TGM: Az elmebaj módszertana – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnöke

A „Soros-terv” abban áll, hogy Soros György írt egy cikket, amelyben nem az van, amit Orbán miniszterelnök úr hajtogat róla.

Hírek szerint az Orbán-kormány „nemzeti konzultációt”, vagyis közpénzből finanszírozott propagandakampányt (direkt marketing) indít a „Soros-terv” ellen.

A „Soros-terv” abban áll, hogy Soros György írt egy cikket (amelyben nem az van, amit Orbán miniszterelnök úr hajtogat róla), benne javaslatokat tesz az Európai Uniónak, mit tegyen a menekültkérdésben. Ezeket a javaslatokat az Európai Unió nem fogadta meg, Soros cikke világhírű magánember magánvéleménye, nem több. Hatása nem volt senkire, csak a magyar kormányra, bár még erről is föltételezhető, hogy tagjai nem bolondultak meg annyira, hogy – klasszikus idézet – bedőltek volna a saját propagandájuknak. A tébolyt a magyar népnek szánják a vezetői, nem önmaguknak: de hogy meddig lehetnek immunisak a paranoiabacilusokra…? Nem tudni.

Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió is a menekültek föltartóztatását és visszafordítását akarja, az Orbán-kormány képzeletbeli ellenféllel harcol az európai színtéren – s ez a küzdelem mégis komoly.

Akármennyire enged az európai establishment a menekültek, bevándorlók, vendégmunkások, illetve „a migrációs hátterű”, az egykori gyarmatokról, illetve a volt reálszocialista országokból származó, már legálisan megtelepült etnikai csoportok miatti (és elleni) etnicista-rasszista őrjöngésnek, ideológiailag még nem adta föl az európai egységnek az egyenlőség alapeszméjén nyugvó programját, amelynek történelmi forrása AZ ANTIFASISZTA KONSZENZUS – bármennyi hamisság, szépítés, öncsalás volt ebben, s bármennyire elhomályosult az eredet gondolata, amelyet már 1941-ben, a internáltságban megfogalmazott az olasz ellenállás négy gondolkodója: Altiero Spinelli, Ernesto Rossi, Ursula Hirschmann, Eugenio Colorni a Ventotene-i Kiáltványban(angol fordításban lásd itt). Kérem, olvassák el.

A volt fasiszta államok kontinuitása megszakadt, ezeket újjáalapították (vö. Hauke Brunkhorst: Das doppelte Gesicht Europas, Berlin: Suhrkamp, 2014), és az 1945 után kifejlődő intézmények – az ENSZ, az Európa Tanács, majd a Közös Piac, illetve az EU – a jogállam és a szociális állam egységét posztulálták alapító okirataikban, és ez a posztulátum (együtt a nemzetközi jog elsőbbségének erős doktrínájával) elvben ma is érvényes. (A jelenleg hatályos magyarországi „Alaptörvény” avval, hogy fölállítja a Hitler oldalán harcoló magyar állammal való közjogi folytonosság tanát, amely folytonosság 1944. március 19-én megszakadt és csak 1990 tavaszán állt helyre az alkotmányszöveg szerint, az európai alkotmányos konszenzuson kívülre helyezi Magyarországot, egyedül a kontinensen. E konszenzus szerint viszont a mai magyar állam léte – HA európai állam – az 1946-ban deklarált demokratikus köztársasággal kezdődik, és azóta is tart folyamatosan. Ez történetileg nem problémátlan persze, de nemzetközi jogi tény, amelyet csak megerősít az 1989-i pluralista, parlamentáris fordulat – kudarca ellenére, amely a jogi tényállást nem befolyásolja, bár a népi ellenőrzés alatti vegyes gazdaság, amelyet Ventotene megtervezett, a magántulajdon kelet-európai egyoldalú privilegizálása miatt nálunk nem jött létre. Alkotmányjogilag Kelet-Európa kapitalistább, mint Nyugat-Európa; egyébként szociológiailag is.)

Az elfogadott közjogi doktrína szerint az európai szociális jogállamokat a nép alkotmányozó akarata hozza létre. Ennek az akaratnak az akadálytalan és folytonos érvényesülése többek között attól függ, hogy a jogot folyamatosan alkotó törvényhozás (parlament) – és az ezt értelmező-rendszerező „bírói jogalkotás” (mindenekelőtt az Alkotmánybíróság) – szuverén és elismert-e: mert hogy annak kell lennie.

Mármost az európai alkotmányos berendezkedés szerves része – sok egyéb mellett – az országgyűlési ellenzék is, amelynek a legitimációját minden eddiginél vakmerőbben vonja kétségbe a magyar állam vezetője, Orbán miniszterelnök. Amikor azt állítja (megjegyezzük: alaptalanul, mindenfajta bizonyíték vagy érv nélkül), hogy az ellenzék „nem a maga ura, kívülről irányítják”, akkor a mindenkori – forradalmi és ellenforradalmi – diktatúrák hagyományos formuláját eleveníti föl.

Eszerint az ellenzék nem képviseli a népet (a nép egy részét), hanem külföldi hatalmak – vagy „a nemzetközi zsidóság” vagy „a nyugat-európai liberális elitek” stb. – érdekeit. A népszuverenitást és a közérdeket a többséggel megválasztott, de immár nem a többséget (azaz egy részt), hanem az egészet, az összességet megtestesítő hatalom képviseli kizárólag – ezért a kisebbségben maradt erők (ellenzékiségük puszta ténye révén) a nép ellenségei, idegen érdekek – öntudatos vagy öntudatlan – kiszolgálói, népidegen, fajtaidegen (sippenfremd), idegenszívű honárulók, külföldi ügynökök.

Innen már csak egy – pillanatnyilag (szerencsére) még csak fogalmi – lépés a „koncepciós pörök” ún. konstruált vádjainak megfogalmazása és benyújtása, ahogyan ezt Orbán miniszterelnök úr egyik példaképének, Erdoğan elnök úrnak a parancsuralmi, puccsista rendszere gyakorolja fáradhatatlan energiával.

Az emberi jogi értékrendet, tehát az európai alkotmányjogi konszenzust (is) reprezentáló jogvédő csoportok, NGO-k külföldi ügynöknek nyilvánítása előzte meg ezt a fordulatot. De a civiltársadalmi szervezetek nem közhatalmi testületek, amelyek fokozott alkotmányos védelemben részesülnek, mint a parlamenti pártok, mert hiszen ez utóbbiak jogilag az állam részei – a jogvédők üldözése ugyan jogtalan, de önmagában még nem zúzza szét teljesen a polgári, ám szociális jogállam (részben üres) kereteit.

Az ellenzéki pártok idegen ügynökségnek nyilvánítása idegengyűlölő, Európa-ellenes, antiszemita hangsúlyokkal súlyosbított uszító kampány keretében a magyar állam alapjait ássa alá. (Megjegyzem, amikor Orbán urat és államhelyettesítő uralmi gépezetét avval gyanúsítják, hogy ez Putyin elnök úr „lefizetett” ügynöksége, a paranoid logika ugyanaz: a különbség csak annyi, hogy Orbán úr vádolói gyöngék, népszerűtlenek és – a médiahelyzet miatt – jobbára ismeretlenek. De a paranoid és uszító szándék – az erőkülönbségen túl – nem értékesebb, mint Orbán miniszterelnök úr rezsimjéé. Nem is kevésbé nacionalista. Már elmondtam korábban is, ami magától értetődik: az oroszellenes naconalizmus nem különb a többinél.)

Amennyiben a Magyarországot jelenleg kormányzó hatalmi csoport bűnözésnek – közelebbről: hazaárulásnak és összeesküvésnek – nyilvánítja az ellenzékiséget, akkor egyrészt lassacskán fizikailag is veszélyessé válhat a demokratikus politikai tevékenység hazánkban, másrészt végveszélybe kerülhetnek a racionális (észszerű) politikai gondolkodás alapföltételei.

Ha ugyanis – amint a „totalitárius” zsarnoki téboly megköveteli – semmi nem az, aminek látszik, minden nyilvános aktus mögött sötét titkok húzódnak meg, ha az állam – benne az ellenzékkel – maga a rejtelem, amelyet külföldről szőtt üzelmek befolyásolnak vagy határoznak meg, akkor a politika: rendőrségi ügy. A rendőri, titkosszolgálati, ügyészségi, ideológiai és propagandaszervekre, az Orbán-csoport által fölvásárolt tömegmédiákra kell bízni az ilyet.

A politikai pluralizmus és tolerancia ellen fölkeltett antidemokratikus hisztériának mindig alkotóeleme – a meggárgyult szabadságellenességen túl – az idegengyűlölet, amely nálunk a XVIII. század óta az uralkodó rétegek körében Nyugat-ellenességet jelentett és jelent, ehhez járul persze a kisebbségek gyűlölete (amelyek idegenek és idegen érdekek szolgái) összefonódva a „fajtisztaságnak” („etnikai homogeneitásnak”) és az idegenek kiűzésének, a fizikai és intellektuális határok lezárásának követelésével.

Az elmebajt (minden ismert tény mögött ismeretlen titok lappang; semmi nem igaz, ami nyilvános; minden hazugság, ami NEM a legkezdetlegesebb önzésen alapul) az Orbán-kormány teszi járvánnyá. Ennek maga is áldozatul eshet, és ebben a veszedelmes játékban talán nem tud már megállni, és teljesen képtelenné válhat a valóság észlelésére.

Van különbség aközött, hogy valaki őrült-e vagy csak őrültnek tetteti magát. Egészen addig, ameddig az illető képes a kettő között különbséget tenni.

Ám az elmebeteg viselkedés elszenvedőinek ez nagyjából mindegy, ha a paranoia rendszere totális, nem mutatkozik rajta rés. Éppen ezért biztató volna, ha kiderülne, ha a Soros-hisztériát fokozó „nemzeti konzultáció” ötletéről kiderülne, hogy tréfa volt, és Orbán miniszterelnök kijelentené, hogy az ellenzékről állítólag elmondott szavait tévesen idézték. Ez vigasztalná az épelméjűségéért egyemberként aggódó magyar népet.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20170914_TGM_az_elmebaj_modszertana

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Nyílt beszéd és színlelés – HVG cikk

Az ATTAC Magyarország alelnökeOrbán úrnak egyáltalán nincsenek ellenségei, szilárd faj- és nemzetvédő álláspontját majd’ mindenki osztja, csak ő nyíltan gondolja és mondja, hogy a balsorsú külföldiek dögöljenek meg, mert életben maradásuk azokat a keresztyén, európai „értékeket” veszélyeztetné, amelyekért Orbán úr és baráti köre él és hal.

A magyar és a szlovák kormány keresetét elutasította az illetékes európai bíróság. Továbbra is 1294 menedékkérő befogadási kérelmét kellene évente megvizsgálniuk a magyar hatóságoknak. Ezt a magyarországi kormány elutasítja, holott maga fordult bírósághoz, ami logikailag föltételezi, hogy aláveti magát az ítéletének – nem csak abban az esetben, ha nyer. Apróság, mellékszál, részletkérdés. (A pörben közvetlenül nem érintett Lengyelország szélsőjobboldali kormánya se óhajtja tiszteletben tartani a bírói ítéletet. A szlovák miniszterelnök – ügyesen – mellébeszél. A magyar miniszterelnök azt mondja: „tudomásul veszi” az ítéletet, majd hozzáteszi, hogy menekültpolitikáján nem változtat, azaz: nem hajtja végre az ítéletet. Nevetséges.)

A lényeg az, hogy Orbán Viktor miniszterelnök kormánya nem hajlandó menekülteket befogadni. A kormány azt állítja, hogy álláspontjával szembenáll a Nyugat és a magyarországi ellenzék. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak. (Erre már korábban is fölhívtam a figyelmet, újabban másoknak is föltűnt.)

Ugyanis a magyarországi ellenzék minden pártja – ilyen vagy amolyan formában – helyesli a kerítést és a menekültek távoltartását, a DK és az Együtt pedig hallgat. Mindegyik ellenzéki párt megünnepelte a Fidesz-KDNP „totális vereségét”, de – tekintettel a közhangulatra, bár az is lehet, hogy meggyőződésből – a menekültek befogadására nem hív föl. Amikor Orbán miniszterelnök úr propagandagépezete avval vádolja Botka László polgármester urat, hogy ez utóbbi választási sikerének esetén lebontanák a déli határon a biztonsági kerítést, akkor (álláspontom szerint: sajnos) Orbán miniszterelnök úr stábja nem mond igazat. Lehetséges, hogy az ellenzéki pártok jónak látnák az európai bírói ítélet végrehajtását (még ezt se mondják ki világosan!), de ezen túl nem mennének, követelni pedig nem követelik. A magyar közvélemény pedig ebben a kérdésben (sajnos) Orbán úrnak és kormányának a véleményét osztja, beleértve az ellenzékre szavazni óhajtó állampolgárok nagy többségét, a Jobbik pedig alkotmányba (alaptörvénybe) iktatná a menekültek befogadásának tilalmát (a letelepedési kötvények ügye itt mellékes), ami ugyan ellenkezik a nemzetközi joggal, de avval itt úgyse törődik senki.

Az sem igaz, hogy a Nyugat nagyszámú menekült befogadására kész. Éppen ellenkezőleg. Németországból szisztematikusan visszaküldenek sokakat, a Willkommenskulturnak (amit dacos magyarok „wilkommen”-nek írnak makacsul, így) befellegzett.

Nem akarom elismételni a napihíreket, aki akarja, tudhatja: a menekülthullámmal magára hagyott, kétségbeesett Olaszország parti őrsége energikusan visszafordítja a menekülteket szállító lélekvesztőket (a hullámsírba), amelyekre az EU zsoldjában álló líbiai bárkák gépfegyverrel lőnek. Tömegesen fulladnak a szerencsétlenek a Földközi-tengerbe. A Francia Köztársaság csinos és ápolt elnöke, Emmanuel Macron úr líbiai és fekete-afrikai állomásokon vizsgáltatná meg (azaz zsuppoltatná vissza) a menekülteket, akik a polgárháborúban szétesett Líbia iszonyatos lágereiben sínylődnek. Törökország, Libanon, Jordánia, Irán se lövi őket egyelőre a tengerbe, ám mi tagadás, az ottani menekülttáborok rettenetesek. De legalább vannak. Egyelőre még Görögországban is, pedig a türelem ott is fogytán. Azt meg mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok – mondjuk így: vitatható teljesítményű – elnöke, Donald Trump úr mindenfajta bevándorlást ellenez, az imbolygó brit kormány – és az ellenzéke is végső soron – szintúgy (ha egyáltalán érteni lehet, mit akar, de a kelet-európaiakat jórészt kiszorítaná, akárcsak a tüchtig, slank és fess Kurz úr, az osztrák kancellári szék várományosa, akinek fiús bája meghódítja a szíveket). Legújabban Dánia kormánya emelt kifogást az EU migrációs politikája ellen, és fölbontja az ENSZ-szel kötött egyezményt pár száz menekült befogadásáról.

Összefoglalva: a döntő kérdésben Orbán úrnak egyáltalán nincsenek ellenségei, szilárd faj- és nemzetvédő álláspontját majd’ mindenki osztja. Európa vezetői – akárcsak ő – a szűkölködők és boldogtalanok kínzói, továbbá alávaló fajgyűlölők. Egytől egyig.

A különbség csak annyi, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök őszintén, nyíltan gondolja és mondja, hogy a balsorsú külföldiek dögöljenek meg, mert életben maradásuk azokat a keresztyén, európai „értékeket” veszélyeztetné, amelyekért Orbán úr és baráti köre él és hal (arról nem szólva, hogy védi tőlük [mármint a muszlimoktól, nem a keresztyén, európai értékektől…] a nőket, melegeket és zsidókat) – nyugati bírálói pedig (mivel a civilizáció szánandó maradványaira mégiscsak tekintettel kell lenniük; egyelőre) képmutató módon toleráns és multikulturalista frázisokat suttognak, és beérik a brutálisan fogalmazó vadkeleti kolléga őszintétlen szidalmazásával, amelyet bőven megérdemelne, föltéve, ha ezek a nyugat-európai kritikusok hitelesek, szavahihetők lennének. De nem azok.

Nyugat-Európa vezetői rossz lelkiismeretük furdalását enyhítik avval, hogy Orbán urat és Kaczyński urat (amúgy joggal) pocskondiázzák. Ez nem vezethet célra, mert a lelkiismeretük csakugyan nem lehet tiszta.

Az urak és hölgyek hallgatólagosan támogatják egymást. Orbán Viktor hivatkozhat kritikailag a nyugat-európaiak humanista szavaira, miközben nem említi gyalázatos (és éppen ezért neki rokonszenves) tetteiket. A nyugat-európai államférfiak és államnők pedig Orbán úr szélsőséges retorikájának elmarasztalása mögé rejtik azt a tagadhatatlan tényt, hogy ma már nagyjából ugyanazt művelik, mint a magyar miniszterelnök, aki szimbolikus értelemben elviszi a balhét az egész iszonyatért, pedig ő az európai politika ihletője – és joggal derül képmutató ellenfeleinek az átlátszó frázisain. Egyik fél se vallhatja be, hogy egyetért a másikkal.

Létrejött a reciprok mumus új jelképpolitikai intézménye. Nyugat-Európának Orbán úr, Orbán úrnak Nyugat-Európa, azaz „Brüsszel”. A magyarországi ellenzéki pártok se vallhatják be ezt, hiszen ők a „putyinista” Orbán miniszterelnökkel „Európát” állítják szembe, s nem mondhatják el fogyatkozó számú választóiknak, hogy – a döntő kérdésben – a kettő ugyanaz: ha ebben „Európát” támogatják, akkor egyben Orbán Viktort támogatják.

Az egység teljes – egyben titok.

A befogadó álláspont (amely ennek az írásnak a nézete is) mára kisebbségi, marginális, radikális nézőponttá lett; híveit – ahogy ilyenkor szokás – a legképtelenebb rágalmakkal illetik. Ezekkel (fölnőtt olvasókat föltételezve) nem foglalkozunk. Viszont tiszteletünket fejezzük ki egy római katolikus és egy evangélikus püspöknek, Beer Miklósnak és Fabinyi Tamásnak, akik vállalták a pocskondiázás, gyalázkodás, gyűlölködés elszenvedését, az elszigeteltséget és az értetlenséget, hogy az együttérzés, az emberszeretet elveit képviselhessék hitük szerint, miközben a liberális és a baloldali értelmiség a menekültügyben fülsiketítően hallgat. (Azonban elég beszédes, ha saját céhes érdekeiről van szó, amelyek – legyünk tárgyilagosak – összefonódnak valamelyest a kultúra szabadságának a közérdekével.)

Természetesen az elsöprő többség nézetében is van ráció. A nagylelkűbb, áldozatkészebb, befogadó álláspont érvényesülése hatalmas gondokat okozna: gazdasági, demográfiai, kulturális, generációs gondokat, szociális feszültséget és így tovább. Csupán annak a meggondolására lenne szükség (bár ilyen nem lesz), hogy szenvedő embertársaink pusztulása nem még nagyobb gond-e. A jelenkori – liberális és illiberális – kapitalizmus szelleme (amely versenyszellem, tehát a kivívandó siker, szupremácia, hierarchia szelleme) azonban ez utóbbi meggondolást elgondolhatatlanná teszi. A biopolitikai konfliktusok (a nőkérdés és a melegkérdés, amely a mai férfiszerepnek a „dzsender” és a feminizmus általi éles megvilágítottsága miatti elbizonytalanodása folytán igazi érzelmi gyúanyag, továbbá az etnikai kisebbségek és a nemzetiségek kérdései, a velük összevegyült „népszaporulati” kérdések stb.) minden helyzetben az egyenlőség princípiumának a vereségét hozzák. A magukat homályosan veszélyben érző középosztályi, fehér férfiak diffúz ellenállása egyre nő.

A cigányság szegregációjáról (faji elkülönítés) nem esik szó a választási kampányban, pedig ez Magyarország egyik legfontosabb, legnehezebb problémája. (Ha van őszintén cigánybarát, erre sok pénzt és sok munkát fordítani akaró ellenzéki erő, akkor álljon elő és szóljon. Hangosan, mert nem halljuk.) Ebben a keretben helyezkedik el a menekültkérdés, amelyet a kormányzó szélsőjobboldal a legrobbanékonyabb eleggyé gyúr össze: egyszerre van benne a rassz, a szex, a nemzetiség, az anyanyelv, a kultúra, a vallás, a halálfélelem – elhódítják a nőinket! Megtérítik a gyerekeinket! Elrabolják a pénzünket! Fölrobbantják a bisztróinkat! Teáznak sörözés helyett! Ez ellenállhatatlan keverék, a tudattalanra és a kulturális észlelésre egyszerre hat.

Közben a mérsékelt balközépről (vö. Mark Lilla idevágó remekeivel) egyfolytában azt halljuk – ami egyébként elvontan és részben helytálló – , hogy a baloldal elhanyagolja az osztálykérdést, és elitista identitáspolitikát folytat, amely rendkívül népszerűtlen. Más szóval: baloldaliak, legyetek rasszisták-etnicisták, szexisták-homofóbok (mint az alt-right), mert akkor népszerűek lesztek.

Most éppen a rohingyákat – ügyükben másfél évtizede írogatjuk alá a nemzetközi tiltakozásokat, miközben európai hírű barátaink röhögve tolták el maguk elől az íveket, mondván, hogy ilyen nép nem is létezik, micsoda marhaság – üldözik ki a Nobel-békedíjas, mintaszerű, börtönviselt jogvédő, Án Szán Szú Csí asszony (ma: az ország vezetője) burmai (Mianmar) mintaállamából a buddhista katonák (értsd: fajgyűlölő gyilkosok). Az éhező Bangladesnek kellene befogadnia őket. A régió nagyhatalmának, Indiának az iszlámgyűlölő, etnicista vezetője, Narendra Modi úr, természetesen támogatja a népirtást.

Nem tudom, mi lesz a rohingyákkal, de talán nem fojtják őket az Indiai-óceánba, ahogyan mi, európaiak tesszük az afrikaiakkal a Földközi-tengeren.

Hinduk és muzulmánok, buddhisták és muzulmánok, árják és dravidák, szunniták és síiták, zsidók és arabok – s ne feledkezzünk meg a végveszélybe került közel-keleti keresztyénekről, koptokról és másokról se! – , görögkeleti délszlávok és mohamedán albánok, oroszok és ukránok, magyarok és románok, törökök és kurdok, őslakók és bevándorlók, fehérek és feketék, heterók és melegek: a politikai siker receptje ma mindenütt (ha tetszik: megint) ugyanaz.

S ha arra gondolunk, mi történik a menekülttáborokban… Honnan szereznek a kisbabának pelenkát? Hol mosatják ki a ruhájukat? Hogyan vágathatják le a hajukat? Mivel töltik az üres órákat álmatlan éjszakán, ha nincs olvasnivalójuk? Bezárkózhat valahová a férj és a feleség, hogy megöleljék egymást? Meddig kell várni? Ki ír föl gyógyszert? Van-e térerő és wifi? Jár-e a posta? Mi történik odahaza? Hová fog iskolába járni a gyerek? Hogy lehet kamaszlányokat nevelni a konténerben vagy a sátorban? Le lehet-e kenyerezni az őröket, hogy ne verjék az embert? Ki dönt a sorsunkról? Mi lesz velünk? Hová tegyük a szemetet? Hogyan védekezzünk a rovarok ellen? Honnan szerezzünk szappant, fogkefét, tampont, dezodort, sampont? Hol lehet a blúzt kivasalni? Mit tegyünk a lassacskán megtébolyodó apánkkal? Mit tegyünk a közöttünk hatalmaskodó bandavezérekkel, gyilkosokkal, kényszeres nőcsábászokkal, őrjítő fecsegőkkel, akik elől a lágerban nem lehet elmenekülni?

Fáradtan teszem hozzá: akármi az idegengyűlölő  konszenzus, akármilyen népszerűtlen belátni, hogy a segítségnyújtás elmulasztása – amely gépkocsibalesetnél büntetendő lehet – a közép-ázsiai, közel-keleti, afrikai menekültek ügyében is igazságtalan és erkölcstelen: nincsen olyan kódex, nincsen a parancsolatoknak olyan rendszere, amelyben ez másképp lenne. Akárhány választást nyertek ti a gonoszsággal.

UTÓIRAT:

A jó politika célja nem lehet más, mint a szenvedés enyhítése, a gyöngék istápolása, az elesettek fölsegítése, a kegyetlenség visszaszorítása, az együttérző magatartás elterjesztése, a háborúk megszüntetése, az igazságtalanság kiküszöbölése, az uralom kötelékeinek oldása, a testi és lelki fájdalom gyógyítása. Más szóval: az erkölcs és a politika alapvetően nem különbözhet egymástól, bár a politika szerény eszközei – a városi és távolsági tömegközlekedés fejlesztése, településrendezés, útkarbantartás, vágányfölújítás, a fűtés, világítás, táplálkozás, ruházkodás, lakhatás, köztisztaság, orvoslás-gyógyellátás, gyermeknevelés, testgyakorlás, környezetvédelem, információ, kommunikáció, humánus rendfönntartás és szánakozó, emberséges büntetés stb. biztosítása, más szóval a gondoskodás munkája – gyakorlati és közösségi jellegűek. Mindezeknek a céloknak a kitűzésében vita lehet közöttünk. Ráadásul egyikünk se szólhat az erkölcsi fölény magaslatairól, hiszen gyarlók és önzők vagyunk valamennyien, természetesen e sorok írója is.

Polányi Károly, a nagy magyar tudós ezt írta az első világháború végén:

„Az emberi szellem, amely érzi szégyenét, keresi az igaz utat, és megtalálja… A morális haladás ezért a tökéletesedésnek az egyetlen nyílt, biztos és egyenes útja. De nincs is ennek a haladásnak értékesebb és megbízhatóbb záloga, mint a szégyenkezés, és ezért nincsen a mai nemzedéknek sem nagyobb és természetesebb hivatása, mint igaz tanúságot tenni a mi nagy szégyenünkről.”

 Forrás: http://hvg.hu/velemeny/20170911_TGM_Nyilt_beszed_es_szinleles
Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Szalai Erzsébet: A refeudalizáció

A Wikipédia összeállítása szerint a refeudalizáció már a 17. század társadalmi tendenciáinak leírására is alkalmazott fogalom volt. Ruggiero Romano és Rosario Villari olasz marxista történészek használták először, mégpedig az 1647-es nápolyi felkelés hátterében meghúzódó társadalmi viszonyok megvilágítására. A fogalmat befolyásolták Gramsci eszméi és az 1950-es, 1960-as évek történelemtudományi vitái, melyek Eric Hobsbawmnak a 17. század általános válságáról magfogalmazott tétele körül zajlottak, de az 1960-as évek olasz belpolitikai élete is hatott rá.

Villari a fogalmat specifikusan annak a folyamatnak a jellemzésére használta, amely Nápolyban végül a parasztságnak és az alsó középosztálynak a feudális arisztokrácia és a nemzetközi pénzmágnások elleni 1647-es lázadásában csúcsosodott ki. Fernand Braudel szerint Nápolyé a refeudalizáció „legtisztább esete”: a királyság feudális címeket adott el pénzért, ami hosszú távon a birtokrendszer vidéki szegényeinek adóterheit növelte, mivel a nemesek adómentességet élveztek.

Általánosabb értelemben a refeudalizáció folyamatával Olaszország modern kapitalizmusba való átmenetének megkésettségét, sikertelenségét magyarázzák.

Végül, de nem utolsósorban – főként szociológusok – a refeudalizáció fogalmát a mai világ globális gazdasági és kulturális folyamatainak leírására is használják. Habermas a legújabb kori kapitalizmus hajnalán a társadalmi nyilvánosság feudális irányú szerkezetváltozásáról, a feudális „udvar” újjáéledéséről beszélt. A svájci szociológus, Jean Ziegler a neoliberális globalizációt mozgató erők megvilágítása során a német „Refeudalisierung der Gesellschaft” kifejezést alkalmazza. Angol nyelvterületen a jelenséget inkább az „új feudalizáció” terminussal jellemzik, ami a felvilágosodás alapértékeinek (szabadság, egyenlőség, testvériség) a globális kapitalizmus erői által történő aláásását jelenti – de alkalmazzák még a fogalmat a közjavak és szolgáltatások radikális privatizációjának értelmezésére is.

A tanulmány első változatához fűzött értékes kritikai megjegyzéseiért köszönet illeti Fáber Ágostont, Huszár Ákost, Somlai Pétert és Utasi Ágnest.

Tanulmányom első, nagyobb részében magam is az utóbbi utat járom be, sajátos értelmezést adva a globális kapitalizmus refeudalizáló tendenciáinak. Ezt azonban megelőzi egy olyan fejezet, melyet az általam használt alapfogalmak tisztázására szánok. Írásom harmadik részében a Magyarországon jelentkező refeudalizációs folyamatok feltárására vállalkozom, a létezett szocializmustól napjainkig.

A fogalmi keret

Az elemzéshez használt fogalmak megalkotásakor Marx, Weber és Elias munkássága jelent kiindulópontot, bár fogalmaim nem közvetlenül származtathatóak az övéikből.

Először is, megkülönböztetendőek egymástól a feudalizmus, a kapitalizmus és a létezett szocializmus alapviszonyai abból a szempontból, hogy e három formációban egyrészt milyen társadalmi viszony tekinthető uralkodónak, másrészt, mi a társadalmi, ezen belül termelési tevékenység legfőbb célja, harmadrészt, mely csoport alkotja a hatalom szerkezetének domináns frakcióját, végül, de nem utolsósorban, milyen logika mentén és milyen mechanizmus integrálja a társadalmat, valamint mi a magva a rendszer uralkodó ideológiájának.

A fogalomalkotás fontos részeként a fentiek mellett – egy más, bár az előzővel összefüggő nézőpontból – a konkrét társadalmi formációk és azok mozgásának leírásakor (második és harmadik fejezet) majd meg kell különböztetnünk egymástól a feudalizmust a feudalisztikus vonásokkal rendelkező társadalmaktól, a kapitalizmust a kapitalisztikus vonásokkal rendel-kező társadalmaktól, valamint a szocializmust a szocialisztikus vonásokkal rendelkező társadalmi formációktól.

A létezett szocializmus viszonyainak történeti elemzésekor az 1960-as évek közepétől datálható magyarországi változat bemutatására szorítkozom. Ebben a fejezetben azonban kizárólag az ideáltipikus vagy inkább csak a kommunista ideológiákban létező szocializmus fogalomrendszerét mutatom be. 

A feudalizmus uralkodó viszonya az úr-szolga viszony, a kapitalizmusé a tőke-munka kapcsolat, a szocializmusé pedig az irányító-irányított viszonya.

A társadalmi, ezen belül termelési tevékenység domináns célja a feudalizmusban a tekintély és hatalmi kiváltság, a kapitalizmusban a profit, a szocializmusban a társadalmi szükségletek – nem teljes, hanem a végzett munkával arányos – kielégítése.

A társadalomban hatalmat gyakorlók domináns csoportja a feudalizmusban az uralkodó rend. A rendet itt olyan csoportként értelmezem, melynek tagjait közös ethosz, értékrendszer, magatartásminta és életstílus, valamint a formális és informális kapcsolatok és alkuk hálózata kapcsolja össze. Az uralkodó rend élén a tradicionális hatalommal rendelkező király vagy a karizmatikus hatalommal bíró vezér áll.

A kapitalizmusban a hatalom domináns frakcióját általában a gazdasági elit, más néven burzsoázia alkotja. A szocializmusban a hatalom a nép, elsősorban a munkásosztály kezében összpontosul.

A feudalizmus uralkodó logikája a tekintéllyel és hatalmi kiváltsággal mért hasznosság elve, a társadalmat pedig döntően ezek kölcsönös cseréje és az azt biztosító alkurendszer integrálja. A rendszer uralkodó ideológiájának középpontjában a felső hatalmakhoz – az egyházhoz, a királyhoz, a hűbérúrhoz, a vazallusokhoz stb. – való alkalmazkodás áll.

A kapitalizmus domináns logikája a pénzben és profitban kifejeződő hatékonyság elve, a társadalom fő integráló ereje ennek megfelelően a piac, a piaci alkuk szövedéke. Uralkodó ideológiájának domináns eleme az egyéni önzésre épülő szabad verseny, mely Adam Smith (1922) szerint a közjót egyedül biztosító társadalmi mechanizmus.

A szocializmus uralkodó logikája a szükségletek – végzett munkával arányos – kielégítésével mért hasznosság elve, a társadalom döntő integráló mechanizmusa pedig a tervmutatók és tervalkuk rendszere. Uralkodó ideológiájának magva az egyéni önzésen túllépő kollektivizmus eszméje.

A globális újkapitalizmus refeudalizációja

Amint azt Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet… című könyvemben részletesen is kifejtettem, a nagyjából az 1970-es évektől induló neoliberális hullám nyomán kialakuló újka-pitalizmus immanens sajátossága, hogy az egyre koncentrálódó és nemzetköziesülő tőke lebontja azokat a politikai, gazdasági, ökológiai és szociálpszichológiai korlátokat, fékeket, amelyek korábban viszonylag zavartalan újraértékesülését biztosították. Azzal, hogy minden korábbinál keményebben uralma alá hajtja az egyes nemzetállamok politikai elitjeit, ezen belül kormányait, egyrészt formálissá teszi, sőt negligálja a politikai váltógazdaság lényegi elemét, a politikai demokráciát; másrészt szinte lehetetlenné teszi nem csupán a nemzeti gazdaságpolitikák működtetését, de az egyes országok, régiók nemzetközi együttműködé-sének szabályozását is.

A koncentrálódó és nemzetköziesülő tőke gyakorlatilag adózás nélkül száguldozik a világban, ezért – bár a rendszer vezető ideológusai tudásalapú társadalomról beszélnek – a humán tőke újratermelésére (egészségügyre, oktatásra, kultúrára stb.) – a csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve – egyre kevesebb erőforrás áll rendelkezésre. A tőke nyomására a szakszervezetek szétesnek, ezért főként a kevésbé kvalifikáltak körében nincs hatékony gátja a munkabérek leszorításának sem. Összességében, Marx alapfeltevésén túl, az újkapitalizmusban – különösen annak perifériáin, félperifériáin 

a munkásság széles rétegeinek jövedelmei nem fedezik munkaerejük újratermelésének költségeit (részletesen lásd Artner 2001, 2014). Mindennek a burzsoázia számára is sorsdöntő következménye a humán tőke értékvesztése, a megfelelő tudást és teljesítményt mutató és nyújtó munkaerő hiánya – a centrum országaiban is (részletesen lásd Szalai 2012) –, miközben – mivel a tőke jóval több munkaerőt vált ki, mint amennyi új munkahelyet teremt

a világban egyre több a felesleges ember, akiket egy idő után mentális és fizikai leromlásuk miatt már nem is lehetne munkába állítani.

– a globális tőke terjeszkedése egyre inkább felemészti és pótolhatatlanná teszi a természeti erőforrásokat és rombolja Földünk klimatikus viszonyait. Ezzel veszélyezteti nem pusztán a kapitalista alapviszonyokat, de a földi természet, az emberi lét alapfeltételeit is.

A tőkelogika, a profitban mért hasznosság elve uralkodóvá válik a társadalmi élet majd’ minden szférájában – ezt fejezi ki Bourdieu (1983) tőkeelmélete, mely szerint a kapitalizmus új szakaszában nem csak a fizikai és pénzjavak, de a szociális-politikai és kulturális javak is tőkeként funkcionálnak. Ezzel összefüggésben az egyéni szabadság mértéktelen hajszolása felmorzsolja a valódi közösségeket, aminek következtében a viszonyítási pont elvesztésével az egyének képtelenné válnak identitásuk, identitásaik megalkotására – ami már éppen hogy veszélyezteti a szabadságukat. Bár rövid távon az identitásaiktól megfosztott egyének a legmeggyőzhetőbb fogyasztók és a leginkább fegyelmezhető munkaerők, az egyéni szabadság megrendülése veszélyezteti a munkaerő kreativitását is, ezzel viszont hosszabb távon jelentősen rontja a tőke, tőkék értékesülésének feltételeit.

Nézzük most részletesebben az újkapitalizmust a társadalmi-gazdasági formációkról adott részdefiníciók szerint!

Az újkapitalizmus uralkodó viszonya a tőke-munka viszony, ezt azonban tendenciáját tekintve növekvő mértékben átszövi és részben leplezi a feudális úr-szolga viszony: a tőke-munka viszony nem artikulálódik. Elsősorban azért, mert a tőkét opponáló korábbi munkásosztály több ok miatt is nagyrészt felbomlik – a munkásság folyamatosan fragmentálódik. Egyrészt annak következtében, hogy a nagyüzemeket az irányadó centrumországokban a tőke hálózatos megszerveződése váltja fel, ahol megszűnnek a munkaerő korábban viszonylag stabil pozíciói és közösségei: az egyes munkásoknak ugrásra készen kell várakozniuk, hogy a hálózat mely pontján, mikor és meddig lesz rájuk szükség. A munkaerő-piaci pozíciók ideiglenesek, mely a részmunka és a távmunka rohamos terjedésében fejeződik ki.. Ezt még tetézi a tőke szerves összetételének már érintett növekedése („a gép kiváltja az embert”) miatti növekvő munkanélküliség, a globális munka nélküli tartaléksereg bővülése – e két tényező szinte teljes mértékben kiszolgáltatottá teszi az egyes munkásokat az egyes tőkéseknek (már ahol ezek láthatóak még, erre visszatérek), ami a két ágens közötti paternalista viszonyokban ölt testet: a munkás hálát érez a munkáltatója iránt, és fordítva, a munkáltató lojalitást vár a munkástól (Szalai 2011, 2012). Mindez kikezdi a munkásságon belüli szolidaritást, sőt a munkásokat egymás farkasává teszi: a korábbi osztálytudat szertefoszlik, az osztályellenállás megszűnik.

A tőkés és munkás közötti szabad szerződés – mely a kapitalizmus talán legkarakteresebb jellemzője – jórészt illúzióvá válik: a munkás nem szabad akaratából, szabad választás alapján, hanem többoldal%C

Kategória: Nincs kategorizálva | Szalai Erzsébet: A refeudalizáció bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

ATTAC Sajtónyilatkozata – a Vajnai Attilát ért rendőrségi atrocitás kapcsán

ATTAC Sajtó/MTI Nyilatkozat

Ma délelőtt 11 óra tájban Vajnai Attila, az Európai Baloldal Munkáspárt 2006 elnöke és párja, Noé Krisztina meglepetéssel látta, hogy Budapesten, a Klauzál téren a volt gettó közepén egy kereskedő férfi Hitler képet árul. Vajnai felszólította az illetőt, hogy hagyjon fel ezzel, de nem volt hajlandó megtenni. Erre felhívta a rendőrséget, hogy jöjjenek ki, de ezt megtagadták mivel szerintük ezt nyugodtan lehet, ez nem bűncselekmény. Vajnai közölte, hogy akkor ő felfesti a falra, hogy „No Nazism!”. Erre már kijöttek a rendőrök és Vajnait leteperték, megtépték a ruháját, eltörték a szemüvegét és megbilincselték. Most 4 rendőr között ül megbilincselve, várja a mentőt.

Tiltakozunk a Rendőrség eljárása ellen! Felháborító, hogy Magyarországon szabadon árulhatják Hitler képét, miközben aki fellép ez ellen azt bűnözőként kezelik, leteperik, bilincsbe verik. Ez a mai hatalom fasizmushoz való viszonyának újabb bizonyítéka.

Benyik Mátyás, elnök

ATTAC Magyarország Egyesület

English translation
Today at 11 o’clock Vajnai Attila, President of the European Left Labor Party 2006 and his partner Krisztina Noé were surprised to see that in Budapest in the middle of the Ghetto on Klauzál Square a man sells pictures of Hitler. Vajnai called on the person to stop it, but he refused to do so. Vajnai called the police to come and intervene, but the Police refused it, because they thought it was not a crime, and the person can continue his activity. Vajnai told the Police on the phone that he was going to write on the sidewalk “Stop Nazism!”. Having heard that the Police came out immediately, and Vajnai was hit down to the ground, his clothes torn, his glasses broken and he was handcuffed. Now he is sitting between 4 policemen, waiting for the ambulance car.
 
We are protesting against the Police atrocity! It is outrageous that in Hungary Hitler`s pictures can freely sold, while those who are against it are treated as criminals, hit to the ground, handcuffed. This is another proof of the relationship of today’s power to Fascism.
Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Krausz Tamás: Az „összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet egy bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (titkos)rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek tevékenysége világszerte nap, mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok „kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az „összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán ölt véres formát.

Az „összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos).

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s kifürkészésük is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem „tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, melyet szerzőik neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés, mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai” fogalmával írtak le az orosz történészek. „Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján. A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek, anarchisták stb./ vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer „tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz „párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is, vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban „dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé. Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt „családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia. Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett. Az orosz szociáldemokraták „bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer „megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi „káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és „modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására). Leninnek még a Mi a teendő c. korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az „összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron „el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő. De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól), ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új „proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A „tömegek ellenőrzése”, amelyet Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság, a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés, mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét „politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus „hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló „politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a „hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nem csak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult „birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre „kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében. A konspiráció rutinná vált . Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a „szocializmus egy országban” praxis életképes alternatívának bizonyult, melyben a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik, ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze az a kérdés, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

  Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a „proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a „proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni. Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már potenciálisan az is ellenségnek számított, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni „bizalmatlanság” csak úgy volt „jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való „hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalább is objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, amelyben állandóan attól szenvedett, hogy nem látta pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás, majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság „rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban „megfáradt” része maga is permanensen követelte – a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.. Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932-33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – a gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé „stilizálódott”. A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a „rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. „Zavarják a szovjet munkát.” E „rosszindulatú” és „ellenséges”, az új problémákat „nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói, mint „ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag „összeesküvéssekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az „objektív” tényezőket, amelyekből „logikusan” fakadt egy kiterjedt „összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg c. elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. utitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. Még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel „elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta „nemzedékváltásról”  elmélkedett, amelynek során „a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára „meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is. Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – „mitikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is). A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi őrhajó konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. „Igen, ők mind ültek. – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk…Nem támogattak bennünket…Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalább is ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a „fő bűnről”, az „összeesküvőkről” és „összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a „bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire „bejelentés” érkezett. Például jellemző eset, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia „nem összeesküvő”. Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov-Sztálin levelezés (és viszony), melyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen „összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az „összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek „összeesküvők”. S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. „Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: „A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.” Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék..

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, „beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam), amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig-a hatvanas évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az „aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak „összeesküvéstörténeti” megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937-38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az „összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami „ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hőség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben „örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra, mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának…Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottságot és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni. A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy kevés, de jól szervezett odaadó emberek csoportja „bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen „kevés ember” tönkre is teheti a „szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a „káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a „nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hőséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. A történelem „frakciótörténeti” oldala egy tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a „központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymás kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy „összeesküvések” Sztálin által kialakított „tervének” megfelelően értelmeződtek.

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerőség látszata mindennél fontosabb volt, de csak látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a „párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában sem nem mensevik, sem nem bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarja a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakul. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hőséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként „megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Deweybizottság előtt és másutt, főként a Buketyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását: „Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek „összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a „koncepciókat”ő Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül élés és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a „fő bűnös (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy „idegen”, „befurakodott elem”, „juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a „koncepció, aki néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánított véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig ő mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikálták még a 20-as években.

Nem abszurd ez a kép, csak 1927-1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét, főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak „sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy „összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó. Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz.M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta.. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűneset egy „jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés „keletkezett” Kamenyev és Zinovjev Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, „árulásuk” között.

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalább is az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. Ugyanis a 20-as évek történetírói még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát „besorolta” „a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázhatók. Sőt, mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta „bűntörténetté” formálták át. E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival,  szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.

A szovjet történelem kriminalizálása végképpen megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává vagy még stílszerűbb szó, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és „tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedett. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan az által is elmélyült, hogy a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll az – politikai álláspontoktól szinte függetlenül – összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – a történelem feldolgozását kivonta a „népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen „lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt „népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd „privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az őrt egyelőre nem tölthette meg valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság „elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele a tömegpszichológia terén egyik napról másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta „finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az „orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti. Ez a modern, államilag szervezett „finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a „történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tv-ből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a „kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka-GPU-KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan „összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a „bőnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a „néptömegek”, pedig a 70-es 80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) „hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb „összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha, mint közismert, nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Churchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott. Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, „feleslegesen fecsegnek”, mint Molotov mondta. Itt Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét csaknem „észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és glasznoty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az „igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az „új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az „önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert „bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb. Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a „listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a „birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg. Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát..

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem a hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább „televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik, mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi „konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta „demokratikus világháborúként”, 1993 október 4-én végrehajtott egy „demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki „puccsistákként”. (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált „hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai „Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság egyik kommentárjában, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett „Fehér Házba”, amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve „déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a „megpuccsoltak” gonosz puccsistákká stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt. Eközben a három tábor (a „nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a „vörös-barna összeesküvés” (értsd: „kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutaalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a „világ” előtt.

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az „orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Részeg Imola: Állatok szemben a piaccal: van-e élet a kapitalizmuson túl? – a Transindex.ro portálról

Az ATTAC Magyarország alelnökeElvileg igen, gyakorlatilag nem úgy néz ki. De miért kellene egyáltalán meghaladni a kapitalizmust? Erről is beszélgettek a pulzArton.

Van-e élet a kapitalizmuson túl? Elvileg van, gyakorlatilag nem úgy néz ki. Legalábbis a közeljövőben nem igazán elképzelhető, hogy Európában radikálisabb társadalmi-gazdasági változásoknak nézhetünk elébe. Tamás Gáspár Miklós a kapitalizmus egyetlen valódi alternatívájának továbbra is a kommunizmust tartja. Ilyen és ehhez hasonló felvetésekről hallhattunk vasárnap, a pulzArt5 keretében a sepiszentgyörgyi Tein Teaházban megszervezett Élet a kapitalizmus után című nyilvános vitán. A beszélgetés résztvevői Kustán Magyari Attila újságíró moderátori szerepben, Ivácson András Áron filozófus, Nagy Zeni tudományos blogíró és Tamás Gáspár Miklós filozófus, közíró voltak.

Meg kell-e haladni a kapitalizmust? 

Az eseményre nagy számban érkeztek érdeklődők, úgy tűnik, a téma és Tamás Gáspár Miklós egyaránt kuriózumnak számít. Kustán Magyari Attila a beszélgetést egy kellően provokatív kérdéssel indította: meg kell-e haladni a kapitalizmust? Ha igen, akkor miért? TGM-hez intézi, így már mindjárt a kezdet kezdetén a probléma sűrűjébe hatolunk. A kapitalizmust azért kell meghaladni, mert a kapitalizmus folyamatos válságban van. A kapitalizmus maga a krízis, így a kérdést megfordítva tulajdonképpen azon érdemes elgondolkodnunk, javasolja a filozófus, hogy miért van egyáltalán szükség egy ilyen társadalmi-gazdasági struktúrára. Azaz „Miért áll fenn a kapitalizmus annak ellenére, hogy a civilizációs és morális tekintetben elért hatalmas eredményeivel együtt mégis elviselhetetlen problémákat okoz mindenkinek?”

A válasz egy történelmi okfejtés során bontakozik ki. A kapitalizmus története egyszerre volt mindig a kapitalizmus és szocializmus története, vagyis mindig a saját ellentétével egyszerre állt fenn. Ez pedig nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is megnyilvánult, hiszen a kapitalizmus egyik fő jellemzője éppen a szocialista munkásmozgalom. ’89-ben mindez megváltozni látszott, hiszen az ellenoldal nem teljesítette a munkásmozgalom normatív kritériumait, a szovjet rendszer által megtestesített ellenhatalom eltűnt, a nagy nyugati baloldali mozgalmak megszűntek, a szakszervezetek és a szocialista pártok polgáriakká váltak, a harmadik világ lázadó mozgalmai pedig és az új baloldali értelmiségi mozgás megszűnt. Úgy tűnt, a kapitalizmus immár a maga tiszta formájában, a szabad piac öntörvényű mechanizmusának alárendelve működik, akkor viszont világossá vált – itt TGM vélhetően a kilencvenes évek kezdeti eufóriája utáni kijózanodási periódusra gondol –, hogy a kapitalizmus kultúrája teljes egészében rendszerellenes. Tudniillik a kapitalizmus által megteremtett új társadalmi hierarchia és az ebből adódó egyenlőtlenségek immár sehonnan sem kaphatnak végső igazolást, így maguk után vonják a szocializmust, mint kritikai utópiát. A kapitalizmus megköveteli önmaga ellentétét, a kommunizmust – summáz TGM.

Hogyan lehet meghaladni?

Kustán kérdésére ezúttal Ivácson András Áron válaszol, és Erik Olin Wright amerikai marxista szociológus elméletét ismerteti. Eszerint a kapitalizmus meghaladásának négy lehetséges alternatívája van, az első kettő makropolitikai, a másik kettő mikroszociológiai szintű. Az első makropolitikai stratégia a rendszer forradalmi eszközökkel történő szétzúzása lehetne, de ez a XXI. században már kivitelezhetetlennek tűnik. A második a rendszer megszelídítése olyan intézmények létrehozása által, mint a kiterjedt szociális háló, a szolgáltatások hálója, illetve olyan szabályozási környezetek létrehozása, amelyek a kapitalizmus által okozott bizonytalanságot és bizalmatlanságot enyhítik. A mikropolitikai szintű megoldások egyike a rendszerből való kivonulás lehet, ez viszont inkább csak individuális szinten képzelhető el. A másik a rendszer erodálása, ami azt jelenti, hogy a kapitalizmuson belül, de annak logikája ellen működő elemeket igyekszünk társadalmi szinten felerősíteni. Figyelemre méltó alternatíva Ivácson szerint a Nick Land által javasolt akcelerálás-elmélet is, vagyis a kapitalizmus bizonyos jellemzőinek, például a technolgiai fejlődésnek olyan mértékű felfokozása, hogy az a rendszert önfelszámoláshoz vezesse. A kérdésre TGM is reagál, rámutatva, jelenleg patthelyzetben élünk, hiszen a rendszer elutasítottsága a rendszer kilátástalanságának hitével egyszerre áll fenn. A kapitalizmussal szembeni ellenállás sikere pedig manapság is attól függ, hogy politikai értelemben mennyire világos és főleg mennyire akut a Marx által meghatározott alapprobléma: a termelők és termelési eszközök elválasztottsága, illetve a munka céljának az egyén morális céljaitól való elválása. Vagyis attól, hogy mennyire tudatos az elidegenedés és a kizsákmányoltság.

Érdemes megfontolni azt a kérdést is, és szerinte erről a mai mozgalmak kissé megfeledkeznek, hogy a kapitalizmus keretei között elvileg lehetséges a társadalmi egyenlőség megteremtése az olyan újraelosztási rendszerek létrehozásával, mint az adórendszer, a bérrendszer, a pénzpiac korlátozása stb. Ez viszont egyrészt soha nem sikerül, másrészt ha meg is valósulna, csupán időleges megoldás lehetne. Az egyenlőtlenségek megszüntetésére TGM szerint továbbra is a radikális kommunista eljárás a legalkalmasabb: a termelési eszközök és termelők elválasztottságának felszámolása és a magántulajdon megszüntetése. A mai baloldali politikai küzdelmek szem előtt tévesztik ezt problémát, mert főként biopolitikai kérdések mentén zajlanak, a faji és nemi elnyomás ellen irányulnak. Ezek viszonya pedig az antikapitalizmushoz közvetett és bonyolult.

Technológiai fejlődés, automatizálás, transzhumanizmus

Kustán következő kérdése a beszélgetést némileg új síkra tereli. Hozzájárulhat-e a technológiai fejlődés a kapitalizmus alapproblémájának felszámolásához vagy a rendszer átalakulásához? Ha igen, akkor hogyan? Nagy Zeni válasza erre egy optimista szcenárió. A technológia ma már egyre inkább elérhető mindenki számára, az információs technológia pedig teljes mértékben átalakítja a piacot. Azáltal tudniillik, hogy a termékét vagy szolgáltatását manapság mindenki eladhatja az interneten, megkerülhetők a nagyvállalatok és így létrejöhet a közösségi gazdaság. Hasonló lehetőségeket teremt a 3D-s nyomtató megjelenése is, az ilyen és ehhez hasonló technológiák és folyamatok pedig lassan-lassan aláaknázzák a kapitalizmust. TGM erre a felvetésre kritikusan reagál. Attól, hogy a piacon mindenki közvetlenül vehet részt, a piac szerkezete még nem változik meg, érvel. Kétségtelen, hogy ez bizonyos értelemben fejlődés, de a kapitalizmus fejlődése, ilyenként pedig nemhogy gyengíti, hanem még veszélyesebbé teszi a rendszert. Azt idézi elő tudniillik, hogy a magánélet többé nem lesz elkülöníthető a munkatevékenységtől. Felmerül az automatizáció kérdése is, hiszen ha a gépek el tudnak végezni majdnem minden munkát, akkor már nem lesz szükség emberi erőfeszítésre, ez viszont azt jelenti, hogy munkanélkülivé válik a társadalom legszélesebb rétege. A munkanélküliség problémájára megoldás lehetne az egyetemes alapjövedelem, amely mellett az emberek végre olyan tevékenységekkel tölthetnék az idejüket, amelyek valóban kreatívak. TGM ezzel kapcsolatban is szkeptikus, szerinte ugyanis a tőke birtokosai nem fogják csak úgy átadni a tulajdonukat meg a hatalmat. Sőt, ha többé nem kell dolgozni, akkor nézünk elébe a legvéresebb forradalomnak. A technológiai fejlődés következményei kapcsán felmerül a transzhumanizmus kérdése is, erről viszont Ivácson kifejti, egyelőre nem látja, hogy ez megoldaná a technológia kommunitárius birtoklásának problémáját.

Tények és tévhitek 

A beszélgetés következő köre a jelenlegi baloldali mozgalmak helyzetére reflektál. TGM mindenek előtt azt hangsúlyozza, hogy a kritikai utópiának az a formája, amely a proletariátus és filozófia fúziójaként a szocializmus gyakorlatát jelentette, az európai forradalmakkal megszűnt. A lázadás és az erkölcsi felháborodás hangulata ma is létezik, a kapitalista rendszer elméleti kritikája úgyszintén, de az elmélet és a politikai gyakorlat közötti kapcsolat megszakadt. Azaz baloldali elméletek vannak, a szó szoros értelmében vett baloldali mozgalmak viszont már nincsenek. Végül a kommunizmussal, illetve kapitalizmussal kapcsolatos tévhitekről esik szó. Ivácson kifejti, egyik súlyos tévhit az, hogy a jelenlegi kapitalista társadalomban nincs munkásosztály. Egyértelmű, hogy van, az egy másik kérdés, hogy miért nincs már osztálytudata. A másik tévhit az, hogy a kapitalizmuson kívüli világ nem értékeli a kreativitást. Jó kérdés az is, hogy mit értünk kreativitás alatt, mert manapság ezt a vállalkozói szellemmel azonosítják, holott nem feltétlenül erről van szó. Más szempontból az, hogy a kapitalizmus értékeli a kreativitást, ismét egy problémás állítás, mert a kapitalista tőkés csak addig és csak azt a kreatív tevékenységet támogatja, amely számára profitábilis. Ivácson itt hivatkozik Alain Badiou-ra, aki szerint a kapitalizmus antropológiájában nincsenek emberek, hanem csak a piaccal szemben álló állatok. TGM is megerősíti ezt a gondolatmenetet: ami a kapitalizmusban látszik, ami értéket termel, abban a tőke vesz részt és a bérmunka. Aki kiesik ebből a hálózatból, az nem teljesíti az emberi mivolt kritériumait. A művészetnek ezért van kiemelten fontos szerepe a kapitalizmusban. Azáltal ugyanis, hogy a kreativitást átutalja a fantázia, érzelem, élvezet világába, egyfajta vigaszt, menekvést nyújt, és végső soron ez az, ami megtart minket embereknek – zárja gondolatmenetét.

Forrás: http://multikult.transindex.ro/?cikk=26836

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

STATEMENT ON THE VERDICT OF GDEIM IZIK TRIAL – LETTER TO THE UNITED NATIONS

To: H/E Mr António Guterres General Secretary

Your Excellency Mr António Guterres,

The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Sararawi People (CEE Alliance) learnt with indignation that on 19th July 2017, the well-known Saharawi Gdeim Izik Group” were sentenced by the Court of Appeal in Rabat to heavy and unjust sentences on the basis of confessions extracted under torture. The Court of Appeal was on the 26th of December 2016 to address the appeal of the case of these 24 human rights activists. One of the original 25 was sentenced to life imprisonment in absentia in 2013 and was not included in the new trial. Two of the accused were sentenced to time served, and the rest were given harsh sentences.

The Rabat Court of Appeals sentenced the defendants who were involved in setting-up the Gdeim Izik protest camp in Western Sahara in 2010, widely regarded as the first spark of the Arab spring, to prison terms ranging from two years to life imprisonment.

The politically motivated and unjust sentences against the Sahrawi human rights activists, including life imprisonment, were handed down in a trial that was fraught with legal irregularities as attested to by the independent and international observers that managed to follow the trial. A host of international human rights organizations and groups have also expressed their deep concern about the proceedings of this unjust trial, on which Amnesty international has stated that During the trial most defendants told the court they were tortured into confessingor incriminating themselves or others. If the court was serious about offering them a fair trial, it would have conducted proper investigations into torture allegations by now, or excluded questionable evidence during the hearings,said Heba Morayef, North Africa Research Director at Amnesty International, on 19th of July, 2017.  In addition, Amnesty International underlined that The failure of judicial authorities, over more than six years, to adequately investigate torture allegations in this case is a stain on today’s verdict.” affirmed Heba Morayef, North Africa Research Director at Amnesty International, on 19th of July, 2017.

In fact, this verdict pronounced at the end of a judicial masquerade, is only the transposition of military sentences of 2013 annulled last year by the Moroccan Court of Cassation.

CEE Alliance is reiterating its demand for the immediate liberation of the Saharawi political prisoners, including the leading activists of Gdeim Izik protest camp held in the prison of Salé since November 2010.

Budapest 6 September 2017.

Matyas Benyik

President of the Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!