TGM: A Lukács Archívum vége – cikk a Mércéről

Az ATTAC Magyarország alelnökeMa elkezdik elszállítani a kéziratokat a Belgrád rakparti Lukács Archívumból. A Lukács-szobor eltávolításáról, a tiltakozásokról értesülhetett az olvasó, a budapesti Lukács-konferenciáról és a jobboldali támadásokról is írt itt Zsurzsán Anita, a szobordöntés jelentéséről, Lukácsról és az ellenállásról ugyanitt Böcskei Balázs, aki igen fontos tanulmánygyűjteményt szerkesztett Lukácsról A forradalom végtelensége címmel (Bp.: L’Harmattan, 2016), az Eszmélet is rendkívül érdekes dokumentumokat és tanulmányokat tett közzé Lukács és művei sorsáról.

Lukács György szobra, amelyet tavaly távolítottak el a Szent István parkból. (Fotó: Csoszó Gabriella/FreeDoc)

A baloldaliak ellenforradalmi támadásról írnak a Lukács életműve, emléke, a Lukács-kutatás és a marxizmus ellen, ami szerintem helytálló. A sajtóban polgári humanisták, liberálisok avval érvelnek, hogy Lukács György nagy ember volt, az európai kultúra dísze, világhírű tudós – ami igaz, de nem annyira lényeges, bár a támadás barbár és provinciális jellege tagadhatatlan.

Azt kevesen hangsúlyozzák – pedig talán kellene – , hogy itt a forradalmi Nagy Imre-kormány (1956) egyik miniszterét támadja a jelenlegi radikálisan jobboldali, egyértelműen ellenforradalmi kurzus. Ez is megmutatja 1956 jobboldali „kultuszának” teljes hamisságát és történetietlenségét. (Én 1956-ot szocialista forradalomnak tekintem.) Az uralkodó 56-os „narratíva” a jobboldalon a Kádár-korszak elejének (rémuralom, 1957-1963) „Fehér Könyveit” követi, komolyan véve a hamis vádakat a forradalom ellen (amelyek szerint ez „horthysta” [ilyesmi egyébként sose létezett], kommunistaellenes, „huligán”, nyilas, egyszóval csakugyan ellenforradalmi lázadás volt).

Ma a jobboldali és szélsőjobboldali fordulat mindenütt Európában, Észak-, Közép- és Dél-Amerikában, Indiában stb. tagadhatatlan tény – sőt: a pillanat legfontosabb ténye – , de ez nem jár mindenütt a baloldali szervezeteknek, a baloldali kultúra egyetemi-akadémiai és irodalmi-művészeti enklávéinak az elpusztításával. Ebben a magyarországi rezsim messzebbre megy, mint elvrokonai.

Az iszlám fundamentalista Iránban több kiadása és olvasója van a Történelem és osztálytudatnak, mint Magyarországon. (A könyv magas színvonalú új román fordításban jelent meg nemrég Kolozsváron.)

Amikor e sorokat írom, az állami-kormányzati rasszizmus, más néven „menekültpolitika” ellen tüntetnek tízezrek Ausztriában és Belgiumban, komoly sztrájkok készülnek Lengyelországban és Magyarországon… Az ellenállás még gyönge, de alakul, habár kilátásai egyelőre bizonytalanok.

A magyar (nemcsak baloldali) értelmiségnek nem sikerült megakadályoznia a Lukács Archívum tönkretételét: egyszerűen nincs hozzá elég ereje vagy befolyása. (A puszta önvédelemhez se.) A nemzetközi tiltakozást lerázta magáról a rezsim.

De vegyük szemügyre (ha terjedelmi okokból pusztán futólag is) a Lukács-kérdést.

Lukács és Bloch a konzervatív („romantikusnak” nevezett) antikapitalizmus álláspontjáról érkezett az első világháború tragédiáján, morális és civilizatorikus összeomlásán keresztül a kommunista forradalomba. Egyikük se volt ekkor marxista.

A müncheni tanácsköztársaság – hamarosan meggyilkolt – egyik vezetője, Gustav Landauer (középkorimádó, eretnek-vallásos anarchista) se volt az.

Lukács előbb lett kommunista, mint marxista (marxista a forradalom idején és a forradalom révén lett): csatlakozása a forradalomhoz (a kommunista párthoz) eleve korábbi elmélkedéseinek kontextusában értelmezendő az erőszak és a bűn problémájáról. Azt írja Lukács a Dosztojevszkij-jegyzetekben 1914/15-ben:

„A dolog azon fordulna meg, hogy megmutassuk, a – jogi – bűn etikai adiaphoron [erkölcsileg közömbös]… »A hit nem egyéb, mint az, hogy az Én, azáltal hogy önmaga, és az is akar lenni, áttetsző módon Istenben alapozza meg önmagát« [Kierkegaard]. Lehetséges ez? (Fontosabb: lehetséges ez ma?)… Nincs keresztyénség [Kierkegaard]. A bűn ellentéte a hit. Az erény mint a bűn ellentéte pogány valami. [Pál apostol nyomán Kierkegaard]”[1]

Mindenki láthatja, hogy itt – forradalom, forradalmi marxizmus és ultrabal kommunizmus előtt – a gondolatmenet váza megvan, amelyet „A bolsevizmus mint erkölcsi problémá”-ból (1918) és a „Taktika és etiká”-ból (1919)[2] ismerünk.

Ezekhez az antikantiánus és részben antihegeliánus gondolatokhoz Lukács György egész életében hű maradt. Ez nem amoralizmus – az ókor végén a keresztyénséget vádolták amoralizmussal, sőt: ateizmussal – , hanem szupramoralizmus. Ezt mondja Lukács az utóbbi esszében:

Az osztályharc célja az, „…hogy megszűnjön a gazdasági függésnek az emberi méltóságot lealázó korszaka, hogy – mint Marx mondja – a gazdasági erőknek vak hatalma megtöressék, és helyükbe az azok felett való adekvát és az emberi méltóságnak megfelelő uralom kerüljön.” Ehhöz „…minden eszköz jó, amelyben ez a történetfilozófiai folyamat öneszméletre, valóságra ébredésre jut, és minden eszköz rossz, amely ezt az öneszméletet elhomályosítja, mint például a jogrendhez, a »történelmi« fejlődés folytomosságához, sőt, akár a proletariátus pillanatnyi anyagi érdekeihez [való ragaszkodás]. Ha van történelmi mozgalom, amely számára a »reálpolitika« végzetes és vészt hozó, az a szocializmus.”[3]

Ez kristálytiszta, vakítóan világos álláspont.

Egyben út a marxizmus mély megértése felé: szemben azokkal a vulgáris félreértésekkel, amelyek szerint a marxizmus amolyan „gazdasági determinizmus” (vagy ellenkezőleg: vak utópizmus), látható, hogy a gazdasági meghatározottság csak a kapitalizmus sajátossága (nem egyetemes történelmi fátum: a kapitalizmus előtt se volt), és a kapitalizmus meghaladásának „telosz”-a a gazdasági „függés” megszüntetése, az emberi szuverenitás vissza- és elnyerése. A kapitalizmus „bűnének” az ellentéte az ebben a fordulatban való „hit”. (Egyáltalán, a különálló gazdaság mint olyan a kapitalizmus specifikus, egyedülálló tulajdonsága: elkülönülése a politikától, a moráltól, a kultúrától nem természeti, hanem történeti – tehát: mulandó.)

Nem kétséges, hogy a kommunista világforradalom alapvető intenciója (és ezt Lukács helyesen írta le így, még kezdő marxistaként) nem teljesült, a történetfilozófiai öneszmélés nem következett be. Lukács viszonya Thermidorhoz vagy az „elárult forradalom”-hoz[4] mindig ambivalens volt. Hadakozott a gondolat ellen haláláig, ugyanakkor az egyik legmélyebb magyarázatát adta éppen a sztálini korszak egyik legsötétebb pontján, 1938-ban, az ifjú Hegelről írott munkájában.[5]

Hegel problémája (akárcsak Kierkegaard-é később) az volt, hogy a keresztyénség intézményesülésével, az egyház, a dogmatika és a szertartásrend megszilárdulásával a hitviszony szubjektivitása elvész. S amikor az intézményes autoritás a francia forradalomban széttörik (l’infâme est écrasé), akkor a szubjektivitás rekonstruálható. Ám Thermidor után a pozitivitás kerekedik fölül (a morál, a szellem intézményes megmerevülése, ahol a politikai és morális érzület a külsődleges autoritáshoz viszonyul), ki kell egyezni az állammal és az egyházzal (kiengesztelődés, mondja Hegel), a szabadság rése a polgári társadalom: piac, nyilvánosság, kultúra, érzelmi bensőség – erósz, család, otthon – , tolerancia: mindez a kisebbik rossz (az „objektív szellem” a pozitivitás álneve), mert a forradalom elbukott. Az „abszolút szellem” immár csak filozófiai projekt, a szabadság az államban és a jogban lesz „objektív” (a polgári társadalomban „szubjektív”): Hegel rákényszerül arra a transzcendentális megközelítésre, amelynek az elutasítása ifjúkori filozófiájának a lényege volt.

Ez Lukács György filozófiai önéletrajza: mert az ő forradalma is elbukott.

Megmaradt a „szovjet” pozitivitás: „a szocializmus építése”, a magántulajdon fölszámolása, a szekularizáció. De ezért támogatta Lukács a magyarországi 1956-ot és a csehszlovákiai és nyugati 1968-at, ezért csempészte ki a kéziratait Nyugatra, ezért jelentek meg művei jórészt csak „az ellenséges külföldön” meg Jugoszláviában, ezért támogatta a magyarországi reformkísérleteket: hogy a pozitivitással, „a forradalom megfagyásával” valahogy szembeszállhasson. „Rehabilitálása” elkésett, második filozófiai ifjúságának főműve csak halála évében jelent meg magyarul.[6] A legrosszabbkor. Nyugaton még virágzott az új baloldal, amelyre Lukács forradalmi œuvre-je (1918-1923) óriási hatással volt, de Kelet-Európára Prága szovjet megszállása után lecsapott a depresszió, a kritikus/ellenzéki értelmiség fokozatosan (elég lassan) jobbra fordult (piac, liberális jogállam, Max Weber, Wittgenstein, Heidegger). Pont ahogyan a dogmatikus sztálinisták megjósolták: revizionistákból lettek antikommunisták. A forradalmi Lukács hatása itt (akkor) minimális volt (Jugoszlávia részleges kivételével; jellemző, hogy az én egyik korai „forradalmi” írásom, a „Maximum vagy abszolútum?” is csak az újvidéki Hídban jelenhetett meg 1979-ben, de ez akkor elszigetelt állásfoglalás volt, magam is elkanyarodtam tőle)[7].

A Lukács-tanítványok már nagyon régen elfordultak Lukácstól és a marxizmustól. (A regény elmélete és a Heidelbergi esztétika még élt egy darabig, de ezek radikálisan konzervatív művek, az Októberi Forradalom és a magyar kommün előtt keletkeztek.)

Most a fiatal magyar baloldali értelmiség fordul a forradalmár Lukácshoz, teljesen új recepciótörténet van kialakulóban (külföldön is, világszerte megint nő a hatása).

Lukács maga – ahogyan kezdte – konzervatívként fejezte be filozófiai pályáját. A sztálinista dörgedelmek ellenére Az ész trónfosztása (magyarul először: 1954) többé nem kapitalizmus/szocializmus, hanem jó polgári módon racionalizmus/irracionalizmus, fasizmus/antifasizmus ellentétpárban gondolkodik, kitűnő részelemzések ellenére használhatatlan.

Mind a Hegel-könyvből, mind a kiváló Hölderlin-tanulmányból (1934) mélységes rezignáció árad. Párthűsége (extra ecclesiam nulla salus) ellenére értő sztálinista olvasóinak (Rudasnak, Révainak, Szigetinek meg a keletnémet akadémiának) igazuk volt, amikor bizalmatlanok voltak Lukács iránt. Belenyugodni a vereségbe: ez azt jelentette, hogy tud róla – ami eretnekség.

Ma ez a történet lezárható, mert a bolsevik kísérlet „már történelem”. De a forradalmi marxizmus újra él, tehát él a fiatal Lukács is. „Ifjú szívekben”, ahogy kell.

[1] – Lukács György: A regény elmélete/Dosztojevszkij-jegyzetek, ez utóbbit ford. Mesterházi Miklós (a jegyzeteket Nyíri J. Kristóf rekonstruálta korábban), Bp.: Gond-Cura Alapítvány, 2009, 374-375.

[2] – Lukács György: Forradalomban, s. a. r. Mesterházi Miklós, Bp.: Magvető, 1987, 36-41, 124-132.

[3]I. m., 127.

[4] – Lev Davidovics Trockij: Az elárult forradalom, ford. Nagy Balázs, Bp.: Áramlat, 1990.

[5] – Lukács György: A fiatal Hegel, ford. Révai Gábor, szerk. Bence György, Beöthy Ottó, Bp.: Akadémiai Kiadó, 1976.

[6] – Lukács György: Történelem és osztálytudat (1923), szerk. Vajda Mihály, ford. Berényi Gábor, Tandori Dezső é. m., Bp.: Magvető, 1971. Szerintem újra kellene fordítani, és minél hamarabb újra kiadni.

[7] – A forradalmi marxizmus másik nagy jelentőségű magyar dokumentuma, Sinkó Ervin „Szemben a bíróval” c. gyönyörű esszéje (1935, francia fordításban) is csak 1975-ben jelent meg először magyarul a budapesti Valóságban és könyv alakban Erdélyben, Bretter György kiadásában (Sinkó Ervin: Don Quijote útjai, Bukarest/Kolozsvár: Kriterion), majd 1983-ban és 2004-ben Budapesten is (könyvben). Sinkóról akkoriban Radnóti Sándor írt (Híd, 1977/3) meg én is A Hétben (Bukarest) 1975-ben. Sinkóról még lásd Bosnyák István és Bori Imre munkáit (a Vajdaságban, az újvidéki Forum kiadásában).

Forrás: https://merce.hu/2018/01/15/tgm-a-lukacs-archivum-vege/

Kategória: Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

TGM: Magyarország külpolitikája – cikk a Mércén

A külpolitika – amely erőtlen kis országok számára még lényegesebb, mint nagyhatalmak esetében – nálunk hagyományosan kisebb érdeklődést kelt, mint úgynevezett belügyeink. A külföld (furcsa módon a szabad utazgatás és az internet óta különösen) idegen a magyarországi középosztálynak. A külföld iránti kíváncsiság lanyhul, ezért szűkül a tudás.

A nemzetközi viszonyok minden korábbinál nagyobb ismeretlensége azonban nem akadálya (sőt!) a folyamatosságnak, a külfölddel szembeni hagyományos beállítottságok makacs túlélésének, beleértve természetesen előítéleteket és legendákat is.

De most – mivel nemzetközi politikáról van szó – , fordítsuk meg a szokásos szemléleti módot, és nézzük meg egy nekünk fontos szomszéd ország közvéleményének a konszenzusát Magyarország mindenkori politikájáról.

Kilátás Romániából

Romániában azt hiszik a legtöbben, hogy a mindenkori magyarországi uralkodó osztály és politikai vezetőréteg a trianoni területveszteség (a birodalmi uralkodó szerep) elvesztése óta mindig az európai békerend nagyhatalmi ellenfeleivel, kihívóival szövetkezik győztes szomszédai ellen.

Az 1920-as évektől 1945-ig Németországgal, az 1960-as évek óta a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal. A román mítosz azt tartja, hogy amikor az oroszok és a közép-európai országok (Magyarország, Lengyelország) 1968-ban lerohanták a demokratikus Csehszlovákiát (akárcsak 1938-ban a németekkel együtt a szintén demokratikus Csehszlovákiát), a térségben az agresszióval a másik két volt kisantant-ország (Románia és Jugoszlávia) szegült szembe – Románia csakugyan szakított a Szovjetunióval, amiről (ki tudja, miért) Magyarországon nem szeretnek tudni – , és veszélybe került Románia területi integritása, sőt, talán Jugoszláviáé is. (Jugoszláviát a második világháború alatt hadüzenet és ok nélkül támadta meg Magyarország, s emiatt gróf Teleki Pál öngyilkos is lett.) Amikor a Nyugat Jugoszlávia szétverését határozta el, akkor Magyarország a Nyugat, a Belgrádot bombázó NATO szövetségese lett rövid időre – így látták ezt Bukarestben.

Magyarország állítólag a magyarlakta vagy hajdan magyar uralom alatt álló területek fölötti befolyás megszerzése (vagy visszaszerzése) végett szövetkezik a mindenkori kihívóval, hogy a békeszerződésekkel törvényesített európai rendet megbontsa. (1968-ban voltak bizonyos magyarországi és erdélyi magyar értelmiségi körökben ilyesféle kósza hangulatok, de semmi több.) Nicolae Ceauşescu szovjetellenes propagandája „Erdély elcsatolásával” ijesztgette a közvéleményt (ez lett volna a „szovjet-magyar” szándék, ami nyilvánvaló abszurdum, de mindenki hitt benne, és sokan hisznek benne máig) – s evvel igazolta a magyar nemzetiség elleni korlátozó intézkedéseket.

Romániában az 1989. decemberi román forradalmat máig igen sokan szovjet-magyar összeesküvés (!) eredményének tekintik. (Iulian Vlad belügyi tábornok nemrégi halála alkalmából számtalan nekrológ a lázadó tömegre tüzelő állambiztonsági szolgálat [Securitate] hazafias, nemzetvédő szerepét emelte ki a szovjet-magyar ihletésű „puccs”, azaz a romániai forradalom idején…) Groteszk, hogy Magyarországon is tagadják a román forradalom forradalmi jellegét, mert Romániáról semmi jót nem szabad gondolni.

Jelen pillanatban a hagyományos magyar külpolitikai „vonalvezetés” szerves folytatásának tartják az Orbán-Putyin barátságot, amelynek – az Erdélyre leselkedő veszélyek miatt – elkerülhetetlen folyománya Románia nyugati orientációja és szoros katonai szövetsége az Egyesült Államokkal, kényszerű lojalitása az ott se kedvelt Európai Unió iránt. Különösen most, hogy a régi kisantant szolidaritás a múlté: Csehország, Szlovákia, Szerbia ma (a közös Európa-ellenesség, nyugatellenesség miatt) Orbán szövetségese: Románia viszont csak a Nyugatra számíthat. (Az oroszok miatt Románia – és Lengyelország – nagy hadsereget tart; Romániában amerikai támaszpontok vannak és amerikai katonai személyzet.)

A romániai magyarságot megbízhatatlan „ötödik hadoszlopnak” tekintik, amelynek kulturális, tömegkommunikációs és politikai establishment-jét nyíltan Budapestről finanszírozzák,

s amelynek a vezetői ugyancsak nyíltan hűtlenek a román állammal (az egységes nemzetállammal) szemben. Romániát föderalizálni akarják (vö. „székely autonómia”), ami a legutóbbi negyedszázad tanulságai alapján az államok fölbomlásának, szétbontásának biztos módszere. Amikor a magyarországi külügyminisztérium megtiltja a magyar diplomáciai karnak, hogy részt vegyen a román nemzeti ünnep (amely Erdély és Románia egyesülésének – 1918. december 1. – az emléknapja) alkalmából adott fogadásokon, amikor az RMDSZ elnöke, a romániai kormánykoalíció külső támogatója kijelenti, hogy a romániai magyaroknak ez nem ünnepnap: azt jelzi, hogy se Magyarország, se a Magyarországtól politikailag és gazdaságilag függő erdélyi magyarok nem ismerik el az érvényes határokat, bár megváltoztatásukra nem tesznek konkrét lépéseket. Egyelőre. (De csak nézzük meg – mondta nekem az egyik befolyásos román publicista – , hány cikk foglalkozik a világpolitika iránt általában közömbös erdélyi magyar sajtóban Katalóniával, vagyis avval, hogyan lesz a nemzetiségi autonómiából elszakadó, független állam. Ebből látszik, miről álmodnak voltaképpen a romániai magyarok! Neki volt erről statisztikája, a számok valóban meghökkentőek.)

Mindezt nem tennék és nem tehetnék Magyarország vezetői, ha nem állana mögöttük a hatalmas Oroszország fegyveres hatalma.

A magyarországi kormányzat nem vásárolhatná föl a magyar nyelvű romániai médiákat és kulturális intézményeket, nem alapíthatna magyar tannyelvű magánegyetemeket, nem utalhatna át milliárdokat az erdélyi magyar református egyháznak, nem tehetné romániai lakosok százezreit magyar állampolgárrá, ha e mögött – a román közvélemény szerint – példátlan lépéssorozat mögött nem tudhatná Vlagyimir Putyin (és némelyek szerint „a nemzetközi zsidóság”) szövetségesi szolidaritását. Orbán Viktor nem viselkedhetnék minden nyáron (a tusnádfürdői találkozón) erdélyi fejedelemként, ha csak Magyarország erőforrásaira támaszkodnék. De éppen ezért óvatosan kell bánni vele, és tapintatosan kell kezelni a romániai magyarokat – mert nem lehet tudni, hogyan alakul Putyin viszonya a Nyugattal.

Mindenesetre a román nacionalista közvélemény sértve (mi több: megalázva) érzi magát, hogy mindezt el kell tűrnie. (A nagy többség egyáltalán nem törődik vele, a magyarkérdés viszonylag keveseket izgat – főleg csak a hagyományos értelmiséget.)

Kelet-európai biopolitikák

Az olvasó láthatja ebből a kissé egyszerűsítő ábrázolásból, hogy a román gyanakvásokban van csipetnyi igazság (nem több), s mint minden ilyen elmélet, több logikát, tudatos szándékot tételez föl, mint amennyi lehetséges, a Trianontól kezdve változatlan magyar külpolitika tézise pedig legjobb esetben is homályos. De az a benyomás, hogy Románia a Nyugatra próbál támaszkodni, Magyarország pedig a Keletre, ugyan nem a valóságra támaszkodik, csak a magyar államvezetés ideológiai szövegeire, azért nem teljesen valóságidegen. Ám nem érti meg Orbán Viktor hintapolitikáját, amellyel nem határrevízióra törekszik, hanem (egyrészt) nemzeti függetlenségre – ami kormányrendszerének cselekvési szabadságát és hatalmának korlátozatlanságát jelenti – , (másrészt pedig) nacionalista politikai mozgósításra.

De itt utalnunk kell arra, amit Bibó István a közösség iránti, a közösségért érzett egzisztenciális félelemnek nevezett (noha ennek a jelentőségét Bibó mérhetetlenül eltúlozta).

A román nemzeti világnézet az egységes nemzetállam fölbontásától retteg (hiszen az egységes Nagy-Románia létrehozása a román nemzet legnagyobb történelmi teljesítménye ebből a szemszögből), tehát félelme területi jellegű.

Evvel szemben a magyar félelem hagyományosan demográfiai, etnikai jellegű.

1867 után a Monarchiában a modern magyar liberális állam megteremtése nem sikerült: mindenekelőtt azért, mert az országot vezető főnemesség, nagypolgárság és főtisztviselői kar nem volt hajlandó megadni a választójogot a lakosság mintegy felét együttesen kitevő nemzetiségeknek és a nemzetietlennek tekintett szervezett munkásságnak.

A vezető osztályok és politikai képviseletük elitje úgy gondolta, hogy a szabadságjogok teljes körének megadása „idegen elemekkel” árasztja el az országot, és kisebbséggé teszi „a magyar elemet” Magyarországon.

(Ennek a „kulturális” változata Németh László ismert későbbi elmélete, lásd itt.) A nemzetiségi mozgalmaktól, a pánszlávizmustól való rettegés – meg a sokgyermekes, koldusszegény, vallásos, jiddisül beszélő keleti (orosz- és lengyelországi, a földrajzilag pontatlan, ám közkeletű nevén „galíciai”) zsidóság masszív bevándorlásától való páni félelem: ezek a zsidók a pogromok elől menekültek a liberális Habsburg-monarchiába, ahogyan a mai muszlim menedékkérők a polgárháborúk elől menekülnek – meghatározta a „millenniumi korszak” magyar (reakciós, jogkorlátozó, elnyomó) politikáját. (Lásd Bartha Miklós Kazár földön c. híres antiszemita munkáját [1901], letölthető az internetről innen; vagy Rákosi Viktor Elnémult harangok [1903] c. népszerű romantikus regényét, letölthető innen, amely Erdély elrománosodását mutatja be: mindkettő Magyarország elnemzetietlenedését, elmagyartalanodását festi a falra, s jól fejezi ki a kor középosztályának hangulatát.)

Trianon után az akkorra már hivatalossá lett antiszemitizmus (ez teljesen azonos volt Románia akkori hivatalos zsidóellenes politikájával), a „numerus clausus” meg a többi „zsidótörvény” kívánt gátat vetni a zsidó „térhódításnak”, de ez csak az egyik pánik eredménye volt. Illyés Gyula „Pusztulás” c. híres esszéje (Nyugat, 1933/17-18, letölthető innen) Baranya elnémetesedésének remek leírásával azt mondja ki, hogy a gazdag és sokgyermekes német parasztcsaládok több helyütt is kiszorítják a magyar népi elemet még a trianoni Csonka-Magyarországon is, ráadásul a népi németeket (Volksdeutsche) a völkisch új Németország (a Harmadik Birodalom) szervezi (Volksbund) és támogatja. Riadó!

Evvel megszületett a baloldali magyar népi nacionalizmus, erős németellenes, olykor antihitlerista éllel – nem csoda, hogy a népi írók által vezetett Nemzeti Parasztpárt volt 1945 után a német kisebbség kitelepítésének a fő szorgalmazója, persze a kommunisták mellett. (Szemben a szociáldemokratákkal – őket Rákosi Mátyás „sváb párt”-nak nevezte – és a katolikusokkal.)

Az egykeprobléma, a kisebbségek „túlszaporodásának” fenyegetése, a magyarság „majorizálásának” (kisebbségbe szorulásának) riadalma 1849-től állt igen sokszor a magyar politika középpontjában – a „nemzethalál” másutt ismeretlen fogalma és érzése – , amelyet már a „létező szocializmus” idején fölelevenítettek a cigánykérdés alakjában, többek között olyan ultrabolsevik szerzők, mint Moldova György.

A cigánykérdés lett aztán a mai magyarországi szélsőjobboldal fő problémája és jelszava (meg miatta a demográfiai kérdés, amelyet ma a szélsőjobboldalivá lett kormányzat szelektív „családpolitikája” és szegregáló oktatáspolitikája „intéz”), amely helyreállította a magyar „félelmi komplexum” folytonosságát.

Amihez persze hozzájött aztán a menekültkérdés és a kerítéspolitika: az utóbbit (apró különbségekkel) majdnem a teljes „politikai spektrum” támogatja Magyarországon. Mindennek a következménye a magyar kormánypolitika két szemléleti paradoxona: a határrevízió nélküli irredentizmus és a procionista antiszemitizmus. A baloldali nacionalizmusnak is van utóda: az erdélyi és vajdasági magyar kettős állampolgárok (extraterritoriális) szavazati jogtól való megfosztásának a DK által hangoztatott – nagyon sikeres  – jelszava és propagandája világosan jelzi, hogy a mai magyar etnicizmus számára egykutya, hogy afgánról, erdélyi magyarról vagy magyarországi romáról van szó: az „idegent” elutasítjuk, mert elárasztanak bennünket, kisebbséggé tesznek a saját hazánkban, akárkicsodák is ők egyébként.

A Jugoszlávia fölbomlásával bekövetkezett „szerb Trianon” (hasonlóan a Habsburg-monarchia fölbomlásával beállt kényszerű magyar függetlenséghez és területi-demográfiai-etnikai csonkuláshoz) a muszlim (koszovói és bosnyák) „majorizálás”-t a Nyugat („a nemzetközi közösség”, NATO, EU, ENSZ) számlájára írják. A szerb nemzet egyre inkább kisebbségbe szorul, már Montenegró is eltávolodott tőle, a horvátországi és boszniai szerb kisebbséget üldözik, s már a Szerbián belüli Szandzsákban is megjelent az iszlám fenyegetés. Ezek a részben valós tényeken alapuló politikai félelemérzések, dühök és gyűlölségek hozzák közel a mai szerb sovinizmust a magyarhoz (vö. interjúmmal a belgrádi NIN 2017. december 21-i számában: Dragana Pejović: „Srbija i Mađarska su parije Evrope”).

Föderalizmusok és nemzetállamiságok

De a magyar „nemzeti konzervatizmusnak” van másik hagyománya is, amely (összefüggésben a demográfiai-etnikai rémület tradíciójával) szintúgy meghatározza a mai magyarországi külpolitika irányzatát.

Ez pedig a nemzetek fölötti (szupranacionális) entitásokkal szembeni mély bizalmatlanság. Ezeket a magyar „nemzetpolitika” és „nemzetstratégia” (így nevezik ma hazánkban a voltaképpeni külpolitikát) a mindenkori ellenség szövetségeseinek tekinti. (Érdekes volt ebben a KGST és a Varsói Szerződés szerepe: miután kiderült, hogy a Szovjetunió nem akarja, hogy a kelet-európai országok szovjet tagállamok, szövetségi vagy autonóm szovjet köztársaságok legyenek, és nem törekszik a magyarok és a többiek eloroszosítására, ezek a szervezetek nem váltottak ki gyűlöletet, inkább csak közönyt meg gúnyt.)

Mint általában, ez az érzület se teljesen valóságidegen. A kettős Monarchiában (1867-1918) a birodalmi elit (itt most csak az udvarra, a közös hadseregre és a katolikus egyházra gondolunk, az egységes szociáldemokrácia nemzeti alapon már a XIX. század végén fölaprózódott) egyre inkább elidegenedett a két uralkodó nemzet (a német és különösen a magyar) nacionalizmusainak konfliktusokat kirobbantó s minden tekintetben „centrifugális” politikájától. A „Belvedere” (azaz Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös kamarillája) az „ausztroszláv” megoldást favorizálta, és le akart számolni avval, amit „magyar-zsidó szupremáciának” tekintett. Az udvari és katonai körök szerint a magyar állam nemzetiségi politikája és Ausztria-ellenessége szét fogja verni az összmonarchiát (ez nem volt rossz megérzés). Sor került arra a közös államban hallatlan eseményre, hogy az osztrák kormány jegyzéket intézett a magyar királyi kormányhoz, amelyben tiltakozott Magyarország elnyomó nemzetiségi politikája ellen. (De a cseh-német kétnyelvűség bevezetésébe az osztrák Badeni-kormány [1895-1897, miniszterelnök: gróf Kasimir Felix von Badeni, 1846-1919], a császár föltűnő támogatása ellenére belebukott. Nem ment ez Ciszlajtániában sem…) A jegyzéket gróf Tisza István megvetően elutasította. A magyar uralkodó osztály arra gyanakodott, hogy a dinasztia összefog a magyarországi nemzetiségekkel és az általános, egyenlő és titkos választójogot (amelyet a maga teljességében nálunk csak 1989-ben vezettek be) szorgalmazó erőkkel (főleg a szociáldemokráciával) – és ez a gyanakvás nem volt alaptalan. Már 1848/49-ben fölhasználták a Habsburgok a magyarországi nemzetiségek és Horvátország elégedetlenségét; hasonló fogást alkalmaztak a darabontkormány (sikertelen) epizódja idején. Kifogásolták a magyar kormánynak Horvátország önállósága és alkotmányos jogai elleni politikai merényleteit, amelyek a délszláv irredenta és a jugoszlavizmus fölidézésében döntő bűnrészességet tulajdonítottak. Mindenesetre mindkét fél bizalmatlansága igazolódott: a délszláv kérdésen (meg persze az erdélyi kérdésen és a cseh-német ellentéten) bukott meg a Monarchia és sodorta bele Európát az első világháborúba; „Bécs” pedig nem volt tekintettel Magyarországra katonai és külpolitikájában.

A döntő magyar tapasztalat ebben – függetlenül attól, hogy ki volt „a hibás” – a föderalizmus és a nemzetek fölötti jogalkotás kártékonysága lett, amelyet természetesen megerősített a „békeszerződések” rossz tapasztalata.

Ausztria elvesztette a csehországi német területeket a Saint-Germain-i békében, de boldogan szabadult meg nemzetiségeitől meg a magyar társnemzettől; a második világháború után nem minősült vesztes, hanem megszállt országnak. (Németországon kívül csak Magyarország volt vesztes tengelyhatalom, hiszen a szlovák és horvát bábállam megszűnt, s a béketárgyalásokon már az Ellenállás által vezetett Olaszország jelent meg. Ma már kizárólag csak Magyarországon beszélnek 1945-ben elvesztett háborúról, csak itt azonosulnak a vesztes fél álláspontjával, lásd korábbi cikkemet erről.) Magyarországgal (akárcsak Németországgal) egyik esetben se tárgyaltak. (Ezért is képtelenség a román diplomácia állítólagos ügyességéről szőtt magyar mítosz: hiszen a magyar kiküldöttekkel szóba se álltak, saját „ügyességüket” nem bizonyíthatták be – ha lett volna.)

Többféle nyugatellenesség

Már a XX. század legelején is összekapcsolódott a magyar vezető rétegek demográfiai-etnikai félelme a nemzetközi intézményektől való irtózással. Az 1948 utáni sztálinista és az 1956 utáni posztsztálinista (lassan „puhuló”, majd „puha”) diktatúra nyugatellenessége régi hagyományba kapcsolódott.

Látjuk: szovjet diktátum nélkül is, ma is nyugatellenesek a kelet-európai országok, ma is idegennek tartják az alkotmányos jogállam és a demokratikus pluralizmus meg „az emberi jogok” nyugati modelljét, bizalmatlanok az európai intézményekkel szemben.

Ennek a bizalmatlanságnak vannak gyökerei a „létező szocializmus” és a hidegháború korából. A tévesen „kommunistának” nevezett (de magukat „kommunistának” tudó) rezsimek rettegése a német újrafölfegyverzéstől, az amerikai atombombától stb. indokolatlannak bizonyult végül, de azt mindenki tudta, hogy mi történt az egyetlen nem szocialista kelet-európai országban – Görögországban – , azaz terror, gyilkos fasiszta diktatúra, hadiállapot, tömeges menekülés (mindez brit támogatással). Meg azt is, hogy a Szovjetunió magára hagyta a görög antifasiszta baloldalt és szélsőbaloldalt. Meg azt is, hogy Sztálin végül hagyta Jugoszláviát elszakadni, ahol a Szovjetunió ottani híveit a Goli Otok-i koncentrációs táborba internálták.

A kelet-európai szovjet típusú rezsimek vezetői tudták, hogy az abszolút hatalom birtokában is egyetlen lépésre vannak a lincseléstől vagy a kivégzéstől (ez utóbbit megkaphatták Sztálintól is, az előbbit a fölkelt néptől vagy a Nyugat által berendezett rezsimtől). A nyugati szabású „demokratikus fordulat” a kommunista pártvezetőknek ezt jelentette sokáig: Budapest, Köztársaság tér, 1956. október 30.

Ahogyan a sztálini Szovjetunió magukra hagyta a kínai kommunistákat 1927-ben, épp úgy hagyta magukra az indonéziai kommunistákat 1965-ben a Kínai Népköztársaság (az Amerika által támogatott jobboldali puccs eredménye kb. egymillió halott).

Tehát a „Nyugat” az 1970-es évekig Kelet-Európa szemében nem az „emberi jogokkal”, hanem a pogrommal, a katonai diktatúrával, a neokolonializmussal meg az atomháborús veszéllyel volt azonos.

Ugyanakkor a kommunista rezsimek fölhasználták a régió eleve nyugatellenes, antiliberális, „romantikus [völkisch] antikapitalista” fő hagyományát is (amely a legélesebb ellentétben állt és áll a marxizmus bármelyik árnyalatával, de sebaj: a kettő mégis egyesült „a polgári dekadencia” elleni egységes gyűlöletben). Ezért (is) volt annyira lényegi a Révai által megszerkesztett kommunista művelődéspolitika stratégiai szövetsége a népi írókkal (magyarán: a baloldali nacionalista irányzattal) és visszatérése ahhoz a „függetlenségi-szabadságharcos” hagyományhoz (vö. még Mód Aladárral és a Rákosi-korszak Rákóczi-Kossuth-Petőfi mániájával), amely az első világháború előtti (szociáldemokrata és polgári radikális) baloldal fő ellensége volt.

A mai regnáló jobboldal (tudtán kívül) a nyugatellenes „függetlenségi-szabadságharos” világnézetet Révaitól és az MDP-től örökölte meg: hiszen a Horthy-rendszer labanc volt, nem kuruc!

Horthy korvettkapitány I. Ferenc József császár és király szárnysegéde volt, a Függetlenségi Párt utolsó (és a magyar demokratikus köztársaság első) elnöke, a kurucvezér pedig gróf Károlyi Mihály – szemben a majdnem mindenki által osztott hazug, de főleg tudatlan történeti mitológiával. Horthy és Bethlen a konzervatív Angliával meg Hindenburggal rokonszenvezett, nem a Kelettel. A Kelet akkor a Szovjetunió volt.

A Kelettel a kuruc Károlyi szimpatizált egyre jobban (bár fokozódó kételyekkel), egészen a második száműzetéséig – nem Horthy, nem Bethlen, nem Apponyi, nem Teleki: nem a labancok.

Természetesen nem csupán ideológiákról van itt szó, hanem főleg arról, hogy a kelet-európai perifériakapitalizmus országainak lakossága pórul járt (gazdaságilag) a liberális-demokratikus rendszerváltással, amely egyidejű volt a jóléti állam világméretű összeomlásával.

Ezt a fordulatot a nyugati munkásosztály és alsó középosztály is megsínylette, persze – maga nyugati lévén – ezt nem foghatta „a Nyugatra”, de a törékeny nyugat-európai „szociálliberális” konszenzus (bővülő szabadságjogok, egyenlősítő újraelosztás, liberális antikommunizmus ÉS antifasizmus, a baloldal domesztikálása, semlegesítése a szociáldemokrácia, az „eurokommunizmus” és a szakszervezetek jobboldali fordulatával, a radikális új baloldal szétbomlasztásával, fogyasztásserkentés és fogyasztói passzivitás) széttöredezett.

Az „enyhülés” (sorrendben: de Gaulle, dekolonizáció, nukleáris egyezmények, a szovjet-kínai szakítás kihasználása, az Amerika vietnami veresége utáni defenzíva, Ostpolitik, Helsinki Értekezlet) volt a Nyugat voltaképpeni (persze bizonytalan és következetlen) politikája – a keleti „olvadás” párhuzamával – , nem pedig a rendszerváltás és a német újraegyesülés. Az a nyugati liberális kapitalizmus, amelyet Orbán ellenez, 1980 körül megszűnt. A tekintélyelvűségnek, a nacionalizmusnak és az ultrapiaci ultrakapitalizmusnak a mai – az Orbán-rezsim által is osztott, cselekvően művelt – elegye Mrs. Thatcher hatalomra jutásával (1979) kezdődik: Orbán ellensége nagyrészt fikció.

Ma pedig

A mai, csakugyan hanyatló Európa (az EU-bürokrácia részleges kivételével) elég közel áll az Orbán-rezsimhez, amint ezt az egyetemes menekültellenesség és biopolitikai pánik jelzi. Természetesen a gazdag Nyugat-Európának nem kell olyan drasztikus elnyomó rendszabályokhoz folyamodnia, mint (így vagy úgy) minden kelet- és délkelet-európai államnak (a különbségekről lásd korábbi írásomat), ám a Kelet/Nyugat kontraszt olyasmikben éles (pl. a dzsenderkérdésekben, a melegjogok egyre erősebb nyugati elismerésében, a vallásosság és a hagyományos nacionalizmus – de nem az etnicizmus! – nyugati hanyatlásában: az anglikán hierarchia második méltósága, London püspöke: nő, a katolikus Írország miniszterelnöke: indiai eredetű meleg férfi, London főpolgármestere: pakisztáni származású muszlim, a római pápa nem európai, hanem latin-amerikai és baloldali…), amik elborzasztják a kelet-európai konzervatívokat, de amik nem állnak helyi politikájuk homlokterében.

Orbán – a rá jellemző ügyességgel – olyan fő szimbolikus ellenfelet választott Soros György személyében, akinek a szemlélete Nyugaton is defenzívában van: ez a huszadik század második felére jellemző hidegháborús-liberális antikommunizmusból ered (emberi jogok, individualizmus, piac, politikai egyenlőség, habeas corpus, jogállam, pluralizmus, diktatúraellenes-antitotalitárius elkötelezettség, antietatizmus stb.), tehát az 1968 szellemére (a libertárius kommunizmusra, az új baloldalra) adott „haladó” polgári válasz, amelyet az orbáni propaganda összemos fő ellenfelével, 1968-cal. (A „nyitott társadalom” [Sir Karl Popper, 1945, ismertetése itt] manifeszt antikommunista harci fogalom.)

Az 1968-ra adott polgári (liberális) válasz be akarta bizonyítani, hogy a „humanizmus”, jogegyenlőség, szólásszabadság, nyilvánosság, tolerancia, pluralizmus és í. t. összeegyeztethető a posztkoloniális kései kapitalizmussal

– amint éppen a migrációs probléma bizonyítja, hogy ennek igen szűk korlátai vannak, s amit reakcióként kivált, az a posztfasizmus, amint ezt már 2000-ben kimutattam (magyarul itt).

Nem szólok itt most a Soros alakjába belevetített, régi előképekre visszautaló sötét szimbolikáról – ami mindenki számára félreérthetetlen, s ami még az egyre reakciósabb, migránsellenes (azaz rasszista) Nyugat-Európában sem elfogadható, elsősorban pusztán azért, mert a rituálisan elutasított múlthoz tartozik; s ez nem éppen mély meggyőződés.

Ellenfélnek kiválasztani az erőtlen és népszerűtlen jogvédő, kisebbségvédő, nővédő NGO-kat – amelyek egyben a keleti (orosz, török, kínai, muszlim stb.) diktatúrák, no meg az izraeli, amerikai stb. jobboldal fő jelképes ellenfelei is – nem rossz húzás: de ezt persze mint politikai hatalmat föltüntetni nem lehet. Ehhöz kell a – természetesen nem létező – globális háttérhatalom/árnyékhatalom (vagyis a tudjukkik) fiktív összeesküvése, amire nincs más adat, csak az, hogy a bármikor idézhető nyugati sajtó legtöbb publicistája – főleg Keletről nézve – amolyan szociálliberális „érzelgős filantróp”, anélkül, hogy ennek az attitűdnek a kívánatosságáról képes lenne meggyőzni az egyre represszívebb, autoritáriusabb nyugati közvéleményt.

A csakugyan törpe kisebbségbe szoruló kulturális-egyetemi baloldalnak a vereség és az elszigeteltség érzéséből fakadó, olykor csakugyan abszurd túlzásait és verbális radikalizmusát szintén könnyű a hivatalos nyugati álláspontnak föltüntetni (a kelet-európai szélsőjobboldali bulvármédiákban), aminek pont az ellenkezője az igaz.

Orbán és csoportja úgy tünteti föl, mintha a krónikusan gyönge szimbolikus ellenfél erős lenne, ezért könnyű „győzelmeket” aratnia. (Fog is.)

A mai magyar külpolitika – akár gróf Tisza István vagy rossz szelleme, gróf Khuen-Héderváry Károly aranygyapjas lovag, v. b. t. t., cs. és kir. kamarás, főispán, horvát bán (1893-1903), Vaskorona-rend, Szt. István-rend nagykeresztje, képviselőházi és főrendiházi tag, miniszterelnök (1903, 1910-1912) külpolitikája – az európai békerend (hajdan a Monarchia, esetünkben az EU, az EBESZ, az Európa Tanács és a nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetközi Vöröskereszt, az ILO, az UNCHRR, a „Médecins sans frontières”) ellensége, viszont kelet-európai, délkelet-európai és közép-európai, közel-keleti és közép-ázsiai szövetségeseket keres a Nyugattal szemben (ebből csak Romániát zárja ki), amit eleink nem tettek (csak Törökországgal). De keresi a nyugati (nem föderatív, csak nemzetállami vagy regionális) szövetségeseket is.

Mindezeknek komoly ideológiai föltételük van: a szövetségesnek antidemokratikusnak, antiliberálisnak, antiszociálisnak kell lennie. Sőt, Orbán – aggasztó módon – a diktatúrákat és az autokráciákat preferálja.

Álszent, mert jóban van iszlám vallású diktatúrákkal, teo- és autokráciákkal, arab és török maffiózókkal, miközben az elvadult (rasszista-kulturalista) iszlamofóbiát harsogtatja propagandagépezetével; ideológusai a nyugati keresztyénség fölényét hangoztatják a bizánci gyökerű görögkeleti ortodoxiával szemben, miközben Orbán Oroszországgal és Szerbiával édeleg; „Ázsiát” szidalmazzák, miközben hazánk a Kínai Népköztársaság európai hídfőállásává fejlődik. Az egyetlen szövetségi kritérium: az etnicizmussal kombinált antidemokratizmus.

Ezt az Orbán-rezsim nagy következetességgel képviseli, ennek a külpolitikának a belső ellentmondásai az antidemokratizmus belső ellentmondásai. Evvel párhuzamosan a rezsim meg akarja tartani az európai szövetségi szisztémából rá háramló gazdasági előnyöket, úgy, hogy közben kimutatkozzék a második világháború után kialakuló, már kezdetben is a „harmadik világgal” szemben elnyomó, kirekesztő, tehát eleve nagyon korlátozott, máig úgy-ahogy fönnálló, polgári antifasiszta konszenzus politikai kultúrájából – de kizárva minden más emancipatorikus lehetőséget is.

De még ha Nyugat-Európában mindenütt győz az etnicista, népellenes, antiegalitárius világáramlat, az orbáni Magyarország akkor is ellenség marad, mert ellensége olyan nyugati szerkezeti adottságoknak (a bírói hatalomnak, az alkotmányosságnak, a nyilvánosságnak, a parlamentarizmusnak, a törvényi hierarchiának és a koherens szabályozottságnak), amelyek a demokratikus elemek háttérbe szorulásakor is megmaradnak, hiszen a mai nyugat-európai reakció nem „totalitárius”.

Ezek a szerkezeti adottságok Kelet-Európában, különösen Magyarországon hiányoznak, védelmükben kevés helyen lépnek föl szervezett, jelentős politikai erők – Magyarországon csak szervezetlen fiatal tüntetők meg újságírók és bloggerek és hasonlók, akik ráadásul rosszul választják ki célpontjaikat. Nem értik az Orbán-rezsim strukturális jellegzetességeit, s meg vannak fertőzve a rezsim ideológiájával (vö. „27 év” stb.: a 27 év totális elvetése azt is jelenti, hogy a rendszerváltás legértékesebb részéből, a „jogállami forradalomból”, az alkotmányosságból nem marad semmi: a „társadalmi ellenzék” legjobbjainak passzív asszisztenciájával, tisztelet a kivételnek).

Mint Kelet-Európában mindig, a polgári reformnak semmi esélye – s ennek nem a polgári osztály csekély létszáma és jelentéktelen vagyona a fő oka, amint ezt a szánalmas magyar liberális publicisztika ismételgeti alaptalanul és reménytelenül – , éppen e szerkezeti adottságok hiányában.

Jellemző, hogy a polgári demokratizmust itt a legkövetkezetesebben a szociáldemokrácia (tehát végső soron antikapitalista erő) képviselte, mert a szociáldemokraták álltak legmesszebb a sajátosan kelet-európai nacionalista, majd rasszista állásponttól, és ők szorgalmazták egyesegyedül az általános választójogot, a nők egyenjogúságát és az ingyenes, általános világi népoktatást.

Ők maradtak ki egyedül (a katolikus, ókonzervatív, aulikus arisztokrácia parányi csoportján kívül) a primitív Bécs-ellenes őrjöngésből is a Monarchia idején. De a nemzetiségek jogaiért (dogmatikus internacionalizmussal kombinált óvatosságuk miatt) még ők se nagyon. Akárhogy is, a polgári demokráciának Magyarországon nincs polgári, csak szocialista hagyománya. Ez paradoxon, de ebben élünk.

Forrás: https://merce.hu/2018/01/08/tgm-magyarorszag-kulpolitikaja/

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Magyarország külpolitikája – cikk a Mércén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Central and Eastern European Social Forums (CEESFs)

The semi-peripheral and peripheral situation of the Central and Eastern European (CEE) region has been intensely hidden in the World Social Fora (WSF) and the European Social Fora (ESF) since the beginning, and was proven in the low numbers representation as both for the speakers and the activists. The various left-wing parties of the core countries, circumventing the principles of the WSF Charter, have been hiding behind Civil Society Organisations (CSOs). Large Trade Union confederations of Western Europe and rich non-governmental organizations (NGOs) have dominated the forum processes and the social movements themselves. Already in the middle of 2005, in opposition to the ESF centers (i.e. Florence, Paris and London) it has been formulated in written form that the specific, similar historical experiences and the marginal (very much underrepresented) situation of the CEE make it necessary to organize the CEESFs, where the more radical speakers and activists of the region should be present in greater (visible) numbers. In 2005 our efforts were opposed by Elisabeth Gauthier (French Communist Party) and Christoph Ventura (French ATTAC), so this idea was then too early.

After the dying out of the ESF or more precisely after its termination in 2012, the first CEESF under the title of “Revolt on the Periphery?” was organized by the Prague Spring 2 Network (PS2) and it took place in Vienna Austria on May 2-5, 2013. The Final declaration of 1st CEESF joined the anti-capitalist current of the WSF process.

Due to the dying out of the ESF, the focus of the Western social movements was channelled into the events of the trade union based Alternative Summits (AS), which are open both to the great European trade union confederations and the left-wing parties (mainly the Party of the European Left). There is no question of disagreement, but the specificity of the CEESFs are still embody some more radical currents of the civil movements of our CEE region.

The 2nd CEESF was held about 2 years ago and initiated by our Polish friends, namely Monika Karbowska and Ewa Groszewska, and was financially supported heavily by Russian comrades. The basically anti-capitalist forum was held in Wroclaw/Poland in March 11-13, 2016, with about 100 to 130 participants from 12 countries. The explicit goal of that Forum was not only to demonstrate the semi-peripheral status of Central and Eastern Europe, but also to develop a much closer cooperation with the other peripheral countries and to strengthen the solidarity.

According to our idea, the 3rd Central and Eastern European Social Forum ( in other words the Assembly of Resistances-in abbreviation: AoR) will be held on the first weekend of March 2018 (2-3-4 March) in Hungary. The planned venue of the event would be at the Regatta Leisure Center in Horány near Budapest, which can give shelter for up to 150 people, with all technical facilities for the program – a plenary room and 3-4 additional seminar rooms. Alternative venue is VITTA Hotel, Újpest/Budapest.

The second preparatory meeting of the 3rd CSESF (AoR) was held on December 3, 2017, in Bratislava/Slovakia, (the first was held in Budapest, Kossuth Club in May 2017). The third preparatory meeting of AoR will be here again in Budapest on Friday January 12, 2018. The main organizers of the event are the key players of the “Prague Spring 2 Network”, namely: 1.) Leo Gabriel (Austria), 2.) Hermann Dworczak (Austria), 3.) Tord Björk (Sweden), 4.) Mirek Prokes (Czechia) and 5) Matyas Benyik (Hungary).

The purpose of this 3rd CEESF (AoR) is to shake up and encourage civil society organizations in our CEE region, and we are trying to bring together anti-systemic organizations and progressive people for our common anti-capitalist struggles.

Our AoR is part of WSF 2018 to be held in Salvador de Bahía/Brazil between 13th and 16 March 2018. In the run up to the WSF 2018 – ATTAC Hungary being part of the PS2 Network and the Hungarian Social Forum – will participate in the meeting Europe in Movement, to be held in Barcelona on January, 19th-20th. This is a preparatory meeting for popular organizations and movements in Europe towards the International Assembly that will take place in Caracas, Bolivarian Republic of Venezuela, between February, 27th and March 6th and our comrade – a key environmentalist expert, an economist György Droppa is delegated from Hungary. In this our effort we requested the financial support of the Venezuelan Embassy in Budapest/Hungary as well as the Operative Secretariat of the People`s Assembly.

Budapest, 5th January 2018.

Matyas Benyik, President of ATTAC Hungary Association, Member of PS2 Network and Organizers for the Left (SZAB)

E-mail:benyikmatyas@gmail.com 

Phone: +36302524326

Skype id: mbenyik

Kategória: Nincs kategorizálva | Central and Eastern European Social Forums (CEESFs) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: Hajnali tűnődések kommunizmusról és egyebekről -cikk a merce.hu-ról

Az ATTAC Magyarország alelnökeReggel négy óra van egy európai városban, télen. Sötét, csak a képernyő világít. De most fölgyújtom a villanyt, hogy megkeressem a kedves olvasónak szánt, elkésett ádventi idézetet (régi Heiner Müller-interjúból, 1990):

„Ha a kommunista utópiát visszavezetjük a vallásos magvára, akkor nem más, mint halhatatlansághit. A párizsi kommünárok 1871-ben a toronyórákra lőttek. Ez volt a forradalmi impulzus – megállítani az időt: ebben a halhatatlanság vágya rejtőzik. […] Egyénülésről [Vereinzelung] van szó, nem szolidarizálásról. A kapitalizmus tendenciája az egységesülés, amely a technikai átalakulás fölületén rajzolódik ki. Ezt csak kommunista úton lehet megkerülni, az egyénülés (egyéniesülés) révén. Akkor a technikát egyénülésre lehet majd használni, a kapitalizmusban nivelláláshoz vezet. Alapvető tévedés [es ist der allgemeine Grundirrtum], hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus egyénít [vereinzelt], a kapitalizmus uniformizál. A kommunizmus az egyetlen vallás individualistáknak.”[1]

Olvasóm ellenvetései, mondhatni, természetesek. Hiszen mindenki ennek az ellenkezőjét mondja több mint száz éve, s Heiner Müller mintha csak megfordítaná a közhelyet. Vajon.

Annyi bizonyos, hogy az egyéniség romantikus-liberális középpontba állítása, amelyet meg se érintett a menetelő, fegyveres európai tömegmozgalmak kora, meglepő vereséget szenvedett olyan köznapi jelenségektől, mint a divat (amely a sorozatgyártott tömegtermékek gyors eladásának, gyors elavulásának és gyors helyettesítésének, pótlásának a terméke → tömegsajtó, „bulvár” → operett, írógép, fényszedés, illusztrált magazin, mozi → tévé → lemez, cd, dvd, e-book, app → internet, mobil, fényképcsere, instant messaging, social media → automatizálás, robotizáció, génpiszkálás, tömeges fölsőoktatás, tömeges munkanélküliség, spontán-konformista „blog- és videokultúra”). A tekintély összeroncsolódott, de a helyét nem a plurális anarchiák vették át, hanem az egyhangú változatosság (MINDENKI műanyag ásványvizes palackot tart a kezében).

De hát persze „kommunizmusnak” voltaképpen a posztsztálinista rendszereket (1956-1989: 1956-ban volt az SZKP XX. kongresszusa és evvel szoros oksági összefüggésben a magyarországi forradalom és ellenforradalom) nevezik utólag, azaz „a valóságosan létező szocializmus” (reálszoc) különféle változatait. (A rendszer fönnállása alatt nem így hívták, és elsősorban maguk a kommunisták nem.) Heiner Müller az NDK-ban (a szovjet tömb leginkább félreismert tagállamában) élt, tudta, miről beszél. Ezt a harminchárom évet – a hatalmas kiterjedésű szakirodalom ellenére – ma ismeretlennek tekinthetjük, az akkor élt és ma is élő milliók a mai bulvártévé-adásnak hisznek, nem a saját emlékeiknek. 1956-tól 1989-ig a reálszoc rendszerek a terror fokozatos enyhítésén és a stabilitás megőrzésén, a fogyasztás bővítésén és a szolgáltatások javításán dolgozva, fokozatosan föladták az egyenlőség követelményeit és a centralizált tervgazdaságot, bár teljesen soha. Ezek népjóléti államok voltak, nem kommunisták, hanem kispolgárian konformisták, ideológiájuk már nem antikapitalista, hanem Nyugat-ellenes körülbelül abban a szellemben, mint mai utódaiké Kelet-Európában: „az a nagy szabadosság, az a sok néger, az a sok buzi, az a sok balos!… nahát!… elment az eszük jódolgukban!…” Emlékszem jól az 1980-as években a pesti gyűlölködésre a sztrájkoló lengyel munkások ellen, akik „nem akarnak dóóógozni!…” Az NDK és (másképp) Jugoszlávia ragaszkodott a forradalmi-antifasiszta mitológiához, amit a KGST-országok dolgozói végtelenül komikusnak találtak. Az, hogy a „kommunizmus” mint politikai projekt és mint mozgalom már jóval a második világháború előtt elpusztult, azt mindenki tudta – ezért az utóvédharcokat folytató baloldali-ellenzéki fiatalokat ugyanazok utálták (és ugyanúgy és ugyanazért), mint ma.

A reálszoc érdemei főleg konzervatív érdemek: „rend volt”, ahogy öregek ma is mondogatják, „létbiztonság volt”, és igaz, hogy elképesztő, precedens nélküli infrastrukturális és civilizációs fejlődés volt, a korszak kulcsszava az „építés” az ún. „szocializmus” építésétől a csakugyan nagyszabású lakásépítésig, gyárépítésig; ugyancsak példa nélküli volt a kulturális virágzás: könyvkiadás, film, múzeumok, könyvtárak, fölnőttoktatás, népművelés és egyebek – és ekkor született a modern klasszika, a legtöbb kelet-európai nemzetnek ez volt a művelődési virágkora, a magaskultúra (ahogy írtam korábban, a „reálszoc” egyetlen transzcendens eleme) ekkor lett luxusból a társadalom része: csupa polgári eredmény, amelyhez tervező-újraelosztó diktatúra kellett. A diktatúra nélkül (sajnos) ezek még mindig járványokkal küzdő, írástudatlan, asszonyverő államok lettek volna sokáig, mint némelyik „dinamikusan” fejlődő ázsiai ország most is még (bár talán ezt nem hagyja a nép a végtelenségig).

Tehát a „kommunizmus” történelmi paradigmája Kelet-Európában a közvélemény szemében mélyen konzervatív: szigorú, puritán nemi erkölcs, monogámia, szorgalom, munkafegyelem, a fogyasztói hedonizmus és a diffúz érzékiség („a nemi szabadosság”) elutasítása, antimodernista művészeti ízlés, a relativista szkepszis iránti ellenszenv.  Ezeket az – egyébként eredetükben rendkívül vegyes – „szociálkonzervatív” értékítéleteket (amelyek ráadásul a „munkás” és az „egyszerű ember”, a szerény és kötelességtudó „dolgozó” kultuszával párosultak) elutasította és elutasítja a középosztály, amely pl. Magyarországon a szabadság szinonimájának „az utazást” (!) tartja.

(A „reálszoc” végének – „kimenet[el]ének” – megítélésében nem egészen értek egyet Boris Groys és Boris Buden Magyarországon és az egész Duna-medencében is jól ismert, amúgy kitűnő könyveivel.)

A kommunizmus – mint minden prófétai dogma, forradalmi erkölcsi doktrína – természetesen elutasítja az önzést, a sekélyességet, a képmutatást és a konformizmust, de nem konzervatív, hanem fölforgató (s ebben egy az evangéliumokkal, amelyek persze a legradikálisabb tant hirdetik, ami egyáltalán elképzelhető): nem becsüli a munkát, a katonai erőszakot, a házasságot és a „családot”, nem bálványozza a halált, s ami a fő: nem törődik a következményekkel. Jézus nem volt hajlandó arra válaszolni, mi történnék, ha csakugyan mindenki követné: ha az igazságosság helyét átvenné a jóság, a büntetés helyét a bocsánat, a szex helyét a szeretet, a „saját népünk” imádatának a helyét pedig a szellem – a konzervatívok szerint ez semeddig se tartana, s átvennék a hatalmat a tetrarchák, a maffiózók, a Sztálinok, a papok és a bírák.

Magántulajdon (örökség, hozomány, nászajándék, járadékok, letétek, kamatok, végrendeletek, bélyegilletékek, adóbizonylatok, telekkönyvi bejegyzések, viszontbiztosítások, keresztlevelek, házasságlevelek, halotti bizonyítványok, számlakivonatok, illetve hóhér) nélkül nincs család, nincs civilizáció – amire Jézus enerváltan azt feleli: tudom, nem érdekel, nem fontos, hagyjatok békén.

A „kommunizmus” (mint „reálszoc”, azaz a piac és az állami beavatkozás, az egyenlősítő újraelosztás, fogyasztásserkentés, illetve a beruházások és a kihelyezett hitelek védelme, a „takarékosság” között sikeresen lavírozó konzervatív, polgári rezsim – álmarxista terminológiával és forradalmi folklórral) Nyugat-ellenessége folytatódik Kelet-Európában, s ma ismét mind az evangéliumi keresztyénség (a szegénység és a kudarc, a szüzesség és a harcképtelenség kultusza), mind az idézőjel nélküli kommunizmus (megváltás: a munka vége, amint minden proletár leteszi a munkát, egyetemes sztrájk, szőlő és kenyér) „nyugatinak” tetszik. Hippik, punkok, antifák.

Léhűtők. Kasza-kapa-kerülők.

Niggerek. Leszbikusok. Anarchisták. Zsidó komcsik.[2]

A mai kapitalizmus viszont nem akarja megállítani az időt. Azt állítja magáról, hogy a változást, a gyorsulást pártolja.[3] Ez egyrészt merő ideológia: „a piaci alkalmazkodás”, „az élethossziglani tanulás”, „új élethelyzetek kipróbálása”, „rugalmasság” (flexibilitás), magyarán: a munkanélküliség, a prekaritás, a kivándorlás elfogadtatása, ami persze a technikai hatékonyság növekedésének (amely a munkafolyamatok fölgyorsulását okozza csakugyan) a következménye, illetve az, ahogyan a kései kapitalizmus fogadja a digitális korszak élőmunka-helyettesítő fejleményeit. Nem az történik, amit a (nép)jóléti állam sikerei idején (az 1960-as években) mondtak: csökkenni fog a munkaidő, annyira, hogy nem is tudunk majd mit kezdeni a sok sétával, kóborlással, beszélgetéssel, olvasással, Schumann- és Brahms-hallgatással. Ma kevesen dolgoznak nagyon sokat. Ahelyett, hogy sokan dolgoznának nagyon keveset.

A tőke – amint egyszer írtam – kergeti az olcsó munkát körbe-karikába a földgolyón, a munkás pedig szalad a magasabb bérek felé, ellenkező irányba. A munkabér a kapitalizmusban az életet jelenti, ezért rohan mindenki „a munkahelyek” felé – ezt nevezik „migrációnak” – , el a munka és munkahelyek nélküli, összeomlott, vérző társadalmakból. (Ezért az ún. „gazdasági migráns” és a „politikai menekült” megkülönböztetése egyre mesterkéltebb.)

De a szűkülő – mert ilyennek tervezett, akart: ezt követeli ugyanis „a hatékonyság” és a hírhedt mítoszi kiméra, „a versenyképesség” – „munkaerőpiacon” sokkal kevesebb hely van, mint ahányan élni akarnak munkából (mert más nincs: vagy munka, vagy az éhhalál: mindig ez volt a kapitalizmus rendjének a lényege; ezért hajszoltak-űztek át milliókat az óceánon túlra valaha, amikor Anglia és Írország már szűknek bizonyult a technikai fejlődés miatt).

A gépesítés különféle stációi mindig összezsugorították a munkaerő iránti keresletet s evvel a munkásosztály létszámát; ugyanakkor nem zsugoríthatták össze a munkabér iránti keresletet. A munkásosztály (és a szakképzettség, foglalkozás és foglakoztatás nélküli szubproletariátus és prekariátus) politika előtti, diffúz nyomása a burzsoá államokra nehezedik, amelynek vagy át kellett telepíteniük hatalmas populációkat (gyarmatosítás/imperializmus), vagy meg kell akadályozniuk a munkabérkereslet vándorlását (migránsok → migráció → posztfasizmus), amely (más tényezőkkel együtt) szükségessé teszi a szuverenitás átfogalmazását, és amely falakkal zár be és zár ki. [4] Mindenesetre újra megerősíti a klasszikus politikai filozófia (egyik utolsó nagy képviselője: Rousseau) maximáját, amely a szuverenitásfogalom középpontjába a terület fölötti kontrollt állítja, amelyhez képest a populáció (illetve a lakosság fölötti kontroll) másodlagos, de ennek a kettőnek a metszete az állampolgárság, s e kettő mindig feszültségben van egymással. (Ez látható a területi kontrollra támasztott ideológiai – dinasztikus, nemzeti, „történelmi”, vallásfelekezeti, politikai rezsimjellegű, erkölcsi – igények és igényjogosultságok állandó csatájában.)

Ennek az elismerése hozza létre a „rettenetes közösséget”, amely tiltakozik a jogok megsértése ellen, amivel elismeri azokat a jogokat, amelyeket az a világ hozott létre, amely ellen a lázadó „rettenetes közösség” küzd. [5] Vagy képzel küzdeni.

Politikai-filozófiai tekintetben a kommunizmus („a kommunizmus utópiája”, mondanák önök) a szuverenitást deterritorializálja, elszakítja a területtől, visszacsatolja a populációhoz, amely ebben az esetben a teljes emberiség, beleértve a halottakat és a megszületendőket (és talán a fikciók – eposzok, regények, elbeszélések, drámák, népmesék – hőseit is). Mert ha nem a teljes, fölszabadult emberiség az alany, akkor a populációk fölötti (biopolitikai) kontroll valamiféle fasizmust jelent, amely – mint mindig – a kommunizmus egyenes ellenkezője (ez is a voltaképpeni értelme, nem pusztán az „antidemokratizmus” meg „diktatúra”, amelyek jellemzők, de nem elég specifikusak: ilyen vonásaik nem fasiszta, hanem például szocialista rendeknek és rendképzeteknek is vannak).

Megszünteti ez a szuverenitást?

Szerintem nem.

De minden bizonnyal megszünteti mindazokat az identitásokat, amelyek területi szuverenitás nélkül elképzelhetetlenek. És nem alkotja meg, szétalkotja, visszaalkotja (décréation) a populációk fölötti biopolitikai kontrollt (ez nem azonos a nem teremtett teremtő, the uncreated creator régi teológiai problémájával), ennyiben a rossz Teremtés visszavonása.

A „népszuverenitás” talán csakugyan képtelenség, de talán csak paradoxon, ami nem ugyanaz. Hiszen ez nem más, mint az objektum-szubjektum azonosság régi forradalmi (azaz dialektikus) antiteológiája, a megváltás elvetése a realizálása árán (hegeli nyelven: a pozitivitás elutasítása). Egyszerűsítve: a hatalom elutasítása, egyetemes engedelmesség uralom nélkül.

A „reálszoc” maga volt a pozitivitás (intézményesség, tradíció, tekintély, illemmé-életszabállyá varázsolt morál „a legfölső fokon”), építés és „épületesség” (ami edifying, erbaulich, édificateur, az esperes úr és a népművelő pozitív, tanulságos modora). Produktív tévút.

És amit történetileg „kommunistának” érzünk: a produktív tévút pozitivitásának mint utópiának a fölfogását, a belőle következő produktivizmust, fanatizmust, hősiességet, mártíromságot, kegyetlenséget és rideg prózát. A jelenség iszonyatos históriai nagysága – a legnagyobb nagyság, amit ismerünk az egyházon kívül – se rejtheti el előlünk, hogy a Mozgalom, a Párt, féltében a népszuverenitás paradoxiájától, immár képtelen volt megérteni a saját forradalmát, annyira se, mint a sans-culotte-ok a magukét. [6]

Tehát…

[1] – Heiner Müller: „Für alle reicht es nicht”. Texte zum Kapitalismus, szerk. Helen Müller, Clemens Pornschlegel, Brigitte Maria Mayer, Berlin: Suhrkamp, 2017, 244-245. Már hozzáférhető a nagy költő és drámaíró műveinek összkiadása is: Werke 1-12: Gesamte Werkausgabe, s. a. r. Frank Hörnigk, Kristin Schulz, Berlin: Suhrkamp, 2008―. Evvel szemben lásd: Jodi Dean: Crowds and Party, London: Verso, 2016. (Vö. evvel is még: Jodi Dean: The Communist Horizon, London: Verso, 2012.)

[2] – Ám nemcsak a forradalom – a „permanens forradalom” fogalma már Saint-Justnél és Robespierre-nél is megjelenik, akárcsak a „tisztogatás” (mint a Terror értelme) fogalma – felejtése (mint „bohózat”) lehetséges, hanem a folyamatos átalakítása is. A bolsevik forradalom „nihilista” keménysége, durvasága, hidegsége, ipari és katonai „pozitivizmusa”, a hősiesség, az aszkézis és „a harc” bálványozása férfias. Egy kitűnő új könyv 1968-at mint a maszkulinizáló 1917 feminizáló pendant-ját jellemzi, ami a ’68-ra rakódó sok millió megatonnás rágalomréteg alatt is 1968-at nem 1917 bohózati ismétlésének, hanem dialektikus folytatásának-ellentétének tekinti. (Vö. Bini Adamczak: Beziehungsweise Revolution. 1917, 1968 und kommende, Berlin: Suhrkamp, 2017.)

[3] – Ennek a szociológiáját lásd itt: Hartmut Rosa: Beschleunigung. Die Veränderung der Zeitstrukturen in der Moderne [2005], 10. kiad., Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2014, kül. 256-310. Vö. Hartmut Rosa: Weltbeziehungen im Zeitalter der Beschleunigung. Umrisse einer neuen Gesellschaftskritik,  2. kiad., Berlin: Suhrkamp, 2013, kül. 269-323.

[4] – Lásd: Wendy Brown: Walled States, Waning Sovereignty, 2. kiad., New York: Zone Books, 2017. (Sajnos ezt a kitűnő könyvet nincs terem ismertetni.) A szuverenitásról a következő definíciókat adja: 1. a szuverenitás az abszolút hatalom és a politikai szabadság neve. 2. A szuverenitás rendet hoz létre alárendeltség, és szabadságot autonómia révén. 3. A szuverenitásnak nincs belső lényege, autonómiát, jelenlétet [self-presence] és önállóságot [self-sufficiency] jelent. 4. A szuverenitás belső hierarchiát és külső anarchiát teremt. 5. A szuverenitás a jog uralmának és szolgáltatásának [rule and jurisdiction of law] a jele. 6. A szuverenitás egyszerre alkotott és alkotó [generated and generative], ontológiailag a priori, előföltételezett, őseredeti, Jean Bodin szerint nem átruházható. 7. A szuverenitás fogalmában teológiai jellegű a politikum autonómiájának artikulálása a szuverenitás által. (I. m., 65-66.)

[5] – „Elle critique la violation d’un droit, la met en lumière, la porte à l’attention. Mais qui a établi (et violé) ce droit? Le monde auquel elle refuse d’appartenir. Et à quelle attention destine-t-elle son discours? À l’attention du monde qu’elle nie. Que désire donc la communauté terrible? L’amélioration de l’état des choses existant. Et que désire le monde? La même chose.” Tiqqun: „Thèses sur la communauté terrible” I, §12, in: Tout a failli, vive le communisme! Párizs: La Fabrique, 2009, 353.

[6] – Vö. a téma kifejtésével a „tulajdon” fogalmából: TGM: „A kommunizmus az állítás mint a tagadás tagadása”, in: Elidegenedés és emancipáció. Karl Marx és a Gazdasági-filozófiai kéziratok, szerk. Fülöp Nóra é. m. [Társadalomelméleti Kollégium, Corvinus Egyetem], Bp.: L’Harmattan, 2016, 59-73. A nem rossz, de kissé elavult régi magyar fordítás helyett ezt a kommentált, a kritikai kiadás alapján készült szövegváltozatot ajánlom: Karl Marx: Ökonomisch-philosophische Manuskripte. Kommentar von Michael Quante, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2009, kül. I [V], xxv, 92skk. Ld. még két írásomat erről: G. M. Tamás: „Le communisme sur les ruines du socialisme”, in: L’Idéée du communisme, II, szerk. Alain Badiou, Slavoj Žižek, Párizs: Lignes, 2011, 267-294 (más nyelveken is); G. M. Tamás: „Une promesse de bonheur: Philosophy as the Antecedent of the Nether World of Communism”, in: Really Useful Knowledge, a WHW kiállításának katalógusa, szerk. Mafalda Rodríguez, Mabel Tapia, Madrid: Museo Nacional Reina Sofía, 2014, 215-231.

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: Hajnali tűnődések kommunizmusról és egyebekről -cikk a merce.hu-ról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Mit kell tudni a 3. Közép-és Kelet-európai Szociális Fórumról, vagy más néven az Ellenállások Közgyűléséről (AoR)?

Előzmények

A Montreálban 2016. augusztus közepén hat napon át lezajlott Szociális Világfórum (SZVF) egyúttal a mozgalom 15 éves jubileumát is jelentette. Amint ismeretes a SZVF 2001.évi Porto Alegrében (Brazília) megrendezett első találkozóját követően a világfórumot a fejlett Északon első alkalommal rendezték meg. A másfél évtizedes múltra visszatekintő globális fórum-történet első évei dinamikus fellendülésről tanúskodtak, amikor a gombamód szaporodó kontinentális, regionális és lokális fórumok boldog tanúi lehettünk, benne az európai és a nemzeti szociális mozgalmak látványosan fellendülő tevékenységével. Különösen sikeres és sokáig emlékezetes marad a szociális fórummozgalmak világméretű tüntetése 2003. február 15-én az iraki háború tervezett megindítása ellen, amikor világszerte több mint 10 millióan vonultak az utcára, köztük Budapesten is mintegy 80 ezren.

A 2000-es évek közepétől azonban a szociális fórummozgalmak dinamizmusa érezhetően megtört, egyes régiókban pl. Európában a mozgalom válságának a jelei kezdtek feltűnni. A nemzeti és a lokális fórumok ugyan itt-ott még fel-fel éledtek, de a 2010-es évekre már általában is a kihalás jelei mutatkoztak. 2012-ben Firenzében az ESZF 10 éves jubileumi tanácskozása már csak egy nosztalgikus aktivista-összejövetel képét mutatta. Mára csak bizonyos helyeken és jelentősen átalakult formákban léteznek még szociális fórumok. Utóbbiakra példaként említhető a főleg a centrum országok mozgalmait tömörítő európai AlterSummit (AS), vagy a régiónkban a Közép- és Kelet-európai Szociális Fórum (KKESZF). A fenti trendeket látva megállapítható, hogy a SZVF -et sem kerülte el a hanyatlás szele.

Montreálban a szervezők szerint ugyan kb. 35 ezren vettek részt több mint 1.200 különböző önszerveződő eseményen, a klímavédelmi, a nőmozgalmi aktivistákon keresztül az antirasszista, a szakszervezeti és egyéb ügyeket felvállaló mozgalmárokig, de a résztvevők száma jelentősen elmaradt a betervezett 50 ezer főtől, amelynek fő okát a a szervezők a fejlődő országokból (zömében a Kongói Demokratikus Köztáraságból, Marokkóból, Iránból, Nigériából, Haitiből és Nepálból) származó küldöttek vízumkérelmeinek az elutasításában vélték felfedezni. Az első napon, a Montreál belvárosában tartott nyitó felvonuláson is csak alig 3 ezren voltak jelen. Érdemes emlékeztetni arra is, hogy 2001-ben a davosi világgazdasági fórum ellenrendezvényeként megtartott első világfórumon Brazíliában 200 ezer résztvevőt regisztráltak.

A legutóbbi globális fórum (Montreal) is – hasonlóképpen a korábbi SZVF-khez – több párhuzamosan szervezett kisebb tanácskozásból állt össze ahelyett, hogy létrejöttek volna az egymást erősítő, jól szervezett globális hálózatok. Legnagyobb érdeklődést is csupán néhány „globális sztár” (mint pl. Naomi Klein) fellépése váltott ki.

A SZVF Nemzetközi Tanácsa (NT) 2017. január 21-én Porto Alegre-ben értékelte a montreáli szociális világfórumot és figyelemre méltó globális szolidaritási felhívást tett közzé. Az emberi jogok védelmében, a háborúk beszüntetése érdekében, a neoliberális támadás és a szélsőségek előretörése elleni küzdelem jegyében az „Ellenállások Szociális Fórumát” (AoR) hirdette meg, amelynek keretében globális szinten béketüntetéseket javasol tartani és a társadalmi igazságosság megteremtése érdekében mozgósít. „Lehetséges, szükséges és sürgős egy másfajta világ!” – áll a felhívásban.

Az AoR alapvetően a SZVF-folyamaton belül szeretne olyan nyitott teret létrehozni, amely sokkal szorosabban kapcsolódik a társadalmi ellenálláshoz és a napi küzdelmet folytató mozgalmakhoz. Egy állandó közgyűlésről lenne szó, amely a folyamatban lévő különböző küzdelmeket veszi számba és lehetőséget teremt ezek összekapcsolására. Teret és megszólalási lehetőséget biztosít a mozgalmak számára a SZVF-folyamaton és azok rendezvényein belül a tapasztalatok, a jó gyakorlatok elterjesztése, megosztásának elősegítése és a kollektív hasznosításuk érdekében. Témák szerint és földrajzilag is feltérképezik a folyamatban lévő napi küzdelmeket és a mozgósításokat. A helyi harcoktól és ellenállási akcióktól kezdve a mozgalmak globális stratégiáinak megalkotásáig nyújtanak majd egymásnak segítséget. Végsősoron az AoR a célok, a stratégiák és az akciók összehangolásán keresztül a küzdelmek konvergenciáját kívánja megvalósítani.

Az AoR-t néhány nagyobb szervezet kezdeményezte, mivel a szociális fórumok rendezvényei közötti időszakokban jelentős üresjáratokat (már-már semmittevést) tapasztaltunk. Dakari VSZF óta a közgyűlések helyi jellegűek maradtak, vagyis azokat növekvő mértékben főleg a SZVF lokális szervezői rendezték. Következésképpen az egyik fórum a másiktól már „elszakadt”, és a közgyűléseket fokozatosan „tematikus konvergencia”-folyamatok helyettesítették, ahol a záró közgyűlés gyakran a közgyűlések közgyűlésévé vált, amelynek eredményeit, akcióit és felvállalt stratégiai célkitűzéseit a későbbi fórumok nem aktualizálták és nem is hasznosították. Különösen hiányzott a közösen meghatározott nyomkövetési szakasz, vagyis az utómunka.

Ennek a gondnak az orvoslására az AoR célkitűzése egy új, állandó folyamat elindítása, amely lehetővé teszi a stratégiák és az akciók egyik fórum rendezvénytől a következő fórumig történő nyomon követését. A nyomon követés mechanizmusait a továbbiakban még meg kell határozni, de az AoR kezdeményezői úgy vélik, hogy az alulról szerveződő mozgalmak kezdeti és folyamatos bevonásával a közgyűlés sokkal inkább képes lesz majd globális szinten elősegíteni a stratégiák közös kialakítását és végrehajtását. Lényegében ez a megközelítés teszi lehetővé, hogy a SZVF-folyamat jobban elköteleződjék a közös akciók mellett és reagáljon a SZVF-fel szembeni egyik legsúlyosabb kritikára is.

A SZVF keretében a Küzdelmek Állandó Közgyűlésének (PAS) első globális tanácskozására 2018. március 16-án kerül sor Salvador de Bahía-ban (Brazíliában). A kérdőív angolul itt:

https://docs.google.com/spreadsheets/d/14I_Q15mKPjN0CMiLeB6coaSegnJmGdlTmr6QKmg5gvc/edit#

A SZVF és a részét képező regionális, illetve nemzeti fórumok mintegy egy évtizede kifulladóban, vagy megszűnőben vannak. Különösen szembetűnő számunkra az Európai Szociális Fórum (ESZF) elhalása, illetve helyette újabb szubregionális fórumok vagy mozgalmak életre keltése. Utóbbiak közé tartoznak: az Alternatív Csúcstalálkozók, illetve a Közép- és Kelet-Európai Szociális Fórumok, valamint Jorgosz Varufakisz DiEM25 mozgalma.

Közép- és Kelet-Európai Szociális Fórumok (KKESZF)

A régió félperiférikus, illetve periferikus helyzete az ESZF-ben a kezdetektől fogva markánsan jelen volt, mind a tematikákban, mind az előadók és az aktivisták alulreprezentáltan vettek részt. A magországok különféle színezetű baloldali pártjai – a SZVF Charta alapelveit kijátszva, civil szervezetek mögé bújva – illetve Nyugat-Európa nagy szakszervezeti konföderációi, továbbá nem-kormányzati szervezetei dominálták az eddigi folyamatokat, illetve a szociális mozgalmakat. A centrummal szemben fogalmazódott meg már 2005. derekán, hogy Közép- és Kelet-Európa sajátos, hasonló történelmi tapasztalatai, illetve marginális (alulreprezentált) helyzete a SZVF-ben és az ESZF-ben szükségessé teszik KKESZF rendezését, ahol a radikálisabb, elsősorban a térségből jövő előadók és aktivisták legyenek többségében jelen. 2005-ben a törekvéseinket Elisabeth Gauthier (FKP) és Christoph Ventura (francia ATTAC) megfúrták, akkor ez az elképzelés túl korai volt.

Az ESZF halódása, pontosabban szólva megszűnése után a Prágai Tavasz 2 Hálózat erőfeszítései nyomán került sor 2013. május 2-5. között Bécsben az 1. KKESZF-re „Lázadás a periférián?” címmel. Az 1. KKESZF záródokumentuma a SZVF antikapitalista irányvonalához csatlakozott. Farkas Péter 2013. május 14.-i lényeglátó elemzése szerint” Az európai fejlett centrum országainak civilmozgalmaiban [azonban] még mindig erősek a kapitalizmus megjavíthatóságában, a jóléti állam visszahozásának illúziójában élő erők, közülük többen elvetik a SZVF antikapitalista vonalát, bár a válság hatására Nyugat-Európában is van némi radikalizálódás.”

Az ESZF elhalása miatt a nyugati civilmozgások középpontjává az un. Alternatív Csúcsértekezletek (ACS) váltak, amelyek – érthetően – a nagy európai szakszervezeti szövetségek és a baloldali pártok (elsősorban az Európai Balpárt) felé nyitottak. Nincs szó meghasonlásról, a kelet-európai civilek az ACS folyamatban is részt vesznek, de a KKESZF megalakulása mégis térségünk civilmozgalmainak egyfajta radikálisabb irányvonalát testesíti meg.

A 2. KKESZF kezdeményezői kb. Egy évvel ezelőtt főleg lengyel barátaink, nevezetesen Monika Karbowska és Ewa Groszewska voltak orosz finanszírozással támogatva. Az antikapitalista fórumra 2016. március 11-13. között Wroclawban került sor, 12 országból mintegy 100-130 résztvevővel. A fórum kifejezett célja nemcsak Közép -és Kelet-Európa (KKE) félperifériás helyzetének bemutatása volt, hanem a többi perifériás ország mozgalmaival szorosabb együttműködés kialakítása és a szolidaritás szálainak erősítése.

Elképzelésünk szerint a 3. Közép- és Kelet-európai Szociális Fórum (KKESZF) 2018. március első hétvégéjén (március 4-5.-én) kerül megrendezésre Magyarországon. Az esemény tervezett helyszíne Horányban a Regatta Szabadidő Központban lenne, amely alkalmas kb. 150 fő elszállásolására, a programok technikai lebonyolítására – plenáris teremmel és szemináriumokhoz alkalmas 3-4 további teremmel. Alternatív heyszín: VITTA Hotel, Újpest.

2017. december 3.-án került sor Pozsonyban a 3. KKESZF második előkészítő megbeszélésére (az elsőt Budapesten, a Kossuth Klubban tartottuk meg 2017. májusában). A harmadik előkészítő megbeszélés ismét itt lesz Budapesten 2018 január 12.-én (pénteken). Az esemény fő szervezői a “Prague Spring 2 Network” kulcsszemélyei, nevezetesen: 1.) Leo Gabriel (Ausztria), 2.) Hermann Dworczak (Ausztria), 3.) Tord Björk (Svédo.), 4.) Mirek Prokes (Cseho.) és 5.) alulírott.

Az elindítandó vita célja, hogy felrázza és cselekvésre ösztönözze régiónk civil szervezeteit, idehaza is megpróbáljuk egybe terelni a rendszerkritikus, haladó gondolkodású embereket. Ez  a törekvés egybevág mind a MEBAL, mind a SZAB ilyen irányú elkötelezettségével.

Alapvető dilemmák és gondok a 3. KKESZF-el (AoR-ral)

Sajnos a pozsonyi előkészítő találkozó is gyengécskére sikeredett, összesen 6-an voltunk jelen: Hermann Dworczak, Alexander Muth, Helga Sulejman (osztrákok) Mirek Prokes (cseh), Michal Andrej Molnar (szlovák) és én.

Egyelőre semmi pénzügyi fedezet nincs, de a  3. KKESZ Fórumra történő mozgósítás is nagyon akadozik. Döntő fontosságúnak ítélem a következő, Budapesten és részben Horányba tervezett előkészítő megbeszélést 2018. január 12.-én (pénteken). Ezen a megbeszélésen következő kérdéseket kell(ene) tisztázni:

1.) Lesz-e, kitől és mennyi pénzügyi támogatás? A Transform és a Rosa Luxemburg eddig semmit nem ígért. Hermann Dworczak vállalta, hogy felkeresi Walter Baiert, a Transform Hálózat vezetőjét és pénzt kunyerál. A finanszírozási igény minimum 5 ezer EURO lenne (2,5 napra kaja és szállás Horányban, tolmácsolás nélkül). A munkanyelv angol.

2.) Hány országból és hány résztvevőre számíthatunk? A mostani helyzet szerint úgy látom, hogy max. 10 országból max 50-60 fő jöhet. Hermannék persze optimisták és 150-160 fő résztvevőre gondolnak.

3.) Ha nem sikerül széles körben mozgósítani és a finanszírozási háttér sem lesz megoldva, vagy nagyon kevés lesz (pl. 2 ezer EURO), akkor lehet, hogy egy napos Fórumot lehetne csak szervezni kizárólag Budapesten (a Kossuth Klub-ban, vagy a VITTA Hotelben?).

4.) Mi legyen a szlogenünk? Mi a várható cselekvési kimenetele a KKESZF-nek? Van  egy viszonylag elfogadható Kiáltvány szövegünk is, szerintem az egy jó alap.

https://hu.mebal.eu/szocialis-vilagforum-a-kapitalizmus-alternativaja-kiindulopontkent-egy-vitahoz/

5.) Nem lennék ellene, hogy jövő év elején, úgy kb. január 6-7. körül tartsunk egy magyar előkészítő megbeszélést, de sajnos attól tartok addig több kérdés nem lesz még világos (pl. a finanszírozás, résztvevők száma, stb.)

Budapest, 2017. december 29.

Benyik Mátyás

Kategória: Nincs kategorizálva | Mit kell tudni a 3. Közép-és Kelet-európai Szociális Fórumról, vagy más néven az Ellenállások Közgyűléséről (AoR)? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TGM: A szégyen – cikk a HVG-ből

Az ATTAC Magyarország alelnökeEgyüttműködni a Jobbikkal: a magyar cigányság végső elárulása.

Két megrendítő interjút olvastam a magyarországi cigányság két vezető alakjával, Setét Jenővel és Orsós Jánossal (Heller Ágnes sem szégyelli magát; Ilyen kasztrendszer Indiában sincs).

Keserű szemrehányást tesznek mindketten a magyarországi ellenzéki értelmiségnek, amelyet eddig a szövetségesüknek tudtak, mert képes volt a Jobbikkal való szövetséget mérlegelni, holott tudhatná, mi történt a romákkal az utóbbi évtizedben (azelőtt se sok jó), s azt is, hogy mi volt ebben a szélsőjobboldal s benne a Jobbik szerepe. (Bár a többi irányzat is megéri a pénzét.)

Én személy szerint többé-kevésbé ártatlan vagyok a dologban, írtam is a Jobbikkal való együttműködés ellen, de sajnos nem elég jól. Egyszerűen meg se említettem éppen ezt, a leglényegesebb elemet: hogy mit élt és él át a magyarországi cigányság. Ennek nem a Jobbik „az oka”, hanem az egész szisztéma – a fajgyűlölő kései kapitalizmus, és ennek a különösen alávaló kelet-európai változata –, de a szélsőjobboldal: a MIÉP, a Jobbik, a Magyar Gárda, a Betyársereg és a többi szimbolikusan is nyilvánvalóvá tette, miről van itt szó. Aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni.

Ugyanott az egyik legnagyobb magyar és európai író könnyedén kijelenti, hogy egyenlőségen alapuló társadalmat nem lehet „fölépíteni”, mert az emberek szeretik a tulajdont, és mindenki többet akar birtokolni, mint mindenki más. Ilyen az emberi természet – véli szerző. Szerző korábban mondhatta volna, hogy a jobbágyság vagy a rabszolgaság is természetes (mondták is sokan hajdanán), mert az emberek nem szeretnek fizetni mások munkájáért, és idegesíti őket, ha alárendeltjeik feleselnek. Bizonyos primitív elemek pedig csak testi munkára jók, a türelmes, alacsony homlokú együgyűek. Így beszéltek eleink. Nem lesz demokratikus kultúra, mondja szerző, ameddig nem lesz magyar polgárság, „nemzeti burzsoázia” – márpedig a demokratikus kultúra fölszámolja a kiváltságokat, és a demokrácia megkülönböztető vonása bizonyos (arisztokratikus vagy elitárius) liberális társadalmakkal szemben (amelyek egyike maga is, csak ugyebár nem arisztokratikus, hanem demokratikus) éppen az egyenlőség, beleértve az anyagi, szociális és kulturális egyenlőséget is, amelyet többnyire a nemzeti és nemzetközi burzsoázia szigorú megadóztatásával szoktak elérni.

(Mellesleg még ha föltételeznők is, hogy „a birtoklás vágya” természetes ösztön – aligha az –, szerző nyilván tudja, hogy az egyetemes hagyomány szerint az erény természetes hajlandóságaink visszaszorítása: kordában tartjuk vágyainkat és szükségleteinket, például nem igyekszünk szexuális viszonyt létesíteni minden szemrevaló alannyal, megosztjuk javainkat másokkal, henyélés helyett gondos írói munkát végzünk – a hajlam nem érv, föltéve persze, hogy célunk az erény, és nem a bűn. Áldozatot hozni mindennapos és elkerülhetetlen dolog: nem nagy ügy. És nem „aszkézis”, amint szerző állítja.)

Így például a burzsoázia által a proletariátustól (és a fogyasztóktól) elvont érték egy részét a demokratikus állam elvonja a burzsoáziától, s a maga doktrinér-mesterkélt módján újraosztja a rászorulóknak, hogy kihúzza őket a bajból. Ezt épp úgy ellenzik az olyan kifinomult, szubtilis konzervatív tekintélyek, mint szerző, valamint a csöppet se kifinomult neonáci rohamosztagosok és „nemzeti elkötelezettségű” jobboldali államférfiak és/vagy művelt, bülbülszavú lelkipásztorok.

Egyebekben nézeteik persze eltérnek.

Az én nézeteim is eltérnek Evo Morales és Álvaro García Linera nézeteitől, de abban nem, hogy a demokratikus állam föladata az etnikailag elkülönített, nyomorgó és megvetett populációk megsegítése és egyenlő méltóságuk elismerése, beleértve a büszkeségüket, és beleértve annak a súlyos erkölcsi adósságnak az elismerését, amellyel tartozunk nekik a szenvedéseik miatt.

Ezekben a szenvedésekben bűnrészesek vagyunk, én is, te is, ő is.

És roppantul feszélyez, hogy az Orbán-rezsim és az egész magyarországi jobboldal rossz szellemének, Boross Péter szkv. miniszterelnök úrnak sajnos igaza van a fő-fő kormányszócső hasábjain, amidőn azt mondja: „megszólalnak semmihez sem értő filozófusok, írók, a köpönyeget fordító televíziókban a levitézlett, hiteltelenné vált médiaszemélyiségek. Kiderült: még arra is képesek lennének, hogy az eddig zsidózó, cigányozó, vagdalkozó, most pedig hozzájuk dörgölőző szélsőjobboldali párttal is összeadják magukat, csak hogy el tudják söpörni a gyűlölt konzervatív kormánykoalíciót.” A rossz szándék tapintható, de – ahogy mondani szokás – van benne valami. Nem mintha a volt konzervatív miniszterelnöknek, Horthy korábbi újratemettetőjének komoly tartalmi kifogásai lettek volna Csurka István, hogy is mondjam csak, állambölcseleti nézeteivel szemben. De igaza van: tőle nem lenne olyan groteszk a Magyar Gárdával szövetkezni, mint némely liberálisoktól.

A valamennyiünk által – ha másképp nem, hát passzivitásunk és meghunyászkodásunk révén – fönntartott magyar állam furfangos módszerekkel nyomja a romák arcát a sárba, kényszeríti őket éhezésre-fázásra, zárja el őket a testi élvezetektől és a szellemi tudástól. Aki ennek a politikának a cinkosa, az szégyellheti magát. (És ugyan ki nem az?)

És meg kell értenünk, amint Setét Jenő és Orsós János megértette velem, hogy a szélsőjobboldalnak a szokásos fajüldöző rutint fenyegetésekkel, bántalmazásokkal, ijesztgetéssel, szimbolikus és fizikai erőszakkal tetéző gyalázatos közelmúltja nem elfelejthető, nem megbocsátható, nem törölhető, ameddig jelen van a megbántott cigányság traumatizált, fölhorzsolt lelkében. Azt csak a romák mondhatják majd egyszer: a viszonyok annyira megjavultak, hogy elérkezett a kiengesztelődés pillanata. De nem mi, akik nem voltunk és nem vagyunk ezeknek a borzalmaknak az elszenvedői, és nem most – nem korábban, mint a romák. Nekünk ehhöz nincs jogunk. Nekünk, fehéreknek. Ezt majd a romák mondhatják: ha lesz egyenlőség, befogadás, szeretet, jólét és béke.

De mi nem.

Pillanatig se kételkedem benne, hogy a Jobbikkal való együttműködés indítványozói nem akarnak kiegyezni a rasszizmussal, és szándékaik általánosságban a lehető legjobbak. Kitűnő emberekről van szó, akik ebben tévednek – bár látható, hogy napjaink legerősebb indulata, az egyenlőtlenség szenvedélye átragadt rájuk. Ez lett a sztálinista és posztsztálinista diktatúra iránti jogos utálatból: nem a szabadság és egyenlőség szeretete, hanem a félelem attól, hogy a nemes szabadságszeretet eltorzulhat és parancsuralommá fajulhat (elvégre ez a „liberális antikommunizmus” tartalma, egyszerűen összefoglalva). S ezért nem az elfajulás, hanem az egyenlőség válik –  észrevétlenül – legyőzendő ellenséggé. Így nehéz védeni a szenvedőket. Mint látjuk, nem is nagyon lehet.

Ahogyan a #MeToo ügyben mondta egy angol értelmiségi nő: eljött a pillanat, hogy a férfiak egy kicsit hallgassanak és figyeljenek. A cigánykérdésben is eljött a pillanat, hogy mi, akik nem vagyunk romák, hallgassunk el és figyeljünk. Figyeljünk azokra a roma testvéreinkre, akik még szóhoz jutnak.

És közben szégyelljük magunkat.

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20171227_A_szegyen

Kategória: Nincs kategorizálva | TGM: A szégyen – cikk a HVG-ből bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Statement of Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People

The Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People (CEE Alliance) was looking forward with great interest to the 5th African Union – European Union (AU-EU) Summit held in Abidjan/Cote d`Ivoire on 29-30 November 2017.

CEE Alliance regrets to declare that the leaders of the AU-EU Summit have missed the opportunity to explore the prospects for bringing the long dragging dispute over the status of the Western Sahara`s territory to an end. It is a pity that the Summit – due to France`s attitude – could not agree on a common strategy to support the Saharawi struggle for freedom.

Western Sahara as an AU founder and a full member has already expressed several times its position of principle over the conflict, urging the United Nations (UN) to „take an urgent action to set free all Saharawi prisoners, including those of Gdeim Izik and lift the blockade imposed on the occupied territories of Western Sahara.” As it is well-known, the parties to this conflict are the Kingdom of Morocco and the Polisario Front, which is the only legitimate representative of Western Sahara people.

CEE Alliance is convinced that any viable settlement of the Western Sahara conflict must be based on the respect of the right to self-determination and decolonization.

The CEE Alliance is urging France to abide by the Charter and the resolutions of the UN and the AU. We reiterate that the UN has clearly determined how to settle the Western Sahara conflict and we fully support the warning of the President of the Saharawi Arab Democratic Republic (SADR) and the Secretary-General of the Polisario Front, Brahim Ghali, made in Auserd (Refugee Camps) on 9th December 2017 that „any unilateral approach” that does not take into consideration the realities of the Western Sahara conflict will not serve peace and cooperation in North Africa and the Southern Mediterranean region.

The CEE Alliance has always admired and supported the struggle for independence of the Saharawi people from colonisation and we remain strongly committed to the process of peaceful negotiations under the auspices of the UN, for holding of a referendum on self-determination of Western Sahara in the search of a viable solution.

Budapest, 15th December 2017.

Matyas Benyik

on behalf of CEE Alliance

Kategória: Nincs kategorizálva | Statement of Central and Eastern European Alliance for Solidarity with the Saharawi People bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva