TGM: Csendőrállam – cikk a HVG-ből

Az ATTAC Magyarország alelnökeA menekültek panaszaira más válasz nem nagyon érkezik, csak rasszista kommentek a „dögöljetek meg” szellemében.

Európában – beleértve Kelet-Európát, így hát a Duna-medencét is – a tizennyolcadik század óta az a szokás, hogy a filozófiával, szellem- és társadalomtudománnyal, művészetekkel hivatásszerűen foglalkozó értelmiségiek (fellengzősebben: írástudók) hivatalos közéleti pozíció nélkül is – a professzionista újságírók, médiaszakemberek és politikusok mellett, velük együtt és velük szemben – nyilvánosan gondolkodnak közügyekről: történelmi, szociális, politikai, kulturális, világnézeti kérdésekről. Ez még a cenzúrát alkalmazó, a sajtót államosító-központosító tekintélyuralmi rendszerekben se volt másképp. Sőt: mint közismert, a szabad sajtó hiányában ezeken a helyeken a „kultúra” területén összpontosult a nyilvánosság zöme, hiszen a szűk területre szorult szamizdat (Lengyelország kivételével) nem kínálhatott helyet mindennek. Bár a szerepek változtak, az értelmiségnek ez a funkciója a legtöbb országban még fönnáll – különösen akkor, ha politikai válság van, mint manapság is.

Amikor a magyarországi ellenzéki politikának pillanatnyilag az a csúcsteljesítménye, hogy az egyik vezető politikus (volt kétszeres miniszterelnök) azt mondja a legnagyobb „demokratikus” ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltjének, hogy „sokkal gazdagabb vagyok nálad, beeeee!…” – az ellenzéki sajtót meg fojtogatják (meg fojtogatja a saját nívótlansága), akkor érezzük azoknak az értelmiségieknek a hiányát, akikre korábban számítani lehetett a bajban, de akik mára kiábrándultan, reményvesztetten elhallgattak.

Úgy látszik, Orbán Viktor miniszterelnök úrnak, a magyar állam teljhatalmú, egyszemélyi vezetőjének az igazságügyi minisztériuma a jogállam maradékainak fölszámolására készül. Ha a tervet megvalósítják – amit azért nehéz elhinni –, akkor olyan személyek és intézmények ellen is lehet titkos nyomozást, „földerítést” végezni, akikkel vagy amelyekkel szemben nem merült föl gyanú. Nem hiszem, hogy ezt beterjesztik, nem hiszem, hogy megszavazzák, nem hiszem, hogy az államelnök aláírja, nem hiszem, hogy az Alkotmánybíróság helyben hagyja. Együtt avval, hogy dr. Handó Tünde elnök bírói hivatala egyre inkább beleavatkozik a bírák kinevezésébe, előléptetésébe, leváltásába, ez már csakugyan a vég lenne – de nem lesz az, ha lesz, aki erőteljesen tiltakozik.

Bár a menekültekkel, bevándorlókkal, vendégmunkásokkal – és mint ilyenkor mindig, a nemzetiségekkel (vö. Macedónia, Ukrajna, Wales) – szembeni etnicista gyűlölet és jogtalan rossz bánásmód világszerte elterjedt, a zavart lelkiismeretből fakadó képmutatás és kétszínűség is elég általános. Magyarországon inkább az üdítően őszinte fajgyűlölet uralkodik (nem egyedül itt: példánk diadalmasan terjed mindenfelé, már vetélytársaink akadnak). A menekültek könyörtelen elutasítása már fizikai bántalmazást jelent, rendőrterrort a határon, a gyerekek ezentúl lőni tanulhatnak az iskolában – tudjuk, kire.

A valahogy, nehézkesen bejutott maroknyi menekültet törvényellenesen fogva tartják. Egy hete közölte ez a lap, hogy az egyik lágerban éhségsztrájkot indítottak az internáltak, más néven menedékkérők. Azóta szolidaritási akciókról meg az egész ügy kimeneteléről nem nagyon kapni híreket. A menekültek panaszaira más válasz nem nagyon érkezik, csak rasszista kommentek a „dögöljetek meg” szellemében. (Viszont az érvényes jogpolitikai álláspont rövid kifejtését lásd itt.)

Meg vagyok győződve róla, hogy Magyarországon igenis van – mondjuk így – humanista közvélemény, de ennek a hatásos tájékoztatására, megszerveződésére, öntudatosodására csak akkor kerülhet sor, ha lesznek elkötelezettebb, harciasabb, mondhatni: bátrabb médiák, pártok, mozgalmak és közéleti személyiségek.

És ha lesznek értelmiségiek, akik nem unják és nem röstellik, hogy ebben az egyelőre elég népszerűtlen dologban – eszükre és szívükre hallgatva – a közönség elé állnak, és emlékeztetnek mindannyiunkat elodázhatatlan erkölcsi felelősségünkre. Eddig azonban igen nagy íróink – nem akárkik: Kertész Imre és Konrád György – a muszlim menekültek befogadása ellen szóltak, s az utóbbi nagyjából azonosította magát az Orbán-kerítéssel (ennek a nemzetközi visszhangjáról az olvasó jó képet nyerhet innen), ami roppantul elszomorító. Más nagyjaink hangja nem ily érces.

A szerencsésen elmúlt huszadik században milliós populációkat űztek el, telepítettek át, irtottak ki, pusztítottak éhen (vagy hagytak éhen pusztulni). A gyarmatosítás, illetve a modern diktatúrák tömeggyilkosságai, az elsősorban a polgári lakosságot sujtó hadviselés pokoli emléke befolyásolta az ezredvég kezdetben „demokratikusnak” tetsző világpolitikáját, amelyből mára még apró foszlányok is alig maradtak. De alapvető kötelességünk nem változik. A szenvedőkön segíteni kell. Az igazságtalanság ellen tiltakozni kell. A védteleneket óvni kell. A hatalmat korlátozni kell.

És kifejezni tiszteletünket és csodálatunkat azok iránt, akik fáradhatatlanul dolgoznak az igazságosság érdekében – mint a Magyar Helsinki Bizottság, a MigSzol, az Amnesty International (Magyarország), az Orvosok Határok Nélkül és mások. És kifejezni csalódottságunkat azok iránt az állítólag „baloldali” szervezetek, mozgalmak, sajtótermékek iránt, amelyek közönyösek, gyávák – vagy egyenesen árulók.

Mivel ezek ősrégi témák, eredetiségre nem tarthatunk igényt. Lehet, hogy a következetesség, állhatatosság unalmas (vö. pl. ezzel vagy ezzel).  De – szemben minden evvel ellenkező, jól ismert híreszteléssel – a fölháborodás és tiltakozás klasszikus trópusai, metaforái, gesztusai nem avultak el; nem is fognak.

Ezeknek a közhelyeknek a szívós ismételgetése elkerülhetetlen mindaddig, ameddig ember okozta kín, jogtalanság, igazságtalanság, kegyetlenség, elvakultság van a világon.

Ki kell engedni a nemzetközi joggal ellenkező fogságukból a szabad mozgásukban törvénytelenül korlátozott menedékkérőket. Felelősségre kell vonni a jogellenes bántalmazásukért felelős „belügyi” vezetőket.

És sok mindenkinek meg kell végre szólalnia, aki eddig hallgatott.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170322_TGM_csendorallam_menekultek_emberi_jogok

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: A politikai helyzet Magyarországon – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnöke

A Jobbik csendesen készül. És igen, a végromláshoz képest Orbán a kisebb rossz.

Az Ipsos ismeretes fölmérése alapján megállapítható (2015. márciusában), hogy az országgyűlési mandátumok többségéért, azaz a törvényhozó és végrehajtó hatalomért való versengésben részt vesz

(a)         két nagy néppárt: a Fidesz és a Jobbik,

(b)         egy középpárt: az MSZP,

(c)         egy kispárt: a Gyurcsány-féle DK,

(d)         mikropártok;

(e)         közvetve: néhány alaktalan, de általában balközép irányzatú tiltakozó mozgalom.

A két nagy néppárt ideológiailag – bár más-más hagyományból származik, és kulturálisan különbözik – egyaránt szélsőjobboldali, antidemokratikus, sovén és antiszociális. De ez csak a világnézet, s az ilyesmi a mai magyarországi politikában egyrészt rejtett, másrészt (bár ez a választók részéről színtiszta őrültség) alárendelt szerepet játszik, úgyszólván nem is kelt érdeklődést.

A Fidesz süllyed, a Jobbik emelkedik.

A Fidesz hatalmi párt, a közutálatnak örvendő rendszer pártja, amely korrupciós botrányokba keveredett, amelynek eddigi – sikereit jórészt magyarázó – feszes egysége fölbomlott, kormánya hibát hibára, kudarcot kudarcra halmoz; vezetőjének tekintélye megtört. Amint a március 15-e alkalmából kiosztott kulturális és tudományos díjak, kitüntetések mutatják: már értelmisége sincs – a díjazottak névsora (egy-két ilyen-olyan kivétellel) nevetséges.

A Jobbik (amelyről már írtam) radikálisan hatalmon kívüli (anti-establishment) párt, a hivatalos médiákban egyáltalán nincsenek pozíciói, a szociális médiákban („közösségi oldalak” stb.) viszont tarol, a – főleg fiatal – digitális közvélemény hullámain úszik. Pozícióinak erősödését szolgálják mind a kormánypárti és/vagy simicskai médiák fasisztoid publicisztikái és véleményműsorai, amelyek (szándéktalanul, önkéntelenül) erősítik a Jobbik elfogadottságát a középosztály és az idősebbek körében, mind pedig a balközép jellegű tiltakozások korrupcióellenes, populista demagógiája, amely – mint mindig ilyen esetekben – rendpárti, tisztogató-büntető politikára támaszt igényt; ezt az igényt csak a Jobbik képes hitelesen kielégíteni. A Jobbiknak nincs szüksége médiapropagandára, ezt a föladatot elvégzik helyette a fideszes (kvázifideszes, parafideszes) meg a „demokratikus” ellenzéki médiavállalatok. Különösen a posztmodern-gonzóliberális digitális platformok/portálok a maguk – alaposabb rendszerkritikával csak nagy ritkán foglalkozó – gúnyolódásával és fekete humorával ezt a képet fogadtatták el a magyar társadalomról: ez a társadalom züllött, hülye, abszurd, életképtelen, vezetői nyerészkedő, tudatlan, vidéki tahók. Erre a Jobbik a megtisztulási és újjászületési dumájával – nagyon egyszerűen, szűkszavúan, tömören és tartózkodóan, emiatt roppantul hatásosan – cuppan rá: a Jobbik meghekkelte a szinte teljes magyarországi (és utódállami-kisebbségi magyar) médiavilágot anélkül, hogy reprezentánsainak akár egyetlen cikket meg kellett volna írniuk (amire egyébként nem is lennének képesek).

A törzsgárdáját úgy-ahogy őrző MSZP-t rendkívül tehetségtelenül vezetik. Az MSZP-nek egyetlen vonzó, inspiráló, népszerű vezető alakja sincsen. Semmi más nem tartja fönn, csak a tehetetlenségi erő. Az MSZP is használja a – nem általa kezdeményezett és hagyományos stílusától idegen – populista demagógiát, ám ügyetlenül. Polgármesterei mélyen konzervatívak és autoritáriusak, intoleránsak (lásd az egyre ijesztőbb újlipótvárosi-angyalföldi esetet), nem sokban különböznek a fideszes kollégáktól.

A DK: szekta. A vezérkultusz tartja össze. A DK áll a legközelebb a neoliberális médiasztárok gondolatvilágához, őket azonban riasztják a szektásság és a fanatizmus eltéveszthetetlen szociokulturális jegyei. Jól szervezett, összetartó erő, lelkes aktivistákkal. Vezetője tehetséges ember, aki azonban gyűlöletfutamokon kívül nem sokat mond (pedig tudna), s akinek aggasztóan kevés érzéke van a parlamentarizmushoz. (Az egyetlen színvonalas és lelkiismeretes ellenzéki képviselő: Schiffer András.)

A mikropártokban több az ötlet és az intelligencia, mint a többiekben – számos gondolatuk tartalmilag is rokonszenves nekem –, de itt most a hatalmi helyzetről beszélek, amelyet a mikropártok ugyan befolyásolnak, de nem alakítanak. (Megjegyzem: Juhász Péter „lopnak, lopnak!” szövegét diszfunkcionálisnak, kontraproduktívnak, egyszóval kártékonynak tartom. Pedig rendes fiú, szorgalmas, buzgó agitátor. Kár, hogy elfecsérli a tálentumát.)

Az ún. „civil” tüntetésszervezők – akikhez annyi reményt fűztem valaha – avval, hogy azt a bárgyú 19 pontot (amelyről népszavazást szeretnének) az ellenzéki tömegre lőcsölték, végképp bebizonyították sajnos, hogy nem is konyítanak a politikához, és kínos helyzetbe hozták a náluk jóval okosabb tömeget, amelynek – a dolgok természete folytán megválasztatlanul – az élén állnak.

A „demokratikus” ellenzék közép-, kis- és mikropártjai az Orbán elleni gyűlöletüktől elvakítva – s ebben az ellenzéki médiák se jobbak – az Orbán-klikknél is sokkal veszedelmesebb Jobbikkal egyáltalán nem vették föl a harcot. A Jobbik nem téma, nem hír, eltekintve pár újfasiszta funkcionárius vagy aktivista bárdolatlanságától vagy árulkodóan nyílt náci gesztusától, amelytől inkább csak undorodnak, de komolyan nem veszik. A Magyar Gárda fénykorában volt némi antifasiszta mozgósulás, de a cigányellenes rasszizmus elterjedtsége nem csökken, a bevándorlóellenes hisztéria propagálásával pedig a Fidesz szerez legfélelmetesebb vetélytársának jó sok szavazatot. A fideszes/simicskai médiák nem beszélnek a Jobbikról, fantomküzdelmeket folytatnak félremagyarázott feministákkal és félreértett nyugati újságokkal – és bár nem mondhatni, hogy kifejezetten fasiszták, ámde nem is antifasiszták. Fő ellenségük a liberális individualizmus és a baloldali egalitarizmus (vö. írásommal), és ebben – bár nem óhajtják persze a Jobbik győzelmét – óhatatlanul a Jobbik érdekeit (is) szolgálják, hiszen ebben a szélsőjobboldal két fő irányzata mélyen egyetért. (Mérsékelt, pláne demokratikus jobboldal Magyarországon – politikai értelemben – nem létezik, a kitűnő Béndek Péter derék konzervatív pártja csak erkölcsi gesztus; igaz, annak szép. Amúgy „polgári Magyarországot” javasol, akár Orbán és Gyurcsány – és majdnem mindenki.)

A Jobbik „titka” azonban nem ez: mindez csak riválisainak, versenytársainak és ellenfeleinek vaksága és puhány tehetetlensége.

A Jobbik – anélkül, hogy elkötelezné magát – kihasználja a világszerte erősbödő antikapitalista dinamikát: mint a jobboldali, „völkisch” antikapitalizmus MINDIG, természetesen csak a kapitalizmus bizonyos aspektusait ellenzi. Ebben a kezére játszik a jelenlegi nemzetközi (antiglobalista) baloldal egyoldalú piacellenessége (mintha az államkapitalizmussal nem lenne semmi baj…), amely persze elkerülhetetlennek tartja a kapitalizmust, csak korlátozni szeretné a munkások és a „mélyszegény” underclass érdekében. A szélsőjobboldali, „völkisch” antikapitalizmus szintén korlátozni óhajtja a piaci kapitalizmust, csakhogy nema munkások és a „mélyszegény” underclass érdekében. Erről azonban elmulasztják értesíteni a magyarországi munkanélkülieket, akiknek a körében a Jobbik fölényesen vezet. A magyarországi munkások és munkanélküliek láthatólag azt hiszik, hogy az ellenfeleik a cigányok, akik látszólag a riválisaik az épp megszüntetett (formailag az ún. „önkormányzatok” [?!] hatáskörébe utalt, azaz a helyi szegényellenes és romaellenes önkénynek kiszolgáltatott, pénztől megfosztott) szociális szolgáltatásokért és segélyekért folytatott versenyben – mintha a társadalmi igazságtalanságért nem a tőkés állam volna felelős, hanem a legmegalázottabb áldozatai.

A „kapitalizmus” a magyarországi szélsőjobboldal két fő irányzata (Fidesz, Jobbik) számára mindenekelőtt (a) külföldi, főleg nyugati; (b) zsidó; (c) „komcsi” (azaz Csurka István emlékezetes formulájával: „a transzvesztita nomenklatúraburzsoázia” biznisze). Tehát a kapitalizmus „nem mi vagyunk”, akkor se, ha multimilliárdos nagytőkések, pardon, nagyvállalkozók vagyunk. „Neoliberálisnak” a szélsőjobboldal azt a tőkét tekinti, amelyet nem ellenőriz, miközben agresszívan és zavartalanul folytatja a legkarakteresebb neokonzervatív-neoliberális gazdaság- és szociálpolitikát. „Neoliberális” cégnév alatt az e tekintetben sikeres állami propaganda összekeveri az egalitárius „emberi jogi” és az újraelosztó, népjóléti, szociálliberális/balliberális politikát az antiegalitárius, radikálisan jobboldali, szívtelen és elitista politikát, hogy az utóbbival kompromittálja az előbbit, miközben megbízója az előbbi elutasításával műveli az utóbbit.

A Fidesz „szociális intézkedéseivel” – rezsicsökkentés, devizaadósok részbeni megsegítése, egykulcsos személyi jövedelemadó, magas forgalmi adó (áfa) – a középosztálynak, az alkalmazottak fölső rétegének kedvez, a politikából kiszorított, nem szavazó szegények (a relatív többség) helyzete állandóan romlik. A Jobbik minderről hallgat – a „demokratikus” ellenzék se túl hangos, kisebb csoportoktól s olykor az LMP-től és a PM-től eltekintve, bár az oktatás és az egészségügy tönkretétele azért kiváltott némi bágyadt tiltakozást –, és kétségkívül nem különbözik a Fidesztől abban, hogy saját érdekeik ellen, azaz „a segély” mint olyan ellen mozgósítja a munkásokat és munkanélkülieket, „a keményen dolgozó magyar emberek” aljas, kétszínű propagandafrázisával, szemben ugyebár a lusta, tolvaj, potyaleső romákkal és a – nem létező, mert be nem fogadott – bevándorlókkal. Ennek a népellenes demagógiának segít a liberális propaganda is a fiktív „államfüggő” beállítottság állandó és megvető hibáztatásával. (S hogy legyen ebben is egy kis „kulturális” rasszizmus, ez a beállítottság ráadásul – és állítólag – „keleties”, netán „oroszos”. Ez a fecsegés igazán hánytató.)

De a Fidesz közönyösen magára hagyta a munkásokat és a munkanélkülieket – a hírhedt miskolci polgármester azon túl, hogy kiűzi városából a romákat (tiltakozás Horváth Aladáron kívül, anyone?), lezseren megszünteti a szociális juttatásokat a fehéreknek is, akik a jelek szerint jobban örülnének annak, hogy a cigányok éhen vesznek, mint annak, hogy nekik is volna mit enniük –, ám a Jobbik ott van közöttük, gyakorlatiasan oszt mindenféle (főleg retorikai) kis alamizsnákat, és a szokásos rasszista, antiszemita, idegengyűlölő, Nyugat-ellenes összeesküvés-elméletekkel magyarázza meg nekik a saját helyzetüket, amihez még hozzáteszi „a mi” tüntetéseinken hallott (és mellesleg az Egyesült Államok által szított) korrupcióellenes szólamokat. Ennek folytán biztos lehet benne, hogy a liberális médiák a számukra (is) leggyűlöletesebb jelzővel fogják fölékesíteni: avval, hogy baloldali.

Szeretném ez úton értesíteni liberális vetély- és harcostársaimat, hogy a bal és jobb, a kapitalizmus és szocializmus összemosása, illetve konzervatív pályatársaimat, hogy a liberalizmus és a marxizmus összekotyvasztása náciszokás, és mindannyiukat arról, hogy a mérsékelt, újraelosztó, „jóléti államos” baloldal lebolsevikozása a hidegháborús szélső reakció kliséje. (Akárcsak a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal azonosságáról szóló hazug mese.) Csak hogy tudják, mit beszélnek és hol állnak.

Az ismét súlyos válságban lévő, háborús veszedelmeket fölidéző világkapitalizmusnak Magyarországon (és a legtöbb kelet-európai országban, ha nem becsüljük túl az intellektuális marxizmus néhány kiváló, de politikai szervezkedésre aligha alkalmas, főleg fiatal csoportosulását) nincs baloldali ellenzéke. Ebben a helyzetben a Jobbik hamis antikapitalizmusa akadálytalanul érvényesül. A magyarországi „hivatalos” baloldal az establishment expozitúrája. Bázisa ugyanaz a néptől rettegő középosztály, mint – soviniszta és etnicista változatban – a Fideszé. Csak avval különbözteti meg magát tőle, hogy a népszerűtlen „Európa” híve (általában senki nem rajong azokért, akiktől anyagilag függ, márpedig Európa nélkül Magyarország 24 órán belül lehúzhatná a redőnyt). A „demokratikus” ellenzék dicséri Európát, a fideszes érdekcsoportok zsebre vágják Európa pénzét, miközben szidják az édesanyját (ez az ügyesebb taktika), a Jobbik ebből kimarad (szegény, fiatal, kívülálló): csak a Jobbik tetszik autentikus „nemzeti” pártnak. Sem illúzióival, sem a bugyellárisával nem kapcsolódik a gyűlölt Nyugathoz. (A Nyugatot nálunk még azok is utálják, akik oda menekülnek a nyomor elől – s aztán tapasztalják is ott, milyen hitványan bánnak velük, s a lenézett színesbőrűek körletébe szorítják őket.)

Az alapvető tény – hogy tudniillik édes hazánk ún. versenyképességének egyetlen záloga a magyarországi dolgozók alacsony bére – senkit nem lelkesíthet a jelenlegi európai, azaz magyar rendszer iránt, akinek még maradt egy csöpp esze. Cselédnemzet lettünk, akár oly kevéssé szeretett kelet-európai sorstársaink. Az emiatt érzett harag a Jobbik növekvő sikerének titka, és erre a haragra bőven van ok. Természetesen a Jobbik nem tudja és valószínűleg nem is akarja megszüntetni ezeket az okokat, de legalább van némi összhang a politikai dumája és a népi érzelmek között.

A Jobbik nem beszél sokat, viszonylag passzívan alkalmazkodik a közhangulat hullámveréséhez – a saját népszavazási kezdeményezése sokkal intelligensebb, mint a „demokratikus” ellenzék katasztrofális 19 pontja, és kihasználja kitaszított helyzetét arra, hogy nem kell róla a nyilvánosság előtt vitatkoznia, hiszen akkor lelepleződnék a dolog csaló inkonzisztenciája –, és a maga hallgatag módján (a hallgatás paradox harcmodorát már Szálasi is jól használta) egyre inkább beépül a népéletbe.

Csalárd, látszólagos tőke- és hatalomellenessége népszerűvé teszi az elkeseredett fiatalság körében, amely a baloldaliakkal és a liberálisokkal együtt tüntet a fideszes korrupció ellen, majd a legszélsőbb jobboldalra szavaz. (Ha szavaz egyáltalán.)

A nyájas olvasónak le kell nyelnie a keserű pirulát, hogy ki kell mondania: Orbán a kisebbik rossz a Jobbikkal szemben, és ha a nyájas olvasó nem törődik a Jobbik veszedelmével, akaratlanul is hozzájárul Magyarország végromlásához. S arról se feledkezzünk meg, hogy a két szélsőjobboldali irányzat (nem lényegtelen nézeteltéréseit most figyelmen kívül hagyva) együttesen többségben van ma Magyarországon. Több figyelem kíséri itt valamelyik érdektelen fideszes fószer Gucci-táskáját, mint azt az apróságot, hogy az ország szélsebesen fasizálódik.

Kínos dolog lenne a butaságba belepusztulnunk.

Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20150319_TGM_A_politikai_helyzet_Magyarorszagon

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

A szociális fórummozgalmakról (2017)

A Kanadában, Quebec-ben, Montreálban 2016. augusztus közepén hat napon át lezajlott Szociális Világfórum (SZVF) egyúttal a mozgalom 15 éves jubileumát is jelentette. Amint ismeretes a SZVF 2001.évi Porto Alegrében (Brazília) megrendezett első találkozóját követően a világfórumot a fejlett Északon most első alkalommal rendezték meg. A másfél évtizedes múltra visszatekintő globális fórum-történet első évei dinamikus fellendülésről tanúskodtak, amikor a gombamód szaporodó kontinentális, regionális és lokális fórumok boldog tanúi lehettünk, benne az európai és a nemzeti szociális mozgalmak látványosan fellendülő tevékenységével. Különösen sikeres és sokáig emlékezetes marad a szociális fórummozgalmak világméretű tüntetése 2003. február 15-én az iraki háború tervezett megindítása ellen, amikor világszerte több mint 10 millióan vonultak az utcára, köztük Budapesten is mintegy 80 ezren.

A 2000-es évek közepétől azonban a szociális fórummozgalmak dinamizmusa érezhetően megtört, egyes régiókban pl. Európában a mozgalom válságának a jelei kezdtek feltűnni. A nemzeti és a lokális fórumok ugyan itt-ott még fel-fel éledtek, de a 2010-es évekre már általában is a kihalás jelei mutatkoztak. 2012-ben Firenzében az ESZF 10 éves jubileumi tanácskozása már csak egy nosztalgikus aktivista-összejövetel képét mutatta. Mára csak bizonyos helyeken és jelentősen átalakult formákban léteznek még szociális fórumok. Utóbbiakra példaként említhető a főleg a centrum országok mozgalmait tömörítő európai AlterSummit (AS), vagy a régiónkban a Közép- és Kelet-európai Szociális Fórum (KKESZF). A fenti trendeket látva megállapítható, hogy a SZVF -et sem kerülte el a hanyatlás szele.

Montreálban a szervezők szerint ugyan kb. 35 ezren vettek részt több mint 1.200 különböző önszerveződő eseményen, a klímavédelmi, a nőmozgalmi aktivistákon keresztül az antirasszista, a szakszervezeti és egyéb ügyeket felvállaló mozgalmárokig, de a résztvevők száma jelentősen elmaradt a betervezett 50 ezer főtől, amelynek fő okát a a szervezők a fejlődő országokból (zömében a Kongói Demokratikus Köztáraságból, Marokkóból, Iránból, Nigériából, Haitiből és Nepálból) származó küldöttek vízumkérelmeinek az elutasításában vélték felfedezni. Az első napon, a Montreál belvárosában tartott nyitó felvonuláson is csak alig 3 ezren voltak jelen. Érdemes emlékeztetni arra is, hogy 2001-ben a davosi világgazdasági fórum ellenrendezvényeként megtartott első világfórumon Brazíliában 200 ezer résztvevőt regisztráltak.

A montreáli tanácskozások középpontjában – hűen az SZVF alapelveihez – is az immár hagyományosnak tekinthető antikapitalista, rendszerkritikus témák szerepeltek, így többek között a globális szegénység, az imperializmus, az újgyarmatosítás, a kizsákmányolás, a kiszolgáltottság, a megszorítások, a közvagyon magánosítása elleni fellépések. Montreálra az előző két, Tuniszban megrendezett SZVF után azért esett a választás, mert 2012-ben Quebec-ben jelentős diákktüntetésekre és szrájkokra, illetve 2015-ben a közszféra dolgozóinak a megszorítások ellen tanúsított jelentős létszámú megmozdulásaira került sor.

A Montreálban megrendezett globális fórum is – hasonlóképpen a korábbi SZVF-khez – több párhuzamosan szervezett kisebb tanácskozásból állt össze ahelyett, hogy létrejöttek volna az egymást erősítő, jól szervezett globális hálózatok. Legnagyobb érdeklődést is csupán néhány „globális sztár” (mint pl. Naomi Klein) fellépése váltott ki.

A SZVF Nemzetközi Tanácsa (NT) 2017. január 21-én Porto Alegre-ben értékelte a montreáli szociális világfórumot és figyelemre méltó globális szolidaritási felhívást tett közzé. Az emberi jogok védelmében, a háborúk beszüntetése érdekében, a neoliberális támadás és a szélsőségek előretörése elleni küzdelem jegyében az „Ellenállások Szociális Fórumát” hirdette meg, amelynek keretében globális szinten béketüntetéseket javasol tartani és a társadalmi igazságosság megteremtése érdekében mozgósít. „Lehetséges, szükséges és sürgős egy másfajta világ!” – áll a felhívásban.

Ennek a felhívásnak közvetlen előzménye, hogy a legutóbbi szociális világfórum idején az NT a SZVF folyamat keretében egy „Küzdő Mozgalmak Közgyűlését – KMK-t” előkészítő munkacsoport létrehozását javasolta. A tavaly szeptemberi kezdeményezés módszertani javaslata szerint az NT 2017 januári megbeszélését megelőzően konzultációkat folytatott a szociális fórumok különböző vezetőivel és a korábbi szociális fórumok közgyűléseit szervező kulcsszemélyekkel azt remélve, hogy rövid időn belül ők együtt képesek lesznek egy KMK-folyamatot beindítani, amely választ ad a mozgalmak mozgósíthatóságának egyre növekvő nehézségeire. A folyamat alapvetően a nyitott tér koncepciójára épül és egy erősödő igényt fejez ki a mozgalom dinamizálásának beindítása iránt, amelynek célja egy politikailag jobban strukturált végeredmény elérése, közös nemzetközi akciók eredményesebb elősegítése. Sajnos ezidáig csak egyetlen NT-megbeszélésre került sor, de ezen sikerült a KMK létrehozásának feltételeit lefektetni.

A KMK alapvetően a SZVF-folyamaton belül szeretne olyan nyitott teret létrehozni, amely sokkal szorosabban kapcsolódik a társadalmi ellenálláshoz és a napi küzdelmet folytató mozgalmakhoz. Egy állandó közgyűlésről lenne szó, amely a folyamatban lévő különböző küzdelmeket veszi számba és lehetőséget teremt ezek összekapcsolására. Teret és megszólalási lehetőséget biztosít a mozgalmak számára a SZVF-folyamaton és azok rendezvényein belül a tapasztalatok, a jó gyakorlatok elterjesztése, megosztásának elősegítése és a kollektív hasznosításuk érdekében. Témák szerint és földrajzilag is feltérképezik a folyamatban lévő napi küzdelmeket és a mozgósításokat. A helyi harcoktól és ellenállási akcióktól kezdve a mozgalmak globális stratégiáinak megalkotásáig nyújtanak majd egymásnak segítséget. Végsősoron a KMK a célok, a stratégiák és az akciók összehangolásán keresztül a küzdelmek konvergenciáját kívánja megvalósítani.

A KMK-t a SZVF-ben részt vevő néhány nagyobb szervezet kezdeményezte, mivel a szociális mozgalmak közgyűlései már a kezdetektől fogva különféle gondokkal voltak terheltek, így pl. a szociális fórumok rendezvényei közötti időszakokban jelentős üresjáratokat (már-már semmittevést) tapasztaltunk. Dakar óta a közgyűlések helyi jellegűek maradtak, vagyis azokat növekvő mértékben főleg a SZVF lokális szervezői rendezték.

Következésképpen az egyik fórum a másiktól már „szétvált”, és a közgyűléseket fokozatosan „tematikus konvergencia”-folyamatok helyettesítették, ahol a záró közgyűlés gyakran – inkább csak meghatározás szerint – a közgyűlések közgyűlésévé vált, amelynek eredményeit, akcióit és felvállalt stratégiai célkitűzéseit a későbbi fórumok nem aktualizálták és nem is hasznosították. Különösen hiányzott a közösen meghatározott nyomon követés, vagyis az utómunka.

Ennek a gondnak az orvoslására a KMK célkitűzése egy új, állandó folyamat elindítása, amely lehetővé teszi a stratégiák és az akciók egyik fórum rendezvénytől a következő fórumig történő nyomon követését. A nyomon követés mechanizmusait a továbbiakban még meg kell határozni, de a KMK-folyamat moderátorai úgy vélik, hogy az alulról szerveződő mozgalmak kezdeti és folyamatos bevonásával a közgyűlés sokkal inkább képes lesz majd globális szinten elősegíteni a stratégiák közös kialakítását és végrehajtását. Lényegében ez a megközelítés teszi lehetővé, hogy a SZVF-folyamat jobban elköteleződjék a közös akciók mellett és reagáljon a SZVF-fel szembeni egyik legsúlyosabb kritikára is.

A folyamat lépései:

1. Konszenzus kialakítása a KMK-val kapcsolatban;

2. A munka elkezdéséhez jelentés készítése az NT januári megbeszélésére (megtörtént!);

3. Konzultáció az említett napi küzdelmet folytató mozgalmakkal (különösen azokkal, akik már aktívak a társadalmi mozgalmak közgyűléseiben) egy KMK-projekt következő SZVF-en történő beindításáról. A konzultáció során összpontosítani lehet a mozgalmaknak a projekttel kapcsolatos elvárásaira, a KMK saját felépítési folyamatára, elsősorban egy állandó KMK lehetőségére, egy fórumtól fórumig tartó folyamat kialakítására közös perspektívákkal, stratégiákkal, akciókkal és politikai kötelezettségvállalásokkal;

4. A konzultációt követően a KMK kiépítésének folyamata már pontosabban meghatározható;

5. A projekt az NT 2017. évi második megbeszélésén lesz tovább pontosítható;

6. Az első előkészítő KMK-ülések megszervezése (2018), és a KMK nyomon követési és állandósági mechanizmusainak kialakítása;

7. A KMK-val kapcsolatos munka archiválása és elérhetővé tétele az OpenFSM.net -en;

8. Az első nagyobb KMK megszervezése a következő SZVF-en.

Az alapötlet elsősorban nem sok szeminárium, hanem plenáris megbeszélések szervezése lenne, amelyeken a következő 6 hónapra/1 évre szóló akcióterveket egyeztetnénk.

Ha az alapötlet elfogadható, akkor egy egynapos nemzetközi előkészítő ülést kívánunk szervezni 2017. április végén/május elején Budapesten elsősorban közép-és kelet-európai szocfórumosokkal (kb 8-10 külföldi, ugyanennyi magyar részvételével).

Budapest, 2017. március 13.

Benyik Mátyás

Marching for another world at the opening of the World Social Forum in Montreal (Eric Ruder | SW)

 

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

The Never-Ending Lukács Debate by G. M. Tamás

ON JANUARY 25, 2017, the Budapest City Council decided to remove the statue of Georg Lukács from a park in the city’s 13th district. We invited philosopher G. M. Tamás to comment on the significance of the gesture. 

Georg Lukacs

¤

Before 1914, Lukács’s early works were received with great antipathy by the literary establishment in Hungary; they were found to be too “German” — that is to say, too philosophical, not impressionistic and positivistic enough. That was only the beginning, of course; from then on, Lukács would be attacked from the right incessantly, all his life. Lukács didn’t fare much better in leftist circles, either. When his most important book, History and Class Consciousness(1923), came out, it was savaged by both the Second and the Third International. It wasn’t to be republished until the 1960s. Lukács was given an ultimatum: if he wanted to stay in the Party, he had to repudiate the book and subject himself to self-criticism, which is what he eventually did.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: English, TGM | Címke: , | The Never-Ending Lukács Debate by G. M. Tamás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A legfontosabb kérdés: a menekültkérdés – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnöke

Tanúvallomások, bejelentések, panaszok, följelentések, igazolások bizonyítják, hogy a magyar állam rendőri közegei ütik-verik a menekülteket. Ha volna ebben az országban „demokratikus közélet”, akkor ez a szörnyűséges botrány szerepelne a cím- és kezdőlapokon.

Bár tárgyszerű híradások megjelentek arról az iszonyatról, ami a magyar-szerb határon folyik (itt, itt vagy itt), mindenekelőtt a külföldi sajtó és a nemzetközi jogvédő szervezetek adatai, beszámolói alapján, a magyarországi független médiák, ellenzéki pártok, társadalmi mozgalmak reakciója egyetlen szóban foglalható össze: nulla.

Visszhang nem hallatszik.

A kurrens politikai eszmecsere a nyilvánosságban – ehhez képest – irreleváns és jelentéktelen banalitásokról és trivialitásokról folyik. Miközben egyre nagyobb (és egyre üresebb) a gyűlölködés, az ellenzéki pártok egy része abban verseng, hogy melyikük nemzetibb és konzervatívabb: a gyáva alkalmazkodás az etnicista, idegengyűlölő, rasszista közhangulathoz általános; legjobb esetben ez sunyi hallgatást jelent.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: TGM | Címke: , | TGM: A legfontosabb kérdés: a menekültkérdés – HVG cikk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

G.M.Tamas: The mystery of ‘populism’ finally unveiled

The mystery of ‘populism’ finally unveiled

G. M. Tamás

The philosopher of post-Fascism enters the populism fray with his own candidate for post-truth – Left betrayal.

lead Hungarian Prime Minister Orban looking at the Bavarian and the Hungarian flag in front of the parliament building in Budapest, Hungary, March 2016. Peter Kneffel DPA/Press Association. All rights reserved. There is nothing new in consecrated terms being used in an entirely novel sense without announcing the change, and thereby misleading readers. It happens every day. It is no surprise if, being unable to explain a new phenomenon, people give it a resounding name instead of a theory or at least a description. This is what is happening with ‘populism’ or ‘right populism’ – or even ‘left populism’ – words used to depict states of affairs old as the hills at the same time as surprisingly new ones. ‘Populism’ has become a synonym of ‘I don’t understand it, but I was asked to talk about it’.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: English, TGM | Címke: , | G.M.Tamas: The mystery of ‘populism’ finally unveiled bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Porto Alegre Call for Global Solidarity of Peoples

Antifa demo Firenzében a Fortezza da Basso előtt“We, members of the International Council of the WSF, gathered in Porto Alegre for the Social Forum of the Resistances, affirm our solidarity with the millions of people who answered in Washington and in more 600 cities of the world, the call of the women’s march against Trump and trumpism.

More than ever, it is fundamental to rise all over the world to defend our rights, to resist an ecocide neoliberal attack, to stop wars and to fight the rise of extremism.

We call to pursue these acts of resistance and go on the offensive by calling for global mobilizations for peace and social and climate justice.

Another world is possible, necessary and urgent”

Porto Alegre (Brazil), 21 January 2017

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: Altersummit, English | Porto Alegre Call for Global Solidarity of Peoples bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva