Vjacseszlav Azarov: A Majdan totalitárius öröksége

2013 novemberében Janukovics ukrán elnök az alárendelt viszonyok okán elutasította az EU-val kötendő társulás aláírását, és a nyugati alapítványok által finanszírozott NGO-k tagjai (a nép csak „kedvezményfalóknak” titulálja őket) kivitték híveiket a Majdanra a megállapodás aláírásának követelésével. A baloldali szervezetek, köztük a mi Ukrajnai Anarchisták Szövetsége (UASZ) pártunk is, eleinte bizalmatlanul figyelték ezeket a tiltakozásokat. Mindenki emlékezett az első, 2004. évi Majdan következményeire, a Jusenko-rezsim kormányzására, a gazdaság és az egyszerű polgárok életszínvonalának zuhanására, a nacionalista ultrajobbos szervezetek térnyerésére.

Ezzel együtt, a harmadik világ országaiban sokszorosan bejáratott „színes forradalmak” technikája szerint az ukrán társadalomban a tiltakozások első szakaszában helyes jelszavak bukkantak fel az alulról jövő önszerveződés, a helyi irányítás elsőbbsége, ár- és tarifacsökkentések szociális követelése alapján. Ezért a baloldali szervezetek nem maradhattak távol, és jelen voltak a 2013 őszén a Majdan első szakaszának tiltakozásain. A munkában részt vettek többek között kijevi, vaszilkovi és korosztyeni anarchisták. Az anarchista szövetség főhadiszállásán, Ogyesszában, ahol két, egymással konkuráló tábor alakult ki: Majdan-pártiak és Majdan-ellenzők, az anarchisták a két mozgalom erőinek egyesítését célzó politikát folytattak a helyi hatalom társadalmi ellenőrzés alá vételére. Ez volt Ukrajnában az egyetlen eset, amikor a Majdan-pártiak és a Majdan ellenzői a mi kezdeményezésünkre közös követelésekkel fordultak a városi tanácshoz, hogy vessék alá politikájukat a városlakók érdekeinek.

A későbbi események megmutatták, hogy a demokratikus és szociális jelszavak csupán csalétekül szolgáltak a tiltakozó választók toborzásában. A Majdan második szakaszában, 2014 januárjától vezető szerephez jutottak a szélsőjobbos, radikális nacionalista szervezetek, mint a „Jobb szektor”, a „Fehér kalapács”, a „Szabadság”, az ukrán nacionalisták szervezete, amelyeket a baloldallal ellentétben gazdagon finanszíroztak az oligarchák és nyugati alapítványok, saját, harcosokat kiképző táboraik. Egy sor összetűzésben ezek kiszorították a tiltakozó táborból a baloldali szervezeteket, majd az állami fordulat támadó erejévé váltak. A radikális nacionalista harcosok nélkül a békés tiltakozó tömeg többsége nem lett volna képes a Janukovics-rezsim megdöntésére. Az UASZ csoportjai is elhagyták Majdant, de az anarchisták egy része saját kezdeményezésére ott maradt. A későbbiekben egyiküket, a korosztyenyi Szergej Kemszkijt egy mesterlövész megölte. Ő az Égi Százak (a 2013 decembere és 2014 februárja között lezajlott tiltakozó akciókban meggyilkolt áldozatok listája – a ford. megjegyzése) egyike.

A kulcsszerepet a fordulatban mégsem a szélsőjobbos harcosok játszották, hanem a nyugati követségek és nemzetközi szervezetek nyomása, amelyek visszatartották a hatalmat a tiltakozások erőszakos szétverésétől. Végül is a 2014. február 20-i majdani lövöldözést követően, amelyben a harcoló felek egymást vádolták, nyugati nagykövetek garanciája mellett megkötötték az elnök és a tiltakozók vezetői között a memorandumot a békéről, Janukovics visszavonta a rendőri erőket, de a majdanisták azonnal megsértették a megállapodást, elfoglalták a kormány épületeit, és Janukovicsnak menekülnie kellett.

A kijevi puccsot követően beindult az események láncreakciója Ukrajna régióiban. Oroszország kihasználta, hogy a Krím teljesen elutasítja a nacionalizmust és a Majdant, és a helyi lakosság által támogatva megszállta a félszigetet. A Majdan törvénytelen hatalma elleni tiltakozás gyanánt felkelt Donyeck és Luganszk, a zavargások leverésére a puccsisták csapatokat irányítottak oda, megkezdődött a „terroristaellenes hadművelet”, azaz a donbasszi háború. Dél-kelet Ukrajna más városaiban, ahol szintén erős Majdan-ellenes hangulat uralkodott, a tiltakozásokat gyorsan elnyomták. Legkegyetlenebb módon Ogyesszában számoltak le a Majdan ellenzőivel, ahol a Szakszervezetek Házában 48 embert égettek el.

A nem szabad választások eredményeként, hanem államcsíny útján hatalomra jutott új rezsim diadalát követően hamarosan megmutatta valódi arcát. Az egyszerű ukránok „európai értékekhez” és az EU magas életszínvonalához való csatlakozásának szépen hangzó jelszavai alatt a Majdan-rezsimnek valójában az volt a célja, hogy a nyugati tőke gazdaságilag elnyelje országunkat a hatalomra juttatott, függő helyzetben levő komprádor burzsoázia segítségével és a NATO-országok nagykövetségeinek ellenőrzése alatt.

Mindez jól követhető a 2014–2016 évek alatti neoliberális sokkterápia reformjain. Ukrajnát a nyugati kormányok és korporációk tartós ellenőrzés alatt akarták tartani, ezért célirányosan szétverték gazdaságunkat. A régi gazdasági kapcsolatok megszakadása keleten az Oroszországgal való konfliktus következményeként és a szabadkereskedelmi zónák feltételrendszere az EU-val ukrán vállalatok tömegének csődjéhez és bezárásához vezetett, s ezeket a cégeket fillérekért árusították ki nyugati befektetőknek. A bankrendszer szétverése megsemmisítette az ukránok utolsó megtakarításait. Giuliani (Trump ügyvédje) adatai szerint Porosenko elnök amerikai partnerei segítségével 100 milliárd dollárt vitt ki az országból, aminek 70 százaléka a pártfogóihoz került. Ilyen gazdasági visszaesés és vágtató infláció mellett a lakosság széles tömegeit fosztották meg munkájuktól és létezésük eszközeitől.

Az egyéb, az IMF diktálta reformok befagyasztották Ukrajnában a munkabéreket és a nyugdíjakat, mialatt az árak és a díjak hat-hétszeresükre nőttek. Ennek következtében a lakosság több mint 60 százaléka a szegénységi küszöb alá került. Az áremelkedést, a munka elértéktelenedését a szociális állam intézményeinek – a Szovjetuniótól megmaradt ingyenes oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás szférájának – lebontása kísérte. Mindez pótlólagos kiadással nehezedett a vészesen szegényedő ukránokra. Emellett az egészségügyi ellátás elérhetetlenné vált a lakosság tömegei számára, amelyek egyszerűen lemondtak róla megelégedve a sürgősségi segítséggel. Meglehet, a harmadik világ országaiban ez szokványos helyzet. De az ukránoknak, akik a majdani időkig igénybe vették a szovjet korszak szociális garanciáinak maradékát, ez szociális-gazdasági terük, létezési közegük sokkoló megsemmisítését hozta.

A kormány kénytelen volt létrehozni egy közösségi segélyező rendszert, de ezt csak az alacsony jövedelmű állampolgárok legalsó szintjére méretezték, azoknak, akik képtelenek voltak rezsit fizetni. Az emberek túlnyomó többsége a küszöböt csak kicsit meghaladó jövedelemmel bírt, kénytelenek volt a teljes árakat fizetni, így kizárólag a rezsiért és a táplálkozásért dolgoztak. A Majdanon beígért európai életszínvonal helyett az ukránok nyomort kaptak, s megfosztották őket szociális és munkajogaiktól. Ezen kurzus cinizmusának csúcsa az ismert „kedvezményfaló” Lesenkónak, abban az időben már a Rada képviselőjének a felhívása volt, amelyben arra buzdította a külföldi befektetőket, hogy invesztáljanak Ukrajnában, hiszen a kormány erőfeszítései nyomán a munkaerő annyira elértéktelenedett, hogy az ukránok arcuk verítékével is fognak dolgozni rongyos 300 dollárért, hogy éhen ne haljanak.

Nyilvánvaló, hogy a gazdasági rombolás és a munkaerő elértéktelenedésének politikája az árak emelkedése mellett a dolgozó ukrán tömegekben széles körű elégedetlenséget váltott ki. Hogy a tiltakozások ne zúduljanak az utcára, tönkretéve ezáltal a világ közvéleménye előtt a Majdan és a neoliberális reformok általános támogatottságáról kitalált képet, Porosenko rezsimjének kapóra jöttek a puccsban részt vevő szélsőjobboldali szervezetek. Kikiáltották magukat hazafiaknak, s megkezdték a harcot a szociális tiltakozás bármilyen megjelenése ellen gyakorlatilag elnyomva az országban a baloldali mozgalmat. Emellett sok szélsőjobbos állományon kívüli státuszban volt az erőszakszervezetekben, vagy a belügyminisztérium és a biztonsági szolgálat közvetlen ellenőrzése alatt dolgoztak. Kívülről ez úgy tűnt, hogy az utcai összecsapások az ukrán társadalom két álláspontjának ütközései, azaz formálisan ez demokratikus folyamat. Valójában a szélsőjobb formációk arcával kiterjesztették a rendőrállamot.

A Majdan-rezsim rablópolitikájával való bármiféle egyet nem értés ilyen fokú elnyomását segítette a dekommunizációs törvény, valamint a Donbasszban folytatott háború. Formálisan a törvény elítélte a Szovjetunió és Németország totalitárius rezsimjeit, ám valójában a szélsőjobb szervezetek aktivistái náci szimbólumokkal és a rendőrség teljes passzivitása mellett, sőt olykor védelme alatt, megtámadták a baloldali akciókat a dekommunizáció és a szovjet szimbólumok elleni harc ürügyén. A háború pedig lehetővé tette, hogy bármilyen szociális tiltakozást a Kreml fondorlatának nyilvánítsanak, melynek célja az ukrán hátország aláásása, ami hazaárulásként üldözendő. Például így oszlatták fel erőszakosan gyűlésünket a vasúti tarifák emelése ellen, majd Ogyessza nácizmus alóli felszabadulásának napján, 2016. április 10-én a nagygyűlés után így kerültem kórházba többszörös lábtöréssel. Azt már említeni sem érdemes, hogy az „Európa-barát” hatalommal nem lojális polgárok hasonló megtámadását soha nem követte rendőrségi nyomozás.

Az üldözés és a nem hivatalos elnyomás következményeként, továbbá a szociális aktivitás finanszírozásának tényleges tilalma mellett a baloldali mozgalom Ukrajnában gyakorlatilag szétesett. Sejtek sokasága és egész pártok beszüntették tevékenységüket, hiszen féltették az életüket: egy részük elhagyta Ukrajnát, mások átálltak a szélsőjobb táborába.

Az ukrán társadalomban tapasztalható éles szembenállás másik irányává vált a majdani rezsim nyelvi és kulturális politikája. Habár az ország lakosságának jó fele orosz nyelvű állampolgár, akik nemzedékeken keresztül anyanyelvükön kommunikáltak, majd jogilag a független ukrán állam alapító polgárai lettek, ez az állam a puccsista hatalom képében totális támadásba kezdett kulturális jogaik ellen: ukranizálták az ügyintézést, az oktatást, a szolgáltatásokat és az információs teret. A 21. század Európájában a maga multikulturális és szabad fejlődésével a regionális nyelvek területén úrrá lett a kulturális monopólium visszataszító doktrínája. A szélsőséges nacionalizmus ezen politikája éles szembenállást váltott ki a más kultúrájú városokban és régiókban, ám ez a politika maga mellett tudja a külső irányítás támogatását mint annak elemét, hogy országunkból anti-Oroszországot alkossanak, olyat, aminek társadalma szöges ellentétben áll a sajátjukkal és kultúrája idegen számukra. Így az ukrán állampolgároknak nemcsak gazdasági, de kulturális érdekeit is áldozatul vetették oda a NATO geopolitikai terveinek.

A nacionalista uszítás és az utcai szélsőjobb terror, a tömegmédia teljes ellenőrzésének körülményei között a puccsisták 2014 októberében és 2015-ben levezényelték a parlamenti és helyi választásokat. Tisztaságukat és demokratikus jellegüket a nyugati finanszírozású NGO-k, valamint NATO-országok megfigyelői vizsgálták, amelyek nyíltan támogatták a majdani puccsot. Ezért törvényesnek nyilvánították a választásokat, az új hatalmi szerveket pedig legitimnek. De az összes manipuláció ellenére még a majdani rezsimtől függő szociológia sem tudta elfedni az állampolgári bizalom katasztrofális hiányát az állítólag általuk megválasztott hatalmi szervekkel szemben. 2018-ban az elnök támogatottsága 16 százalék volt, a kormányé 11 százalék, a parlamenté 8 százalék.

Ezért a Porosenko-rezsim látszólagos győzelme ellenére a soknemzetiségű ukrán társadalom felett semmilyen elnyomás nem tudta elfedni a hatalom által koldussá tett tömegek erős elégedetlenségét. A következmény: a 2019-es elnöki választáson a protest szavazásokkal egy médiaszemélyiség nyert, Zelenszkij, akinek köze nem volt a rezsimhez, ellenkezőleg, showman, komikus, aki évekig adagolt szatírával lépett fel a hatalom ellen. De az ukránok most is politikai csapdába kerültek, amikor a rosszul leplezett jobboldali terror diszkreditált hatalmát szeplőtelen „fehérgallérosokra” váltották le. Ők ugyanis még inkább függnek a külső irányítástól, a nyugati követségek ellenőrzésétől.

Zelenszkij 73 százalékos támogatottsággal nyert, ekkora (a Porosenko-rezsimmel szembeni összes elégedetlenséget felhalmozó) győzelem váratlan volt még a projektet szervezők számára is, ezért a haladéktalanul kihirdetett idő előtti parlamenti választás alá alapítottak egy virtuális pártot, Nép Szolgája néven egy értékelő, minősítő tévésorozat címe alapján, ahova politikai tapasztalat nélküli tökéletes kalandorokat toboroztak. De a tényleges irányítást ezen „új arcok” dekorációja mögött a nyugati alapítványok és analitikus központok végezték. A szélsőjobb csoportocskák utcai terrorja csökkent, de ténylegesen egyetlen valóságos harcost nem büntettek meg. Egy részük, mint a C14, arculatváltást hajtottak végre és áttértek alvó üzemmódba, amíg a komprádor rezsimnek újra szüksége lesz rájuk.

Porosenko kormányzása alatt az összes ellenzéki szervezetet, beleértve a baloldali mozgalmat, alaposan szétrombolták. Legfontosabb pedig, hogy egy oligarchikus gazdasággal és rosszul leplezett jobboldali diktatúrával rendelkező országban nincsenek sem erős szakszervezetek, sem független alapok, amelyek erőforrásokkal támogatnák a szociális tevékenység újjáélesztését, a baloldali mozgalom újjászületését az egyszerű ukránok munka- és szociális jogaiért. A parlamenti ellenzéki pártokat ugyanaz a nagytőke finanszírozza, mint a Majdan-tábor pártjait. Ezért sebezhetők a kollektív Nyugat nyomása alatt, és kénytelenek egyezkedni anélkül, hogy tényleges lépéseket tennének Ukrajna függetlenségének visszaállításáért és állampolgárai jólétének emeléséért.

A külső irányítás tetőzése és a baloldali térfél megtisztításának nyilvánvaló mutatója lett a föld értékesítéséről szóló törvény 2020. március 31-én. Annak ellenére, hogy ez volt Ukrajna utolsó stratégiai erőforrása, amelynek külföldi tőke kezébe kerülése Ukrajnát végleg gyarmattá teszi, az elitek egyezsége lehetővé tette, hogy – a karantén ürügyén – minden tiltakozás nélkül átvigyék a törvényt a parlamenten, és nem volt olyan független erő, amely harcba vitte volna az ukránokat a gazdasági megszállás ellen.

Ilyen politikai és szociális helyzetben, ráadásul súlyosbítva a világjárvány következményeivel és az ehhez kapcsolódó GDP-zuhanással, Zelenszkij rezsimje a 2020. októberi helyi választások előszobájában nem fél végrehajtani a soron következő tarifaemelést, folytatni az ország aktíváinak kiárusítását koncesszióba adva a kikötőket, előkészítve az ukrán vasutak egységeinek privatizációját. A pártja ideológiája által meghirdetett libertariánizmus valójában a legvulgárisabb és legprimitívebb természetű, amikor a társadalom megszabadítása az állami beavatkozástól azt jelenti, hogy kiárusítják az ország utolsó vagyoni eszközeit, egyidejűleg megszigorítva a munkajogi és szociális törvénykezést.

Ezért az előttünk álló, 2020. októberi helyhatósági választások, ha hoznak is valami elmozdulást, alapvetően nem változtatják meg a politikai helyzetet Ukrajnában. A Nép Szolgája párt egyszerűen megkapja a maga helyeit mint az elnök szervezete, a hatalom pártja. A feltételesen Majdan-ellenes parlamenti ellenzék az OPZZS (Ellenzéki Platform az Életért Párt) képviseletében magasabb százalékot ér el Délkelet Ukrajna helyi tanácsaiban. Új jelenség az emigráns médiaszakértő Sarij pártja (PPS, Sarij Politikai Pártja – a ford. megj.), amely az utcákon aktívan fellép Zelenszkij rezsimje és a Nemzeti Törzs szélsőjobbos aktivistái ellen. Egy sor tanácsban ennek a pártnak is van esélye frakcióalakításra. De a PPS alapjában a média politikai projektje, és eleddig helyben ez a párt nem mutatta be jelentős politikusait, akiket Sarij a helyi hatalomba vezetne. Ez visszafogja választóit.

Ameddig Ukrajna külső irányítás alatt áll, a civil társadalmat pedig nyugati alapítványok vezetik, a nyugati és a központi régiók tanácsainak többségét a majdani tábor pártjai foglalják el, mint pl. Porosenko Európai Szolidaritása vagy a Hangok. Ezek a régiók nacionalistábbak, választóik nem bíznak a feltételesen oroszbarát OPZZS-ben és a PPS-ben, baloldali pártok pedig nincsenek a helyi dolgozói érdekek védelmére. A helyi elitek pártjai néhány százalék erejéig szerezhetnek helyeket a saját városukban vagy megyéjükben, ezeknek a projekteknek az egyesítésére született egy kísérlet, az úgynevezett Propozíció, a polgármesterek pártja. Valamennyi új párt közös problémája a franchise elv, amikor a médiában bevezetett védjegy alatt eladják a helyi listákon a helyeket. Így aztán a politika nem változik az együtt gondolkodó csoportok erőfeszítése nyomán, a választást üzleti tervnek tekintik, amikor a vállalkozók fizetnek a mandátum megszerzéséért, hogy aztán a hatalmi részesedéssel növeljék bevételeiket.

A Majdan utáni Ukrajna hetedik évében meg kell állapítanunk, hogy a demokráciáért és az „európai választásért” vívott harc jelszavai alatt Ukrajnában puccs és az azt követő komprádor rezsim útján külső irányítással olyan politikai rendszert és szociális-gazdasági helyzetet alakítottak ki, ami teljesen ellenséges az állampolgárok túlnyomó többségének érdekeivel. Az ukrán állam ezekben az években céltudatosan elorozza az elmúlt időszak szociális vívmányait, szűkíti az állampolgárok jogait és szabadságát megfosztva őket attól a lehetőségtől, hogy kikerüljenek a nyomorból és jogtalanságból. A jogvédő és ellenőrző szervekben véghezvitt erőszakos hatalomátvétel után az ukrán társadalom elvesztette minden lehetőségét arra, hogy országában ellenőrizze a politikát, a választásokat, a hatalmat. Most ezt a nyugati követségek és elemző központok végzik, az úgynevezett kurátorok, továbbá a nyugati alapítványok által pénzelt NGO-k, azaz az ő érdekeiket szolgáló ügynökök.

Ráadásul a követségek és alapítványok egyáltalán nem átallják nyilvánosan diktálni akaratukat az állítólag független Ukrajnában. Nyíltan támogatják ezt vagy azt a tisztviselőt vagy aktivistát. Olyannyira, hogy 2020. június 18-án, a Porosenko volt elnök elleni megszüntető rendszabályokról döntő bírósági ülés előtt, az USA nagykövetsége úgy nyilatkozott, hogy a politikai leszámolás megengedhetetlen az igazságszolgáltatás segítségével. Másnap pedig a G7-nagykövetek felszólaltak a nemzeti bank vezetőjének, Szmolijnak a leváltása ellen, aki milliárdok országból történt kisíbolásában volt részes. Erről beszélt Trump ügyvédje is. A külső irányítás Ukrajna belügyeibe való beavatkozása odáig fajult, hogy az utolsó IMF-memorandum szerint a kormánynak csökkenteni kell az iskolák számát az országban.

A „minden vízcsapból ez folyik” állami agitprop továbbra is a Majdan utáni demokratikus vívmányokról tudósít. A valóságban a demokráciát, azaz a nép hatalmát Ukrajnában fikcióvá változtatták, itt a nagytőke rosszul leplezett diktatúrája kormányoz, s a rendőrállam informális meghosszabbításaként működő szélsőjobbos utcai bandákra támaszkodik. Mi jobboldali totalitárius társadalomban élünk, ahol a szociális-gazdasági és politikai viszonyokat külső irányítás, külföldi befektetők érdekei szerint alakítják. A globális piacon Ukrajnának az olcsó munkaerő és ültetvény beszállítói szerepét szánták a transznacionális korporációk számára. Ezért meg kell szabadulni a külső irányítás alól, ez a lépés elengedhetetlen ahhoz, hogy államunkat a nyugati kurátorok igényei helyett a saját állampolgáraink érdekeinek megfelelő irányba orientáljuk.

Ilyen körülmények között a választópolgárok maximális követelése egy baloldali politikai projekt lehetne, amely védi a bérmunkások és a lakosság szociálisan védtelen kategóriáinak jogait, megismerteti a kölcsönös segítés, az együttes túlélés módszereit a válság idején. Azonban a neoliberális reformok egyik fő következménye a média és financiális erőforrások végleges monopolizálása az oligarchia kezében és nyugati kurátorok kontrollja alatt, az országban nincsenek erős szakszervezetek és független szociális alapok, a végletekig elszegényedett lakosságot pedig ilyen projekt nem képes ellátni díjakból, felajánlásokból. Bár a tönkretett Ukrajnában komoly felpörgés esetén egy baloldali program a szavazatok akár 30 %-át megszerezheti, de ez a politikai befektetők részéről teljesen más nézőpontot igényel az ország perspektíváit illetően: önálló és kezdeményező dolgozó tömeget, amely képes felfuttatni a termelést és kiszabadítani a gazdaságot az adósságcsapdából.

Azarov Vjacseszlav Valentyinovics 1964-ben született Ogyesszában. 1985-től villamos műszerészként dolgozott a halászati és kereskedelmi flotta hajóin. 1999-ben egyike volt az Ukrajnai Anarchisták Szövetsége alapítóinak, a politikai végrehajtó bizottság elnöke. Az Ukrajnában és Kanadában megjelent, az anarchizmus elméletévell és történelmével foglalkozó kutatások szerzője. 2014-2015-ben Ogyessza város polgármesterjelöltje