Együttműködési Megállapodás az Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelemért Egyesülettel

EGYÜTTMŰKÖDÉSI MEGÁLLAPODÁS

A TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁGOT MOZGALOM – ATTAC MAGYARORSZÁG EGYESÜLET ÉS AZ ELSŐ MAGYAR FELTÉTEL NÉLKÜLI ALAPJÖVEDELEMÉRT EGYESÜLET KÖZÖTT

A Társadalmi Igazságosságot Mozgalom – ATTAC Magyarország Egyesület (1194 Budapest, Kolozsvár u.7., nyilvántartási szám: Pk.60715/2002, képviseli Benyik Mátyás elnök) és az Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelemért Egyesület (2040 Budaörs, Réz u. 8., nyilvántartási szám: 17.Pk.60.307/2013/6, képviseli Szentpéteri Györgyi elnök) az alulírott helyen és feltételek szerint egymással kölcsönösen az alábbi Együttműködési megállapodást kötik:

1.) A szerződő felek mint a magyar és nemzetközi civil társadalom intézményesített szervezetei – felismerve ebben a körben is a felelősségüket – a civil társadalom, az egyes emberek és a közösségek iránt, úgy döntöttek, hogy e szervezetek közötti partneri viszonyt – közös nyilatkozatban és ezen túlmutatóan szerződéses formában is – kinyilvánítják.

2.) Az együttműködés fő célja egyrészt a hazai és a globális civil társadalom megerősítése, ezen a szinten is a közösségépítés – és fejlesztés, – összetartás, másrészt, hogy – alapvetően a közjót szem előtt tartva – a saját adottságaikat, erőforrásaikat, emberi és szellemi, erkölcsi, élettapasztalati értékeiket, lehetőségeiket az alapszabályaikban foglalt célok megvalósítása érdekében összefogva hasznosítsák.

3.) Az együttműködés keretében a jelen szerződést aláíró szervezetek:

a.) közösen feltérképezik a hazai és a nemzetközi civil társadalom jelenlegi helyzetét a társadalmi igazságosság megteremtése és a feltétel nélküli alapjövedelem bevezethetősége tekintetében,

b.) a helyzetelemzés alapján közös akcióterveket készítenek, és megkeresik az egyes emberek és a közösségek, a civil társadalom életminősége erősítésének irányába mutató lehetőségeket, s erre közös megoldásokat, javaslatokat munkálnak ki,

c.) szándékuk szerint megerősítik a szervezetek közötti információ-áramlást és a közös fellépést mind idehaza, mind nemzetközi szinten egyaránt,

d.) közös pályázatokat dolgoznak ki és adnak be, ha a pályázati kiírások ezt lehetővé teszik,

e.) megerősítik a hazai és a nemzetközi érdekérvényesítés közös lehetőségeit a közösségek érdekében,

f.) összefogásuk alapján keresik a lehetőségeket közös megmozdulások, rendezvények, konferenciák, felvilágosító- és jobbító előadások, közösségi események együttes megrendezése, esetlegesen közös kiadványok, vagy könyvek kiadása érdekében.

4.) A jelen együttműködési megállapodást aláíró civil szervezetek meggyőződése, hogy a hazai és a globális haladó civil mozgalmak olyan világ lehetőségét hordozzák magukban, amelyben emberként és civil közösségekként is az együttműködésben rejlő lehetőségeket feltárva és azzal élve, a közjó megvalósítására törekedve javíthatják a kiszolgáltatottak életminőségét, s ezzel egy igazságosabb és boldogabb világot teremthetnek.

Budapest, 2017. február 24.

Benyik Mátyás, elnök                                                                                                          Szentpéteri Györgyi, elnök

Társadalmi Igazságosságot Mozgalom                                                                           Első Magyar Feltétel Nélküli

ATTAC Magyarország Egyesület Alapjövedelemért Egyesület

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Tamas Krausz: One Hundred Years, One Hundred Messages

On the hundredth anniversary of the Russian Revolution, the most popular “interpretation” of the upheaval of October 1917 portrays it as a coup or putsch—an idea that holds sway virtually throughout Eastern Europe and the rest of the world, from the mainstream media to U.S. history books. Even in Russia itself, the criminalization of the history of the revolution, the absolutism of the dominant narrative of violence and terror, has become commonplace. The new power elite and bourgeoisie of the post-1989 regimes are terrified even of the memory of the revolution. A vast establishment is dedicated to this manipulation, under the banner of “remembrance policy,” with the aid of whole battalions of historians.

The Fall of Tsarism: Regime Change

The systemic crisis that shattered the Russian monarchy and traditional Russian society in 1917 did not break out suddenly. The liberals and the Marxists—Georgi Plekhanov and Pavel Milyukov, Vasily Klyuchevsky and Mikhail Pokrovsky, V. I. Lenin and Peter Struve, Leon Trotsky and David Ryazanov—had been engaged for years in a heated debate about the relationship between the crisis of the autocratic regime and the “specificity of Russian historical development.” In 1905 this “specificity” surged to the surface. That year, the proletariat, though few in numbers and concentrated in the cities, and the tens of millions of landless peasants, with their land-occupation movements, let the world know that the fate of the Tsarist autocracy depended on them. Neither the brutal terror, nor the Tsarist “constitution,” nor even the unfinished agrarian reforms of Pyotr Stolypin could alleviate the internal contradictions and social tensions of the autocratic regime, instead only aggravating them further.

In the early twentieth century, Russian social democrats described the “concentration” of structurally and ideologically conflicting modern and pre-modern social forms, under the rule of an increasingly “overbearing” capitalism, as the fundamental fact of Russia’s modern historical development. This multi-sectored, semi-peripheral development represented a sort of transition between European-American core capitalism and the “pre-modern” colonized world. In this regard, with a hierarchically structured world economy, Russia at once depended on a core of foreign capital, and was at the same time itself a special form of colonizer, in terms of Lenin’s concept of “internal colonization.” The modern form of capitalism gradually reduced the pre-capitalist forms to a function within its own system, extracting unprecedented profits from the reproduction process and the accumulation of capital within the “semi-peripheral” region—to the delight of capital at home and abroad, and to the bitter sorrow of most of the population. The autocracy could only contain the rebellion of this largely illiterate, cheap labor force through brutality. This social mass, the modern industrial proletariat of Russia, grew in the period preceding the First World War to ten million.1

In the Tsarist monarchy, the third estate did not come into being of its own volition. Indeed, even by the early years of the twentieth century, Russia lacked an economically and politically independent, democratic bourgeoisie in the Western European mode. Recognizing this, most of the Russian revolutionary social democrats, and the Bolsheviks in particular, concluded that without a powerful middle class, there could be no civic democracy in the Western, liberal sense. Therefore, the socialist workers’ movement sought to complete the “integration” of the “pre-modern” movement of the landless peasantry (a worker-peasant alliance, or smichka), which had been piloted successfully in the Workers’ Revolution of 1905, through the “integration” of the Revolution and Civil War of 1917. By contrast, most Mensheviks advocated cooperation with the liberal bourgeoisie and the All Russian Constituent Assembly rather than with the “conservative peasantry.” This conflict had become apparent early on, in the way Plekhanov and Lenin became political opponents.

The progress of globalization, which the Russian and international workers’ movement called “imperialism” and “colonization,” signified far more than the economic and political advance of capital and the great powers. The development of capital took on new forms, wars eroded the framework of empires, national and popular movements arose, and new nation-states with their own new internal contradictions took shape. Neither the tsar, the bureaucrats, nor the Okhrana understood the reality and gravity of these problems, much less had a solution. After the collapse of the 1905 Revolution, development turned toward the “modernization of autocracy,” the so-called “Prussian path” to capitalism. These circumstances revived the debate about the prospects for a powerful, independent bourgeoisie. Even some social democrats were lured by this mirage of liberal progress.

The Revolutionary Legacy

Even in the face of repression, the nineteenth century’s share in the revolutionary legacy only expanded in both intellectual and social terms—first with the populist Narodniki, and then with the advance of Marxism.2 Inside the Russian Social Democratic Workers’ Party, the intelligentsia set the terms and goals of the nascent labor movement—as required by the socio-historical specificities. As Eric Hobsbawm noted long ago, the influence of intellectuals in the labor movement increased as one moved from Western to Eastern Europe. Accordingly, the nineteenth-century Russian revolutionary tradition became a direct part of the actual practice of the revolution, helping to orient its actions and ambitions. The documents of the Second Congress of the Russian Social Democratic Labor Party, in 1903, reflect the key features of that tradition: the rejection of bureaucratic compromise, and dedication to the ultimate goals of revolution, dictatorship of the proletariat, and finally socialism, defined as the eradication of social and economic inequalities.

Historiography has long established that Russian social democracy and the revolutionary movement were the offspring primarily of Russian Jacobinism (Tkachovism), Bakuninism (anarchism), Narodnikism, the Narodnaya Volya, and the so-called revolutionary democrats, such as Alexander Herzen, Nikolai Dobrolyubov, and N. G. Chernyshevsky. This legacy was present to different degrees within the various revolutionary movements. Marxism arrived relatively late, only taking root among social democrats, under the leadership of the “forefather” Plekhanov, at the beginning of the century. This legacy was chiefly inspired by the Enlightenment and French socialism, as well as German social democracy, integrated on a foundation of Karl Marx and Marxism.

The possibility of a socialist revolution in Russia had been foretold by Marx himself, in a famous 1881 letter to Vera Zasulich. Even before the revolution of 1905, Lenin recognized that the epicenter of revolutionary development had moved to Russia. Based on Marx, Lenin envisioned a Russian Revolution as the flashpoint for a pan-European revolution. Even Marx, in the Zasulich letters, wrote that if the Russian Revolution were not left to stand alone, the Western labor movement would be freed of the fetters of the capitalist order, so the success of the Russian Revolution and socialism would be ensured—in part by the communal traditions of the peasantry. If it did remain alone, however, a Russian Revolution, in terms of its original communist goals, would be doomed to failure.

In their foreword to the 1882 Russian edition of the Communist Manifesto, Marx and Frederick Engels saw the correspondence between the local and the universal revolution in their singular unity. They grasped the significance of the Russian village community and the chance of a Russian Revolution from the country’s distinct development and relation to the core: “Now the question is: can the Russian obshchina, though greatly undermined, yet a form of primeval common ownership of land, pass directly to the higher form of Communist common ownership? Or, on the contrary, must it first pass through the same process of dissolution such as constitutes the historical evolution of the West? The only answer to that possible today is this: If the Russian Revolution becomes the signal for a proletarian revolution in the West, so that both complement each other, the present Russian common ownership of land may serve as the starting point for a communist development.”3

Qualities Particular to the Revolution

This is where Lenin took up the Marxian line of thought. For the Russian Revolution did not come to pass along the lines Marx and Engels had proposed. By the turn of the twentieth century, Plekhanov and Lenin agreed that the village community had been irredeemably “compromised” by capitalism. At the same time, the West offered no model for the Russian revolutionary movement to follow.

Lenin’s revolutionary alternative of “civilizational breakthrough” found its final conceptual and theoretical form during the First World War. He drew up the law of capitalist “unequal development” in the period of imperialism. In this context he called Russia “the weak link in the chain of imperialism,” making it the best and easiest place to disrupt the global capitalist order. He believed the real “victims” of international competition and capital accumulation—above all, the laboring masses of the semi-periphery—would form the foundation of the anti-capitalist “proletarian resistance,” and could build an alliance with “democratic, national independence movements” fighting colonization. Though Lenin exaggerated the anti-capitalist potential of the anticolonial movements, he recognized their variety in historical and class terms. The criterion of his judgment was whether these movements oriented themselves toward the “Middle Ages” or the “modern period.” Breaking with western Eurocentrism, and even with mainstream views on the left, he looked for possibilities of a global resistance. However, the revolutionary crisis was instead finally accelerated by the World War—recalling in some ways the Russo-Japanese War, which was “to blame” for the outbreak of the 1905 revolution.

The exhaustion of tsarist reforms strengthened the position of revolutionary movements, but the imperialist world war, with its senseless destruction and apocalyptic violence, did even more to bolster the radical cause. The First World War was thus the immediate “precursor” to the revolution. Rather than a simple food shortage, what began to unfold in 1916 was a complete breakdown of the system of production. Just after the February Revolution, a whole series of production plants shut down amid the crisis. “The decrease in production and the mass closure of plants,” one scholar has written, “occurred right after February. Even private capital did not set too great store by the new, Provisional Government, though in terms of class it ‘belonged’ absolutely to them. This fatal lack of faith was manifested unequivocally in the mass closure of private companies.… By October, industrial production had fallen by 40 percent compared to the previous year, 1916.”4 So neither the chaos, nor the violence, nor the disease, nor the famine resulted from the revolution, but were rather the consequences of the world war and the collapse of the tsarist regime. Some companies slashed workers’ wages to half of pre-war levels. Early on, the October Revolution, like revolutions in general, had nothing to be proud of in terms of organizing production. Despite all the efforts of the “changing Soviet regime,” the declining production, famine, and unemployment remained rampant in the years after 1917. The pillaging of food stocks was common, and many city-dwellers were driven to the countryside by the looting. Though restive, most Russian laborers and peasants nevertheless accepted these sacrifices, bolstered by the alliance of “conservative” peasant anti-capitalists and the modern (semi-)proletarian anti-capitalists.

Lenin the Putschist?

In the days of the February Revolution, which swept away the tsarist autocracy, the Bolsheviks hardly figured in public opinion, appearing instead as merely one minor sect among the many newly free movements and parties formed after the February upheaval. In addition, many of the party’s few thousand members were in exile or emigration. The dissolution of the army, however, played into the Bolsheviks’ hands, since they were the only party to demand an immediate end to the war, unconditional peace, and “the unification of the world proletariat” against capitalism.

Across Europe, the destruction unleashed by world war seemed to signal the final limits of capital accumulation, and to confront humanity with a spontaneous choice. The “answer” given by the Russian Bolsheviks was developed through years of methodical, ardent, self-sacrificing revolutionary organization. In the wake of the February Revolution, they were truly the first to understand that though they were not the ones making history, or the revolution, they were instead at the helm of a rapidly growing, instinctive popular movement. It is no accident that out of a party of a few thousand “professional revolutionaries,” by October 1917 the Bolsheviks had become a people’s party of three hundred thousand. Other movements did not even seriously aim for a proletarian revolution, and in this sense the Bolsheviks faced little competition within the revolutionary camp. The divided and heterogeneous Socialist Revolutionary Party (SR), with a membership of over half a million in the summer of 1917, did not present a clear plan, which may have helped to drive the angry masses toward revolution. The SR prime minister of the provisional government, Alexander Kerensky, was neither willing nor able to withdraw from the war or to initiate land redistribution.

Well before the October Revolution, Lenin had looked to the Paris Commune as a possible and natural “precursor” to the Russian socialist revolution.5 Studying the workings of the bourgeois state, Lenin concluded that in Russia, mass poverty and deprivation made practical implementation of the legal possibilities offered by liberal democracy impossible. Not only did the poor not have the means to “buy up” democracy, but “the modern wage slaves are so crushed by want and poverty that ‘they cannot be bothered with democracy,’ ‘cannot be bothered with politics’; in the ordinary, peaceful course of events, the majority of the population is debarred from participation in public and political life.”6 Lenin came to consider the liquidation of the “state-parasite” as a political prerequisite for the “economic liberation of labor.” In fact, the notions of state and liberty were interpreted as diametrically opposing concepts—a contradiction that only the revolution could resolve. Here too, Lenin cited Marx, who proposed that in building socialism the notion of state be expunged and replaced by the notion of community.7 Lenin noted:

Certainly no one opposed to the advice of Engels and Marx will be found among the Bolsheviks. The only difficulty that may perhaps arise will be in regard to the term. In German there are two words meaning “community,” of which Engels used the one which does not denote a single community, but their totality, a system of communities. In Russian there is no such word, and we may have to choose the French word “commune,” although this also has its drawbacks.8

In the end, Lenin preferred the French word, which finally entered the language as communa. It was first mentioned perhaps in a note from November 14, 1917, which Lenin made at the meeting of the party committee of Petrograd.

The creation of this socialist “community” must be considered the substance and goal of the revolution. So the revolution was a simultaneously economic, social, and political act of the wage laborers. How, then, could it be considered a putsch? Indeed, a genuine revolution and a putsch are mutually exclusive ideas, since the latter signals a battle for power between factions within the ruling class.

The armed revolt, terror, and violence cannot be abstracted from the actual process, as a part of the whole. Lenin had spent decades criticizing the Decembrists, the Russian Jacobinists, and the terrorists for their isolated “actionism,” emphasizing that such “elitist” forms of armed revolt based on conspiracy alone were doomed to failure. In the period preceding the February Revolution, Lenin devoted his theoretical and organizational efforts to surveying the social effects of the world war and mapping its possible consequences. The initial fruit of these labors was the classic Military Program of the Proletarian Revolution which included the decisive historical lesson “confirmed by every great revolution,” and soon to be repeated by the Russian Revolution and Civil War: as the logic of the class war would dictate, the revolution, the civil war of the revolution must fight the organized military forces seeking to restore the old order. Since the world war had inflamed class conflicts to their limit, it was impossible to end this “reactionary and criminal war of the slave-owners” with the mere pacifist slogan of disarmament—and so an anti-imperialist national war could turn into a civil war.9 The whole of Lenin’s analysis makes it amply clear that any form of putsch to substitute for the uprising of the revolutionary masses would never stand a chance of success, since a putsch was in the end no more than a tool to “settle” conflicts within the ruling class. Lenin was well versed in European history, and especially the history of revolutions. Representatives of the historiographic “putsch theory” conveniently ignore the fact that the “putschist element” is a frequent concomitant of revolutions, which nearly always bring violence, as quite spectacularly documented by the bourgeois revolutions of the Netherlands, England, France, and elsewhere—not to mention the fact that ending slavery in the United States required the bloodiest civil war of the nineteenth century. It cannot be forgotten that the violence of a revolution depends—along with other factors—upon the counterrevolutionary resistance’s level of violence.

On January 9, 1917, the anniversary of the 1905 Revolution, Lenin, still in exile, gave a lecture at the Zurich People’s House for a meeting of labor youth, in which he underscored the importance of the popular nature of the first Russian Revolution, the mass strike, the general strike, and the self-organization of people. “The word ‘striker,’” Lenin said, “acquired an entirely new meaning among the peasants: it signified a rebel, a revolutionary, a term previously expressed by the word ‘student.’ But the ‘student’ belonged to the middle class, to the ‘learned,’ to the ‘gentry,’ and was therefore alien to the people. The ‘striker,’ on the other hand, was of the people.” Lenin drew attention to the unification of the movements of the urban mass strikers and the rural peasants as a significant revolutionary innovation, one that had even shaken the last bastion of tsarism, the army.10

The specious interpretation of the revolution as a putsch is a rather shopworn article in the marketplace of political ideas. The outlines of the idea appeared as early as 1905, when Lenin corrected the famous sociologist Max Weber on the “putschist” interpretation of the armed workers’ uprising in Moscow:

Even in the freest, even in the republican countries of Western Europe, the bourgeoisie manages very well to combine its hypocritical phrases about “Russian atrocities” with the most shameless financial transactions, particularly with financial support of tsarism and imperialist exploitation of Russia through export of capital, etc.… The bourgeoisie likes to describe the Moscow uprising as something artificial, and to treat it with ridicule. For instance, in German so-called “scientific” literature, Herr Professor Max Weber, in his lengthy survey of Russia’s political development, refers to the Moscow uprising as a “putsch.” “The Lenin group,” says this “highly learned” Herr Professor, “and a section of the Socialist-Revolutionaries had long prepared for this senseless uprising.”11

In sharp contrast, Rosa Luxemburg noted the significance of the energetic, conscious, and concentrated activity of the popular masses in the 1905 revolution, emphasizing the importance of the general strike and the soviets for world history. Indeed, if the revolution is not misleadingly framed as an overnight upheaval, its popular, mass character is apparent even in its preparation, in the many millions of people organizing themselves, who were later ready to follow the Bolsheviks even through the period of Civil War. Without this mass movement, they would have hardly stood a chance of defeating the White counterrevolution—supported financially and militarily by the West—not to mention the international imperialist intervention against Soviet Russia.

Bad historians are presentists, who do not look upon the present as an outcome of the past, but project it back upon the past. Trotsky even in his own time emphasized that revolutions “are not made to order,” however hard historians may try to prove the opposite after the fact. Revolutionary events depend on the one hand on the rapid radicalization of the masses and their parties, and on the other a multitude of large and small decisions by the organized groups in power. Lenin and the Bolsheviks—having learned from the mass movements—labored away, through multiple internal struggles, to reach a position that allowed them to take the helm of the revolutionary uprising at a historically decisive moment, even as the old tsarist order, and within it the bourgeois power structure (the Duma), crumbled under the pressure of continuing war and mass privation. So the real question is not whether the revolution could have been averted: a resolute “no” is the only answer. The question is instead: what form, what direction was given to the popular movements, and by which political force? In this sense, no one could have predicted the timing of the revolution, including Lenin, although he became its leading figure. Even at the end of 1916, he was unsure whether he would ever witness it: “We of the older generation may not live to see the decisive battles of this coming revolution,” he wrote.12 The revolution was thus in no sense “made to order,” but in hindsight the Bolsheviks can, in the long run, be said to have prepared themselves best for the task of shaping its intellectual, political, and tactical trajectory.

When, after the February Revolution, Lenin confronted his Bolshevik comrades to develop their strategy, announcing that socialist revolution was truly on the agenda, the colossal role of the individual in history became clear to see.13 The task was “merely” to recognize that such a chance to rise comes only once in a century.

Two circumstances have decisive bearing in regard to this issue: by autumn 1917 the Bolsheviks held a majority in virtually every soviet. The other circumstance, expressly formulated by Lenin, stands on his conviction that “insurgence is art,” and that history only rarely allows its completion. It is no coincidence that Trotsky joined the Bolshevik Party in August 1917, because he believed it to be the only group able to lead, to conduct this mission at the helm of the revolutionary masses. But it is important to remember that nothing was then evident or obvious. It took many years for it to become clear that the civic revolution was only an episode in the process of the Russian Revolution. For civic democracy is impossible without a democratic bourgeoisie; there is no way around it.

The Insurgents

The epic sweep of those days that carried millions of people along can be seen from several angles. The Western European press of the time had no idea what was going on. Painting nightmarish visions of rioting drunken sailors and marauders thirsty for revenge descending on the rich, the November 10 issue of the Paris Journal de Débats reported the “rampage of the defeatists, the traitorous cosmopolites,” who “do not represent the public opinion prevalent in the country,” and call for a repetition of the Kornilov putsch, but on “even grander scale.” However, the Times of London gave a more objective overview on November 19, citing the restoration of public order, the reinstitution of tram traffic in Petersburg, and the merry crowds attending the movies and theatres: “If food supplies are sufficient, the city will remain calm. Food stocks are enough for 10 days. Crime has virtually stopped under the oversight of the radicals.” John Reed’s account—in his magnificent Ten Days that Shook the World—does not continue in the spirit of the bourgeois papers, but evokes the mood of the revolutionary masses, becoming, in its reflection of that radical fervor, a kind of folk artwork, a primary historical source.

By October, 20 million people had organized in the soviets, but even earlier, in the summer of 1917, the soviets had a membership of 9–10 million people. The revolution was driven by the social self-organization of these millions of tortured people disillusioned by the war—especially in the workers’, armed, and peasant soviets, military and revolutionary committees, factory and plant committees, the professional and armed self-defense organizations. All were loosely structured for peoples’ mobilization, production, land distribution, and wielding of power, and all accomplished through a great deal of spontaneity and invention. The land decree accepted at the Second All-Russia Congress of Soviets was also such an original product. It simultaneously expressed the desire of the peasants for land, and for social equality. The land was delivered to the peasants by way of an initial nationalization, so that it could not be bought and sold, and thus was removed from the sphere of market conditions and capital accumulation: “the land belongs to those who work it.” How far removed this seems from the War Communist policy of compulsory requisitioning of grain. And yet it was closer than it appeared.

These “spirits of communism” swept aside the institutions of the old ruling class at breakneck speed. In the feverish days of revolution, it seemed to the masses as if a communal society free of exploitation was within reach: “the final hour of private capital has struck” (Marx). Using a foreign word, the revolutionaries called the society of the future “socialist.” These people’s organizations had grown simultaneously out of the most modern and the most archaic conditions. Especially in St. Petersburg and Moscow, there were a few social groups within the industrial proletariat schooled in the theory and practice of social democracy, but who still preserved the traditions of the village community: “half worker, half peasant.” Trotsky even discerned Lenin’s peasant roots, though his mother and father were of the intelligentsia.

The distinct political and social features of the proletarian, military, and peasant revolutions were matched by their divergent aims and means. The most populous stratum of the “revolutionary camp” was the Obshchina peasantry, more firmly rooted in the past, a “conservative” revolutionary element seeking land redistribution, drawing on a tradition of anti-capitalist values. Another section of the revolution was the army, who were either peasants, or of peasant descent, but nevertheless peculiarly “traveled,” a mass of soldiers in arms and yet awaiting disarmament, whose interests were again formulated and represented most effectively by Lenin and the Bolsheviks—albeit in their own “anti-patriotic” way. In this sense, the revolution was a sort of return to tradition, and it is no coincidence that so many movements could make it their own and defend it on the fronts of the Civil War. These social layers of the revolution were filled by the spirit of Pugachovshina, the overwhelming spirit of anarchic rebellion, fused with the organizational tactics and symbols of the modern European labor movement.14 But the revolution also created its own culture. The Russian intelligentsia and a part of the cultured middle class took the side of the revolution, or was caught up in it, until the hardships entailed by the Civil War drove them to the side of the ruling classes, finally leading to the migration of hundreds of thousands to Western Europe and beyond.

The anti-capitalist insurgent masses coming to self-consciousness and driving the Soviet revolution forward were not “sensitized” to the liberal democratic alternative, the world of the bourgeois republic, which was alien to them. They did not really understand the concepts or conventions of bourgeois democracy, or the regulatory system of the market economy, though the idea of a constituent assembly did have a certain popularity in public opinion. The immediate concerns of workers and peasants were instead of a social nature, as expressed by the era’s slogans (“land, bread, freedom,” “down with the capitalist ministers, all power to the soviets!” and more).

The Dictatorship of the White Guard

The history of the international revolutions, whether in 1848–49 or in 1917–21, always includes the history of international counterrevolution. It seemed at first that the Russian Revolution won an easy victory: the centuries-old structure of autocracy fell like a house of cards in February 1917, and insurgents occupied the Winter Palace without firing a shot. Yet the social classes supporting the autocracy did everything in their power to salvage what remained. The revolution faced two simultaneous trials in this regard. One was the officers’ counterrevolution, the military dictatorships led by generals, aiming to save the ruling classes. The putschist General Kornilov (followed by generals Denikin, Yudenich, Kolchak, and Wrangel, all successors worthy of his fame) initiated these efforts in August 1917. But the ease of the Bolshevik takeover in October revealed the weakness of the Russian “military counterrevolution,” the disintegration of the army, and the number of soldiers joining the forces of the revolution.15 It was only with the intervention of the Western great powers that counterrevolution could make a comeback. Britain, France, the United States, and others supported those counterrevolutionary armed forces capable of being organized financially and militarily. The great powers did not set out on their military adventure in Soviet Russia primarily on ideological grounds, but rather for strategic influence, raw material deposits, and to “recover” earlier capital investments, as well as to continue the bloodbath in the hopes of reapportioning a splintered Russia. In this struggle their best allies could only be the military officers’ dictatorships, despite the White generals’ desire to reinstate a form of the old regime under the chauvinist banner of a “single and united Russia,” founded on monarchist traditions.

The Civil War was nowhere in sight when on March 9, 1918, the British landed in the county of Murmansk, followed by French, U.S., and Canadian troops in the city of Archangelsk that summer. On April 5, the Japanese invasion of Vladivostok began in the far east, with the Americans arriving a little later, while the British sought to seize the oilfields of Baku in August 1918—not to mention the Germans, who occupied virtually the whole of Ukraine in March. The entry of the Turks beyond the Caucasus, and then the ravages of the Czechoslovak counterrevolutionary corps on Russian soil, organized by the Entente, clearly signaled from May 1918 on that crucial territories of Soviet Russia had come under foreign military control, from the Baltic Sea to the Black Sea, the Caucasus to the shores of the Pacific Ocean. In 1920, western Ukraine and western Belorussia fell into Polish hands after Pilsudski’s attack—mainly supported by France. Organized by the international labor movement, the Hands off Soviet Russia movement swept across Europe, and tens of thousands of prisoners of war in Russia, from an array of nationalities, remained in the country and took up arms to support the revolution.

Both the revolution and counterrevolution relied on international support—though the revolution overcame the various dictatorships of the generals relying almost wholly on its own strength. Only a centralized power backed by the broadest possible people’s resistance could have fought and won a Civil War raging across the immense Russian territories. The revolution’s mass appeal is well demonstrated by the fact that 44 percent of the Red Army command were former officers of the Tsar’s army. And even despite the attic-clearing measures of war communism, the more poverty-stricken strata of the peasantry found their way into the Red Army, though many had joined the Whites first, but the Tsarist generals could not outdo Soviet power when it came to the land issue. (The character of Grigor Melekhov in Sholokhov’s And Quiet Flows the Don symbolizes this historically decisive development magnificently.)

The counterrevolution’s other line of attack was to reorganize the Constituent Assembly, to rein in the socialist revolution and restore the framework of private ownership. However, the barricade of a revolution usually only has two sides. This was especially true in Russia after 1917. The SR-dominated Constituent Assembly chose a different path, continuing down the road of bourgeois legitimacy. That the assembly lasted all of one day speaks volumes about its prospects (on January 6, 1918, the guard of the Tauride Palace dissolved the assembly on the orders of the Bolsheviks). The situation arising after the February Revolution, in which the so-called dual power of the bourgeois provisional government and the Soviets fought it out, was taken to a new level in the struggle by October 1917. The dissolution of the Constituent Assembly, officially decreed by the Central Executive Committee of the Soviets, showed that the revolutionary regime did not recognize any power above it: “The revolutionary proletariat does not hand over power to the counterrevolutionary bourgeoisie.” The leading forces of Russian liberalism ended up in the camp of the White counterrevolution, a consequence of the specificities of Russian historical development.

Events in the Siberian Urals and the Far East were the clearest indicators that if the Bolsheviks did not disperse the disorganized and weak forces of the Constituent Assembly, Admiral Kolchak—who “incidentally” liquidated the remains of the Assembly more radically than the Bolsheviks, by physically eradicating it—would have done so. The power structure established in Soviet Russia proved able to defeat even the most fearsome dictatorship of the generals. Power came to be concentrated in the hands of the Soviet command, organized also along martial lines as demanded by military needs, to secure victory on the fronts in the Civil War.

Of course, all of this contradicted the long-term goals of the revolution outlined by Lenin in September 1917, in his State and Revolution. But the contradiction was encapsulated already in the fact that in the interest of carrying the political class struggle through to its end, the Bolsheviks were unwilling to join a coalition government with the socialist and social democratic parties, which balked at their anti-capitalist program. The military regime of the counterrevolution had a great impact on all of society, including the revolutionaries themselves, who strived in turn to build a regime that could withstand—armed and organized—enemies outside and within. This set of demands and the inherited historical background formed the soil from which the later authoritarian Soviet government could easily sprout, though in the early 1920s it was a far cry from the conditions established by Joseph Stalin’s personality cult and dictatorship.

The question arises: why did the dictatorship of the Bolshevik Party not crumble by the middle months of 1918? Contemporary dogmatists attribute the party’s success to violence and coercion, the Red Terror. Yet even Milyukov himself never made such an argument, rather emphasizing that the rule of the Bolsheviks was secured not so much by their strength, but by the weakness of their enemies.16 Leftist opponents of the Bolsheviks (Mensheviks, SRs, anarchists), meanwhile, often contend that the Russian workers and other groups were not drawn simply to Pugachovshchina, but also to authoritarianism, and note the disorganization in their ranks, the inadequacy of their class consciousness and culture. But even if the Mensheviks, SRs, and anarchists could see their own weaknesses as well, and many did (including Julius Martov and Fyodor Dan), by this means they only took a position “elevated over history,” with their bourgeois democratic republic, rather than making a realistic historical choice. Yet they were themselves quite aware that such a republic did not have the popular backing it needed to survive.

The Bolshevik Party worked aggressively to make up for this lack of support. It set about organizing the state and production amid political chaos and social disintegration. In a final accounting, the revolution diverged from its own pattern of grassroots self-organization due to the numerous historical, political, economic, and psychological reasons outlined above, and not to any subjective mistake.

State Socialism versus Self-governing Socialism

Labor gradually gained control of factories in the large cities from spring 1917 on. Workers’ control represented a serious threat to profits at capitalist firms, and factory owners were often unwilling even to pay the negotiated wages—as shown by the events at Kharkov and Yekaterinburg.17 This situation first led to the flight of capital and then nationalization of private companies after October. The latter did not necessarily mean state control, however, and new organizational forms of labor control still existed in many areas: the workers’ council or the factory-plant committee exercised direct control based on ownership rights, though with dwindling authority. Social and community self-governance persisted longest in those fields that politics and state power took longer to reach, mainly agricultural production. The producers’ and consumers’ cooperatives, associations whose members ensured the sustenance of their own communities, and which Lenin called “islands of socialism,” would not survive the Stalinist turn of the late 1920s. It could be argued that after the victory of the October Revolution, in stark contrast to the goals set out in Lenin’s State and Revolution, it was not the state, but Soviet self-governance that soon began to wither away.18 The Civil War and famine, the gravitational pull of the power apparatus, and the epidemic all practically eliminated the driving force of the planned “transition” to socialism: the Russian working class, the “proletarian-socialist component” of the revolution. In effect, the Soviet state supported self-government as long as it did not hinder military efforts or the unification of economic resources.

The given historical conditions plunged the Bolsheviks into a situation that not a single revolutionary could have planned for. The praxis of “socialism in one country” continued for seven decades as an experiment with the “new socialist civilization”—through various phases, forms, and features quite specific to it. How to classify the system that collapsed in 1989–91 is of course a matter of debate.19 Even in State and Revolution, Lenin had engaged in polemics on the conceptual confusion of capitalism and “state socialism,” writing that “capitalism…must be emphasized because the erroneous bourgeois reformist assertion that monopoly capitalism or state-monopoly capitalism is no longer capitalism, but can now be called ‘state socialism’ and so on, is very common.”20 So far removed were the Bolsheviks then from the Stalinist introduction of “state socialism,” that it would not have occurred to them in a nightmare.

Later, following the Civil War, Lenin modified his position, arguing that a “number of transitional periods” were required in Russia until one based on a multi-sector mixed economy would mark a new “social formation”—socialism, the lowest rung of communism, which could not yet be introduced, he conceded, “for we are illiterate.”21

What Remains of the Revolution?

By the end of the 1920s, it became apparent to wider circles of society that the socialist October Revolution had “frozen.”22 This was documented in various literary forms, perhaps most vividly in Ilya Ilf and Yevgeny Petrov’s The Twelve Chairs. The Soviet revolution “was tamed,” or “grew wild,” “became distorted,” or simply “transformed” into either a “revolution of modernization” or a “bureaucratic counterrevolution.” Then as now, the array of formulations and expressions stood for diverging convictions, theories, and concepts. Perhaps it was Nikolay Ustryalov, Kolchak’s propaganda chief, who first eulogized Lenin as the hero of the Russian “revolution of modernization,” adding him to the “pantheon of Russian national heroes” for, as he put it, flying Russia from the Middle Ages to the modern epoch. Hence Lenin simultaneously embodies Peter the Great and Napoleon, Mirabeau and Danton, Pugachov and Robespierre.23 For all this adulation, however, Ustryalov omits the key legacy of Lenin and the October Revolution, something historically completely original: a socialist aspect. In this he presaged the typical historian or ideologue of our times, who deals with the goals of Red October by sweeping them all into the domain of utopia—in the best case—or worse, appends Nazism to its catalogue of sins. The most significant and enduring evidence of the continued historical existence of the “socialist aspect” is Soviet humanist culture, which never broke its link to the revolution. This aspect was especially important to the international left, because these were the grounds on which it based its critique of the distorted structures of Soviet development, of the gulags, of bureaucratic authoritarianism.

Across the world, the Russian Revolution brought the desires, especially of the lower social classes, out of the realm of utopia and into reality: the elimination of illiteracy, unemployment, and extreme social inequalities; the introduction of free education and health care; the liberation of women from the world of medieval repression, and more. As if overnight, millions of people felt emboldened to believe that they could build a more humane society, without oppression, governed by social self-organization and unbound from wage labor.

These fundamental humanist values of the revolution—social liberty, social equality, an economy founded on community—still capture the imagination. The October Revolution as an experience of history, remembered as a methodology for the transformation of the world into a community, has persisted far beyond the failed experiment of state socialism itself. In terms of its global effects, the October Revolution gave decisive encouragement to national liberation movements and the larger struggle against colonialism—whose real outcomes were ushered in by victory in the Second World War.

None of this should distract from the great dilemmas of what came after the revolution, which Lenin—paraphrasing Klyuchevsky—put as follows: even Peter the Great used barbaric means to sweep away barbaric conditions. This is perhaps the question left to posterity: is it possible to sweep barbaric conditions out by means that are not barbaric? I have no answer. Yet I am convinced that in structural terms, the objective conditions for new revolutions are continuously present in several regions of the global system—though in different forms and stages of maturity. This is the light in which it is worth looking back on those world-historical events of 1917, on their hundredth anniversary.

Source: https://monthlyreview.org/2017/07/01/one-hundred-years-one-hundred-messages/

Notes

  1. M. I. Voyeikov, “Materialnie i sotsialno-ekonomicheskie predposilki Russkoy revolyutsii,” in A. A. Sorokin, ed.,Oktyabr 1917: vizovi dlia XXI veka (Moscow: Lenand, 2008), 62–90.
  2. This subject interested historians in the United States as well, during the Cold War. Among the first books on the subject was Leopold Haimson,The Russian Marxists (Cambridge: Harvard University Press, 1955). One of the first notable works on the subject by an émigré was by a leading Menshevik, Fyodor Dan,Proiskhozhdenie bolshevizma (New York, 1946).
  3. Karl Marx and Frederick Engels,Collected Works, vol. 24 (London: Lawrence and Wishart, 2010), 426.
  4. D. O. Churakov, “Revolutsia i sotsialno-ekonomicheskoe polozhenie rabochih (konyets 1917–1918)”, in Sorokin, ed.,Oktyabr 1917, 213.
  5. For more on this, see Tamás Krausz,Reconstructing Lenin (New York: Monthly Review Press, 2015), chapter 5.
  6. V. I. Lenin,Collected Works, vol. 25 (Moscow: Progress Publishers, 1964), 465.
  7. Lenin,Collected Works, vol. 25, 440–41.
  8. Lenin,Collected Works, vol. 25, 440–41, 490–91.
  9. V. I. Lenin,Collected Works, vol. 23 (Moscow: Progress Publishers, 1964), 77.
  10. See Lenin, “Lecture on the 1905 Revolution,” inCollected Works, vol. 23, 243–47, 250–52.
  11. Lenin,Collected Works, vol. 23, 250–51.
  12. Lenin,Collected Works, vol. 23, 253.
  13. In his lecture of January 1917, quoted above, Lenin said: “Undoubtedly, this coming revolution can only be a proletarian revolution, and in an even more profound sense of the word: a proletarian, socialist revolution also in its content. This coming revolution will show to an even greater degree, on the one hand, that only stern battles, only civil wars, can free humanity from the yoke of capital, and, on the other hand, that only class-conscious proletarians can and will give leadership to the vast majority of the exploited” (Collected Works, vol. 23, 252–53).
  14. V. Buldakov’s volumeKrasnaya smuta: Piroda i posledstvii revolyutsionnogo nasiliya (Moscow: Presidentskiy tsentr B. N. Yeltsina, Rossiyskaya politicheskaya entsiklopediya, 2010) instead describes all of this within the explanatory framework of “elitism.”
  15. The history of the Russian counterrevolution is probably contained in the work of G. Z. Joffe.
  16. See also P. N. Milyukov,Rossiya na perelome: Bolshevistsky period russkoy revolyutsii (Paris, 1927).
  17. V. I. Lenin, letter of November 1917 to Shlyapnikov and Dzerzhinsky.
  18. On the fate of self-governing organizations, see Alexander Rabinowitch,The Bolsheviks in Power(Bloomington, IN: Indiana University Press, 2008).
  19. See, Tamás Krausz and Péter Szigeti, eds.,Államszocializmus (Budapest: Eszmélet Alapítvány, 2004).
  20. Lenin,Collected Works, vol. 25, 447.
  21. “This cultural revolution would now suffice to make our country a completely socialist country; but it presents immense difficulties of a purely cultural (for we are illiterate) and material character (for to be cultured we must achieve a certain development of the material means of production, we must have a certain material base).” Lenin, Collected Works, vol. 33 (Moscow: Progress Publishers, 1965), 467–75.
  22. Trotsky described this “freeze” with the concept of the “Stalinist thermidor,” which in the long run brought a new form into existence, state socialism.
  23. Nikolai Ustryalov,Natsional-Bolshevizm (Moscow: Algoritm, 2003), 372–76.
Kategória: Nincs kategorizálva | Tamas Krausz: One Hundred Years, One Hundred Messages bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Az ATTAC új alapszabálya

Az ATTAC logója

A Társadalmi Igazságosságot Mozgalom – ATTAC

(Alakulat a Tőke-Tranzakciók Adóztatásáért az állampolgárok Céljára) Magyarország

Egyesület Alapszabálya

I. Általános rendelkezések

1. A ’Társadalmi Igazságosságot Mozgalom – ATTAC Magyarország Egyesület’ a Magyar Köztársaság Alkotmánya alapján létrehozott és az egyesülési jogról rendelkező 1989. évi II. törvény szerint működő társadalmi szervezet (a továbbiakban: Szervezet).

2. A társadalmi szervezet:

  • neve: Társadalmi Igazságosságot Mozgalom – ATTAC (Alakulat a Tőke-Tranzakciók Adóztatásáért az állampolgárok Céljára) Magyarország Egyesület

  • rövidített neve: ATTAC Magyarország

  • székhelye: Budapest 1194. Budapest Kolozsvár u. 7.

  • alapításának éve: 2002

  • honlap címe: www.attac.hu

3. Az ATTAC Magyarország a 2002. február 2-án elfogadott alapítólevél (platform) szellemében tevékenykedő állampolgárok országos szerveződése. Tevékenységét az alkotmányos előírások alapján, demokratikusan, mozgalmi jelleggel fejti ki. Magáénak vallja a nemzetközi ATTAC mozgalom céljait és alapelveit. Már több mint negyven országban működik ATTAC-szervezet, amely a nemzetközi ATTAC, az Association pour une Taxation des Transactions financiéres pour l’Aide des Citoyens (szövetség a pénzügyi tranzakciók megadóztatására az állampolgárok javára) célkitűzéséhez, a spekulációs tőke megadóztatásának, az ún. Tobin-adó bevezetésének szorgalmazásához kapcsolódik.

4. Az ATTAC Magyarország célja: a gazdasági folyamatok, mindenekelőtt a pénzpiacok társadalmi ellenőrzése és szabályozása, az emberi jogok között az alapvető gazdasági és szociális jogok (fedélhez, megfelelő táplálkozáshoz, egészséghez, munkához, oktatáshoz való jog) előtérbe állítása, a tőke antidemokratikus érdekérvényesítésével szemben a társadalmi demokrácián és valódi esélyegyenlőségen alapuló szolidáris társadalom és világrend megvalósítása.

5. Az ATTAC Magyarország tevékenysége:

  • a célként megjelölt társadalmi viszonyok kimunkálása érdekében tudományos kutató tevékenységet folytat,

  • figyelemmel kíséri, elemzi és megvitatja a gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatokat,

  • önképzés, a gazdasággal és a társadalommal kapcsolatos oktató-, nevelőmunka, ismeretterjesztés,

  • kulturális tevékenység,

  • természet- és környezetvédelem,

  • hátrányos helyzetű csoportok társadalmi esélyegyenlőségének növelése érdekében kifejtett tevékenység,

  • emberi- és állampolgári jogok védelme,

  • a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak és érdekeinek védelme,

  • fogyasztóvédelem,

  • nyilvánosan állást foglal és céljainak megfelelően a döntéshozatal befolyásolására törekszik aktuális közéleti kérdésekben,

  • álláspontjának kialakítása és képviselete érdekében előadásokat, vitafórumokat és más megmozdulásokat szervez,

  • kapcsolatot keres a céljaival rokonszenvező más hazai és külföldi, illetve nemzetközi szervezetekkel

                              II. Tagság

1. Az ATTAC Magyarország rendes tagja lehet bármely magyar, ill. letelepedési, bevándorlási vagy tartózkodási engedéllyel rendelkező idegen állampolgárságú természetes, vagy hazai bejegyzésű jogi személy, politikai irányultságától, ideológiai, v. filozófiai önmeghatározásától függetlenül, aki az alapítólevél (platform) elveivel egyetért, az alapszabályt elfogadja, és rendszeresen tagdíjat fizet. Nem lehet az ATTAC Magyarország tagja, aki emberellenes, rasszista vagy kirekesztő nézeteket vall, hirdet, vagy ilyen célokat követ.

2. Az ATTAC Magyarország pártoló tagja lehet az a magyar, ill. letelepedési, bevándorlási vagy tartózkodási engedéllyel rendelkező idegen állampolgárságú természetes, vagy hazai bejegyzésű jogi személy, aki pártolói tagdíjjal, adományaival segíti az Egyesület munkáját, de abban rendes tagként nem tud, vagy nem kíván részt venni.

3. Az ATTAC Magyarország tagjait a tagfelvételi könyvben tartják nyilván, név, lakcím vagy székhely, foglalkozás és a felvétel időpontjának feltüntetésével.

A tagfelvétel az Egyeztető Tanácshoz (továbbiakban: ET) intézett kérelemre történik és a tagsági jogviszony az általa meghozott egyetértő döntéssel jön létre. A jelentkezésről szóló döntés meghozatala az ET-nek a közgyűléstől származtatott hatáskörét képezi, melynek gyakorlásáról az éves Közgyűléseken beszámolni köteles.

4. A tagfelvételt megtagadó határozattal szemben a közgyűléshez lehet fordulni.

5. A tag jogosult az ATTAC Magyarország bármely szervezeti egységében tevékenykedni, rendezvényein részt venni, véleményét kinyilvánítani, a közgyűlésen aktív és passzív választójogát gyakorolni. Az ATTAC tagjával szemben elvárás, hogy képességeihez mérten vegyen részt a mozgalomban, segítse munkáját. Az ATTAC minden tagja köteles tagdíjat fizetni, melynek mértékéről a közgyűlés dönt.

6. A tagság megszűnik a tag kilépésével, kizárásával, vagy halálával. A kilépési szándékot megindokolni nem kell. A tag kilépését az ET veszi tudomásul, a tag kizárásáról és a tagság törléséről is első fokon az ET határoz. Törlésnek (azaz a tagsági jogviszony felmondásának) az alapítólevélbe ütköző, vagy alapszabály-ellenes magatartás esetén van helye (pl. rasszista, kirekesztő nézetek hirdetése vagy képviselete, a szervezeti életben való részvételtől figyelmeztetés ellenére, legalább 1 év távlatában mutatkozó elhatárolódással, és/vagy ilyen időtartamban a tagdíj fizetésétől – a jogkövetkezményre figyelmeztetés ellenére – való elzárkózással kimutatott érdekmúlás esetében), és erre 30 napos határidővel, írásban kerülhet sor. A felmondásról – fellebbezés esetén, a panaszos és az ET érvelésének meghallgatása és megvitatása után, jogerősen – a Közgyűlés dönt, azonban az ET határozat meghozatala és a közgyűlési döntés megszületése közötti időszakban a törlésre javasolt személy tagsági joga felfüggesztettnek tekintendő.

7. Az Egyeztető Tanács döntése ellen a soron következő legközelebbi közgyűléshez nem fellebbező tag kizárása 30 nap elteltével jogerőssé válik. A kizárásról, törlésről első fokon az ET többségi szavazattal dönt. Döntéséről a tagságot 30 napon belül tájékoztatja.

8. Az ATTAC Magyarország tevékenységében, az alapítólevél szellemében, szavazati jog nélkül, a rendes tagokon kívül is bárki részt vehet.

                III. A tagok jogai és kötelezettségei

1. Az ATTAC Magyarország minden rendes tagja azonos szavazati joggal rendelkezik, és részt vehet az ATTAC Magyarország működését érintő valamennyi kérdésben rendelkezni jogosult közgyűlés döntéshozatalában. A szavazati jogát minden tag csak személyesen gyakorolhatja. Tisztségviselőnek bármelyik rendes tag megválasztható, és minden rendes tag jogosult tisztségviselőt választani. A jogi személy rendes tag a jogait és kötelezettségeit a tagfelvételi könyvbe bejegyzett képviselője útján gyakorolja, illetve teljesíti.

2. Az ATTAC Magyarország pártoló tagja pártolói tagdíjat fizet, a közgyűléseken, rendezvényeken, tanácskozásokon tanácskozási és javaslattételi joggal vehet részt, szavazati joga nincs. Pártoló tag tisztségviselőnek nem választható. A jogi személyiségű pártoló tagok jogaikat és kötelezettségeket a képviselőik útján gyakorolhatják, illetve teljesíthetik.

3. Minden tag köteles megtartani az ATTAC Magyarország alapszabályának rendelkezéseit.

                               IV. Az ATTAC Magyarország szervezete és működése

Közgyűlés (KGY)

1. A Közgyűlés közvetlen tagi részvételre épülő legfelső döntéshozó szerv, melynek munkájában valamennyi tag saját személyében vehet részt. Ülései a tagság számára nyilvánosak, melyeket a napirend ismertetésével évente legalább 1 alkalommal, az esedékességet min. 8 nappal megelőzően, az ET Elnöke – távollétében az ET többségi testületi döntéssel – hívja össze. Az erről szóló értesítést a taghoz igazolható módon, vagyis kézbesítés követésre beállított e-mailben, ill. ilyen lehetőség hiánya esetén postai ajánlott küldeményben kell eljuttatni. Erre vonatkozó választásáról a tag, a belépése során, szabadon nyilatkozik.

2. A meghívónak tartalmaznia kell a Közgyűlés (valamint, szükség esetén, a megismételt KGy) időpontját, helyszínét, a napirendjére vonatkozó javaslatot, továbbá – szükség szerint – a tárgyalni tervezett kérdésekre vonatkozó rövid tájékoztatást.

3. A Szervezet, rend szerint, a közgyűléseit a vele együttműködő társ-szervezetek által a telephelyükön biztosított, erre igénybe vehető helyiségben tartja. Ezen lehetőségnek a szükséges határidőben rendelkezésre nem állása esetén az ET Elnöke köteles megfelelő, a várható létszám befogadására alkalmas helyiségről gondoskodni.

4. A KGy-re szóló meghívó kézbesítésétől számított 3 napon belül a tagok az ET Elnökétől a napirend kiegészítését kérhetik, a kiegészítés indokolásával. A napirend kiegészítésének tárgyában az Elnök jogosult dönteni. Ennek elmaradása, ill. elutasítás esetén a KGy a napirend elfogadásáról szóló határozat meghozatalát megelőzően külön hoz döntést a napirend kiegészítésének tárgyában.

5. A tagok egyharmadának írásos kérelme esetén rendkívüli KGy-t kell tartani. Ugyancsak ez teendő abban az esetben is, ha a Szervezet vagyona az esedékes tartozások fedezésére alkalmatlannak mutatkozna, ill. a Szervezet céljainak elérése veszélybe kerülne.

Az ilyen rendkívüli ok miatt összehívott Közgyűlésen a tagok kötelesek az összehívásra okot adó körülmény megszüntetése érdekében intézkedést tenni, vagy a Szervezet megszüntetéséről dönteni.

6. Az ATTAC Magyarország közgyűlése, mint a tagok összessége, kizárólagos jogkörrel:

  • állást foglal az ATTAC Magyarország általános irányvonalát illetően,

  • elfogadja, módosítja az alapítólevelet, az alapszabályt, a programot, a munkatervet és a költségvetést,

  • megválasztja az Egyeztető Tanácsot és a számvizsgálót, továbbá elfogadja ezek beszámolóját,

  • elfogadja a tisztségviselők (az ET tagjai és a számvizsgáló) lemondását, dönt visszahívásukról,

  • szükség esetén az ATTAC Magyarország részéről jóváhagyja a területi és funkcionális közösségek, mint szervezeti egységek jogi személlyé válását,

  • megállapítja a tagdíj mértékét,

  • dönt az alapszabály, a program és a költségvetés módosításáról,

  • kimondja az egyesület feloszlását, ha az ATTAC Magyarország-ot fenntartani kívánó tagok száma tíz fő alá esik,

  • a feloszlás kimondása esetén rendelkezik az egyesület vagyonáról,

  • dönt más társadalmi szervezettel való egyesülésről, illetve szövetség alakításáról.

7. A KGy a tagság egyharmadának javaslatára bármikor összehívandó. Közgyűléssé nyilváníthatja magát bármely, az ATTAC Magyarország legalább egyharmados teljes tagi létszámát elérő részvételű összejövetel, amely a napirend meghatározása és a közgyűlési tisztségviselők megválasztása terén megfelel egy KGy kritériumainak. A közgyűlés határozatképes a szavazásra jogosultak több mint felének jelenléte mellett. Határozathozatalhoz a jelenlévők több mint 50 százalékának egybehangzó szavazata szükséges. Határozatképtelenség esetén, a legalább 3, maximum 8 napon belüli időpontra összehívott megismételt közgyűlés már a létszámra való tekintet nélkül határozatképes, ha erről a tagokat a meghívóban már előre tájékoztatták.

A KGy a határozatait – a személyi kérdések, tisztségre választások kivételével – nyílt szavazással hozza.

8. A jelenlévő tagok egyharmadának javaslatára valamely kérdésben a KGy dönthet úgy, hogy a jelenlévő létszám szerint értelmezett kétharmados minősített többséggel határoz, illetve, hogy a szavazás titkosan történjen.

Az Egyeztető Tanács tagjait a KGy minden esetben titkos szavazással választja. Valamely testületi tisztség betöltésére irányuló szavazásban a tagság részéről a helyszínen elhangzó személyi javaslatokból a szükséges létszám keretében a legtöbb támogatást kapott jelöltek vesznek részt.

9. A tisztségviselők a választóik által bármikor visszahívhatók. A tisztségviselők lemondását az őket választó szerv (a közgyűlés) fogadja el és dönt új tisztségviselők megbízásáról.

Egyeztető Tanács (ET)

10. Az ATTAC Magyarország Egyeztető Tanácsa – alapvetően koordinatív és integráló szerepkörben – az ATTAC ügyintéző és képviseleti szerve. Két közgyűlés közötti időben gyakorolja a legfelső döntéshozó szerv jogosítványait. Az ET a KGy által titkosan választott elnökből, egy alelnökből, titkárból és további min.3 – max.7 tagból áll, a mindenkori közgyűlési döntésnek megfelelően. E létszám-megállapító határozat a Szervezet nyilvántartási adatait érintő döntés és emiatt erről az illetékes bíróságot tájékoztatni szükséges. Munkáját közvetlenül az Elnök fogja össze és irányítja, ill. vezeti üléseit.

11. Az ET szükség szerint, de havonta legalább egyszer ülésezik. Összehívásának szükségességéről és a következő ülés időpontjáról általában maga dönt, de az egyesület bármely tagjának kezdeményezésére is köteles tizennégy napon belül összeülni. Az ülések időpontja kitűzésének és azt legalább öt nappal megelőző nyilvánosságra hozatalának módját az ET maga szabályozza (posta, internet, telefon stb.).

12. A 7 – 11 fős összlétszámú ET tagjait a KGy választja, ill. hívhatja vissza. A mandátum 2 naptári év eltelte után tartott első KGy napjáig szól; a megbízás – megszakítás nélkül – legfeljebb 2 további ciklusban ismételhető. Egy prolongálás nélkül lejárt megbízatási időszak után az adott szervezeti tag a rá vonatkoztatott egy ciklus elteltével válik ismételten választhatóvá. Az ET tagjává választható a Szervezet bármely, a II/1. pontban rögzített követelményeknek eleve megfelelő, ill. a VI/1. pontban tárgyalt kizáró feltételek által nem érintett tagja. A megbízottnak írásban nyilatkoznia kell ezen körülmények hiányáról, valamint a megbízatás elfogadásáról.

13. Az ET feladatát képezik:

  • két közgyűlés között szervezi az ATTAC Magyarország tevékenységét, összehangolja és segíti a közösségek működését,

  • előkészíti és összehívja a közgyűlést, ahol beszámol tevékenységéről,

  • gondoskodik az ATTAC Magyarország álláspontjának nyilvánosságra hozataláról és képviseletéről, a közgyűlések közötti időszakban kizárólagos joggal nyilatkozik az ATTAC Magyarország nevében,

  • a belépési nyilatkozatok és a taggá nyilvánító saját döntései alapján nyilvántartja a tagbelépéseket, valamint az aktuális taglétszámot,

  • tudomásul veszi a tag kilépését, első fokon dönt a tag kizárásáról és a tagság törléséről. Döntéséről tájékoztatja a tagságot, valamint a tag nyilvántartó tevékenységének eredményéről a KGY-t,

  • gondoskodik a működés anyagi fedezetének biztosításáról: szigorúan betartatja a tagdíjfizetés rendjét, pályázatokat nyújt be, támogatókat nyer meg.

14. Az Egyeztető Tanács ülései a tagság számára nyilvánosak. Az ET határozatképes, ha a közgyűlés által választott tagjainak több mint fele jelen van. Ügyrendjét maga fogadja el. Az ET a döntéseit nyílt szavazással, egyszerű szótöbbséggel hozza meg. Az Egyeztető Tanács határozatai ellen a döntéssel érintett tag, vagy közösség a közgyűléshez fellebbezhet.

15. Az ATTAC Magyarország szervezeti egységei a területi és funkcionális közösségek. A tagság az ATTAC Magyarország céljai érdekében szabadon hozhat létre közösségeket. A területi közösség – legalább öt fő – valamely lakóterület, vagy intézmény tagjainak tevékenységét fogja össze. A területi közösségek, a törvényi feltételek megléte esetén és a közgyűlés jóváhagyásával jogi személlyé válhatnak.

Funkcionális közösséget képeznek a valamely elméleti, vagy gyakorlati kérdés kapcsán folyamatosan tevékenységet kifejtő munkabizottságok (például tudományos bizottság, mely a közgyűlés és az Egyeztető Tanács megbízásából, ezek útmutatásai alapján, valamint önálló kezdeményezésre dokumentumokat, állásfoglalásokat, vitaanyagokat készít), illetve valamely szervező bizottság, amely spontán munkamegosztás alapján az évközi akciókat, rendezvényeket szervezi.

Az egyes közösségek a saját nevükben önállóan is nyilatkozhatnak. Egy ET-i szintű állásfoglalás után a közösségi vélemény továbbra is képviselhető kisebbségi álláspontként. Célszerűnek tartása esetén, a közösségek küldöttei a közgyűlési vitában és határozathozatalban is a kisebbségi álláspontjuk mellett érvelhetnek, ill. szavazhatnak.

V. Nevesített tisztségviselők

1. Az Elnök szervezi a közgyűlések lefolytatását, a szervezeti élet és a tevékenységi cél szempontjából szükséges döntések kialakítását, összefogja és irányítja az Egyeztető Testület munkáját, képviseli a Szervezetet a hivatalos szervek és harmadik fél előtt.

A készpénzforgalmat utalványozóként engedélyezi. A bankszámla feletti rendelkezés jogát az elnökhelyettessel egyetemben, vele együttes aláírás mellett gyakorolja.

2. Az elnökhelyettes – az Elnöktől kapott felhatalmazási sorban rendelkezik az Elnök jogkörével annak távolléte, ill. el nem érhetősége esetén. Alakítja és felügyeli a sajtókapcsolatokat, a kifelé irányuló tájékoztatási tevékenységet. Szervezi és működteti a Szervezet tevékenységét elősegítő területi és funkcionális közösségeket.

Jogosult a készpénzforgalmat utalványozóként engedélyezni. Az elnökkel együttesen gyakorolja a bankszámla feletti rendelkezés jogát.

3. A szervezeti titkár végzi a tagdíjbevételek nyilvántartását, intézi a bevételi és kiadási pénzforgalmat, felügyeli a pénzintézeti számlakezelést, továbbá – a számvizsgáló bevonásával – a Szervezetre vonatkozó adózási/számviteli rend külső könyvelő általi betartását. Vezeti az előírt nyilvántartásokat, gondoskodik az ezzel kapcsolatos, kiegészítő adatszolgáltatások teljesítéséről. Gondoskodik az egyesület iratainak és dokumentumainak kezeléséről és az adminisztratív feladatok ellátásáról.

Évente egy alkalommal, a számvizsgáló beszámolójához kapcsolódóan, a közgyűlés számára összesítő jelentést állít össze a megelőző év gazdálkodásáról.

A készpénzforgalomban bizonylat kiállítóként vesz részt.

4. A nevesített tisztségviselőket a KGy feladatra szólóan választja. Lemondásuk, kilépésük esetén pótlásukra rendkívüli KGy-t kell öszehívni.

VI. A vezető tisztségviselőkkel szembeni követelmények és kizáró okok

1. A Ptk. 3:22 § rendelkezéseivel összhangban vezető tisztségviselő (ET tag) az a nagykorú személy lehet, akinek cselekvőképességét a tevékenysége ellátásához szükséges körben nem korlátozták. A megbízatásra kiválasztást illetően kizáró oknak minősül, amennyiben az adott személyt bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen szabadságvesztés büntetésre ítélték (amíg a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól nem mentesült), vagy akit e foglalkozástól jogerős bírói ítélettel eltiltottak, az eltiltás hatálya alatt.

2. Vezető tisztségviselők a megbízatásukat társadalmi munkában látják el. Velük a Szervezet munkaviszonyt nem létesít.

VII. Az ATTAC Magyarország gazdálkodása

1. Az ATTAC Magyarország elsősorban a tagok és pártoló tagok által befizetett tagdíjakból tartja fenn magát. A nem jogi személy rendes tagok által fizetendő tagdíj évi 2000 forint, munkanélküliek, diákok és nyugdíjasok részére évi 1000 forint. A csökkentett tagdíj fizetésére sem képes tagok a más tagok által kiváltott szolidaritási jegyek terhére vehetők fel, melyek értéke egy évre 1000 forint. A pártoló tagok által fizetett tagdíj természetes személyek esetében évi 6000 forint, jogi személyek esetében évi 60.000 forint Az ATTAC Magyarország bevételei közé tartoznak még a pártoló tagok és szimpatizánsok által esetileg fizetett pénz- és természetbeli adományok, valamint pályázatok útján elnyert összegek.

2. Az ATTAC Magyarország nevében a közgyűlés által az Egyeztető Tanács tagjai közül választott három képviselő (elnök, alelnök és titkár) önállóan jogosult eljárni. A bankszámla felett e három képviselő közül bármely kettő együttesen jogosult rendelkezni. Az ATTAC Magyarország vagyonát érintő minden egyéb jognyilatkozathoz a megválasztott három képviselő közül bármely két képviselő együttes aláírása szükséges.

3. A közgyűlés egy számvizsgálót választ, aki nem lehet az ET tagja. A számvizsgáló ellenőrzi a gazdálkodás pénzügyi rendjének megtartását. A szervezeti titkár bevonásával éves pénzügyi beszámolót készít, amit elfogadásra a közgyűlés elé terjeszt. Javaslatot tehet az ET-nek, illetve a közgyűlésnek az okszerű gazdálkodás érdekében.

VIII. A Szervezet megszűnése

1. A Szervezet jogutód nélkül feloszlással, feloszlatással, illetőleg megszűnésének bírósági megállapításával szűnhet meg. Saját kezdeményezésben tervezett megszűnésről a Szervezet létrehozására vezető célok megvalósításának ellehetetlenüléséről szóló megállapítás nyomán kizárólagosan a közgyűlés hozhat döntést. Feloszlatásra okot adó körülmény, ha a Szervezet tagjainak száma hat hónapon keresztül nem éri el a tíz főt.

A megszűnés a vagyoni viszonyok lezárására irányuló megfelelő eljárás lefolytatását követően, a Szervezetnek a nyilvántartásból bíróság általi törlésével válik joghatályossá.

2. A Szervezet esetében jogutódlással történő megszűnés csak más társadalmi szervezettel való egyesüléssel következhet be. A más jogi személlyé átalakulás nem megengedett.

3. Jogutód nélküli megszűnés esetén, a tartozások rendezését követően a Szervezet rendelkezésében maradó anyagi eszközök tulajdonjoga az Eszmélet Sajtó Alapítvány közhasznú szervezetre (1021 Budapest, Budakeszi út 37/B 3.em.2. adószáma: 18067068-2-41) száll.

IX. Általános rendelkezésA jelen Alapszabályban nem szabályozott kérdésekben a 2013. évi V. törvény (Ptk.) és a 2011. évi CLXXV törvény (Ectv.) rendelkezései az irányadóak.

Budapest, 2017. április 24.

Igazolom, hogy az új Ptk. hatályba lépése és a civil szervezetek nyilvántartását módosító 2016 évi 179. trv. miatt szükségessé vált módosításokat is tartalmazó jelen Alapszabály egységes szerkezetbe foglalt szövege (1.÷ 7. oldalakon) megfelel a 2017 április 24. napjától hatályos tartalmának.

Budapest, 2017. április 24. ________________________

Benyik Mátyás, elnök

Előttünk, mint tanuk előtt:

——————————————————– ——————————————————–

név: név:

lakcím: lakcím:

szig.sz.: szig.sz.:

Kategória: ATTAC Magyarország Egyesület | Az ATTAC új alapszabálya bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Az ATTAC Magyarország Egyesület és a magyar média

Az ATTAC logója

A Társadalmi Igazságosságot Mozgalom – Alakulat a Tőke-Tranzakciók Adóztatásáért az állampolgárok Céljára (ATTAC) Egyesület idén ünnepelte fennállásának 15 éves évfordulóját. Alapszabályunk értelmében tevékenységünket az alkotmányos előírások alapján, demokratikusan, mozgalmi jelleggel fejtjük ki. Magunkénak valljuk a nemzetközi ATTAC mozgalom céljait és alapelveit. A magyar ATTAC a nemzeközi globalizációkritikai mozgalom része, amelynek már több mint negyven országban van helyi szervezete. A globális hálózat kiépítése 1998-ban Franciaországban kezdődött, Ignació Ramonet, a Le Monde Diplomatique főszerkesztőjének javaslatára és eredetileg a spekulációs tőke megadóztatásának, az ún. Tobin-adó bevezetésének szorgalmazásához kapcsolódott. A globálissá terebélyesedett mozgalom egyáltalán nem kommunista mozgalom (erről lásd még később), hanem a kapitalizmus keretein belül maradó célokat követő szerveződés. Országonként ugyan eltérő jellegzetességekkel, de valamennyi az emberarcú kapitalizmusért küzd.

Az ATTAC Magyarország célja: a gazdasági folyamatok, mindenekelőtt a pénzpiacok társadalmi ellenőrzése és szabályozása, az emberi jogok között az alapvető gazdasági és szociális jogok (fedélhez, megfelelő táplálkozáshoz, egészséghez, munkához, oktatáshoz való jog) előtérbe állítása, a tőke antidemokratikus érdekérvényesítésével szemben a társadalmi demokrácián és valódi esélyegyenlőségen alapuló szolidáris társadalom és világrend megvalósítása.

Az ATTAC Magyarország céljainak elérése érdekében tudományos kutató tevékenységet folytat. Figyelemmel kíséri, elemzi és megvitatja mind a hazai, mind a nemzetközi gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatokat. Álláspontunk kialakítása és képviselete érdekében előadásokat, vitafórumokat és megmozdulásokat szervezünk, szoros együttműködést alakítunk ki a céljainkkal rokonszervező szervezetekkel (pl. környezetvédőkkel, emberi jogvédőkkel). Aktuális közéleti kérdésekben állásfoglalásainkat eljuttatjuk a hazai és a külföldi sajtóorgánumokhoz, melyek közül kevesen hajlandóak tevékenységünkről és álláspontunkról beszámolni. Amennyiben mégis, akkor igyekeznek bennünket negatív színben feltüntetni, vagy egyenesen lejáratni, mint például az ellenoperabálok, vagy a WTO- és a GATS-ellenes tüntetéseink kapcsán, vagy legutóbb a HVG 2017. június 23.-i véleményrovatában a kiváló újságíró, a rendszerváltást feldicsőítő Révész Sándor tette (http://hvg.hu/itthon/20170623_Revesz_Sandor_ellenzek_rendszerkritika_baloldal_liberalis_demokracia ).

Több, mint szomorú, botrányos, hogy a magát „liberálisnak” hirdető Révész Sándor ugyanúgy boszorkányüldözést kezd (egy 43 országban jelenlévő) nemzetközi szervezet hazai leágazása ellen, mint Orbán, csak azért mert nem ért egyet annak nézeteivel. Révész Úr a cikkében a 2010 előtti neoliberális politikát védi, nem veszi észre, hogy az csődbe jutott, éppen ez hozta ránk az orbanizmust!

Révész kirohanásában személyes támadást intéz a rendszerkritikus mozgalmak és személyek ellen, az ATTAC-ot és személyemet kommunistának nevezi, amely utóbbival nekem nem lenne semmi bajom, de azért Révész véleménye mégis meglehetősen pontatlan. Egyrészről valóban igaz, hogy az ATTAC Magyarország sokkal radikálisabb, mint a legtöbb más országban működő szervezet és több kommunistát is tömörít, de egyáltalán nem tekinthető kommunista szerveződésnek, csupán rendszerkritikainak. Igaz továbbá, hogy Soros Györgyöt a rendszerváltás segítőjének, a szocialista rendszer sírásójának tartjuk, akinek szerepe szerte a világon a liberalizmus eszméjének terjesztése, a tőke útjában álló, vagy annak ellenálló rezsimek megdöntése volt. A színes forradalmakban játszott szerepe Soros Györgynek mindenütt tetten érhető. „Áldásos” tevékenysége nyomán, a nyílt társadalom megteremtésének ötlete több helyen a világban polgárhábrúkhoz és mérhetetlen szegénység kialakulásához vezetett.

Révész félretájékozottsága ellenében történelmi tény, hogy a fasizmus soha nem volt kapitalizmusellenes. Kár ilyen tudománytalan, hamis, de önmellveregetéssel előadott kijelentéssel lejáratnia saját magát.

A cikke végén Révész azt írja, hogy a rendszertagadóknak nincs programja. Ez nem igaz, mert van programunk (bár frissítésre szorul), amelynek címe: a 90 fokos fordulat. Legalább félszáz vezető értelmiségi vett részt az ATTAC Tudományos Tanácsa által jegyzett program elkészítésében és a szöveget véglegesítő vitákon. A program linkje itt található: http://90fokosfordulat.hu/

Az ultraliberális Révész Úr személyemet a fideszes pronáci Németh Szilárdéhoz hasonlítja, amely ellen hevesen tiltakozom. Kikérem magamnak az összehasonlítgatást Némethel, én egyetemet végzett szakközgazdász vagyok, 6 nyelven beszélek, tudományos publikációim vannak, rendszeresen előadok nemzetközi konferenciákon.

Civil politikai és társadalmi szerepvállalásom az ATTAC-on kívül a Magyar Egyesült Baloldal Egyesülethez, a Marx Károly Társasághoz, az antifasiszta szerveződésekhez, a szociális fórumokhoz és a nyugat-szaharai szolidaritáshoz kötnek, semmi közöm a pronáci Fideszhez és eszmetársához a Jobbikhoz.

Budapest, 2017. június 27.

Benyik Mátyás

Kategória: Nincs kategorizálva | Az ATTAC Magyarország Egyesület és a magyar média bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

HUNGARIAN EXPERIENCES OF THE TRANSFORMATION FROM SOCIALISM TO CAPITALISM

HUNGARIAN EXPERIENCES OF THE TRANSFORMATION FROM SOCIALISM TO CAPITALISM
by Matyas Benyik* 

System change

There was a system change in Hungary at the end of the 1980s. The leaders of the socialist regime chose a path of liberalization in 1985 instead of building socialism. The democratic opposition (i.e. a group of liberal intellectuals) became more and more active, organized and influential and after 1987 even it began to work openly. The opposition held meetings and produced publications, and a great number of people joined them. Thus, the opposition became more and more powerful and in 1989 it was able to force an agreement, namely the National Roundtable Agreement (NRA) with the Hungarian Socialist Workers Party (HSWP). The HSWP leaders came to the conclusion that the only way to survive would be to share power. The agreement stipulated that no one would be punished because of her or his socialist past. Equally, no one would lose her or his money and no one would be excluded from the political life. In the second part of the agreement, it was decided that parties could be founded without any restrictions and free elections would be held. Consequently, in 1988–1989 many parties were founded, and finally in 1990 free parliamentary and local elections took place in Hungary.

The political changes in the Central and Eastern European (CEE) countries were caused by a combination of factors. The state socialist system gradually fell into crises; the political and economic crisis strengthened each other. Reserves of the centrally planned economy started to exhaust. Since the 1970s onwards the difference between the socialist East and the capitalist West became increasingly apparent – especially in terms of standard of living and quality of life. This led to the erosion, and finally to the collapse of the socialist system. Other factors also contributed to the collapse, e.g. the Western political discrediting campaigns, the Cold War, the Soviet Union’s military meltdown, the exhaustion of its resources, the loss of popularity, and the decline of world oil price in the 1980s. More or less the same scenario of the system change prevailed everywhere in the CEE region, namely: the termination of the one party system, the dominance of private property, opening markets to the world economy (liberalization), free internal markets based on comptetiton and the creation of market oriented institutions (businesses, banks and stock exchanges).

After the end of the Cold War the peoples of the ex-socialist countries were suddenly confronted with the phenomenon of globalization. West European companies pushed into the CEE market and contributed to the creation of a savage capitalism. The weak anti-capitalist forces were unable to put up any resistance to this process. At the same time the preparations for the EU integration were pushed through. It is little wonder that many people experienced globalization as an invasion or siege, and integration as dictates, colonization or at best the simple exchange of the Soviet Union for the European Union. Many people now see themselves in the role of the victim.

The fall of the so called „communist” regimes in CEE left also an ideological vacuum. A seething ideological mix came to the fore in many countries, made up of anti-Semitic, anti-Roma and racist stereotypes, nationalist prejudices and elements such as militant anti-communism, revisionist ambitions and a vengeful fundamentalism. The advance of right wing extremism is closely connected to the crises of CEE`s „new capitalism”. In this region under the banner of freedom and democracy the neofascist political groups and parties are legally marching. Neofascism is financed by the domestic and foreign capitalist groups and individuals, the representatives of local powers.

The nation-state arrangements of the new power elite of the CEE countries are the more extreme: the more the idea and the praxis of the independent nation state are linked with the fascist, anti-communist tradition, the more they are nationalist-fascist. In this respect Ukraine, the Baltic region, Hungary and Croatia are the most frightening, i.e. where the Nazi collaborators played an important role during the second World War (e.g. in Latvia – the glorification of Ulmani’s regime).

Hungary’s institutional transition and socio-economic transformation have been interactive parts of an elite-led long-term process of institutional adaptation, economic modernization, social differentiation and value change. The road from institutional protopluralism to parliamentary democracy, from the symbiote of the first and second economy to a market economy, from a new middle class to an emerging civil society was under construction in Hungary.

Political changes in the past 50 years were ushered in by cathartic events, such as the 1956 revolution/counter-revolution; by strategic leadership decisons, such as the inauguration of the New Economic Mechanism (NEM) in 1968; and by political pacts, such as the NRA of 1989. In each case, the elites sought to devise political contracts and new legitimating principles to shore up a new modus vivendi for the regime and the public. In each case it has been an institution-led escape from the past, as well as a process to recalibrate the economy, reshape the society, and restore systemic stability.

The most significant attempt to reform the centrally planned economy in Hungary was the introduction of the NEM in 1968. In this spirit, abolishing the mandatory plan indicators, and leaving ownership relations intact a certain degree of decentralization occurred. The period was characterized by the transition to agriculture in the backyard and spread of more intensive farming. In the economic policy emphasis was put on the development of the infrastructure, and trade relations with the West increased significantly.

The „second wave” of reforms was born in the 1980s in another situation of the world economy, mainly in the struggle against external debt. Due to Hungary’s strong energy dependence and previous indebtedness, the economy was at the edge of the abyss in 1981. To avoid bankruptcy the idea to join the International Monetry Fund (IMF) and the World Bank (WB) was raised at the highest political level and finally received the green light from the HSWP’s leadership. Hungary received IMF stand-by arrangements and WB-loans to survive. The country’s balance of payments crisis and the accession to IMF in May 1982 coincided with the first major changes of the period: establishment of small enterprises and decentralization of big state companies.

In 1987 the IMF imposed severe conditions on the signing of new arrangements, namely: to stop direct state economic intervention, to open the way for private markets, to distribute economic resources efficiently. In the spirit of the „Washington Consensus” the IMF and the WB recommended measures of decentralization, deregulation, liberalization and privatization.

A new phase of reforms began with the introduction of the two-tier banking system, and the tax reform legislation, with the preparation of radical liberalization and deregulation, and passing laws to transform state owned companies into joint stock companies. These changes has led to a “socialist market economy” before the political collapse, so apart from the ownership, the market economy institutions have been established in almost all areas.

Hungary played an important role in accelerating the collapse of state socialism across CEE when it opened its border with Austria in 1989, allowing thousands of East Germans to escape to the West. Just a few months later the fall of Berlin Wall was a history.

Given the multitude of internal socio-economic, psychological and external (mainly economic) constraints, rapid implementation of the Hungarian „new democracy’s” threefold strategic agenda of democratization, marketization, and the embedding of the rule of law, is not in the cards in the 1990s. Instead of a perfect burgeois democracy, smoothly working market economy, and contented citizenry, second best solutions will have to do for some time to come. The mismatch between the Kádárist institutional legacy and the new political architecture, between economic misdevelopment and the imperatives of the market, between moral decay and civic probity have not been overcome – nor will they be anytime soon. Withal, the glass is more than half full: institutional changes have become irreversible; free enterprise has taken deep roots and dominated the economy; and the people became disillusioned and dissatisfied with inept politicians and clumsy policies. By today Hungary became half-built home of ten million discontented, disillusioned citizens.

The reason why the losers of system change until now have abstained from political protest is deeply rooted in the legacies of state socialism. In contrast to the South, large sectors of the population in the CEE region could avail themselves of relatively substantial reserves to survive hard times. This may have lessened the risk of violent and disruptive social

response to economic stress in the East. Another legacy of state socialism has been the weakness of civil society. The Hungarian citizens resorted to private action and escaped into the second economy instead of choosing collective action. The most important means that the citizens of postsocialist states used in expressing their dissatisfaction was the protest vote.

An early differentiation of political parties took place in Hungary. The parties that were able to get into the Parliament in the first free elections formed three different blocs: the conservatives, the liberals, and the socialists. In 1990 an oversized coalition of the conservative parties formed a government, led by Prime Minister József Antall that introduced important economic neoliberal reforms.

The early Hungarian transition is usually characterized as a gradual process. That is true for macroeconomic stabilization, but it is untrue for the economic transition in general. The Antall-government introduced a radical marketization program, letting market selection enforce adaptation of the firms to a changing economic environment. Within 4 years nearly half of the country’s economic enterprises had been transferred to the private sector, and by 1998 Hungary was attracting nearly half of all foreign direct investment (FDI) in the CEE region.

In spite of the efforts of the conservative government to mitigate the negative economic consequences of the transformation, it suffered a humiliating defeat in 1994. Due to the protest vote of the citizens, the previously large Hungarian Democratic Forum (MDF) became a small party. In contrast, the Hungarian Socialist Party (MSZP) grew from a small party to a large one and won the parliamentary election in 1994.

Between 1994 and 1998 the Socialist-liberal coalition government received further financial assistence from the international Monetary Fund (IMF) and the World Bank (WB) in order to counterbalance the devastating economic effect of liberalization and privatization and introduced a stabilization package (the infamous „Bokros package”). The Horn-cabinet followed the predecessor conservative govenment’s policy of privatization and sold the Hungarian trade and credit banking system to big foreign (mainly Austrian) banks.

The Bokros package was implemented to save Hungary from financial collapse and stabilize its economy. The package included some not well-elaborated and in many cases unnecessarily measures which hit the population as a shock therapy. With these draconian actions there was no need for IMF assistence for about a decade.

In 1998 the MSZP lost the election. Citizens again resorted to the protest vote, since the increase of wages still lagged behind the rate of economic growth, and a great number of voters did not perceive an increase in their own welfare. Another reason for the fall of Socialists was that the main rival, the right-wing Alliance of Young Democrats (FIDESZ), promised fast economic growth of about 8% as opposed to the 5% offered by the Socialists. The Orban-government changed the emphasis of economic policy using the rhetoric of economic nationalism and emphasizing the importance of domestic, Hungarian entrepreneurs in the economy. In the second half of its term, under the circumstances of an international economic recession, the government experimented with a domestic demand stimulus in order to maintain a relatively high rate of economic growth, doubling the minimum wage, introducing a new housing program for households and a loan scheme for small- and medium-sized domestic businesses with subsidized credits. However, FIDESZ lost the 2002 elections and was replaced by a socialist-liberal coalition government.

After a bitter election campaign that questioned the credibility of the MSZP, the Medgyessy-government was forced to keep the promises the party had made in the campaign. As a result, real wages in Hungary increased by about 22% in 2002 and 2003, while the balance of payments and the state budget produced large deficits. The competitiveness of the economy was reduced and the inflow of FDI slowed down. Uncertainties were increased by the hectic changes in the exchange rate and the conflicts about the course of economic policy between the National Bank and the Ministry of Finance. As a consequence, the Medgyessy-government had to cope with the unpopular task of adjusting economic policies to economic exigencies. The government had to reduce the budget deficit, to slow wage increases, to stabilize the exchange rate at a level favourable for exporters, to speed up privatization, to give new incentives to foreign investors, and to carry on with the reform of the social security sector.

The transition was completed within 15 years, and as a result the Hungarian economy became an export oriented FDI-dependent open economy. Hungary went through a deep transformational and structural crisis during the transition at a price of serious social degradation. The transition came together with unnecessary sacrifices that the society, the majority of the people had to suffer, but in the same time these sacrifices did not create the long-run conditions for catching up. Among others instead of catching up in development to Western Europe, the possibility of improving living standards was not created, a goal of eliminating wide income gaps and wealth differences could not be set up, and the development of underprivileged regions could not be started.

The consequences of the system change were: 1.5 million unemployed, 20% drop of the GDP, the total opening of the internal market to Western goods and capital, a destroyed industrial and agricultural structure, a loss of national wealth estimated to be higher that that in the WWII and a strong dependence on foreign capital.

The transition produced millions of people who gave decades of their lives working for low wages, and who suffered all the problems of an economy in transition, and there was no straightforward way to make their lives easier.

The CEE region is an upwardly mobile formation striving towards the European core (centre) countries. In the CEE, especially in Hungary (but a little later also in the Czech Republic, Slovakia, Poland and the Baltic republics) the capitalism „was built from outside” and the foreign, especially the multinational capital played a decisive role. Hungary as an apt pupil during the years of transition has lost its leading role in the region. Double marginalization has taken place: its position weakened both in the EU and in the CEE region.

The „outside model” of the system change was implemented by the new political class in posession of the monopoly of legitimate violence: the change has been made „typically by the states from top-down” and its real socio-economic content was dressed in national and ethnic form.

In Hungary, the system change meant the victory of the „so-called late Kadar technocrats” that could become dominant actors within the elite groups managing the transition, because they worked closely together with the superstructure of global capitalism (i.e. IMF, WTO, WB, credit rating agencies, etc). In 1989 they found the catching up with the reconnection to the West. The concept of Central European region in the 1980s ideologically prepared for Hungary’s Western re-orientation.

Modernization strategy was based on following the outside examples, namely: de-etatization, deregulation, privatization, monetarism, launching and managing series of social, economic and political actions according to new individualism. Today it became clear to the majority of people that Hungarian society can not be converted and stimulated to catch up by imported ideas and institutions.

The successful modernization manifests itself in an economic and social structure, which is built on the possibilities of the country and is capable to operate according to the changing external and internal conditions as well as creating a social structure, which is a base – in all components – for further advancement of the modernization process.

Modernization of the state socialist experiments has lost social leverage and the upswing was not followed again by an independent, own development based on the possibilities. In the last decade of the socialist system the macroeconomic indicators clearly expressed the deteriorating economic performance, while after 1978 Hungary ran into the debt trap. The last decade are significantly worse in all indicators than the previous two periods, while investment and per capita real wage has been negative. Thus, the legitimacy of the socialist sytem was undermined by the poor performance and was ready to be overthrown in order to start – not for the first time – the coveted task of catching up.

Historically, however, based on GDP and GNP calculations, since the 1860s the performance of the Hungarian economy is more or less constant: Hungary stands at around 60% of the European core (centre) countries with 4% to 6% point difference (if the cyclical fluctuations are not considered and the weighing of the reference is taken into account).

If we take the performance of the early 21st century and compare it to the EU-15 (prior to 2004), Hungary stood at 57% – 58%. (The golden age of the Hungarian economy was between 1997 and 2001, when GDP grew by an average of 4.6%. This growth declined significantly between 2002 and 2007 and then turned into an open crisis). But if we compare Hungary’s performance in 2006 to the average of EU-27, the figure stood at 63%.

Hungary’s economic performance remained in the medium range, and since 1979 has so far been unable to escape from the movement of forms that after periods of rise a period of decline, loss of balance, reproducing fiscal deficit and growing external and internal indebtedness and dependence follow. Then comes the deep recession and the resulting crisis. The explanation of this movement of form – and also the negation of modernization theory – is the conceptual content of the semi-periphery. The problem of the relative backwardness and the semi-peripheral status does not depend either on governments and governmental measures or mostly even on a form of social-determination. The semi-peripheral CEE countries are in an intermediate position in the world economy, in the structure of the centre and the periphery. However, we cannot step out of the world economy, we cannot keep aloof, because the most important historical attempts failed in dozens of countries, including the former Soviet Union. The dilemma of the CEE countries, therefore, is only the degree of openness.

However, not only the openness dilemma of the semi-periphery is an important question, but also the phenomenon of the emerging new competitors that have often more capital power than Hungary’s whole economy.

In Hungary, the new capitalism is largely open. As a result, Hungary suffers the losses, which is caused by the semi-peripheral position, namely that – from the trade relations point of view – the main partners before 1989 (primarily the Soviet Union and the socialist countries) are now replaced by the European centre countries, first of all with Germany.

The existing problems of today’s Hungarian society is that the new system is only capable of a performance presented here above. Thus, the new capitalist system cannot cut through the Gordian knot, namely that at least one million people is missing from the active population. Due to changes in class relations the domestic industrial reserve army (i.e. the unemployed) has enormously swollen. Essentially, the persistently low level of employment took shape by 1993. For this reason the needy are numerous and compared to them the taxpayers are few (the tax base is insufficient), so to spread the cost burden evenly to the public is very limited. Consequently taxes are high and willingness of savings and investment is low. The overall performance of the Hungarian new capitalism is approximately equal to the state socialist system, but the resources and income are allocated much more polarized. Oligarchic wealth of a few hundred thousand people was established, they are really caught up to the centre, while the ratio of people living below the poverty line is about 40% of the population (i.e. four million people).

In the past 27 years massively disintegrated, under-class groups appeared, with a large number of Roma population in the lead, under the continuous pressure of welfare compensation (benefit). Thus, the poulation’s carrying capacity of public ownership was much higher than that of the private property created by original income transfers, privatization and restitution.

  1. The impacts of the economic crisis of 2008 in Hungary

Hungary was one of the biggest losers of the 2008-2009 crisis. Since 1989, foreign capital investment (FDI) has played a significant role in the renewal of Hungarian industry and in the formation of new industrial spaces. The economic crisis had a significant impact on the Hungarian economy, particularly for the globalized, export-oriented industry. Primarily those branches of the local economy suffered the most that are closely tied to the global economy (e.g. automobile industry and electronics). These industries and the impacts of the crisis were typically concentrated in the northern Transdanubia area, so we can designate this region as the core of the crisis. Moreover, the crisis has brought into focus the spatial structural dichotomy of the Hungarian industry and has also contributed – even if only temporarily – to alleviating regional differences. However, the new, semi-post-Fordist pattern of Hungarian industry has not been reorganized. The sharp GDP decline in 2009 was linked with the construction and the contraction of the real estate market.

At the end of 2008 and early 2009 the Hungarian Currency (HUF) was depreciated by 15% to the Swiss Frank (CHF) and 17% to the Euro (EUR), which led to insolvency and to an emerging credit crunch. Indebtedness of the households in foreign currencies (CHF and EUR) has increased. As a result the financial conditions of the households deteriorated, the income and spending relations changed. The social composition by income and financial situation became polarized, the gap between the richest and the poorest widened, differences between the households sharpened, the quality of urban residents’ life decreased.

The crisis in Hungary has shown us clearly the low competitiveness, the scarce resources, the small size of domestic market, the unfavourable demographic trends, the quantitavie and structural problems of labour force as well.

Recent developments (2010-2017)

In 2010, Hungary elected the Fidesz party and its leader Viktor Orban into power. Since then the government has implemented a range of unorthodox economic reforms which have drawn criticism from economists and financial analysts alike. To break down the public debt the social benefits were abolished, private pensions funds were nationalized. Orban has introduced the biggest tax in Europe on Banks and financial companies and imposed large levies upon energy, retail and telecommunications companies. VAT was raised to 27%, which is the highest in the EU. In addition Orban has announced plans to fix the exchange rate for loans taken by individuals in CHF. Further unorthodox policies included interfering with central bank independence, nationalizing USD 14 billion in assets from private pensions and a steep 18% hike in the minimum wage.

Prior to the 2014 parliamentary elections the Orban-government re-introduced social measures, among other things, launched the so-called „overhead-battle”, which forced the utility providers of gas, electricity and water to reduce their prices by 20% in two steps: 10% in January and 10% in October 2013.

In 2014 Hungary has not even reached the economic performance it had before the crisis. Cohesion was not moving forward either: in 2009 Hungary had about two thirds of the EU avarege purchasing parity, and the gap has been growing each year. After four years of unorthodox economic policy Hungary’s potential economic growth shrank from 3% to 0-1%.

However, recent statistical reports indicate that the Hungarian economy may have finally exited of negative growth. Economy grew 4.1 percent year-on-year in the first quarter of 2017, compared to a 1.6 percent expansion in the previous period and above market expectation of 3.35 percent, a preliminary estimate showed. It was the highest growth rate since the second quarter of 2014, driven by industry and market-based services. On a seasonally adjusted quarterly basis, the economy expanded 1.3 percent, compared to an upwardly revised 0.7 percent growth in the previous period. GDP Annual Growth Rate in Hungary averaged 2.26 percent from 1996 until 2017, reaching an all time high.

In the general election on 6 April 2014, voters said „yes” to the Orban-government’s new economic policy, whose goal is to build an economy on the foundations of „labour rather than speculation”. Orban promised a continuation of his economic policies, which include boosting industrialization, lowering energy prices – and more controversially, increasing the level of Hungarian ownership in the agriculture and banking sectors. Orban and Hungary’s central bank governor György Matolcsy want to see more than 50% of bank assets held by Hungarian institutions, up from the current 42%. Taxes have also been increased on sectors dominated by foreign investors. The officialy declared goal was that the multinationals should not acquire „intermediate illegal profit”. „Hungary and the Hungarian land are for the Hungarian people”.

Fidesz’s reforms benefit local businesses close to the party, while liberals say that Fidesz is actually implementing socialist measures. Hungary’s currency came under serious pressure in 2014 as investors backed away from emerging markets. Hungary was dubbed one of “shaky six” developing economies particularly vulnerable to capital flight.

The main problem we are facing now is that – as a result of a dysfunctional economic model – the greater part of Europe, including Hungary reached an impasse. Unfortunately, many policymakers still believe that combining foreign capital and cheap labor is equal to catching up, which is a serious mistake. It is also a big problem that among the proponents of this erroneous economic idea – with a slight difference – we can find both major parties of Hungary. The neo-liberal economic policies are spiced on the right by Fidesz with runic, Turul bird elements and by MSZP on the left with uncritical adoration of Europe. It goes without saying that there might be a constructive role of the capital, but it has already crossed the borders, leaving behind a socially unacceptable situation. In addition to the classical bargains and fights between the antagonistic labour and capital, the knowledge as a third factor also entered into the productive scene. However, the Hungarian leadership of the last 27 years has been ignoring this change and deteriorated Hungary into a low productivity. It will be interesting to observe whether Fidesz economic policies will pay off in the long run. If so, it would be interesting to see how the economic community accounts for the success of a number of policies which have aimed to boost consumption at the expense of inward investment.

Apart from a short period of the last 27 years, the Hungarian governments essentially followed neo-liberal economic policies based by reformist economists of the early 70s who turned against the constraints of the centrally planned economy with a maximum rigidity of radicalism. After the system change – starting with the privatization – the practice still prevails even today. One of the most interesting lessons learned from the past 27 years is that even the so called socialist governments were much less socialists. The predatory privatization ruined both the industry and the agriculture. Half of the GDP and about three fourth of the industrial export are now produced by foreigners owned companies, while only one third of the labour force employed in these industries. This means a high productivity, however, 1.5 million people lost their jobs in the early 1990s. The output of agriculture is about 25 percent less than before. By 2015 Hungary`s foreign debt was more than 3 times higher than in 1990.

An immense differentiation in income and wealth has developed. Only one third of the

population was a winner of the system change, while, on the other end, another third fell in extreme poverty. According to sociological investigations two hundred thousand children suffer from hunger and receive to eat mostly at schools. Recently, several movements have arisen against certain government decisions and organized demonstrations (e.g. teachers, students or healthcare workers). In February 2015 a group of unemployed organized a hunger march from the northern industrial town of Miskolc to Budapest to hand over their demand to the parliament.

The Hungarian society „as a whole” falls into the poorer half of European society. No more than roughly one-third of Hungarians can compete with their European peers in terms of living standards, educational attainment level, lifestyle, open-mindedness, tolerance and foreign language skills.

Although the share of the Hungarian population at risk or social exclusion has been declining in the last years (according to EUROSTAT from 34.8 percent in 2013 to 26.3 percent in 2016) a part of the population lives in deep misery. However, the persistent at risk poverty rate was 7.9 percent in 2016, which is much smaller than the EU average. The severe material deprivation rate has been also declining since 2013 from 27.8 percent to 16.2 percent in 2016, but it is still the double of EU average. „The situation is so destitute that destroys the lives of children for long term. This state of the country is economically, politically, culturally and socially a disaster in the long run” – says Sociologist Zsuzsanna Ferge exaggeratedly.

Citing Eurostat data, the Social Report 2016 (SR2016) found that in comparison with an EU average of 17.2 percent, 14.6 percent of Hungary’s population live below the poverty line. However, Hungary is less competitive when it comes to international comparisons of the material deprivation rate. Altogether 44 percent of the Hungarian population cannot afford basic resources, compared with an EU average of 19.5 percent. Only Romania and Bulgaria have worse material deprivation indicators than Hungary. However, in the last years there were a decline in the number of people who cannot afford heating or are late with paying their utility bills, State Secretary for Social Affairs Károly Czibere said, who attributed the improvement to government measures such as the utility bill-cut scheme and foreign-currency mortgage bailouts.

The SR2016 gives an account on improving labour market situation but also highlights risks of misinterpreting data on public works. It is underlined that the Hungarian economy appears to be dual, with a well-functioning sector dominated by multinationals, while domestic industries and SME-s showing signs of struggle.

Other papers in the SR2016 warn about increased corruption risks and a very weak competition in public procurements – with structural funds being at higher than average risk. Chapters on social structure highlight that income and wealth inequality is at a relatively modest level, but the average living standard is at a low level, there is a narrow and weak middle class and a large deprived segment of the society. For the first time the report includes estimates of the Hungarian wealth distribution. The chapters on health, education and social policy systems explore urgent needs for reform to tackle large health inequality by education subgroups and also to strengthen policies to alleviate intergenerational transmission of disadvantages.

According to the Central Statistical Office of Hungary in November 2016–January 2017, the number of employed people was 4,401 thousand. Out of them 4,075 thousand worked in the domestic primary labour market, the number of public workers was 208 thousand and 117 thousand people worked at local units abroad. Unofficial estimations put the number of people working abroad between 300 to 500 thousand.

In 2015 the Hungarian healthcare spending per capita on purchasing power parity was EUR 1,371 (half of the EU-28 average). The share of total healthcare expenditure was 7.1 percent of the GDP, well below the 9.9 percent EU-28 average. While the economic crisis has had no significant impact on the real value of healthcare spending for the majority of EU countries, Hungary`s spending in real terms fell again after the downturn in 2007-2009, and it still did not reach the 2005 base year level.

Expenditures on general practitioners and pediatricians, specialists, dentistry have decreased. The shortage of doctors and the outward migration of young doctors and underfunding are becoming an unsupportable problem reflected in the low wages, and hospital debt as well.

Budapest, 1st June 2017.

*Matyas Benyik is the Chairman of the civil society organisation called ATTAC Hungary, which is a national chapter of the international ATTAC movement for democratic control of financial markets and their institutions. Prior to holding this position he worked for decades in different Hungarian foreign trading companies and was posted twice as a commercial attaché to the foreign service in Turkey and Syria. His career has been closley connected to practical foreign trade deals since the end of the 1970s. Being an economist and a social scientist, a qualified international economic expert, he is specialized in trade policy issues and economic integrations. He participated in several national and international campaigns against GATS and WTO, as well as antiwar, antifascist, anti-poverty issues.

Website: http://attac.hu/

E-mail: benyikmatyas@gmail.com

References:

Aurel Braun, Zoltan D. Barany: Dilemmas of Transition: The Hungarian Experience,

Rowman and Litllefeld, 1999.

L. Csizmadia: The Transition Economy of Hungary between 1990 and 2014. Aarhus School of Business, University of Aarhus, June 2008.

Ferge, Zsuzsa: Nincsenek közügyeink, nincsenek viszonyaink, nem beszélünk egymással (We have no public matters, no relations and we do not talk to each other). Budapest, 21 March 2017. news portal 444 https://444.hu/2017/03/21/ferge-zsuzsa-nincsenek-kozugyeink-nincsenek-viszonyaink-nem-beszelunk-egymassal

Gabor Karsai: A magyar gazdaság folymatai, 1990-98. Budapest, 1999. (Ecomic processes of the Hungarian Economy, 1990-98.) pp. 2.-30.

Kolosi, Tamás and Tóth, István György: Társadalmi riport 2016. Budapest Tárki, Resumes of the Hungarian Social Report in English Downloadable here http://www.tarki.hu/hu/publications/SR/2016/trip2016_resumes.pdf

IMF Country Report No. 14/156 Hungary 2014. New York, 2014.

Tamas Morva: Austerity Policy in Hungary, Transform! Issue 10/2012. Brussels, 2012.

Endre Spaller: The political and Economic Transition in Hungary

www.koed.hu/medit/endre.pdf

Erzsebet Szalai: New Capitalism – and what Can Replace it. Mandatum Kiado, Budapest 2006.

Peter Szigeti: A magyarországi újkapitalizmus természete és helye a világrendszerben, Eszmelet No. 88. Budapest, 2010. pp. 63.-79. (The nature and the place of Hungary’s new capitalism in the world system).

Peter Rona: Credibility of the country must be restored

http://www.fecsego.eu/2012/03/05/rona-vissza-kell-allitani-az-orszag-hitelesseget/

R.Tőkés: Political Transition and Social Transformation in Hungary

http://www.raco.cat/index.php/revistacidob/article/viewFile/28011/27845

https://tradingeconomics.com/hungary/gdp-growth-annual

Kategória: Nincs kategorizálva | HUNGARIAN EXPERIENCES OF THE TRANSFORMATION FROM SOCIALISM TO CAPITALISM bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Merkel vagy Trump? – Brüsszel +/- Cikk a Kettősmércéről

Angela Merkel németországi szövetségi kancellár és Sigmar Gabriel külügyminiszter, alkancellár meg Martin Schulz, az SPD jelenlegi, az Európai Parlament volt elnöke világosan kimondta, ami jó ideje nyilvánvaló már – olyannyira, hogy néhányan már pár hónapja megírtuk – : az 1940-es évek végétől az 1980-as évtized végéig kialakult nyugati szövetségnek vége.

Angela Merkel és Donald Trump közös sajtótájékoztatója 2017. március 17-én, Washingtonban; az eredeti fotó forrása

A mindig is nyíltan Európa-ellenes Trump – akinek kedvenc európai (brit) politikusa Nigel Farage, az Európa-gyűlölő UKIP párt korábbi vezére, s aki örömét fejezte ki afölött, hogy Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból – elnöksége, az Egyesült Királyság távozása Európából, Oroszország, Törökország, illetve a Nyugat éleződő konfliktusa, több kelet-közép-európai ország antidemokratikus, sok tekintetben szélsőjobboldali politikája (és Andrej Babiš Csehországban meg Sebastian Kurz Ausztriában még nem is jutott hatalomra…), a mocorgó balkáni válság, no meg persze a menekültprobléma destabilizáló hatása együtt: olyan helyzet ez, amely a Népszövetség megszűnésének idejére emlékeztet.

Soha, egyetlen pillanatra nem szabad megfeledkezni róla, hogy Európa nem a saját erejéből győzte le a fasizmust, az ellenállási mozgalom a teljes náci győzelem (1940) után semmire se lett volna elég: Hitlert csak külső erők (a Szovjetunió, Anglia, Amerika) voltak képesek – együttesen és nagyon nehezen – legyűrni. 1945-ben a szélső katolikus, monarchista konzervatívoktól a kommunistákig mindenki tisztában volt vele, hogy Európa békéje, egyensúlya, stabilitása, jóléte csak akkor lehetséges, ha a külső garanciák megmaradnak.

Mindenféle bajok ellenére ez így is történt.

A külső kezesek sorából 1989 után kiesett a Szovjetunió, most pedig Nagy-Britannia és az Egyesült Államok. Akármit gondolunk az 1945 és 1989 közötti gazdasági és biztonsági szerkezetről és 2016-ig tartó, immár oroszmentes meghosszabbításáról – ez földrengés.

Jelentőségében fölér 1989-cel.

Tagadhatatlan történeti analógiák vannak itt.

A Népszövetség – a kölcsönös garanciák rendszere – fölbomlásának a példáját már említettem. Ugyan a brit kormánynak, szemben Trump belső körével, láthatólag sejtelme sincs róla, mit művel (különös módon alábecsüli Anglia jelentőségét), akciói nem tudatosak, a másokra háramló következményekkel nem számol – ez az 1930-as években nem egészen volt így; bár akkor nem Nagy-Britannia lépett ki. Az, hogy az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok hátat fordít Európának, példátlanul súlyos helyzet; súlyosabb, mint a hidegháborús válságok bármelyike volt. S ugyanakkor ki hitte volna? Amint a brit választások eredménye („hung parliament”, de Clement Attlee óta statisztikailag a Munkáspárt legnagyobb előretörése, 192 nő képviselő, stb., stb.) mutatja  – szemben a németalföldi és franciaországi (kontinentális) látszatsikerekkel –, Nagy-Britanniában a „Brexit” és a dzsihádista merényletek ellenére még maradtak szociális és demokratikus energiák, és a jobboldali szennysajtónak nem sikerült lenyomnia a csakugyan baloldali Jeremy Corbynt, ami (a kontinensről nézve) hihetetlen. Ez persze „Európán” már nem segít. A geopolitikai-geostratégiai szakadás megtörtént; ez helyrehozhatatlan. AZ EU hovatovább nem jelent többet, mint németországi gazdasági hegemóniát, továbbá Kelet-Közép-Európa, Kelet-Európa, Délkelet-Európa káoszát és hanyatlását.

A másik analógia: a Kelet és a Nyugat kiújult ellentéte. A legtöbb kelet-közép-európai és kelet-európai ország vezető köreinek álláspontja Nyugat-Európával, ma különösen Németországgal szemben semmivel sem kevésbé ellenséges, mint amilyet a szovjet tömb tagjaiként, a hidegháború idején képviseltek; sőt. Az enyhülés és az „Ostpolitik” idején a viszony jobb volt, mint ma, Kádár János rendszerének kapcsolata az akkori Nyugat-Németországgal pedig barátibb, mint Orbán Viktor rendszeréé az egyesült Németországgal.

De visszaállt a klasszikus Kelet/Nyugat helyzet is: a Nyugat a polgári konszenzus szerint fejlettebb, modernebb, szabadabb, racionálisabb, jobbmódú, egyenlőbb, mint a Kelet (Európában) – de ha ezek a tulajdonságok jórészt látszólagosak is, a nyugati közvélemény nem változtatja a hibákat és lemaradásokat erényekké annyira buzgón, mint nálunkfelé szokás itt Keleten. A viszonylag „sikeresebb” kapitalizmus területén inkább lehet bírálni a kapitalizmust (sőt: szocializmusról beszélni), mint Keleten, ahol a kapitalizmust elvben gyűlölni szokták – nem szocialista, hanem romantikus („völkisch”) antikapitalista, középkoriasnak álcázott modorban.

Kelet-Európában, Délkelet-Európában és Kelet-Közép-Európában az uralkodó körök és a legbefolyásosabb médiák mind a kapitalista, mind az antikapitalista modernséget elutasítják (persze valójában csak az utóbbit), és úgy vélik, hogy a jogaikat és szabadságaikat védeni iparkodó, szorgalmas, derék, olykor naiv jogvédő szervezeteket azért kényszeríti a nyakukba a „háttérhatalom” (a tudjukkik háttérhatalma), hogy rabságba döntse őket. Ennek a rabságnak föltűnő jegye lenne pl. az asszonyverés, a gyerekpofozás, a betegnagymama-éheztetés, az elmebeteg-kötözés, sőt: az állatkínzás teljes hiánya.

Itt valamit tisztáznunk kell: a nyugati polgári társadalmak az osztályszerkezet, továbbá a tekintélyi és intézményi struktúra változatlanul hagyása mellett próbálják civilizálni, erkölcsileg átalakítani önmagukat. (A kettő közötti ellentét miatt tetszik oly sokaknak a „politikai korrektség” pedagógiája kétszínűnek vagy képmutatónak.)

Ennek a civilizáló funkciónak az alapelve még mindig, ennyi évszázad után is: antifeudális.

Más szóval: a születési kiváltságok megszüntetése.

1848-ban Magyarországon és Erdélyben kimondták (sok évvel a fölvilágosodás másutt már régen megvalósult reformjai után) a nem nemesek hivatalképességét és az általános adókötelezettséget (elvben pedig a személyi szolgaság adott formájának, az Angliában sok száz évvel korábban fölszámolt jobbágyságnak a megszüntetését is), majd a tizenkilencedik század vége felé – szintén késedelmesen követve II. József császár türelmi pátensét – megteremtették (nagyjából) az egyházak, vallásfelekezetek egyenjogúságát (bár a nemzetiségekét nem): ez volt errefelé a polgári társadalom kezdete.

Az időbeli eltolódások ellenére a polgári társadalomnak ez az általános jellege: a születési (nem akaratlagosan, tehát morális szemszögből nem megítélhetően létrejött) különbségek miatti diszkriminációk kiterjesztőleges megszüntetése. Nem lehet ok az egyenlőtlenségre a nemi jelleg (a férfi vagy női mivolt vagy a „szexuális irányultság”), az életkor, az egészségi állapot, a faj/bőrszín/etnikum/anyanyelv/nemzetiség/eredet, a vallási-felekezeti hovátartozás, politikai és jogi tekintetben nem lehet a egyenlőtlenség indoka a vagyon, jövedelem, képzettség, osztályhovatartozás (megszűnik a cenzusos választójog, kialakul a nőkre is kiterjedő, általános, egyenlő, arányos, titkos szavazati jog), és így tovább.

Mindez természetesen NEM változtat az osztályegyenlőtlenségen, az osztálykonfliktuson, az állam (beleértve a „jogállamot”) represszív alapjellegén, a kultúra függőleges rétegzettségén, az életformák hierarchiáján, stb.

A polgári társadalom individualista, amennyiben követeli és részben realizálja is az egyén (a személy) függetlenségét, autonómiáját, szimbolikus elismertségét – amennyiben senki nem lehet rabszolga, jobbágy, házastársának vagy szüleinek a tulajdona. A polgári társadalom fölszámolja a személyi függőséget (a polgári társadalomban senkinek nincs ura), és ezt dologi függőséggel helyettesíti, amely személytelen, láthatatlan, automatikus, erkölcsi hozzájárulást nem igényel (és az erkölcsi elutasítással szemben áthatolhatatlan), és ezért – tévesen – sok ember szemében „természetesnek” tetszik.

A fölsőbb osztályokhoz tartozást a „forgandó szerencse”, „érdem”, „vállalkozó szellem”, „tanultság”, stb. funkciójának tekintik – ami egyébként, még ha igaz lenne is (többnyire nem igaz), miért lenne oka kiváltságoknak, előnyöknek? A lomhább, ügyetlenebb, kevésbé gyakorlatias, lassabban alkalmazkodó emberek épp olyan értékesek lehetnek morális és intellektuális szempontból, mint „rátermettebb”, „versenyképesebb” társaik – ugyan miért kellene szegényebbnek lenniük?

Ezt csak akkor lehet gondolni, ha valaki azt képzeli, hogy a „gazdaság” nem emberi intézmény, mint mondjuk a közigazgatás vagy a népoktatás vagy a művészet, hanem csak úgy terem természetesen, mint a vadvirág. A „politika” és a „gazdaság”, a „társadalom” és a „gazdaság” ilyetén szembeállítása fikció – de a kapitalista ideológia egyik legfontosabb alappillére. Kár, hogy színtiszta hazugság.

A gazdaság, azaz „a piac” a civil társadalomhoz tartozik – akár a család, a nyilvánosság, a közvélekedés és az önkéntes magánegyesületek (magyarul csak ez utóbbiakat tekintik „civilnek” az általános műveletlenség és tudatlanság okán): NGO-k, egyházak, szakszervezetek, sportklubok, dalárdák, WhatsApp-csoportok, sőt: pártok! –, tehát a régi liberális doktrína szerint „magánügy” (amelyet persze szabályoz az állam, mint más magánügyeket is, pl. a családokat kényszeríthetik, hogy iskolába járassák vagy himlőoltásra vigyék a gyereküket), de ahol az egyenlőség (diszkriminációmentesség) követelménye nem érvényesülhet.

Az „állam” és a „civil társadalom” (a „köz” és a „magán”) határa azért abszolút a polgári társadalomban (holott ez fikció), mert a piacnak a piacon kívül szabadságra és egyenlőségre van szüksége, amint ezt Karl Marx minden olvasója tudhatja (az idén 150 éve jelent meg A tőke, amelyet végre illenék már ismernie annak is, akinek nincsenek baloldali hajlamai, mint ahogyan, gondolom, ismeri Platónt, Szt. Ágostont, Spinozát, Rousseau-t).

A tőkés rendszer, a polgári társadalom az egyenlőség és az egyenlőtlenség különös elegye, de ebben nincsen összevisszaság: ki vannak jelölve az egyenlőség és az egyenlőtlenség zónái. Gramsci – akit jó hatvan év késéssel (mármint Jugoszláviához képest) most mintha Magyarországon is fölfedeznének – mondta, hogy a proletariátus soha nem lesz uralkodó osztály, ha csak végrehajt és engedelmeskedik, ha az eszmék, a gondolatok csak másokéi, ha nincs saját filozófiája, társadalomtudománya, irodalma-művészete, politikaelmélete, tehát nincs saját „organikus értelmisége”. Ennek híján akaratlanul is a polgárság akaratát érvényesíti: azaz pl. a munkabérek emeléséért küzd a bérmunka megszüntetése helyett.

A példa, amelyet Gramsci fölhoz az 1920-as években, szó szerint érvényes a mai Magyarországra: ott is szakiskolákba terelték a munkásgyerekeket az általános iskolák, az elméleti (humán és reál) gimnáziumok helyett. A szakiskolák és „szakgimnáziumok” orbánista rendszere – a közismereti tantárgyak kiiktatásával – odalenn tartja „az alsóbb néposztályokat”, és nincs hazai baloldal, amely ezt a népellenes gaztettet meghiúsítaná, vagy akár fölfogná, hogy mi lenne itt a kötelessége. (Ez azért rosszabb, mint az olimpia vagy a jobboldali kényurak tollasodása. Olyan rossz, mint a csernobili-fukusimai minta szerint épülő Paks 2.) A „szellem”, a „tudás” a társadalmi hierarchia kulcsfogalma.

Mármost vannak, akik azért ellenzik a polgári társadalmat („illiberálisok”, „fundamentalisták”, „posztfasiszták”), mert a polgári individualizmus („emberi jogok”, „jogegyenlőség”, „jogállam”, „emberi méltóság”) helyébe vissza akarják állítani a személyi függőséget, lerombolni a „civil társadalom” polgári autonómiáját, olyan társadalmat akarnak tehát, amelyben ismét van úr. Politikai értelemben vett úr, akinek engedelmeskedni kell, illetve vallási értelemben vett Úr, akinek szintén. A politikát soha nem lehetett szerződéses viszonyok közé besuvasztani, mindig eleme volt és maradt – bizonyos határok között – a parancs és az engedelmesség, elvégre van erőszakmonopólium meg egyáltalán: hatalom (nem uralom!). De ez (elvben) el van választva a civil társadalomtól, mindenekelőtt a piactól és a nyilvánosságtól mindkettő (elvben) szabad.

A polgári társadalom kurtán, vázlatosan jellemzett utópiájának ezeket a vonásait fönn akarják tartani a nyugat-európai mainstream irányítói – Merkel, Macron, Renzi meg az EU, az Európa Tanács, számos ENSZ-intézmény vezetői, a domináns liberális médiák –, ami nem azt jelenti, hogy a tőke hatalmának akár a legbrutálisabb vonásait enyhíteni szeretnék (lásd a Görögországgal szembeni gyalázatos bánásmódot).

Csak megemlítem, mert sajnos nem aktuális: a marxisták (és más szocialisták, kommunisták, anarchisták) ki akarják terjeszteni a szabadság és egyenlőség logikáját a „civil társadalomra” – tehát a „piacra”, a kultúrára, a nyilvánosságra is, amelyeket szintén „demokratizálni”  kell, meg kell benne szüntetni a privilégiumokat (beleértve némely nemzetek/államok kiváltságait az „elmaradottabbakkal”, szegényebbekkel szemben) –: és itt most szántszándékkal fordítottam polgári nyelvre Marxot, hogy burzsoá vagy burzsoá velleitású olvasóim is megértsenek.

A valódi (tehát: radikális) baloldal régi hibája, különösen az új baloldalé 1968 után, hogy nem tesz különbséget a polgári irányzatok között – sok hatvannyolcas szemében minden polgári irányzat potenciálisan fasiszta, de legalábbis életveszélyesen autoritárius. (Ebből aztán az következett, hogy aki tenni is akart valamit a fönnálló társadalom közegében, az kénytelen volt hátat fordítani a baloldalnak s megbékélni a kapitalizmussal: s evvel összefoglaltuk a zöld pártok történetét.) Nem mintha a hatvannyolcasok gyanúi teljesen indokolatlanok lennének… Gondoljunk csak arra, milyen hézagmentesen illeszkedett a neokon-neolib politika a fasisztoid katonai junták gyakorlatához, vagy akár ma az olyan etnicista-autoritárius kormányzáshoz, mint amilyet mondjuk Robert Fico vagy Aleksandar Vučić folytat a szomszédban.

Nyilvánvaló, hogy a Merkel és a Trump nevével jelölhető valóságok között van különbség, amiből nem következik, hogy „támogatjuk” Merkelt (nem mintha szüksége lenne az elenyésző kisebbségben lévő kelet-európai baloldaliak „támogatására”, és „baloldali”-n NEM liberálist értünk; fájdalmas, hogy ezt ezredszer is el kell mondani). A Merkel iránti magyarországi liberális „váradalmakon” (ez messianisztikus teológiai fogalom, és épp ideillik) már 2015 januárjában gúnyolódtam itt, és véleményemet fönntartom. A középszerű Merkel viszonylagos kiválósága a körülötte lévő politikai tér tönkremenetelének, zuhanó hanyatlásának a paradox következménye.

Az „Európa-barát” németországi kormány iránti „demokratikus” és „szociálisállami” illúziók hamis voltára elegendő pár példát említeni, amelyek nem tűntek föl a magyar nyelvű Duna-medencei médiáknak: a szövetségi kormány 48 óra alatt (!) vert át olyan, 13 pontból álló alkotmánymódosítást a Bundestagon – teljesen Orbán, Kövér, Áder stílusában! – , amely lehetővé teszi az autópályák (majd esetleg a vasútvonalak?) privatizálását és a közcélú építkezések átruházását a magánszektorra (a Bundesrat szavazása még hátravan, de az eredmény nem kétséges). Mindeközben a Merkel-kormány folytatja a menekültek visszazsuppolását a vérző Afganisztánba (a legutóbbi kabuli tömegmészárlás miatt is csak pár napos szünetet rendeltek el). Az „Európa-barát” francia állam represszív-diszkriminatív kisebbségi (felekezeti egyenjogúsági) és menekültpolitikájára meg szót se érdemes vesztegetni. Az EU új „fejlesztéspolitikai” irányelvei mindenekelőtt a Közel-Keletre irányuló fegyverszállításokat és a menekültek beáramlásának megállítását célozzák – mivel jobb ez Donald Trump lélegzetállító szaúdi fegyverüzleténél?

Ostobaság lenne azért az Anglia és Amerika „elvesztésével” bekövetkezett helyzetet érdektelennek vagy éppen reménykeltőnek tartani. Az amerikai-brit befolyás – persze nem önzetlenül – valamelyest megtámasztotta a billegő kelet-európai, kelet-közép-európai „jogállamiságot” (ez a rejtélyes magyar terminus talán azt jelenti, hogy „rule of law”, legalábbis remélem), és valamiféle garanciát jelentett a franciás etatizmus ősbűnében fogant EU-bürokrácia kordában tartására. „Az angolszászok” az európai politikai rend tekintetében érdektelennek nyilvánították magukat, és az amerikai és a brit jobboldal a legfontosabb kérdésben (a migráció kérdésében) ráadásul a rossz oldalon áll (bár az európai, nagyjából liberális establishment is villámgyorsan közeledik az orbánista állásponthoz, miközben tovább bírálja a magyar kormányt), noha ezekben az államokban az etnicizmussal és a rasszizmussal (meg a szimpla idegengyűlölettel) szemben még VAN ellenállás, van valódi baloldal, mi több: van valódi (régivágású) liberalizmus is, ami nem mondható el a legtöbb európai országról.

Az egy csapásra magára maradt Európai Unió – amely Trumppal szemben kitart a párizsi klímaegyezmény (azaz a környezetvédelem), a női és a faji-etnikai egyenjogúság, az LGBT+ jogok, a társadalom- és egészségbiztosítás stb. mellett (bár ezek a népjóléti vonások erősen minimalisták, Macron pedig még a neoliberálisok között is föltűnő mértékben munkásellenes) – bajban van, mert meg kell küzdenie az európai Kelet makacs szembeszegülésével, amelyre Kelet-Európának számtalan jogos indoka van.

Ugyanis Nyugat-Európa, elsősorban pedig a németországi ipari és kereskedelmi tőke érdekei alacsony béreket és fejlődésképtelen gazdasági szerkezetet kényszerítenek a legtöbb kelet-európai országra (a kelet-közép-európai övezet nyugati peremének – gyöngébbek kedvéért: Magyarország NEM itt helyezkedik el –  részleges kivételével), ami egyszerűen megköveteli a „fegyelmező”, autoritárius politikai struktúrák, gyakorlatok, rutinok, mentalitások előállítását vagy fönntartását.

Az „európai méretű”, a tagállamok gazdasági-szociális egyenlőségét követelő, közös politikai ellenállásnak semmi nyoma – még a nyugat-európai baloldal is csak „a globális Délre”, a harmadik világra koncentrál, Kelet-Európa (az antidemokratikus és etnicista fejleményektől meg „az orosz veszélytől” eltekintve) láthatatlan.

Kelet-Európa legtöbb államának joggal róják föl a jogkorlátozó, antidemokratikus, etnicista-rasszista kormányzati magatartásokat – s joggal tartanak a szűnni nem akaró balkáni válságtól – , de a mainstream közvélemény Keleten és Nyugaton egyaránt figyelmen kívül hagy néhány alapvető, strukturális politikai kérdést. Nincs terem arra, hogy akár csak fölsoroljam a legfontosabbakat, ezért csak egyetlen aspektusnak a végsőkig megrövidített és leegyszerűsített bemutatására szorítkozom.

A PARLAMENTARIZMUS HANYATLÁSA. A legtöbb politikai tudósítás és kommentár (még a képviseleti rendszert elvileg elutasító szélsőbaloldal is) adottnak veszi a választások, a „többpártrendszer” ún. realitásait, és változásokat – fönntartásaival együtt – tőle vár. Ebben elsikkad az, hogy a „szabad mandátum” mindenütt elfogadott elve és gyakorlata nem fér össze a rögzített pártszerkezettel és a hatalmi ágak nem teljes elválasztásával.

A „szabad mandátum” azt írja elő, hogy a megválasztott képviselők belátásuk szerint járnak el, teljesen szabadok, nem ellenőrizheti és korlátozhatja őket senki és semmi: menet közben is megváltoztathatják nézeteiket, politikai elkötelezettségüket, más párthoz csatlakozhatnak, stb. A képviselő szuverén. A középkori szabad községek, a nemesi diéták meg a forradalmi törvényhozások gyakorlatával szakítva, amelyekben a nálunk is 1848-ig szokásban volt „követutasítások” segítségével a választók bizonyos programok képviseletével bízzák meg a képviselőket („követeket” a régi Magyarországon), kényszeríthették őket bizonyos álláspontokhoz való ragaszkodásra, különben a képviselő azonnal elvesztette a mandátumát („kötött mandátum”, „mandat impératif”). Ezt technikailag nem lehetett fönntartani olyan körülmények között, amelyekben a kormányzás a parlamentben történik („the Crown in Parliament”), és ahol „felelős kormány” van, azaz a kormánynak meg kell őriznie a képviselők többségének támogatását. (Az Egyesült Államokban az elválasztás teljes, a kormány nem függ a törvényhozási többségtől – ezt képtelen fölfogni a tökkelütött magyar sajtó, amely időnként „ellenzéki többségről” [!] ír, ami fogalmi ellentmondás – ; az Egyesült Államokban természetesen nincs európai értelemben vett „ellenzék”, mint ahogy „kormánytöbbség” sincs, nem is lehet; bár ez a logika ott is lazul, ám csak informálisan).

Az európai parlamentekben a képviselők lojalitásától függ a kormányok fönnmaradása, ezért az ún. pártfegyelem strukturális követelmény. A legtöbb törvényjavaslatot a kormányok nyújtják be, és ameddig többségük van, ezeket a javaslatokat a kormánypárti képviselők mindig meg is szavazzák: ettől függ a stabilitás.

Ebből származik az az ismeretes helyzet, amelyben a választóknak tett ígéreteket simán megszegik, amelyben a választóknak semmi befolyásuk nincs (nem is lehet) a pártjukra – többek között emiatt is csökken mindenütt a pártok taglétszáma (Magyarországon a szó szoros értelmében nincsenek is pártok, a tagság formális, aprócska aktivista magok működnek, főleg az egyes helyhatóságok körül), a sok százezres, milliós munkáspártok, néppártok korszaka a múlté. Mindenki tudja, hogy a nagy pártok álláspontja a látszólagosnál közelebb áll egymáshoz, a gazdasági és geostratégiai kényszerek a választók közbejötte, aktív részvétele, állásfoglalása nélkül érvényesülnek – a civil társadalom bizonyos erőinek (nagytőke, szakszervezetek, nyilvánosság) hatása csak kívülről (többnyire informálisan, tehát ellenőrizhetetlenül) éri a kormányzatot, amelynek a parlament már szerves, gyakran alárendelt része (mint Magyarországon is, meg egész Európában persze).

Innen ered – azaz a politikai közösség szükségszerű passzivitásából – olyan „közvetítő” szervezetek ijesztően megnövekedett befolyása, mint a közvéleménykutatók, a hitelminősítők, a tanácsadó cégek, a titkosszolgálatok, a politikai kommunikációs, marketing- és PR-vállalatok, amelyek a közvélemény „képviseletét” és formálását szolgálják, hiszen a közvélemény (a civil társadalom) és a „politika” (a kormányzó csoport és a fölső bürokrácia) közötti kapcsolat megszűnt. A „kritikai nyilvánosság” néhol létezik, de befolyása roppantul csekély. A még oly manipulált közvélemény főbb trendjei is hatástalanok.

A modern demokrácia menthetetlen, ha változatlan marad a „szabad mandátum”, ha nincsenek helyi szinten szüntelen népszavazások, ha ilyen hosszúak a parlamenti ciklusok, ha ennyire fetisizálják a stabilitást, ha a tagságnak sincs befolyása a pártjára (kivéve a marginális, radikális mozgalmi pártokat) – más szóval, ha a közvetlen demokrácia követelése üres jelszó marad.

Szemben a régi baloldal gyanújával, a tőke és a polgári kormányzatok sincsenek alá-fölérendeltségi viszonyban – a tőkés államok kormányzatai a maguk fölfogása szerint tartják fönn és szabályozzák a tőkés rendet, válsághelyzetben létrejött jobboldali diktatúrákon kívül, amelyek végső soron csak rendetlenséghez vezetnek – , a kapcsolat bonyolult: ezt jól mutatja az Egyesült Államok kiválása a párizsi klímaegyezményből, amely ellen a legtöbb amerikai tőkés érdekképviselet és vezető kapitalista tiltakozik, nem szólva a többi polgári (burzsoá) kormányról.

„Demokráciáról” beszélni ott, ahol a népi többség nézetei és érdekei nem érvényesülhetnek (s ahol ezeknek az érdekeknek a kifejeződését, sőt: megértését is nehezíti az elképesztő méretű médiamanipuláció és a vele összefüggő gyors kulturális-intellektuális hanyatlás), sőt, ahol az uralkodó osztály is egyre gyakrabban tehetetlen: értelmetlenség.

A pártszerkezet abszurditásainak nemcsak szociológiai és társaslélektani meg mentalitásbeli okaik vannak (megfordítva is: az állandó kudarcok bőven indokolják a szerveződéssel, a folyamatos politikai tevékenységgel kapcsolatos széles körű szkepszist), hanem szerkezetiek meg technikaiak is. (Ezek magyarázzák, de nem mentik a „populizmusról” és az „elitekről”, no meg a „jobb” és a „bal” közötti különbség állítólagos „eltűnéséről” folyó tudatlan és ostoba szócséplést.)

A polgári társadalmak parlamentáris-alkotmányos formájának már régen bealkonyult. Aki védi, jobb híján védi, mert az egyetlen érzékelhető alternatíva a személyi uralom/függőség és a közvetlen politikai erőszak újbóli megjelenése az 1945-i konszenzus végzetes és végleges meggyöngülésével, az oroszországi és törökországi típusú diktatúrák berendezkedésével, az iszlám autoritarizmus támadásával (s ezen nemcsak a „terrorizmust” értem!), a rasszizmus kiújulásával, a növekvő háborús veszéllyel, a környezeti katasztrófával, a globális egyenlőtlenség fokozódásával, a posztkoloniális társadalmak államiságának és stabilitásának valószínűleg végérvényes megszűnésével.

Ezért sokan – néha öntudatlanul – az egyre konzervatívabb centrumországok (mint mindig, kiváltságokon és komparatív előnyökön nyugvó) „civilizáltságában” bíztak, amire Trump és a Brexit után immár Európában sincs semmi okuk.

A képtelenné és antidemokratikussá vált, egyébként is kétes múltú liberális parlamentarizmus (elvégre Magyarországon is ilyen rendszer volt a minden szabadságszerető ember által mélyen gyűlölt Tisza-korszakban, vagy Romániában formailag még liberálisabb az oligarchikus-autoritárius Brătianu-korszakban…) fölszívta a nagy munkáspártokat a nyugati polgári társadalmakban (ahogyan eltüntette őket a sztálini típusú parancsuralom is) – újabban olyan helyeken is, mint India vagy Dél-Afrika – , a polgári rendszerbe beilleszkedett baloldal képtelen akár jelképesen is megjeleníteni eredeti világnézetét és alapvető programját még ott se, ahol nem történt visszavonhatatlan árulás.

Nem „a proletár identitás” bomlott föl önmagától, hanem az osztálybéke bontotta föl, amelynek az ára a „fejlett” centrumban a fogyasztás és az életszínvonal növekedése volt, amely viszont fönntarthatatlan.

(Így pl. a személygépkocsi-forgalmat és a tömegturizmust sürgősen és brutális mértékben korlátozni kell, ha nem akarunk elevenen elégni.) A reménytelen parlamentarizmus – amelynek különösen szánalmas válfaja a nemzetközi és föderális, pl. európai parlamentarizmus – nem hozhat létre immár demokratikus mozgósítást. Az „európai”, látszatra „civilizált”, múló előnyöket olykor még produkáló kapitalizmus és a Trump-féle autoritárius kapkodás, illetve a turbókapitalizmus távol-keleti, „fölvilágosult abszolutista” kormányzása (amelynek fő esete az abszurd módon „kommunistának” nevezett Kínai Népköztársaság) nem kínál alternatívát.

A menekültválság jól mutatja, hogy „a globális Nyugat” defenzívában van, képtelen uralma alatt tartani a folyamatokat, és kénytelen a gazdasági hatalma révén eddig megengedhetőnek tetsző civilizációs kellemetességeit megőrizni apró szigetecskéken (egyetemek, kutatóintézetek, múzeumok, művészeti fesztiválok, a zsugorodó könyvkiadás, az egyre halványabb  lázadó szubkultúrák, stb.) kívül: a fehér polgárság (középosztály) belső viszonyai is romlanak, a világ nagyobbik részén pedig fokozódik a nyomor, a káosz, a vérontás, a babona, az írástudatlanság, a felekezeti és nemzetiségi elnyomás, az egyetemessé váló polgárháború.

Ezen a kereten belül az „Európa” kontra „Amerika”, „Trump” kontra „Merkel” konfliktus, bár valóságos, végső soron apróság.

Az ilyen apróságokon azonban sok múlik.

A korlátozatlan német dominancia alá került Európa jövendő karaktere még nem ismert – és az se, hogyan hat ez majd Németországra. A Sigmar Gabriel szerint „kisebb és gyöngébb Európa” ún. liberális természetére nincs garancia. A volt osztrák-magyar cs. kir. területeken (Magyarország, Szlovákia, Horvátország, Lengyelország, nemsokára Csehország, Ausztria, Szlovénia) lendületesen alakuló sovén-etnicista, autoritárius államberendezkedések súlyát majd megnöveli Bulgária és az egyelőre kívülálló Szerbia és Montenegró (meg a polgárháború szélére sodródott vagy legalábbis instabil Macedónia, Koszovó, Bosznia, a fasizálódó Ukrajna, stb.). Hogy az Amerikához hű, mert ruszofób Románia meddig marad liberális-demokratikus állam – a többiekhez képest, saját lakosainak elégedetlensége ellenére „a szabadság szigete” – , nem tudjuk. Sok kelet-európai és kelet-közép-európai országban (Románia, Szerbia, Magyarország, Horvátország, Lengyelország, Szlovákia) lázad a fiatal nemzedék. Az Európai Unió szerepe mindebben kétértelmű.

Az Európai Unió jelenlegi formájában arra van ítélve, hogy a status quo ante védelmezője legyen. Ezt illusztrálja, hogy az Európai Parlament Orbán-rezsimet elítélő határozatának nincs foganatja. Ha Nyugat-Európa védeni óhajtja a saját polgári civilizációját – amelyről, bár ez nem fontos, e sorok írójának lesújtó véleménye van –, vagyis védeni szeretné a jó modort, a kiegyensúlyozottságot, a megfontoltságot, a hagyomány és az invenció keverékét, a kizsákmányolást illető rossz polgári lelkiismeretet, a fizikai erőszaktól való irtózást, az engedékenységet, a toleranciát, a mérsékelt hedonizmust, akkor hátat kell fordítania Kelet-Európának, ahol a helyi uralkodó osztályok – bár maguk is polgáriak – szívből utálják az ilyesmit.

A kelet- és közép-európai polgárság polgárellenessége már az 1920/30-as években (enyhén szólva) okozott némi problémákat: ez ma sincs másképp. Pedig akkor még érvényesült a proletárszocializmus nyomása, amely azóta eltűnt. Nem a mi dolgunk a polgári civilizáció oltalmazása: de észrevesszük, regisztráljuk legújabb – mi tagadás, ijesztő – válságát. Az EU akkor menekedhet meg, ha az Európai Parlamentnek felelős kormányt alakít, közös gazdaság- és szociálpolitikával, közös pénzügyminiszterrel meg igazságügyi miniszterrel, és ha csökkenti a tagállamok (persze csak a nyugatiak) nemzeti szuverenitását. Erre nyilvánvalóan nem képes, akármit szaval a számomra, számunkra fölöttébb ellenszenves Emmanuel Macron.

Ennek a krízisnek csak akkor lehetnének pozitív következményei, ha lenne komoly és nemzetek fölötti antikapitalista mozgalom. De nincs.

Én értem, hogy a jóképű fiatal magyarországi liberálisok miért skandálják azt az utcán, hogy „Európa! Európa!”. De ez ma nem jelent többet, mint hogy fehér emberek vagyunk (kösz), meg azt, hogy nem vagyunk oroszok (azaz nem katolikus kelet-európaiak, kösz). Ugyan a liberalizmus és a nacionalizmus egyesíthető volt, de a liberalizmus és az etnicizmus-rasszizmus nem. Márpedig evvel próbálkoznak.

A kelet-európai baloldalnak ebből ki kell maradnia, akkor is, ha „a másik oldalon” olyan erők állnak, amelyeket őszintén zavar, hogy még szabadlábon vagyunk. Ideális körülmények között se lennénk liberálisok, de fehér/nyugati liberálisok aztán igazán nem szeretnénk lenni. Lássuk be: nigger, leszbikus kommunisták vagyunk.

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/06/10/merkel_vagy_trump

 

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Merkel vagy Trump? – Brüsszel +/- Cikk a Kettősmércéről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

GEORGE SOROS’ OPEN SOCIETY FOUNDATIONS AND THEIR ROLE IN COLOR REVOLUTIONS

GEORGE SOROS’ OPEN SOCIETY FOUNDATIONS AND THEIR ROLE IN COLOR REVOLUTIONS

by Matyas Benyik*

After the breakup of the Soviet Union, the „color revolutions” began to unfold intensely. Their meaning consisted in bringing to power openly anti-Russian, pro-Western, and often nationalistic political forces in the countries of the Commonwealth of Independent States (CIS), and thereby finally tearing these countries away from Russia, to frustrate integration, and in the long term to include them in NATO as occurred in the Baltic countries. The peculiarity of these revolutions was that they were all aimed at bringing about closer relations of the countries with the USA and the West, and they followed the method of „non-violent resistance”, which American strategists had elaborated in the framework of the „Freedom House” project.This was carried out through subversive measures and the organization of revolutions that had been executed in the Third World under the direction of the CIA.

After the dissolution of the Soviet Union, ex-socialist countries in Eastern Europe and Central Asia had been able to gain their „independence”. However, the ex-Soviet system still exerted an influence on the political development of these countries. Most of these countries did not fully make the transition from socialism to capitalist bourgeois democracy but instead appeared as „hybrid regimes” which inclines more to autocracy. The transplant of capitalist liberal democracy to the post-Soviet regimes is not so successful due to the very bad experience of the often silent populations.

However various political upheavals that have that happened following allegations of electoral fraud in national elections since 2000 seem to indicate some bourgeois democratic changes. Scholars witnessed a „bulldozer revolution” in Serbia in 2000, a „rose revolution” in Georgia in 2003, an „orange revolution” in Ukraine in December 2004 and then a „tulip revolution” in Kyrgyzstan in early 2005. Besides these four revolutions, such political upheavals also impacted other post-Soviet countries with related and connected anti-regime’s reactions and movements.

Analysing the color revolutions it was found that they had been successful only, if four criteria are simultaneously satisfied:

Firstly, their incumbent leader of the regimes must be very unpopular and face the so-called „lame-duck syndrome”, which refers to the elite defection related to their expectation about the future.

Secondly, the anti-regimes forces are enforced by mass-media and foreign influences.

Thirdly, the revolution must not be ideological; it must be for the sake of better national integration, freedom, liberal democracy and economic development. Most importantly, the demand for such improvement should be massive among the population.

Lastly, the anti-regime forces should also be motivated by the grievances on the corrupted government, which is supported by a foreign state which the people do not desire. The anti-regime forces that arouse in post-Soviet countries can only be transformed into a successful color revolution if these criteria are fulfilled. Although there might be other variables that are also able to determine the color revolution, these four criteria can still be the fundamental conditions for a color revolution.

The main and direct causes of the colour revolutions were United States foreign-policy interests (strategic expansion, energy security and the war on terrorism) as they were serviced by International Non-governmental Organisations (Ingos). Without the intervention of these US-sponsored Ingos, the political landscapes in countries like Georgia, Ukraine and Kyrgyzstan would not have been repainted in new colours.

These three revolutions each followed a near-identical trajectory; all were spearheaded by the American democratization Ingos working at the behest of the US foreign policy establishment.

The comparable political convulsions of Uzbekistan (May 2005) and Azerbaijan (November 2005) did not experience “colour revolutions” due to a variation in the independent variable, US foreign-policy priorities.

Any color revolution taken place in Eastern Europe involved George Soros, who is most well-known for playing a major role in the funding and facilitating of pro-capitalist liberal system changes, none of which brought anything other than greater misery, impoverishment, and unequlity everywhere. Soros has had a bad influence who helped bring down socialism.

Geoge Soros, born as György Schwartz in Hungary, fled in the 1940s for the UK and later became an American citizen.The demonization of the American-Hungarian billionaire and Holocaust survivor, aged 86, has spread from Hungary and Moscow across Europe and into the United States. He is increasingly being accused mainly by nationalists of using his money to force his liberal values, including support for refugees, on their societies. Main critique of the communists, like myself, is based on the fact that Soros contributed greatly to the collapse of socialism by funding the anti-communist, liberal groups and persons including Viktor Orban, now prime minister of Hungary.

When Soros first got started as a philanthropist, in 1979, millions of people lived relatively well in the Soviet Bloc. There was no unemployment, education, healthcare and culture was free of charge or very cheap, social security was on high level. A lot has changed for the worse since then, and the Open Society Foundation (OSF) of Soros has been involved in much of that change. Fundamentally, OSF is an institution that is optimistic about the possibilities for progress, meaning wrongly that capitalism can have a human face. Shortly, Soros has supported the transition from socialism to capitalism in CEE, which caused growing poverty and social deprivation. He is reponsible for promoting neoliberal economic policies harmful to the workers.

The OSF is the largest philanthropic organization ever built, with branches in 37 countries and a yearly budget around one billion USD—which is substantially more than Ford’s total grantmaking.

That budget is set annually by Soros, who is given away nearly $12 billion since he got into philanthropy decades ago. Nevertheless, thanks to his skills in financial markets, Soros is now richer than ever, with a net worth estimated at $26 billion. The bulk of that fortune is slated to go one day to OSF, creating a massively endowed foundation that, in recent years, has been redesigned to exist in perpetuity.

While Soros himself is famous—or infamous, depending on your worldview—the giant foundation he funds is not as high-profile as you might expect. There are some reasons for that. In its communications with the outside world, OSF tends to spotlight the issues it cares about as opposed to its own doings.

During the 1990s, Soros was widely celebrated for his foundation’s role in bringing down socialism and advancing capitalism, the spread of liberal democracy. More recently, history has been moving in the opposite direction, namely „Dozens of countries that had previously allowed or even welcomed democracy and rights support activities inside their borders are now working to stop it.” But Soros has no intention of ceding the liberal pro-capitalist fight. Under the second President Christopher Stone’s leadership, OSF is digging in for an extended battle to defend the basic idea of open society: That everyone should be heard in public life and no one should have a monopoly on the truth.

According to many Hungarian people (e.g. the sympatizers and members of the ruling right-wing Fidesz party), Soros is the real world equivalent of Dr. Evil. Up until now the world could not see clearly how Soros billions brought misery and suffering on a billion people. Evidence on Soros and his OSFs can be found in the DC Leaks cables, which prove that the hedge fund billionaire is the architect of the entire migrant/refugee situation in Europe. With control mechanisms purchased or leveraged in every sphere that matters, it is not unreasonable to assume Soros directs EU leadership like a master puppeteer. The dogma, missions, rhetoric, tone, and direction of every piece of OSF documentation DC Leaks uncovered puts Soros activities in the crosshairs.

There’s evidence inside these leaks to suggest George Soros exerts undue influence not only on leaders like Angela Merkel and her eastern European counterparts, but on the very organizations in place to mediate conflict. From the Organization for Security and Co-operation in Europe (OSCE) to a vast array of so-called „human rights” NGOs, Soros acts as a kind of „Godfather” figure. The favors he offers, which no one seems able to refuse now extend past the purchasing power of money alone. Today, when any government threatens dissent against the liberal-globalist movement, (OSCE and NGOs versus Hungary) a massively powerful army of collaborators.

Soros NGOs fund and operate organizations and movements that are seen as Left in nature but are, in reality, pro-capitalist liberal organizations designed to push a political agenda, change Macedonian culture, install puppet regimes, and ultimately serve the purpose of the Anglo-American oligarchy.

The Soros influence extends far beyond being able to drive public opinion through clever networking ideas. Indeed, through a much tighter grasp upon media outlets themselves, Soros is vastly more influential in the way that news and events are reported than in other locations, even those located in Eastern Europe.

The unrest taking place across Macedonia over the last few months and currently bringing tens of thousands of Macedonians out into the streets is the result of the deployment of the Western-engineered color revolution apparatus designed to destabilize and overthrow the Macedonian government, who has agreed to work with Russia to build the Balkan Stream pipeline through the country. This color revolution, created and deployed by Western governments, NATO, and the Soros networks of NGOs, Foundations, and „civil society groups” is an attempt to remove any leverage Russia may have over the EU and to expand the hegemony of the world oligarchy.

Soros has supported liberal/bourgeois democratic reform, i.e systemic change from socialism to capitalism in CEE since he distributed photocopiers among anti-communist and/or liberal activists in the 1980s. His programs avowedly promote free media, fair elections and clean government, rather than opposition parties, but local autocrats often miss the distinction. The Kremlin, which blamed Soros for peaceful uprisings in Russia’s ex-Soviet neighbours in the 2000s, kicked his affiliate out in 2015. Belarus and Uzbekistan have also given him the push.

As Russia revives its influence in Europe, antipathy to Soros is redoubling: in Romania, Poland and especially Macedonia, where, amid a political crisis and allegations of graft and vote-rigging against a former prime minister, a „Stop Operation Soros” movement was launched. Meanwhile Viktor Orban—prime minister of Soros’s native Hungary and himself a recipient of a Soros-funded scholarship—reviles his benefactor’s „transnational empire”. Hungary’s parliament passed a law that might close Central European University (CEU), which was founded by Soros in 1991. Another pending law could be used against his Open Society Foundation in Hungary.

In any case, Soros’s infamy from the bayous to the Balkans is well understandable. Some of his wealth comes from currency speculation, as when, short-selling the pound in 1992, he „broke the Bank of England”. He has a French conviction for insider trading in 1988. Yet Soros has given billions to causes like his human rights advocacy of the rights of Roma or the abolition of the death penalty. In politics, Mr Vachon says, unlike many big-time donors he „is always lobbying for a public purpose, never for private gain”. Despite all this Soros is greatly responsible for the system change in CEE, i. e. for the disastrous transformation from socialism to capitalism.

Finally, there is the particular kind of foe that Soros is made to embody. Portrayals of him as an octopus, or, as in a Hungarian billboard, as a puppet-master, inevitably recall the last century’s anti-Semitic propaganda. Some such echoes may be accidental, the conspiracists unconsciously defaulting to ancient tropes, but they are striking. In a tweet praising Hungary’s PM Viktor Orban, for example, Steve King, a Republican congressman, called Soros a “Marxist billionaire”. That chimes with the old slur against Jews whereby, as Tivadar Soros says in his book, “at one and the same time they held in their hands…the Western capitalist countries and Russian Bolshevism.” “He survived the Nazis,” Mr Vachon says of Soros’s current situation, “and he takes a long view.” No doubt, but in some ways this must be depressingly familiar.

Why did the color revolutions fail? Quite simply, because the rule of law never took root in the post-Soviet space. Too often, the color revolution governments acted above or with little regard to the democratic legal standard to which they held their predecessors. A quarter century of experience living under the capitalist system – for the majority of people in the CEE countries – are extremely negative, there was much better life in the socialist system.

Budapest, 29th May 2017.

* President of ATTAC Hungary Association

website: http://attac.hu/

e-mail: benyikmatyas@gmail.com

References

http://www.stltoday.com/news/local/education/demonization-of-philanthropist-soros-recalls-old-anti-semitic-conspiracies/article_e6e8829d-235e-5332-95a1-aaf497cc981f.html

http://www.economist.com/news/united-states/21722176-attacked-politicians-washington-skopje-george-soros-runs-gauntlet

http://www.origo.hu/itthon/20170525-soros-egyik-szervezetenek-belso-jelentese-megmutatja-milyen-halozatot-epitett-ki-a-milliardos.html

http://www.hirado.hu/2017/05/26/belso-jelentes-keszult-soros-gyorgy-civil-szervezeteinek-mukodeserol/#

https://kolozsvaros.com/2017/04/01/ki-a-fszom-az-a-soros-gyorgy/

https://888.hu/article-ki-is-az-a-soros-gyorgy#

http://www.origo.hu/nagyvilag/20170502-megmutatjuk-soros-igazi-arcat.html

http://168ora.hu/vasarhelyi-maria-satan-valodi-arca/

http://foreignpolicy.com/2013/03/18/why-the-color-revolutions-failed/

https://www.rt.com/politics/384451-putin-vows-to-prevent-color/

https://www.csis.org/analysis/russia-and-%E2%80%9Ccolor-revolution%E2%80%9D

https://www.opendemocracy.net/globalization-institutions_government/colour_revolutions_3196.jsp

http://www.e-ir.info/2009/07/31/explaining-the-color-revolutions/

https://altright.com/2016/12/19/the-geopolitics-of-the-color-revolutions/

https://louisproyect.org/2017/01/25/is-george-soros-promoting-a-color-revolution-against-donald-trump/

http://cepa.org/index/?id=90ee81d4b0a4e17baec9fd7956ef26b3

https://www.washingtonpost.com/opinions/anne-applebaum-ukraine-shows-the-color-revolution-model-is-dead/2014/01/24/c77d3ab0-8524-11e3-8099-9181471f7aaf_story.html?utm_term=.08cb353c4472

http://softpanorama.biz/Skeptics/Political_skeptic/Fifth_column/color_revolutions.shtml

https://jamestown.org/program/gerasimov-calls-for-new-strategy-to-counter-color-revolution/

http://themillenniumreport.com/2015/05/george-soros-nato-and-the-western-color-revolution-in-macedonia/

https://news.vice.com/article/fifth-generation-warfare-taste-the-color-revolution-rainbow

https://theinternationalreporter.org/2017/04/19/the-soros-subversion-machine-on-a-platter/

http://www.unacconference2017.org/

http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=KJGWVJ

http://eszmelet.hu/sz-_biro_zoltan-kirgizia-utban-a-kaosz-fele/

http://www.oroszvilag.hu/?t1=sajtoszemle&hid=286

http://parameter.sk/kabitas-trukkjei-3-csak-szinesen

https://mno.hu/migr₁834/kazahsztant-elkerulik-a-szines-forradalmak-534986

http://www.fgbmfi.hu/europa-jovoje-szines-forradalom/

http://szegedma.hu/hir/szeged/2017/04/schmidt-maria-soros-gyorgy-europat-probalja-destabilizalni.html

http://m.privatbankar.hu/makro/globalis-hadjarat-indul-soros-ellen-304100

https://www.insidephilanthropy.com/home/2015/9/14/philanthropy-vs-tyranny-inside-the-open-society-foundations.html

http://soros.dcleaks.com/

https://en.wikipedia.org/wiki/DCLeaks

Kategória: Nincs kategorizálva | GEORGE SOROS’ OPEN SOCIETY FOUNDATIONS AND THEIR ROLE IN COLOR REVOLUTIONS bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva