TGM: Polányi fasizmusról és piacról – cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke„A liberális gazdaság, ez a legelső reakció, amelyet az ember a gépre adott, a korábbi föltételek erőszakos megváltoztatása volt. Láncreakció indult meg – a régebbi korok elszigetelt piacai piacok önszabályozó rendszerévé alakultak át. A döntő lépés ez volt: a munkát és a földet áruvá tették, vagyis úgy kezelték, mintha eladásra termelnék őket. […] Még sohasem találtak ki hatásosabb fikciót.

A munka és a föld szabad vásárlása és eladása kiterjesztette a piaci mechanizmust ezekre a tényezőkre. Ettől kezdve a munkának kereslete és kínálata volt; kereslete és kínálata volt a földnek is. Piaci ára lett a munkaerő használatának, amelyet munkabérnek neveztek, és piaci ára lett a föld használatának, amelyet földjáradéknak neveztek. […]

Ennek a lépésnek a horderejét akkor becsülhetjük föl, ha meggondoljuk, hogy a munka csak másik neve az embernek, a föld pedig a természetnek.

Az áru-fikció a [magán]tulajdon sínein mozgó és saját törvényei által kormányzott gépezet játékára bízta rá az ember és a társadalom sorsát. […]

A piacgazdaság így a társadalom új típusát teremtette meg. […] Az anyagi jólétnek ez az eszköze az éhség és nyereség indítékának, vagy pontosabban: a létszükségleti eszközök elvesztésétől való félelemnek és a nyereségvágynak a kizárólagos ellenőrzése alatt áll. […] A munkás félelme az éhhaláltól, valamint a munkaadó profitéhsége mozgásban fogja tartani a hatalmas szervezetet.

Ily módon létrejött a »gazdasági szféra«, amely élesen elkülönült a többi társadalmi intézménytől. […] Végeredményben a piaci mechanizmus lett a társadalmi szervezet életének meghatározója. […] A »gazdasági motívumok [indítékok]« korlátlanul uralkodtak…, az egyén kénytelen volt nekik megfelelően cselekedni, ha nem akarta, hogy a piac könyörtelen hatalma eltiporja.

Ez a kényszerű áttérés az utilitárius szemléletre végzetesen eltorzította a nyugati ember önmagáról alkotott fölfogását.

A »gazdasági motívumoknak« ez az új világa tévedésen alapult. Lényege szerint az éhség és a nyereség nem inkább »gazdasági«, mint a szeretet vagy a gyűlölet, a büszkeség vagy az előítélet. Önmagában véve egyetlen emberi motívum [indíték] se gazdasági.  Nem létezik sui generis gazdasági élmény…, ahogyan az embernek lehet vallási, esztétikai vagy szexuális élménye.”[1]

Elnézést a hosszú idézetért, de itt foglalja össze fölfogását a legközérthetőbben Polányi Károly.[2]

Szerinte az áttérés az általános és önszabályozó piaci rendszerre tragédia volt: ez hozta létre az önállósult, a politikától elválasztott „gazdaságot”, amely ebben a különállásában addig soha nem létezett a világtörténelemben (énszerintem meg ennek a párhuzama az „állam” és a „civil társadalom” szétválása is).

Polányi Károly szerteágazó műveiben[3] leírja, hogy miként kellett az európai és amerikai társadalmaknak megküzdeniük az önszabályozó piac gigászi, teremtő-romboló dinamikájával és a gépesítéssel: a „kettős mozgás” miatt szabadpiaci és protekcionista korszakok követik egymást a kapitalizmus történetében. Ez a mozgás váltotta ki mind a szocialista forradalmakat, mind a fasiszta ellenforradalmat, mind az aranyalapról való letérést és a világválságot. Polányi – a nem marxista, a rousseau-i szocializmus legfontosabb modern képviselője –  számára a „vörös Bécs” (1920-1934) diadala (mindenekelőtt az ingatlanüzlet megzabolázásával és a piacon kívüli, szociális lakásépítéssel és szociális lakbérrel) és tragikus bukása volt a döntő tapasztalat.[4] Az európai szocializmus összeomlásához a fasizmus kellett, amelynek a fő jellegzetessége Polányi Károly szerint éppen a politika kiiktatása volt.[5]

Polányi leszögezi, hogy a fasizmus (és „leghaladottabb” alfaja, a nácizmus) a keresztyén, a liberális és a szocialista individualizmus ellen irányul, és végzetesen igaza van abban, hogy ez a három összefügg. A nácik és előfutáraik szerint „a demokrácia a szocializmus melegágya”. „Először a liberalizmust azonosítják a kapitalizmussal; aztán a liberalizmust öngyilkosságra kényszerítik; a kapitalizmusnak pedig semmi baja nem történik, hanem új fedőnév alatt sértetlenül él tovább.”[6]

A fasizmus „megpróbálja tagadni az emberek egyenlőségét, de ezt nem teheti anélkül, hogy ne tagadná: az embernek lelke van. […] A keresztyén fölfogás szerint a társadalom személyek viszonya. […] A fasizmus központi tétele szerint a társadalom nem személyek viszonya. […] ez a tagadás a [fasizmus] lényege. […] A fasiszta filozófia azt a törekvést jelenti, hogy olyan világkép szülessen, amelyben a társadalom nem személyek viszonya, hanem amelyben vagy nincsenek tudatos emberi lények, vagy ha van tudatuk, akkor ez nem vonatkozik a társadalom lényegére és működésére. […] A fasizmusnak igaza van, amikor összefüggést lát az individualizmus, a demokrácia és a szocializmus között. Tudatában van annak, hogy vagy a keresztyénségnek, vagy a fasizmusnak el kell pusztulnia a harcban.”

Tovább: a fasizmus „állításai és tételei jóval meghökkentőbbek, mint mindaz, amit baloldali radikálisoktól valaha is hallottunk. A forradalmi szocializmus ugyanis ugyanazokat az igazságokat vallja, amelyek… kétezer éve általánosan elfogadottak Nyugat-Európában, csak más megfogalmazásban és szigorúbb fölfogásban. A fasizmus pedig ezeknek az igazságoknak a tagadása.”

Ebben a szerény kis ismeretterjesztő jegyzetben csak arra akartam rábeszélni, hogy olvassa Polányi Károlyt (meg olvasson róla), akinek az eredeti és elmélyült szelleme meg kellene hogy ihlesse szeretett hazája értelmiségét is. Végre.

[1] – Polányi Károly: „Elavult piaci gondolkodásunk” [1947], in: Polányi: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet, ford. Endreffy Zoltán, Kis János, bev. Szentes Tamás, Bp.: Gondolat, 1976, 126-129. Vö. Polányi Károly: Dahomey és a rabszolgakereskedelem. Egy archaikus gazdaság elemzése, ford. Sárkány Mihály, bev. Bognár József, Bp.: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972.

[2] – Polányi Károlyról nincs összefüggő könyv magyarul. Szapor Juditnak a voltaképpen Polányi Lauráról szóló naiv, tévedésektől hemzsegő és rosszul szerkesztett írása (A világhírű Polányiak. Egy elfelejtett család regényes története, Bp.: Aura Kiadó, 2017 – a „világhírű” Polányi Károly és Mihály szinte szóba se kerül) ezt nem pótolja. Van azonban a nagy magyar tudósnak tudományos életrajza (Gareth Dale: Karl Polanyi: A Life on the Left, New York: Columbia University Press, 2016), nem szólva a hatalmas szakirodalomról. Sajnos alig hozzáférhető: Vezér Erzsébet (szerk.): Írástudó nemzedékek. A Polányi család története dokumentumokban, Bp.: MTA Filozófiai Intézet, 1986. (A budapesti közgázon van Polányi Központ, amelyet Melegh Attila irányít.)

[3] – A főműhöz vezető, lenyűgözően izgalmas és még ki nem aknázott tanulmánysorozat csak németül hozzáférhető: Karl Polanyi: Chronik der Großen Transformation. Artikel und Aufsätze (1920-1945), három kötet, szerk. Michele Cangiani, Claus Thomasberger, Marburg: Metropolis-Verlag, 2002-2005. A főmű: Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei [1946], 2. kiad., ford. Pap Mária, bev. Joseph E. Stiglitz, Bp.: Napvilág, 2004 (átdolgozás sok hibával). Az eredetileg magyar nyelvű írásokat kiadta Gareth Dale (ford. Adam Fabry), ld. Karl Polanyi, The Hungarian Writings, Manchester: Manchester University Press, 2016.

[4] – A „kettős mozgás” mai aktualizálásához ld. Nancy Fraser: „A Triple Movement? Parsing the Politics of Crisis after Polanyi”, New Left Review II/81 (2013). Vö. Michael Brie: Polanyi neu entdecken, Hamburg:  VSA:Verlag, 2015.

[5] – A fasizmus elleni forradalmi stratégiáról Polányi felesége, az eretnek kommunista Duczynska Ilona írt: Bécs – 1934 – Schutzbund, ford. Lissauer Zoltán, Bor Ambrus (tkp. Der demokratische Bolschewik. Zur Theorie und Praxis der Gewalt, München: List Verlag, 1982, angol fordítás: Workers in Arms: The Austrian Schutzbund and the Civil War of 1934, New York: Monthly Review Press, 1978), Bp.: Magvető, 1976. Vö. Dalos György: A cselekvés szerelmese. Duczynska Ilona élete, Bp.: Kossuth, 1984.

[6] – Idézeteink forrása a továbbiakban is: „A fasizmus lényege” [1936], in: Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom, ford. N. Tóth Zsuzsa, bev. Kari Polanyi-Levitt, Marguerite Mendell, Bp.: Gondolat, 1986, 295-337.

Az eredeti írás ezen a linken érhető el:

https://merce.hu/2017/12/04/tgm-polanyi-fasizmusrol-es-piacrol/

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Ady és a két meggyőződésű emberek – cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeAdy Endre 140 éve – Istenem, száznegyven éve, mondaná Ady – született, és még mindig nem végeztünk vele, még mindig azt mondja, ami velünk van, még mindig nem tudja senki jobban, mint ő, hogy miért nincs vége a nagy összeroskadásnak Hunniában.

Ady Endre 140 éve – Istenem, száznegyven éve, mondaná Ady – született, és még mindig nem végeztünk vele, még mindig azt mondja, ami velünk van, még mindig nem tudja senki jobban, mint ő, hogy miért nincs vége a nagy összeroskadásnak Hunniában.

Fontos, nagyon fontos könyv jelent meg: igazi Ady-breviárium Király Levente válogatásában és szerkesztésében[1], vegye meg mindenki. Ha elfogy, majd újranyomják. Témák, beszédtárgyak szerint csoportosítja Király Levente az Ady-igéket: mulandó újságcikkek, örök igazságok, felejthetetlen elfogultságok. Talán még kapható itt-ott az időrendben haladó, részletesebb válogatás[2], annak is ott a helye az ön könyvespolcán. Lengyel András idézi föl, hogy Lukács György azt mondta Vezér Erzsébetnek: ő adta ki a legfontosabb magyar könyveket 1945 óta: azaz Ady újságprózáját a többé-kevésbé kritikai összkiadásban. Ebből merítenek ezek a válogatások is. (Még megemlítenék egy rendkívül érdekes, viszonylag új publikációt Ady első nagy csatájáról a katolikus egyházzal és az akkori magyar állammal, ezt is végig kellene olvasnia mindenkinek.[3])

Azt írja Ady ebben a kurta esszéjében a két meggyőződésű emberekről, hogy az akkori politizáló értelmiségieknek – az elmaradottság miatt – olyasmikért kellett küzdeniük, amiket már réges-rég meghaladtak.

Például állami oktatásért államnyelven, holott községi oktatást és szabad nemzetiségi oktatást szerettek volna (de a klerikális reakcióval szemben erre fanyalodtak) – vagy szabadgondolkodó, természettudományos szellemű (pozitivista) közművelődésért, holott már a metafizika és a teológia felújulása foglalkoztatta őket (Ady csak Bergsont említi, de ez volt a Társadalomtudományi Társaságnak és a Szellemtudományok Szabad Iskolájának, a Vasárnapi Körnek az ellentéte mögött is). Tudták, hogy a klasszikára kellene alapozni a műveltséget, de (ugyancsak az ultramontán klerikalizmussal szemben) tények és „pozitívumok” szorgalmazására kényszerültek. S ami a lényeg: támogatniuk kellett az azidőtt nem létező parlamenti demokráciát, általános szavazati jogot, pedig az elméjüket voltaképpen már a szocializmus és az anarchizmus izgatta. De a múltnak a jövőbe áthúzódó harcait mégiscsak meg kellett harcolniuk, fönntartásaik, kételyeik, sőt: hitük ellenére és ellenében.

Akkoriban a magyar uralkodó osztály (az arisztokrácia, a dzsentri, a fináncoligarchia és a protestáns egyházak) az Ausztriával folytatott kicsinyes huzakodással volt elfoglalva: élvezte ugyan – a munkásmozgalommal és a nemzetiségekkel szemben – a kettős monarchia közös gazdaságának, katonai erejének és nagyhatalmi állásának az előnyeit, de nacionalista egységre is szüksége volt, ezért másodlagos-szimbolikus ügyekben csetepatézott „Béccsel”, amelyről épp úgy beszélt, mint mai utódai „Brüsszelről”. Ugyanaz a kétszínű pörpatvar, mint most az Európai Unióval.

Gróf Tisza István „distinguished foreigner”-nek (előkelő idegennek: külföldinek) nevezte (így, angolul!) az Országgyűlésben az osztrák miniszterelnököt (kancellár csak 1918-tól van ott), miközben közjogilag persze nem vonta kétségbe a közös állam létét. Plus ça change, plus c’est la même chose.

Ilyen környülállások közepette – amikor a Habsburg-dinasztia, az udvar demokratikusabb volt és inkább barátja a nemzetiségi jogoknak (számításból), mint a magyarhoni szabadelvűség – a polgári parlamentarizmuson és a haladó nemzetiségi politikán már túllátó, forradalmi lelkületű értelmiségiek mi mást tehettek volna: folytatták lelkiismeretesen a tegnap küzdelmeit, siettették az 1848-ban elmaradt reformokat.

Mi is ugyanezt tesszük. Kiállunk az alkotmányosságért, az emberi jogokért, a politikai egyenlőségért, a feminizmusért, a sovinizmus ellen és így tovább (egy tapodtat se tovább, mint Jászi és Ady, mert még mindig nincs annyink se, mint nekik volt), pedig ezek nem a mi fogalmaink, elvégre mi 1968 és 1989 utániak vagyunk, nem 1918 előttiek… de ha egyszer muszáj!…

1848, a polgári-liberális-demokratikus forradalom szinte semmit se hagyott ránk: a jobbágyságot nem a forradalom alatt szüntették meg, hanem a Bach-korszakban; a modern (bár antidemokratikus) parlamentarizmust nem ’48 hozta el, hanem a kiegyezés 1867-ben, a világi és egyházi nagybirtokot nem ’48 osztotta föl, hanem a kommunisták 1945 után, ahogyan az ipari-városi modernizációt is csak ők terjesztették ki aztán Budapesten kívülre (de nem tartott sokáig).

A nagybirtok ma megint nődögél szépecskén, a vidéket újra kis harámbasák irányítják, s „a mérsékelt baloldal” megint darabontpolitikát kénytelen folytatni rém hazafiatlanul, csak ezúttal nem Habsburg-, hanem „európai” (EU) keretben. Hiszünk mi „Európában”? Csudákat. Szembenállunk azért a magyar reakció örök Európa-ellenességével? Hát persze.

Két meggyőződésű emberek, filozófiai csatáinkat a tág értelemben vett, posztfrankfurti kritikai elmélet terrénumán vívjuk, miközben (zárójelbe téve a radikális antikapitalizmust) a bennünket jó esetben irrelevánsnak, rosszabb esetben bolondnak néző liberális intézményeket (és jogintézményeket) védjük a reakcióval, az etnicista féldiktatúrával és gyalázkodó állami szennypropagandával szemben – jobb meggyőződésünk ellenére. Ahogy Ady írja:

„Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választás-jog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbb járó kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat.”

Pontosan.

E tekintetben semmi nem változott, ugyanott tipródunk, mint a régi századforduló magyar radikálisai, nyugatosai és szocialistái, az akkori modernek.

Arra megy el majd’ minden erkölcsi energiánk, amit gondolatban már diákként meghaladtunk. Ady úgy gondolta, a feminizmus már az ő életében győzedelmeskedett. Hát…

Aggódnom kell a Merkel-kormányzat válságán, amikor pocsék véleményem van róla?

Nevetséges.

Képmutatók volnánk?

Polányi Károly a Galilei Kör gyászünnepélyén elmondott gyönyörű Ady-emlékbeszédében[4] mégis, mégis  a hit emberének nevezte a költőt, s ezért nemzedéke vezérének, aki a hitetleneket megtanította a hitre:

„De íme, hisszük csak, hogy hitetlenek vagyunk, tisztelt gyülekezet, mert miközben a hitetlenséget hirdetjük, íme meghajtjuk gyászlobogónkat a hit hőse, a költő előtt, és magunk is az önfeláldozás útján igyekszünk követni a példáját. Titokban magunk is megváltoztunk, mert titokban mindannyian hiszünk.”

A két meggyőződést, a titkos hitet – azaz a mindenkori magyar radikálisok tragédiáját (ha tetszik: tragikomédiáját) – rajtunk kívül kevesen értik, s még kevesebben méltányolják. Igen, nem hiszünk a polgári demokráciában, közben védjük – haláltusája közben is – a polgári demokráciát, holott persze nem róla álmodunk, hanem egészen másról. Tisztességes dolog ez?

Nehéz kérdés.

[1]Ady megmondja. Részletek Ady Endre publicisztikai írásaiból, s. a. r. Király Levente, Bp.: Corvina, 2017.

[2] – Ady Endre: A világosság lobogója alatt, vál., szerk. Ferencz Győző, Bp.: Nap Kiadó, 2012. A „Két meggyőződésű emberek” c. hírneves írás (Nyugat, 1911. augusztus 1.) a 298-299. lapon található. Vö. Lengyel András: „A »viharágyú« szava” [2013], Irodalom és modernizáció, Szeged: Quintus, 2017, 161-172.

[3]Ady Endre nagyváradi sajtópere és börtönnapjai: Egy kis séta, s. a. r. Péter I. Zoltán, Tóth János, Bp.: Noran Libro, 2012. Lenyűgöző dokumentumok!

[4] – „Szózat a Galilei Kör ifjúságához” (1919), in: Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, polgári társadalom, Bp.: Gondolat, 1986, 180-185. (Vö. TGM: „Megtérés Adyhoz”, Népszabadság, 2002. november 23.) A Körről lásd: Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története (1908-1919), Bp.: Napvilág, 2017

Forrás: https://merce.hu/2017/11/27/tgm-ady-es-a-ket-meggyozodesu-emberek/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Ady és a két meggyőződésű emberek – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

World Social Forum – Alternative to Capitalism (As a starting point for a debate)


Mottos: “Capitalism, the capitalist market economy as a world system essentially is not a reformable system. Whatever is transformed in it, however its existence is extended by the latest, most sophisticated or brutal methods of repression, the main problems remain: the inconceivable inequalities that are the natural consequences of the given relationships of the production and the distributions, the poverty, the environmental degradation, the dissipation of the material goods on the basis of market logic, renewed outbreaks of violence and wars as the way of existence of the great powers, the unemployment, the gender inequality, and the permanent reproduction of institutions of oppression. This system can only be conquered globally! Do not occupy the streets, but the working places!”

Comandante 2017


The social forum movement seems to come to life again. One of the reasons behind this is that the so-called political or parliamentary left as part of the political management of the capitalist system is in a serious crisis both in the European Union, and outside its borders, for example in the United States or Russia, not to mention the pro-Nazi regimes in Iraq, or Turkey. This time I would not speak about the economic factors of the crisis, but rather about the political crisis of the European left. These parties, including, of course, the Hungarian so called left-wing parties, do not have any original initiating power, they are in the final stages of spiritual depletion. In many places, like in Hungary, the most original initiative is to start “nursing” again, just like in 1989, an inexhaustible, but less meaningful idea of “catching up to the West”, which nobody believes in, since the bleeding of the welfare state has been taking place even in Sweden for a long time.

The crisis, of course, continues to favor the right-wing. Social democracy, not to mention the communist parties have suffered electoral defeats in Austria and Germany, too. No new left-wing whatsoever has emerged on the European political horizon.

Now the time for the social forum movement can come again if a realistic anti-systemic, anti-capitalist alternative is set up by the most active and most organized part of the civil society on pan-European and global level. The halt of its earlier development and even its decline were partially linked to the failure of their organizing capacities – thanks to the parliamentary left-wing parties present in the forum – were dedicated to the illusion of the possibility of a good capitalism and they were wrong. Of course, in contrast, the concept and the idea of a socialist, beyond-capitalist world would in no way represent some abstract theoretical declarations, revelations, the proclamation of an abstract socialism. It can only break through concrete demands, ideas, plans, existing social movements, which can be shaped in every country according to national specifics.
The following program points can be considered by the civil organizations thinking in non-capitalist alternative, especially in the Eastern European region, where the “overthrowing” of the authoritarian regimes can be displaced in social dimensions only through a wide, massive social self-defense movement.

1. The basic problem, the starting and ending point for all other problems lies in the system change and then its amendment in 2010, when a completely distorted ownership structure, above all the “oligarchization” of (land) property came into being. The system must be attacked at these points, that is, for the wider groups of the society a plural property structure, i.e. the freedom for founding cooperatives (“the owner of the land is the one who cultivates it”). Job creation must be realized from the budget resources that governments have squandered for their own social background, their clientele, their collection of votes (giving money, armaments, police state, etc.). Instead of public-financing the stadiums, the churches, and capitalizing the relatives, the buddies, the party companions and the clientele in general, instead of the forced public work, investments needed for public buildings (eg community social and cultural infrastructure, etc.), public health-care and (higher) education. No need to nationalize, but to widen the job-creating needs and capabilities of local governments. A small step towards the multisectoral mixed economy … Even capitalists do not be horrified, and the politicians of government, the political personifiers of capital will not scream at the denial of communism’s crimes …

2. In the social field, the existence of millions of lower classes must be strengthened. Instead of nationalism, racism, ethnic insanity, persecuting the Roma and migrants it is perhaps the most important social task of the Left – independently of politics – is to root the cultural upheavals of the population and the civilian “folk” educational structures and self-learning circles found in the Hungarian tradition.

3. The concept of political democracy needs to be complemented with the notion of economic democracy so that every person becomes part of the concept of ‘democracy’. The authoritarian regime of 2010 and its exclusionary constitution must be rejected. Social rights must be declared in the Constitution.

4. The basis of anti-capitalist left-wing politics in its endeavors involves the trade unions and the civilian self-organizations as the main organizational support. Namely, if the Left is above all not the advocate of the wage earners, the workers and the unemployed, it liquidates itself on the altar of a semi-peripheral capitalism that does not provide any prospect either for the Hungarian and the Eastern European societies, or for the vast majority of the societies of the world.

Fight on! Do not believe in parties, but in your own self, in your social organizations such as the (world) social forum.

This paper was written down by Gizella Madarász

Translated into English by Matyas Benyik

Kategória: Nincs kategorizálva | 1 hozzászólás

A tőke 150 éve konferencia videói

A Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének szervezésében tudományos konferenciára került sor 2017. október 18.-19.-én Budapesten.

A rendezvényt azzal a céllal szervezték, hogy sokszínű és érdekes képet adjanak Marx egyik legnagyobb hatású munkájának mai értelmezési és továbbgondolási lehetőségeiről, hatásáról napjainkban és az elmúlt évtizedekben. A kétnapos konferencia előadói közül alábbiakban Tamás Gáspár Miklósnak, az ATTAC volt alelnökének és Artner Annamáriának, az ATTAC Tudományos Tanácsa elnökének előadását tartalmazó likekre hívjuk fel a figyelmet:

A tőke 150 éve konferencia / Tamás Gáspár Miklós
https://www.youtube.com/watch?v=LKMd7xGwJUI&feature=youtu.be
Az ATTAC Magyarország alelnöke

 

 

 

 

 

 

 

ATTAC Magyarország Tudományos Tanácsának elnökeA tőke 150 éve konferencia / Artner Annamária
https://www.youtube.com/watch?v=CZ81L4nG1Ps&feature=youtu.be

 

 

 

A többi videó linkjei elérhetőek innen:

http://www.polhist.hu/old/index.php?option=com_jevents&task=icalrepeat.detail&evid=467

 

Kategória: Nincs kategorizálva | A tőke 150 éve konferencia videói bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A call for unity (final, edited version)

 A call for unity (final, edited version)

On Saturday 18th November 2017, people from different movements came together at a seminar against EU-politics with the title “Another Europe is Possible” and the platform: Breaking with EU politics: Yes to just transition, common welfare, peace, environment and antiracism. It concluded with this call for unity:

Coming as we do from different ideological backgrounds, we see the urgent need to find a common ground. Coming also from the countryside, from cities, from the periphery of Europe from the unprivileged, we recognize the common interests that unite us in solidarity with the global majority and with generations yet to come.

However, EU-politicians have a different vision. Rather than solving the social and ecological crisis which has resulted from a development model built on ever growing debt, they try the same trick again. The heads of state gathered at the “Social Summit for Fair Jobs and Growth for the European Union” held in Gothenburg on the 17th of November 2017, claimed once again that the social promises they made three decades ago will finally come true once they have streamlined the EU according to the interests of the corporations.

In fact, the European Union began here in Gothenburg in 1983, when the European Roundtable of Industrialists was initiated from the HQ of Volvo in Gothenburg by Pehr G. Gyllenhammar, the head of Volvo at that time. This group of corporate leaders, that is still influential today, put together the blueprint for turning the European Economic Community into the European Union – a single market in the interests of the corporations, promoting social cuts to fund large-scale growth projects such as the building of motorways. This was sold to the public in Europe by claiming that an important social dimension would also be added – something that never really materialized.

Instead however, EU-policies have attacked the rights of the workers. At the same time the adopted development model is causing a multi-dimensional crisis both inside and outside of the EU. Shaped by the Treaty of Rome from 1957, which gave special privileges to the values of a market economy above all others, the result has been a new way to organize colonial relationships – changing the method of governance from direct political power to economic control. A kind of neocolonial rule, shaped by international trade and finance agreements and prolonging the current Western dominated world order. This neocolonialism also enables the centre to exploit the periphery, both at the domestic level within the EU countries and between EU member countries. The way in which Greece is treated is a clear demonstration of what the centre is willing to impose upon the periphery.

This model built on ever-increasing debt, created growing tensions and finally resulted in the financial crisis of 2008. Once again, corporate interests want to further increase oppressive measures to lower the price of work and lower the cost of natural resources. The rights of workers are under attack and family farmers and others, working under the precarious conditions of perfect competition, find themselves under extreme financial pressures.

The way the EU has shaped bilateral and other trade and investment treaties has enabled corporations to gain access to new markets while local business is given the role of providing resources and cheap labour. In addition, in order to maintain its privileged position in the present world order EU is centralising and becoming militarised in close cooperation with NATO. All of this is increasing tensions within and between countries.

This role of the EU has to be questioned and at our alternative summit we shared, discussed and developed different ideas and the aspects that we feel we need to take into account when it comes to establishing a political and economical system that serves people rather than the big corporations and their interests.

At the core of the seminar “Another Europe is Possible” held during the Alternative Summit was the understanding that the present political and economical conjuncture calls for unity and an understanding of the common interests shared between those working in the fields to grow food and those working in factories or the service industries. The economy must be regulated to allow agriculture, as well as industry and services, to flourish at the expense of financial interests. Equally important is developing international unity to oppose wars, militarism, the militarisation of the EU and its growing links with NATO.

Trade unions, refugee support groups, peace, antiracist, feminist, social and ecological movements must unite in a common struggle for constructive solutions and a transition towards just societies where everyone can have a fair share of Earth’s natural resources.

Although our different struggles take on many forms and colors, we share the view that the following points are the root causes of our social, political, economic and environmental problems:

–       The EU capitalist project has developed its economic model through deregulation, privatization and opening up of markets with treaties and agreements that mainly focus on growth of production and consumption to benefit large companies and corporations.

–       Democratic institutions and processes have been undermined by authoritarian tendencies. Western countries have increasingly moved towards a representative democracy that begins and ends with the right to vote. Citizens are viewed as having a right to participate in the political area only at election time. The European Union has also moved core decisions further away from the people.

–       Western nations have a long history of colonization. To understand and take into consideration the privileged status of western culture and some European nations is key to taking responsibility for the colonial legacy that maintains unequal power structures.

–       The oppression of racism and patriarchy should be recognised as the core instruments of the colonial and capitalist agenda. For example, dualistic views are employed by the hegemonic forces that want to strengthen border controls and cut immigration.

–       Current western culture is based on an idea that humans are somehow placed above the rest of the nature. This belief has helped drive a system that extracts vast amounts of materials from Mother Earth and distances further humans from a close and caring relationship with nature.

–       All forms of media are controlled by corporations and do not therefore provide citizens with facts that are unbiased and objective and help them become better informed and take responsible actions

–       The current demonization of others and the militarization of societies has to be replaced by promoting both peace on earth and peace with earth.

We stand for:

–       Localization

–       Economia solidaria

–       Food sovereignty

–       Climate justice

–       Strong citizen involvement, participation

–       Equality

–       Open borders for people in need (refugees)

–       Critical thinking: independent research and    media

–       Return to an idea of common security: sharing common values.

–       Culture inspired by Buen vivir and self reliance

–       Peace

Therefore we participate in:

–       Assembly of Resistance in Budapest  (as a part of the World Social Forum) in February 2018

–       World Social Forum in Brazil 2018

–       De-growth Conference in Malmö, Sweden 2018

–       Norwegian Social forum September 2018

–       Finnish Social Forum 2018

–       Conferences on agriculture and forestry as well as food sovereignty week in Sweden.

–       UN processes on small peasants rights, corporations and human rights, renumeration for slavery and colonialism and nuclear weapon ban convention.

Participants at the seminar Another Europe is Possible.

Signitures:

Remark: Here you can watch some videos about the counter-EU actions we made

Kategória: Nincs kategorizálva | A call for unity (final, edited version) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A második Kommunista Kiáltvány – cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnöke(https://merce.hu/2017/11/20/tgm-a-masodik-kommunista-kialtvany/Ötven évvel ezelőtt jelent meg az európai baloldali radikális hagyomány egyik főműve, A spektákulum társadalma. Evvel a kétéves írásommal ünnepelem az évfordulót.)

Nem szeretném az olvasó idejét arra fecsérelni, hogy itt osszam meg vele azokat az adatokat Guy Debord-ról és a Szituacionista Internacionáléról, amelyeket könnyűszerrel beszerezhet lexikonból vagy az internetről. Csak arra hívnám föl a figyelmét, hogy a szokványos-iskolás meghatározások, összefoglalók, életrajzok stb. nemzedékről nemzedékre örökítenek át bizonyos hamisításokat, félre- és belemagyarázásokat és nem kevés rágalmat.

GUY DEBORD

Guy Debord-t, akitől mi sem állt távolabb, mint hogy konvencionális professzor, művész, publicista vagy apparatcsik legyen, majdnem ötven éve így írják le nyílt vagy titkos ellenségei: „bohém”, „avantgardista”, „ultrabaloldali”, „szélsőséges”, „provokátor”, „bohóc”.

Guy Debord maga is kitűnő példája (vagy áldozata) a kései kapitalizmus általa leírt tendenciájának, amely mindennek a banalizálásában és ellaposításában áll.

Guy Debord – ellenállva a körülményeknek – szabad ember volt, ráadásul a francia klasszikusokkal vetekedő nyelvi erejű író, aki önironikus-önparodisztikus módon „Szituacionista Internacionálé”-nak nevezte maroknyi barátját és a lapját (a művelődéstörténet egyik legnagyszerűbb folyóiratát), s aki zseniálisan, a legfennköltebb stílusban szórta átkait és elegáns gorombaságait a tőkés társadalomra, kora francia műveltségére és – különös élvezettel – saját híveire és rajongóira. A teljes szabadság, függetlenség, önállóság – a modern kapitalizmusban voltaképpen lehetetlen – különös ténye Guy Debord-t korának egyik leggyűlöltebb emberévé tette. Az, hogy mára belőle is ún. klasszikus lett – én is tartottam róla egyetemi kurzust, amely meghallgatható a YouTube-on… – , magyarázza azt a sátáni kacajt, amely sírjából harsan föl holdtalan éjszakákon.

Halhatatlan könyve (La Société du Spectacle, 1967, magyarul Erhardt Miklós fordításában, 2006) a maga látszatra megtévesztő címével szintén közhely lett, méghozzá tartalmában teljesen téves. Még mindig olvashatók olyan cikkek, amelyek a kommersz kultúra újbaloldali kritikájával állítják párhuzamba: szerzőik nyilván csak a könyv címét ismerik (félre). Amerikai sillabuszok a „Cultural Studies” (!) könyvészetében említik. 1968 másik nagy figurája, Debord ellentéte, ellenpólusa, Louis Althusser is említi, hogyan lettek 1968-ból „májusi események”, a sok milliós proletársztrájkból „diáklázadás”, a marxista ultrabaloldaliakból „hippik” és „anarchisták” (?): ez a manipulációsorozat máig meghatározó az osztálytudatos polgári sajtóban, különösen olyan sötéten reakciós régióban, mint a mai Kelet-Közép-Európa. 1968-ról – és legnagyobb teoretikusáról, Guy Debord-ról – még több rágalom van forgalomban, mint az Októberi Forradalomról: ez is mutatja jelentőségét.

De azért valódi hatás is érvényesül, különösen Anselm Jappe kitűnő monográfiája (1993, angolul 1999: ennek az előszavában írja a kiváló T. J. Clark, hogy Debord műve az egyetlen szóra érdemes politikai irodalom korunkban) óta.

A magyar kiadás (javított?) internetes változata az egyik tézishez jegyzetben jelzi a forrást, Marx művét. Azt a szerkesztő nem vette észre, hogy a mű első fele cento:azaz Marx-szövegek (kisebb részben Hegel-passzusok) furfangos parafrázisa és átírása, elterelése (détournement). Debord írása Marxnak olyan mély átértését tételezi föl, akkora Marx-kultúrát, hogy az ma hihetetlen: világos, hogy több száz lapnyi Marx-szöveget tudhatott – nagyjából – betéve. A munkásmozgalomban ez nem volt egyedülálló, de azért kivételes. A magyar szerkesztő a hetven-nyolcvan direkt Marx-utalásból egyet vagy kettőt azonosított (pedig a párhuzamok a Debord-szakirodalomban megtalálhatók). Nem is kell többet mondanunk arról, hogy mi változott meg 1967 és 2015 között.

Százhúsz évvel a Kommunista Kiáltvány után a kiteljesedett, minden életszférát és fogalmi zónát bekebelező kapitalizmus immáron egységes rendszerré lett. Ezt először Lukács pendítette meg 1923-ban (Debord persze ezt is kívülről tudta).

„A kultúra – mondja A spektákulum társadalma 180. tézise – a megismerésnek és a megélt reprezentációinak általános szférája a történeti osztálytársadalomban; s ami ugyanaz, az általánosítás önállósult képessége: mint intellektuális munkamegosztás és mint a megosztás intellektuális munkája. A kultúra levált a mítosz társadalmának egységéről, »amikor az egységesítés képessége eltűnik az ember életéből, s amikor az ellentétek elveszítik kapcsolatukat és eleven kölcsönviszonyukat, s autonómiára tesznek szert« (Hegel: Differenzschrift). A kultúra, amint kivívja függetlenségét, belefog a meggazdagodás imperialista mozgásába, amely egyben függetlenségének hanyatlása. Az a történelem, amely létrehozza a kultúra viszonylagos autonómiáját és ennek az autonómiának az ideologikus illúzióit, ugyanakkor a kultúra történeteként nyilvánul meg. A kultúra e hódítástörténetét elégtelensége kinyilatkoztatásának történeteként érthetjük meg, mint menetelést önmaga fölszámolása felé. A kultúra az elveszett egység keresésének helye. Az egység keresése során a kultúra mint elkülönült szféra, kénytelen tagadni önmagát.”

És a 184. tézisben:

„A kultúra történetének vége két ellentétes oldalon mutatkozik meg: az egyik meghaladásának előrevetítése a totális történelemben; a másik holt tárgyként való megőrzésének szervezése a spektakuláris kontemplációban. Az egyik mozgás a sorsát a társadalombírálathoz köti, a másik az osztályhatalom védelméhez.”

A 185. tézisben:

„A kultúra végének két oldala egységben létezik, mind az ismeretek minden egyes vonatkozásában, mind az érzéki reprezentációk mindegyikében – mindabban, ami a legáltalánosabb értelemben művészet volt valaha. Az első esetben szembenáll egymással a használhatatlanná vált töredékes ismeretek fölhalmozása, mert a fönnálló körülmények helyben hagyása [approbation] végül le kell hogy mondjon saját ismereteiről, illetve a gyakorlat elmélete [théorie de la praxis], amely egyedül rendelkezik valamennyiük igazságával, mivel egyedül van használatuk titkának birtokában. A második esetben ami szemben áll, az a társadalom régi közös nyelvének az önrombolása, illetve mesterséges újjáalkotása az árujellegű [marchand] spektákulumban, ami a nem átéltnek az illuzórikus megjelenítése [représentation].”­

Nyilvánvaló, hogy ez A regény elmélete (1914/15 [a mű centenáriumáról világszerte megemlékeztek], 1920) és a Történelem és osztálytudat (1923) szintézise. És átalakítása. Lukács (Magyarországon kívül ma is mindenütt olvasott, döntő fontosságú) művei pedig Hegel, Marx, Max Weber és Simmel munkáinak átértelmezései. Guy Debord ennek a történetfilozófiai fejlődésnek – és evvel persze az ún. nyugati marxizmusnak – a végpontján áll.

Szándékosan fordítottam le éppen ezeket a tételeket. A „spektákulum” fogalmában Debord összefoglalja azt a változást, amely a materiális és az immateriális termelés egyesüléséből fakad, s amely az értékesülési és fölhalmozási imperatívusz kiterjesztését jelenti a fogyasztásra, a szabadidőre, az ún. magánéletre, amelynek ipari méretű termelése és újratermelése 1967-ben még új volt, s amely az imént, a digitális hálózatosodás korában befejeződött, amennyiben teljessé vált.

A klasszikus ipari és kereskedelmi kapitalizmus korában a tőke a társadalom egyik elkülönült pólusa volt – de nem a munkától különült el, amely a modernségben mindig a tőke egyik alapvető aspektusa – , ámde a kései (hamisan, de jellemzően „kognitív”-nak nevezett) kapitalizmusban a tőke: minden.

A „rendszer” és az „életvilág” poszt-frankfurti (Habermas II) megkülönböztetése: álmodozás. Ez visszacsempészné a „természet” és a „társadalom” (társadalmon belüli!) kontrasztjának hitregéjét olyan korszakban, ahol ennek még az esztétikai látszatfunkciója is semmis (korábban csak mitikus volt).

De ha a tőke: minden, akkor egyben: semmi. Már Rosa Luxemburg fölfedezte, hogy a klasszikus-modern kapitalizmus (imperializmus) úgy fejlődhetett, hogy mindenütt fölfalta a kapitalizmuson kívüli világot (a hagyományos pásztori és agrártársadalmakat), s ennyiben a dinamikájából nem hiányzott a politikai akarat, mert a terjeszkedés nemcsak a világkereskedelemre, a technikaexportra stb. korlátozódott, hanem erőszakos volt (a hadiflotta szerepe előnyhöz juttatta a tőkés tengeri hatalmakat, mindenekelőtt az ibériai államokat, majd Hollandiát, Angliát és Franciaországot). A belső rendteremtés pedig a „szabad munka” által okozott anarchiát, a városokban összegyűjtött proletárság veszedelmét verte le. Ebben a történelmi korszakban alakult ki az, amit politikának neveztek, s amelynek a fő funkciója a „kommunizmus” (a munkásság osztályemancipációjának s az egyetemes antikapitalista forradalmi törekvéseknek, azaz az „utópiának” a szintézise) kordában tartása volt: ez lett a huszadik század iszonyú kataklizmáinak fő oka. (A teoretikus hősi halála példaszerűen illusztrálja ezt.)

Guy Debord e tekintetben is végponton áll, mint az utolsó nagy forradalmi gondolkodó.

Ez paradoxon, hiszen a hiánytalan eldologiasodás kozmoszában nincs hely a lázadásnak. Paradoxon volt már Lukácsnál, ahol a „rohanunk a forradalomba” irracionális ugrása csak még irracionálisabb segédkonstrukcióval („a kommunista párt morális küldetése”) vált lehetségessé. Debord nem volt hajlamos az utópiára, viszont a paradoxon elsajátításával és áthasonításával a forradalom fogalmi költészetét teremtette meg. Ez az „élcsapat” (vagyis az avant-garde) végső soron tisztán költői: a teljes elutasítás költészete. A spektákulum társadalma ugyan „a valóságos mozgalomban” gyökerezik (és minden szavát fényesen igazolta az utolsó nyugati forradalom 1968-ban), miközben költői prózája teljességgel kontraintuitív, akár a fiatal Marx, Hess, Stirner, Cieszkowski inzurgens prózája 1848 előtt. A totális eldologiasodás filozófiai leírása forradalmi szemszögből: ezt utoljára Guy Debord kísérelte meg – aki nemcsak lángelméje miatt utánozhatatlan.


Az írás először ebben a könyvben jelent meg: Böcskei Balázs, Sebők Miklós (szerk.): 50 könyv, amit [helyesen: amelyet] minden baloldalinak ismernie kell, Bp.: Noran Libro, 2015. Debord-ról előadásokat tartottam az ELTÉ-n (Bölcsészettudományi Kar, Médiakutatási és Művészetelméleti Intézet), ezek itt láthatók és hallhatók. A könyv letölthető innen.

Forrás: https://merce.hu/2017/11/20/tgm-a-masodik-kommunista-kialtvany/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A második Kommunista Kiáltvány – cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Austerity measures in Central and Eastern Europe, especially in Hungary

2015 was a difficult year for the European Union (EU). The Euro crisis reached yet another climax with the currency area staggering on the brink of Grexit. The Ukraine conflict has become entrenched, while diverging expectations and interests among EU partners have become evident. Since August 2015, additionally, the EU has been confronted with its biggest challenge so far: the influx of refugees. As no solution has been found yet, those predicting the collapse of the EU have become more numerous.

The EU is largely viewed as a cornerstone of European stability and prosperity. Currently, however, the EU faces a range of political and economic pressures, including slow growth and persistently high unemployment in many EU countries, as well as the rise of populist political parties, at least some of which harbor anti-EU or „euroskeptic” sentiments. Such factors are complicating the EU’s ability to deal with a multitude of internal and external challenges, e.g.:

1.) the June 2016 vote in the United Kingdom (UK) in favor of leaving the EU;

2.) the Greek debt crisis and lingering concerns about the eurozone;

3.) the ongoing migrant and refugee flows;

4.) a resurgent Russia; and

5.) a heightened terrorism threat.

Amid these difficult issues, the future shape and character of the EU are being increasingly questioned.

EU`s New member states (NMS) of Central and Eastern Europe (CEE) and the candidate or Associated West Balkan have had a growth-rate in excess of the EU average in the 2000s. This trend was broken or translated these countries into the global crisis in 2008 that reached Southeastern Europe as well. Similarly to the United States (US) and Western Europe the crisis of the banking sector soon spread also to the real-economy. However, the banking sector is not only „infected from the outside” but from the construction fever of most countries including the repayment difficulties of borrowed loans. The crisis was handled generally by similar Keynesian methods. However, the room for manouvre of the NMS were more limited than one of the Old member states (OMS).

Since 2010 Hungary has worked under Prime Minister Viktor Orbán to adopt a managed and centrally planned form of capitalism, namely an „unorthodox economic policy” was pursued.

What are the main characteristics of the unorthodox economic policy?

  • Breaking off the neoliberal economic policy;

  • the interruption of taxing the population, the enterprises, groups with lesser advocacy power;

  • common bearing of public financial burdens;

  • the conscious, rational influence of the state on the economy;

  • the strengthening of state regulation and control;

  • the positioning of domestic enterprises and the population.

These are the essence of the Hungarian model, which has historical origins namely:

  • the post-compromise Hungary,

  • the two world wars,

  • the Széchenyi Plan” of the first Orbán government between 1999 and 2002.

Thus, the Hungarian state consciously, reasonably entered the economy, and centrally regulated and coordinated it.

What are the main characteristic of a neoliberal economic policy?

According to the neoliberal philosophy, market players can create economic growth and financial equilibrium with unlimited automatizms. But the facts prove that this is untrue. In the US in 2007, in Western Europe in 2008 and in Hungary in 2006, the over-withdrawal of the state from the economy caused an economic crisis.

In the neoliberal state, under the pressure of capital, the state does not take the taxes needed to operate the welfare state. The state is first financed by issuing sovereign debt, and when it becomes problematic, the formation called a „debt state” becomes a „consolidation state”. In practice, this means continuous and brutal constraints, which also hit small people. Budget constraints, however, run out of demand in the economy, which the neoliberal state tries to counteract by monetary policy. This is followed by quantitative easing of central bank banknote printing programs. With these successive phases, the neoliberal state really tries to expel the crisis of capitalism in time.

Viktor Orban introduced his so-called „unortodox economic policy” in 2010 by breaking off cooperation with the IMF, whose aid of 20 billion euros he intended to replace with investment from eastern countries such as Azerbaijan, China, and Russia, which would not demand strict terms. The decision turned out to be a somewhat poor one, since the eastern opening never brought the economic fruit expected: no major new investment materialized during this time, with the possible exception of a controversial deal with Russia on the construction of two new blocks at the Paks Nuclear Power Plant. Meanwhile, total export to non-EU countries grew by over 20 percent, a proportion that could have been easily achieved without the change of political orientation.

The „unorthodox economic policy” was not just an aid play. In fact, it also included a mixture of steps that the IMF highly recommended and some that the IMF clearly opposed. The former included a higher value-added tax (increased from 25 percent to 27 percent in 2012) and a reduction of many social benefits, such as unemployment benefits and pension bridges, both reforms aimed to bring the budget under control.

Among the economic initiatives that neoliberal economists did not like were nationalizing strategic assets, primarily in the energy and financial sectors, and levying higher taxes on the banking, telecom, insurance, and retail sectors, as well as on foreign-owned media. The Orbán government even proposed an Internet tax that spawned public outrage and did not go into effect. To improve Hungarians’ purchasing power, the government also pegged the national currency to the euro and Swiss franc at an unrealistically favorable exchange rate. All of these moves drastically increased the role of the state in the economy.

The public protested against some of Orbán’s moves, but owing to the lack of a credible opposition that could make use of the public’s discontent, not much happened up to now. According to Transparency International and Freedom House corruption has increased while media freedom has further deteriorated.

Orbán’s „unorthodox economic policy” exacerbated his already poor image abroad, but it has since started to bear some fruit. The program has also slowly attracted some supporters in the CEE—for instance, in neighboring Slovakia, where the government seemed to be using Orbán’s playbook when it adopted a 0.4 percent bank tax, introduced legal restrictions on foreigners acquiring agricultural lands, and tried to nationalize part of the pension system. Even the region’s largest player, Poland, might have picked up on the Hungarian vibe. In 2014, the government of Polish Prime Minister Donald Tusk radically changed the second-pillar pension system, while the newly elected conservative president (Andrzej Duda) promised to raise taxes on banks and said that he considers foreign ownership of banks to be detrimental to the country’s economy.

Although the reforms in Hungary created statistical growth, they did not solve Hungary’s structural economic problems. Even worse, they did not improve people’s daily lives. The dissonance between impressive upticks in economic indexes and the stagnant standard of living is shocking. According to Eurostat, over 30 percent of Hungarians are at risk of poverty and the TARKI Research Institute suspect that more than 40 percent of people are already living below the poverty line. Meanwhile, entrepreneurs can more easily make a profit thanks to a flat income tax of 16 percent, but their earnings are subject to a 27 percent value-added tax, which is the highest rate in the EU. Things are especially bad for the Roma population, one of the most significant ethnic minorities in Hungary.

Orbanomics, the unorthodox and much-criticised policies of PM Orbán, seemed to be working over the past seven years — Hungary has been among Europe’s best economic performers even though its approach has put it at loggerheads with the EU and the IMF. However, a surprise contraction has now left Budapest considering fresh stimulus measures. The figures are a blow to Orbán’s approach of shunning austerity and opting for populist economic measures — an approach being watched by other CEE countries such as Poland, which has adopted similar measures to please voters.

Budapest, 19th November 2017.

Matyas Benyik

Remark: This above paper was prepared for the EU Critical Seminar 18 November 2017 held in Gothenburg entitled Breaking with EU politics: Yes to just transition, common welfare, peace, environment and antiracism”

Kategória: Nincs kategorizálva | Austerity measures in Central and Eastern Europe, especially in Hungary bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva