by Matyas Benyik* 

System change

There was a system change in Hungary at the end of the 1980s. The leaders of the socialist regime chose a path of liberalization in 1985 instead of building socialism. The democratic opposition (i.e. a group of liberal intellectuals) became more and more active, organized and influential and after 1987 even it began to work openly. The opposition held meetings and produced publications, and a great number of people joined them. Thus, the opposition became more and more powerful and in 1989 it was able to force an agreement, namely the National Roundtable Agreement (NRA) with the Hungarian Socialist Workers Party (HSWP). The HSWP leaders came to the conclusion that the only way to survive would be to share power. The agreement stipulated that no one would be punished because of her or his socialist past. Equally, no one would lose her or his money and no one would be excluded from the political life. In the second part of the agreement, it was decided that parties could be founded without any restrictions and free elections would be held. Consequently, in 1988–1989 many parties were founded, and finally in 1990 free parliamentary and local elections took place in Hungary.

The political changes in the Central and Eastern European (CEE) countries were caused by a combination of factors. The state socialist system gradually fell into crises; the political and economic crisis strengthened each other. Reserves of the centrally planned economy started to exhaust. Since the 1970s onwards the difference between the socialist East and the capitalist West became increasingly apparent – especially in terms of standard of living and quality of life. This led to the erosion, and finally to the collapse of the socialist system. Other factors also contributed to the collapse, e.g. the Western political discrediting campaigns, the Cold War, the Soviet Union’s military meltdown, the exhaustion of its resources, the loss of popularity, and the decline of world oil price in the 1980s. More or less the same scenario of the system change prevailed everywhere in the CEE region, namely: the termination of the one party system, the dominance of private property, opening markets to the world economy (liberalization), free internal markets based on comptetiton and the creation of market oriented institutions (businesses, banks and stock exchanges).

After the end of the Cold War the peoples of the ex-socialist countries were suddenly confronted with the phenomenon of globalization. West European companies pushed into the CEE market and contributed to the creation of a savage capitalism. The weak anti-capitalist forces were unable to put up any resistance to this process. At the same time the preparations for the EU integration were pushed through. It is little wonder that many people experienced globalization as an invasion or siege, and integration as dictates, colonization or at best the simple exchange of the Soviet Union for the European Union. Many people now see themselves in the role of the victim.

The fall of the so called „communist” regimes in CEE left also an ideological vacuum. A seething ideological mix came to the fore in many countries, made up of anti-Semitic, anti-Roma and racist stereotypes, nationalist prejudices and elements such as militant anti-communism, revisionist ambitions and a vengeful fundamentalism. The advance of right wing extremism is closely connected to the crises of CEE`s „new capitalism”. In this region under the banner of freedom and democracy the neofascist political groups and parties are legally marching. Neofascism is financed by the domestic and foreign capitalist groups and individuals, the representatives of local powers.

The nation-state arrangements of the new power elite of the CEE countries are the more extreme: the more the idea and the praxis of the independent nation state are linked with the fascist, anti-communist tradition, the more they are nationalist-fascist. In this respect Ukraine, the Baltic region, Hungary and Croatia are the most frightening, i.e. where the Nazi collaborators played an important role during the second World War (e.g. in Latvia – the glorification of Ulmani’s regime).

Hungary’s institutional transition and socio-economic transformation have been interactive parts of an elite-led long-term process of institutional adaptation, economic modernization, social differentiation and value change. The road from institutional protopluralism to parliamentary democracy, from the symbiote of the first and second economy to a market economy, from a new middle class to an emerging civil society was under construction in Hungary.

Political changes in the past 50 years were ushered in by cathartic events, such as the 1956 revolution/counter-revolution; by strategic leadership decisons, such as the inauguration of the New Economic Mechanism (NEM) in 1968; and by political pacts, such as the NRA of 1989. In each case, the elites sought to devise political contracts and new legitimating principles to shore up a new modus vivendi for the regime and the public. In each case it has been an institution-led escape from the past, as well as a process to recalibrate the economy, reshape the society, and restore systemic stability.

The most significant attempt to reform the centrally planned economy in Hungary was the introduction of the NEM in 1968. In this spirit, abolishing the mandatory plan indicators, and leaving ownership relations intact a certain degree of decentralization occurred. The period was characterized by the transition to agriculture in the backyard and spread of more intensive farming. In the economic policy emphasis was put on the development of the infrastructure, and trade relations with the West increased significantly.

The „second wave” of reforms was born in the 1980s in another situation of the world economy, mainly in the struggle against external debt. Due to Hungary’s strong energy dependence and previous indebtedness, the economy was at the edge of the abyss in 1981. To avoid bankruptcy the idea to join the International Monetry Fund (IMF) and the World Bank (WB) was raised at the highest political level and finally received the green light from the HSWP’s leadership. Hungary received IMF stand-by arrangements and WB-loans to survive. The country’s balance of payments crisis and the accession to IMF in May 1982 coincided with the first major changes of the period: establishment of small enterprises and decentralization of big state companies.

In 1987 the IMF imposed severe conditions on the signing of new arrangements, namely: to stop direct state economic intervention, to open the way for private markets, to distribute economic resources efficiently. In the spirit of the „Washington Consensus” the IMF and the WB recommended measures of decentralization, deregulation, liberalization and privatization.

A new phase of reforms began with the introduction of the two-tier banking system, and the tax reform legislation, with the preparation of radical liberalization and deregulation, and passing laws to transform state owned companies into joint stock companies. These changes has led to a “socialist market economy” before the political collapse, so apart from the ownership, the market economy institutions have been established in almost all areas.

Hungary played an important role in accelerating the collapse of state socialism across CEE when it opened its border with Austria in 1989, allowing thousands of East Germans to escape to the West. Just a few months later the fall of Berlin Wall was a history.

Given the multitude of internal socio-economic, psychological and external (mainly economic) constraints, rapid implementation of the Hungarian „new democracy’s” threefold strategic agenda of democratization, marketization, and the embedding of the rule of law, is not in the cards in the 1990s. Instead of a perfect burgeois democracy, smoothly working market economy, and contented citizenry, second best solutions will have to do for some time to come. The mismatch between the Kádárist institutional legacy and the new political architecture, between economic misdevelopment and the imperatives of the market, between moral decay and civic probity have not been overcome – nor will they be anytime soon. Withal, the glass is more than half full: institutional changes have become irreversible; free enterprise has taken deep roots and dominated the economy; and the people became disillusioned and dissatisfied with inept politicians and clumsy policies. By today Hungary became half-built home of ten million discontented, disillusioned citizens.

The reason why the losers of system change until now have abstained from political protest is deeply rooted in the legacies of state socialism. In contrast to the South, large sectors of the population in the CEE region could avail themselves of relatively substantial reserves to survive hard times. This may have lessened the risk of violent and disruptive social

response to economic stress in the East. Another legacy of state socialism has been the weakness of civil society. The Hungarian citizens resorted to private action and escaped into the second economy instead of choosing collective action. The most important means that the citizens of postsocialist states used in expressing their dissatisfaction was the protest vote.

An early differentiation of political parties took place in Hungary. The parties that were able to get into the Parliament in the first free elections formed three different blocs: the conservatives, the liberals, and the socialists. In 1990 an oversized coalition of the conservative parties formed a government, led by Prime Minister József Antall that introduced important economic neoliberal reforms.

The early Hungarian transition is usually characterized as a gradual process. That is true for macroeconomic stabilization, but it is untrue for the economic transition in general. The Antall-government introduced a radical marketization program, letting market selection enforce adaptation of the firms to a changing economic environment. Within 4 years nearly half of the country’s economic enterprises had been transferred to the private sector, and by 1998 Hungary was attracting nearly half of all foreign direct investment (FDI) in the CEE region.

In spite of the efforts of the conservative government to mitigate the negative economic consequences of the transformation, it suffered a humiliating defeat in 1994. Due to the protest vote of the citizens, the previously large Hungarian Democratic Forum (MDF) became a small party. In contrast, the Hungarian Socialist Party (MSZP) grew from a small party to a large one and won the parliamentary election in 1994.

Between 1994 and 1998 the Socialist-liberal coalition government received further financial assistence from the international Monetary Fund (IMF) and the World Bank (WB) in order to counterbalance the devastating economic effect of liberalization and privatization and introduced a stabilization package (the infamous „Bokros package”). The Horn-cabinet followed the predecessor conservative govenment’s policy of privatization and sold the Hungarian trade and credit banking system to big foreign (mainly Austrian) banks.

The Bokros package was implemented to save Hungary from financial collapse and stabilize its economy. The package included some not well-elaborated and in many cases unnecessarily measures which hit the population as a shock therapy. With these draconian actions there was no need for IMF assistence for about a decade.

In 1998 the MSZP lost the election. Citizens again resorted to the protest vote, since the increase of wages still lagged behind the rate of economic growth, and a great number of voters did not perceive an increase in their own welfare. Another reason for the fall of Socialists was that the main rival, the right-wing Alliance of Young Democrats (FIDESZ), promised fast economic growth of about 8% as opposed to the 5% offered by the Socialists. The Orban-government changed the emphasis of economic policy using the rhetoric of economic nationalism and emphasizing the importance of domestic, Hungarian entrepreneurs in the economy. In the second half of its term, under the circumstances of an international economic recession, the government experimented with a domestic demand stimulus in order to maintain a relatively high rate of economic growth, doubling the minimum wage, introducing a new housing program for households and a loan scheme for small- and medium-sized domestic businesses with subsidized credits. However, FIDESZ lost the 2002 elections and was replaced by a socialist-liberal coalition government.

After a bitter election campaign that questioned the credibility of the MSZP, the Medgyessy-government was forced to keep the promises the party had made in the campaign. As a result, real wages in Hungary increased by about 22% in 2002 and 2003, while the balance of payments and the state budget produced large deficits. The competitiveness of the economy was reduced and the inflow of FDI slowed down. Uncertainties were increased by the hectic changes in the exchange rate and the conflicts about the course of economic policy between the National Bank and the Ministry of Finance. As a consequence, the Medgyessy-government had to cope with the unpopular task of adjusting economic policies to economic exigencies. The government had to reduce the budget deficit, to slow wage increases, to stabilize the exchange rate at a level favourable for exporters, to speed up privatization, to give new incentives to foreign investors, and to carry on with the reform of the social security sector.

The transition was completed within 15 years, and as a result the Hungarian economy became an export oriented FDI-dependent open economy. Hungary went through a deep transformational and structural crisis during the transition at a price of serious social degradation. The transition came together with unnecessary sacrifices that the society, the majority of the people had to suffer, but in the same time these sacrifices did not create the long-run conditions for catching up. Among others instead of catching up in development to Western Europe, the possibility of improving living standards was not created, a goal of eliminating wide income gaps and wealth differences could not be set up, and the development of underprivileged regions could not be started.

The consequences of the system change were: 1.5 million unemployed, 20% drop of the GDP, the total opening of the internal market to Western goods and capital, a destroyed industrial and agricultural structure, a loss of national wealth estimated to be higher that that in the WWII and a strong dependence on foreign capital.

The transition produced millions of people who gave decades of their lives working for low wages, and who suffered all the problems of an economy in transition, and there was no straightforward way to make their lives easier.

The CEE region is an upwardly mobile formation striving towards the European core (centre) countries. In the CEE, especially in Hungary (but a little later also in the Czech Republic, Slovakia, Poland and the Baltic republics) the capitalism „was built from outside” and the foreign, especially the multinational capital played a decisive role. Hungary as an apt pupil during the years of transition has lost its leading role in the region. Double marginalization has taken place: its position weakened both in the EU and in the CEE region.

The „outside model” of the system change was implemented by the new political class in posession of the monopoly of legitimate violence: the change has been made „typically by the states from top-down” and its real socio-economic content was dressed in national and ethnic form.

In Hungary, the system change meant the victory of the „so-called late Kadar technocrats” that could become dominant actors within the elite groups managing the transition, because they worked closely together with the superstructure of global capitalism (i.e. IMF, WTO, WB, credit rating agencies, etc). In 1989 they found the catching up with the reconnection to the West. The concept of Central European region in the 1980s ideologically prepared for Hungary’s Western re-orientation.

Modernization strategy was based on following the outside examples, namely: de-etatization, deregulation, privatization, monetarism, launching and managing series of social, economic and political actions according to new individualism. Today it became clear to the majority of people that Hungarian society can not be converted and stimulated to catch up by imported ideas and institutions.

The successful modernization manifests itself in an economic and social structure, which is built on the possibilities of the country and is capable to operate according to the changing external and internal conditions as well as creating a social structure, which is a base – in all components – for further advancement of the modernization process.

Modernization of the state socialist experiments has lost social leverage and the upswing was not followed again by an independent, own development based on the possibilities. In the last decade of the socialist system the macroeconomic indicators clearly expressed the deteriorating economic performance, while after 1978 Hungary ran into the debt trap. The last decade are significantly worse in all indicators than the previous two periods, while investment and per capita real wage has been negative. Thus, the legitimacy of the socialist sytem was undermined by the poor performance and was ready to be overthrown in order to start – not for the first time – the coveted task of catching up.

Historically, however, based on GDP and GNP calculations, since the 1860s the performance of the Hungarian economy is more or less constant: Hungary stands at around 60% of the European core (centre) countries with 4% to 6% point difference (if the cyclical fluctuations are not considered and the weighing of the reference is taken into account).

If we take the performance of the early 21st century and compare it to the EU-15 (prior to 2004), Hungary stood at 57% – 58%. (The golden age of the Hungarian economy was between 1997 and 2001, when GDP grew by an average of 4.6%. This growth declined significantly between 2002 and 2007 and then turned into an open crisis). But if we compare Hungary’s performance in 2006 to the average of EU-27, the figure stood at 63%.

Hungary’s economic performance remained in the medium range, and since 1979 has so far been unable to escape from the movement of forms that after periods of rise a period of decline, loss of balance, reproducing fiscal deficit and growing external and internal indebtedness and dependence follow. Then comes the deep recession and the resulting crisis. The explanation of this movement of form – and also the negation of modernization theory – is the conceptual content of the semi-periphery. The problem of the relative backwardness and the semi-peripheral status does not depend either on governments and governmental measures or mostly even on a form of social-determination. The semi-peripheral CEE countries are in an intermediate position in the world economy, in the structure of the centre and the periphery. However, we cannot step out of the world economy, we cannot keep aloof, because the most important historical attempts failed in dozens of countries, including the former Soviet Union. The dilemma of the CEE countries, therefore, is only the degree of openness.

However, not only the openness dilemma of the semi-periphery is an important question, but also the phenomenon of the emerging new competitors that have often more capital power than Hungary’s whole economy.

In Hungary, the new capitalism is largely open. As a result, Hungary suffers the losses, which is caused by the semi-peripheral position, namely that – from the trade relations point of view – the main partners before 1989 (primarily the Soviet Union and the socialist countries) are now replaced by the European centre countries, first of all with Germany.

The existing problems of today’s Hungarian society is that the new system is only capable of a performance presented here above. Thus, the new capitalist system cannot cut through the Gordian knot, namely that at least one million people is missing from the active population. Due to changes in class relations the domestic industrial reserve army (i.e. the unemployed) has enormously swollen. Essentially, the persistently low level of employment took shape by 1993. For this reason the needy are numerous and compared to them the taxpayers are few (the tax base is insufficient), so to spread the cost burden evenly to the public is very limited. Consequently taxes are high and willingness of savings and investment is low. The overall performance of the Hungarian new capitalism is approximately equal to the state socialist system, but the resources and income are allocated much more polarized. Oligarchic wealth of a few hundred thousand people was established, they are really caught up to the centre, while the ratio of people living below the poverty line is about 40% of the population (i.e. four million people).

In the past 27 years massively disintegrated, under-class groups appeared, with a large number of Roma population in the lead, under the continuous pressure of welfare compensation (benefit). Thus, the poulation’s carrying capacity of public ownership was much higher than that of the private property created by original income transfers, privatization and restitution.

  1. The impacts of the economic crisis of 2008 in Hungary

Hungary was one of the biggest losers of the 2008-2009 crisis. Since 1989, foreign capital investment (FDI) has played a significant role in the renewal of Hungarian industry and in the formation of new industrial spaces. The economic crisis had a significant impact on the Hungarian economy, particularly for the globalized, export-oriented industry. Primarily those branches of the local economy suffered the most that are closely tied to the global economy (e.g. automobile industry and electronics). These industries and the impacts of the crisis were typically concentrated in the northern Transdanubia area, so we can designate this region as the core of the crisis. Moreover, the crisis has brought into focus the spatial structural dichotomy of the Hungarian industry and has also contributed – even if only temporarily – to alleviating regional differences. However, the new, semi-post-Fordist pattern of Hungarian industry has not been reorganized. The sharp GDP decline in 2009 was linked with the construction and the contraction of the real estate market.

At the end of 2008 and early 2009 the Hungarian Currency (HUF) was depreciated by 15% to the Swiss Frank (CHF) and 17% to the Euro (EUR), which led to insolvency and to an emerging credit crunch. Indebtedness of the households in foreign currencies (CHF and EUR) has increased. As a result the financial conditions of the households deteriorated, the income and spending relations changed. The social composition by income and financial situation became polarized, the gap between the richest and the poorest widened, differences between the households sharpened, the quality of urban residents’ life decreased.

The crisis in Hungary has shown us clearly the low competitiveness, the scarce resources, the small size of domestic market, the unfavourable demographic trends, the quantitavie and structural problems of labour force as well.

Recent developments (2010-2017)

In 2010, Hungary elected the Fidesz party and its leader Viktor Orban into power. Since then the government has implemented a range of unorthodox economic reforms which have drawn criticism from economists and financial analysts alike. To break down the public debt the social benefits were abolished, private pensions funds were nationalized. Orban has introduced the biggest tax in Europe on Banks and financial companies and imposed large levies upon energy, retail and telecommunications companies. VAT was raised to 27%, which is the highest in the EU. In addition Orban has announced plans to fix the exchange rate for loans taken by individuals in CHF. Further unorthodox policies included interfering with central bank independence, nationalizing USD 14 billion in assets from private pensions and a steep 18% hike in the minimum wage.

Prior to the 2014 parliamentary elections the Orban-government re-introduced social measures, among other things, launched the so-called „overhead-battle”, which forced the utility providers of gas, electricity and water to reduce their prices by 20% in two steps: 10% in January and 10% in October 2013.

In 2014 Hungary has not even reached the economic performance it had before the crisis. Cohesion was not moving forward either: in 2009 Hungary had about two thirds of the EU avarege purchasing parity, and the gap has been growing each year. After four years of unorthodox economic policy Hungary’s potential economic growth shrank from 3% to 0-1%.

However, recent statistical reports indicate that the Hungarian economy may have finally exited of negative growth. Economy grew 4.1 percent year-on-year in the first quarter of 2017, compared to a 1.6 percent expansion in the previous period and above market expectation of 3.35 percent, a preliminary estimate showed. It was the highest growth rate since the second quarter of 2014, driven by industry and market-based services. On a seasonally adjusted quarterly basis, the economy expanded 1.3 percent, compared to an upwardly revised 0.7 percent growth in the previous period. GDP Annual Growth Rate in Hungary averaged 2.26 percent from 1996 until 2017, reaching an all time high.

In the general election on 6 April 2014, voters said „yes” to the Orban-government’s new economic policy, whose goal is to build an economy on the foundations of „labour rather than speculation”. Orban promised a continuation of his economic policies, which include boosting industrialization, lowering energy prices – and more controversially, increasing the level of Hungarian ownership in the agriculture and banking sectors. Orban and Hungary’s central bank governor György Matolcsy want to see more than 50% of bank assets held by Hungarian institutions, up from the current 42%. Taxes have also been increased on sectors dominated by foreign investors. The officialy declared goal was that the multinationals should not acquire „intermediate illegal profit”. „Hungary and the Hungarian land are for the Hungarian people”.

Fidesz’s reforms benefit local businesses close to the party, while liberals say that Fidesz is actually implementing socialist measures. Hungary’s currency came under serious pressure in 2014 as investors backed away from emerging markets. Hungary was dubbed one of “shaky six” developing economies particularly vulnerable to capital flight.

The main problem we are facing now is that – as a result of a dysfunctional economic model – the greater part of Europe, including Hungary reached an impasse. Unfortunately, many policymakers still believe that combining foreign capital and cheap labor is equal to catching up, which is a serious mistake. It is also a big problem that among the proponents of this erroneous economic idea – with a slight difference – we can find both major parties of Hungary. The neo-liberal economic policies are spiced on the right by Fidesz with runic, Turul bird elements and by MSZP on the left with uncritical adoration of Europe. It goes without saying that there might be a constructive role of the capital, but it has already crossed the borders, leaving behind a socially unacceptable situation. In addition to the classical bargains and fights between the antagonistic labour and capital, the knowledge as a third factor also entered into the productive scene. However, the Hungarian leadership of the last 27 years has been ignoring this change and deteriorated Hungary into a low productivity. It will be interesting to observe whether Fidesz economic policies will pay off in the long run. If so, it would be interesting to see how the economic community accounts for the success of a number of policies which have aimed to boost consumption at the expense of inward investment.

Apart from a short period of the last 27 years, the Hungarian governments essentially followed neo-liberal economic policies based by reformist economists of the early 70s who turned against the constraints of the centrally planned economy with a maximum rigidity of radicalism. After the system change – starting with the privatization – the practice still prevails even today. One of the most interesting lessons learned from the past 27 years is that even the so called socialist governments were much less socialists. The predatory privatization ruined both the industry and the agriculture. Half of the GDP and about three fourth of the industrial export are now produced by foreigners owned companies, while only one third of the labour force employed in these industries. This means a high productivity, however, 1.5 million people lost their jobs in the early 1990s. The output of agriculture is about 25 percent less than before. By 2015 Hungary`s foreign debt was more than 3 times higher than in 1990.

An immense differentiation in income and wealth has developed. Only one third of the

population was a winner of the system change, while, on the other end, another third fell in extreme poverty. According to sociological investigations two hundred thousand children suffer from hunger and receive to eat mostly at schools. Recently, several movements have arisen against certain government decisions and organized demonstrations (e.g. teachers, students or healthcare workers). In February 2015 a group of unemployed organized a hunger march from the northern industrial town of Miskolc to Budapest to hand over their demand to the parliament.

The Hungarian society „as a whole” falls into the poorer half of European society. No more than roughly one-third of Hungarians can compete with their European peers in terms of living standards, educational attainment level, lifestyle, open-mindedness, tolerance and foreign language skills.

Although the share of the Hungarian population at risk or social exclusion has been declining in the last years (according to EUROSTAT from 34.8 percent in 2013 to 26.3 percent in 2016) a part of the population lives in deep misery. However, the persistent at risk poverty rate was 7.9 percent in 2016, which is much smaller than the EU average. The severe material deprivation rate has been also declining since 2013 from 27.8 percent to 16.2 percent in 2016, but it is still the double of EU average. „The situation is so destitute that destroys the lives of children for long term. This state of the country is economically, politically, culturally and socially a disaster in the long run” – says Sociologist Zsuzsanna Ferge exaggeratedly.

Citing Eurostat data, the Social Report 2016 (SR2016) found that in comparison with an EU average of 17.2 percent, 14.6 percent of Hungary’s population live below the poverty line. However, Hungary is less competitive when it comes to international comparisons of the material deprivation rate. Altogether 44 percent of the Hungarian population cannot afford basic resources, compared with an EU average of 19.5 percent. Only Romania and Bulgaria have worse material deprivation indicators than Hungary. However, in the last years there were a decline in the number of people who cannot afford heating or are late with paying their utility bills, State Secretary for Social Affairs Károly Czibere said, who attributed the improvement to government measures such as the utility bill-cut scheme and foreign-currency mortgage bailouts.

The SR2016 gives an account on improving labour market situation but also highlights risks of misinterpreting data on public works. It is underlined that the Hungarian economy appears to be dual, with a well-functioning sector dominated by multinationals, while domestic industries and SME-s showing signs of struggle.

Other papers in the SR2016 warn about increased corruption risks and a very weak competition in public procurements – with structural funds being at higher than average risk. Chapters on social structure highlight that income and wealth inequality is at a relatively modest level, but the average living standard is at a low level, there is a narrow and weak middle class and a large deprived segment of the society. For the first time the report includes estimates of the Hungarian wealth distribution. The chapters on health, education and social policy systems explore urgent needs for reform to tackle large health inequality by education subgroups and also to strengthen policies to alleviate intergenerational transmission of disadvantages.

According to the Central Statistical Office of Hungary in November 2016–January 2017, the number of employed people was 4,401 thousand. Out of them 4,075 thousand worked in the domestic primary labour market, the number of public workers was 208 thousand and 117 thousand people worked at local units abroad. Unofficial estimations put the number of people working abroad between 300 to 500 thousand.

In 2015 the Hungarian healthcare spending per capita on purchasing power parity was EUR 1,371 (half of the EU-28 average). The share of total healthcare expenditure was 7.1 percent of the GDP, well below the 9.9 percent EU-28 average. While the economic crisis has had no significant impact on the real value of healthcare spending for the majority of EU countries, Hungary`s spending in real terms fell again after the downturn in 2007-2009, and it still did not reach the 2005 base year level.

Expenditures on general practitioners and pediatricians, specialists, dentistry have decreased. The shortage of doctors and the outward migration of young doctors and underfunding are becoming an unsupportable problem reflected in the low wages, and hospital debt as well.

Budapest, 1st June 2017.

*Matyas Benyik is the Chairman of the civil society organisation called ATTAC Hungary, which is a national chapter of the international ATTAC movement for democratic control of financial markets and their institutions. Prior to holding this position he worked for decades in different Hungarian foreign trading companies and was posted twice as a commercial attaché to the foreign service in Turkey and Syria. His career has been closley connected to practical foreign trade deals since the end of the 1970s. Being an economist and a social scientist, a qualified international economic expert, he is specialized in trade policy issues and economic integrations. He participated in several national and international campaigns against GATS and WTO, as well as antiwar, antifascist, anti-poverty issues.




Aurel Braun, Zoltan D. Barany: Dilemmas of Transition: The Hungarian Experience,

Rowman and Litllefeld, 1999.

L. Csizmadia: The Transition Economy of Hungary between 1990 and 2014. Aarhus School of Business, University of Aarhus, June 2008.

Ferge, Zsuzsa: Nincsenek közügyeink, nincsenek viszonyaink, nem beszélünk egymással (We have no public matters, no relations and we do not talk to each other). Budapest, 21 March 2017. news portal 444

Gabor Karsai: A magyar gazdaság folymatai, 1990-98. Budapest, 1999. (Ecomic processes of the Hungarian Economy, 1990-98.) pp. 2.-30.

Kolosi, Tamás and Tóth, István György: Társadalmi riport 2016. Budapest Tárki, Resumes of the Hungarian Social Report in English Downloadable here

IMF Country Report No. 14/156 Hungary 2014. New York, 2014.

Tamas Morva: Austerity Policy in Hungary, Transform! Issue 10/2012. Brussels, 2012.

Endre Spaller: The political and Economic Transition in Hungary

Erzsebet Szalai: New Capitalism – and what Can Replace it. Mandatum Kiado, Budapest 2006.

Peter Szigeti: A magyarországi újkapitalizmus természete és helye a világrendszerben, Eszmelet No. 88. Budapest, 2010. pp. 63.-79. (The nature and the place of Hungary’s new capitalism in the world system).

Peter Rona: Credibility of the country must be restored

R.Tőkés: Political Transition and Social Transformation in Hungary

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Merkel vagy Trump? – Brüsszel +/- Cikk a Kettősmércéről

Angela Merkel németországi szövetségi kancellár és Sigmar Gabriel külügyminiszter, alkancellár meg Martin Schulz, az SPD jelenlegi, az Európai Parlament volt elnöke világosan kimondta, ami jó ideje nyilvánvaló már – olyannyira, hogy néhányan már pár hónapja megírtuk – : az 1940-es évek végétől az 1980-as évtized végéig kialakult nyugati szövetségnek vége.

Angela Merkel és Donald Trump közös sajtótájékoztatója 2017. március 17-én, Washingtonban; az eredeti fotó forrása

A mindig is nyíltan Európa-ellenes Trump – akinek kedvenc európai (brit) politikusa Nigel Farage, az Európa-gyűlölő UKIP párt korábbi vezére, s aki örömét fejezte ki afölött, hogy Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból – elnöksége, az Egyesült Királyság távozása Európából, Oroszország, Törökország, illetve a Nyugat éleződő konfliktusa, több kelet-közép-európai ország antidemokratikus, sok tekintetben szélsőjobboldali politikája (és Andrej Babiš Csehországban meg Sebastian Kurz Ausztriában még nem is jutott hatalomra…), a mocorgó balkáni válság, no meg persze a menekültprobléma destabilizáló hatása együtt: olyan helyzet ez, amely a Népszövetség megszűnésének idejére emlékeztet.

Soha, egyetlen pillanatra nem szabad megfeledkezni róla, hogy Európa nem a saját erejéből győzte le a fasizmust, az ellenállási mozgalom a teljes náci győzelem (1940) után semmire se lett volna elég: Hitlert csak külső erők (a Szovjetunió, Anglia, Amerika) voltak képesek – együttesen és nagyon nehezen – legyűrni. 1945-ben a szélső katolikus, monarchista konzervatívoktól a kommunistákig mindenki tisztában volt vele, hogy Európa békéje, egyensúlya, stabilitása, jóléte csak akkor lehetséges, ha a külső garanciák megmaradnak.

Mindenféle bajok ellenére ez így is történt.

A külső kezesek sorából 1989 után kiesett a Szovjetunió, most pedig Nagy-Britannia és az Egyesült Államok. Akármit gondolunk az 1945 és 1989 közötti gazdasági és biztonsági szerkezetről és 2016-ig tartó, immár oroszmentes meghosszabbításáról – ez földrengés.

Jelentőségében fölér 1989-cel.

Tagadhatatlan történeti analógiák vannak itt.

A Népszövetség – a kölcsönös garanciák rendszere – fölbomlásának a példáját már említettem. Ugyan a brit kormánynak, szemben Trump belső körével, láthatólag sejtelme sincs róla, mit művel (különös módon alábecsüli Anglia jelentőségét), akciói nem tudatosak, a másokra háramló következményekkel nem számol – ez az 1930-as években nem egészen volt így; bár akkor nem Nagy-Britannia lépett ki. Az, hogy az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok hátat fordít Európának, példátlanul súlyos helyzet; súlyosabb, mint a hidegháborús válságok bármelyike volt. S ugyanakkor ki hitte volna? Amint a brit választások eredménye („hung parliament”, de Clement Attlee óta statisztikailag a Munkáspárt legnagyobb előretörése, 192 nő képviselő, stb., stb.) mutatja  – szemben a németalföldi és franciaországi (kontinentális) látszatsikerekkel –, Nagy-Britanniában a „Brexit” és a dzsihádista merényletek ellenére még maradtak szociális és demokratikus energiák, és a jobboldali szennysajtónak nem sikerült lenyomnia a csakugyan baloldali Jeremy Corbynt, ami (a kontinensről nézve) hihetetlen. Ez persze „Európán” már nem segít. A geopolitikai-geostratégiai szakadás megtörtént; ez helyrehozhatatlan. AZ EU hovatovább nem jelent többet, mint németországi gazdasági hegemóniát, továbbá Kelet-Közép-Európa, Kelet-Európa, Délkelet-Európa káoszát és hanyatlását.

A másik analógia: a Kelet és a Nyugat kiújult ellentéte. A legtöbb kelet-közép-európai és kelet-európai ország vezető köreinek álláspontja Nyugat-Európával, ma különösen Németországgal szemben semmivel sem kevésbé ellenséges, mint amilyet a szovjet tömb tagjaiként, a hidegháború idején képviseltek; sőt. Az enyhülés és az „Ostpolitik” idején a viszony jobb volt, mint ma, Kádár János rendszerének kapcsolata az akkori Nyugat-Németországgal pedig barátibb, mint Orbán Viktor rendszeréé az egyesült Németországgal.

De visszaállt a klasszikus Kelet/Nyugat helyzet is: a Nyugat a polgári konszenzus szerint fejlettebb, modernebb, szabadabb, racionálisabb, jobbmódú, egyenlőbb, mint a Kelet (Európában) – de ha ezek a tulajdonságok jórészt látszólagosak is, a nyugati közvélemény nem változtatja a hibákat és lemaradásokat erényekké annyira buzgón, mint nálunkfelé szokás itt Keleten. A viszonylag „sikeresebb” kapitalizmus területén inkább lehet bírálni a kapitalizmust (sőt: szocializmusról beszélni), mint Keleten, ahol a kapitalizmust elvben gyűlölni szokták – nem szocialista, hanem romantikus („völkisch”) antikapitalista, középkoriasnak álcázott modorban.

Kelet-Európában, Délkelet-Európában és Kelet-Közép-Európában az uralkodó körök és a legbefolyásosabb médiák mind a kapitalista, mind az antikapitalista modernséget elutasítják (persze valójában csak az utóbbit), és úgy vélik, hogy a jogaikat és szabadságaikat védeni iparkodó, szorgalmas, derék, olykor naiv jogvédő szervezeteket azért kényszeríti a nyakukba a „háttérhatalom” (a tudjukkik háttérhatalma), hogy rabságba döntse őket. Ennek a rabságnak föltűnő jegye lenne pl. az asszonyverés, a gyerekpofozás, a betegnagymama-éheztetés, az elmebeteg-kötözés, sőt: az állatkínzás teljes hiánya.

Itt valamit tisztáznunk kell: a nyugati polgári társadalmak az osztályszerkezet, továbbá a tekintélyi és intézményi struktúra változatlanul hagyása mellett próbálják civilizálni, erkölcsileg átalakítani önmagukat. (A kettő közötti ellentét miatt tetszik oly sokaknak a „politikai korrektség” pedagógiája kétszínűnek vagy képmutatónak.)

Ennek a civilizáló funkciónak az alapelve még mindig, ennyi évszázad után is: antifeudális.

Más szóval: a születési kiváltságok megszüntetése.

1848-ban Magyarországon és Erdélyben kimondták (sok évvel a fölvilágosodás másutt már régen megvalósult reformjai után) a nem nemesek hivatalképességét és az általános adókötelezettséget (elvben pedig a személyi szolgaság adott formájának, az Angliában sok száz évvel korábban fölszámolt jobbágyságnak a megszüntetését is), majd a tizenkilencedik század vége felé – szintén késedelmesen követve II. József császár türelmi pátensét – megteremtették (nagyjából) az egyházak, vallásfelekezetek egyenjogúságát (bár a nemzetiségekét nem): ez volt errefelé a polgári társadalom kezdete.

Az időbeli eltolódások ellenére a polgári társadalomnak ez az általános jellege: a születési (nem akaratlagosan, tehát morális szemszögből nem megítélhetően létrejött) különbségek miatti diszkriminációk kiterjesztőleges megszüntetése. Nem lehet ok az egyenlőtlenségre a nemi jelleg (a férfi vagy női mivolt vagy a „szexuális irányultság”), az életkor, az egészségi állapot, a faj/bőrszín/etnikum/anyanyelv/nemzetiség/eredet, a vallási-felekezeti hovátartozás, politikai és jogi tekintetben nem lehet a egyenlőtlenség indoka a vagyon, jövedelem, képzettség, osztályhovatartozás (megszűnik a cenzusos választójog, kialakul a nőkre is kiterjedő, általános, egyenlő, arányos, titkos szavazati jog), és így tovább.

Mindez természetesen NEM változtat az osztályegyenlőtlenségen, az osztálykonfliktuson, az állam (beleértve a „jogállamot”) represszív alapjellegén, a kultúra függőleges rétegzettségén, az életformák hierarchiáján, stb.

A polgári társadalom individualista, amennyiben követeli és részben realizálja is az egyén (a személy) függetlenségét, autonómiáját, szimbolikus elismertségét – amennyiben senki nem lehet rabszolga, jobbágy, házastársának vagy szüleinek a tulajdona. A polgári társadalom fölszámolja a személyi függőséget (a polgári társadalomban senkinek nincs ura), és ezt dologi függőséggel helyettesíti, amely személytelen, láthatatlan, automatikus, erkölcsi hozzájárulást nem igényel (és az erkölcsi elutasítással szemben áthatolhatatlan), és ezért – tévesen – sok ember szemében „természetesnek” tetszik.

A fölsőbb osztályokhoz tartozást a „forgandó szerencse”, „érdem”, „vállalkozó szellem”, „tanultság”, stb. funkciójának tekintik – ami egyébként, még ha igaz lenne is (többnyire nem igaz), miért lenne oka kiváltságoknak, előnyöknek? A lomhább, ügyetlenebb, kevésbé gyakorlatias, lassabban alkalmazkodó emberek épp olyan értékesek lehetnek morális és intellektuális szempontból, mint „rátermettebb”, „versenyképesebb” társaik – ugyan miért kellene szegényebbnek lenniük?

Ezt csak akkor lehet gondolni, ha valaki azt képzeli, hogy a „gazdaság” nem emberi intézmény, mint mondjuk a közigazgatás vagy a népoktatás vagy a művészet, hanem csak úgy terem természetesen, mint a vadvirág. A „politika” és a „gazdaság”, a „társadalom” és a „gazdaság” ilyetén szembeállítása fikció – de a kapitalista ideológia egyik legfontosabb alappillére. Kár, hogy színtiszta hazugság.

A gazdaság, azaz „a piac” a civil társadalomhoz tartozik – akár a család, a nyilvánosság, a közvélekedés és az önkéntes magánegyesületek (magyarul csak ez utóbbiakat tekintik „civilnek” az általános műveletlenség és tudatlanság okán): NGO-k, egyházak, szakszervezetek, sportklubok, dalárdák, WhatsApp-csoportok, sőt: pártok! –, tehát a régi liberális doktrína szerint „magánügy” (amelyet persze szabályoz az állam, mint más magánügyeket is, pl. a családokat kényszeríthetik, hogy iskolába járassák vagy himlőoltásra vigyék a gyereküket), de ahol az egyenlőség (diszkriminációmentesség) követelménye nem érvényesülhet.

Az „állam” és a „civil társadalom” (a „köz” és a „magán”) határa azért abszolút a polgári társadalomban (holott ez fikció), mert a piacnak a piacon kívül szabadságra és egyenlőségre van szüksége, amint ezt Karl Marx minden olvasója tudhatja (az idén 150 éve jelent meg A tőke, amelyet végre illenék már ismernie annak is, akinek nincsenek baloldali hajlamai, mint ahogyan, gondolom, ismeri Platónt, Szt. Ágostont, Spinozát, Rousseau-t).

A tőkés rendszer, a polgári társadalom az egyenlőség és az egyenlőtlenség különös elegye, de ebben nincsen összevisszaság: ki vannak jelölve az egyenlőség és az egyenlőtlenség zónái. Gramsci – akit jó hatvan év késéssel (mármint Jugoszláviához képest) most mintha Magyarországon is fölfedeznének – mondta, hogy a proletariátus soha nem lesz uralkodó osztály, ha csak végrehajt és engedelmeskedik, ha az eszmék, a gondolatok csak másokéi, ha nincs saját filozófiája, társadalomtudománya, irodalma-művészete, politikaelmélete, tehát nincs saját „organikus értelmisége”. Ennek híján akaratlanul is a polgárság akaratát érvényesíti: azaz pl. a munkabérek emeléséért küzd a bérmunka megszüntetése helyett.

A példa, amelyet Gramsci fölhoz az 1920-as években, szó szerint érvényes a mai Magyarországra: ott is szakiskolákba terelték a munkásgyerekeket az általános iskolák, az elméleti (humán és reál) gimnáziumok helyett. A szakiskolák és „szakgimnáziumok” orbánista rendszere – a közismereti tantárgyak kiiktatásával – odalenn tartja „az alsóbb néposztályokat”, és nincs hazai baloldal, amely ezt a népellenes gaztettet meghiúsítaná, vagy akár fölfogná, hogy mi lenne itt a kötelessége. (Ez azért rosszabb, mint az olimpia vagy a jobboldali kényurak tollasodása. Olyan rossz, mint a csernobili-fukusimai minta szerint épülő Paks 2.) A „szellem”, a „tudás” a társadalmi hierarchia kulcsfogalma.

Mármost vannak, akik azért ellenzik a polgári társadalmat („illiberálisok”, „fundamentalisták”, „posztfasiszták”), mert a polgári individualizmus („emberi jogok”, „jogegyenlőség”, „jogállam”, „emberi méltóság”) helyébe vissza akarják állítani a személyi függőséget, lerombolni a „civil társadalom” polgári autonómiáját, olyan társadalmat akarnak tehát, amelyben ismét van úr. Politikai értelemben vett úr, akinek engedelmeskedni kell, illetve vallási értelemben vett Úr, akinek szintén. A politikát soha nem lehetett szerződéses viszonyok közé besuvasztani, mindig eleme volt és maradt – bizonyos határok között – a parancs és az engedelmesség, elvégre van erőszakmonopólium meg egyáltalán: hatalom (nem uralom!). De ez (elvben) el van választva a civil társadalomtól, mindenekelőtt a piactól és a nyilvánosságtól mindkettő (elvben) szabad.

A polgári társadalom kurtán, vázlatosan jellemzett utópiájának ezeket a vonásait fönn akarják tartani a nyugat-európai mainstream irányítói – Merkel, Macron, Renzi meg az EU, az Európa Tanács, számos ENSZ-intézmény vezetői, a domináns liberális médiák –, ami nem azt jelenti, hogy a tőke hatalmának akár a legbrutálisabb vonásait enyhíteni szeretnék (lásd a Görögországgal szembeni gyalázatos bánásmódot).

Csak megemlítem, mert sajnos nem aktuális: a marxisták (és más szocialisták, kommunisták, anarchisták) ki akarják terjeszteni a szabadság és egyenlőség logikáját a „civil társadalomra” – tehát a „piacra”, a kultúrára, a nyilvánosságra is, amelyeket szintén „demokratizálni”  kell, meg kell benne szüntetni a privilégiumokat (beleértve némely nemzetek/államok kiváltságait az „elmaradottabbakkal”, szegényebbekkel szemben) –: és itt most szántszándékkal fordítottam polgári nyelvre Marxot, hogy burzsoá vagy burzsoá velleitású olvasóim is megértsenek.

A valódi (tehát: radikális) baloldal régi hibája, különösen az új baloldalé 1968 után, hogy nem tesz különbséget a polgári irányzatok között – sok hatvannyolcas szemében minden polgári irányzat potenciálisan fasiszta, de legalábbis életveszélyesen autoritárius. (Ebből aztán az következett, hogy aki tenni is akart valamit a fönnálló társadalom közegében, az kénytelen volt hátat fordítani a baloldalnak s megbékélni a kapitalizmussal: s evvel összefoglaltuk a zöld pártok történetét.) Nem mintha a hatvannyolcasok gyanúi teljesen indokolatlanok lennének… Gondoljunk csak arra, milyen hézagmentesen illeszkedett a neokon-neolib politika a fasisztoid katonai junták gyakorlatához, vagy akár ma az olyan etnicista-autoritárius kormányzáshoz, mint amilyet mondjuk Robert Fico vagy Aleksandar Vučić folytat a szomszédban.

Nyilvánvaló, hogy a Merkel és a Trump nevével jelölhető valóságok között van különbség, amiből nem következik, hogy „támogatjuk” Merkelt (nem mintha szüksége lenne az elenyésző kisebbségben lévő kelet-európai baloldaliak „támogatására”, és „baloldali”-n NEM liberálist értünk; fájdalmas, hogy ezt ezredszer is el kell mondani). A Merkel iránti magyarországi liberális „váradalmakon” (ez messianisztikus teológiai fogalom, és épp ideillik) már 2015 januárjában gúnyolódtam itt, és véleményemet fönntartom. A középszerű Merkel viszonylagos kiválósága a körülötte lévő politikai tér tönkremenetelének, zuhanó hanyatlásának a paradox következménye.

Az „Európa-barát” németországi kormány iránti „demokratikus” és „szociálisállami” illúziók hamis voltára elegendő pár példát említeni, amelyek nem tűntek föl a magyar nyelvű Duna-medencei médiáknak: a szövetségi kormány 48 óra alatt (!) vert át olyan, 13 pontból álló alkotmánymódosítást a Bundestagon – teljesen Orbán, Kövér, Áder stílusában! – , amely lehetővé teszi az autópályák (majd esetleg a vasútvonalak?) privatizálását és a közcélú építkezések átruházását a magánszektorra (a Bundesrat szavazása még hátravan, de az eredmény nem kétséges). Mindeközben a Merkel-kormány folytatja a menekültek visszazsuppolását a vérző Afganisztánba (a legutóbbi kabuli tömegmészárlás miatt is csak pár napos szünetet rendeltek el). Az „Európa-barát” francia állam represszív-diszkriminatív kisebbségi (felekezeti egyenjogúsági) és menekültpolitikájára meg szót se érdemes vesztegetni. Az EU új „fejlesztéspolitikai” irányelvei mindenekelőtt a Közel-Keletre irányuló fegyverszállításokat és a menekültek beáramlásának megállítását célozzák – mivel jobb ez Donald Trump lélegzetállító szaúdi fegyverüzleténél?

Ostobaság lenne azért az Anglia és Amerika „elvesztésével” bekövetkezett helyzetet érdektelennek vagy éppen reménykeltőnek tartani. Az amerikai-brit befolyás – persze nem önzetlenül – valamelyest megtámasztotta a billegő kelet-európai, kelet-közép-európai „jogállamiságot” (ez a rejtélyes magyar terminus talán azt jelenti, hogy „rule of law”, legalábbis remélem), és valamiféle garanciát jelentett a franciás etatizmus ősbűnében fogant EU-bürokrácia kordában tartására. „Az angolszászok” az európai politikai rend tekintetében érdektelennek nyilvánították magukat, és az amerikai és a brit jobboldal a legfontosabb kérdésben (a migráció kérdésében) ráadásul a rossz oldalon áll (bár az európai, nagyjából liberális establishment is villámgyorsan közeledik az orbánista állásponthoz, miközben tovább bírálja a magyar kormányt), noha ezekben az államokban az etnicizmussal és a rasszizmussal (meg a szimpla idegengyűlölettel) szemben még VAN ellenállás, van valódi baloldal, mi több: van valódi (régivágású) liberalizmus is, ami nem mondható el a legtöbb európai országról.

Az egy csapásra magára maradt Európai Unió – amely Trumppal szemben kitart a párizsi klímaegyezmény (azaz a környezetvédelem), a női és a faji-etnikai egyenjogúság, az LGBT+ jogok, a társadalom- és egészségbiztosítás stb. mellett (bár ezek a népjóléti vonások erősen minimalisták, Macron pedig még a neoliberálisok között is föltűnő mértékben munkásellenes) – bajban van, mert meg kell küzdenie az európai Kelet makacs szembeszegülésével, amelyre Kelet-Európának számtalan jogos indoka van.

Ugyanis Nyugat-Európa, elsősorban pedig a németországi ipari és kereskedelmi tőke érdekei alacsony béreket és fejlődésképtelen gazdasági szerkezetet kényszerítenek a legtöbb kelet-európai országra (a kelet-közép-európai övezet nyugati peremének – gyöngébbek kedvéért: Magyarország NEM itt helyezkedik el –  részleges kivételével), ami egyszerűen megköveteli a „fegyelmező”, autoritárius politikai struktúrák, gyakorlatok, rutinok, mentalitások előállítását vagy fönntartását.

Az „európai méretű”, a tagállamok gazdasági-szociális egyenlőségét követelő, közös politikai ellenállásnak semmi nyoma – még a nyugat-európai baloldal is csak „a globális Délre”, a harmadik világra koncentrál, Kelet-Európa (az antidemokratikus és etnicista fejleményektől meg „az orosz veszélytől” eltekintve) láthatatlan.

Kelet-Európa legtöbb államának joggal róják föl a jogkorlátozó, antidemokratikus, etnicista-rasszista kormányzati magatartásokat – s joggal tartanak a szűnni nem akaró balkáni válságtól – , de a mainstream közvélemény Keleten és Nyugaton egyaránt figyelmen kívül hagy néhány alapvető, strukturális politikai kérdést. Nincs terem arra, hogy akár csak fölsoroljam a legfontosabbakat, ezért csak egyetlen aspektusnak a végsőkig megrövidített és leegyszerűsített bemutatására szorítkozom.

A PARLAMENTARIZMUS HANYATLÁSA. A legtöbb politikai tudósítás és kommentár (még a képviseleti rendszert elvileg elutasító szélsőbaloldal is) adottnak veszi a választások, a „többpártrendszer” ún. realitásait, és változásokat – fönntartásaival együtt – tőle vár. Ebben elsikkad az, hogy a „szabad mandátum” mindenütt elfogadott elve és gyakorlata nem fér össze a rögzített pártszerkezettel és a hatalmi ágak nem teljes elválasztásával.

A „szabad mandátum” azt írja elő, hogy a megválasztott képviselők belátásuk szerint járnak el, teljesen szabadok, nem ellenőrizheti és korlátozhatja őket senki és semmi: menet közben is megváltoztathatják nézeteiket, politikai elkötelezettségüket, más párthoz csatlakozhatnak, stb. A képviselő szuverén. A középkori szabad községek, a nemesi diéták meg a forradalmi törvényhozások gyakorlatával szakítva, amelyekben a nálunk is 1848-ig szokásban volt „követutasítások” segítségével a választók bizonyos programok képviseletével bízzák meg a képviselőket („követeket” a régi Magyarországon), kényszeríthették őket bizonyos álláspontokhoz való ragaszkodásra, különben a képviselő azonnal elvesztette a mandátumát („kötött mandátum”, „mandat impératif”). Ezt technikailag nem lehetett fönntartani olyan körülmények között, amelyekben a kormányzás a parlamentben történik („the Crown in Parliament”), és ahol „felelős kormány” van, azaz a kormánynak meg kell őriznie a képviselők többségének támogatását. (Az Egyesült Államokban az elválasztás teljes, a kormány nem függ a törvényhozási többségtől – ezt képtelen fölfogni a tökkelütött magyar sajtó, amely időnként „ellenzéki többségről” [!] ír, ami fogalmi ellentmondás – ; az Egyesült Államokban természetesen nincs európai értelemben vett „ellenzék”, mint ahogy „kormánytöbbség” sincs, nem is lehet; bár ez a logika ott is lazul, ám csak informálisan).

Az európai parlamentekben a képviselők lojalitásától függ a kormányok fönnmaradása, ezért az ún. pártfegyelem strukturális követelmény. A legtöbb törvényjavaslatot a kormányok nyújtják be, és ameddig többségük van, ezeket a javaslatokat a kormánypárti képviselők mindig meg is szavazzák: ettől függ a stabilitás.

Ebből származik az az ismeretes helyzet, amelyben a választóknak tett ígéreteket simán megszegik, amelyben a választóknak semmi befolyásuk nincs (nem is lehet) a pártjukra – többek között emiatt is csökken mindenütt a pártok taglétszáma (Magyarországon a szó szoros értelmében nincsenek is pártok, a tagság formális, aprócska aktivista magok működnek, főleg az egyes helyhatóságok körül), a sok százezres, milliós munkáspártok, néppártok korszaka a múlté. Mindenki tudja, hogy a nagy pártok álláspontja a látszólagosnál közelebb áll egymáshoz, a gazdasági és geostratégiai kényszerek a választók közbejötte, aktív részvétele, állásfoglalása nélkül érvényesülnek – a civil társadalom bizonyos erőinek (nagytőke, szakszervezetek, nyilvánosság) hatása csak kívülről (többnyire informálisan, tehát ellenőrizhetetlenül) éri a kormányzatot, amelynek a parlament már szerves, gyakran alárendelt része (mint Magyarországon is, meg egész Európában persze).

Innen ered – azaz a politikai közösség szükségszerű passzivitásából – olyan „közvetítő” szervezetek ijesztően megnövekedett befolyása, mint a közvéleménykutatók, a hitelminősítők, a tanácsadó cégek, a titkosszolgálatok, a politikai kommunikációs, marketing- és PR-vállalatok, amelyek a közvélemény „képviseletét” és formálását szolgálják, hiszen a közvélemény (a civil társadalom) és a „politika” (a kormányzó csoport és a fölső bürokrácia) közötti kapcsolat megszűnt. A „kritikai nyilvánosság” néhol létezik, de befolyása roppantul csekély. A még oly manipulált közvélemény főbb trendjei is hatástalanok.

A modern demokrácia menthetetlen, ha változatlan marad a „szabad mandátum”, ha nincsenek helyi szinten szüntelen népszavazások, ha ilyen hosszúak a parlamenti ciklusok, ha ennyire fetisizálják a stabilitást, ha a tagságnak sincs befolyása a pártjára (kivéve a marginális, radikális mozgalmi pártokat) – más szóval, ha a közvetlen demokrácia követelése üres jelszó marad.

Szemben a régi baloldal gyanújával, a tőke és a polgári kormányzatok sincsenek alá-fölérendeltségi viszonyban – a tőkés államok kormányzatai a maguk fölfogása szerint tartják fönn és szabályozzák a tőkés rendet, válsághelyzetben létrejött jobboldali diktatúrákon kívül, amelyek végső soron csak rendetlenséghez vezetnek – , a kapcsolat bonyolult: ezt jól mutatja az Egyesült Államok kiválása a párizsi klímaegyezményből, amely ellen a legtöbb amerikai tőkés érdekképviselet és vezető kapitalista tiltakozik, nem szólva a többi polgári (burzsoá) kormányról.

„Demokráciáról” beszélni ott, ahol a népi többség nézetei és érdekei nem érvényesülhetnek (s ahol ezeknek az érdekeknek a kifejeződését, sőt: megértését is nehezíti az elképesztő méretű médiamanipuláció és a vele összefüggő gyors kulturális-intellektuális hanyatlás), sőt, ahol az uralkodó osztály is egyre gyakrabban tehetetlen: értelmetlenség.

A pártszerkezet abszurditásainak nemcsak szociológiai és társaslélektani meg mentalitásbeli okaik vannak (megfordítva is: az állandó kudarcok bőven indokolják a szerveződéssel, a folyamatos politikai tevékenységgel kapcsolatos széles körű szkepszist), hanem szerkezetiek meg technikaiak is. (Ezek magyarázzák, de nem mentik a „populizmusról” és az „elitekről”, no meg a „jobb” és a „bal” közötti különbség állítólagos „eltűnéséről” folyó tudatlan és ostoba szócséplést.)

A polgári társadalmak parlamentáris-alkotmányos formájának már régen bealkonyult. Aki védi, jobb híján védi, mert az egyetlen érzékelhető alternatíva a személyi uralom/függőség és a közvetlen politikai erőszak újbóli megjelenése az 1945-i konszenzus végzetes és végleges meggyöngülésével, az oroszországi és törökországi típusú diktatúrák berendezkedésével, az iszlám autoritarizmus támadásával (s ezen nemcsak a „terrorizmust” értem!), a rasszizmus kiújulásával, a növekvő háborús veszéllyel, a környezeti katasztrófával, a globális egyenlőtlenség fokozódásával, a posztkoloniális társadalmak államiságának és stabilitásának valószínűleg végérvényes megszűnésével.

Ezért sokan – néha öntudatlanul – az egyre konzervatívabb centrumországok (mint mindig, kiváltságokon és komparatív előnyökön nyugvó) „civilizáltságában” bíztak, amire Trump és a Brexit után immár Európában sincs semmi okuk.

A képtelenné és antidemokratikussá vált, egyébként is kétes múltú liberális parlamentarizmus (elvégre Magyarországon is ilyen rendszer volt a minden szabadságszerető ember által mélyen gyűlölt Tisza-korszakban, vagy Romániában formailag még liberálisabb az oligarchikus-autoritárius Brătianu-korszakban…) fölszívta a nagy munkáspártokat a nyugati polgári társadalmakban (ahogyan eltüntette őket a sztálini típusú parancsuralom is) – újabban olyan helyeken is, mint India vagy Dél-Afrika – , a polgári rendszerbe beilleszkedett baloldal képtelen akár jelképesen is megjeleníteni eredeti világnézetét és alapvető programját még ott se, ahol nem történt visszavonhatatlan árulás.

Nem „a proletár identitás” bomlott föl önmagától, hanem az osztálybéke bontotta föl, amelynek az ára a „fejlett” centrumban a fogyasztás és az életszínvonal növekedése volt, amely viszont fönntarthatatlan.

(Így pl. a személygépkocsi-forgalmat és a tömegturizmust sürgősen és brutális mértékben korlátozni kell, ha nem akarunk elevenen elégni.) A reménytelen parlamentarizmus – amelynek különösen szánalmas válfaja a nemzetközi és föderális, pl. európai parlamentarizmus – nem hozhat létre immár demokratikus mozgósítást. Az „európai”, látszatra „civilizált”, múló előnyöket olykor még produkáló kapitalizmus és a Trump-féle autoritárius kapkodás, illetve a turbókapitalizmus távol-keleti, „fölvilágosult abszolutista” kormányzása (amelynek fő esete az abszurd módon „kommunistának” nevezett Kínai Népköztársaság) nem kínál alternatívát.

A menekültválság jól mutatja, hogy „a globális Nyugat” defenzívában van, képtelen uralma alatt tartani a folyamatokat, és kénytelen a gazdasági hatalma révén eddig megengedhetőnek tetsző civilizációs kellemetességeit megőrizni apró szigetecskéken (egyetemek, kutatóintézetek, múzeumok, művészeti fesztiválok, a zsugorodó könyvkiadás, az egyre halványabb  lázadó szubkultúrák, stb.) kívül: a fehér polgárság (középosztály) belső viszonyai is romlanak, a világ nagyobbik részén pedig fokozódik a nyomor, a káosz, a vérontás, a babona, az írástudatlanság, a felekezeti és nemzetiségi elnyomás, az egyetemessé váló polgárháború.

Ezen a kereten belül az „Európa” kontra „Amerika”, „Trump” kontra „Merkel” konfliktus, bár valóságos, végső soron apróság.

Az ilyen apróságokon azonban sok múlik.

A korlátozatlan német dominancia alá került Európa jövendő karaktere még nem ismert – és az se, hogyan hat ez majd Németországra. A Sigmar Gabriel szerint „kisebb és gyöngébb Európa” ún. liberális természetére nincs garancia. A volt osztrák-magyar cs. kir. területeken (Magyarország, Szlovákia, Horvátország, Lengyelország, nemsokára Csehország, Ausztria, Szlovénia) lendületesen alakuló sovén-etnicista, autoritárius államberendezkedések súlyát majd megnöveli Bulgária és az egyelőre kívülálló Szerbia és Montenegró (meg a polgárháború szélére sodródott vagy legalábbis instabil Macedónia, Koszovó, Bosznia, a fasizálódó Ukrajna, stb.). Hogy az Amerikához hű, mert ruszofób Románia meddig marad liberális-demokratikus állam – a többiekhez képest, saját lakosainak elégedetlensége ellenére „a szabadság szigete” – , nem tudjuk. Sok kelet-európai és kelet-közép-európai országban (Románia, Szerbia, Magyarország, Horvátország, Lengyelország, Szlovákia) lázad a fiatal nemzedék. Az Európai Unió szerepe mindebben kétértelmű.

Az Európai Unió jelenlegi formájában arra van ítélve, hogy a status quo ante védelmezője legyen. Ezt illusztrálja, hogy az Európai Parlament Orbán-rezsimet elítélő határozatának nincs foganatja. Ha Nyugat-Európa védeni óhajtja a saját polgári civilizációját – amelyről, bár ez nem fontos, e sorok írójának lesújtó véleménye van –, vagyis védeni szeretné a jó modort, a kiegyensúlyozottságot, a megfontoltságot, a hagyomány és az invenció keverékét, a kizsákmányolást illető rossz polgári lelkiismeretet, a fizikai erőszaktól való irtózást, az engedékenységet, a toleranciát, a mérsékelt hedonizmust, akkor hátat kell fordítania Kelet-Európának, ahol a helyi uralkodó osztályok – bár maguk is polgáriak – szívből utálják az ilyesmit.

A kelet- és közép-európai polgárság polgárellenessége már az 1920/30-as években (enyhén szólva) okozott némi problémákat: ez ma sincs másképp. Pedig akkor még érvényesült a proletárszocializmus nyomása, amely azóta eltűnt. Nem a mi dolgunk a polgári civilizáció oltalmazása: de észrevesszük, regisztráljuk legújabb – mi tagadás, ijesztő – válságát. Az EU akkor menekedhet meg, ha az Európai Parlamentnek felelős kormányt alakít, közös gazdaság- és szociálpolitikával, közös pénzügyminiszterrel meg igazságügyi miniszterrel, és ha csökkenti a tagállamok (persze csak a nyugatiak) nemzeti szuverenitását. Erre nyilvánvalóan nem képes, akármit szaval a számomra, számunkra fölöttébb ellenszenves Emmanuel Macron.

Ennek a krízisnek csak akkor lehetnének pozitív következményei, ha lenne komoly és nemzetek fölötti antikapitalista mozgalom. De nincs.

Én értem, hogy a jóképű fiatal magyarországi liberálisok miért skandálják azt az utcán, hogy „Európa! Európa!”. De ez ma nem jelent többet, mint hogy fehér emberek vagyunk (kösz), meg azt, hogy nem vagyunk oroszok (azaz nem katolikus kelet-európaiak, kösz). Ugyan a liberalizmus és a nacionalizmus egyesíthető volt, de a liberalizmus és az etnicizmus-rasszizmus nem. Márpedig evvel próbálkoznak.

A kelet-európai baloldalnak ebből ki kell maradnia, akkor is, ha „a másik oldalon” olyan erők állnak, amelyeket őszintén zavar, hogy még szabadlábon vagyunk. Ideális körülmények között se lennénk liberálisok, de fehér/nyugati liberálisok aztán igazán nem szeretnénk lenni. Lássuk be: nigger, leszbikus kommunisták vagyunk.



Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Merkel vagy Trump? – Brüsszel +/- Cikk a Kettősmércéről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva



by Matyas Benyik*

After the breakup of the Soviet Union, the „color revolutions” began to unfold intensely. Their meaning consisted in bringing to power openly anti-Russian, pro-Western, and often nationalistic political forces in the countries of the Commonwealth of Independent States (CIS), and thereby finally tearing these countries away from Russia, to frustrate integration, and in the long term to include them in NATO as occurred in the Baltic countries. The peculiarity of these revolutions was that they were all aimed at bringing about closer relations of the countries with the USA and the West, and they followed the method of „non-violent resistance”, which American strategists had elaborated in the framework of the „Freedom House” project.This was carried out through subversive measures and the organization of revolutions that had been executed in the Third World under the direction of the CIA.

After the dissolution of the Soviet Union, ex-socialist countries in Eastern Europe and Central Asia had been able to gain their „independence”. However, the ex-Soviet system still exerted an influence on the political development of these countries. Most of these countries did not fully make the transition from socialism to capitalist bourgeois democracy but instead appeared as „hybrid regimes” which inclines more to autocracy. The transplant of capitalist liberal democracy to the post-Soviet regimes is not so successful due to the very bad experience of the often silent populations.

However various political upheavals that have that happened following allegations of electoral fraud in national elections since 2000 seem to indicate some bourgeois democratic changes. Scholars witnessed a „bulldozer revolution” in Serbia in 2000, a „rose revolution” in Georgia in 2003, an „orange revolution” in Ukraine in December 2004 and then a „tulip revolution” in Kyrgyzstan in early 2005. Besides these four revolutions, such political upheavals also impacted other post-Soviet countries with related and connected anti-regime’s reactions and movements.

Analysing the color revolutions it was found that they had been successful only, if four criteria are simultaneously satisfied:

Firstly, their incumbent leader of the regimes must be very unpopular and face the so-called „lame-duck syndrome”, which refers to the elite defection related to their expectation about the future.

Secondly, the anti-regimes forces are enforced by mass-media and foreign influences.

Thirdly, the revolution must not be ideological; it must be for the sake of better national integration, freedom, liberal democracy and economic development. Most importantly, the demand for such improvement should be massive among the population.

Lastly, the anti-regime forces should also be motivated by the grievances on the corrupted government, which is supported by a foreign state which the people do not desire. The anti-regime forces that arouse in post-Soviet countries can only be transformed into a successful color revolution if these criteria are fulfilled. Although there might be other variables that are also able to determine the color revolution, these four criteria can still be the fundamental conditions for a color revolution.

The main and direct causes of the colour revolutions were United States foreign-policy interests (strategic expansion, energy security and the war on terrorism) as they were serviced by International Non-governmental Organisations (Ingos). Without the intervention of these US-sponsored Ingos, the political landscapes in countries like Georgia, Ukraine and Kyrgyzstan would not have been repainted in new colours.

These three revolutions each followed a near-identical trajectory; all were spearheaded by the American democratization Ingos working at the behest of the US foreign policy establishment.

The comparable political convulsions of Uzbekistan (May 2005) and Azerbaijan (November 2005) did not experience “colour revolutions” due to a variation in the independent variable, US foreign-policy priorities.

Any color revolution taken place in Eastern Europe involved George Soros, who is most well-known for playing a major role in the funding and facilitating of pro-capitalist liberal system changes, none of which brought anything other than greater misery, impoverishment, and unequlity everywhere. Soros has had a bad influence who helped bring down socialism.

Geoge Soros, born as György Schwartz in Hungary, fled in the 1940s for the UK and later became an American citizen.The demonization of the American-Hungarian billionaire and Holocaust survivor, aged 86, has spread from Hungary and Moscow across Europe and into the United States. He is increasingly being accused mainly by nationalists of using his money to force his liberal values, including support for refugees, on their societies. Main critique of the communists, like myself, is based on the fact that Soros contributed greatly to the collapse of socialism by funding the anti-communist, liberal groups and persons including Viktor Orban, now prime minister of Hungary.

When Soros first got started as a philanthropist, in 1979, millions of people lived relatively well in the Soviet Bloc. There was no unemployment, education, healthcare and culture was free of charge or very cheap, social security was on high level. A lot has changed for the worse since then, and the Open Society Foundation (OSF) of Soros has been involved in much of that change. Fundamentally, OSF is an institution that is optimistic about the possibilities for progress, meaning wrongly that capitalism can have a human face. Shortly, Soros has supported the transition from socialism to capitalism in CEE, which caused growing poverty and social deprivation. He is reponsible for promoting neoliberal economic policies harmful to the workers.

The OSF is the largest philanthropic organization ever built, with branches in 37 countries and a yearly budget around one billion USD—which is substantially more than Ford’s total grantmaking.

That budget is set annually by Soros, who is given away nearly $12 billion since he got into philanthropy decades ago. Nevertheless, thanks to his skills in financial markets, Soros is now richer than ever, with a net worth estimated at $26 billion. The bulk of that fortune is slated to go one day to OSF, creating a massively endowed foundation that, in recent years, has been redesigned to exist in perpetuity.

While Soros himself is famous—or infamous, depending on your worldview—the giant foundation he funds is not as high-profile as you might expect. There are some reasons for that. In its communications with the outside world, OSF tends to spotlight the issues it cares about as opposed to its own doings.

During the 1990s, Soros was widely celebrated for his foundation’s role in bringing down socialism and advancing capitalism, the spread of liberal democracy. More recently, history has been moving in the opposite direction, namely „Dozens of countries that had previously allowed or even welcomed democracy and rights support activities inside their borders are now working to stop it.” But Soros has no intention of ceding the liberal pro-capitalist fight. Under the second President Christopher Stone’s leadership, OSF is digging in for an extended battle to defend the basic idea of open society: That everyone should be heard in public life and no one should have a monopoly on the truth.

According to many Hungarian people (e.g. the sympatizers and members of the ruling right-wing Fidesz party), Soros is the real world equivalent of Dr. Evil. Up until now the world could not see clearly how Soros billions brought misery and suffering on a billion people. Evidence on Soros and his OSFs can be found in the DC Leaks cables, which prove that the hedge fund billionaire is the architect of the entire migrant/refugee situation in Europe. With control mechanisms purchased or leveraged in every sphere that matters, it is not unreasonable to assume Soros directs EU leadership like a master puppeteer. The dogma, missions, rhetoric, tone, and direction of every piece of OSF documentation DC Leaks uncovered puts Soros activities in the crosshairs.

There’s evidence inside these leaks to suggest George Soros exerts undue influence not only on leaders like Angela Merkel and her eastern European counterparts, but on the very organizations in place to mediate conflict. From the Organization for Security and Co-operation in Europe (OSCE) to a vast array of so-called „human rights” NGOs, Soros acts as a kind of „Godfather” figure. The favors he offers, which no one seems able to refuse now extend past the purchasing power of money alone. Today, when any government threatens dissent against the liberal-globalist movement, (OSCE and NGOs versus Hungary) a massively powerful army of collaborators.

Soros NGOs fund and operate organizations and movements that are seen as Left in nature but are, in reality, pro-capitalist liberal organizations designed to push a political agenda, change Macedonian culture, install puppet regimes, and ultimately serve the purpose of the Anglo-American oligarchy.

The Soros influence extends far beyond being able to drive public opinion through clever networking ideas. Indeed, through a much tighter grasp upon media outlets themselves, Soros is vastly more influential in the way that news and events are reported than in other locations, even those located in Eastern Europe.

The unrest taking place across Macedonia over the last few months and currently bringing tens of thousands of Macedonians out into the streets is the result of the deployment of the Western-engineered color revolution apparatus designed to destabilize and overthrow the Macedonian government, who has agreed to work with Russia to build the Balkan Stream pipeline through the country. This color revolution, created and deployed by Western governments, NATO, and the Soros networks of NGOs, Foundations, and „civil society groups” is an attempt to remove any leverage Russia may have over the EU and to expand the hegemony of the world oligarchy.

Soros has supported liberal/bourgeois democratic reform, i.e systemic change from socialism to capitalism in CEE since he distributed photocopiers among anti-communist and/or liberal activists in the 1980s. His programs avowedly promote free media, fair elections and clean government, rather than opposition parties, but local autocrats often miss the distinction. The Kremlin, which blamed Soros for peaceful uprisings in Russia’s ex-Soviet neighbours in the 2000s, kicked his affiliate out in 2015. Belarus and Uzbekistan have also given him the push.

As Russia revives its influence in Europe, antipathy to Soros is redoubling: in Romania, Poland and especially Macedonia, where, amid a political crisis and allegations of graft and vote-rigging against a former prime minister, a „Stop Operation Soros” movement was launched. Meanwhile Viktor Orban—prime minister of Soros’s native Hungary and himself a recipient of a Soros-funded scholarship—reviles his benefactor’s „transnational empire”. Hungary’s parliament passed a law that might close Central European University (CEU), which was founded by Soros in 1991. Another pending law could be used against his Open Society Foundation in Hungary.

In any case, Soros’s infamy from the bayous to the Balkans is well understandable. Some of his wealth comes from currency speculation, as when, short-selling the pound in 1992, he „broke the Bank of England”. He has a French conviction for insider trading in 1988. Yet Soros has given billions to causes like his human rights advocacy of the rights of Roma or the abolition of the death penalty. In politics, Mr Vachon says, unlike many big-time donors he „is always lobbying for a public purpose, never for private gain”. Despite all this Soros is greatly responsible for the system change in CEE, i. e. for the disastrous transformation from socialism to capitalism.

Finally, there is the particular kind of foe that Soros is made to embody. Portrayals of him as an octopus, or, as in a Hungarian billboard, as a puppet-master, inevitably recall the last century’s anti-Semitic propaganda. Some such echoes may be accidental, the conspiracists unconsciously defaulting to ancient tropes, but they are striking. In a tweet praising Hungary’s PM Viktor Orban, for example, Steve King, a Republican congressman, called Soros a “Marxist billionaire”. That chimes with the old slur against Jews whereby, as Tivadar Soros says in his book, “at one and the same time they held in their hands…the Western capitalist countries and Russian Bolshevism.” “He survived the Nazis,” Mr Vachon says of Soros’s current situation, “and he takes a long view.” No doubt, but in some ways this must be depressingly familiar.

Why did the color revolutions fail? Quite simply, because the rule of law never took root in the post-Soviet space. Too often, the color revolution governments acted above or with little regard to the democratic legal standard to which they held their predecessors. A quarter century of experience living under the capitalist system – for the majority of people in the CEE countries – are extremely negative, there was much better life in the socialist system.

Budapest, 29th May 2017.

* President of ATTAC Hungary Association




Kategória: Nincs kategorizálva | GEORGE SOROS’ OPEN SOCIETY FOUNDATIONS AND THEIR ROLE IN COLOR REVOLUTIONS bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lesz – interjú azól

Egyike a legvitatottabb, ám nemzetközileg legismertebb magyar értelmiségieknek. Úgy véli, a kapitalizmus fenntarthatatlan s megreformálhatatlan rendszer, s a valódi kommunizmus sosem valósult meg. Tamás Gáspár Miklós.
A pozsonyi Comenius Egyetem zsúfolásig telt nagytermében a posztfasizmusról adott elő pár hete. Mi a posztfasizmus?
Elsősorban 1989 után szerte a világon kezdtek megjelenni olyan szisztémák, amelyek számos vonatkozásban hasonlítanak a fasizmushoz, anélkül, hogy megszüntették volna a parlamentáris rendszerek kereteit, s terrort vagy diktatúrát vezettek volna be. A lényeg azonban ugyanaz: a szuverén hatalom meghatározhatja, hogy ki az állampolgár és ki nem. A fölvilágosodás óta az az alapföltevésünk, amely egyébként szerepel valamennyi vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumban is, hogy minden egyes személyt megillet az állampolgárság, megillet az állam védelme, valamint az a jog, hogy beleszóljon az állam, voltaképpen MINDEN állam ügyeibe. S ettől senkit sem lehet megfosztani. Azt se, aki ma (még) nem állampolgár, hanem „idegen”. Ez persze a valóságban nem így van. Majdnem húsz évvel azután, hogy 2000 nyarán ezt a Boston Review-ban megírtam, jött a menekültválság, amely különösen kiélezte ennek a hivatalos ideológiának a válságát. Arról nem is beszélve – nemzetiségi lap olvasóinak ezt nem kell magyarázni – , hogy a különböző kisebbségek jogait is korlátozzák. Ez megnyitja az utat a posztfasizmus felé, mert az egyenlőség, amin elvileg az egész rendszer alapszik, nem érvényesülhet.
1989-et említette mint mérföldkövet. Az világos, hogy a keleti blokk számára ez miért volt jelentős, de mit jelentett a nyugati világ számára, ahol nem volt rendszerváltás? 
1989 még fontosabb változás volt a Nyugatnak, mint nekünk, mert a hidegháború befejeződésével megszűnt a világhatalmi egyensúly, s ezzel együtt az a kényszerítő körülmény, amely miatt a nyugati országoknak vigyázniuk kellett a politikai gyakorlatukra. Amíg fönnállt a „kommunistaveszély”, meg kellett békíteni a munkásokat és a gyarmati lakosságot. (Ez utóbbit végül „el is kellett engedni”, és megadni neki a szabadság futó illúzióját.) 1989 után olyan gazdasági intézkedéseket hoztak a nyugati államokban, amilyeneket a „kommunistaveszély” árnyékában senki nem mert volna meghozni.
Mikre gondol?
A szociális állam leépítése, a munkanélküliség megnövekedése, a munkajogok erőteljes megnyirbálása, a munkahelyi beleszólás megszüntetése, a tőke adóztatásának csökkentése és a többi. Ez egyébként szét is verte a hagyományos baloldalt és a szakszervezeti mozgalmakat. Tehát 1989 ahelyett, hogy a jogok szélesítését hozta volna, a szűkítésüket jelentette.
És mi a helyzet Kelet-Európában?
Itt se jöttek létre ideális államok. Európában az első háború a II. világháború óta ’89 következtében keletkezett – a délszláv konfliktus. Államok estek szét – erre jó példa Csehszlovákia, amelynek az állampolgárai ezt a mai napig traumaként élik meg, bár itt nyugalom van. Ellentétben a volt Jugoszláviával és a volt Szovjetunióval, ahol továbbra is súlyos konfliktusok vannak és lesznek. Lényegében az ellenkezője következett be annak, amit vártunk: erőteljes nemzetiségi üldözés, etnikai konfliktusok, diktatórikus kísérletek.
Ön szerint miért alakult ez így?
Mert nem vettük tudomásul, hogy minek volt köszönhető az 1945 és 1989 közötti béke: a nyugati országok számára jólét és viszonylagos szabadság, de még a keleti tömb számára is némi stabilitás és fejlődés.
És minek volt köszönhető?
A nukleáris egyensúlynak és annak, hogy a Szovjetunió, Kína és a nyugati kommunista pártok együtt hatalmas erőt jelentettek, s ettől félni kellett: nem lehetett akármit csinálni. Tudatosítanunk kell, hogy a polgári szabadságjogok egy részét – mint például az általános szavazati jog vagy a nők egyenjogúsága – egyáltalán nem a polgárság és a liberálisok vívták ki (helyeselték, de gyöngék voltak hozzá), hanem a polgári társadalom ellenségei: a marxista és szociáldemokrata baloldal. Az olyan kiváltságokat, mint a nyugdíj vagy a társadalombiztosítás, azért hozták létre a tőkés államok, mert rettegtek a szociáldemokratáktól, s később a (nyugati) kommunistáktól is. S az uralkodó osztályoknak ez a rettegése a dolgozó osztályoktól üdvös, mert az egyik alapvető garanciája volt a szabadságunknak és biztonságunknak.
Ezek szerint ma nem rettegnek. Miért?
Mert nincs mitől. A munkásmozgalom és a baloldal elveszett.
Nyugaton azáltal, hogy a modern ipari és szolgáltatási szektorban a munkások életszínvonala annyira megemelkedett, hogy komoly támogatója lett a fönnálló rendszernek.
De hát a munkásosztály életszínvonalának az emelkedése pozitív dolog, nem?
Katasztrófa. Történetileg a reformista munkásmozgalom győzelme a veresége.
Katasztrófa az, hogy ezek az emberek jobban kezdtek el élni? Számukra bizonyára nem…
Természetesen nem az a katasztrófa, bár a fogyasztási őrület társas­lélektani vonásai aggasztók, hanem az ellenállás megszűnésének a következményei. Ezeket a vívmányokat ráadásul bármikor el lehet venni, s el is vették, kivéve – részben – azt a pár államot, ahol még megvannak a maradványai a szociális államnak.
Akkor tehát inkább maradt volna a munkásosztály a mélyszegénységben?
Dehogyis. Sikereik ellenére megmaradhattak volna, s néhol meg is maradtak az ellenállás álláspontján. Egyébként maga a munkásosztály soha nem volt mélyszegénységben, az a szubproletariátus meg az agrárproletariátus. A szociális vívmányok különben a legteljesebben a leggazdagabb országokban maradtak meg, Ausztriában, a skandináv államokban, Németországban, a volt keleti tömb országai közül Csehországban. De a proletárok ott se tartoznak a rendszer ellenzékéhez, ha védik is a saját (szigorúan csak a saját) érdekeiket.
Az nem lehet, hogy a munkásosztály úgy érezte, már nincs ki ellen harcolnia, mivel elérte, amit akart?
Kérdés, hogy ezt érezte-e, vagy így manipulálták a pártjai, amelyek természetesen választási és egyéb sikerekre ácsingóztak, és ezért megalkudtak a polgári társadalommal. Talán volt ilyen érzés. De volt valami más is. A munkásosztály Közép- és Nyugat-Európában a fasizmus (később meg a sztálinizmus) alatt megtanulta, hogy a proletár ellenállásért koncentrációs tábor és halálbüntetés jár. Jobb megegyezni. Ennek következtében a modern társadalom történetében legelőször megszűnt az igazi rendszerellenállás, a fundamentális ellenzék, aminek az alapja az osztályharc gondolata volt. Ezek után a hatalom nagyjából azt teheti az emberekkel, amit akar. A második világháború után Nyugat- és Kelet-Európában kiharcolt munkásjogok többségét különösebb ellenállás nélkül hagyták elvenni, a munkanélküliséggel fenyegetett és így megjuhászított proletariátus relatív társadalmi helyzete az 1970-es évek óta folyamatosan romlik világszerte. Hol van a szociális lakásépítés? Hol van az ingyenes üdülés? Hol van a biztosított munkaszünet? Az állásbiztonság? Az átképzés? A beleszólási jog, a vállalatok együttkormányzása? A mozgóbérskála? A jóléti állam halott, alig olvashatunk róla mást, mint neoliberális rágalmakat: s mindez a kapitalizmus, a polgárság győzelme az osztályharcban.‘
S mi a helyzet Kelet-Európában?
Itt a „kommunista ellenség” képének érthető és méltányolható öröksége, valamint a nyugati modellbe vetett, teljesen téves meggyőződéseken alapuló föltétlen hit szintén lefegyverezte az ellenállásokat. Így a politikai aktivitásnak egyetlen formája maradt, ez pedig az etnicizmus. Ez képes egyedüliként még mindig mozgásban tartani a politikai társadalmakat, bármennyire nem tetszik ez nekem.
Itt a szélsőjobb erősödésére gondol?
Nem csak arra. Mi a különbség ma a Jobbik és a Fidesz között? Semmi. Mivel jobb Fico a Szlovák Nemzeti Pártnál? Semmivel. Fico tipikus sovén-jobboldali politikus, aki szociáldemokratának nevezi magát, ami a világ egyik legrosszabb vicce. De a cseh szociáldemokraták se baloldaliak, de még a Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja se baloldali, hanem nacionalista, konzervatív párt, hamis és üres „komcsi” külsőségekkel. Ezek mind ugyanazt gondolják.
Akkor miben rejlik ön szerint a valódi baloldaliság?
Nem szerintem, hanem a történelem tanúsága szerint két fő vonása van: az antikapitalizmus és az antinacionalizmus. A kettő nem megy egymás nélkül. Aki azt állítja, hogy antinacionalista, de nem antikapitalista, mint némely liberálisok, az vagy magát csapja be vagy másokat, vagy mindkettőt. A baloldal szembenáll a társadalmi hierarchiával, azzal, hogy a szegények a gazdagokkal szemben, a nők a férfiakkal szemben, a feketék a fehérekkel szemben, a műveletlenek a műveltekkel szemben, a vidékiek a városiakkal szemben hátrányt szenvedjenek. Ez pedig enyhén szólva nem túl népszerű.
Ez a fajta társadalom nem teljes utópia? Ön szerint ez reálisan megvalósítható?
A kérdés persze nem az, hogy utópia-e, hanem az, hogy helyes-e az eszmény. De ha nem akarjuk, hogy az emberiség elpusztuljon, akkor meg kellene valósítani.
Különben elpusztul az emberiség? Hogyhogy?
Úgy, hogy különben a piac által okozott anarchia, az etnikai összecsapások és a természeti szerencsétlenségek nagyon hamar legalábbis élhetetlenné teszik a földgolyót: nagyon ráférne a racionális dialógus. Ezt nem lehet lefolytatni, amíg olyan militarisztikus szörnyállamok, soviniszta vezetések és önző idióták uralkodnak, akiket látunk. Mindannyian látjuk, hogy a kései kapitalizmus, amelyben élünk, milyen rettenetesen gyors mértékben züllik, s ez a vezetők kiválasztásában is megmutatkozik. Hasonlítsa össze Trumpot Roosevelttel, Theresa Mayt Churchill-lel, vagy Christian Kernt akár Bruno Kreiskyval – az előszobába nem engedtek volna be olyan embereket valamikor, mint a mai világvezetők. Az emberek általánosságban nem jobbak és nem rosszabbak, mint korábban, így azt a megaláztatást, hogy ilyen vezetőink vannak, nehéz elviselni. Miközben ez csak egy jel, egy szimptóma, nem oka a dolgoknak, hanem a következménye.
Idekívánkozik a kérdés, hogy mondjuk Kim Dzsongun észak-koreai vezető mennyivel jobb ennél?
Észak-Korea, csakúgy, mint annak idején a Szovjetunió nem kommunista, hanem államkapitalista rendszer, annak is egyik legrosszabb fajtája. Ott sem érvényesül az egyenlőség. Ennek a kérdésnek tehát semmi alapja.
Mindenesetre a nézetei nagyon radikálisak. Mintha elszoktunk volna az ilyen gondolkodástól… 
Ez azért van, mert az emberek az igazi közéleti vitától el vannak tiltva a médiaszerkezet és az általános kulturális hanyatlás következtében. 1902-ben Pozsonyban senki nem csodálkozott volna azon, amit mondok.
Az viszont tény, hogy az emberek azokban az államokban élnek a legjobban, ahol a legfejlettebb a kapitalizmus. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy a fejlett nyugati országokban uralkodó társadalmi-politikai rendszer az eddigi legjobb az emberiség történelmében, mind az életszínvonal, mind az emberi jogok terén. Ez nem mond ellent annak, hogy a kapitalizmus egy eleve rossz rendszer?
Nem értek egyet ezzel az állítással.
Miért, volt jobb rendszer a történelemben?
Volt, a múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben a nyugati világban. Kapitalizmus, szocialista nyomás alatt. Ami jó volt benne, azt a szocializmus – a szociáldemokrácia és ettől függetlenül a sztálini Szovjetunió fenyegetése – hozta létre. Amilyen rossz volt Sztálin az oroszoknak, olyan hasznos volt a franciáknak és az olaszoknak.
A múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben szintén kapitalizmus volt Nyugaton, nem?
Igen, de az kombinálva volt rendes szociális állammal. Ezt pedig megszüntették. „Történelmi kompromisszum”, ahogy Olaszországban nevezték. Ehhez le kellett győzni a fasizmust, és be kellett venni a munkáspártokat a pakliba.
Ezek szerint azonban a kapitalizmus tud jobban is működni. Azt szokás mondani a liberális kapitalizmusról, hogy ez az egyetlen rendszer, amely képes önmaga korrekciójára. Nem lehet, hogy csak korrigálni kell a meglévő rendszert?
Ugyan hol képes a rendszer az önkorrekcióra? Hiszen omlik össze az egész.
Omlik össze? Ezt miből gondolja?
Nézzen körül. Csak ilyen jeleket látunk, semmi mást. Láthatja, hogyan próbálja például az amerikai állam megfosztani saját állampolgárait a jogaiktól, hogyan próbálja visszavenni az egyik legfontosabb vívmányt, a környezetvédelmet, hogyan politizál a lehető legfelelőtlenebbül gazdasági és katonai téren, hogyan uszít a nők ellen. Mindez konkrétumokban fog megvalósulni – a családtámogatási rendszerek és az egészségügyi rendszer tervezett tönkretételében, abortusztilalomban. Ekkora visszafejlődésnek még nem voltunk a tanúi. Ráadásul az egész trend a háború és a politikai instabilitás felé mutat, lásd az Európai Unió végvonaglását.
Nem lát tehát lehetőséget a korrekcióra?
Attól függ, milyen áron, és mit nevezünk korrekciónak. Egy forradalom kétségkívül kijavítaná ezeket a dolgokat, de elég magas áron. Nem hiszem, hogy az emberiség annyiban fogja hagyni ezeket a dolgokat, ám jelenleg nem látom a jelét a korrekciónak. Elég megnézni, kik a leginkább feljövő európai politikusok Marine Le Pentől Geert Wildersig.
Nem ők vezetik az országokat.
Akkor is nagy befolyásuk van, mert egyre inkább erre terelik a mainstreamet. Hollandiában nemcsak a liberális szocdem, hanem még a radikálisabb baloldali pártok is átveszik Wildersnek nemcsak a retorikáját, hanem a törökellenes, arabellenes uszító hangnemét is. Ugyanez történik Ausztriában, ahol a kormány legutóbbi rendelkezésében rendőri jogköröket adott a hadseregnek. Békeidőben, civilizált államban 1945 óta ilyesmi még nem fordult elő. Ezt egyébként a magyarországi törvényekből vette át Ausztria.

Somogyi Tibor felvétele
Arra nem lát esélyt, hogy mindez újraaktivizálná a baloldalt?
A baloldalt létre kellene hozni, mert politikai értelemben megszűnt. Vannak baloldali gondolkodók, baloldali csoportok, baloldali közvélemény, itt-ott még sajtó is, tehát létezik a társadalomban baloldali érzékenység és baloldali érzelmű emberek, de őket nem reprezentálják a parlamenti pártok.
S nem lát esélyt arra, hogy ez megváltozzon?
Nem. Különben is, a parlamenti rendszer haldoklik, ezért nem is biztatnék senkit, hogy parlamenti politikával próbálkozzék, mert ennek vége. Megjegyzem, a parlamenten kívüli politika is polgári jellegű – a polgári fiatalság mozgalmai jelentek meg Romániában, most meg Magyarországon és legutóbb Szlovákiában; az Aleksandar Vučić elleni szerbiai tüntetéseknek vannak baloldali és proletár elemeik, de ez kivétel.
Mi akkor a kiút?
Nincs, jelen pillanatban legalábbis. Még nagyon sokat kell szenvedni, és még sokkal rosszabb lesz a jelenleginél, mielőtt jobb lesz. Kétségkívül a veszedelem magukhoz fog téríteni embereket, s az is kétségtelen, hogy hosszabb szünet után van a fiatal értelmiségnek egy kisebb része, amely az emberi emancipáció baloldali híve. De azért a fiatal értelmiség többsége is főleg a pénzzel törődik, és az alulról és kívülről érkező, zömmel képzelt betolakodóktól retteg.
Miért marad ki a középkorosztály?
Mert Kelet-Közép-Európában ez volt a rendszerváltás nemzedéke, amelynek a tagjai liberálisok vagy konzervatívok. A fiatal nemzedéknél ismét megjelenik az antikapitalizmus, s egyben hatalmas Marx-reneszánsz tanúi lehetünk, amely ugyan a sokadik már, de ettől nem kevésbé fontos. Rengeteg új lap, könyvkiadó, rádióműsor jeleníti meg ezt a gondolkodásmódot, ami kétségkívül az ellenállás kezdete. Mindig így kezdődött egyébként – nincs olyan modern politikai mozgalom, amelyet ne az értelmiség kezdett volna el az elmúlt negyed évezredben. Azt nem tudom, hogy ebből mi lesz, de a csírák megvannak.
Az előbb azt mondta, még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne. Ezen mit értsünk?
Folytatódni fog a Trump megválasztásával és a brexittel megkezdődött folyamat. Az EU alig létezik már, s mindenki utálja – még az is, aki profitál belőle. Ennek az első számú oka az etnicizmus soha nem látott megerősödése. Nem szabad az etnicizmust összetéveszteni a nacionalizmussal, amelynek voltak demokratikus sajátosságai. Petőfi Sándor nem Bayer Zsolt, s még Ľudovít Štúr sem Marián Kotleba. Ne rágalmazzuk meg a múltat. Amit most látunk, az etnicizmus, s ez tovább fog erősödni, s kifejezett rasszista karaktert ölt, ami a mi régiónkban erős cigányellenességgel és menekültellenességgel jár. Erősödik a nőgyűlölet – ez ott van a jobboldal mögött, s tulajdonképpen az emberek közötti szabad viszonyok iránti gyűlöletet jelenti.
Ez össztársadalmi keretekben mit fog jelenteni?
Rettenetes viszonyok lesznek. A szolgaság számtalan formája jelenik meg. Ezt persze nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy méltóságos úrnak fogjuk szólítani a főnökséget, és SS-rohamosztagok masíroznak az utcán. A tekintélyelvű formák már megjelentek az életünkben. Ezt nem én állítom, ez így van – látjuk a közvélemény-kutatásokból, az attitűd- és értékvizsgálatokból, az emberek közötti viszonyok nagyon komoly szociálpszichológiai vizsgálatából. Több mint másfél évtizede nagyon sokan áhítoznak a hierarchia visszatérésére: jómódú, diplomás, fiatal, fehér férfiak nem akarják elhinni, hogy egyenlők a félig írástudatlan, hiányos fogazatú, öreg cigányasszonyokkal – pedig azok. Az egyenlő státusra törekvőket, akik ki akarnak törni az elnyomatásból, el kell pusztítani. Meg a védelmezőiket, az olyanokat, mint én.
Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lesz – interjú azól bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Pesti srácok – cikk a Kettősmércéről

Az ATTAC Magyarország alelnökeA Momentum Mozgalom – a MoMo – sikerre van ítélve. Mélyen be van ágyazva a korszellembe.

Ezt már az égvilágon semmit se jelentő neve is mutatja. Könnyen megjegyezhető, a külföldi sajtónak se kell lefordítania: angolul ugyan a „momentum” szó egészen mást jelent, mint magyarul, ám ez tökéletesen mindegy, hiszen márkajelzés, mint a Príma vagy a Pull & Bear; a többi „fiatal párt” reklámneve – Jobbik, Párbeszéd, Együtt – se jelent sokat, de nem konnotál lendületet és jelenidejűséget, amit a MoMo marketingszemléletű alapítói sokkal ügyesebben eltaláltak. A terminus ugyanakkor kellően semleges, a reménybeli választó mindenféléket beleképzelhet, rávetíthet. Momentán.


A Momentum tüntetése május 1-én; fotó: Marjai János/MTI 

Vannak még ilyesfajta pártok másutt is Kelet-Európában, a romániai USR kicsit jobbra áll magyarországi rokonától, a lengyelországi Razem jócskán balra: de az ottani politikai kultúra jellegének megfelelően politikailag explicitebbek, elkötelezettebbek, ám a nemzedéki vonások ott is erősek.

A politikában a generációs karakter nem új dolog: a Giovine Italia mozgalmat 1831-ben alapította Marseille-ben Giuseppe Mazzini; a Junges Deutschlandot, a Vormärz – az 1848-hoz vezető szabadelvű mozgalom – irodalmi megfelelőjét 1835-ben tiltotta be a német szövetségi gyűlés. (Az „ifjúság” képzete a német romantika óta a teremtő képzelet és a változás fogalmaival társult, ennek a gyökere persze „a gyermeki ártatlanság” keresztyén hipotézise. „Ifjúság”: új kezdet, újrakezdés, újdonság, haladás, fordulat.) De a magyarországi „megelőző ellenforradalom”, majd a fehérterror és a fajvédelem leghíresebb lapját (1913-1944) is Új Nemzedéknek nevezték (szerkesztője, Milotay István, történelmünk egyik legjelentősebb publicistája, Adolf Hitlertől kapta meg a Sasrendet később).

A legismertebb magyarországi nemzedéki párt a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) nevű politikai alakulat volt, amely – szemben a legendákkal – a legnagyobb lelkesedést és reménységet váltotta ki a rendszerváltás szélesebb liberális táborában, előbb a demokratikus ellenzékben (disszidencia, „másként gondolkodók”), majd az SZDSZ-ben. Ugyanezen az érzelmi alapon: a fiatalok velünk vannak, de majd jobban csinálják. Nagyon jól emlékszem arra az ötletre, hogy a két párt egyesüljön, és Orbán Viktor legyen a vezetője. Ez aztán elhalt, az egész magyarhoni szabadelvűséggel együtt.

De az ifjúság iránti politikai gyöngédség soha nem lanyhult. Ez mély és szilárd európai hagyomány, amely nem is pusztán politikai: a jövőbe vetett bizalom, reménykedés egyik szemléleti alapformája – alapító metafora. (A másik az „új világ” kapcsolódó metaforája, amelynek szintén újszövetségi az eredete: új ég, új föld, új Jeruzsálem.)

A megfiatalodott, megújhodott világ megjavult, boldogabb világot jelent az európai metaforológiában: használata a teológiától a reklámiparig egyetemes, mindig és mindenütt használható.

A MoMo is ezt használja, de okosabban, mint mások: noha „párt” – ami általában előnytelen a pluralizmustól és az „eszméktől”, az ún. ideológiáktól tradicionálisan idegenkedő magyar közvéleményben – , mivel a „se jobb, se bal” régi, reakciós közhelyét összeköti az „újdonság” és a „fiatalság” szimbolikus jelzéseivel, s ugyancsak szimbolikusan az eddigi konfliktusok, a hírhedt „megosztottság” fölé látszik emelkedni – s ezt összeköti a hipermodernség, „a huszonegyedik század” haladó közhelyével. Mégis instant azonosulást tesz lehetővé a vereségbe, a vergődésbe beleunt Orbán-ellenes ellenzéki közvéleménynek, mindenekelőtt a CEU-ügy és az NGO-k nyüstölése miatt aktivizálódott diákságnak, a középosztályi, nagyvárosi ifjúságnak. (De még ezekben az ügyekben se „áll ki” egyértelműen és nyíltan, s ezt nagyon bölcsen teszi.)[1]

A Momentum két legnagyobb diadalát is a relativizálás és semlegesítés teheti tartóssá. Az olimpiai projekt zseniális megbuktatását azonnal közös meccsnézéssel teszi az „öcsizmus”, a spectator sport-mánia – a kései kapitalizmus (hogy ez micsoda, arról olvassák el ezt a mérsékelt polgári cikket) egyik fő kollektív-etnikai ideológiája – számára is elfogadhatóvá, csak annyit mond voltaképpen, hogy az olimpia túl drága lenne (ami igaz), s így megint csak kisiklik a konfliktus alól-elől.

A másik, a minapi május elsejei tömegrendezvény óriási sikere úgy jött össze, hogy éppen május elsején a dolgozókról egyetlen szót sem ejtett a Momentum, de a május elseje „haladó” konnotációját hallgatólagosan bezsebelte. (A május elseje polgári kisajátítása, illetve polgári lenézése – érdemes megnézni a videóját, amely ezredszerre zabáló-habzsoló prolikat mutat a Városligetből a maguk vulgáris vurstli-szórakozásai közben: jeges népmegvetés – nem újdonság.)

A május elsejei Momentum-demonstráció elemzése megtalálható Pap Szilárd István kitűnő írásában, amely sajnos félremagyarázza a rendszerváltás politikai szemléletét úgy, ahogyan manapság szokás: 1989 körül nemcsak nyugatosodásról és európaiságról volt szó, sőt: ez benne mellékes volt; nem egyéb, mint utólagos rágalom, amelynek még ilyen remek koponya is fölül – kár érte, de nem annyira fontos ma már. (Szegény Jászi évtizedekig harcolt az őszirózsás forradalom és az októbrizmus félreértése ellen, teljesen hiába. Így megy ez.)

Fekete-Győr András ujjongással fogadott, kiválóan koncipiált és elmondott beszédében nem tett mást, mint szintetizálta a balliberális publicisztika kliséit és paneljeit (ezekről én elég epésen emlékeztem meg itt és itt, ugyanakkor Orbán retorikájának a sikeres, ám szimpla megfordítását eszközölte.

Tökéletesen figyelmen kívül hagyva a kései kapitalizmus egész problematikáját, valamint a magyarországi féldiktatúra és civilizációs, gazdasági, szociális és műveltségi hanyatlás strukturális összetevőit és helyi sajátosságait, csakis a külső tényezőket helyezte győztes retorikájának középpontjába: a magyarországi jobboldalt „Oroszországgal” és „Putyinnal” tette egyenlővé, míg a helyes álláspontot mint „Európát” jelölte meg.

Evvel – nagyon rátermetten – a nálunk hagyományosan nyugatellenes nacionalizmust rák- és tükörmegfordítással a nyugatbarát liberális nacionalizmussal helyettesíté, de azért nacionalista keretet adott „modernista-haladó-korszerű” dumájának, amibe ráadásul belejátszanak Ubul bácsi morgolódó Kádár-kori szovjetellenességének és a konzervatívok többé-kevésbé „elvi” kommunistaellenességének a halovány, kilúgozott, semlegesített reminiszcenciái. (Amikor a magyarhoni  liberális közírászat az Orbán-rezsimet gyalázza és szidalmazza, akkor MINDIG „kommunista” párhuzamokat és hasonlatokat alkalmaz, száz százalékig alaptalanul, már csak azért is, mert az ún. „fasisztázás” MINDIG ellenérzéseket kelt a posztumusz-retrospektív „tengelybarát” közvéleményben, amely maga elleni vádnak érzi a Horthy-Magyarország legenyhébb bírálatát is: így teszik Ubul bácsi és onokái számára elfogadhatóvá az összjobboldali antiorbánizmust.[2]

De a reminiszcenciákon túl Fekete-Győr András túllép a merő szabadelvű nacionalizmuson, hiszen ő ennél csakugyan korszerűbb: amit csinál, annak a neve (Edward Said emlékezetes könyvének [Orientalism, 1978] terminusával) „orientalizmus”. Magyarországon és a Monarchiában 1848 óta „a Kelet” nem annyira az iszlám-gyarmati Keletet jelentette, hanem a görögkeleti-ortodox Keletet. A teljes magyar publicisztika – tulajdonképpen az 1945 és 1989 közötti politikai írást se véve ki – az elmaradottságot az ortodox Kelet-Európával szereti összecserélni: „Balkán”, „Bizánc”, „fanarióták”, és így tovább.

Igaz, ez inkább románellenességet és szerbellenességet jelent 1848 óta – az oroszellenesség mindig gyöngécske volt nálunk – , a „kisantant” a legmocskosabb szavak közé tartozik mindmáig, a Duna-medencei egyetértés (hogy a „Duna-konföderációról” ne is szóljunk) hazaárulás, a németbarátság meg nem – Merkelt is a „migránssimogatás” miatt utálják hazánkban, nem a német tőke európai szupremáciája miatt. (Nota bene, Magyarországon azokkal szemben, akik elnyomtak-megszálltak bennünket – törökök, osztrákok-németek, oroszok – nincs különösebb ellenszenv, ám azokkal szemben, akiket a mi uralkodó osztályunk és államunk nyomott el, diszkriminált – románok, szerbek, szlovákok, cigányok, zsidók – annál inkább.)

De most a liberális antiputyinizmus fölhasználásával (és senkinek ne legyenek kétségei: a putyini autokrácia szörnyű, ám elsősorban az orosz népnek szörnyű, akármiféle cselszövényekkel okoz zavart Putyin külföldön) sikerülhet az „európaiságnak” olyan nacionalista árnyalatot adni, amely elfogadhatóvá teszi azok szemében, akiknek „Európa” túl liberális és túl szociális, túl feminista és nem eléggé rasszista. (Habár a Kettős Mérce olvasói jól tudják, hogy mennyire rasszista és sovén valójában.)

Ráadásul beilleszkedik a Fidesz-KDNP és a Jobbik által befolyásolt közvélekedés „szellemébe”, amely szerint minden rossz külföldről és csakis külföldről jön (vö. „civiltörvény”, Soros-mítosz, stb.) – radikalizálva avval, hogy tulajdonképpen a Fidesz-KDNP is „külföldről jön”, amennyiben Putyin és az orosz állam érdekeit „képviseli” nem részletezett és nem bizonyított módon. (A „Putyin/Soros” világkép legőrületesebb alkalmazását a nemzetközi sajtó a macedóniai konfliktus „elemzésében” hajtja végre – az, hogy a tét az albán nemzeti kisebbség egyenjogúsága, teljesen elsikkad; maga a szélsőjobboldali macedón kormány is a Soros-metaforát használja erőszakos akciói igazolására. Ennek a variánsa az „Európa-barát” és „oroszbarát” szavak idiotikus, ám hatásos ismételgetése.)

De ez is csak eszköz. Az eszmék „kultúraföldrajzi” artikulálása fölmenti a Momentum Mozgalmat a valóságos politikai állásfoglalás kínos terhe alól. Orbán akármennyire rokonszenvezik keleti autokratákkal (Putyin, Erdoğan, sőt: Duterte, Alijev, stb.), a jelenkori szabadságellenes, fajüldöző szélsőjobboldal nem „keleti” jelenség – és a hatása jobbra nyomja a nyugat-európai establishment vezetőit is, amint ezt Ausztriában, Hollandiában, sőt: Németországban láthatjuk – , hanem éppenséggel „európai”, hogy a kifulladóban lévő Trump-projektről meg ne feledkezzünk – , de az „orientalizmus” segítségével a MoMo azt mondhatja: a szegény és nem menő Oroszország snassz, az iPhone-nemzedék szemével nézve erre nem mehetünk, hanem – szegény jó Jürgen Habermas egykori, általa már nem emlegetett elképzelésének (Die nachholende Revolution, 1990) folklorizálódott verziója szerint – „utol kell érnünk Brüsszelt”, akármit jelent is ez: alighanem semmit.

Mi más ez, mint a rasszizmust „kulturalizmussal” helyettesítő mérsékelt nackóság fölelevenítése? Már a Kádár-kor végvonaglása idején a klasszikusan nyugatellenes, Révai Józseftől eredő és Király Istvántól gyakorolt későbolsevik nacionalizmus ellen a korszerű marxizmus eszközeivel küzdő antinacionalizmus áttért a nyugatbarát liberális nacionalizmusra. (Szemben a Momentum tudatlan föltételezésével, a hivatalos magyarországi baloldal mindig „nemzeti”, azaz: nacionalista volt – olyannyira, hogy amikor a magyar marxista történészek az 1970-es években kiábrándultak a „létező szocializmusból”, amit számukra Révai József hazánkban máig döntő [1956-ban is érvényesülő!], bár letagadott „nemzeti kommunista” hatása testesített meg tartalmilag, akkor a „szocializmussal” együtt a nekik vele egylényegű függetlenségi-kurucos nacionalizmussal is szakítottak, és fölfedezték a Szekfű Gyula-i habsburgiánus, reakciós „európaiságot”.) Ennek döntő dokumentuma Szűcs Jenő, az elsőrangú magyar történész döntő fontosságú – és szerintem kárhozatos – munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról (1983) (igen: ezerkilencszáznyolcvanhárom!), amely nem a demokratikus ellenzéktől eredő, hanem az egykori establishment belsejéből kifejlődő, „a neolabanc történetírás” (Ránkitól, Hanáktól, stb., de alapjában Szekfűtől származó) orientalizmusának a közvetítésével kialakuló liberális nacionalizmusnak a kútfeje. Ez pedig a magyarországi liberalizmus mai értelmiségi közegében elhatározó jelentőségű – szemben az egykori kommunista, szociáldemokrata és népi baloldal dunai patriotizmusával, kelet-európai tudatosságával és (persze) antikapitalizmusával.

„Kelet” és „Nyugat” dögunalmas, terméketlen és hazug szembeállítása – amely legalább a reformkor óta mérgezi a magyar értelmiséget és az egymást követő, egyaránt kudarcos „reformnemzedékek” lelkét – föltámadt, az eddig legüresebb, leghamisabb formában. Tanúskodhatom, mennyire sikeresen. Az Orbán-propagandaszervek plakátját – „Állítsuk meg Brüsszelt!” – a budapesti metróban sok száz helyen ragasztották át, úgyhogy ehelyett mindenütt az „Állítsuk meg Moszkvát!” föliratok virítanak. Ennél alacsonyabb intellektuális szintre már nem lehet süllyeszteni a magyar politikát.

Természetesen nem Putyin „az oka” Magyarország szörnyű válságának, akármennyire jellemző, hogy a kormánykörök rokonszenveznek és együttműködnek vele. A Momentum megtakarítja mindazt a szellemi erőfeszítést, ami elmaradottságunk megértéséhez lenne szükséges, és – összhangban a magyar reakció általános karakterével – a KÜLFÖLD ÁTKOS BEFOLYÁSA címszó alatt foglalja össze a nemzeti bajokat. „Brüsszel”, „Moszkva”, „a New York-Tel Aviv tengely” itt egyremegy. Sikerült itt a korszerűség és a xenofóbia dialektikus egyesítése. Az orosz szegénység és korlátozottság bírálata mintha azt állítaná, hogy a szegénység, korlátozottság, elmaradottság: program. Pedig evvel azért még Orbánt se lehet vádolni. Ő egyeduralmat, önkényuralmat, szolgaságot ÉS fejlődést akar egyszerre. Még csak azt se lehet mondani, hogy ez képtelenség. Délkelet-Ázsia (Szingapúr, Tajvan, Kína, Dél-Korea, részben Japán) példája mutatja, hogy a kései kapitalizmusban is lehetséges a represszió és a gazdasági fejlődés együttese. Ez csak azokat a naiv balfékeket lepi meg, akik – valaminő ismeretlen okból – azt képzelik, hogy kapitalizmus és demokrácia összefügg. Mintha fasizmus sohase létezett volna. Mintha gyarmatosítás – és a vele egylényegű faji genocídium – sohase lett volna.

A reakció retorikája (vö. Albert O. Hirschman: The Rhetoric of Reaction: Perversion, Futility, Jeopardy, 1991) – minden változtatás csak ront a helyzeten, vagy hiábavaló, vagy veszedelmes – a modernséghez tartozik, és ugyanaz, mint volt mindig, de legalább 1945 óta. A dolog népszerűtlensége miatt a Momentum (meg senki, aki politikai sikerre vágyik) nem mondhatja, hogy vissza akarja állítani az Orbán alkotmányos puccsa (2010) előtti „rendszerváltási”-jogállami-joguralmi állapotot (természetesen megtisztított, kijavított formában), ezért csak a represszív-autoritárius „túlkapások” ellen kelt – a közvéleményben már jól megalapozott – hangulatot. De nem változ(tat)ást proponál, hanem „helyreállítást” (óvatosan) és alkalmazkodást a tetszetős nyugati, „európai” sztenderdhez. Ez a lényege a „se jobb, se bal” szintúgy patinásan reakciós retorikájának. Amikor Fekete-Győr András azt mondja a Neue Zürcher Zeitungnak (ez az interjú diadal a MoMónak: az NZZ a szolid európai nagytőke mérvadó lapja, nem akárkivel beszélget), hogy támogatja „mind a melegházasságot, mind a határvédelmet” (vagyis a menekülteket távol tartó Orbán-kerítést), akkor a komplex status quo keretében helyezi el pártját, de „új”, áramvonalas „hipszter patrióta” keretben; ráadásul kiváltja a közmegvetésnek örvendő KDNP tipikusan ostoba reakcióját („meleglobbi” és hasonlók), amely csak erősíti a pozícióját. Egyben a puha migrációellenességgel vonzza a kénytelenségből a Jobbik mellé állt, de ott azért feszengő, szalonrasszista és/de neoliberális polgári, fiatal választókat.

Félreértés ne essék: én nem várom el a Momentum típusú, alapjában jobboldali pártoktól, hogy megtagadják lényegüket. Csak annyit, hogy kifejezzék ezt a lényeget. Magyarán: hogy ne tévesszék meg báván jóhiszemű közönségüket. Hogy jöjjenek elő a farbával. (Farbe bekennen – színt vallani: ha érteni akarod a magyart, tudjál németül.)

De természetesen nem fognak.

Előnyük éppen ez: a dinamikus semmitmondás. A hivatkozás – ismét csak a korszellemnek megfelelően – a lokálisra: politikájuk majd úgy alakul, hogy megkérdezik (a saját nemzeti konzultációjuk keretében) a helyi fókuszcsoportokat, hogy mit tartanak érdekesnek, célravezetőnek, népszerűnek, helyénvalónak. Az apolitikus politizálás. (Amelyet tévesen tulajdonítanak a régi demokratikus ellenzéknek: ott a meghatározó tendencia nem Havel és Konrád apolitizmusa volt, hanem Szaharov, Orlov, a KOR [a lengyelországi Munkásvédő Bizottság] és a Beszélő emberi jogi és népbarát, szociális, demokratikus és liberális programja.) Jogkiterjesztés vagy privilégium? Pluralizmus vagy autokrácia? Jogállam vagy „fejlesztő” diktatúra? Jogegyenlőség vagy rasszizmus/szexizmus? Ezek még a polgári politikában is valóságos dilemmák – márpedig sokan közülünk már túl vannak a polgári demokratizmuson és liberalizmuson, de olyan burzsoá párttal szemben, mint a Momentum, nyilván nem lépünk föl irreális igényekkel. (Válaszként persze nyilván progresszív közhelyeket nevezne meg a MoMo azért, hogy baloldali olvasókat is megnyerjen magának, bár a legtalpraesettebb válasz a hallgatás volna.)

De tragikusnak tartjuk, hogy egyre többen – s köztük számunkra rokonszenves személyek és csoportok – ezt a tartalmatlan nihilt fogják kiútként fölfogni és támogatni abban a súlyos krízisben, amelybe Orbán Viktor és klikkje döntötte Magyarországot. Nem orvosszer erre a válságra a Momentum, hanem a válság egyik tünete

Sokra fogja vinni – éppen ezért.

Nem tagadható, hogy a Momentumba sok tehetség, tenni akarás és dinamizmus szorult. Magához vonzza ma a reménytelenek reményét. Egészen biztos, hogy ha tisztességes lenne és őszinte, sok szavazatot vesztene. Taktikája kitűnő. Retorikája és stílusa pompásan eltalált. Kis szerencsével eldöntheti a következő országgyűlési választások sorsát.

Sikere lesz.

Sikere van.

Egyáltalán nem kételkedem benne, hogy a Momentum alapítói önzetlenül, lelkesen, áldozatkészen és jó szándékkal álltak össze – többen jövedelmező és „jövős” nyugati állásokat, „munkákat” föladva – azért, hogy segítsenek szegény hazánkon, megelégelve a parlamenti ellenzék tehetetlenségét és nívótlanságát. Nem kétséges, mennyire undorodnak az Orbán-rezsim vidékies, korlátolt brutalitásától és végsőkig dekadens züllöttségétől, felelőtlenségétől és szabadságellenességétől. A Momentum a konvencionális erkölcs szemszögéből nézve – legalábbis egyelőre még – feddhetetlen, s nem lehetetlen, hogy az is marad. Ugyanakkor a modern demokratikus konszenzusnak a legélesebben ellentmond avval, hogy titkolja céljait, rejtegeti alapgondolatait (ha vannak, ami nem biztos) – nem konspiratív, hanem szavazatgyűjtő-népszerűségi megfontolásokból. Az égvilágon mindent meg akar vitatni a nyilvánosság előtt, kivéve saját „értékpreferenciáit”, „célkitűzéseit” (ezek a terminusok elméletileg hibásak, félrevezetők, zavarosak, de legalább közérthetőek a maguk lágy ruganyosságában: ezért teszem őket idézőjelbe). Ezeket a „néptől” kívánják „begyűjteni”, a lokális problémák úgyszintén helyi megközelítéséből óhajtanak kiindulni. Irtózom a „populista” kifejezéstől, amelyet ráhúznak mindenfélére, amire nem illik, pl. Orbánra, aki a „populista” egyenes ellentéte (vö. TGM: „Populizmus és elitizmus”, Élet és Irodalom, 2005. december 25., TGM: Populizmus nincs & Mystery of populism finally unveiled), de ez a szó klasszikus értelmében vett populista stratégia. S mint mindig, a „volonté de tous” harca a „volonté générale”-lal (a „mindenki akaratáé” az „általános akarattal”: Rousseau).

Azonban esetleg a „volonté de tous”-t úgy kell olvasni: „hidden agenda”. S talán az „agenda” nem is rejtett, hanem: nincs. A nálunk „értelmiségnek” és „polgárságnak” eufemizált alkalmazotti középosztály (magántisztviselők, menedzserek, bedolgozó mikrovállalkozók, hivatalnokok, kémek, tanárok, rendőrtisztek, mérnökök, szakértők, ügyvédbojtárok, marketinges és reklámszakemberek, szórakoztatóipari és médiamunkások, egyetemi-kutatóintézeti bürokraták, NGO-bürokraták, stb., stb.) semlegessége az osztálykonfliktusban (enyhe elhajlással az uralkodó osztály és a későkapitalista polgári állam ideáltípusa, az EU felé), a gouvernementalité (Foucault) adott alakzatai iránti elvont vonzalom áldozata. A médiakommunikációs logikában ez mint a „szabad”, „laza” fiatalság jelenik meg, szép, vonzó, jövőorientált: a pesti srácok.

A „Nyugat” a fölvilágosodás óta („vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, ami a Momentum esetében az Emmanuel Macron típusú se hús, se hal, ilyen-olyan-amolyan „centrista-progresszív” kontrapolitikát jelenti) – szemben „Pusztaszerrel” és „Mucsával”, a populus Werbőczyanus parlagiasságával, a „bunkókráciával” (ez XIX. századi terminus, és eredetileg a bunkóval hadonászó kortesekre vonatkozott a csaló álparlamentarizmus dicső szabadelvű korában) – , akárcsak a „fiatalság” és az „újdonság”, a „neológia”, a haladás és a változás (a change you can believe in) szinonimája volt az elmaradott Kelet-Európában, kivéve 1945-1947 Szekfű és Bibó szerint forradalmi epizódját. De ez a jelkép egyre üresebb, amiről nem a MoMo tehet. Az újdonság nem új: egynegyed évezredes.

Igen, az orbáni Magyarország mély válságából van kiút. Kiút a semmibe.

[1] A középosztályi (polgári) fiatalság mozgalmairól eddig főleg csak a jobboldali ellenzéki Magyar Nemzet próbált képet alkotni Árva László és Puzsér Róbert érdekes cikkeiben. A szerzőket – elég jó megfigyeléseik mellett – megtéveszti a magyarországi publicisztika egyik lassan elmérgesedő patológiája: a neoliberális (jobboldali) politika és a fogyasztói hedonizmus, a nagyvárosi életstílusok összekeverése egymással, illetve összekeverése hol a klasszikus (nem neokononzervatív) liberalizmussal, illetve – még képtelenebb módon – a marxista baloldallal. (A sokat használt „neomarxista” terminus értelmetlen: nem létező tényt jelöl. Nincsenek neomarxisták, csak marxisták.) Ezt a problémát már 2004-ben kielégítően tisztáztam a Népszabadságban. Mindhiába. Magyarországon makacsul „baloldal”-nak nevezik az Orbán-rezsimmel szembenálló nem fasiszta eredetű ellenzéket, és ebből megoldhatatlan intellektuális problémák fakadnak. Így lehet „marxistának” vagy –  az alt-right mintájára – „kulturális marxistának” nevezni a piaci kapitalizmus ortodox híveit. Evvel egyszerre (és ennek ellentmondva) „marxistának” és „kommunistának” nevezik az egyenlőség és újraelosztás híveit, akik között vannak posztmarxista szociáldemokraták és baloldali liberálisok, a (nép)jóléti állam állam polgári baloldali hívei, mint pl. ma nálunk Pogátsa Zoltán vagy (bizonytalanabbul) Botka László. (Vö. TGM: „Kinek fizessenek a gazdagok?”, Magyar Narancs, 2017. március 30.) A fogalomzavar miatt a magyarországi közírás képtelen elhelyezni és megérteni akár a legegyszerűbb politikai jelenségeket is, ami minimális követelmény. Újra és újra beleütközünk abba az abszurdumba, hogy a kommunistaellenes ideológia negatív bugyrába akarnak mindenáron gyömöszölni mindent, ami nem tetszik, ha illik oda, ha nem. Ha valaki nem tudja, hogy a „marxista” címke  minimálisan azt jelenti, hogy a vele megjelölt illető antikapitalista és polgárellenes, akkor mit tud? (Pedig itt értelmes emberekről beszélünk.) A „posztmodern marketing” frázis megfelelőbb, de mégse kielégítő, mert homályban hagyja azt, hogy a marketing mit is akar eladni voltaképpen. (A politikai válság előtti európai status quót mint újdonságot.)

[2] Az SZKP XX. kongresszusa (1956 utáni) antikommunizmus valóságáról a magyarországi közvéleménynek a tulajdonképpen már az 1980-as évek elejétől folyó (és a szovjet tömb állampártjainak az új baloldal elleni propagandájára visszahajló) agymosás következtében halvány fogalma se lehet. Előre tudható, hogy hiábavalóan, de fölhívom a figyelmet egy kiváló és rövid összefoglalásra: Franck Gaudichaud: „A Kondorkeselyű árnyéka”, Eszmélet 113 (2017. tavasz), 150-175: csak Latin-Amerikában mintegy ötvenezer emeber meggyilkolásáról, harmincötezer ember „eltűnéséről” és négyszázezer ember bebörtönzéséről beszélünk. (Görögország, Indonézia, Kurdisztán, stb., itt szóba se kerül.)


Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Pesti srácok – cikk a Kettősmércéről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Brüsszel vagy Moszkva? Tiltakozás a politikai átverés ellen

Az alulírott civilszervezetek országos tiltakozásra hívják fel a magyar társadalmat a manipulatív és ostoba ellenségkeresés politikájának leleplezése érdekében. A magyar kormány és liberális politikai ellenzéke a magyarországi valóságos társadalmi problémák megoldása helyett egy álságos és közveszélyes harcot erőltetnek ránk. A “Brüsszel vagy Moszkva” értelmetlen választás elé akarnak állítani bennünket.

A kormány Brüsszelre mutogat, miközben maga teremtette meg a demokrácia felszámolását, az új típusú tekintélyelvű rendszert, amely a magyar társadalom harmadát örök szegénységbe sodorja, a munkanélküliséget és a modern történelemben példátlan egyenlőtlenségeket képtelen csökkenteni, az általuk menedzselt rendszer végletesen korrupt és amorális. Miközben a kormány demagóg módon a nyilvánosság előtt az Európai Uniót (jelképesen Brüsszelt) teszi meg a problémák bűnbakjául, a nyilvánosság elől elrejtve mindenben kiszolgálja az Európai Unió intézményeit, a brüsszeli bürokrácia pénzügyi elvárásait, a nemzetközi tőke igényeit, és a nép nyakába ültetett egy oligarchikus burzsoáziát, amelynek eltartását is velünk fizetteti meg.

Ennek ellenére a liberális politikai ellenzék csak a középosztály felső rétegeinek érdekeiről vesz tudomást. Egyfelől, helyesen, vissza akarja állítani a demokratikus szabadságjogokat. Másfelől viszont Moszkvára, mint ellenségre mutogatva eltereli a figyelmet a magyar társadalom valóságos problémáiról.

Önjelölt  “misszionáriusok”, félművelt demagógok az “oroszgyűlölet”, a  ruszofóbia,  a rasszizmus egy sajátos, de régi fegyveréhez nyúlnak, ami eddig nem volt jellemző a hazai liberalizmusra, ahelyett, hogy a kelet-európai és azon belül az oroszországi oligarchikus kapitalizmus ellen küzdenének​.

Nem a Munka Törvénykönyve további antidemokratikus megszorításairól beszélnek, nem a kibírhatatlan szegénységről, nem a szociális egyenlőtlenséget  kifogásolják, hanem Oroszországot teszik meg bűnbaknak. Úgy tesznek, mintha Magyarországot, a NATO-tagállamot bármilyen külső beavatkozás veszélyeztetné, holott Magyarország éppen úgy részt vesz a NATO bűnös hadműveleteiben, mint annak minden tagja. Valójában éppen  az új uralkodó rétegek privilegizált helyzete, elnyomó, kisajátító és elnyomorító politikája a valóságos probléma. De a liberális ellenzék nem erről beszél, hanem az ellenségkeresés eszközeit használja hatalmi ambícióinak kielégítése érdekében. Ezzel  a kormány által kikövezett útra tér, amelyen Magyarország a versengő nagyhatalmak titkosszolgálatainak területévé válhat.

Ennek megfelelően tiltakozunk a hazai politikai elitek manipulatív, a népet becsapó és elnyomó politikája ellen!!!

Budapest, 2017. május 5.

Aláíró szervezetek

A BALpárt

ATTAC Magyarország Egyesület

Baloldali Jövő Fórum

Eszmélet Folyóirat Szerkesztősége

Európai Baloldal

Magyar Antifasiszta Liga (MAL)

Magyar Egyesült Baloldal (MEBAL)

Magyar Szociális Fórummozgalmakért Alapítvány

Marx Károly Társaság

Népi Front

Aláíró személyek


Krausz Tamás, történész

Szigeti Péter, jogfilozófus

Böröcz József, szociológus

Melegh Attila, szociológus

Artner Annamária, közgazdász

Benyik Mátyás, közgazdász

Farkas Péter, közgazdász

Dr. Szász Gábor, mérnök

Benkő Gyula,külügyi referens

Bedő János,nyugdíjas

Aggod József, nyugdíjas

Aggod Józsefné,nyugdíjas

Anyiszonyan Klára, munkásaktíva

Somi Judit, munkásaktíva

Hirschler Tamás, mérnök

Zollai András, mérnök

Bárdos-Féltoronyi Miklós, közgazdász

Kalmár Szilárd, szociális munkás

Gold J. Márton, társadalompolitikai szakember

Kerényi Gábor, karmester

Márkus Piroska

Fekete György mentálpedagógus történelemtanár

Cseh Miklós, munkás

A fenti kezdeményező szervezeteken és személyeken kívül új csatlakozásokat a címen várjuk.

Kategória: Nincs kategorizálva | Brüsszel vagy Moszkva? Tiltakozás a politikai átverés ellen bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Elnöki beszámolóvázlat az ATTAC 2017. április 24.-i Közgyűlésére

Az ATTAC logója

2017. április 24.-i ATTAC Közgyűlésre

elnöki beszámoló


Főbb események az előző közgyűlés óta (2016. március 7.)

1.) Rendszerváltás- ezt akartuk? – beszélgetéssorozat -BDSZ székházában

a.) 2016. június 18 – Jó állam, rossz állam – Morva Judit, Somi Judit , Nagy András

b.) 2017. január 21.- Hol van a baloldal? – Erőss Gábor (PM), Török Zsolt (MSZP), Vajnai Attila (Európai Bal-MMP 2006), Hortobágyi Anna (A BALpárt), Kiss Viktor, Droppa György (SZAB)

c.) 2017. február 18. – A munka trónfosztása – Somi Judit, Debreceni János, Komjáthi Imre, György Károly, Mezei Zsolt

d.) 2017. március 11. – Nők a nőkről – Róna Judit, Anyiszonyán Klára, Horváth Mihályné, Német Gézáné, Noé Krisztina, Morva Judit, Tóth Andrásné

e.) 2017. március 18. – A NATO -mi ellen? – Debreceni János, Csapody Tamás, Szenes Zoltán

2.) Nemzetközi konferenciák

a.) A Polisario Front rendkívüli kogresszusa – Dakhla, 2016. július 8-9.

b.) United for Equality – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2016. október 26-30.

c.) Világkonferencia a háborúk, a kizsákmányolás és a prekárius munka ellen – Mumbai 2016. november 16.-21.

d.) United for Equality szeminárium Budapesten 2017. február 8-13.

e.) Három évvel Majdan után – konferencia Ukrajnáról – Varsó 2017. április 20.

3.) Baloldali Sziget Fesztivál 2016 – Horány

a.) EBP kelet-európai munkacsoport megbeszélései – 2016 szeptember 2.

b.) MEASZ/FIR vezetőségi ülése – 2016. szeptember 2.-3.

c.) SZAB programok: Kistérségek, FNA, szakszervezetek, rendszerváltás, globalizáció, víziók, menekültkérdés, Ukrajna, feminizmus, stb.

4.) Tüntetések

a.) Indiai Nagykövetség előtt – a Suzuki/Maruti szakszervezeti aktivisták szabadon bocsátása érdekében

2017. február 27. és április 4.

b.) Fóti Gyermekváros megmentése – 2017. április 8.

c.) Ukrajna Budapesti Nagykövetsége előtt – szolidaritás az ogyesszai mészárlás áldozatainak hozzátartozóival, antifasiszta tüntetés

5.) Elméleti munkák és cikkek

a.) Social Watch jelentések – 2016. május- a növekedés és a fenntarthatóság ellentmondásai – Fenntarthatósági Célok nemzeti keretei, 2017. április – Hogyan teljesülnek a célkitűzések?

b.) Magyarország korlátozza a bevándorlást (angolul) – cikk 2016. május 21.

c.) A FIDESZ szélsőjobbra tolódása (angolul) – cikk a Kurswechselnek – 2016. október 17.

d.) Beszéd a Polisario Front kongresszusán (angolul) – 2016. július 13. és beszámoló aug. 12.

e.) A magyar baloldal helyzete (angolul) -társszerző Vajnai A. – 2017. január 21.

f.) Álnéven kéthavonta cikkek a Hope not Hate angol antirasszista folyóirat számára

6.) A Főváros Főügyészség törvényességi felülvizsgálatának eredménye

A Fővárosi Főügyészség Közigazgatási Jogi Főosztálya által indított eljárás eredményéről 2016. szeptember 14-én kelt, TC.8302/2015/2-I. számú levelükben arról tájékoztatnak, hogy törvénysértéseket állapították meg, nevezetesen:

1.) Az Egyesület a számviteli törvény szerinti letétbe-helyezési kötelezettségét a 2012., 2013., 2014. és 2015 évek vonatkozásában elmulasztotta;

2.) Az Egyesület a 2012., 2013., 2014. és 2015 évi – számviteli törvény szerinti – beszámolókat az internetes honlapján nem tette közzé.

A kifogásolt hiányosságokat 2016. október 15-én pótoltuk.

7.) Együttműködési megállapodás az FNA Egyesülettel, 2017. február 24.

Jövőbeni tervezett események

1.) Rendszerváltás – ezt akartuk? Sorozat

a.) április 29. Civilek Háza – munkás önigazgatás a múltban, gyakorlat és tapasztalatok, lehetőségei a jövőbenKrausz Tamás, Artner Annamáris – Debreceni János

b.) május vége vagy június eleje Civilek Háza – az Európai Unió és Magyarorszàg – előadók egyeztetés alatt

2.) Európai Bal Nyári Egyetem Budapest 2017. július 19-23.

3.) Nemzetközi ATTAC Nyári Egyetem – Toulouse (Franciaország) – 2017. augusztus 23-27.

4.) Baloldali Sziget Fesztivál, Horány 2017. augusztus 25-27.

5.) United for Equality az ATTAC-kal partnerségben az Erasmus plus keretében – a kirekesztés és a rasszizmus ellen- Párizs, 2017. október 24-29.

Budapest, 2017. április 23.

Benyik Mátyás, elnök

Kategória: Nincs kategorizálva | Elnöki beszámolóvázlat az ATTAC 2017. április 24.-i Közgyűlésére bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva