognak.

Ezeknek a közhelyeknek a szívós ismételgetése elkerülhetetlen mindaddig, ameddig ember okozta kín, jogtalanság, igazságtalanság, kegyetlenség, elvakultság van a világon.

Ki kell engedni a nemzetközi joggal ellenkező fogságukból a szabad mozgásukban törvénytelenül korlátozott menedékkérőket. Felelősségre kell vonni a jogellenes bántalmazásukért felelős „belügyi” vezetőket.

És sok mindenkinek meg kell végre szólalnia, aki eddig hallgatott.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170322_TGM_csendorallam_menekultek_emberi_jogok

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Csendőrállam – cikk a HVG-ből bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva