TGM: 1956-1989: a „szocialista” hagyaték – cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Az SZKP XX. kongresszusa, a desztalinizáció kezdete, a lengyelországi „események”, a magyarországi forradalom leverése (1956) és a pluralista-piaci fordulat (demokratikus rendszerváltás, 1989) között harminchárom esztendő telt el. (Összehasonlításul: a Horthy-korszak nagyjából huszonnégy évig tartott csak.) Én most nem ennek a hosszú korszaknak a bonyolult – és javarészt közismeretlen – történetét szeretném összefoglalni, hanem csak arról tennék néhány megjegyzést, hogy mi maradt meg belőle mentalitástörténeti tekintetben.

Erről sok mindent írnak.

Sok mindenki a „kádárizmus” nyakába varrja az Orbán-rezsim hibáit, bár a kettő egyáltalán nem hasonlít egymásra.

A korábbi államberendezkedés központosító, bürokratikus, tervező és etatista jellegű volt (rendszeres és stabil); a jelenlegi rögtönzéseken és gyors rendszabályokon alapuló káosz, amelyet a személyi uralom, a társadalom demobilizálása és az etnicizmus működtet. Orbán rezsimjéhez hasonlók alakulnak világszerte (Nyugaton is), ahol nem volt „kádárizmus”.

NEMES CSABA: DIALECTICAL THEATRE, 2015 (AZ ALKOTÓ ENGEDÉLYÉVEL)

A „kádárizmusnak” a szovjet típusú többi „pártállamtól” való eltéréseit mérhetetlenül eltúlozzák, mert Magyarországon Kelet-Európát még annyira se ismerik, mint a Nyugatot. A posztsztálinista kelet-európai „olvadást” a Szovjetunió fordulata váltotta ki, s a belőle következő nemzetközi enyhülés.

A különbségek nem túl lényegesek: a posztsztálinista rendszer maradandó sajátosságai – a fogyasztás serkentése, a beruházás az oktatásba, tudományba, művelődésbe és a szociális szolgáltatásokba, a technokrata-tervező módszerek viszonylagos rugalmassága, „piaci elemek” óvatos bevezetése, a merev doktrinális irányítás fölpuhítása, némi decentralizálás („vállalati önállóság”), a „nemzeti sajátosságok” hangsúlyozása és ideológiai alátámasztása, a polgári örökségre támaszkodó konzervatív modernizmus stb. – egyformák vagy hasonlók voltak mindenütt.

A kelet-európai és kelet-közép-európai népek huszadik századi történetének négy nagy fordulatában (1945, 1956, 1968, 1989) egyaránt találhatók forradalmi és ellenforradalmi elemek; 1989 kivételével mindkét oldalon, minden alkalommal döntő szerepet játszottak a kommunisták: mint forradalmárok, mint ellenforradalmárok (s néha mindkét szerepet eljátszották, mint Kádár, aki persze elsősorban mint ellenforradalmár/reformer marad meg a históriai emlékezetben).

A politikai szabadság és a gazdasági-társadalmi szocializmus kombinációja sehol se sikerült, a kudarcot vallott vagy levert forradalmi epizódok villanásainak kivételével. Ez a sikertelenség szabta meg a „létező szocializmus” hosszú hanyatlásának karakterét. Ennek a sikeres reformmal együtt járó, ellentmondásos, hosszadalmas hanyatlási folyamatnak a kulturális örökösei a mai kelet-európai társadalmak.

A „szocializmus” eszméjének a recepciója is ellentmondásos: az „eszme” egyrészt sztálini despotizmust és fanatizmust jelentett, másrészt épp ellenkezőleg: 1956 és 1968 demokratikus-szocialista, utópikus-forradalmi energiáit – mindkettőből „csak baj lett”. A restaurációval és represszióval összekapcsolt reform és „fontolva haladás” (akárcsak a kiegyezés korában, amelyet Bibó István hazugságnak nevezett) tetszett az „optimum”-nak.

Restauráció és reform történetileg összefüggött: a konzervatív reform különféle típusait testesítette meg Deák/Andrássy, Bethlen István, Kádár és Horn.

Forradalmak után hozták létre a régiek és a homines novi kompromisszumát, majd gazdasági haladással („kijózanodással”) orvosolták a vereséget, a kiábrándulást, a keserűséget. Az életszínvonal, a fogyasztás javulása, a restaurációs periódusokra furcsa mód jellemző – politikamentes – kulturális föllendülés (ez a Kádár-korszak egyik sajátossága is), egyben lemondás az egyéni és közösségi szuverenitásról, a politikai szabadságról: ez a „kollektív emlékezetben” a maximum, amit népünk elért.

És ez az ideál, amelyre a legtöbb kelet-európai nép a legtöbbször ma is vágyik. Ez a jobboldalon sokszor – és joggal! – kigúnyolt „merjünk kicsik lenni”. Ez a mai magyarországi tüntetéseken és ellenzéki összejöveteleken hallható (elég buta) jelszó: „szeretnénk végre normális országban élni”.

De hol a norma, amely eldönti: mi a normális?

A normális normája, úgy látszik, a mérsékelt, konszolidált „jóléti állam”, amely serkenti a fogyasztást, állami beavatkozással szociális biztonságot teremt, csökkenti az egyenlőtlenségeket, elsimítja a társadalmi konfliktusokat, kiegyensúlyozott, „kulturált”, nem szól bele a magánügyekbe, de védi a családokat a viharoktól: a szokatlantól, a morális átalakulástól, a szellemi újítástól, az életformák megrázkódtatásaitól.

S mindenekelőtt nincs benne eszme, nincs gondolat, nincs az, amit Magyarországon – tévesen – „ideológiának” neveznek (pont az ideológia ellenkezőjét: az utópiát nevezik „ideológiának”).

Tény és való, ez a „normalitás” az 1965 és 1985 közötti, részben szociáldemokratajellegű fejlődési szakaszra hasonlít a leginkább; ezt nevezi Ferge Zsuzsa – irónia nélkül – „aranykornak”.

Az, amit (mainstream) „baloldalnak” hívnak Magyarországon, nem egyéb, mint a népjóléti konzervatizmus egyik variánsa. (Más variánsok inkább jobboldaliak, Nyugaton ezt „a fehér proletariátus osztályharca” versus „etnikai [és dzsender] sokszínűség” álkérdésének alakjában szokás tárgyalni.)

Követelni a „rendezett életvitelű”, „dolgozni szerető”, „vállalkozó szellemű”, „fejlődőképes” és „takarékos” néprétegek számára a társadalmi igazságosságot (a „jobb emberek” között) és állami gondoskodást, kíméletet, az élet viszontagságainak puhítását; meg a kapitalista egzisztencia hidegének langyosítását szorgalmazni némi választékbővítéssel és ármérsékléssel: igazán nem bűn.

Több orvos és ápoló, több mozdonyvezető és vasúti kalauz, több postás és tűzoltó és kéményseprő, jobb városi tömegközlekedés, nagyobb tisztaság és higiénia, kevesebb légszennyezés, olcsó bérlakások és könyvek, gyorsabb és barátságosabb ügyintézés: mindehhez koordinált és tervezett állami működésre lenne szükség.

A „létező szocializmus” öröksége: úgy tűnt föl, mintha a szerény jólét csak úgy meglenne, nem kellett érte demokratikus küzdelmet folytatni.

Holott természetesen a levert forradalmak posztumusz bosszúja és diadala, a régi munkásmozgalom titkos vakondmunkája („Brav gewühlt, alter Maulwurf!” – mondja Marx a Brumaire 18-ában: „remekül ástál, vén vakond!”) tette lehetővé, hogy az ellenforradalom bürokratái mindezt megvalósítsák. A lengyelországi munkásmozgalmak (Solidarność) nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy más  „szocialista” országok nyugati kölcsönöket vehessenek föl és bővítsék a fogyasztást, javítsák a közszolgáltatásokat a politikai nyugalom érdekében. De Lengyelország összeomlott.

A demokratikus mozgalmak gyakori rossz hatása a gazdaságra, és 1989 restaurációs elemei (mindenekelőtt  gazdasági-foglalkoztatási kiszolgáltatottság, életminőség-csökkenés és egyenlőtlenség a többség számára) azt a látszatot kelthették, hogy a szabadságküzdelmek ab ovo meghiúsítják a munkásság, az alsó középosztály és a falusi szegények törekvéseit.

Az eszmény itt a politikamentes adminisztráció.

Leplezett az igazgatás osztályjellege: látható, hogy a korábbira hatással volt a proletár osztályérdek, a jelenlegire nincs. (Ez az osztályerőviszonyok függvénye.)

politikamentes (automatikusan újraelosztó és gondoskodó) közigazgatás szerkezetileg hasonlít „a piac” eszményi változatához, amely ugyancsak automatikusan és állítólag „optimálisan”, egyben politikamentesen oszt el. Mindkettő polgári ideál, és mindkettő kiküszöbölné a politikai szabadság relevanciáját. (Pszichológiailag emiatt is válhattak oly könnyen tőkések a „szocialista” vállalati vezetőkből.)

A magas újraelosztási hányad és a piaccal összeegyeztethető állami beavatkozás (tervezés), az állam által működtetett népjóléti és infrastrukturális rendszerek összképe nem „szocialista”, hanem polgári jellegű – akárcsak a neokonzervatív/neoliberális modell, habár azért nagyon más. A hozzá kapcsolódó politikaellenes, de nem szolgai (hanem hedonisztikusan individualista, a magánélet függetlenségét őrző) beállítottság mindkettővel kompatibilis.

Legyünk tisztában vele, hogy amikor az osztó igazságosság (társadalmi-gazdasági egyenlőség) a célunk, akkor a célkitűzés nem mutat túl a kapitalizmus keretein: „haladó” a szó szigorúan polgári értelmében.

A „létező szocializmus” burzsoázia nélküli kapitalizmus volt e tekintetben: az állami szupremácia segítségével korrigálta az árutermelésből és árucseréből mindenképpen keletkező egyenlőtlenségeket. Ezt tartotta „politikának” a Párt: a stabilizáló igazgatást, amely szükségletet látott ugyan, de akaratot és erkölcsi döntést soha. „Szakmaiság” – mondják a régi „szocialista” bürokrácia mai polgári utódai, akik „szakszerűség”-nek nevezik ilyen vagy amolyan elfogultságaikat.

Ezt vélik „normálisnak” azok a mai magyarországi polgárok, akik a jelenlegi féldiktatúrával a politikát mint olyant is elvetnék mindenestül: beleértve a szabadság politikáit.

Forrás: https://merce.hu/2017/11/13/tgm-1956-1989-a-szocialista-hagyatek/

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

MEGHÍVÓ az orosz forradalom és a kapitalizmus beszélgetésre az ELTE-n

Az ELTE BTK Ruszisztikai Központ, a Kelet-Európa Története Tanszék, valamint az
Eszmélet folyóirat november 7-ére közös beszélgetést szervez. Az előadók az 1917-es
októberi orosz forradalom céljai és történelmi lehetőségei között felmerült ellentmondá-
sokat vizsgálják, és egyúttal bemutatják a forradalom történetének tudatos meghamisí-
tását, s feltárják annak okait. Az esten a forradalmi tematika mellett a kapitalizmus és a
tőkés termelési mód problematikáját is vizsgáljuk Szigeti Péter tanulmánya kapcsán,
mely az Eszmélet őszi számának mellékleteként jelent meg.
PROGRAM
Forradalmi-blokk
Krausz Tamás (ELTE): A Nagy Október től a kis október ig
Mezei Bálint: Az or osz for r adalom nemzetközi következményei, jelentősége
Kapitalizmus-blokk felszólalói:
Szigeti Péter (Eszmélet)
Sebők Miklós (MTA PTI)
Gerőcs Tamás (Helyzet Műhely)
Az esemény moderátora: Mendly Dorottya (Polányi Center)
Helyszín, időpont: Múzeum kr t. 6-8. (ELTE BTK főépület) 2.
emelet, 252-es terem, 2017. november 7. 18:00—21:00

Előtte a Ruszisztikai Intézet szervezésében 16. órakor filmvetítés lesz John Reed éltéről

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Két világforradalom:1789, 1917 – cikk a Mércéről

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Az Októberi Forradalom 100. évfordulóján senki nem lehet képes rá, hogy tömören összefoglaljon valamit, amiről könyvtárakat írtak.[1]

A forradalom meglepetés. A forradalom alapeszméi paradoxnak tetszenek még utólag is.

Bernard Groethuysen [2] írja, hogy Voltaire – amikor kritikailag elkezdte fölülvizsgálni a konvencionális nézeteket – ráébresztette közönségét: miközben az egyház azt állítja, hogy minden ember testvér, a politikai társadalom rendekből áll (nemesség, papság, harmadik rend). Az emberi állapotról alkotott nézeteknek semmi alapjuk, tapasztalati tudásunk nem támasztja alá a „hivatalos” fölfogást. Ez azt jelenti, hogy nincs rá okunk: kegyeletből (vagy a hagyomány miatt, ami ugyanaz) bármit kivonjunk az észszerű vizsgálat hatálya alól, vagyis az egyházi tanítóhivatal képzete: abszurdum. A hamis vagy kérdéses nézetek tekintély általi elrendelésének az intézménye – tehát a tévedés és a boldogtalanság egyik fő oka – az egyház, amelyet meg kell semmisíteni. („Écrasez l’Infâme!”) Nincs bizonyosság? Nincs a társadalmi berendezkedésnek semmi objektív alapja? Volt másképpen is, és lehet még másképpen? Akkor ugyan miért engedelmeskedjünk? Miért legyünk törvénytisztelők?

KENYERET ÉS BÉKÉT! – NŐI TÜNTETÉS 1917. MÁRCIUS 8-ÁN PETROGRÁDBAN. (FOTÓ: WIKIPEDIA)

De Voltaire szerint az új uralkodó eszméknek sincs nagyobb esélyük rá, hogy helyesek (igazak) legyenek; vakon botorkál mindenki; kételkedjünk, és műveljük kertünket; a vallások és metafizikák esélytelenek.

A világ megismerhetetlen kurta eszünknek, de arra vagyunk ítélve, hogy keressük a boldogságot. A tudományos érdeklődés, a szkepszis, a józan racionalitás mindent megingat. Voltaire-nek nincs saját filozófiája, s nagyon rossz véleménnyel van azokról, akiknek van. Közben a monarchia, az arisztokrácia, az egyház elvesztette a létjogosultságát: fönntartásukért nem érdemes áldozatot hozni, lényegük: tévedés.

Rousseau az emberek közötti magányától szenved. „Egész életemben embert kerestem és nem találtam, gondolja. Létem nem volt egyéb, mint az emberiség szeretete. […] Ezek az emberek, akik körülvesznek, nem lehetnek valódi emberek. Lelkemben másfajta embernek érzem magam. Olyannak érzem az embert, amilyen volt, amikor még a természet embere volt, és nem az ember embere. Az az érzés, hogy egyedül van az emberek között, és a szükséglet, hogy szeressen és hogy szeressék, ez Rousseau alkatának két oldala. Ebből a konfliktusból születik az ember új fölfogása.” [3]

A társadalom embere nem ember? Újjá kell születnünk a megigazulás, a kinyilatkoztatás, a megváltás, az üdvözülés nélkül? Csak emberek leszünk, levetve a társadalom és a kultúra által megmérgezett, meghamisított jellegünket? Immár nem a kétely, hanem a szeretet miatt vessünk el minden konvenciót, szokást, tekintélyt, hitet – és főleg: az együttélés minden megszentelt formáját?

Az, hogy a konvenciók bármelyik adott formája („az adott”) lehetetlenné teszi az autentikus érzéseket – a szerelmet, a szülői, a gyermeki, a testvéri szeretetet például – minden forradalmi érzület alkotóeleme. És az, hogy lehetetlenné teszi a megismerést: ugyancsak.

A francia forradalom föl akart szabadítani mindenkit a társadalmi hierarchia nyűgei alól. De hogyan lehet ennek jogi és politikai formát adni, hogyan lehet a szabad és egyenlő közösség legitim, mire hivatkozhatik, amikor fönntartaná önnön rendjét? A népnek kell kormányoznia persze, de – a számtalan széttartó (divergens) törekvés miatt – eldönthetetlen, mi a helyes.

Honnan tudjuk? Van ennek objektív – konvenciókon és vélekedéseken túli – alapja? A forradalom válasza a természetjog volt: a minden konvención, történelmen, társadalmon kívüli jog szerint az cselekszik jogosan, aki szabadon cselekszik, a kényszer alapvetően jogtalan, kényszerből – nem öntörvényű (autonóm) módon – cselekedni nem autentikus, nem jogos, nem helyes. Az a rend, amely a szabad akaratot nem tekinti fundamentumának, megdöntendő. Az egyes emberek szabad akaratai és cselekvései közötti ellentmondások kérdése kommunikációs, azaz morálfilozófiai kérdés: ezek megoldása az uralomnélküliség egyenlősége – a köztársaság.

Az orosz forradalom (amely nemzetközi forradalom volt, és tíz esztendeig tartott) szintén ún. legitimációs krízisből származott, az igazolhatatlan kényszer tudatából – de ez már nem megelőzte, hanem követte a szocializmus bukását. A szocializmus azért bukott meg 1914 nyarán, mert az akkor már hatalmas, gazdag és befolyásos szociáldemokrácia vezetői mindenütt megadták magukat a nacionalizmusnak, mert az ipari kapitalizmus – amellyel együttműködtek a munkásosztály anyagi helyzetének javítása végett – adekvát politikai formája a nemzetállam, és adekvát ideológiája a nacionalizmus, amelynek a politikai funkciója az osztály autonómiájának csökkentése, az osztályok közötti (nemzeti, katonai, vallásos) együttműködés erősítése. Másképpen a fegyvertelen uralkodó kisebbség (a polgárság) hatalmát nem lehet fönntartani.

A forradalmárok – Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij – szakítása szociáldemokrata elvtársaikkal a létező politikai formákkal való szakítást is jelentette. A kapitalizmussal – a liberális nemzeti jogállammal – való osztályegyüttműködés bűnére az állam teljes megszüntetése a válasz az Állam és forradalom (és általában a kommunisták) szerint.

Az állam, tehát a rendszeres kényszer (hadsereg, rendőrség, bürokrácia) fölszámolása, a büntető bíráskodás helyettesítése más módszerekkel (hiszen az antiszociális viselkedésnek szociális okai vannak), a patriarkális család és a nő/férfi megkülönböztetés fölszámolása, a homo/hetero megkülönböztetés kiiktatása, a nemzetiségi és etnikai egyenlőtlenség és diszkrimináció tiltása, az önrendelkezés és elszakadás abszolút joga a nemzetiségek számára kívánság szerint, a tőkés magántulajdon szétverése egyetemes szocializálás/államosítás révén, a titkos diplomácia és általában a hivatali titok tiltása, a szellemi és fizikai munka közötti anyagi és morális különbségtétel megszüntetése, és í. t.: a forradalomnak ezek a kezdeti tervei és intézkedései mind az állam (nemzetállam + gyarmatbirodalom) gyökeres megsemmisítését célozták.

Ahogyan a francia forradalom számára a „a Gyalázatos” az egyház volt, a kommunista forradalom számára a nemzetállam és a vele egylényegű háború.

Amit Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány pillanatában sejtett, aztán elfelejtett (de az Októberi Forradalom nem): hogy a kommunizmus csak nemzetközi lehet, és hogy az osztályharcot a nemzetállamok közötti konfliktus (ami belül osztályegységet jelent) alakítja át represszióvá (ezért a „szocializmus egy országban” sztálini programja a kommunista projekt befejezését jelenti be). A proletárnak nincs hazája – mondja a Kiáltvány. A fasiszta proletárnak sincs. Amennyiben a haza: az állam. Az állam nem lehet a proletáré.

A forradalmi-kommunista politikai teológia egyik alapművében fölemlegeti Bloch, hogy az újrakeresztelő kommunista azt mondta: aki a keserű Krisztust nem akarja, zabálja magát tele mézzel [4], s azt is, hogy ott csak a szegények üdvözülnek. A régi paraszti kommunizmus a szegénység megosztását jelenti a magántulajdon, az öröklés, a pénz és a kamat száműzése mellett, de ez a szegénység nem „evilági aszkéta”, hanem meditatív: nem munka, hanem szabad imádság, szabad szeretet és a közösség önszeretete.

A tőkés magántulajdon és a polgári nemzetállam nemcsak morálteológiai és fölszabadítási okokból, hanem episztemológiai okokból is ellenség. Ameddig a család, a magántulajdon és az állam háromsága fönnáll, az igazságot nem lehet megtudni – mert a benne rejlő és rejtett hierarchikus hatalom nem legitimálható.

Marx főművei szerint az egyenlőtlenség csak következménye a kizsákmányolásnak (amely a tőke hatóoka); és itt már az egyenlőség tisztán politikai tana (amely zárójelbe teszi az időt, amely a termelőfolyamatban értéktöbbletet, azaz tőkét termel, s amely a kapitalizmusban a szabad akaraton látszik alapulni) „a Gyalázatos” egyik aspektusa: ezért a kommunista forradalom (avagy a „proletárdiktatúra” avagy „a szovjet állam”) első gesztusai között kellett hogy legyen a tisztikar és a katonai rangok, rangjelzések és a közigazgatási rendfokozatok, kitüntetések stb.  megszüntetése mellett a válópör megszüntetése, a válás szabad eszközlése puszta bejelentéssel, szabad abortusz, a törvényes és törvénytelen gyerekek közötti jogi különbségek eltörlése, a homoszexualitás büntethetőségének eltörlése, a prostitúció egyidejű tiltása és a prostituáltak üldözésének és büntetésének az egyidejű megszüntetése, az állások végzettséghez, diplomához kötésének eltörlése, a vezetők munkás-átlagbérrel való javadalmazása.

A polgári egyenlőség kiteljesítése (amit a burzsoázia szocialista, azaz proletárkényszer nélkül soha nem valósított volna meg sehol) a kiindulópontja, nem a vége a kommunista forradalomnak; s ha megállna ott – amint meg is állt – , akkor biztos, hogy vissza is fordul az úton.

A filozófia és a jog polgári egyesülése a természetjog fogalmában, a filozófia és a morális meggyőződés proletár egyesülése a „kommunista párt” alakjában (a Párt episztemológiai intézmény, militáns tudomány, az ecclesia militans távoli utóda) legitimációs gépezetet hozott létre, amely elkerülhetetlenül legitimációsideológiát termelt (a gépezet és az ideológia együttese a Terror, amely nem büntet, hanem tisztít – vallási, tehát jogon kívüli: a megtisztulás nem jogcél).

Arra itt nem vesztegetünk szót, hogy a forradalmakat leverik (néha maguk a forradalmárok, néha a forradalmárok utódai, de legtöbbször mások). Idáig nem jutunk el, mert a forradalom folytatódó története – hol a permanens (Trockij), hol a passzív (Gramsci) forradalom alakjában – még mindig az osztályegyüttműködés fölbontásának időszakában van elméletileg, és a polgári egyenlőség-egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában politikailag: mintha még mindig 1917 februárjában lennénk. 1917 októbere még csak ezután következik.

Előadás az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság kolozsvári ülésén, 2017. november 4-én (részlet)

[1] – Fölhívjuk az olvasó figyelmét az Eszmélet most megjelent 115. számára. Az egyetlen magyarországi marxista folyóirat érdekes összeállítást közöl a forradalomról.

[2] – Bernard Groethuysen: Philosophie de la Révolution française [1956], Párizs: Gallimard, 1992, a Voltaire-fejezet: 133-163.

[3] – Bernard Groethuysen: i. m., 179.

[4] – Ernst Bloch: Thomas Münzer als Theologe der Revolution [1921], Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1985, 184.

Forrás: https://merce.hu/2017/11/06/tgm-ket-vilagforradalom-1789-1917/

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Magyarországi közélet – HVG cikk

 

Az ATTAC Magyarország alelnökeHogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé?Budapesten és vidékén azt tapasztalhatjuk, hogy a vezető politikai és médiaszereplők erkölcsileg és értelmileg nem érik el az úgynevezett átlagemberek minőségét – sőt: a saját személyes „színvonaluk” alá zuhantak le. A visszás, groteszk, bizarr, nevetséges és szégyenletes esetek száma légió. Az internetes sajtó szinte teljes elbulvárosodása, a politikai „táborok” primitív káröröme, ha valamelyik vetélytársuk orra bukik, a rágalmak és mendemondák összekeveredése a komoly hírszolgálattal és elemzéssel: mindezek nem látszanak többé egyéni hibának, inkább szegény hazánk (és – hajjaj – szegény Európánk) válsága újabb aggasztó tüneteinek.

A rossz modor és a rossz ízlés orgiája, amely egyszerűen megalázza a közönséget – azaz a honpolgárok közösségét –, s vele jár a magyar nyelv rémületes romlása, amely része az általános hanyatlásnak. (Nemrég mondta a kitűnő zongoraművész a rádióban: „tervünk elfogadásra került a Zeneakadémia részéről”, s akkor most bízzunk a Debussy-interpretációjában? Azt írja az egyik köztiszteletben álló zsurnaliszta: „Ne hidd, hogy különb vagytok.” Ez tragikomikus. Vagy tragikus?) A politikai programok és elképzelések tartalmi vitája, a tendenciák elemzése helyett a hatalom megszerzésére esélytelen politikai csoportok hatalmi esélyeinek összehasonlítása („latolgatása”) folyik, tökéletesen értelmetlenül.

Az Európa-szerte csodált Orbán-rezsim (amelynek a szövetségesei a napokban nyertek választást Ausztriában és Csehországban) szétverte ezt az amúgy is vacak szisztémát. Ami megmaradt belőle, az irracionális gyűlölködés, előítélet, babona, fake news, paranoiás mítosz, fajgyűlölet, körkörös gyanakvás mindenkivel szemben, félművelt okoskodás. A szélsőjobboldali kormánysajtó által meghagyott kicsinyke műveleti területen tombol a gagyitévé, az alig burkolt pornográfia, a kiröhögött „sztárok” parádéja, a bújtatott reklám, az irodalomnak álcázott ponyva- és lektűrbiznisz, a tudománytalanság és tudományellenesség, a filozófiátlanság és művészietlenség, a teljes művelődéstörténet megvetése, az emberhez méltatlan hivatásos sport botránykrónikája, a politikai tudósítás helyét elfoglaló alantas pletyka, a főhivatású interjúalanyok vartyogása, a részvétlen gúnyolódás a lúzereken, az üres és szolgai érdeklődés a hatalom titkai iránt, a pénzkultusz, a vagyonosok irigy csodálata – pfuj!, piszok mindenütt.

És mindenünnen árad a repetitív, idióta posztpop és posztrock, a kultúra helyét átveszik a „rendezvények” és a „fesztiválok”, a kamaszok beszédképtelen, tudatlan, ostoba „vloggerek” amatőr videóit bámulják a YouTube-on (akiknek több százezer „követőjük” van), mert ők legalább autentikusnak tetszenek, szemben „a sajtóval” – ezek a „videósok” egyébként (hitelesen és spontánul!) mindenféle szirszart reklámoznak a plázák ifjú népének.

Valaha elképedve néztük a „kommentelők” őrjöngését a cikkek alatt; ma már alig különböznek a cikkek a „kommentektől” – és nem a „kommentelők” változtak meg, hanem a cikkírók. Ennek az egész örvénylő lármának a hátterében pedig ott van a pusztuló ország, a pusztuló Európa, a szétmángorolt „demokratikus” álmok, a szeméthegyek, az éhező, kábítószeres gettók, a tönkretett állami intézmények és a kizsigerelt népjóléti rendszerek, a bomló családok, a magukra hagyott gyerekek, a zsíros anyagiasság, a pánikos menekülés, a masszív kivándorlás. Kétségbeejtő.

Régi kérdés, bár kezd elavulni a reménytelenség folytán: hogyan lehet bármilyen balkörmű polgári „demokráciában” az állampolgári közösség tagjainak annyira-amennyire észszerű döntéseket hozniuk, ha elméjüket elhomályosítja a valóság- és tényellenes hatalmi propaganda (és a rá úgy-ahogy „reagáló”, szintén irracionális politikai „vita”), illetve a kommersz „tömegkultúra”, „szórakoztatóipar” és az internetes „közösségi médiák” színes és végtelen, szüntelenül változó, mégis egyhangú szennye? Hiszen aki – érthetően és méltányolhatóan viszolyogva – elmenekül belőle Rousseau és Thoreau vadonába, kénytelen lemondani arról, hogy bármin változtasson – kivéve persze önmagát, ami nem csekélység. Ráadásul aki küzdelemre vállalkozik, nyakig a műtrágyában, maga is bemocskolódik, óhatatlanul. Ugyan ki tud tisztán gondolkodni a ricsajban és a bűzben?

Hogyan lehetséges, hogy választók – az egész világon – a közemberek (azaz saját maguk) átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé? Ez már az ókorban is meggondolkoztatta az elmélkedőket. Némelyiküket arra késztette, hogy elvessék – mint illúziót – a demokrácia gondolatát. De mivel a tirannusok is átlagon aluliak, valami mást kerestek. Ez a más pedig mindmáig hiányzik.

Vannak nemes lelkek, akik még próbálkoznak (Isten áldja meg őket), sokakat viszont elnémított a keserűség. Visszahúzódás, kivonulás, szigetek keresése – szakma, kert, hobbik és mániák, jobb esetben gondolkodói enklávék, rosszabb esetben délibábos szekták –: ebben az egészben az egyetlen megmaradt álom a csönd.

A csöndet nem lehet cenzúrázni, nem lehet elárulni, nem lehet promóciós termékbemutatókon ajnározni, nem lehet félremagyarázni, meghamisítani, megrágalmazni, szédelgően földicsérni. Nem is igaz már, hogy honfitársaink semmiben se bíznak. Nem. A semmiben bíznak csak.

átlagánál sokkal silányabb vezetőket emelnek maguk fölé? Ez már az ókorban is meggondolkoztatta az elmélkedőket. Némelyiküket arra késztette, hogy elvessék – mint illúziót – a demokrácia gondolatát. De mivel a tirannusok is átlagon aluliak, valami mást kerestek. Ez a más pedig mindmáig hiányzik.

Vannak nemes lelkek, akik még próbálkoznak (Isten áldja meg őket), sokakat viszont elnémított a keserűség. Visszahúzódás, kivonulás, szigetek keresése – szakma, kert, hobbik és mániák, jobb esetben gondolkodói enklávék, rosszabb esetben délibábos szekták –: ebben az egészben az egyetlen megmaradt álom a csönd.

A csöndet nem lehet cenzúrázni, nem lehet elárulni, nem lehet promóciós termékbemutatókon ajnározni, nem lehet félremagyarázni, meghamisítani, megrágalmazni, szédelgően földicsérni. Nem is igaz már, hogy honfitársaink semmiben se bíznak. Nem. A semmiben bíznak csak.

Forrás: http://hvg.hu/velemeny/201743_magyarorszagi_kozelet

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Magyarországi közélet – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM*: Egyszerű választás – cikk az MNO-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke

A jövőre esedékes országgyűlési választások összesen két témáját a kormányzó jobboldal vezérkara határozza meg, s ez a két beszédtárgy összekapcsolódik.

A kormányzó blokk (Fidesz–KDNP-ről kár beszélni, hiszen – pár kisebb csoporttól eltekintve – a nagy pártok mint „pártmozgalmak” régen megszűntek anélkül, hogy a magyarországi sajtó ezt észrevette volna) fő állítása a következő.

Az Orbán Viktor miniszterelnök által irányított hatalmi tömb megvédi Magyarországot a bevándorlóktól (menekültektől, vendégmunkásoktól stb.) – szemben az ellenzéki pártokkal és az Európai Unióval, szemben a Nyugattal és a nyugatosokkal.

Itt érdekes paradoxon merül föl: a miniszterelnök úr kénytelen letagadni vagy eltitkolni saját sikereit. Hiszen ma már minden európai ország (beleértve az EU-n kívüli két európai nagyhatalmat: Nagy-Britanniát és Oroszországot) egyöntetűen elutasítja az úgynevezett „befogadó menekültpolitikát”, az amúgy is jelentéktelen „kvóta”-program kudarcot vallott (szinte senki nem alkalmazza).

A feliratkozással beleegyezik abba, hogy a Magyar Nemzettől hírlevelet vagy cikkeinkről szóló üzenetet kapjon postafiókjába. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.

Nemcsak az európai államok, hanem minden fehér ország így jár el (Donald J. Trump a bevándorlásellenes beszédeivel aratott sikert; Ausztrália a leghatározottabb ellensége minden, de főleg az ázsiai bevándorlásnak; a most megválasztott, kifejezetten baloldali szociáldemokrata új-zélandi miniszterelnök, a fiatal Jacinda Ardern szélső nacionalista, idegengyűlölő párttal kötött koalíciót – az ottani Zöldek külső támogatásával –, és megegyeztek a bevándorlás szigorú korlátozásában).

Orbán Viktor a fehér konszenzus embere, egyáltalán nem magányos harcos; nemzetközi elismertsége, tekintélye is nőttön nő. A közép-európai régió politikájának miniszterelnök urunk a legfőbb ihletője. Ez utóbbi elemet még csak meg-megemlítik. De harcra nem tud mozgósítani az etnicista-xenofób vezér, csak akkor, ha ellentétben látszik állani a külfölddel és – szerinte – a külföld zsoldjában álló, „idegenszívű” magyarországi ellenzékkel.

Márpedig ebben a legfontosabb ügyben az ellentét egész egyszerűen nem áll fönn. A menekültek, a bevándorlók (a hivatalos pártállami terminológia szerint: „a migránsok”) ügyében az ellenzéki pártok – ugyan némileg kelletlenül és szégyenlősen – réges-rég Orbán úr álláspontjára helyezkedtek. Ezt se a regnáló hatalom, se az általa (e tekintetben) befolyásolt közvélemény nem veszi tudomásul, pedig tény. Ebben egyetértés van, nem ellentét.

Sőt: a legnépszerűbb ellenzéki párt, a Jobbik az Orbán Viktorénál még következetesebb és exkluzívabb migránsellenességgel kampányol – balszerencséjére azonban a „letelepedési kötvények” ügyét a választók nem ismerik, s ha ismerik, nem értik. (Ilyenkor hasznosul leginkább a médiák orbánosítása.)

Hogyan oldja meg a tehetséges Orbán Viktor ezt a dilemmát? Hiszen fantomokkal küzd: a középpontba állított kérdésben már győzött. Igazság szerint evvel már nem mozgósíthatna.

Azt nem nagyon mondhatná (hiszen köztudomásúlag nem igaz), hogy Európa „migránsbarát” – 1294 menekült letelepedési kérelmének vizsgálata és némelyikük letelepítése igazán semmiség, és Európa mindössze ennyit kér –, ezért más ellenfelet kellett keresnie.

Így találta meg Soros Györgyöt, akinek pár újságcikkben foglalt javaslatait (ezt nevezi az állami propaganda „Soros-tervnek”) senki se fogadta meg. Akár helyesek ezek a változó javaslatok, akár nem: eredménytelenek. Soros György, akármennyire gazdag és híres, pusztán magánember, és liberális (de nem neoliberális!) politikai meggyőződését (emberi jogok, pluralista képviseleti demokrácia, kisebbségvédelem) 1989 más hasonló eszményeivel együtt mára egyre kevesebben osztják. Az általa támogatott emberi jogi csoportokat nem irányítja, bár alapítványainak van némi (csökkenő) politikai befolyásuk. Migrációs ügyekben ez a befolyás ma – szerintem: sajnos – egyáltalán nem érvényesül.

Azért kell Soros György személye köré mítoszt kerekíteni, mert ellenfélre szükség van, és erre – hogy Henry Ford egykor híres könyvének címét használjuk – „a nemzetközi zsidó” kiválóan alkalmas, pláne, hogy a népszerűtlen kisebbségeket (nemzetiségeket, „etnikai csoportokat” [értsd: színes bőrűeket, pl. cigányokat, arabokat], melegeket, „másként gondolkodókat”, feministákat, értelmiségieket, „érthetetlen” művészeket, kritikai kultúrát és sajtót, szakszervezeteket stb.) védő NGO-k, civil társadalmi csoportok, jogvédő és egyenlőségi mozgalmak gyanúsak, és már Jurij Andropov óta térségünk tekintélyelvű-önkényuralmi politikáinak kedvelt bűnbakjai. (Föltűnő egyébiránt, hogy milyen csekély együttérzés mutatkozik a nézeteik miatt bebörtönzött oroszországi, törökországi, kínai demokraták vagy az üldözött dél-ázsiai kisebbségek iránt.)

Ezért ha az egyébként kifogástalanul migránsellenes ellenzéki pártok (vagy a migránsügyben az állásfoglalást kínos gonddal kerülő, csekély hatású, amúgy egyre inkább „euroszkeptikus” és egyre kevésbé „migránssimogató” ellenzéki médiák) mondjuk a CEU ügyében egy oldalra kerülnek Soros György alapítványaival, abba a gyanúba keverednek, hogy valamiképpen – egy képzeletbeli „csomag” részeként – mégis pártolják a színes muszlimok „beáramlását”. Pedig nem pártolják. Sőt: egyéb etnikai ügyekben – mindenekelőtt az „érzékeny” cigánykérdésben – is kétértelmű, bizonytalan az álláspontjuk. (Finoman fogalmaztunk.)

Tehát az Orbán miniszterelnök körülötti hatalmi és kommunikációs törzs által „nemzeti sorskérdésként” fölvetett probléma ma úgy áll, hogy az egyetértés teljes – és az egyet nem értéssel harsányan megvádolt ellenzéki „erők” egyrészt esetlenül mentegetőznek, másrészt próbálják másra (főleg a tűrhetetlen korrupcióra) terelni a szót, teljesen eredménytelenül.

Mindenki tudja, hogy milyen felelőtlenül használják és mennyire jogszerűtlenül sajátítják ki a vezető körök a közvagyont – de hát nem erről van szó, nem ez a döntő konfliktus tárgya. Ugyanakkor a döntő konfliktus voltaképpen nem létezik: az etnikai kérdésben az ellenzék (beleértve az elhalkult ellenzéki értelmiség nagy részét) megadta magát a (szélső)jobboldalnak. Az ellenzék (öntudatlan képmutatással) hevesen bírálja a rasszizmust mint észjárást és köznapi magatartásformát, de az antirasszista politikától visszariad – hiszen érthetően retteg az etnicista korszellemtől.

Mindehhez járul a tömören (és készakarva homályosan) „Trianon”-nak nevezett problémaköteg, amelyre a jobboldali államhatalom a határrevízió nélküli irredentizmus érdekes paradoxonát indítványozza megoldásként. Persze ennek is van fundamentuma: egész Európában etnikai törésvonalak szerint bomladoznak a „szupraetnikus” nemzetállamok (Nagy-Britannia, Spanyolország, Belgium, Olaszország – nem szólva a balkáni és posztszovjet államok kezelhetetlen, megoldhatatlan nemzetiségi problémáiról). Nemcsak a föderációk vannak bomlófélben, mindenekelőtt a politikai tekintetben közutálatnak örvendő Európai Unió, hanem a nemzetállamok is: az etnicizmus a nacionalizmussal küzd – az etnikumok, felekezetek, hagyományos régiók fölött álló nemzetállam épp annyira defenzívába szorult, mint minden, ami az etnikum (faj) fölött áll vagy vél állani, így főként a nemzetközi szervezetek (az Egyesült Államok már ki is lépett az UNESCO-ból, ami jól jelzi a világpolitika új irányát). Az Európai Uniót a szegényebb kelet-európai országokban, például nálunk, alamizsnaosztóként (és kivándorlási célpontként) fogadják el, nem mint a nemzetek és „fajok”, rasszok fölötti „észszerű” politika keretét; a jómódú Csehország szinte teljes egészében Európa-ellenes.

Sőt: újabban baloldali közéleti személyiségek kezdik ismét – formailag bírálhatatlanul – figyelmünkbe ajánlani az osztályharcot, szemben az „identitások” küzdelmével, ami persze nem jelent egyebet, mint hogy: legyetek nyugodtan rasszisták-etnicisták, homofóbok és antifeministák, fiúk, ez a siker titka manapság.

Magyarországon sűrűn fölhánytorgatják (e hasábokon is), hogy „a baloldal nem érti a nemzetet” (a modern baloldal semmivel nem foglalkozott többet történelme során, mint a nemzeti kérdéssel, de hát ki a csudát érdekel a história), ami nem jelent mást, csak ezt: legyetek nacionalisták (kifelé) és etnicisták (befelé), fiúk, ez a siker titka manapság.

Hiszen csak az „érti a nemzetet”, aki elveti a humanizmusnak mind a keresztyén, mind a világi alakváltozatait.

Egy szó, mint száz, a Magyarországot kormányzó radikális jobboldal a következőképpen jelöli ki a választások tétjét: magyarok, ti saját magatokra szavaztok-e, vagy inkább másokra?

Magyar érdekekre vagy idegen érdekekre?

Függetlenségre vagy behódolásra?

Általatok nem választott külföldi irodavezetőkre és tőzsdei spekulánsokra, vagy szabadon választott, a népszuverenitást megtestesítő magyar államférfiakra?

Színes bőrű idegenekre vagy önmagatokra, fehér magyarokra?

Az így föltett kérdésre – és ez a jó politikai kérdésföltevés – csak egyféle válasz lehetséges.

Hiába érvelünk néhányan avval, hogy ezek félrevezető, hamis kérdések, a „központi erőtérhez” tartozó, hegemón médianyilvánosság és az általa irányított közvélemény (az egyébként magától is meglehetősen idegenellenes és a szabadságretorikával szemben – nem egészen jogtalanul – bizalmatlan közvélemény) igent vagy nemet követel.

Miközben lélektanilag csak az „igen” lehetséges.

Csakugyan egyszerű, könnyen áttekinthető helyzet. Nincs itt semmi rejtély.

A szerző az MTA Filozófiai Intézet volt igazgatója

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.28.

*A szerző az ATTAC Magyarország Egyesület volt alelnöke.

Forrás:  https://mno.hu/velemeny/egyszeru-valasztas-2424118

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM*: Egyszerű választás – cikk az MNO-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Letter to the participants of the 6th International Conference on Western Sahara held in Ljubljana on 20th October 2017

Dear Friends, Dear Comrades,

I regret to inform you that due to my other important engagements I cannot attend personally the 6th International Conference on Western Sahara to be held in Ljubjana/Slovenia on 20th October 2017 with the aim to examine the viewpoints of relevant actors and to explore the prospects for bringing the dispute over the status of the territory to an end. Hopefully, the participants of this conference will agree on a common strategy to support the Saharawi struggle for freedom.

The CEE Alliance has always admired the struggle for independence of the Saharawi people from colonisation and remains strongly committed to the process of peaceful negotiations under the auspices of the United Nations, for holding of a referendum on self-determination of Western Sahara in the search of a viable solution, which has been dragging for more than four decades.

It is worth remembering that Western Sahara is a decolonisation issue established by the United Nations in 1963 as a Non-Self-Governing Territory when Western Sahara was then a Spanish colony. This means that the Saharawi people should exercise their inalienable right to self-determination and independence and decide the status of their territory in a free, democratic and genuine way. Western Sahara is also well-known as the last colony in Africa.

There is no need to recall that the UN Office of Legal Affairs confirmed the advisory opinion of the International Court of Justice in 1975, which ruled that Western Sahara is a decolonisation issue and that Morocco is not listed as an administrating power of the Territory on the list of the UN Non-Self-Governing Territories and, therefore, MOROCCO DOES NOT HAVE ANY SOVEREIGNTY over Western Sahara. Morocco is simply an OCCUPYING POWER, and consequently its continuous presence in Western Sahara is illegal.

The CEE Alliance denounces the silence of the EU in view of the violence exercised by the occupying Moroccan forces in the occupied territories of Western Sahara and demands the Kingdom of Morocco to allow access to the occupied territories to the media, the international observers as well as the European civil society.

The CEE Alliance urges the European Council to freeze the EU-Morocco Association agreement and to withdraw or cancel the Advanced Status of the Kingdom of Morocco, for failing to comply with its clause 2 referring to human rights.

The CEE Alliance denounces the illegal EU-Morocco Fisheries agreement approved on 10th December 2013 by the European Parliament which allows vessels from EU States to fish in the territorial waters of Western Sahara, a territory which Morocco military invaded in 1975 and continues illegally occupy in defiance of United Nations Resolutions.

In this regard it is worth mentioning that the Court of Justice of the European Union found last December that the Association and Liberalisation Agreements concluded between the EU and Morocco are not applicable to Western Sahara. By this decision the Court set aside the judgment of the General Court which had reached the opposite conclusion and decided to adjudicate itself on the action brought by the Front Polisario. In that regard, it noted that, since the Liberalisation Agreement does not apply to Western Sahara, the Front Polisario is not concerned by the decision of the Council to conclude that agreement. The Court therefore rejected the Front Polisario’s action on the ground of lack of standing.

The MINURSO, the UN mission for the self-determination referendum in Western Sahara, is currently the ONLY UN Mission that does not monitor human rights violations in the territory under its mandate. That is why the CEE Alliance demands the urgent establishment of a mechanism for monitoring and reporting on human rights within MINURSO’s mandate due to the significant increase of human rights violations in the Sahrawi occupied territories.

UN Ex-Secretary-General Ban Ki-moon and rights advocacy groups had long called for the UN mission in the North African territory to monitor and report on human rights abuses, but Morocco, backed by France, rejected the idea. Despite Ban Ki-moon`s reiterated appeals for sustained human rights monitoring in Western Sahara and his warnings against unfair exploitation of the region’s natural resources up to this day no progress happened. The prolongation of this occupation is first and foremost a blow to the credibility of the United Nations.

The new UN Secretary-General, Mr Guterres, with the support of the Security Council, is now seeking to relaunch the peace process, and, for that purpose, he has chosen President Köhler as his Personal Envoy for Western Sahara, who is ready to undertake his mission within the coming weeks.

The CEE Alliance learnt with indignation that on 19th July 2017, the well-known Saharawi Gdeim Izik Group” who were involved in setting-up the Gdeim Izik protest camp in Western Sahara in 2010, widely regarded as the first spark of the Arab spring, were sentenced by the Court of Appeal in Rabat to heavy and unjust sentences on the basis of confessions extracted under torture. The Court of Appeal was on the 26th of December 2016 to address the appeal of the case of these 24 human rights activists. One of the original 25 was sentenced to life imprisonment in absentia in 2013 and was not included in the new trial. Two of the accused were sentenced to time served, and the rest were given harsh sentences.

The CEE Alliance is reiterating its demand for the immediate liberation of the Saharawi political prisoners, including the leading activists of Gdeim Izik protest camp held in the prison of Salé since November 2010.

The CEE Alliance confirms again its commitment with the just fight of the POLISARIO FRONT for the right to self-determination of the Saharawi people, in our demand for the inmediate and unconditional liberation of all the Saharawi political prisoners. and ask for penal responsibilities to the Moroccan government by the criminal acts committed in the occupied territories.

The CEE Alliance would like to remind you that the use of force by the Moroccan forces, their crimes against humanity entailed international legal responsabilities. Morocco must be held to account for crimes of this sort and bear its legal and political consequences.

I wish to assure you that the CEE Alliance keeps continuing its solidarity activity with the Saharawi people in its long-overdue process of decolonisation.

LONG LIVE THE SAHARAWI ARAB DEMOCRATIC REPUBLIC!

FREEDOM TO THE SAHARAWI PEOPLE!

Budapest, 15 October 2017.

Matyas Benyik

on behalf of CEE Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Letter to the participants of the 6th International Conference on Western Sahara held in Ljubljana on 20th October 2017 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Permanens forradalom vagy ellenforradalom – cikk a mérce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Az egyik legfontosabb dolgunk a baloldalon: a vereség beismerése.

Európában – de nemcsak Európában – majdnem mindenütt a rasszizmus győzött. Az egyetlen nem idegenellenes ausztriai párt (a Zöldek) kiesett a parlamentből az október 15-ei választáson. A fiatal magyarországi polgárság pártja (a Momentum, a hipszter jobboldal, egyben „új MDF”…) megakasztaná a menekültek bejövetelét (megtartaná az Orbán-kerítést, kvótakereskedést javasol: a menekültkvóta alapján Magyarországra jutó pár emberért más országnak fizetne a magyar kormány fejpénzt, ha ott befogadják, akit „mi” nem akarunk), miközben erősítené az európai föderalizmust: tehát fehérek ellen nincs kifogása. Baloldali pártokban (így például a Die Linke némely tekintélyes vezetői körében) az idegengyűlölő trendhez való részleges alkalmazkodást diktálná a vereségtől való félelem. Ez csak néhány példa a sok százból. Az idegenellenes (szélsőjobboldali vagy konzervatív) pártokra jut sok helyen, sok országban, sok régióban a legtöbb munkásszavazat.

(FOTÓ: FLICKR / LASSI KURKIJÄRVI)

A nyugati, az európai országok dolgozói az állásukat (és a népjóléti rendszereiket) féltik a bevándorlóktól, menekültektől, vendégmunkásoktól – mindenekelőtt a színesbőrűektől, az iszlám vagy a görögkeleti (ortodox, pravoszláv) keresztyénség híveitől. Az újonnan érkezettektől, de a már régóta helyben lakóktól is. Az antiszemitizmus szintén erősödik, bár nem tartozik ma a radikális jobboldal fő témái közé. (És színezi az Izrael arabellenes kirekesztő politikája iránti rokonszenv.)

Amikor a honpolgárok politikai társadalmai („államok”) fölbomlanak amiatt, mert az egyes etnikumok – még mindenfajta nemzetiségi elnyomás nélkül se, amint Katalónia és Skócia és Flandria ékesszólóan példázza – nem képesek és nem hajlandók többé együtt élni, akkor az európai (polgári) demokratikus állameszme befejezte földi pályafutását.

Amikor a társadalmi osztályok és társadalmi nemek egyenlőségét és a hierarchikus hatalom alóli fölszabadulását (mint demokratikus össztársadalmi célt, célképzetet) letromfolja az etnikai egység, összetartás – amelynek leple alatt zavartalanul folytatódik a kizsákmányolás, elnyomás, megalázás –, akkor a történelmi baloldalt a maga alapjellegében éri vereség.

A mérsékelt parlamenti balközép védekezésképpen a polgárság morális aranykorának (a XVIII.-XIX. századnak) az emberi jogi (mindenekelőtt a nemzetiségeket, az etnikai és felekezeti kisebbségeket védő) módszereihez és ideológiáihoz menekült. Ezt a posztforradalmi fehér proletariátus mint a maga elárulását, a saját érdekeivel szemben mint „az idegenek” pártolását fogta föl.

Itt ellentétbe került az érdekvédelmi (szakszervezeti, szövetkezeti, üzemi tanácsi, beteg- és nyugdíjpénztári) módszertan az egyenlőség univerzalistamódszertanával – mint már annyiszor, az ilyen típusú ellentét lett a szociáldemokrácia veszte – , és ezt természetesen az osztályellenség használta ki. Ma például Magyarországon a Jobbik veszi át részben a plebejusokat védő és mozgósító baloldali magatartásformákat és újraelosztó mentalitásokat, mert megvan hozzá az univerzalizmussal szembenálló fajgyűlölő hitele. Neki esetleg elhiheti a fehér proletariátus/prekariátus, hogy a tőkétől elvont összegeket őrá, nem pedig a cigányokra és a színesbőrű „migránsokra” fordítja. Elhiheti neki, a heteronormatív észjárásnak megfelelően, hogy nem a gyermeküket egyedül nevelő anyák vagy a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő melegek kapják az államtól az anyagi segítséget. Elhiheti neki a puritán-konzervatív „morális ökönómia” értelmében, hogy nem a léhűtő, ingyenélő munkanélküli, segélyezett, nyugdíjas, „táppénzes” vagy mozgássérült lesz a kedvezményezett, hanem az „átlagos” (azaz fehér, fiatal, egészséges, heteró, szakképzettséggel rendelkező, állásban lévő, gyermekes, lehetőleg a domináns etnikumhoz és a mainstream vallásfelekezetek valamelyikéhez tartozó) család. (Amely persze manapság minden, csak nem „átlagos”.)

Tehát nem az újraelosztás egalitárius módszere, hanem címzettjének a kiléte (esetünkben: származása, etnikai/dzsender, „kulturális” hovatartozása) lett a döntő a szociális vagy „szociálpolitikai” konfliktusokban.

Ebbe semmiféle baloldal nem mehet bele. Azonban ma a reformista baloldal – ahogyan hajdan nevezték: „a parlamenti szocializmus” – csak úgy arathat „sikert”, ha belemegy az egyenlősítő újraelosztás etnicista és heteroszexista újrafogalmazásába, ami a baloldal politikai identitásának a középpontját semmisíti meg. Így hát az elzüllött „parlamenti szocializmus”-nak is befejeződött a földi pályafutása.

A valódi baloldal kiszorul a polgári avagy liberális  demokrácia technikáival összebarmolt építményből (mint már sokszor). Ennek az oka nem eszméink avulása, hanem korszerű, intelligens, gyors, rugalmas és jól fölszerelt ellenfeleink győzelme. A polgári demokrácia építménye nem a népé, bár olykor hasznára volt a népnek. A polgárság hajlandó osztozni, ha muszáj, de az alapvető hatalmi funkciókat átengedni: nem.

Száz éve már nem tagadhatja le barbár és ellenforradalmi karakterét, és csak a fasizmus sokkja (meg a szovjet rezsimektől és szövetségeseiktől való rettegés) tette időlegesen liberális demokratává. Most nem korlátozza többé senki és semmi. Nem kényszerül kompromisszumokra, s evvel elveszi a reformista szociáldemokrácia és egyéb „haladók” elől a levegőt, akik addig voltak biztonságban, ameddig szüksége volt rájuk a veszélyben forgó tőkés rendszernek.

A valódi (antikapitalista) baloldal az oximoronikus „polgári baloldal” védelmében folytatta árnyéklétezését a forradalmak között. (A szovjet rezsimekben pedig teljesen elpusztult.) A permanens ellenforradalom hátterén a forradalmak: epizódok.

Ma a politikai kultúra mély átalakulása megy végbe, amelyben – bár nincs fasizmus mint tömegmozgalom és mint nyílt diktatúra – az univerzalisztikus polgári humanizmus, a fölvilágosodás öröksége épp úgy, mint a szubverzív-transzgresszív forradalmiság, a kritikai elmélet épp úgy, mint „az emberhez méltó élet” transzcendens-lázadó utópiája: mind-mind fenyegető gúny tárgya, ahol már nincs kritika, mint Popper, Hayek, von Mises, Arendt, Polányi Mihály vagy akár Allan Bloom idején, hanem a goebbelsi gyűlöletpropaganda karikatúrafikciói: „a politikai korrektség”, „a kulturális marxizmus”, „a dzsenderelmélet” („dzsenderőrület”) és a „femináci”, az „antifa”. Hozzájuk kapcsolódik a „gyermekvédő”, a „környezetvédő”, az „állatvédő”, a „migránssimogató”, a  „polgárjogi aktivista” (s a múltból: a „szabadkőműves”, a „filozófus”) sátáni alakja.

A represszív-kommersz tömegkultúra dominanciája, a premodern-irracionális babona, előítélet, tudomány- és elméletellenesség, a magaskultúra és az intellektuális hagyomány visszaszorulása, a masszív történelemhamisítás a digitális „térben”, a minden elárasztó bulvárgagyi jobban őrzi a rendet, mint annak idején tette az államegyház, az iskolai nacionalista indoktrináció, a kötelező hadiszolgálat, a csendőrség, a sajtócenzúra, a politikai pörök, betiltások, kínzások és a spiclirendszer.

Az Európai Unió visszaalakul Közös Piaccá, gazdasági közösséggé Schäuble és Macron szellemében: a csökkenő számú munkásság kiszolgáltatottsága, a „flexibilis” és „prekárius” meg a részmunkaidős foglalkoztatás kikényszerítése, a munkaerővándorlás előírása és korlátozása, a munkanélküliek jogfosztása és regimentációja (nálunk a „közmunka” alakjában, másutt másként) másfél évszázad szociálpolitikai vívmányait vonja vissza. „Az állami gondoskodás” halódik, különösen az egykori „létező szocializmus” elszegényedett utódállamaiban. Az agresszív (globalista és rasszista, nyíltan népellenes) kapitalizmusnak nincs erőteljes alternatívája, „a parlamenti út” lezárult, akárcsak a „civil társadalom” hatalmon kívüli intervenciójának az útja.

A kisebbségbe szorult antikapitalista baloldalnak – illúziók nélkül – befelé kell fordulnia, és újjá kell alakítania forradalmi kultúráját, életformáját, és újra kell tanulnia a szakítás és a rejtőzés, az öntisztulás, a kivárás, „a nép közé járás” (és az olvasás) művészetét.

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Permanens forradalom vagy ellenforradalom – cikk a mérce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva