Az európai baloldal pártjai és haladó civil mozgalmai számára 2001 óta a világ, az európai, a regionális, a nemzeti és a helyi szintű szociális fórumok jelentették azokat a helyeket, ahol a mozgalmak képviselői személyesen találkozhattak, megoszthatták gondolataikat egymással, vitákat folytathattak az élet különböző kérdéseiről és alternatívákat jelölhettek meg a fennálló rendszerrel szemben. Ez a „modell” kezdetben nagyon hasznos és sikeres is volt, de az elmúlt évtized közepén már kezdte kimeríteni innovatív és termékeny jellegét. Különösen érvényes ez a megállapítás az Európai Szociális Fórumra (ESZF).
Az 1. ESZF átütő sikere Firenzében még 2003-ban, Párizsban is kitartott, de a Londonban 2004-ben megrendezett 3. ESZF előkészítése során már súlyos konfliktusok keletkeztek az ún. vertikálisak (főleg a pártok, elsősorban a Socialist Workers Party, illetve álcivil szervezeteik antidemokratikus hozzáállása és döntéshozatala miatt) és a horizontálisak, vagyis az autonóm, alulról szerveződő civil csoportok között. Az európai szociális mozgalmon belüli szakadás formálisan akkor még nem következett be, de a 4. ESZF-en 2006-ban Athénban a mozgalom már a hanyatlás jeleit mutatta részben a hivatalosan megjelenő pártok és az autonóm csoportok felfogásbeli, módszertani véleményeltérései és a belső demokrácia hiánya, továbbá a nagy szakszervezetek távolmaradása következtében. Az ESZF dinamizmusának megtorpanása egy ideig még elkerülte a Szociális Világfórum (SZVF) rendezvényeit, de a hanyatlás jelei ott is egyértelműen megfigyelhetők voltak. Az 5. és különösen a 6. ESZF (Malmö 2008-ban, illetve Isztambul 2010-ben) a szociális fórummozgalmak történetében már egyértelműen mélypontot jelentettek, mind a résztvevők számát, mind a szervezést és a rendszerrel szembeni radikális alternatívák kimunkálását illetően.
A nemzetközi szociális fórumok felívelő és hanyatló tendenciái természetesen idehaza is éreztették hatásukat. Az 1. ESZF kezdeti lendülete nyomán még nagyszabású háborúellenes demonstrációt sikerült megszervezni 2003. február 15-én Budapesten, s április 5-6-án Miskolcon színvonalasan lezajlott az I. Magyar Szociális Fórum (MSZF), bár a magyar „zöldekkel” az időpont megválasztása miatti szakítás részben már jelezte a magyar szociális fórummozgalmon belüli súlyos gondokat is. A kettészakadt magyar mozgalom még egy ideig (a párizsi ESZF-ig) egyben maradt, de ezt követően újabb szakadás következett be a jobboldallal flörtölő csoportok és a következetesen rendszerkritikus erők között. A három részre szakadt hazai szociális mozgalom már külön utakon járt Londonban, Athénban, Malmö-ben és Isztambulban is.
A hanyatlás ellenére a fórumfolyamat azonban nem állt le, de az utóbbi mintegy három évben erősen átalakult, illetve átalakulóban van. Ez az átalakulás 2009-től kezdődően különféle új formációkban öltött testet, mint pl. a Közös Szocális Konferencia (Joint Social Conference – JSC), a Firenze 10+10 rendezvény (F10+10), a Kelet- és Közép-európai Szociális és Környezetvédelmi Fórum (KKESZKF), a Felforgató Fórum (FF) és az Alternatív Csúcs (ACS). Az európai fórumfolyamat fő célja, hogy jobban bevonja a szakszervezeteket és a baloldali pártokat, valamint megpróbálja integrálni az új mozgalmakat (Occupy, indignados, etc.). Az alábbi írás középpontjában a szociális mozgalmaknak az elmúlt egy évben rendezett főbb tanácskozásai állnak.
Firenze 10+10, 2012. november 8.-11.
A Firenzében megtartott 10 éves jubileumi fórumrendezvény (F10+10) legfőbb pozitívuma az volt, hogy a többdimenziós válság közepette komoly baloldali kísérletet tett egy európai szintű egység megteremtése és új szövetségesek bevonása felé. Az Alternatív Csúcs (Altersummit) ötlete a válságokkal szembeni markánsan látható ellenerő, egy európai széles baloldali front megteremtésére irányult. A szervezők felismerték, hogy az erőviszonyok megváltoztatása (lényegében a tőke-munka közötti antagonisztikus ellentét tompítása) érdekében egyértelművé kell tenni a konfrontáció irányát és „az erők konvergenciáját és konkrét akcióegységét szükséges megvalósítani”. Egy új szociális és politikai dinamizmus felturbózása volt a cél, amelyben baloldali pártok, szakszervezetek, szociális és globalizációkritikus mozgalmak, feministák, antifasiszták, agytrösztök, stb. hálózatai vesznek részt.
Az F10+10 negatívuma, hogy többségében a „régi arcokat” láthattuk újra, viszonylag kevés volt a fiatal és az új mozgalmak (arab tavasz, indignados, Occupy), valamint Közép és Kelet-Európa is rendkívül alulreprezentáltak voltak. Nagy gondot jelent, hogy az új mozgalmak alulról szerveződnek (horizontálisak!), amelyeknek nincsenek sem választott képviselőik, sem átfogó szervezeti kereteik, miközben a „hagyományos ESZF” – a porto alegrei Elvi Charta alapelveivel ellentétes módon – továbbra is vertikálisan működik és a pártok – többnyire álcivil szervezeteiken, alapítványaikon, szellemi műhelyeiken keresztül – szeretnék irányítani a fórumfolyamatot. A jelentősebb civil tömegmozgalmak távolmaradása jelzi, hogy az ESZF „nyitott terek mozgalma” ma már nem elég vonzó sokak számára.
Szociális Világfórum, Tunisz, 2013. március 26.-30.
Elismerés illeti a tunéziai szervezőket azért, mert egy ilyen nagy nemzetközi rendezvényt színvonalasan meg tudtak valósítani. Természetesen sok gondot okozott a tolmácsolás, mert a technikai berendezések időnként nem működtek, s gyakran bábeli zűrzavar is előfordult. Az Al-Manar Egyetem Kampuszán való tájékozódás sem volt egyszerű, de a sok fiatal helyi önkéntes angolul és/vagy franciául készséggel segített a résztvevőknek. A helyi szervezetek láthatóan nagyon felkészültek a Fórumra, jelenlétük sok szemináriumon és műhelyvitán, illetve a Mozgalmak Közgyűlésén meggyőző volt. A SZVF hangulata, színes kavalkádja lenyűgöző látványt nyújtott.
Nyilvánvaló ugyanakkor az is, hogy az elmúlt évtized közepe óta a SZVF is válságban van, különösen az International Council (IC), mint „irányító testület”, amely nehezen talál új dinamikát, illetve globális társadalmi felhajtóerőt. Ennek dacára a SZFV ma vitathatatlanul az egyetlen globális tér a nemzetközi színtéren, amelynek keretében a progresszív, szociális/társadalmi mozgalmak találkozhatnak egymással. Ebben az értelemben a SZVF a jövőben is fontos marad. Az idei SZVF helyszínének megválasztása is jól sikerült, mivel Tunézia és a régió civil társadalmai nagyon aktívak, jól mozgósíthatóak, ez a SZVF megújulásának reményét adja. Problematikus ugyanakkor, hogy ez a SZVF sem tudott igazi alternatívát felmutatni, nem sikerült egyetlen globális közös célt sem megjelölni annak ellenére, hogy a Mozgalmak Közgyűlése antikapitalista álláspontra helyezkedett. Továbbra is feszültségek látszanak a „vertikálisak” és a „horizontálisak” között. Utóbbiak anarchista beállítódása és alulról szerveződő, horizontális struktúrái nehezen illeszthetőek bele a szociális fórumok hagyományos struktúráiba.
Kelet- és Közép-Európai Szociális és Környezetvédelmi Fórum, Bécs, 2013. május 2.-5.
Az 1. KKESZKF fő címe „Lázadások a periférián?” volt és legfontosabb pozitívuma, hogy a halódó ESZF mellett (helyett?) sikerült összehozni egy, a közép- és kelet-európaikat nagyobb számban reprezentáló nemzetközi tanácskozást. A 3 napos rendezvény helyszíneként kiválasztott bécsi egyetemi Kampusz megfelelőnek tűnt a regionális fórum színvonalas lebonyolításra. Figyelembe véve azonban azt is, hogy ez a rendezvény egyben az Osztrák Szociális Fórum találkozója is volt, nagyon gyéren jelentek meg az osztrákok, különösen az egyetemi hallgatók részvétele volt kiábrándítóan alacsony.
Biztatónak tűnt azonban, hogy a program és a tematika többé-kevésbe tükrözte a térségünk legfontosabb kérdéseit, így az erősödő szélsőjobboldali előretörést, a félperiférikus gazdasági és szociális helyzetünket, az elszegényedés drámai fokozódását. Fontosnak tartom, hogy a témák között megjelentek a környezetvédelem, a nők problémái és a migránsok gondjai. Színvonalas zárónyilatkozat született, amely követi a tuniszi VSZF antikapitalista hangvételét.
A Fórum résztvevői közül kevesen (kb. 30-an), viszont annál hangosabban masíroztak molinókkal és zászlókkal a Bécsi Egyetem Kampuszának területén és a tüntetés végén tartott beszédekben szolidaritásunkat fejeztük ki a trojka drasztikus megszorításai ellen küzdő görög haladó erőkkel.
Hasznosnak tekinthető, hogy politikai és ideológiai kérdésekről is volt módunk beszélgetni, például az egyik szemináriumon Michael Pröbsting-gel „A Dél nagy kirablása” című könyve kapcsán. A szerző a 4. Internacionáléból kivált kis létszámú osztrák trockista csoport tagja az 5. Internacionálé kezdeményezőjeként azonosította magát és Lenin imperializmus elméletéből kiindulva azt hangsúlyozta, hogy az utóbbi évtizedekben fontos változások következtek be a kizsákmányolás területén, nevezetesen, hogy az új érték előállítása zömében a Dél országaiba tevődött át és a munkásosztály többsége is jelenleg ott található, továbbá, hogy a migránsok növekvő szerepet játszanak az értéktermelő folyamatban. A könyv szerzője láthatóan alapos munkát végzett, idézetekkel teletűzdelt műve mindenképpen jó vitaalapnak tűnt, de számos szakmai hiányosságára is fény derült a vita során.
A bécsi fórumrendezvény negatívumaként kell megemlíteni, hogy az osztrák szervezői gárda csupán néhány emberből állt, akiknek minden erőfeszítése ellenére elég sok technikai probléma (pl. a tolmácsberendezések gyenge teljesítménye, vagy használhatatlansága, az előadótermek váratlan és kényszerű változtatása), illetve súlyos tájékozódási gondok merültek fel. A szolidaritási szállások/hostelek biztosítása is akadozott néha, továbbá az utolsó pillanatig bizonytalan maradt a résztvevők anyagi támogatásának a mértéke.
Felforgató Fórum, Zágráb, 2013. május 4-18.
Immár hatodik alkalommal rendezték meg Zágrábban a Felforgató Fesztivált a Rosa Luxemburg és a Heinrich Böll Alapítvány, a Transform, a Francia Intézet, a Le Monde Diplomatique, az ATTAC, a CADTM és a zágrábi főpolgármesteri hivatal támogatásával. Az esemény fő címe: „A demokrácia utópiája” volt és két részből állt: május 4.-11. között kulturális programok, elsősorban felforgató filmek, könyvbemutatók, koncertek és ezekhez kapcsolódóan beszélgetések, pl. Ken Loach: 45’ szelleme, Oliver Stone: Az USA elhallgatott történelme, Leo Gabriel: Aleppo romjain.
A második részre, a Felforgató Fórumra május 7.-18. között került sor, amely erősen antikapitalista jellegű volt és komoly politikai kérdésekkel foglalkozott, mint például Florent Schaeffer: Nyugat-Balkán a háborúk után – a Szarajevo projekt bemutatása, ATTAC: Megszorítások, demokrácia, válság, Catherine Samary, Peter Damo, TGM: Nemzetiségi kérdések, nacionalizmus, neoliberalizmus, Közös Szociális Konferencia (JSC): athéni Alternatív Csúcs (ACS), a görög helyzet, politikai és gyakorlati kérdések, ACS Kiáltvány, Stratégia, Felforgató irodalom: horvát és flamand PEN tagok (írók) a múltról és a jelenről. A Balkán Fórum (BF) keretében párhuzamosan három tanácskozás zajlott: 1. Demokrácia, 2. Társadalmi egyenlőtlenség, 3. a Baloldal egyesítésének lehetőségei. Panelbeszélgetések voltak a közszolgáltatások privatizációjáról, az eladósodásról, az alternatív gazdasági modellekről, a dolgozók jogairól, a centrum-periféria viszonyról, a Balkán jelenlegi és jövőbeli helyzetéről, illetve a poszt-jugoszláv államok EU-s kilátásairól. Kiemelkedő előadók voltak: Alexis Ciprasz, Slavoj Zizek, Maurizio Lazzarato, Yanis Varoufakis, Erik O. Wright, Silvia Federici, Kostas Douzinas.
A programban kiemelkedő szerepet kaptak a Transform Hálózathoz tartozó, vagy ahhoz közel álló személyek, így: Haris Golemis, Elisabeth Gauthier, Francine Mestrum, Bernard Cassen, Christophe Ventura, Gus Messiah, Walter Baier, továbbá Che Guevara lánya: Aleida Guevara.
Tekintettel arra, hogy a Felforgató Fesztiválnak csak május 9 –11.-i programjain és főleg az ACS előkészítésével kapcsolatos programjain vettem részt, nem igazán tudnék átfogó képet adni a fesztivál egészéről, inkább csak benyomásaimat említem meg. Úgy látom, hogy a poszt-jugoszláv országokban elsősorban a fiatalok képviselik a radikális, a szocialista múltat felvállaló politikai irányzatokat. Többen közülük marxisták, vagy marxizáló értelmiségiek. A Fesztiválon több százan, vagy talán több ezren vehettek részt, a programok fő helyszíne a Zágrábi Ifjúsági Színház és az Európa Mozi. Számos új személyes kapcsolatot sikerült kiépítenünk. Biztató, hogy a fesztivál témái és résztvevői hasonlóan látják a helyzetet, érdekeltek egy szorosabb mozgalmi együttműködés kialakításában.
Az Alternatív Csúcs előkészületei Zágrábban:
A zágrábi ACS tanácskozás elsősorban technikai jellegű kérdéseket (mobilizáció, szolidaritási támogatás és szállás, a Kiáltvány véglegesítése, fordítási és tolmácsolási lehetőségek, pénzszerzés, stb.) tárgyalt.
A tartalmi kérdéseket illetően továbbra is a centrumországok és a félperifériás mediterrán EU-s tagországok eladósodottsága, az eurozóna problémái voltak a meghatározóak. Jellemző, hogy az ACS Kiáltványa is erre koncentrál, vagyis az eladósodottságra és a burzsoá demokráciára. Az ACS-n napirenden van persze a munkajogok és a szegénység (a prekariátus helyzet) kérdése, illetve a szociális Európa és a környezetvédelem ügye is, de marginális figyelem és szerep jut az EU-n kívüli kelet-európai térségnek.
Sokat mondó tény, hogy Leo Gabriel-nek azon javaslatát, miszerint az ACS-t regionális országcsoportok (így Közép- és Kelet-Európa) problémái köré kéne, hogy szervezzék, elvetették, pontosabban érdemben nem is tárgyalták. Egyetlen tematikus közgyűlésen, nevezetesen a szélsőjobboldal előretörése nagygyűlésen – mint a Prágai Tavasz II (PS2) Hálózat – kaptunk csak szervezői társszerepet. Az athéni ACS megnyitón térségünk szónoki lehetőségei is meglehetősen korlátozottak voltak, Magyarországnak is csak egy szónoki lehetőséget biztosítottak.
Alternatív Csúcs, Athén, 2013. június 7-8.
Az athéni találkozó ismét megmutatta, hogy létezik egy európai intellektuális csoport (zömében a centrumországok szervezetei), amely képes az európai szociális mozgalom résztvevői számára a lakosságot érintő legfontosabb kérdésekben színvonalas vitákat lebonyolítani. A kétnapos athéni rendezvény csúcspontja a „Népi Kiáltvány” elfogadása volt plenáris tanácskozás keretében, amelyen részt vett a SYRIZA elnöke, maga Ciprasz is. Ebből a szempontból a Népi Kiáltvány (Manifesztum) jó kiindulási alapnak tűnt, mivel sürgős követeléseket fogalmazott meg a megszorítások, a demokrácia, a szociális és munkajogok, a szegénység, a nők helyzete kérdéseiben. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a Manifesztum a megszorító politikákkal szemben lényegében csak szociáldemokrata alternatívákat kínál, radikalizmus helyett „béremelést”, vagy „megfelelő minimálbért” követel. Az eurozóna, ezen belül is elsősorban a centrum országok „jóléti rendszerének” visszaállítását szorgalmazza, röviden: a munkásarisztokrácia programját képviseli.
Problematikus továbbá, hogy a Kiáltvány Európát leszűkíti az Európai Unióra, az EU megszűnésétől fél és csupán az uniós intézmények (burzsoá) demokratikus ellenőrzés alá helyezését követeli, ugyanakkor persze nyilvánvalóan aggódik a növekvő egyenlőtlenségek és a társadalmi kohézió gyengülése miatt. Teljesen abszurd elképzelés azonban, hogy az EU potenciális kezese lehet a „közérdek védelmének” és a „társadalmi szükségletek kielégítésének”, hiszen az Unió a tagországok kormányainak cinkos támogatásával eddig is és a jövőben is az uralkodó elit érdekeit képviseli. Ennek ékes bizonyítékai a Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban és Olaszországban bevezetett brutális megszorítások és a gyorsuló ütemű szociális leépülés. Közép- és Kelet-Európa helyzete pedig az említett országokénál is kedvezőtlenebb és semmi esély nincs az ún. „felzárkózásra”. Az adósságok átütemezése és auditálása nem jelent megoldást, a rendszeren belül nem látszik megoldás.
Negatívumként lehet értékelni, hogy a résztvevők száma csak mintegy ezer fő volt (feleannyi, mint a Firenze 10+10 eseményen résztvevőké), pedig eredetileg 5 ezer főre számítottak. A szombat délutáni ACS felvonuláson is csak mintegy kétezren vettek részt. Különösen szembetűnő, hogy a görögök maradtak távol, amelynek okait elemezni kell. Jól hangzik ugyanakkor, hogy közel 200 szervezet képviseltette magát, köztük a szakszervezetek (pl. CGT, IG Metall, Solidaire, GSEE, ADEDY), a feministák, a civil szervezetek (nagyszámban a francia ATTAC) a baloldali pártok ( NPA, Die Linke, Syriza), a pártalapítványok, pl. Rosa Luxemburg, ill. az EBP szellemi műhelyei (Transform-hálózat tagjai).
Tematikus tanácskozásokat (nagygyűléseket) 14 témában tartottak: fasizmus, adósságválság, béke, szegénység, közszolgáltatások, demokrácia, munkajogok, lakhatás, egészségügy, oktatás, migráció, környezetvédelem, bankok- eurózóna, szolidaritási akciók. Közép- és Kelet-Európa szempontjából a legfontosabb tanácskozás a fasizmus, a szélsőjobboldal témájában zajlott mintegy 120 fő részvételével. Közös nyilatkozatot fogadtunk el és jövőre egy nagyszabású nemzetközi konferencia megrendezését határoztuk el, amelynek legvalószínűbb helyszíne BUDAPEST, amennyiben a feltételeket (anyagi és logisztikai) sikerül megteremteni.
Az Alternatív Csúcs (Altersummit) véleményem szerint nem volt túl sikeres, s rendkívül elszigetelt is maradt, s leszámítva néhány görög újságot, alig adtak róla hírt. Külföldön, de idehaza is a média teljes egészében néma maradt. Az az érzésem, hogy az Alternatív Csúcs az európai szociális fórumok hanyatló tendenciájába illeszkedik. Egyáltalán nem látszik a „hogyan tovább”. A folytatáshoz sem erős tömegtámogatás, sem kellő anyagi támogatás nem látszik a nagy civil szervezetek, a szakszervezetek, vagy a pártok alapítványai részéről. Bizakodásra csak az adhat reményt, ha a nemzetközi antifasiszta tanácskozást 2014-ben Budapesten tudjuk lebonyolítani.
Budapest, 2013. július 18.
Benyik Mátyás