TGM: Bibó (4): 1945 és 1956 – cikk a merce.hu-ról

Az összes magyar forradalmakkal és magyar köztársaságokkal bajban van a nemzet. 1848 klasszikusan liberális, egyenlőségpárti és népbarát programja 170 esztendő után romokban. Az őszirózsás forradalom – a demokrácia, a földosztás, a nemzeti függetlenség – 100 év múltán kiátkozott, eltagadott, bemocskolt. 1945, a fölszabadulás, a rendiség és a hűbéri nagybirtok megszüntetése, köztársaság, újjáépítés, jogegyenlőség: több mint 70 év után elfelejtve, meghamisítva, a Kossuth-címer (amely ’48 és ’56 és ’89 címere is) az „ellenség” jelképének számít.

A gyűlölt, a rágalmakkal eltüntetett, láthatatlanná tett Tanácsköztársaságot az 1960-as évekig a magyar kommunisták is megtagadták, a proletárforradalom vezetőjét a Szovjetunióban elpusztították, az 1919-es veteránokat a fölszabadulás után háttérbe szorították, kommünár próbálkozásaikat falun és a gyárakban elfojtották „elvtársaik”. (Az akkori új rendszer első dolga volt az önálló kommunista underground vezetőjét, a jellemző módon azóta is feledésbe taszított Demény Pált[1] lecsukatni.)

1989, a rendszerváltás, a kelet-európai diktatúrák szétesése, az orosz megszállás vége, a pluralizmus és a szólásszabadság, alkotmányosság és jogállam kezdete: közutálatnak, sőt, közgyűlöletnek örvend.

Ifjú – állítólag szabadságszerető – mozgalmak „a 27 év” eltörlését, kiiktatását, földdel egyenlővé tételét javasolják.

Nem az 1989-cel szembefordult jobboldali féldiktatúra eltörlését (bár azt is), hanem annak az eltörlését (is), amit az Orbán-rezsim félig-meddig már el is törölt, tudattalan összhangban a köztársaságnak még a nevét is elhajító Orbán-rezsimmel, amellyel – hamis tudatuk szerint – „harcolnak”.

Ezeknek a forradalmaknak és köztársasági szisztémáknak a legszembeötlőbb közös jellegzetességük, hogy egytől egyig leverték őket. Mindegyiket ellenforradalmi restauráció követte. De ez önmagában nem lenne elegendő a forradalmi és köztársasági hagyomány elsöpréséhez.

Brumaire 18-a után a francia forradalmat is a napóleoni Birodalom követte (majd a Bourbon-restauráció), 1830 és 1848 liberális-demokratikus kísérletei is kudarcot vallottak, nem szólva a Párizsi Kommünről: mégis, kipucolni a forradalmat és a köztársaságot a francia történelemből – lehetetlen.

Már 1991-ben (!) ezt írta a Beszélőben Szabó Miklós, a méltatlanul elfeledett történész és politikai esszéíró: „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye. Ma Horthy, Mindszenty, Teleki ügye áll jól.”[2] Ezt a szerző avval magyarázza, hogy 1956 mindkét szinten – a kormányzati-politikai és a „bázisszinten” – egyaránt 1945-1947 eltiport hagyományához tért vissza: megjelentek a fölszabadulás utáni „koalíciós pártok”, illetve hallatlan erővel terjedtek el a közvetlen demokrácia alapsejtjei, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok. 1956-ban „…minden szervezet a munkavállalók közösségének csoporttulajdonában akarta látni az addigi állami tulajdont, és igazgatását is a termelői önigazgatás bizottságaira akarta rábízni. Reprivatizációra senki se gondolt. A politikai demokrácia területe kiegészült egy új dimenzióval: felmerült a hierarchikus munkaszervezet demokratikus átalakításának gondolata. Ha a dolgozói tulajdon utópia is [Szabó Miklós, mint látjuk, nem volt marxista], a hierarchikus munkaszervezet demokratizálásának gondolata termékeny demokratikus eszme, amely alkalmas lehet a demokratizmus gondolatkörét új dimenzióval bővíteni.”[3] Ezt a piaci kapitalizmust igenlő 1989-i fordulat elutasította, természetesen. Ugyanakkor 1956 mítosza – társadalmi lényegétől elválasztva – része volt 1989 legitimációs ideológiájának; ezt mindenekelőtt Göncz Árpád köztársasági elnök személyesítette meg, akiről ma már egy nyomorult metrómegállót se lehet elnevezni anélkül, hogy az ellenforradalmi szenny el ne kezdene bugyborékolni.

1956. november 4-e után az 1949 és 1956 közötti sztálini „…rendszer jellege nem változott, de az enyhítések »otthonosabbá« tették a diktatórikus rendet. Ez volt a forradalom reális utóélete. […] Egy forradalom nem csupán történelmi esemény, amely meghatározza az utána következő történelmi időszak menetét, akkor is, ha leverték, hanem az utókor tudatának is része… A kiegyezés utáni rendszer lényegében… az 1848-as áprilisi törvényeket valósította meg, ugyanakkor azonban magas színvonalon teremtette meg azt a felső értelmiségnek szánt politikai kultúrát, amely elutasította a forradalmat. Ennek alapját Kemény Zsigmond Forradalom után című, már 1850-ben megjelent röpirata vetette meg. Ez az előzménye annak, hogy az értelmiség elitje a reformkor nagyjai közül egyoldalúan Széchenyivel azonosult és azonosul a mai napig: a forradalmat fanyalgás lengi körül, szimbólummá emelkedett vezetőjét, Kossuthot pedig hisztérikus gyűlölködés. Ugyanakkor mindenki Kossuth-kultuszról beszél, és ez ellen hadakozik.”[4]

Az 1956-i „dicsőséges magyar forradalom”, hogy Bibó Istvánt idézzük, még ennél is borzasztóbb sorsot ért meg. A Kádár-rendszer betegesen függött ’56-tól: amennyiben a forradalomról bármit jót vagy szépet elismernek, annyiban delegitimálják a kádári (ellenforradalmi) berendezkedést. Ezért a kádáristák fölhasználták a klasszikus, minden forradalom ellen már alkalmazott ideológiai elemeket, amelyeket persze ki kellett facsarniuk némiképp, mert „elvileg” maguk is a forradalmi világnézet ún. letéteményesei voltak, ráadásul minden rétegnek mást és mást kellett mondaniuk, de főleg sugallniuk.

  1. A konzervatív kispolgárságnak azt mondták, hogy a forrófejű forradalmárok fölidézték a veszedelmet, amelyet állítólag el akartak kerülni: a sztálinista restaurációt és a közvetlen szovjet uralmat, oroszosítással stb. Ettől a veszedelemtől csak Kádár és társai államférfiúi bölcsessége mentette meg a nemzetet.
  2. A „kommunista” fordulat kedvezményezetteinek (az előléptetett munkáskádereknek, a hűbéri nagybirtokról szabadult zselléreknek, a munkás- és paraszti származású értelmiségieknek és a nem tőkés zsidóknak) azt mondták, hogy megakadályozták a nagybirtokosok és nagytőkések visszatérését, a fehérterrort, az ancien régime bosszúját, az újfasizmust stb.
  3. A sztálinistáknak – és furcsa mód a konzervatív értelmiségnek is – azt, hogy véget vetettek a „revizionizmusnak” és az „elhajlásnak”, ami voltaképp a „doktrinér” marxisták műve volt, szemben a „pragmatikus”, „mérsékelt” és „kiegyensúlyozott” kádáristákkal, akiket nem foglalkoztat a dogma és a „világnézet”, akikben túlteng a „realitásérzék”, a „reálpolitika” iránti hajlandóság és a kompromisszumkészség. Reakciósoknak és sztálinistáknak is biztonságban az állásuk, ha békén maradnak.
  4. Leverték „a zavaros fejű prolik” iránytalan lázadását, a „mob”, a „tömeg” vérengzését. Ez minden konzervatív (reakciós és sztálinista) elemet megnyugtatott.
  5. Nem szabad firtatni a forradalom leverésének körülményeit meg a megtorlások mikéntjét, mert ez a föltétele a „konszolidációnak”, a „megnyugvásnak” és a „kiengesztelődésnek”.
  6. A Petőfi Körnek és Nagy Imre más híveinek, pár hónappal korábban még fanatikus sztálinistáknak a rezsimje nem kecsegtetett nagy szabadsággal és toleranciával, az ideológiamentes kulturális virágzás biztosítva van (és csakugyan eléggé biztosítva volt) mindenfajta „hisztérikus megtéréseknek” ki nem téve; elég a megnyugvás, nincs szükség sem aszkétikus forradalmiságra, sem elvtelen meghunyászkodásra, megalázkodásra: csinálja mindenki csöndben a dolgát, nem lesz semmi baj.
  7. És legfőként: hallgatólagosan elvetve mindenfajta kommunista ortodoxiát és őrületet, a rezsim az életszínvonal emelésére, a fogyasztás (az áruválaszték!) bővítésére, a szociális biztonságra, a gondtalan népszórakoztatásra törekszik, senkitől nem kíván semmit, ami morális természetű, a magánélet szabad.
  8. Ugyanakkor – és erről egyáltalán nem szokás beszélni – a még fönnmaradt szociális aspirációk és tendenciák szimbolikus átélésére is szerény mód nyílott („kiszezés”, szocialista brigádmozgalom, kis méretű közösségi formák eltűrése), illetve megszületett (sajnos ezt is kevesen értik) a szabadságot helyettesítő kultúra eszménye, amely máig a magyar értelmiség uralkodó ideológiája. A Kádár-korszak kulturális héroszai kivétel nélkül polgári írók a lektűrtől (Szabó Magda, Passuth) a legmagasabb irodalomig (Ottlik, Mándy, Weöres). A marxista-leninista „idegen doktrína” alóli fölszabadulás – ez már negyven éve csak értetlen és tudatlan élcek tárgya – megerősítette a magyar kultúra filozófiátlan jellegét a fogyasztói nyugatosság és az alattvalói liberalizmus jegyében. Ez a filozófiátlanság (s ebben igaza volt a magyar kultúrában egyébként rosszul tájékozódó Lukácsnak) mindig is a kiegyezés óta tartó megalkuvás és olcsó individualizmus fedőszerve volt.

Kezdetben – vagyis az 1990-es évek elején – meghökkentő volt, hogy a magát ’56-tal legitimáló rendszerváltás hangadói (persze fontos kivételekkel) voltaképpen milyen nagy mértékben vették át a kádári delegitimációs (alapjában ellenforradalmi) szólamokat.

Mivel az 1956-i forradalom szocialista forradalom volt: azaz antikapitalista, önigazgatói-bázisdemokratikus, antibürokratikus, a szocialista irányú átalakulások öntudatos örököse (és egyben a sztálinista zsarnokság megszüntetője), nem kellett sem a restaurációs-nacionalista erőknek, sem a piaci kapitalizmust bevezető, privatizáló, nyugatbarát, liberális-neokonzervatív pártok (az SZDSZ és a Fidesz) híveinek, akik valamennyien őszinte antikommunisták voltak, de persze más-más értelemben. (Jellemző, hogy az utóbbiak privatizálók, míg az előbbiek REprivatizálók voltak.)

Ezért kellett kialakulnia Bibó István teljesen üres kultuszának.

Bibó megfelelt a célnak, egyszerűen azért, mert erkölcsileg tiszta, becsületes és bölcs ember volt – valóban nagy ember – , ráadásul igazi hős. (Persze semmi kifogás nem eshetik, ha valaki a nagy formátumú ellenfele előtt fejet hajt, ha nem tesz úgy álszent módon, mintha a híve, a követője lenne. De itt nem ez történt sajnos. Itt egyszerűen zárójelbe tették a történelmi-politikai tartalmat, mint hajdan, amikor Kossuthot és Széchenyit és Petőfit együtt vélték ünnepelhetni, mintha ez lehetséges volna.)

A damnatio memoriæ utolérte Bibót, aki mind az antikapitalista, népi (plebejus) demokrácia, az 1946-ban kihirdetett köztársaság, mind az 1956-ban pár napra megvalósult szocialista, ám pluralisztikus köztársaság legfőbb és legjobb teoretikusa volt, s akinek a voltaképpeni nézeteiről alig van sejtelme valakinek – historikus szakembereken és maroknyi hűséges írástudón kívül persze (ez utóbbiak közé csak fönntartásokkal sorolhatnám magam, csodálatom és nagy mérvű egyetértésem ellenére) – , amit most pótolnunk kell.

Bibó István csodálatos (vakmerő, átgondolt, józan) ’56-os írásai közül is kiemelkedik a bízvást történelmi jelentőségűnek, örök értéknek nevezhető esszéje („Magyarország helyzete és a világhelyzet”, 1957[5]). Ebben fejti ki a legletisztultabb, úgyszólván klasszikus formában – már a szovjet támadás, a forradalmárok első csoportjainak letartóztatása, a megtorlás kezdete után – , hogy mi a lényege annak a válságnak, amelyet az újbóli szovjet megszállás és a Kádár-féle bábkormány (mert kezdetben nem volt semmi több) által megindított, represszív, ellenforradalmi folyamat okozott.

Botránya ez a helyzet a nyugati világnak – mondja. „…Aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország: hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen uralomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül kíván elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”[6]

De botrány a magyar ügy „a kommunista tábor” számára is – írja Bibó.

„Magyarázhatja, akinek ez a maga lelkének mentésére fontos, hogy a magyar forradalom így vagy úgy volt, vagy lett, vagy lett volna ellenforradalom, a valóság az, hogy éppen az volt az egyik legfantasztikusabb meglepetés, hogy az idestova tíz év óta mindenki által ellenforradalminak és restaurációsnak feltételezett fordulat mennyire nem ilyen volt. Mindazok az erők, melyeknek fegyver volt a kezében, az ifjúság, a munkásság és a forradalom oldalára állt katonaság, többségükben nemcsak szocialisták, hanem marxista-leninista nevelésű szocialisták voltak, ha még annyira válságban volt is egész világképük. Hogy közben a kitört szabadság hatására a legkonzervatívabb restauráció erői is kijöttek a napfényre (fasiszta erők alig!), az csak azoknak a számára volt rémületes, akik megszokták, hogy ha valamit eltiltanak, az ezzel már nincs is, viszont aminek módjában van napvilágra jönnie és megszólalnia, az már ennélfogva félelmetes is. A szovjet közbelépés pillanatában a helyzet már konszolidálódni kezdett, a népítéletek megszűntek, a szocialista vívmányok mellett határozott és tekintélyes hangok szólaltak meg, s olyan nemzeti egységkormány alakult meg, melynek nem volt oka a jobboldal felé való túlbuzgalomra és gyengeségre. S aki a magyar forradalom s a leverését követő ellenállás valóságával egy kicsit is kapcsolatba került, annak meg kellett éreznie, még ha nem is akarta bevallani, hogy a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének az indulása volt az, amit a szovjet tankok szétlőttek, hogy helyette berendezni segítsenek valamit, ami mindenhez hasonlít, csak jövőt építő társadalomhoz nem.”[7]

Botránya a magyar helyzet a „harmadik utas” törekvéseknek meg a világbékének is – mondja Bibó. Majd hozzáteszi: a magyar forradalom reményt kínált a nyugati szabadságfilozófiának is:

„A magyarországi, lengyelországi és más kommunista országbeli mozgalmak a legélesebb fényben megmutatták, hogy ezekben az országokban valóságos és eleven igény létezik a szabadság valósága és legfejlettebb technikái irányában. És ez az igény éppen azért, mert kielégítően még sohasem tudott teljesülni, a meggyőződés és szenvedély olyan frisseségében jelentkezik, mely meghaladja a maga vívmányait már megszokott nyugati világ meggyőződését.”[8]

Miután Bibó kimutatja a fasizmusnak és a kommunizmusnak (illetve bomlásuknak) a döntő különbségeit – ezeket olvasóinknak talán már nem szükséges az emlékezetükbe idéznünk – , rátér azokra a reményekre, amelyek a magyarországi „eseményekből” a „harmadik út” híveire háramlanak. Itt Bibó István érdekes módon a „megszorított többpártrendszert” javasolja, amelyben csak azok a pártmozgalmak vehetnének részt, amelyek a nagy vagyonok fölosztását, a kulcsiparágak és a bankok államosítását és a rendi kiváltságok megszüntetését nem csinálnák vissza, s itt arra hivatkozik, hogy a holland, angol, amerikai és francia parlamentáris szabadság is olyan egyetértésen alapult, amelyből a királyi abszolutizmus híveit kizárták. Ugyanakkor elutasítja az egypártrendszert, mert „[a] kizsákmányolás semmiféle megszüntetése nem reális a valóságosan működő szabadságintézmények nélkül.”[9]

A magyar nép föladata – mondja végezetül Bibó István – , „…hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben őrizze meg a maga forradalmának a zászlaját, amely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”[10]

Szó se róla, ezt a föladatot nem teljesítettük. Amikor az elítélt forradalmárok az amnesztiák nyomán előbb vagy utóbb kijöttek a börtönből, döbbenten tapasztalták nem is csak a felejtést, hanem a felejteni akarást, a korlátolt elégedettséget a szerény jóléttel, a fölületes szórakozást, a bárgyú jókedvet.

A kissé kezdetleges „keleti” jóléti állam mérge hatott, és voltak tényleges gazdasági sikerek – és í. t.

Mostanra a forradalom dicsfénye és Bibó István hírneve (vele együtt) elhalványult.

Különösen azért, mert a fölszabadulás, azaz 1945 jelentése kommunikálhatatlanná vált. Együtt a huszadik század alaptörténetének (amely a szocializmus és a rá adott reakciók a polgári társadalomban, ezen belül: a fasizmus, majd a borzalmas összeomlása, mert még vereségében is ördögi volt; később a hatalmon lévő, dekadenssé vált „szocializmus” csúfos bukása) megértése az egykori remények megértése nélkül lehetetlen. Márpedig 1945 reménye a legnagyobb tabu, amit el lehet képzelni, a tömegsír legalján oszlik teteme. És Bibó a fölszabadulásnak is makulátlan koronatanúja.

A parlamentarizmus, a többpártrendszer, a jogállam népszerűtlen – pontosabban: a szkeptikus közvélemény azt hiszi, hogy igazi formájában lehetetlen – , az antikapitalizmus se ölt emancipatorikus, azaz autonóm (önigazgatói, hierarchiaellenes) alakot, a szocializmus mint mozgalom és mint eszmény csak töredékeiben létezik, bár a megújulási és megújítási kísérletek sehogy se maradnak abba.

Természetesen sok minden elavult, erőszakolt vagy téves Bibó István ránk maradt írásaiban, de a fő tanulság – amit ő demokráciának nevezett legtöbbször, máskor meg szocializmusnak – nem változik: a külső tekintélyről lemondó, szolidáris és egyenlő, tevékeny és méltóságteljes politikai közösség eszménye.

Most, hogy a tisztelt olvasó kedvéért is újraolvastam a műveit, olyasmit éreztem megint, amit már nagyon rég nem: hazafias büszkeséget.

[1] – Ld. emlékiratát: A párt foglya voltam, Bp.: Medvetánc/ELTE, 1988.

[2] – „Ma ismét rosszul áll 1956 ügye” (1991), Szabó Miklós: Múmiák öröksége, Bp.: Új Mandátum, 1995, 125. A szerző 1956-ra vonatkozó írásai a könyv 122-137. lapjain találhatók.

[3]I. m., 128.

[4] – „A kínos forradalom” (Beszélő, 1991), in: i. m., 129.

[5] – Először megjelent Brüsszelben 1959-ben, az Európai Petőfi Kör Az igazság a Nagy Imre-ügyben c. kiadványában; Bibó István Összegyűjtött munkái, 3., szerk. Kemény István, Sárközi Mátyás, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1983, 885-899.

[6]I. m., 885-886.

[7]I.m., 887-888.

[8]I. m., 892.

[9]I. m., 897.

[10]I. m., 899.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/13/tgm-bibo-4-1945-es-1956/

 

 

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Statement of the Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People

Attn. H/E President Jean-Claude Juncker

European Commission

president.juncker@ec.europa.eu

S T A T E M E N T

The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) expresses serious concerns over the ongoing efforts by the European Commission to circumvent the 21 December 2016 ruling of the European Court of Justice (ECJ), which undermine the legal rights of the Saharawi people, and continue the illegal exploitation of the resources of Western Sahara.

From the very inception of the negotiations with Morocco, the Commission’s approach to the decision of the EU Court has fallen short of basic EU standards of accountable and transparent trade negotiations. A principle source of concern has been that the Commission appears to have deliberately misinterpreted the Court’s conclusions that such agreements needed to obtain the ‘consent of the representatives of Western Sahara’ and instead sought to merely ‘consult the populations of Western Sahara’. By replacing one with the other, it was thus possible for the EU institutions to sideline the Saharawi people, both by talking to the wrong people, and by not taking into account their fierce objection to the deal.

As underlined by the Advocate-General of the ECJ on 10 January 2018, the territory of Western Sahara remains under the partial occupation of Morocco. The ECJ, in December 2016, definitively ruled that Morocco has no sovereignty over Western Sahara – reaffirming the position of the International Court of Justice, the United Nations and the African Union, that Western Sahara is a Non-Self-Governing Territory with continuing and exclusive ownership of the natural resources of the Territory. In parallel, the ECJ ruling reaffirmed that any agreement pertaining to Western Sahara’s natural resources requires the consent of Frente POLISARIO as the only legitimate representative of the Saharawi people.

Therefore the CEE Alliance reiterates its deep concern at the ongoing negotiations between Morocco and the European Commission to include Western Sahara in trade agreements with Morocco without the consent of the Saharawi people. To this date, no serious scrutiny of this process has been allowed, the mandate for these negotiations has not been published, and the Commission has not made any genuine attempts to engage with
Frente POLISARIO.

The CEE Alliance calls on the European Commission to immediately reverse the inclusion of the territory of Western Sahara from the talks with Morocco, and further to:

1. Engage constructively with the Frente POLISARIO at the appropriate level of standing as the only legitimate representative of the Saharawi people, and party to the UN peace talks;

2. Comply with the CJEU Ruling by immediately clarifying the legal and territorial scope of ongoing trade amendment negotiations with Morocco;

3. Make public the process by which the consent of the Saharawi people has been or will be sought as required under EU law, including publishing the list of all parties who will be consulted, the terms of consultation, and the mechanism for fair participation;

4. Undertake an unhindered and comprehensive fact-finding mission to the territory of Western Sahara to assess the humanitarian, human rights, and economic situation on the ground;

5. Conduct an urgent audit of EU Member States’ compliance with the CJEU ruling of 21st December 2016

Budapest, 12th February 2018.

Matyas Benyik

on behalf of CEE Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Interview on working time reduction

Az ATTAC logója

Mojca Pišek,  a journalist and a working time reduction supporter from Slovenia wrote me an e-mail as part of the team of people who will in the following months prepare a booklet to represent the for-now informal network of activists and organisations that are dedicated to the working time reduction.

Main objectives of the booklet will be to give the current partners (and their members) a clear overview of the network, information on who to contact in which country and to attract new partners for the june 2018 meeting.

Mojca Pisek works under guidance of Margareta Steinruecke from Attac Arbeitfairteilen in Germany and David Feltz from Collectif Roosevelt in France.

Hereunder you can read Mojca`s questions and my replies:

  1. Who is “on the board”: how many individuals and/or organisations are advocating the topic in your country and do you form partnerships?

Reduced working hours idea has a long history, it goes back to Karl Marx, then John Maynard Keynes. With the outburst of the financial crisis in 2008 the long forgotten ideas have re-emerged in debates over the nature and limits of free-market capitalism. Governments across advanced capitalist economies have eased fiscal policy in an attempt to combat the deep recession. There were even talks of a modern New Deal to counter rising unemployment. Nationalisation and public works programmes, once thought of as relics of a distant past, have been revived as possible remedies for the constant economic ills.

The perversity of the present situation is that while many people work very long hours, others languish in unemployment. A readjustment of work time would help to reduce the jobless rate. It would also provide a necessary boost to the quality of work and life for many workers.

The idea of the reduced working hours is very much connected to combat unemployment. The talk now is about what governments can do to counter recession once other policy options have been exhausted. A former economic heresy – the reduction of working hours – may offer policy- makers an additional tool to prevent the economic downturn turning into a depression.

In the early 2000s several ATTAC Groups (e.g. in Germany and Austria) – as an alternative and complementary strategy to Unconditional Basic Income (UBI) started to work on the concept of a 30 hours week for Europe (with compensation of wages and personnel).

The introduction of UBI in Hungary is supported by the Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelem Egyesület (First Hungarian UBI Association), whose first active gathering was held in Budaörs on May 31, 2011. Among the more than 16 full members and about 15-20 sympatizers you can find a dozen of ATTAC Hungary members, too.

Katalin Szili, a former President of the House of Parliament, now an independent MP, submitted a proposal for a resolution to the Hungarian Parliament on 3 September 2013 on examining the possibility of introducing unconditional basic income in Hungary, but it was ultimately rejected.

On January 11, 2014, in Budapest at the Kossuth Club, a 98-page study of the LÉT Workgroup consisting of renowned economists and sociaologists was presented with great interest and considered as a realistic program of UBI, tailor-made for Hungarian conditions. According to LÉT`s intent, this would be the first time in history to account for insanity and deep poverty in Hungary.

In 2015, the Párbeszéd Magyarországért Párt (Dialogue for Hungary) was the first Hungarian party to approve the UBI and to incorporate its basic income concept into the party`s program.

On March 27, 2015, the Conference of Dialogue presented its proposal by spokesperson Bence Tordai. The conference was attended by Gabor Scheiring, Chairman of the Party’s Foundation , György Surányi, ex-Chairman of the Hungarian Central Bank (MNB), Eszter Babarczy, Miklós Gáspár Tamás, Zsuzsa Ferge, Bálint Misetics, Zoltán Pogátsa.

On May 21, 2016, the Foundation for Dialogue in cooperation with the Foundation for Renewal of Hungary, the Friedrich Ebert Stiftung and the Progressive Economic Policy Foundation organized an international conference on basic income. Keynote speakers were: Iván Szelényi, Gergely Karácsony, Tímea Szabó, Zoltán Lakner, Kinga Papp Réka, Benedek Jávor and József Tollner.

  1. What is your group`s actual proposal for the reduction of working time?

Orthodox economic theory teaches that those who argue for shorter working time succumb to the „lump of labour fallacy”. This is the idea that there is a fixed amount of work to be done in society, so any reduction in work hours must increase the number of available jobs. It is argued by orthodox economists that the amount of work is not fixed and that reductions in work time will simply add to firms’ costs. But the above fallacy is not wholly persuasive. If reduced hours encourage people to work more efficiently, then the effect may be to lower prices and to increase the demand for goods and services and in turn the demand for labour.

We start with the supposition that labour-power is bought and sold at its value. Its value, like that of all other commodities, is determined by the working-time necessary to its production. If the production of the average daily means of subsistence of the labourer takes up 6 hours, he must work, on the average, 6 hours every day, to produce his daily labour-power, or to reproduce the value received as the result of its sale. The necessary part of his working-day amounts to 6 hours, and is, therefore, caeteris paribus a given quantity. But with this, the extent of the working-day itself is not yet given.

The working-day is thus not a constant, but a variable quantity. One of its parts, certainly, is determined by the working-time required for the reproduction of the labour-power of the labourer himself. But its total amount varies with the duration of the surplus-labour. The working-day is, therefore, determinable, but is, per se, indeterminate.

The capitalist has bought the labour-power at its day-rate. To him its use-value belongs during one working-day. He has thus acquired the right to make the labourer work for him during one day. But, what is a working-day?

At all events, less than a natural day. By how much? The capitalist has his own views the necessary limit of the working-day. As capitalist, he is only capital personified. His soul is the soul of capital. But capital has one single life impulse, the tendency to create value and surplus-value, to make its constant factor, the means of production, absorb the greatest possible amount of surplus-labour.

Capital is dead labour, that, vampire-like, only lives by sucking living labour, and lives the more, the more labour it sucks. The time during which the labourer works, is the time during which the capitalist consumes the labour-power he has purchased of him.

If the labourer consumes his disposable time for himself, he robs the capitalist.

The capitalist then takes his stand on the law of the exchange of commodities. He, like all other buyers, seeks to get the greatest possible benefit out of the use-value of his commodity. Suddenly the voice of the labourer, which had been stifled in the storm and stress of the process of production, rises:

The commodity that I have sold to you differs from the crowd of other commodities, in that its use creates value, and a value greater than its own. That is why you bought it. That which on your side appears a spontaneous expansion of capital, is on mine extra expenditure of labour-power. You and I know on the market only one law, that of the exchange of commodities. And the consumption of the commodity belongs not to the seller who parts with it, but to the buyer, who acquires it. To you, therefore, belongs the use of my daily labour-power. But by means of the price that you pay for it each day, I must be able to reproduce it daily, and to sell it again. Apart from natural exhaustion through age, I must be able on the morrow to work with the same normal amount of force, health and freshness as to-day.

We see then, that, apart from extremely elastic bounds, the nature of the exchange of commodities itself imposes no limit to the working-day, no limit to surplus-labour. The capitalist maintains his rights as a purchaser when he tries to make the working-day as long as possible, and to make, whenever possible, two working-days out of one. On the other hand, the peculiar nature of the commodity sold implies a limit to its consumption by the purchaser, and the labourer maintains his right as seller when he wishes to reduce the working-day to one of definite normal duration. There is here, therefore, an antinomy, right against right, both equally bearing the seal of the law of exchanges. Between equal rights force decides. Hence is it that in the history of capitalist production, the determination of what is a working-day, presents itself as the result of a struggle, a struggle between collective capital, i.e.,the class of capitalists, and collective labour, i.e.,the working-class.

  1. Who do you encounter as opponents and what are their counterarguments?

To understand the foundations of the capitalist state it is essential to understand the iron law of competitiveness. By capital, we mean the private ownership of such means of production that enable the employment of wage labor. Competitiveness is the precondition of the reproduction of capital with sufficient profit. Reproduction of capital with sufficient profit allows new investments with the purpose of either increasing production on the same technological level or upgrading technology – investments, which are the preconditions of preserving competitiveness. New investments result in the accumulation of capital.

Accumulation of capital is the essence of capitalism. Market competition, competitiveness, reproduction of capital with sufficient profit, accumulation of capital – are different approaches to the same thing, namely capitalism. So the iron law impacts upon all these factors. Profit is the right of capital and is a part of the value added, as created by employees (wage labor) in the process of production. Whether a capitalist wants it or not, in the long run, profit has to be increased within the value added as well as relative to the invested capital.

To increase the share of profit in value added, the share of labor compensation has to decrease. If a capitalist does not succeed in doing that, those competitors who manage to do so, will be able to push him or her out of the market, by means of their better/cheaper products. The basis of competition is the isolation of producers, their individual “company” form, so that each and every unit of production is “self-interested”: the root of the selfishness is the private property of means of production. It is the competition based on the isolation of properties that presses capital to reinvest profit, to accumulate capital and by these, to achieve growth. The way and key to growth – the iron law of capitalism – is the downward pressure on wage share in value added, additionally accompanied by either increasing, decreasing or stagnating amount of wages. (It is the share of wages that counts, not their absolute level).

Of course, one could imagine a world in which no company undertakes development, thus not threatening other companies’ activities, and does not even start any innovation – a world where market structures show no signs of changes at all – but it would not be capitalism. The essence of capitalism and the basis of its historical merit (the revolutionary development of means of production) is just competition based on the freedom for selfish profiteering.

The basic rule of the corporate competitiveness is to produce more value at minimizing the cost of the product. The central factor of the costs is the (living) labor, so the less people have to produce the more (value) product. Therefore, if a more productive method is introduced the redundant workers are laid off. The rest – under pressure of the reserve army – are forced to more (intensive) work. With the development of the productive forces the time liberated from the production turns towards society in a hostile manner, piling up cumulatively on the side of the unemployed mass. This leisure time instead of a true „life” acts as an enemy of life, a working time-guzzling small dumpling. The laid off workers do not only produce anything but – similarly to the workers forced to increased performance – decay of the stress and the hardship and their medical condition deteriorates, deviances (drugs, crime) are on the rise. To eliminate or to treat these effects, the society should set aside income and working time be spent (for law enforcement, health care, drug prevention, etc.). This development is embodied and partly called by the mainstream as the sphere of the „second labor market” and the „social economy”. (Social, home beautification, environmental and youth protection programs and organisations supported by public money, broadening the local service sector, etc.) However, these do not prevent the deterioration of physical and mental state. The reserve army means that older people’s labour is no longer needed so it does not matter if they wear out faster and their place – as the quick obselescence of technology – are filled with younger workers anyway …

Due to the lack of community education of the youth and as a result of the reserve army of the unemployed the main productive force, the manpower works far below its possibilities, its capabilities lie unused and wasted.

  1. What is the public opinion on the working time reduction in your country? Is it favourable, what are people`s main reconsiderations?

The cause of all-embracing capitalist wasting is the efficiency of dotted ball method, namely the isolation conditions that also can give birth and nurture individualism. The white spots of the dotted ball represent the isolated units of management (i. e. the companies), the red „base” symbolizes the different resources of the society. The basis of the isolation in capitalism is the private property of productive forces. The (private) company (white spots) served to produce profit manages only the resources necessary in its production processes, while it ejects the savings as a „space garbage” to the dead water of the society (in red).

Regarding cost management basis, by comparing the socialist state enterprises and the private capitalist enterprises only the latter may be the winner. The difference is basically due to the enumaration. From the company’s point of view efficiency is considered, if less people are working as much as possible. But from a social point of view, the situation is just the opposite: the more effective use of social labour fund is when the more people work the less.

In Hungary, for example, if all of the working age people could work, the same amount of GDP would be reached if all worked only five and a half (!) hours a day. More time would remain for relaxation, cultural activities or education, which could lead to an increase in output per hour. Not just as much, but more would be produced, ceteris paribus, if everybody worked only six hours a day. Partly because six hours working is less tiresome, than 8 hours and secondly because working spirits were higher. In addition, it would be less stress, disease, crime, deviance, etc., that would reduce spending on the social level as well. The fairer burden-sharing and smaller workloads would strengthen the community spirit of the people’s sense of responsibility to each other and their environment, increase empathy, tolerance and generosity. In the meantime, it would do less damage.

However, all of this isolation conditions do not allow the companies to manage the labour fund of the society (the whole red area), because only a part of it is at their disposal (their white spots). If more people were employed in less working hours, it would increase their costs and lead to a deterioration of competitiveness. They can not afford it.

It is important to emphasize that the key question here is the isolation. The basic form of separation is the private property, of course, but the situation can also be imitated by corporate autonomy, self-management, employee ownership, municipal ownership, etc. These are exactly the same types of separation. The Community objective is to create the welfare (the needs) of the whole society and to manage the social labour fund (the productive force).

  1. What is your next step in the campaign? And what are your short-term, medium-term and long-terms objectives?

Our short and medium-turn objective is a slow but steady move towards a 30-hour week for all workers in the age of robotics. This will help solve a lot of connected problems: overwork, unemployment, overconsumption, high carbon emissions, low well-being, entrenched inequalities and the lack of time to live sustainably, to care for each other and simply to enjoy life.

People working shorter hours generally have a smaller ecological footprint. If you are tied to the workplace for 40-plus hours, you don’t have much time for the rest of your life. So things have to speed up. You travel by plane or car instead of train, foot or bike. Convenience-driven consumption takes a heavy toll on the environment. Workers on shorter hours tend to be more productive hour-for-hour. They are under less stress, they get sick less often and they make a more loyal and committed workforce.

Our final long-term goal is to build up a socialist, beyond-capitalist world, which would in no way represent some abstract theoretical declarations, revelations, the proclamation of an abstract socialism. It can only break through concrete demands, ideas, plans, existing social movements, which can be shaped in every country according to national specifics.

Capitalism, the capitalist market economy as a world system essentially is not a reformable system. Whatever is transformed in it, however its existence is extended by the latest, most sophisticated or brutal methods of repression, the main problems remain: the inconceivable inequalities that are the natural consequences of the given relationships of the production and the distributions, the poverty, the environmental degradation, the dissipation of the material goods on the basis of market logic, renewed outbreaks of violence and wars as the way of existence of the great powers, the unemployment, the gender inequality, and the permanent reproduction of institutions of oppression. This system can only be conquered globally! Do not occupy the streets, but the working places!

Budapest, 4 February2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary Association

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Bibó (3): Zsidókérdés – Cikk a Merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeÁllítsátok az emléket hideg ésszel azoknak,

Kikre az életben nem vala gond s ügyelet.

Vörösmarty, 1851

Bibó Istvánnak a zsidókérdésről írott híres tanulmánya – vagy inkább: esszéje – minden mástól különbözik, amit a témáról írtak.

Holokauszt fasizmus nélkül

Ennek az oka, ha meggondoljuk, elég egyszerű. Magyarország az egyetlen hely ebben a történetben, ahol a Harmadik Birodalom és a helyi állam együttműködése a zsidók elpusztítása „terén” anélkül ment végbe, hogy ez a helyi állam fasiszta lett volna. Az összes megszállt és/vagy náci szövetséges országban a kollaboráns államberendezkedés fasiszta jellegű volt, még Romániában is, ahol a diktatúrát bevezető dinasztia és a hadsereg ugyan leverte a Vasgárdát és meggyilkoltatta a vezetőit (több hullámban), de végül a vezérkar szövetséget kötött a fasisztákkal és hibrid parancsuralmat vezetett be. Valami ehhöz hasonló ment végbe az ún. „État Français” (famille, travail, patrie!) területén is az agg Pétain marsall vezérlete alatt, az északi megszállt területen azonban a francia háborús adminisztráció tisztán fasiszta jellegű volt. Ne feledjük, hogy az Action Française volt – még az első világháború előtt (1899) – az első voltaképpeni fasiszta mozgalom.

Magyarországon ugyan voltak fasiszták, náci szimpatizánsok és ügynökök a kormányban és a fölső államapparátusban (Imrédy például), de

az állam jellege alapvetően nem változott meg 1944. október 15-éig, Szálasi hatalomátvételéig.

A Horthy-korszak konzervatív volt – mind a félénken félliberális, mind a szélsőjobboldali reformkísérletek elbuktak vagy elmocsarasodtak – , a hatalmon lévő osztálykoalíció, a tisztikar és a főleg nemesi (dzsentri) eredetű fölső tisztviselőréteg szélsőjobboldali értelemben se volt „forradalmi”. Magát hivatalosan „ellenforradalmi” rendszernek nevezte, fő jellemzője a forradalomtól való rettegés volt.

A rendszerint éles szemű megfigyelő Bibó, aki ezt a miliőt kitűnően ismerte, azt állítja, hogy „a keresztyén-úri középosztály” meg volt róla győződve, hogy a nép kommunista a szíve mélyén.

Gömbös kísérlete – ő már mint a „szegedi gondolat” egyik radikális képviselője, korai náciszimpatizáns, nemzetközi fasiszta összeesküvések és merényletek cinkosa – a szó fasiszta értelmében „forradalmi” lett volna céljait illetően (még a földbirtokos arisztokráciával és a banktőkével is szembefordult volna), de eszközei teljesen hagyományosak voltak: „fölülről”, a hagyományos elitek igénybevételével, a kormánypárt választókerületi szervezetein keresztül „csinált” volna fasizmust, ami autentikus, alulról jövő, a szocializmust utánzó tömegmozgalom nélkül lehetetlen. Nem is lett belőle semmi. (Maga is megtorpant félúton.)

Quieta non movere – ez volt, az irredenta kivételével, a Horthy-rendszernek, mint minden konzervatív szisztémának, az alapelve.

Ugyanakkor a konzervatív rendszerek másik alapelve: a múlthoz való ragaszkodás, súlyos belső ellentmondásokba keverte. Ugyanis a múlttól a Monarchia megszűnése és Trianon miatt el volt vágva.

A Bibó István elemzéseiben megszokottan fölbukkanó hazugság- és félelemkomplexum 1918 előtt arra vonatkozott, hogy az uralkodó osztály meg volt győződve róla, hogy Magyarországot el kell különíteni Ausztriától (a magyar jelleg fönntartása végett), ugyanakkor szövetkezni kell Ausztriával katonailag és gazdaságilag, hogy a növekvő lélekszámú „idegen” nemzetiségeknek vagy a túlsúlyától, vagy az elszakadási törekvéseitől megmentsék az országot (ugyancsak a magyar jelleg fönntartása, „a történelmi Magyarország” megóvása vagy újjáteremtése végett). Ezért volt a függetlenség („perszonálunió”) és a közös („dualista”) állam híve egyszerre, füllentve mindenkinek és önmagának. A szociáldemokráciától is főleg azért félt az uralkodó osztály, mert közömbösnek tartotta (jórészt, de nem teljesen joggal) a magyar szupremácia védelme tekintetében.

A magyar tekintélyi állam önellentmondásai

Tehát „az úri Magyarország” meg akarta változtatni a versailles-i-trianoni békeszerződések által kialakított európai rendet (ami nem konzervatív szándék), amiben csak Németország lehetett a szövetségese, másrészt pedig korlátoznia kellett (a legtöbb vonatkozásban törékeny) uralmával szembeni ellenerőket – itt a katolikus szélsőjobboldal („a latin fasizmus”) minden árnyalatával egyetértésben – , s mind a liberális kapitalizmust, mind a történelmi szocializmust el kellett nyomnia. Szemben azonban Salazar, Franco, Dollfuss, Pétain stb. „rendi államaival”, a Horthy-állam nem változtatott, Gömbös és Imrédy „hivatásrendi” elképzeléseiből nem lett semmi.

S így a zsidók elleni korlátozó intézkedések a „numerus clausus”-tól (amelynek megfelelőit pl. Romániában szintén „polgári” kormány léptette életbe, de amelynek a magyarokra való kiterjesztését – „numerus Valachicus” – csak a fasiszta mozgalmak, főleg a diákmozgalmak követelték) az ún. zsidótörvényekig nem a szinte végig ellenzékben lévő magyar fasiszta pártok, hanem az „úri” establishment számláját terhelik.

Márpedig a konzervatív úriemberek (hivatalnokok, jogászok, katona- és csendőrtisztek az irredenta és antiszemita, de nem kimondottan fasiszta mozgalmak és értelmiség  kényszerítő, illetve ideológiai támogatásával) és a nacionalista alsó középosztály (kispolgárok) voltak azok, akik lelkileg és politikailag előkészítették azt a helyzetet, amelyben a holokauszttal szemben nem volt, nem lehetett ellenállás.

A holokauszt szinte teljes (nemzetközi) történeti irodalma a fasizmus (ezen belül a nácizmus) rejtélyét kívánja megfejteni, de ez Magyarország esetében nem segít; legalábbis nem kielégítő. Ezért áll Bibó István kísérlete elszigetelten, különösen, hogy az ő vizsgálódásainak középpontjában a zsidókérdés úgy és akkor állt, hogy a holokauszt és a fölszabadulás már megtörtént.[1]

Ráadásul pontosan abban a formában, ahogyan 1919/20-ban, vagyis a zsidókérdés és a radikális szociális átalakulás, egyszerűbben fogalmazva: a zsidóság és a kommunista párt összefüggésének formájában, avval a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a zsidóság nagy részét akkorra már a magyar állam közreműködésével és a magyarországi nem zsidó lakosság meglehetős közönye vagy beletörődése mellett a német nácik elpusztították.

A zsidókérdés fölfogásának ez a kontinuitása az oka annak, hogy – amint ezt kifejtettem még 2012-ben

a magyar közvélemény, legalábbis az értelmiség, bensőleg és tudattalanul, ma is a magyar állam (a csakugyan nem fasiszta magyar állam) álláspontjával azonosítja magát.

Németországban vagy Ausztriában csak a legmegkövültebb nácik írnak 1945. májusáról mint „a vereség” pillanatáról. Én pár napja láttam egy liberális budapesti portálon leírva „a sztálingrádi vereség kifejezést. A holokauszt egyik legtiszteltebb és legverzátusabb, zsidó eredetű történetírója (aki – igen helyesen – merev és meg nem alkuvó antifasiszta) következetesen „hadseregünk”-ről, „honvédségünk”-ről, „támadásunk”-ról és „visszavonulásunk”-ról, Sztójay idejében „kormányunk”-ról értekezik. Azt, hogy „unsere Wehrmacht”, csak kőkemény német vagy osztrák neonácik írják le az ún. sötét interneten. De az ilyesmiket író magyarok egyáltalán nem neonácik. Sőt.

Hiszen a magyarországi zsidóság több mint kétharmadának a hidegvérű, szervezett kiirtása a konzervatív és antikommunista magyar állam segédletével történt (az első számú bűnös természetesen a náci Harmadik Birodalom), márpedig mai államunk is konzervatív és antikommunista – a megegyező jegyek persze javarészt külsődlegesek, különösen mert nincsen érdemleges „kommunista veszély”, a hazai zsidók igen kevesen vannak, s az is kérdés, hogy a mai állam mi az ördögöt konzervál tulajdonképpen – , tehát az irtózat nem olyan éles, mint másutt. A kollaboráns vezérek (Hácha, Tiso, Nedić, Antonescu, Pavelić, Laval, Déat stb.) kultusza egyebütt átmeneti volt, de az életében nem túl népszerű, de valamennyire tisztelt Horthy ma eleven szereplője a magyar közéletnek, elsősorban a „sikeres” határrevízió, az ún. „országgyarapítás” miatt. (Meg a magyar ellenállás hiánya miatt, amelyhez legföljebb csak a horvát ellenállás gyöngesége hasonlítható, de még ott is kicsit erősebb volt, mint Magyarországon.)

Ez az egyik fogalmi nehézsége a magyar Vergangenheitsbewältigung (nem „a múlt földolgozása”, hanem „a múlton való fölülkerekedés”) irodalmának. Mutatja Bibó István elemzéseinek és szemléletmódjának mélységét, hogy ő elválasztotta a magyarországi antiszemitizmus problematikáját a fasizmusétól (az utóbbit mellőzte). Itt az ő egyik hiányossága előnynek bizonyult.

A nácizmus „külső” jellege

Bibó mind a marxizmust, mind a fasizmust (a modernség, a modern kor két alapvető jelenségét) távolinak és idegennek látta, egyiket sem értette meg különösebben. Ugyanaz az elméletellenesség, amely Szekfű Gyulát, a magyarhoni szabadelvűség legjelentősebb konzervatív bírálóját arra késztette, hogy egyáltalán ne érdeklődjék a liberalizmus politikai elmélete és filozófiai lényege iránt (nem is ismerte, nem is érdekelte), és beérje rögtönzött szociológiai és lélektani leírásokkal, Bibó Istvánt arra késztette, hogy ne törődjék olyan másodrendű jelenségekkel, mint a magyar értelmiség eléggé heves flörtje a nácizmussal (kevesen tudják, hogy pl. a „minőségszocializmus” terminus és elképzelés egyenesen a Mein Kampfból származik; de hát a magyar irodalom- és művelődéstörténészek nem tartják kötelességüknek, hogy ismerkedjenek a német vagy más idegen históriával). Ami inkább számított, hogy Kosztolányi Dezső, a Duce nagy csodálója, lefordította Mussolini hivatalos életrajzát, vagy Teleki Pál gróf előszót írt Salazar, a portugál diktátor válogatott műveinek fordításához, de ezek egyike se volt náci, hanem ún. latin fasiszta, és a nálunk nagy hatású Othmar Spann (1878-1950), a klerikális „ausztrofasizmus”, a „rendi állam” teoretikusa se volt az (bár a távolság nem volt nagy: Spann az NSDAP „titkos” tagja volt sokáig, és helyeselte a könyvégetéseket). S ezek is csak az „úri Magyarország” politikai ideológiájának a jobbszélén foglaltak helyet. A választóvonalak mindazonáltal eléggé elmosódottak voltak.

Ezért élesen elválik Bibó útja a nyugati holokausztirodalom szellemi útjától, amely a modernség, a kapitalizmus, a nemzetiszocializmus és Auschwitz problémakötegeit kapcsolja egybe. Bibó az „antiszemitizmus” mint olyan eredetét magyarázza nagyon bölcsen és elmésen – híres fejtegetéseit fölösleges ismeretterjesztő szándékkal részletesen összefoglalnom – , például megmutatja, hogy az embercsoportok minőségi különbségére („nemes vér”, „kék vér”) épülő, középkori eredetű arisztokratikus társadalom bomlása a XVIII. században hogyan tette a „demokráciában” érdekeltté a régi hierarchiától idegen és általa mindig bántott zsidóságot. Meg azt, hogy a demokratikus modernséget és a korai kapitalizmust csak külső befolyás (mintegy külső zavaró tényező) formájában megtapasztaló, mezőgazdasági és rendies Kelet-Európa miért asszimilálta másképpen a zsidókat, mint Nyugat-Európa, bár ott is nehéz és konfliktusos volt a folyamat. Ám ezért a nálunk alig bomladozó nemesi társadalom problémáit – úgy tetszett – csak a zsidók „betódulása”, „térfoglalása” tette hevennyé, az úri középosztály szemében a modern kapitalizmus (és az érem másik oldala: a szocializmus) csaknem teljes problematikája egyre inkább „zsidókérdéssé” alakult, amely a hagyományos társadalmat fölkavarta, mint a gyors változást pártoló és előmozdító idegen elem. Ez testesítette meg – véli Bibó – a szociális kérdést a „neobarokk” középosztály szemében.

Bibó István, a rá jellemző ragyogó történelmi és társaslélektani intuícióval a fasizmust (nácizmust) ugyanígy külső befolyásként láttatja, amely megrontotta a magyar társadalmat és fölgyorsította rossz tendenciáit, maga is beleesvén abba a gondolkodási mintába, amely mindent, ami modern – és a fasizmus aztán modern! – külsőnek, idegennek néz. Ez részben helytálló. (Ezt a mintát gépiesen megfordítva ma a fasiszta-náci természetű modern antiszemitizmust mint archaikusat, „a középkori előítéletek” fölélesztéseként veszik szemügyre, ami súlyos tévedés.)

A holokauszt társadalomfejlődést, asszimilációt, „egészséges” erkölcsi alakulást megakasztó következményeit kitűnően jellemzi Bibó, de a sajátságosan magyar „vakfolt” arra bírja, hogy magát a holokausztot (a becsületére váló őszinte iszonyodáson és fölháborodáson túl) egyáltalán ne vegye észre. Nagyszerű őszinteséggel, érzékenységeket nem kímélő világossággal mondja ki, hogy a „baloldaliság”, a kommunista párttagság a fölszabadulás utáni pár évben a zsidóknak épp oly eredményes, ám problematikus asszimilációs gépezetet nyújtott, mint korábban a kikeresztelkedés. De azt, hogy mi történt valójában, nem látja, mert azt – mint a nyugat-európai, „világtörténelmi” szekvencia részét – saját tárgyától, jó okkal, különbözőnek tartja. Hiszen ez a (hozzánk képest) nyugati, modernista ellenforradalom rárakódott a lassan hanyatló hierarchikus-rendi, alapvonásaiban még mindig arisztokratikus társadalomszerkezetre (amelyet nem volt idejük megváltoztatni a Horthy-korszak bizonyos gazdasági sikereinek), és a kettő végzetes összhatása vezetett a katasztrófához, több mint félmillió fegyvertelen, védtelen magyar állampolgárnak német-magyar koprodukcióban végrehajtott, szisztematikus és tervszerű kiirtásához.

De itt föltevődik a rettenetes kérdés: ha a magyar állam nem volt fasiszta (és nem volt), akkor hogyan lehetséges, hogy a történelmi uralkodó osztály meg a Monarchia idején megteremtett magyar közigazgatás, a változatlan szerkezetű magyar királyi csendőrség stb. cselekedte meg azt, amihez máshol vagy fasiszta tömegmozgalom kellett, vagy pedig az addigi államkereteknek a náci megszállók általi szétrombolása? (A nyilas uralommal azután az addig ellenzéki hazai fasizmus is „szóhoz jutott”, de antiarisztokratikus és völkisch antikapitalista programjának realizálásához már hozzá se tudott látni a hadihelyzet miatt.)

Hogyan volt lehetséges, hogy a fasizmus-nácizmus hóhérmunkáját nálunk a többé-kevésbé érintetlen, még mindig nemesi karakterű – a régi magyar szabadelvűség által megalkotott – „történelmi” magyar állam végezte el?

Nem volt 1944 tavaszán és nyarán magyar SS, magyar Gestapo, magyar NSDAP, csak német. Hogyan működhetett velük együtt ilyen simán a „normális”, bár szélsőségesen antidemokratikus magyar állam, amelynek keretében – amennyire a háborús viszonyok megengedték – „normálisan” élt a nem zsidó középosztály, volt parlament, ellenzék, többszínű sajtó, kitűnő könyvek jelentek meg, játszottak a színházak és mozik, folyt a sportélet… és mégis?… Mit mond ez nekünk a „normális” magyarországi nemesi-polgári társadalomról? Hiszen ez teljesen egyedülálló.

A holokauszt kétféle magyar fölfogása

Ma Magyarországon a holokauszt szemlélete nem különbözik a nyugati mintáktól. Erre a legjellemzőbb két jelentékeny műalkotás, a Sorstalanság és a Saul fia. Mindkettőben a maga metafizikai konkrétságában jelenik meg a holokauszt – magában a koncentrációs táborban – , szigorúan elszigetelve a történelemtől, különösen a magyar történelemtől. Ha Bibó ábrázolása az egyik véglet (a katasztrófa magyar történelmi előzményei és kovetkezményei, ám a holokausztra magára irányuló reflexió hiánya), ez a másik. Bibó célja nemzetpedagógiai: hogyan lehet (ez az ő perspektívája) az osztály nélküli társadalom felé haladó (népi) demokráciában föloldani az antiszemitizmust, mit kell tenni ebben zsidóknak és nem zsidóknak – és tanácsai józan, észszerű, pszichológiailag érzékeny, ma is megszívlelendő, bölcs tanácsok, bár a történelmi perspektíva (enyhén szólva) más – , Kertész Imre és Nemes Jeles László indítékai azonban metafizikaiak és művésziek (e két szó teljes, klasszikus értelmében). Bibó István gondja a magyar demokrácia, e két magyar művészé azonban az emberi állapot, illetve az emberi állapot megszűnése, vagyis (ha nem tévedek) e kettő közelsége vagy azonossága.

Ugyanarról van szó végül is, de két összeegyeztethetetlen fogalmi univerzumban, amely egyikében se észlelhető a másik.

Az egyikben a magyar történelem minden, a másikban semmi.

„Die Welt ist fort, ich muß dich tragen”.[2]

Ez nem „műfaji” különbség, hanem szemléleti: s a szemléleti különbség számottevő. Az a negatív vallásosság, amely a holokauszt tragikus metafizikai szemléletéből fakad, s amelyben az sugárzik kimondatlanul és megtagadva, ami pozitív formában Franz Rosenzweig nagy teológiai munkájában[3] található meg, az égőáldozatban semmisül meg és teljesedik ki.

Az emberhalál minden közönségességével és csúfságával és (Kertésznél) esendő komikumával. De a negatív teológia itt is szembetűnő.

Bibó nehéz kérdése

Bibó István történelmi kérdést tesz föl nekünk. Miért és hogyan lehetséges, hogy a nem is tudom, hányadik demokratikus kísérlet kudarca, háromnegyed évszázaddal a holokauszt után a még korábbi forma bukkan föl újra: a gyökértelen „nemzetközi zsidó” halovány szellemképe a maga láthatatlan, titokzatos, megmagyarázhatatlan hatalmával, amely a nemzet végső megrontására tör, s akinek kaján vigyora látható tízezer óriásplakáton és millió más helyen?… Még csak ki se kell mondani, hogy „zsidó”, mindenki tudja, miről van szó, és a látvány nem vált ki megrendülést, csak rossz tréfákat. Amikor Bibó „a magyar társadalom erkölcsi csődjéről” beszél[4], akkor az uralkodó osztály politikai ösztöneinek, tájékozódó képességének, becsületfogalmának fatális megingásáról szól (mindenekelőtt 1944. március 19-én). Ebben igaza van, de ez aligha kielégítő.

Most nincs megszálló hadsereg, nincs közelgő háborús rombolás, nincs államcsínyre, lázadásra kész belső fasiszta tömegmozgalom, a nemzetre leselkedő veszedelmek távoliak vagy képzeltek, nincs belső ellenség se, amellyel leszámolni érdemes, csak az, amit kitalálnak. De a magyarázat persze 1944-re vonatkozóan se kielégítő. Az antiszemitizmus, úgy látszik, racionális és demokratikus politikai szemszögből épp annyira megfoghatatlan, mint a negatív teológia szemszögéből.

Bár mindkettő inspirál s mindkettőből sokat tanulok, sem a teológiai-metafizikai, sem a mentalitástörténeti megközelítés nem olyasmi, amit használni tudnék, ha – mint oly sokan, én is – erről gondolkodni próbálok.[5] Ám most kövessük Bibó István nyomát.

A modernségnek mint „külsőnek” a nem indokolatlan fölfogása (amely egész Kelet-Európára jellemző volt és részben maradt, továbbá az akkor még nem nyugatinak, hanem közép-európainak számító Németországban is, ahol oly lényeges volt Dosztojevszkij politikai befolyása) sajátos módon és mértékben hatott a poszttrianoni konzervatív magyar állam elitjére és a vele összefonódott dzsentroid középosztályra. A modern társadalomtudomány és a modern művészet pl. belül volt „külső”, tehát zsidó. Ugyanígy a munkásmozgalom, a szabadkőművesség stb., amelyek egyikének sincsenek „zsidó” meghatározottságai, de határozottan annak látszottak a „fölforgatástól”, a „destrukciótól” tartó establishment számára, amely a hagyományos tekintélyi és osztályszerkezet reformját olybá vette, mintha a zsidóság lenne az egyetlen erő, amely az így üresen hagyott helyekre benyomulhatna. Mert ez olyan „külső” volt, amely már „belül” volt.

Különös módon az az erő, amely a magyar uralkodó osztályt a zsidók tömegeitől „megmentette”, szintén kívülről – a náci Németországból – érkezett, s ezért úgy tűnhetett föl, mintha itt külső erők számolnának le egymással. Ez lett volna a zsidókérdés „végső megoldása” (az Endlösung), de még ez is illúzió volt: az európai zsidóság kiirtása után megmaradt a zsidókérdés, ami igazat ad Bibónak, aki szerint

a zsidókérdés nem zsidó kérdés, hanem az európai társadalomfejlődés strukturális zavarainak a problémája – noha persze nem véletlenül került a zsidók millióinak az életébe.

Ezért érzékeli úgy a mai magyar konzervatív közvélemény, hogy ez az egész kérdéskör nem rá tartozik.

Csak ráerőltetik „a zsidók”, azaz a ma már jellegében csöppet se „zsidós” magyar „baloldal” ideológusai.

A fasizmus/nácizmus esetében a szocializmus és a kapitalizmus mint végső soron azonos problémák jelentkeznek: a modernség modernista meghaladásához (hiszen ez a nemzetiszocializmus egyik lényeges vonása: a nácik nem voltak tradicionalisták, hívei voltak a korszerű technikának, eltérően a Blut und Boden, a talajrög és a „gyökeresség”, la terre et les morts romantikus híveitől vagy Heideggertől, akik merőben félreértették, bár támogatták őket) csak a zsidók kiiktatására volt szükség, hogy a totális – de nem individualista – kapitalizmus (liberális burzsoázia nélkül) létrejöhessen.

A konzervatív antiszemiták nem így éreztek. Ők a nácik által rombolt régi tekintélyi szerkezetek megtartását óhajtották a hagyomány szellemében. Ellentmondásos szövetségük a fasizmussal teszi oly nehézzé a magyarországi holokauszt megértését. A „fasiszta” vád a Horthy-rendszerrel szemben nem áll meg, ugyanakkor „az úri Magyarország” teljes felelősségének tézise sem (Bibó ez utóbbira hajlik): a konzervatívok föl akarták használni a náci dinamikát a zsidótlanításhoz, de ez a dinamizmus elsodorta őket – a zsidókkal együtt, akiknek a pusztulásában nem ártatlanok. A német-osztrák világgal való felemás együttélés értelmetlennek és gyökértelennek tüntet föl mindent Magyarországon, ami világtörténelem. Ennek a paródiája a mai „Európa-ellenesség”, amely a német-magyar fáziseltolódás, meg nem értés legújabb, tragikomikus változata. Az, hogy egy banális, mainstream polgári politikus, Angela Merkel mint démon jelenik meg a magyarországi jobboldali fantáziákban, mutatja, hogy azért van folytonosság a magyar történelemben, ahol a hatalom megint avval operál, hogy nemcsak azt, ami csakugyan idegen, hanem azt is, ami nem, „külsőnek” tekint. Ennek  következtében mindenki, aki „nem magyar”, sátáni szellemnek tetszik, ámde mindenik magyar ördögi „nem magyarrá” változása bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Ennek azonban nemcsak az elfogadása, hanem a puszta megértése se várható el azoktól, akik a konzervatív érzelmi és gondolatvilág határain túl élnek.

(Folyt. köv.)

[1] „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” (1948), in: Bibó István Összegyűjtött írásai, 1., s. a. r. Dénes Iván Zoltán, Bp.: Kalligram, 2016, 944-1092.

[2] Celan: „Große, glühende Wölbung”, az Atemwende (1967) c. kötetből, Paul Celan: Gedichte, II, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1992, 97.

[3] Der Stern der Erlösung (1921), Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1990, ld. kül. az örök életről szóló tanítást: 331-372.

[4] Bibó István: i. m., 963-968.

[5] Ld. „Az antiszemitizmus elemei” c. híres fejezetet: Max Horkheimer, Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája (1944/47), ford. Mesterházi Miklós é. m., Bp.: Atlantisz, 2011, 209-252. Vö. Fredric Jameson: Late Marxism, London: Verso, 1996, 15-58.

Forrás: https://merce.hu/2018/02/05/tgm-bibo-3-zsidokerdes/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Bibó (3): Zsidókérdés – Cikk a Merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

INVITATION FOR ASSEMBLY OF RESISTANCES (AoR) IN HUNGARY AT HORÁNY FROM 2ND TILL 4TH MARCH 2018

One of the main results of the very good and productive meeting in Barcelona on January 19th/ 20th („International Assembly of Peoples, Movements and Organisations”) was to start with REGIONAL activities in Europe. So we will have an Assembly of Resistances for Central and Eastern Eropean (CEE) countries in Hungary between 2nd and 4th March 2018. The planned venue of the event would be at the Regatta Leisure Center at Szigetmonostor – Horány near (25 kms North of Budapest in a Danube island), which can give shelter for up to about 150 people, with all technical facilities for the program – a big plenary room and 3-4 additional seminar rooms. At Horány there are 28 rooms (16 rooms in the HOTEL building and 12 rooms in the YOUTH Building), and 5 meeting rooms. http://placesmap.net/HU/Regatta-Szabadid-k-zpont-196045/

This assembly stands in the positive tradition of the World and European Social Forum: to bring people, movements, organisations together who want to fight against neoliberalism, oppression, environmental desasters, militarism, racism and for international solidarity. “Another world is possible and necessary “- beyond the logic of profit and war.

The specific point of the AoR is to ACT. Theoretical analyses and debates are necessary, so we will evaluate the main problems of CEE countries (and Europe as a whole): austerity, social and ecological roll back, militarisation, xenophobia and the rise of the far right in all its forms. After these debates we will fix some axes of concrete common international ACTIVITY and we have to make decisions on what we can do together on international scale: media; solidarity actions; campaigns.

The AoR Organisers will not cover the costs of air tickets and internal transfers, only reimburse 25% or 50% of train/bus/car costs for CEE participants. We will not reimburse at all air tickets, and cars carrying only one person. We estimated a total reimbursment of 750€. For that purpose, we kindly require to fill and return the attached form before February 26, 2018. Additional information regarding the meeting’s agenda and other logistical aspects of the meeting are enclosed. A draft proposal for the AoR program is also in attachment. Regretfully, the cost of simultaneous translation will not fit into the budget and only ENGLISH language is workable.

At the moment we anticipate the following registration fee/participating costs/person:The Regatta hotel rooms with 2-3-4 beds will be used by the ones who pay the full price. These delegates will pay additionally to their travel costs EUR 50=15.000 HUF per night for the room, plus HUF 6.500 for the 5 meals, and ~1.000 HUF for the meeting room = totally 22.500 HUF/ person = about 75€ . Registration fee: Westerners EUR 75/person, Easterners EUR 42/person or HUF 12,700/person. Registration fee EUR 75,- and EUR 42,- covers accomodation and food as well.

Participants have the opportunity also to stay longer at their own expense, so they can go home on Monday 5th March 2018. In this latter case please indicate your intention in the registration form!

We remain at your disposal for any additional information you may require.

Budapest, 3 February, 2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary

Mobile: +36302524326 Landline: +36 1 282 70 92

E-mail: benyikmatyas@gmail.com Skype id: mbenyik

Program proposals for the Assembly of Resistances (AoR) to be held at Horány/Hungary between 2nd and 4th March 2018

The ultimate goal of this AoR is to collectively elaborate an overarching strategy to counteract the influence of the populist far right, which is based on a perverted concept of „national security“. The final outcome should be reflected in a planification of the different activities discussed in the following 3 panels by establishing a sort of an action-oriented “roadmap” for 2018 and parts of 1019.

2nd March 2018, Friday

12:00 – 19:00 Arrivals and registration

19:00 – 19:10 Cultural performance Songs and Poems – Sagvari Choir and Artists

19:10 – 19:30 Welcome and Opening – Matyas Benyik, Leo Gabriel

19:20 – 22:00 A.) CLUSTER: Panel discussion on how to counteract MILITARISM, NEOCOLONIALISM AND POVERTY

1.) Against militarization, neo-colonization and wars – anti-NATO actions for Peace – Tamás Csapody, peace activist, Mirek Prokes, activist, Alexandr Buzgalin, organiser of Social Movement Alternatives

2.) Against populism, extreme right, for equality and social justice – Tamás Krausz, historian, Hermann Dworczak, social scientist, Vilmos Hanti, president of FIR and Alliance of Hungarian Resistance Fighters and Antifascists (MEASZ), Bálint Jósa, Director of UNITED

3.) Growing unequality, child hunger, energy poverty – Attila Vajnai, György Droppa activists of SZAB

4.) Structural crisis of Capitalism, anti-neoliberalism, anti-austerity measures – Annamaria Artner, and Peter Farkas economists

3rd March 2018, Saturday

9:00 – 9:45 Breakfast

10:00 – 13:00 B.) CLUSTER: Panel discussion on the positive factors which could promote a unity among the people based upon INTERCULTURALITY, DEMOCRACY and ECOSOCIALISM

1.) Migration, Open borders – Attila Melegh, sociologist, Aliz Pocsuvalszki – MIGSZOL

2.) Minorities, Romas, Jews, Christians and Muslims – cultural diversity- Attila Jakab, historian, Jenő Setét Brada, Roma activist

3.) Democracy, participation, equality – Gáspár Miklós TAMÁS, philosopher

4.) Food sovereignity, land-grabbing, sustainable agriculture, small peasants` rights, climate justice – Tord Björk, environmentalist

5.) Workers rights, Trade unions – movements – András Földiák, Coopreative Forum of Trade Unions

13:00 -14:30 Lunch break

14:30 – 17:00 Working groups (WGs) and seminars parallelly

17:-00 -19:30 Planery meeting – reporting back form the WGs and Seminars

Summary of the debates and panel discussions

19:30 – 21:00 Dinner

4th March 2018, Sunday

8:30 – 9:30 Breakfast

9:30 – 12:00 C.) CLUSTER: Organizational aspects – how to build and coordinate our common actions on subregional level including the perspective of combining these priorities with the ones articulated in other parts of Europe and the world. Leo Gabriel, social scientist, Matyas Benyik, economist, Tord Björk, environmentalist, Hermann Dworczak, social scientest.

12:00 – 12:15 Farewell speech – Leo Gabriel

12.15 – 13:15 Lunch

IMPORTANT REMARKS:

Due to financial budget bottleneck only ENGLISH language is workable, no simultaneous translaton!

During the whole event cheap buffet, food and drink are being served.

Programjavaslatok a Horányban 2018 március 2.-4. között tartandó Ellenállások Közgyűléséhez (AoR)
T E R V E Z E T

Az AoR-nak végső célja, hogy egy átfogó stratégiát dolgozzunk ki közösen egy perverz “nemzetbiztonsági” koncepcióra támaszkodó populista szélsőjobb ellenében. A tanácskozás végeredményének a következő három panelben tárgyalt különböző tevékenységek megtervezésében kell visszatükröződnie, cselekvésre orientált “ütemtervet” készítve 2018-ra és 2019-re.

2018 március 2., péntek

12:00 – 19:00 Érkezés, regisztráció

19:00 – 19:10 Dalok és versek – Ságvári Kórus és előadóművészek

19:10 – 19:30 Megnyitó – Benyik Mátyás, Leo Gabriel

19:30 – 22:00 A.) TÉMACSOPORT: Panel viták a MILITARIZMUS, AZ ÚJGYARMATOSÍTÁS ÉS A SZEGÉNYSÉG elleni fellépés érdekében

1.) A militarizáció, a neokolonizáció és a háború ellen – NATO-ellenes fellépés a békéért – Csapody Tamás, békeaktivista, Mirek Prokes, aktivista, Alexandr Buzgalin, az Alternativy Mozgalom szervezője
2.) A populizmus és a szélsőjobb ellen, az egyenlőség és a társadalmi igazságosság megteremtésee – Krausz Tamás, történész, Hermann Dworczak, társadalomtudós, Hanti Vilmos, a FIR és a MEASZ elnöke, Jósa Bálint, az UNITED igazgatója
3.) Növekvő egyenlőtlenségek, gyermekéhezés, energiaszegénység – Vajnai Attila, Droppa György a SZAB aktivistái

4.) A kapitalizmus szerkezeti válsága, a neoliberalizmus és a megszorító intézkedések – Artner Annamaria és Farkas Péter közgazdászok

2018 március 3., szombat

9:00 – 9:45 Reggeli

10:00 – 13:00 B.) TÉMACSOPORT:

A KULTURÁK KÖZÖTTI PÁRBESZÉD, A DEMOKRÁCIA és AZ ÖKOSZOCIALIZMUS alapján panel viták lefolytatása azokról a pozitív tényezőkről, amelyek elősegíthetik a népek közötti [megértést és] egységet

1.) Migráció, nyitott határok – Melegh Attila, szociológus, Pocsuvalszki Aliz – MIGSZOL
2.) Kisebbségek, romák, zsidók, keresztények és muzulmánok – kulturális sokszínűség – Jakab Attila, történész, Setét Jenő Brada, roma aktivista
3.) Demokrácia, részvétel, egyenlőség – TAMÁS Gáspár Miklós, filozófus, Dagmar Svendová, Transform! Európai Hálózat Közép- és Kelet-Európa Koordinátor
4.) Élelmiszer-szuverenitás, földrablás, fenntartható mezőgazdaság, kisparaszti jogok, éghajlati igazságosság-Tord Björk, környezetvédő
5.) Munkavállalói jogok, Szakszervezeti – mozgalmak – Földiák András, Szakszervezetek Együttműködési Fóruma

13:00 -14:30 Ebédszünet

14:30 – 17:00 Párhuzamos munkacsoportok, szemináriumok

17:-00 -19:30 Plenáris tanácskozás – beszámolók a munkacsoportok és szemináriumok eredményeiről, viták

19:30 – 21:00 Vacsora

2018 március 4, vasárnap

8:30 – 9:30 Reggeli

9:30 – 12:00 C.) TÉMACSOPORT: Szervezési szempontok – hogyan alakítsuk ki és koordináljuk a szubregionális szintű közös fellépéseinket, beleértve az Európában és a világ más részein megfogalmazott prioritásokat és elképzeléseket is. Leo Gabriel, társadalomtudós, Benyik Mátyás, közgazdász, Tord Björk, környezetvédő, Hermann Dworczak, társadalomtudós.

12:00 – 12:15 Búcsúztató – Leo Gabriel

12.15 – 13:15 Ebéd

FONTOS MEGJEGYZÉSEK:

A költségvetés szűk pénzügyi kerete miatt a munkanyelv csak az ANGOL, nincs szinkrontolmácsolás!

Az egész rendezvény alatt olcsó étel és ital kapható a büfében.




LOGISTICAL INFORMATION

(How to reach Regatta Leisure Centre at Horány?)

The Regatta Leisure Centre (Regatta Szabadidő Központ) is situated on the Szentendre Island at Szigetmonostor – Horány about 25 kms North from the City Centre of Budapest. The exact address is: 2015 Szigetmonostor – Horány Parti út 16. http://placesmap.net/HU/Regatta-Szabadid-k-zpont-196045/ or https://tripcarta.com/de/ChIJN5ltp6PWQUcRGRnE9hf5mAs

How to get to Horány from the main railway stations of Budapest:

1.) From Keleti (East) Railway station – Metro line 4 – until KALVIN TER. Change here for Metro line 3 (BLUE LINE) until LEHEL TER – then change for Metro replacement bus (M3) until ÚJPEST VÁROSKAPU (City Gate). Then please see the further instructions under by bus.

2.) From Nyugati (West) Railway Station- Metro line 3 till LEHEL TER – then same as point 1.

3.) From Déli (South) Railway station – Metro line 2 (RED LINE) until DEÁK TER – change for Metro line 3 – to LEHEL TER – then the same as under point 1.) Public transport ticket prices are available here: http://www.bkk.hu/en/tickets-and-passes/prices/ One single ticket price is HUF 350,- (1.15 EUR), combined ticket is HUF 450,- (1.50 EUR).

By bus from Budapest-Újpest Városkapu (City Gate) to Dunakeszi, to the Horány Ferry (Horányi Rév) it takes about 20 minutes. The timetable of VOLÁNBUSZ company is available: http://www.volanbusz.hu/hu/menetrendek/vonal-lista/vonal/?menetrend=2005
Attention! The vast majority of the buses take their passengers to the Dunakeszi Sports Ground station and do not turn from there to the Ferry.The Sports Ground to the Ferry is about 900 meters away towards the Danube. The easiest way to reach Regatta is from Dunakeszi by ferry. From Dunakeszi ferry station you can get to the Szentendre Island. After arrival at Horány ferry station there is about a 10-minutes walk ( about 550 meters) to the Regatta Leisure Centre.

The timetable of the Ferry from Dunakeszi Rév Street (departure) is a follows:

Working days Mon.-Fri.

Saturday-Sunday

Hour

Minutes

Hour

Minutes

5

35, 55

6

15, 35, 55

6

35

7

15, 35, 55

7

15, 35, 55

8

15, 35, 55

8

15, 35, 55

9

15, 35, 55

9

15, 35, 55

10

15, 35, 55

10

15, 35, 55

11

15, 35, 55

11

15, 35, 55

12

15, 35, 55

12

15, 35, 55

13

15, 35, 55

13

15, 35, 55

14

15, 35, 55

14

15, 35, 55

15

15, 35, 55

05

15, 35, 55

16

15, 35, 55

16

15, 35, 55

17

15, 35, 55

17

15, 35, 55

18

15, 35, 55

18

15, 35, 55

19

15, 35, 55

19

15, 35, 55

20

15, 35

20

15, 35

ATTENTION: AFTER 20:35 NO FERRY! – YOU CAN REACH HORÁNY ONLY VIA THE TAHITÓTFALU BRIDGE! THE HUNGARIAN ORGANIZERS WILL PICK UP THE GUESTS BY CAR AT THE ARRIVAL SIDE OF THE FERRY (I. E. HORÁNY).

Departures from Horány

Working days Mon.-Fri.

Saturday-Sunday

Hour

Minutes

Hour

Minutes

5

25, 45

6

05, 25, 45

6

25

7

05, 25, 45

7

05, 25, 45

8

05, 25, 45

8

05, 25, 45

9

05, 25, 45

9

05, 25, 45

10

05, 25, 45

10

05, 25, 45

11

05, 25, 45

11

05, 25, 45

12

05, 25, 45

12

05, 25, 45

13

05, 25, 45

13

05, 25, 45

14

05, 25, 45

14

05, 25, 45

15

05, 25, 45

05

05, 25, 45

16

05, 25, 45

16

05, 25, 45

17

05, 25, 45

17

05, 25, 45

18

05, 25, 45

18

05, 25, 45

19

05, 25, 45

19

05, 25, 45

20

05, 25

20

05, 25

Ferry ticket prices (1 EUR=300 HUF)

Type

HUF

Grown ups

300,-

Children (age 6–14), Pensioner uunder age 65

200,-

Bicycle (without driver)

250,-

Trailer, Caravan

900,-

Motorcycle (without driver)

800,-

Car (without driver)

900,-

Over age 65 years (valid for all EU citizens)

Gratis


By car: From Dunakeszi by ferry or from Szentendre you can reach the Szentendre Island using the Tahitótfalu bridge (and come to Regatta Leisure Centre via Leányfalu – Tahitótfalu – Szigetmonostor – Horány).

Renting a taxi/or a minibus: this is not included in the budget plan, but at your request and if you cover the costs we can organize taxi or rent a minibus. It would be advantages to take this option into consideration, too. Gyuri Droppa is in contact with László Rozs, the taxi driver, who lives in Dunakeszi. The company is called: Trade Kft. Address: 2120 Dunakeszi Rezeda utca 21. Tel +36 30 685 58 18 Email: dunakeszitradekft@gmail.com

The way Trade Kft makes a calculation:

  • Daily fee 20.000HUF = 65€
  • Driver 1.575 HUF/hour =5€
  • Fuel. depending the distance, but he mentioned an average of 26€ per day.

PARTICIPATION FORM

ASSEMBLY OF RESISTANCES (AoR)

IN HUNGARY FROM 2ND TILL 4TH MARCH 2018

    1. at Szigetmonostor-Horány/ about 25 kms North of BudapestRegatta Leisure Centre

https://tripcarta.com/ChIJN5ltp6PWQUcRGRnE9hf5mAs

Organization

Name and Surname

Function

E-mail address

Mobile phone

Means of transport (e.g. car, bus, train, airplane)

Date and time of arrival

at Budapest/Horány

Date and time of departure from Horány/Budapest

Remarks and special requests (e.g. food preference:meat/vega)

Reimbursment request

The AoR program will begin on the 2nd March at 07:00 pm and will end on 4th March at around noon. ONLY ENGLISH language is workable!

Kategória: Nincs kategorizálva | INVITATION FOR ASSEMBLY OF RESISTANCES (AoR) IN HUNGARY AT HORÁNY FROM 2ND TILL 4TH MARCH 2018 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Andor László: A digitalizáció és a munka világa. Mi várható a robotforradalom után?

A digitalizáció és a munka világa. Mi várható a robotforradalom után?

Beyond the Robot Revolution: Digitalisation and the World of Work
 Andor László
a közgazdaságtudomány kandidátusa, tanszékvezető egyetemi docens Budapesti Corvinus Egyetem     laszlo.andor@uni-corvinus.hu
Összefoglalás
Különféle előrejelzések forognak arról, hogy milyen módon és mértékben formálja át a munkaerőpiacot és a társadalmat a digitalizációs és automatizációs forradalom. Egyének, gazdasági szereplők és kormányok szintjén egyaránt megjelenik az alkalmazkodás kényszere, ugyanakkor társadalmi igény a technológiai változások ellenőrzés alatt tartása is. A témával foglalkozó nemzetközi intézmények, így az Európai Unió is elsősorban a releváns készségek és szaktudás fejlesztését segítő stratégiákat ajánlanak. Ezzel együtt is a korábbiaknál nehezebb feladatnak látszik összehangolni a gazdasági verseny által megkövetelt rugalmasságot a foglalkoztatás stabilitásával és a munkahelyek minőségével, illetőleg a technika lehetőségeinek kiaknázását a minőségi munkahelyek és a társadalmi kohézió fenntartásának igényével.
Abstract
Forecasts about the likely impact of digitalisation and automation on the labour market and society differ widely. The need for adaptation appears at the level of individuals, economic actors as well as governments, while society expects technological changes to be kept under control. International organisations dealing with these issues, including the European Union, primar­ily focus on strategies developing relevant skills. Nevertheless, the reconciliation of flexibility required by economic competition and the stability of employment appears to be harder than in the past, and the same can be said about the simultaneous pursuit of full exploitation of technological possibilities and the maintenance of quality jobs and social cohesion
Kulcsszavak: digitalizáció, automatizáció, robotok, mesterséges intelligencia, a munka jövője, foglalkoztatáspolitika, humántőke
Keywords: digitalisation, automation, robots, artificial intelligence, future of work, employment policy, human capital
DOI: 10.1556/2065.179.2018.1.5
Az elmúlt két-három évben temérdek elemzés – és találgatás – látott napvilágot arról, hogy milyen mértékben alakítja át életünket a legújabb technikai forradalom: a digitalizáció, automatizáció és robotizáció, és az ezek nyomán kibontakozó, ún. 4.0-s ipari forradalom. Az alábbiakban áttekintjük a vonatkozó irodalom egy részét, különösképpen azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen mértékű, iramú, horderejű gazdasági-társadalmi átalakulásról beszélünk, és a különböző nemzetközi intézmények (Európai Unió, OECD, ILO) milyen gazdasági és társadalmi stratégiákat ajánlanak tagországaiknak.
Az előrejelzések bizonytalansága
Az ezredforduló időszakában a technikai fejlődés, konkrétan a digitalizáció és az általa életre hívott infokommunikáció többnyire pozitív érzéseket és várakozásokat keltett a gazdasági teljesítményre, az életminőségre és a munkalehetőségre gyakorolt hatás tekintetében egyaránt. Érezhető, mérhető volt, hogy „erre megy a világ”, nőni fog a digitalizált munkahelyek száma, s így az infokommunikációs technológiához (information and communications technology, ICT) értő munkaerő iránti kereslet. A nagy (2008–2009-es) világgazdasági válság időszakában a digitális korszakváltás a fejlett európai országok körében kitörési pontként körvonalazódott.
Az Európai Unió 2010-ben elindította az Európa 2020 nevű gazdaság- és társadalomfejlesztési stratégiát, amelynek céljaként az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedést jelölte meg. A stratégia egyik „zászlóshajója” a digitális napirend volt, és e program jegyében indult el 2013-ban az európai „Nagykoalíció a digitális munkahelyekért” (Grand Coalition for Digital Jobs) nevű kezdeményezés.78 Egyidejűleg a Bizottság Startup Europe néven programot indított az internetes vállalkozások segítésére. Az ilyen együttműködések – a tudás- és tapasztalatcserén túl – azt a célt szolgálják, hogy az uniós politika formálására, az erőforrások mozgósítására az érdekelt felek nagyobb hatást tudjanak gyakorolni.
Idővel azonban az eufóriát felváltotta a pánik. A küszöbön álló „a nagy változáshoz” fűződő várakozások azonban ma sokszor ellentétes előjelűek. Ha nem is világvége, de „munkavége” hangulat uralkodott el.79 A becslések inkább arra irányulnak, hogy vajon hány munkahelyet vesznek el tőlünk a gépek. Kiből lesz hosszabb-rövidebb időre munkanélküli? (Ford, 2016) A robotok elterjedésétől való félelem kialakulásában nagy szerepet játszott egy oxfordi szerzőpáros: Carl Benedikt Frey és Michael Osborne, akik egy 2013-as tanulmányukban az amerikai munkahelyek 47 százalékát jósolták komputerizálhatónak (Frey–Osborne, 2013). Ha ez igaz, és néhány évtized múlva fele annyi munkahely lesz, mint most, az valóban drámai változást okoz.
A robotvita állásfoglalásra késztetett olyan jelentős nemzetközi szervezeteket, mint az ILO (International Labour Organization, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) és az OECD (Organisation for Economic Co-operation and Development, Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet). Utóbbi egy huszonegy ország helyzetét feldolgozó nagy tanulmányban (OECD, 2016) kilenc százalékra teszi azoknak a munkahelyeknek a részarányát, amelyek automatizálhatók, tehát higgadtabban, óvatosabban szól a kihívásokról és a veszélyekről, mint több korábbi szerző. Igaz, az OECD szakértői hozzáteszik: az állások további egynegyedét alaposan átformálja a digitális forradalom, és a maradékot is érinti valamilyen formában.80
Mind az OECD, mind pedig az ILO felhívja a figyelmet arra, hogy az automatizáció nem egyszerűen megtörténik velünk, hanem irányítható, szabályozható folyamat. Ha a cégeknek, munkáltatóknak megtakarítást jelent, akkor ki fogják váltani az élőmunkát a gépekkel. De a folyamat sebességét, feltételeit befolyásolhatja az állami szabályozás és az érintettekkel folytatott társadalmi vita, a közös innováció lehetősége (Pennel, 2015). Az alkalmazkodási és szabályozási stratégiáknak pedig tekintetbe kell venniük az egyidejűleg lezajló, ám a gazdaságot és a munka világát szintén alapjaiban érintő nagy változásokat, „megatrendeket”.
Párhuzamos megatrendek
A digitális (akkori szóhasználattal: mikroelektronikai) forradalom mint mega­trend nem most kerül a szakirodalom – és a szélesebb körű társadalmi érdeklődés – fókuszába. Az 1970-es évek óta követi a tudomány mindazokat a technológiai változásokat, amelyek a mikroelektronika áttörése és a tömeges számítógépesítés nyomán egyrészt egyfajta termelékenységi forradalmat, másrészt viszont – időről időre – a nagyarányú munkahelyvesztéstől való félelmet okoztak.81
A munkahelyek számát, illetve eloszlását ugyanakkor nemcsak a technológia, hanem a nemzetközi munkamegosztás alakulása is jelentősen befolyásolja. Ezzel a kérdéssel a – szintén egyfajta megatrendnek tekintett – globalizáció szakirodalma foglalkozik. A robotizáció miatti általános aggodalom hasonlít ahhoz, amikor tíz-húsz évvel ezelőtt egy hasonló félelem söpört végig a munkaerőpiacokon, mégpedig az, hogy sok-sok millió munkahely egyszerűen Kínába vándorolhat. Azóta nemcsak Kínába, de Indonéziába, Vietnamba és máshová is vándorolhatnak a fejlett országokból feldolgozóipari munkahelyek. A két hullám hasonlít annyiban, hogy egy-egy nagy átalakulást jelent, amely veszélyezteti a foglalkoztatás stabilitását Európában is. Különbség az, hogy míg az új nemzetközi munkamegosztás a globalizáció időszakában inkább a közepes képzettséget igénylő, főleg ipari munkahelyeket vitte el, most az alacsony képzettséget igénylő, szolgáltató és kisegítő munkahelyek kerültek a célkeresztbe. Ugyanakkor itt kopogtat az ajtón a „mesterséges intelligencia”, vagyis a bonyolultabb, kreatívabb tevékenységek és szakmák robotok általi kiszorítása is (Susskind, R.–Susskind, D., 2015).
Mindkét említett hullámra igaz, hogy a fejlettebb országoknak érdemes humántőke-beruházással válaszolni a kihívásra. Az oktatás, képzés megfelelő reformja az egyik fontos terület, ahol a kormányzás reagálhat a technológiai változásokra. Azok az országok, amelyek Európában ezt az utat járják (például: Hollandia, Svédország), élen járnak a technikai innovációban, de meg tudják őrizni a magas szintű foglalkoztatást és a szociális kohéziót is.
Egy harmadik „megatrend” a demográfiai változás, még pontosabban az európai társadalom idősödése. Európában megkezdődött az a korszak, amikor évről évre többen lépnek ki a munkaerőpiacról (nyugállományba), mint ahányan belépnek oda. Ezt a trendet az Európán kívülről jövő bevándorlás csak igen kis mértékben enyhíti, az Európán belüli migráció viszont számos ország esetében súlyosbítja (főként az unió keleti peremvidékén).
Alkalmazkodási stratégiák
Az Európai Bizottság központi agytrösztje 2016 júniusában stratégiai elemzést adott közre a munka jövőjéről (EPSC, 2016). Ennek középpontjába a szaktudást és a készségek fejlesztését állította. A megközelítés kiszámítható volt; az EU válasza beágyazódik abba a két évtizedes trendbe, amely a magasabb szintű foglalkoztatásra törekvés jegyében az emberi tőke fejlesztését, a munkaerő versenyképességét célozza, és ennek érdekében a tagországokban a felsőoktatásban részt vevők számának bővítését82, valamint a szakképzés előremutató reformját szorgalmazza.
Az elmúlt két évtizedben az EU tagországaiban jelentősen nőtt a felsőoktatásban részt vevők száma, illetőleg csökkent a munkaerőn belül a csak alapfokú képzettséggel rendelkezők részaránya. Előrelépés történt a korai iskolaelhagyás visszaszorításában is. Önmagában azonban a felsőoktatásban részt vevők számának bővítése nem ad kielégítő megoldást, ha közben nem változik a tartalom; törekedni kell arra is, hogy az iskolások minél több „horizontális készséget” sajátítsanak el (érzelmi intelligencia, gazdálkodás, kommunikáció stb.).
A technikai korszakváltás azonban nemcsak a foglalkoztatás szintjének fenntarthatóságát kérdőjelezi meg, hanem a korábban kialakult szociális modellek jövőjét is. Az Európai Unió intézményei emiatt intenzíven foglalkoznak azzal a kérdéssel is, hogy a digitális forradalom nyomán megváltozott munkaszervezési és foglalkoztatási módok hogyan hatnak ki a szociális jogokra, mindenekelőtt a társadalombiztosításra. Az Európai Parlament ún. szociális pillérhez kapcsolódó jelentésében (2016. december) felkérte az Európai Bizottságot, hogy hangolja össze az új foglalkoztatási formákat a társadalombiztosítás és a jóléti rendszer Európában kialakult modelljeivel, és erre nyújtson be jogszabálytervezetet.83
Értelemszerűen az ILO is a társadalmi igazságosság előmozdítása (egyenlőtlenségekre, munkakörülményekre gyakorolt hatás) szempontjából tanulmányozza a kérdést elsősorban.84 Mind az EU, mind az ILO számára fontos szempont továbbá a munkakörülmények alakulása az újabb technikai változások függvényében (például: rugalmas foglalkoztatási formák, munka és magánélet összehangolásának lehetősége, munkavédelem fejlődése).
A technológiai korszakváltásból fakadó munkahelyvesztést sokan úgy látják kezelhetőnek, megszelídíthetőnek, hogy egy fundamentális szociális reformmal, és egészen konkrétan a feltétel nélküli, állampolgári alapjövedelem (FNA) bevezetésével kapcsolnák össze. Az FNA-ról sok vita zajlott és zajlik, de politikai értelemben eddig kevés helyen tört át, a robotizáció hatásairól szóló vita sokak számára most érdekessé teszi.
Más irányban keresi a megszelídítés lehetőségét a Richard Freeman (2015). A harvardi professzor úgy látja, hogy ez a folyamat végeredményben javíthatja is a dolgozók anyagi jólétét, tehát a javuló termelékenység magasabb jövedelemhez és több szabadidőhöz is vezethet. Ehhez az kell, hogy a munkavállalók részesedjenek a tőkéből; résztulajdonossá, a mainál sokkal nagyobb arányban részvényessé is váljanak. Úgy fogalmaz: „Résztulajdon nélkül a dolgozók a robotok urainak dolgozó szolgák lesznek.” A gépromboló, technikai újításokat korlátozó reflex szinte mindig előjön a nagy válságok és változások idején. Az előremutató megoldások azonban nem ebből születtek, hanem a technikai és társadalmi innováció összekapcsolásából, a társadalmi értékeket és igényeket tekintetbe vevő szabályozásból.
Magyar vonatkozások
A digitalizáció és automatizáció társadalmi hatásaira Magyarországon is találunk számos példát, beleértve a munkahelyvesztéssel kapcsolatos várakozásokat. Például, aki manapság metrót használ Budapesten, belépéskor ellenőrökkel találkozik. Ha minden igaz, másfél év múlva ezek a dolgozók befejezik majd ezt a tevékenységet. Valami mást fognak csinálni, mert nálunk is megvalósul az elektronikus jegyrendszer, amely a világ (és benne Európa) számos nagyvárosában a hétköznapi élet magától értetődő részét képezi.
Ez csak egyetlen, hozzánk közeli és mindenki által ismert példa arra, hogy a gazdaság korszerűsödése jegyében a technika kiszorítja az élőmunkát. Ugyanakkor a hazai folyamatok vizsgálatánál is fontos, hogy ne essünk az aránytévesztés csapdájába. Magyarország – és sok más ország – esetében nem mondhatjuk, hogy a nagyarányú munkanélküliséggel és inaktivátással jellemezhető vidékeken ezeket a problémákat közvetlenül és elsődlegesen a technológiai tényezők okoznák.
A külgazdasági, demográfiai és technológiai változások egyidejűsége miatt mondhatjuk, hogy a mai hazai munkaerőpiaci folyamatok újszerűek, komplex elemzést és kormányzati válaszokat igényelnek. A magyar társadalmat folyamatos idősödés jellemzi, amely az elmúlt évek jelentős elvándorlásával párosulva jelentősen befolyásolja a hosszú távú munkaerő-kínálatot. Ugyanakkor egyes (főleg a keleti) régiókban továbbra is fennáll a magas szintű inaktivitás, összefüggésben a rendszerváltás elhúzódó hatásaival és a cigányság halmozottan hátrányos helyzetével.
Magyarország az Európa 2020 stratégia jegyében ambiciózus célt tűzött ki a foglalkoztatási ráta 75%-ra emelésével (a 20–64 éves korosztályban). A 2009‑es nagy válság utáni időszakban a közfoglalkoztatás vált az állami foglalkoztatáspolitika domináns elemévé. Ennek felülvizsgálata – a munkaerőhiánnyal összefüggésben – megkezdődött, és még inkább aktuálissá válik a munka jövőjére vonatkozó új elképzelések tekintetbevételével. A fenntarthatóság egyik fő pillére inkább a szakképzés (készségek elsajátítása az iskolarendszerben), illetőleg az élethosszig tartó tanulás intézményeinek kiépítése, ahhoz való hozzáférés alakulása kellene, hogy legyen.
Az iskolarendszerben a legutóbbi években végrehajtott szerkezeti változások azonban nem segítik a szembenézést az új technológiai forradalom kihívásaival. A tanköteles kor leszállítása, a szegregáció felé mutató trendek elfogadása, az idegen nyelvek oktatása terén mutatkozó stagnálás mind arról szólnak, hogy Magyarország egyre rosszabb pozícióba kerülhet a nemzetközi gazdasági versenyben. Mindez pedig a társadalmi kohézió szempontjából is veszélyes jelenségeknek ágyazhat meg.
Magyarországon is számolni kell tehát a munkaerőpiac átalakulásával, ám a digitalizáció és automatizáció hatásainak felmérése csak most kezdődik.85 Az ILO és az OECD keretein belül zajló elemző munka, valamint a szociális pillér keretében folyó uniós vita és jogszabályalkotás Magyarország számára is fontos terepet kínál a jövő formálásához. Közben érdemes figyelni olyan mintákra, mint Észtországé. Ez a példa jól mutatja, hogy a terv- és piacgazdaság közötti átmenetet nemrég véghezvivő országok nincsenek predesztinálva az olcsó munkaerő versenyképességére építő, összeszerelő üzemekre szakosodó gazdasági övezet szerepére.
Következtetés
A hullámokban jelentkező technológiai forradalmak kihívást jelentenek mind a gazdaság, mind a társadalom kialakult rendje számára. A jelenlegi robotizációs hullám, valamint az áttörés a mesterséges intelligencia felé ilyen hullámnak tekinthető. Nemzetközi szervezetekben – EU-keretek között is – folyamatosan zajlik e változások jellegének, sebességének és hatásainak felmérése. Egyének, gazdasági és politikai szereplők számára fontos kérdés az „alkalmazkodás”, ugyanakkor egyértelmű társadalmi igény mutatkozik e technológiai változások ellenőrzés alatt tartására, illetőleg arra, hogy a technika lehetőségeit összehangoljuk a minőségi munkahelyek és a társadalmi kohézió fenntartásának igényével. Az Európai Unió elsősorban a releváns készségek és szaktudás fejlesztésére koncentrál, és igyekszik összehangolni a gazdasági verseny által igényelt rugalmasságot a foglalkoztatás stabilitásával és a munkahelyek minőségével. Magyarországnak elsősorban több és az európai trendekhez jobban igazodó humántőke-beruházással kellene válaszolnia a „munka jövőjével” összefüggő kihívásokra.
Jelen publikáció az Európai Unió, Magyarország és az Európai Szociális Alap társfinanszírozása által biztosított forrásból az EFOP-3.6.2-16-2017-00017 azonosítójú „Fenntartható, intelligens és befogadó regionális és városi modellek” című projekt keretében jött létre.
Irodalom
Brynjolfsson, E. – McAfee, A. (2016): The Second Machine Age: Work, Progress, and Prosperity in a Time of Brilliant Technologies. Norton
Cowburn, A. (2017): Matthew Taylor Review into Workers’ Rights ‘Recommends Employers Must Prove They Can Pay above the Minimum Wage’. The Independent, 10 July 2017. link
EPSC – European Commission (2016): The Future of Work: Skills and Resilience for a World of Change. EPSC Strategic Notes, Issue 13. link
Ford, M. (2016): The Rise of the Robots. Technology and the Threat of Mass Unemployment. London: Oneworld
Forgács I. (2015): Az eltűnő munka nyomában – A Big Data és a pénztőke évszázada. Budapest: Gondolat Kiadó
Freeman, R. (2015): The future of work: who owns the robot in your future work life? Pacific Standard, 17 August 2015. link
Frey, C. B. – Osborne, M. (2013): The Future of Employment: How Susceptible are Jobs to Computerisation. Oxford Martin Programme on Technology and Employment. Oxford: Oxford Martin School at the University of Oxford, link
Friedrichs, G. – Schaff, A. (1984): Mikroelektronika és társadalom: Áldás vagy átok. (Mikroelektronika és társadalom sorozat). Budapest: Statisztikai Kiadó
OECD (2016): Automation and Independent Work in a Digital Economy. Policy Brief on the Future of Work. Paris: OECD Publishing, link link
Ohnsorge Szabó L. (2008): A munka vége? Nemzeti Érdek, II, 4.
Pennel, D. (2015): The Ego Revolution at Work. Paris: Works That Work, link
Roszak, T. (1990): Az információ kultusza, avagy a számítógépek folklórja és a gondolkodás igazi művészete. (ford. Gieler Gy.) Budapest: Európa Könyvkiadó
Ryder, G. (2015): Anticipating the Future of Work Essential for Advancing Social Justice. 13 June 2015. link
Srnicek, N. – Williams, A. (2015): Inventing the Future. Post-Capitalism and the World of Work. London: Verso
Susskind, R. – Susskind, D. (2015): The Future of Professions. How Technology will Transform the Work of Human Experts. Oxford University Press
78

A kezdeményezés a hivatalos dokumentumok mellett megismerhető a sajtó tudósításaiból is (lásd URL1).
79

Az új „gépkorszakot” leíró művek között klasszikusnak számít Erik Brynjolfsson és Andrew McAfee (2016), valamint a kritikai irodalom érdekes példája Nick Srnicek és Alex Williams (2015) műve.
80

Ezek a kutatási eredmények inputot jelentenek az OECD új, 2018-ban elfogadandó Foglalkoztatási Stratégiája (Jobs Strategy) számára.
81

A Római Klub egyik jelentése (Friedrichs–Schaff, 1984) ezeket az ellentmondásokat járta körül. Theodore Roszak (1990) a számítógépesítés és az informatika társadalmi ellentmondásaira, „gyermekbetegségeire” hívta fel a figyelmet.
82

A felsőoktatásban részt vevők számának bővítése hosszabb ideje az uniós politika céljai között szerepel. Ez a törekvés eredményesnek tekinthető, amennyiben a felsőoktatási diplomával rendelkezők aránya a 2000-es 22 százalékról 2020-ra várhatóan 37 százalékra emelkedik (miközben a csak alapfokú végzettséggel rendelkezők aránya 31 százalékról 16 százalékra csökken (EPSC, 2016, 5.).

83

Figyelemre méltó, hogy az „új típusú” foglalkoztatásban részt vevők szociális védelméről az EU-ból távozni készülő Egyesült Királyság kormánya nyújtott be tervezetet 2017 júliusában (Cowburn, 2017).
84

Lásd erről Guy Ryder (2015). Az ILO főigazgatója a szervezet kutatásainak fókuszába állította a munka jövőjének kérdését, amiről rendszeresen tartanak konferenciákat Genfben és más helyszíneken.
85

A kevés számú, összefoglaló jellegű mű közül említést érdemel Forgács Imre (2015), valamint Ohnsorge Szabó László (2008) tanulmánya.

Forrás:

https://mersz.hu/?xmlazonosito=matud_110#matud_110

Kategória: Nincs kategorizálva | Andor László: A digitalizáció és a munka világa. Mi várható a robotforradalom után? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Bibó (1): Mentalitás, alkat és Bibó (2):Magyar alkat- cikkek a Merce.hu-ról

Bibó (1): Mentaltitás, alkat

Mindannyian hálával tartozunk Dénes Iván Zoltánnak, aki – sok esztendős előkészítő műhelymunka után – most kiadta Bibó István munkáinak első kötetét. [1]

Ez a magyar műveltség jelentős eseménye. A hatalmas könyvben történetelméleti és a politikai lélektan körébe tartozó művek találhatók, a tárgyilag ide kívánkozó „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” sajnos már nem fért be. De ez mellékes. Kitűnő alkalom ez arra, hogy a feledés purgatóriumában sínylődő Bibó-műveket újraolvassuk, és Bibó írásainak tükrében a saját történelmi pozíciónkat is szemügyre vegyük.

Kontextus

A legújabb kori magyar (pontosabban: magyarországi) história három kudarcot vallott forradalom (1945, 1956, 1989) köré rendeződik; kudarcukra rárakódik a posztumusz megtagadtatás, amely 1956 esetében a legfájdalmasabb. 1956 forradalmi jellegét majd’ mindenki elismeri retorikailag, de világosan kifejtett és félreérthetetlen eszméit az utólagos értelmezés – minden oldalról – csak elfeledtetni igyekszik. Mindhárom forradalmi pillanat megítélésében a legsekélyesebb filiszteri előítélet érvényesül: vagy „naiv illúzió”, vagy „hatalmi mesterkedés”, minden forradalomról ezt mondja minden ellenforradalom.

A fölszabadulás, a forradalom, a rendszerváltás: mindez meg se történt, érzékcsalódás volt, vagy semmi se volt, az erő érvényesült, vagyis a „reálpolitika”, lélekszám, fegyver, pénz: ezt mondja a reakció. (Kelet-Európában úgyszólván nincsenek konzervatívok, csak reakciósok vannak – a kettő nem ugyanaz.)

A mai közvélemény önmagának hazudik, mert fájdalmas elismernie, hogy más korszakok nemesebbek, nagylelkűbbek, merészebbek és eredményesebbek voltak, mint a jelenkor.

Nemcsak azt nem hiszi ez a közvélemény, hogy jöhet bármi jobb, hanem azt se, hogy valaha volt, lehetett vagy (legalább) lehetett volna bármi jobb az akkori mizériánál. A jelenkori gondolattalanság nem butaság. Pusztán reménytelenség.

Az első eset a modernség kezdete óta, hogy a kapitalizmus teljesen betölti a láthatárt, rajta kívül nem észlelhető semmi, minden alternatívát visszagyömöszölnek az utópia bugyrába. Az, ami egykor a morális világ jobbik fele volt, erő és terv, az ma szubkultúrák enklávéiban vegetál – bár távoli inspirációként ott gomolyog múzeumok és könyvesboltok és színháztermek levegőjében.

Ki volt Bibó István?

Nem a származásáról és életrajzáról van szó. Ő maga mondta magáról, hogy a fejfáján ennek kell állnia: élt 1945 és 1948 között. Vegyük komolyan. Az antifasiszta népi (tehát nem nemesi és nem polgári) demokráciának nem ő volt az egyetlen védelmező és bíráló teoretikusa és vezető publicistája, csak a legnagyobb és legmaradandóbb – a vele egyedül egyenrangú, eszméket produkáló szereplője a kornak Révai József, aki egyszerre volt ideológusa és fő ellensége ennek a fura köztársaságnak. Bibó István nem marxista demokratikus szocialista volt (a szociáldemokrácia ekkor még dogmatikusan marxista volt, szemben az akkori kommunistákkal, akik szabadon és „pragmatikusan” játszadoztak osztályharcos, nacionalista és „totalitárius” retorikákkal, ahogyan a helyzet, hatalmi aspirációik és szovjet partnereik ezt szükségessé tették).

Mint tudjuk, az ő fő ellensége a félelem volt – rettegve és gyanakodva nem lehet demokratikus forradalmárnak lenni, ez nem naiv erkölcsprédikáció volt, hanem formaelv – , s ebben a korban ez azt jelentette, hogy mindennek ellenére nem félt a kommunistáktól, és erről a félelemről másokat is sikerrel lebeszélt.

Éppen emiatt oly bizalmatlan vele, oly szkeptikus iránta az antikommunista utókor, a (nem túl hősies) utólagos antikommunizmus.

Mi járhatott a fejében?

Ennek, mint minden politikai szövetségnek (amely lehet roppantul kritikus, mint az MKP és a Nemzeti Parasztpárt, de különösen Bibó esetében) az összetartó ereje az ellenfél természetében rejlik. Az ellenfél, akárcsak 1848-ban, a múlt volt. Annál is múltabb múlt, hogy a szövetségesek (az Egyesült Nemzetek) győzelme a Harmadik Birodalom fölött összeroppantotta a hagyományos struktúrákat Kelet-Európában. Demokratikus konszenzus volt a még mindig hűbéries nagybirtok megszüntetése (földosztás), az egyház gazdasági és politikai előjogainak megszüntetése (szekularizáció), a nagytőke hatalmának korlátozása (részleges államosítások széles szakszervezeti és igazgatási munkásjogokkal), a demilitarizálás, az általános választójog, az állami általános társadalombiztosítás, a világi, ingyenes közoktatás, a semleges, szakszerű közigazgatás, a faji törvények eltörlése, a nemi egyenjogúság, az alsóbb osztályok befolyása, plebejus vezetők kiválasztása gyors áterőltetésének a tekintetében: mindez a hagyományos uralkodó osztályok és állami elitek totális vereségét jelentette. Annak a szisztémának a végét, amely így vagy úgy, de domináns volt a Szent Szövetség, Metternich kora óta.

Magyarországot a háborúba nem a fasiszták hajtották bele (bár szorgalmazták a dolgot), hanem az arisztokrácia, a dzsentri eredetű hivatalnokság és tisztikar, valamint a városi középosztály. De az irredenta („országgyarapító”) gondolatnak mások is hívei voltak, s a fő indok ez volt.

Trianon után mindössze két évtizeddel még annál is nagyobb katasztrófába sodorta bele Magyarországot ugyanaz az uralkodó osztály és ugyanaz a politikai garnitúra, s ezúttal is egy Szerbia elleni idióta és oktalan támadással. Szemügyre kellett hát venni, hogy milyen volt ez a társadalom, amelyben az egyetlen „korszerű” reformkísérletre csak a fasizmus vállalkozott volna (ezért is kerültek hozzá közel egy időre a népi írók, akik már lemondtak volt róla, hogy bárki segítsen a falun). Akár Szekfű, Bibó István azok közé tartozott, akik a „neobarokk” rendszerhez való visszatérést mindenestül elvetették – s ezáltal a magyar értelemben vett baloldalon jelölte ki örökre a maga helyét, s evvel még meg se kellett tagadnia korábbi munkásságát, mint Szekfűnek jórészt – , mert a magyar baloldal (egészen mostanáig, a huszonegyedik századig) első renden antifeudális volt (kellett hogy legyen), ha tetszik, ha nem. Bibó tudta, hogy a magyar demokrata mindenekelőtt az arisztokráciának és utódainak (a nemességnek, a tisztikarnak, a főtisztviselői karnak, a katolikus magas klérusnak) az ellenfele. (Ezt az arisztokratikus, rendi kozmoszt nevezi a mai közírászat – canis a non canendo alapon – „polgárinak”, hogy a Horthy-rendszert amúgy liberálisan rehabilitálhassa, mintha az Krúdy, Kosztolányi, Márai rendszere lett volna. Vajha!…)

Félelmek és hisztériák

Bibó megkísérelte, hogy – mint más jeles emberek is [2]– szerteszét elemezze ezt a múltat, különösen azt, ami a két világháború között történt Európában.

Az eredmény – újraolvasva – sajnos eléggé kiábrándító. Bibó az 1930-as évek közép-európai jelenkortörténet-írása és publicisztikája nyomán próbálta a fasiszta hatalomátvételhez, a világháborúhoz és az összeomláshoz vezető utat fölvázolni, a „nemzeti jelleg” akkortájt divatos (születésükkor is elavult) elméleteiből kiindulva. Az új kiadásban „Az európai egyensúlyról és békéről” [1942-1944] c. részben elrejtett híres kézirat, „A német hisztéria okai és története” (544-558), de számos rokona is egyebütt „a nagy kollektív tébolyokat”, „megbolondulásokat” és „hisztériákat” tébollyal, bolondsággal és hisztériával magyarázza.

Ezeket a zűrzavar miatti zűrzavar okozta volna – mindeközben persze a lángelme villanásai észlelhetők. Persze nem okolhatjuk Bibó Istvánt, mert még nem olvasta akkor a téma későbbi klasszikusait [3], de azért megemlíthetjük, hogy kikövetkeztethető forrásai eléggé harmadrendűek, különösen a nála sokkal gyöngébb Guglielmo Ferrero volt rá rossz hatással (a Magyarországon divatos Huizinga, Ortega, Röpke stb. befolyásáról ne is szóljunk). A nem teljesülő „nemzeti célok” frusztrációja, a krízisekben a „láthatatlan” (többnyire képzelt vagy konstruált) ellenség lidérce játszik még itt szerepet, meg a történeti szociológia által jól ismert, nagy megrázkódtatások idején pánikká fokozódó státusz- és presztízsféltés.

A nehézség itt az többek között, hogy Bibó István – akárcsak a magyar kultúra sok jelentős alakja – mentalitástörténeti vázlataiban teljesen mellőzi a nagy filozófiát, akár mint ihletést, akár mint kortörténeti dokumentumot, ami Németország és Nyugat-Európa esetében teljes képtelenség. Ezt a tulajdonságát végig megőrzi, bár 1945 utáni munkái összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalúak, mint a korábbiak. (Az új ihlet a demokratikus kísérlet.)

Természetesen jól tudja, hogy korának legfontosabb dilemmája a szocializmus kérdése, erről így emlékszik meg egyik kései, az európai társadalomfejlődésről szóló fejtegetésében (1971 körül):

„Valójában a liberalizmus is és a szocializmus is a szabadságprogramok… megvalósítására irányul: a liberalizmus a születési privilégiumokkal szembeni…, a szocializmus a vagyoni privilégiumokkal – melyek egyben születésiek is – szemben való szabadságprogramot jelenti. […] Azáltal, hogy a marxizmus ebből két külön fejlődési fázist csinált, és a liberalizmust és a szocializmust szembeállította egymással […], manapság az az ember, aki a szabadságprogramot komolyan veszi […], sem liberálisnak, sem szocialistának nem vallhatja magát”, vagy „liberálisnak is és szocialistának is kell vallania magát” (349).

Semmi nyoma nincs annak, hogy Bibó valaha Marxot olvasott volna, a marxizmusról szóló terjedelmes tanulmányfejezetei a korabeli kommunista zsurnalisztikát fogadják el autentikus forrásként, ezt viszont remekül bírálja – de abban a hiszemben, hogy Marx (nem létező) osztályharc-elméletét cáfolja meg. Szabadságtörténeti nézeteit – „a szabadság kis köreit” – kompetens szakemberek szerint Hajnal Istvántól merítette [4], aki a szabadságot a középkori „kiváltságok” általánossá válásának lassú folyamatából eredeztette. Ez igaz, csakhogy ez nem Hajnal István saját gondolata, hanem a konzervatív német történetírás – angol romantikus forrásokból csörgedező – közfölfogása, amely a szabadság történetéből kihagyná az enciklopédistákat, a philosophe-okat, még Rousseau-t és Kantot is, mindközönségesen tehát a fölvilágosodást és a francia forradalmat. (Ennek sokkal szubtilisabb verziója Max Weber kálvinista/kapitalista párhuzama zseniális és hírneves művében, 1905.) Hajnal és Bibó közvetítésével ez az antimodernista szabadságfölfogás tovább él Magyarországon, pl. a „civil társadalom” félreértéseken alapuló mítoszában, a skót fölvilágosodástól és Hegeltől gondosan megtisztított, elvont formában. Ugyaninnen származik Szűcs Jenőnek az „Európa három történeti régiójáról” szóló elmélete, amelynek a befolyását korábban „kárhozatosnak” neveztem, s amely úgyszintén a kalapos király kísértetével küzd (abszolutizmus, nemzetek fölötti államszerkezet, racionalizmus), akárcsak szinte az egész magyar (és a régi német) történetírás.

(Folyt. köv.)

[1] –  Bibó István Összegyűjtött írásai 1. Az európai politikai fejlődés értelme, s. a. r. Dénes Iván Zoltán, h. n. [Bp.]: Kalligram, 2016, 1107 lap, 8000 Ft. Mivel ez nem könyvbírálat, a kiadás elveivel és módszereivel nem vitatkozom. A publikáció ténye (a harmadik összkiadás-kísérlet) önmagában jelentős és üdvözlendő. A kiadás előzménye a Bibó István Szellemi Műhelynek az Argumentum kiadónál megjelentetett sok kötetes, kommentált Bibó-sorozata. Itt megemlíteném még Dénes professzor historiográfiai munkái közül a Szekfű Gyuláról írott érdekes tanulmányokat.

[2] –  Szekfű Gyula: Forradalom után [1947], szerk. Glatz Ferenc, Labányi Ágnes, Bp.: Gondolat, 1983 (részletei letölthetők innen); Csécsy Imre: „Értelmiség és polgárság a demokráciában” [1947], in: Csécsy: Radikalizmus és demokrácia, szerk. Valuch Tibor, utószó: Szalai Pál, Szeged: Aetas, 1988, 205-229

[3] –  Lásd pl. Fritz Stern: The Politics of Cultural Despair: A Study in the Rise of Germanic Ideology, Berkeley: University of California Press, [1961] 1984, kül. a Moeller van den Bruck-fejezet (183-266); George L. Mosse: The Crisis of German Ideology, New York: Grosset & Dunlap, 1964; Karl Löwith: Von Hegel zu Nietzsche, Stuttgart: Kohlhammer, 1964 (angolul letölthető innen); Ralf Dahrendorf: Gesellschaft und Demokratie in Deutschland, München: Piper, 1965; Peter Gay: Weimar Culture: The Outsider as Insider, London: Secker & Warburg, 1968. S ezek csak azok a közismert művek, amelyeket Bibó régebbi kommentátorai használhattak volna.

[4] –  Vö. Lakatos László: „Az eredeti felhalmozás” [a cím megtévesztő], Eszmélet 116, 2017. tél, 196 skk.

Forrás: https://merce.hu/2018/01/22/tgm-bibo-1-mentalitas-alkat/

Bibó (2): Magyar alkat

A Bibó számára tűrhetetlen politikai magatartás lelki lényege az, hogy a kollektív félelem akaratlanul magára zúdítja azt, amitől fél.

Félelmek: a kommunisták és a reakció

Amikor a reakció fél a kommunistáktól (1945-47), akkor evvel fölidézi a „direkt akciót” (az intézményeken kívüli, de az intézmények belsejéből irányított erőszakot), holott a kommunisták nem akarnak 1919-et, azaz „proletárdiktatúrát”.

Amikor a kommunisták azt látják, hogy a reakciósok (konzervatív úriemberektől szélsőjobboldali nacionalistákig) a kommunisták ellen a nem kommunista, ám demokratikus többséghez (a kisgazdapárthoz) csatlakoznak, nem lévén saját pártjuk, akkor megrémülnek tőle, hogy visszatér a „fasizmus”, nem látnak mást, csak „egyetlen reakciós tömeget”, amelyet meg akarnak osztani és megfosztani a képviselettől, akkor fölidézik az 1945 előtti antikommunizmust és ellenforradalmiságot, amelytől rettegnek, s amely e rettegés nélkül erőtlen lenne.[1] Ezért a kommunisták a kisgazdapártot – azaz nemcsak a valódi reakciót, hanem a nem marxista demokratákat, a mérsékelt konzervatívokat, keresztyén liberálisokat stb. is –  támadják.

Evvel pedig a kor az ország sorskérdésévé a „pro vagy kontrakommunisták” problémát tette. Az erős, energikus, elszánt, szervezett, de számszerű kisebbségben lévő kommunisták, akik csak a saját vezetésükkel tudták elképzelni a „népi demokráciát”, emiatt megkísérelték, hogy erőpróbát kényszerítsenek ki az általuk irányított rendőrség (s kimondatlanul persze: a Vörös Hadsereg) segítségével.

Ezért életfontosságú, hogy a reakciót: az „úriemberek” uralmát, a rendi társadalmat, a szociális gőgöt, a parasztmegvetést megtestesítő úri múltat elvető gazdatársadalmat, polgári értelmiséget, antifasisztákat stb. megkülönböztessék a reakciótól.

Ezért javasolja Bibó István, hogy az akkor még minden pártot magába foglaló (nagy)koalíció centrumában a két balközép erőnek – a Nemzeti Parasztpártnak és a Szociáldemokrata Pártnak – kellene állania. (Természetesen az akkori balközép erők programja ma szélsőbaloldalinak számítana.)

Tudni való, hogy a második világháború utáni első években (rövid távon) sem a Szovjetunió, sem a kelet-európai kommunista pártok nem voltak elszánva az egypártrendszerű, terrorisztikus diktatúra bevezetésére; beérték volna a szovjet befolyás garantálásával, vegyes gazdasággal, korlátozott egypártrendszerrel.[2]

Úgy látszik, a „fordulatot” világpolitikai tényezők gyorsították föl (amerikai atombomba, Marshall-terv, német kérdés, Tito). A kelet-európai szovjet csatlóspártokat meglepetésként érte, de a diktatúrás fordulatot fegyelmezetten, hatékonyan végrehajtották (nem mintha korábban ne törekedtek volna elhatározó befolyásra). Az 1948 előtti vitákra azonban még nem lehetett hatással.

Bibó, a parasztpárt balszárnya – és a szociáldemokrácia – azonban nem lehetett a cselekvési szabadság teljes birtokában, mert bár (a kommunista párttól eltérően) demokráciát akart, nem volt hajlandó engedményeket tenni az úri rend maradékainak (a kommunista párttal megegyezően), és ez kijelölte az útját a baloldalon, amelynek messze a legdinamikusabb és legcéltudatosabb része az MKP volt. Bibó javaslata a balközép autonómiájának megőrzésére jellegzetes.

 „Koalíciós erkölcs”

„A központi baja azonban az egész koalíciónak… az, hogy nincs erkölcse, enélkül pedig koalíció tartósan lehetetlen. Nem is olyan fontos, miféle erkölcsi kódex az, fő az, hogy legyen. Lehet a kaszinói túlzott előzékenység és tüntető becsület erkölcse, lehet a megbízható üzletember erkölcse – ma leginkább erre volna szükség – , és lehet a kollektivista testvériség erkölcse, csak az kell, hogy lehessen rá számítani. Vagy azt mondjuk egymásnak, hogy »számíthatsz reám, kérlek alássan«, vagy azt mondjuk, hogy »ilyen és ilyen teljesítmények fejében ennyi meg ennyi százalékos engedményt adunk, s azt álljuk is«, vagy azt mondjuk, hogy »a nagy kollektív célért életünket és vérünket«, de vagy így, vagy úgy, valaminek kell lennie, ami a szimpla célratörés nyerseségét enyhíti…”[3]

A kommunista párt erőteljes megjelenése sok helyütt az európai kontinensen másoknak is problémákat okozott a nem kommunista baloldalon. Természetesen másként merült föl ott, ahol a párt az antifasiszta ellenállás fő ereje volt, mint Francia- és Olaszországban, illetve Jugoszláviában. Ott legitimitása nem volt kérdéses, azt kellett megnézni, hogy szocialista szemszögből mi az értéke. [4] Hogy mi az értéke a várva várt antikapitalista forradalom szemszögéből. Ez természetesen nem Bibó István látószöge. Neki a nagybirtokos arisztokrácia és a hivatalnoki-jogászi-katonai elitté modernizált dzsentri által dominált rendi Magyarországgal volt dolga, amelyet az akkori nem kommunista baloldallal összhangban népi (plebejus) demokráciával, kisparaszti mezőgazdasággal, államosított nagyiparral és bankrendszerrel, fejlett társadalombiztosítással, vállalati és területi népi önkormányzattal, átfogó népi-világi kultúrával és a munkásnépre kiterjedő szellemi fejlődéssel, a kasztos egyenlőtlenség és az úrtisztelet radikális fölszámolásával akart fölváltani – egyetértésben a népi írókkal, a radikális párttal és a szociáldemokráciával. (Persze a nézeteltérések is kiderültek hamar: a németek kitelepítésével szociáldemokrata, kereszténydemokrata, radikális és szocdem értelmiségiek fordultak szembe, parasztpártiak és kommunisták nem. Szóval a nacionalizmus ezúttal is vízválasztó volt, de nem a jobb- és baloldal között, hiszen akkoriban jobboldal alig volt, bármit mondott is erről a Szabad Nép.)

Annyira nem a szocialista forradalom volt napirenden, hogy az MKP ismételten kinyilatkoztatta: a magántulajdon szentségének elvi alapján áll (retorikája sokkal jobboldalibb volt, mint a szociáldemokráciáé), és elvégre a kommunista Nagy Imre volt „a földosztó miniszter”.

Reformszövetségek, reformellentétek

A Horthy-korszakban ugyan fejlődött a tőkés gazdaság, de társadalmilag és kulturálisan idegen testként állt külön a neobarokk Magyarországon: mind a tőke, mind a munka, mind a burzsoá, mind a proletár (a tizenkilencedik századi városi munkásság német vagy németül beszélő szláv és zsidó volt, bár mára el is felejtették, hogy volt zsidó proletariátus és kisiparosság) „nem magyar”-ként tartatott számon, főleg zsidóként vagy „osztrákként”.[5]

A „magyar” kapitalizmust mindig államkapitalizmusként képzelték el a jobboldalon Imrédy Bélától a mai orbánista ideológusokig; ám eddig a magyar államkapitalizmus csak a Kádár-rendszerben ért el sikereket. 1945-ben az „újjáépítés”, az „iparosítás” és a „fejlesztés” programjai egyszerűen zárójelbe tették a tulajdonformákat, kivéve a késő kvázihűbéri agrárbirtokosság tulajdonát, amelyet – az elmaradt polgári forradalom miatt – a „népi demokráciának” kellett likvidálnia.

Ez volt a „szociális” alapja a kommunista párt és a népi írók, a népi mozgalom stratégiai szövetségének, amelyet az SZDP már az 1930-as évek óta mély gyanakvással nézett. Az SZDP az urbánusokat támogatta, a fő urbánus – a kommunistáktól elszakadt, de marxista József Attila – nemcsak a Szép Szó szerkesztője volt, hanem a Szocializmus publicistája is.

A szociáldemokrácia a népiek helyett a „haladó polgársággal” (többségében persze zsidókkal) óhajtott szövetkezni, evvel is összefügg az, hogy a fasiszta közelmúlttal szemben a legkíméletlenebb a Haladás c. lap volt[6], amelyet radikálisok szerkesztettek, de szociáldemokraták írtak, pl. Ignotus Pál és Faragó László, s amely kiváltotta az MKP és más nacionalisták legmélyebb gyűlöletét. [7]A kommunisták ekkor közismerten nemcsak a németellenes nacionalizmussal, hanem az antiszemitizmussal, sőt: az anti-antifasizmussal is kacérkodtak. (Ignotus Pál írta később, mennyire szerette volna, ha Bibó az SZDP-ben munkálkodott volna, de – teszi hozzá kesernyés mosollyal – így legalább a Rákosi-korszakban nem csukták le vagy telepítették ki, mint a szocdem – kíméletlenül, doktrinéren antifa – értelmiségieket.)

Mindezekhez Bibó Istvánnak nem volt semmi köze, ő éppenséggel az indulatokkal, félelmekkel, ressentiment-nal, haraggal és bosszúvággyal szemben a tisztázó igazmondás és ugyanakkor a toleráns bölcsesség hőse és szentje volt. Ebben a demokratikus világlátásra és érzületre, továbbá a common sense-re támaszkodott (ez kicsit több, mint a „józan ész”), neki mindenfajta elmélet elvakult rögzöttséget jelentett, ami akadályozza a rugalmasságot, az ítélőképesség és a tiszta valóságszemlélet érvényesülését, az erkölcsi phronésziszt.[8]

A félelmi múlt

Innen kell nézni Bibó sok tekintetben éleslátó – sőt: clairvoyant – mentalitástörténeti, s hogy a korszak divatterminusával éljünk, „nemzetkarakterológiai” munkáit. „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” (1946)[9] megmutatja, hogy a hadiszerencse és a birodalmi alakulások ellenére nagyjából épen maradtak a középkori nációk, amelyek a Habsburg-monarchia összeomlása után természetes életükre ébredtek, mint a lengyel, magyar, cseh nemzet. Ugyanakkor a torz körülmények között fölébredt nemzeteszme, amelynek nyomán összeütközött a területi és az etnokulturális elv, s amelyből keletkezett – különösen az első világáború utáni, Párizs környéki békék miatt – az allogén kisebbségek által instabillá tett nemzetállamok válsága, illetve a német és magyar esetben a határrevízió és a revanche mint nemzeti cél, a természetes alakulásnak legalább annyira akadálya, mint beteljesülése lett. Ezáltal mind Csehszlovákia, mind Lengyelország, mind Nagy-Románia, mind Jugoszlávia a két háború között reprodukálta a Habsburg-monarchia nemzetiségi problémáit, osztrák nemzet nem jött létre (az ausztriai német nacionalizmus – a baloldalon is! – az Anschluß pártján volt és maradt), Németország és Magyarország pedig belemerevedett az irredenta attitűdbe. Ebből evidens módon következett az újabb háború veszedelme. Mindezt a politikai vakság, gyanakvás, gyűlölködés, kölcsönös félelem, elvadult hatalmi gondolkodás közbejöttével kihasználta az egyébként már nem nacionalista (hanem rasszista) szélsőjobboldal, az ismert eredménnyel.

Itt mutatkozik meg a maga szépségében Bibó intuitív politikai tehetsége. Vegyük ezt a megtévesztően egyszerű, zseniális leírást:

„Mindhárom [Lengyelország 1772-1794, Magyarország 1825, Csehország 1918-1938] egy ideig azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló lakosságot egységbe kovácsolni. Ezt a reményt mindenütt a francia fejlődés nagy példája éltette, ahol a nagy forradalom hatalmas élménye oly sikerrel kapcsolt be más nyelvű kisebbségeket az egységes nemzeti tudatba. Azonban a francia példakép mögött kétezer éves kultúrfejlődés, ezerötszáz éves politikai keret, ezeréves központi hatalom, ötszáz éves nemzeti öntudat és a nagy francia forradalom presztízse állottak. Ezt a példát akarták utánozni a hosszú tetszhalálból felébredt s a puszta létezés nehézségeivel küzdő kelet-európai államok. Így a demokrácia egybeforrasztó erejébe vetett reményük természetszerűen hiúnak bizonyult, és bekövetkezett Lengyelország teljes felosztása, a magyar szabadságharc 1849. évi bukása és Csehszlovákia 1938-39. évi katasztrófája.”[10]

Illúzió, öncsalás, szervetlenség, a történeti érzék hiánya, mesterkélt mintakövetés: Bibó István – és tőle annyira idegen magyar auktorok: Szabó Ervin (gondoljunk ’48-as könyvére[11], a Társadalmi és pártharcokra), Szekfű Gyula, Németh László – egybecsengő ítélete (de sok tekintetben még a Jászié is). Ám egyedül Bibónak ez a lényegi mondanivalója, nemcsak történeti ítélete.

Semminő bűnért nem lakolunk meg annyira, mint a helyzetre nem illő fogalmi szerkezetek erőltetéséért, a strukturális-históriai süketségért, a történelmi újdonság és sajátszerűség föl nem ismeréséért, a valóságérzék (ami azt jelenti: a mindenkori konkrét különösség meglátása) hiányáért, ami az egyik oka az erőszakosságnak és a bürokratikus, kultúraidegen elnyomásnak.

Ennek a kiemelése az egyik fő érdeme a kétségtelenül nem tökéletes bibói analízisnek. Ebben viszont tagadhatatlanul igaza van. Az ő nézőpontjából még Szekfű és Németh László utópiája (a sajátságosan „magyar”, az idegen-doktrinér vezéreszméktől független, építő és népbarát elitek kinevelése) is elvont és mesterkélt. Bibó – persze a fasizmus és a végső összeomlás ördögi leckéjén átesve (a többi idézett írástudó azelőtt írt, hogysem ezt tudomásul vehette volna) – elvetette mind a délibábos csodaszereket, mind „a hamis realizmust” (pláne ha a kettő egybeesett, mint Szekfűnél).

Itt persze közbe kell vetnünk, hogy a sajátos „magyar tragédia” egyik fő eleme az, hogy a progresszív-modernizáló rendszabályok szinte mindegyikét a néptől idegen, nemzet fölötti instanciák léptették életbe, II. József császár türelmi pátensétől és egyéb lényeges reformjaitól a ’48-i forradalom által elszabotált jobbágyfölszabadítás Bach-korszakbeli, „önkényuralmi” végrehajtásáig, a dinasztia kísérletéig a demokratikus (általános, egyenlő és titkos) választójog bevezetésére mintegy államcsínnyel, alkotmányellenesen az ún. darabontkormány idején (az udvart és a hadsereget ebben a teljes akkori magyar baloldal, Ady is támogatta), a sztálinisták és a demokraták összefogásával megvalósított földosztásig (háttérben a szovjet hadsereggel), amelyet már Berzeviczy Gergely (1763-1822) követelt[12] – majd a Széchenyi szorgalmazta fejlesztés-iparosításig a „létező szocializmus” korában, és í. t.

A valóságos népmozgalmak (vagy a hiányuk) és a „fölülről-kívülről” kierőszakolt reformok („haladás”) ellentéte Bibó István szerint „az eltorzult magyar alkat” egyik fő oka. A Bach-korszak „haladó reformjait” is kiválóan elemzi:

„…Ez a megbizonytalanodott abszolutizmus a II. József rendiségellenes, reformer és felvilágosodott abszolutizmusának a sivár, bürokratikus és klerikális árnyéka volt csak, lebonyolította a jobbágyfelszabadítást, de a társadalmi felszabadulási folyamat továbbfolytatásának a legkisebb szándéka nélkül, modernizálta és egyes rendi maradványoktól megtisztította az állami kormányzatot, de a társadalom rendi hierarchiájának az érintése nélkül, leintette a nemzeti torzsalkodásokat, de a népek felszabadulási igényeinek a legkisebb elismerése nélkül.”[13]

Az a Szekfű által is leírt helyzet, amelyben a magyar köznemesség, majd a polgári középosztály is azt hitte, hogy a Monarchiát lebírhatatlan európai-nagyhatalmi érdekek tartják életben, másrészt pedig a Monarchia katonai-adminisztratív ereje nélkül nem lehet elnyomva tartani a magyarországi nemzetiségeket, beletörődéshez és öncsaláshoz vezetett (a nemzetiségek emancipációja/elszakadása a háborús vereség nélkül is bekövetkezett volna a Monarchia keretében, méghozzá Bécs egyértelmű támogatásával: a Habsburgok 1848/49-ben összefogtak a magyarországi-erdélyi nemzetiségekkel és a horvátokkal, később is ellenezték a Tiszák nemzetiségi politikáját, s csak a magyar ellenállás miatt pártolták félszívvel [bár teljes szívvel pártolták volna, ha lehetett volna] František Palacký ausztroszláv-trialista és a román Aurel C. Popovici összbirodalmi-föderalista javaslatait.)

Öncsalás, illúziók, vakság, etnikai önzés, hamis arisztokratizmus, a kelet- és közép-európai környezetet illető tudatlanság, félreértett (leegyszerűsített, nem honosított) nyugati modellek, a parasztság magára hagyása és kegyetlen kizsákmányolása, az értelmiség zömének népidegensége, beteges hazudozás, a nemzeti érdekek rövidlátó vagy hamis megítélése, kóros külpolitikai impotencia – „az eltorult magyar alkat” és a „zsákutca” megannyi aspektusa, amelyhez persze hozzátartozik az is, hogy a nemzet soha nem hallgat nagyjaira, így Bibóra se. (Pedig Bibó elég eklektikus volt: hatott rá a konzervatív Hajnal István és Magyary Zoltán, a liberális Hans Kelsen és Horváth Barna, a népi marxista Erdei Ferenc [rossz jellem, de nagy tudós] – nem szólva Németh Lászlóról – , akikkel szemben nem volt kritikátlan.)

Ilyen alkatú „államalkotó” nemzeti középosztálynak kellett szembenéznie Hitlerrel és Sztálinnal.

(Folyt. köv.)

(Címoldali kép: Vasárnapi Hírek)

[1] – „A magyar demokrácia válsága” (1945), in: Bibó István Összegyűjtött írásai, s. a. r. Dénes Iván Zoltán, Bp.: Kalligram, 2016, 744-822. (Az írás – itt is publikált – vitájában Lukács György, a nagy gondolkodó, a világhírű tudós rosszhiszemű, álnok és kezdetleges hozzászólása [795-811] a föltűnő. Ebben az összefüggésben, ilyen ellenfelekkel Bibó csakugyan naivnak tetszik. Pedig nem volt az.)

[2] –  Vö. Bence György, Kis János: „Határolt forradalom, megszorított többpártrendszer, feltételes szuverenitás”, in: Bibó-Emlékkönyv, I., [kézirat/szamizdat, 1979], Bp./Bern: Századvég/Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1991, 386-403. (Ez a kitűnő tanulmány nemcsak a „koalíciós időszakról” szól.)

[3] – Bibó: i. m., 785.

[4] – Vö. Maurice Merleau-Ponty: Humanisme et terreur. Essai sur le problème communiste, Párizs: Gallimard, 1947; Jean-Paul Sartre: „Les Communistes et la paix” (ezt a Les Temps modernes közölte folytatásokban, 1952-54, majd a Situations VI. kötetében jelent meg, Párizs: Gallimard, 1964). Lásd erre Merleau-Ponty: Les Aventures de la dialectique, Párizs: Gallimard, 1955, ahol Sartre írásával is vitázik. (Vö. még Albert Camus: L’Homme révolté, Párizs: Gallimard, 1951; magyarul: A lázadó ember, ford. Fázsy Anikó, 2. kiad., Bp.: Nagyvilág, 1999.)

[5] – Erről nagyon pontosan számol be Szekfű Gyula Három nemzedék c., máig óriási hatású művében (1920), bővített kiadás: Bp.: Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1934 (reprint: ÁKV-Maecenas, 1989). Róla még lesz szó. (A kései Szekfűről Standeisky Éva írt érdekesen Demokrácia negyvenötben c. könyvében, Bp.: Napvilág, 2015. Egyáltalán nem értek vele egyet, de ajánlom az olvasónak.)

[6] – Arcanum DVD-n elérhető: https://www.arcanum.hu/hu/product/Haladas/.

[7] – Az irányzat tipikus, kőkemény terméke: Horváth Zoltán: Hogy vizsgázott a magyarság? Bp.: Népszava, 1945.

[8] – Ebben rokona az általa hevesen utált – mert labanc, habsburgista, arisztokratapárti – Szekfűnek. Amit Szekfű széchenyiesen „magyar”-nak tekint, az a végső realizmus: a nemzet védelme, amelynek nem határozzuk meg a körvonalait; a kompromisszum és a makacs önvédelem pragmatikus elegye; a nemzeti előny forszírozása a lehetőség határáig; a népi elemek fölemelése a nemzeti elit által (ha lehet); minden „konstrukció” (monarchia, parlament, demokrácia) és doktrína (liberalizmus, szocializmus, protestantizmus) bizalmatlan kezelése. Ez odáig megy, hogy a – sokak szerint – legnagyobb magyar történész közömbös hőseinek eszméi iránt; a Deákot, Eötvöst, Keményt mélyen átható liberalizmusról gyerekes szamárságokat ír; azt képzeli, hogy a fölvilágosodás a francia forradalom után következik (a fölvilágosodás egyébként is a Horthy-korszak értelmiségének vakfoltja; büszke jelvénye a filozófiaellenesség majdnem minden irányzatban). Eötvös elméleti műveit irrelevánsnak tartja, mert mintegy túl magas színvonalúak. Kineveti egyik legkedvesebb könyvemet, amely évtizedek óta az ágyam melletti polcon fekszik – Szalay László: Statusférfiak’ és szónokok’ könyve (Duport, Fox, Pitt, Mirabeau, Chatham, Guizot, O’Connell, Thiers), Pest: Heckenast Gusztáv, 1847: gyönyörű munka pedig – , amelyet bizonyíthatóan nem olvasott (szerintem Eötvös Reformját [Lipcse, 1846], letölthető innen: http://mek.oszk.hu/05300/05343/html/ se tartá soha a kezében; kikacagja a fogházjavításról Lukács Móriccal írott munkáját [Pest: Heckenast, 1842] (http://mek.oszk.hu/12400/12406/), és ennek köszönhető Kölcsey iránti teljes értetlensége is. Egyáltalán nem érti, hogy miért kellett a kor nagyjainak (ld. még korábban pl. Joseph Freiherr v. Sonnenfels: Über die Abschaffung der Tortur, Zürich, 1775) a büntetések humanizálására fecsérelniük az idejüket. Ez nem gyakorlatias, szemben a Lánchíddal és a lóversennyel. Ami ellen egy életen át harcol – a liberalizmussal viaskodik, akár Bibó a marxizmussal – intellektuálisan csöppet se érdekli, akárcsak Bibót a marxizmus. Ugyanakkor döbbenetesen jó intuitív észrevételei vannak, s persze ott a legjobb, ahol saját személyes benyomásaira támaszkodhat. Ám gondolatok qua gondolatok meg se érintik. (Vö. Németh László: Szekfű Gyula, Bp.: Bolyai Akadémia, 1940, eredetileg a Tanúban, 1932 és 1935 között. Az egyik legizgalmasabb magyar polémia.)

[9] – Pest: Heckenast Gusztáv, 1847: gyönyörű munka pedig – , amelyet bizonyíthatóan nem olvasott (szerintem Eötvös Reformját [Lipcse, 1846], letölthető innen: http://mek.oszk.hu/05300/05343/html/  se tartá soha a kezében; kikacagja a fogházjavításról Lukács Móriccal írott munkáját [Pest: Heckenast, 1842] (http://mek.oszk.hu/12400/12406/), és ennek köszönhető Kölcsey iránti teljes értetlensége is. Egyáltalán nem érti, hogy miért kellett a kor nagyjainak (ld. még korábban pl. Joseph Freiherr v. Sonnenfels: Über die Abschaffung der Tortur, Zürich, 1775) a büntetések humanizálására fecsérelniük az idejüket. Ez nem gyakorlatias, szemben a Lánchíddal és a lóversennyel. Ami ellen egy életen át harcol – a liberalizmussal viaskodik, akár Bibó a marxizmussal – intellektuálisan csöppet se érdekli, akárcsak Bibót a marxizmus. Ugyanakkor döbbenetesen jó intuitív észrevételei vannak, s persze ott a legjobb, ahol saját személyes benyomásaira támaszkodhat. Ám gondolatok qua gondolatok meg se érintik. (Vö. Németh László: Szekfű Gyula, Bp.: Bolyai Akadémia, 1940, eredetileg a Tanúban, 1932 és 1935 között. Az egyik legizgalmasabb magyar polémia.)

[10] – Bibó: i. m., 843.

[11] – Rendes marxista könyvbarátoknak megvan mind a három kiadás: Jászi Oszkár bevezetésével, Bécs: Bécsi Magyar Kiadó, 1921; Horváth Zoltán előszavával, Bp.: Népszava, 1948; Szabó Ervin Történeti írásai, s. a. r. Litván György, Bp.: Gondolat, 1979, 239-582.

[12] – Vö. K. Havas Géza: „Egy falukutató a XIX. században: Berzeviczy Gergely” (1941), in: K. Havas: Talpra, halottak!, szerk. Kenedi János, Bp.: Gondolat/Nyilvánosság Klub/Századvég, 1990, 94-98.

[13] – „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” (1948), in: Bibó István Összegyűjtött munkái, 1., s. a. r. Kemény István, Sárközi Mátyás, bev. Szabó Zoltán, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981, 260. (Meglepően hasonló elemzés a meddő reformkísérletekről a Bibótól távol álló Szép Szóból: Gáspár Zoltán: „Konzervatív alkotmányreform vagy demokratikus átalakulás?” [1937], in: Gáspár: Közjogi villongások, s. a. r. Kenedi János, Bp.: Gondolat/Nyilvánosság Klub/Századvég, 1990, 97-109.)

Forrás: https://merce.hu/2018/01/29/tgm-bibo-2-magyar-alkat/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Bibó (1): Mentalitás, alkat és Bibó (2):Magyar alkat- cikkek a Merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva